1.

Tudjuk, hogy szinte semmi sem tudható az Európai Unió, valamint Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királysága (a továbbiakban: Egyesült Királyság) közötti jogviszony jövőjéről.

2.

De számít‑e ez az Egyesült Királyságból Írországba küldött, a Brexit várható napja előtt kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtása tekintetében? Nem, nem számít. Az európai elfogatóparancsokat továbbra is végre kell hajtani. Ahogy ez eddig is történt.

3.

Ez dióhéjban a jelen ügyben általam javasolt megoldás, amelynek eredete a High Court (felsőbíróság, Írország) által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelemre vezethető vissza.

4.

A 2002/584/IB tanácsi kerethatározat ( 2 ) (6) preambulumbekezdésében foglaltak szerint az e kerethatározatban előírt európai elfogatóparancs „az első konkrét megvalósulása a büntetőjog területén a kölcsönös elismerés elvének, amelyre az Európai Tanács ( 3 ) az igazságügyi együttműködés »sarokköveként« utalt”.

5.

A kerethatározat (10) preambulumbekezdése szerint „[az európai elfogatóparancs] szabályozása a tagállamok közötti nagy fokú bizalomra épül. Végrehajtása csak abban az esetben függeszthető fel, ha a tagállamok egyike súlyosan és tartósan megsérti az [EUSZ 6. cikk] (1) bekezdésében rögzített alapelveket, és ezt a Tanács az [EUSZ 7. cikk] (1) bekezdése szerint, [az EUSZ 7. cikk] (2) bekezdésében rögzített következményekkel megállapítja”.

6.

A kerethatározatnak „Az európai elfogatóparancs meghatározása és végrehajtásának kötelezettsége” című 1. cikke a következőképpen szól:

„(1)   Az európai elfogatóparancs egy tagállamban kibocsátott igazságügyi hatósági határozat, amely azt a célt szolgálja, hogy egy másik tagállam a büntetőeljárás lefolytatása, szabadságvesztés‑büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása végett a keresett személyt elfogja és átadja.

(2)   A tagállamok minden európai elfogatóparancsot a kölcsönös elismerés elve alapján és e kerethatározat rendelkezéseinek megfelelően hajtanak végre.

(3)   E kerethatározat nem érinti az [EUSZ 6. cikkben] biztosított alapvető jogok és alapvető jogelvek tiszteletben tartásának a kötelezettségét.”

7.

A kerethatározat 26–30. cikkét tartalmazó 3. fejezete „Az átadás joghatásai[ról]” szól.

8.

A kerethatározat „A végrehajtó tagállamban töltött fogva tartás beszámítása” című 26. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„A kibocsátó tagállam az európai elfogatóparancs végrehajtásából eredő fogva tartás teljes időtartamát beszámítja a kiszabott szabadságvesztés‑büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés következtében a kibocsátó tagállamban letöltendő szabadságvesztés [helyesen: szabadságelvonás] teljes időtartamába.”

9.

A kerethatározat „Esetleges büntetőeljárás más bűncselekmények miatt” tárgyú 27. cikkének (2) bekezdése tartalmazza az úgynevezett „specialitás szabályát”. E bekezdés szövege a következő:

„[…] az átadott személy [ellen] az átadása előtt elkövetett, az átadásának alapjául szolgáló bűncselekménytől különböző egyéb bűncselekmény miatt nem indítható […] büntetőeljárás, nem ítélhető el, és egyéb módon sem fosztható meg szabadságától.”

10.

A kerethatározat 28. cikke a (harmadik országba történő) „[t]ovábbi átadás[sal] vagy kiadatás[sal]” foglalkozik.

11.

A módosított European Arrest Warrant Act 2003 (az európai elfogatóparancsról szóló 2003. évi törvény) ültette át a kerethatározat rendelkezéseit az ír jogba.

12.

Az Extradition Act 2003 (a kiadatásról szóló 2003. évi törvény) ültette át a kerethatározat rendelkezéseit az Egyesült Királyság jogába.

13.

Az Egyesült Királyság igazságügyi hatóságai a 2016. január 27‑én és 2016. május 4‑én kibocsátott, a High Court (felsőbíróság, Írország) által 2016. február 1‑jén és 2016. május 10‑én végrehajthatóvá nyilvánított két európai elfogatóparancs alapján kérték R O annak érdekében történő átadását, hogy büntetőeljárást folytassanak le emberölés, szándékos gyújtogatás és erőszakos közösülés bűncselekmények miatt, melyek lehetséges legmagasabb büntetési tétele minden esetben életfogytig tartó szabadságvesztés.

14.

R O‑t az első európai elfogatóparancs alapján 2016. február 3‑án tartóztatták le Írországban, és ezen időponttól kezdve ott fogva tartják. R O‑t a második elfogatóparancs alapján 2016. május 4‑én tartóztatták le, és továbbra is fogva tartják.

15.

R O kifogást emelt az Egyesült Királyságba történő átadásával szemben olyan problémák miatt, amelyek az Egyesült Királyság Európai Unióból való kilépéséből, valamint az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4‑én Rómában aláírt európai egyezmény (a továbbiakban: EJEE) 3. cikkéből erednek, és azon lehetséges embertelen és megalázó bánásmóddal függenek össze, amelynek R O az észak‑írországi Maghaberry börtönben történő fogva tartása miatt állítása szerint ki lenne téve. R O azzal érvel, hogy nem egyértelmű, hogy az Egyesült Királyság Európai Unióból való kilépését követően miként lesznek biztosítva a kerethatározat szerinti jogai.

16.

R O egészségügyi állapotára tekintettel az ügyben 2017. július 27‑ig nem kerülhetett sor tárgyalásra.

17.

A 2017. november 2‑i ítéletben a High Court (felsőbíróság, Írország) megvizsgálta R O azon állítását, hogy Észak‑Írországnak való átadása esetében embertelen vagy megalázó bánásmódnak lenne kitéve, a Brexitre vonatkozó kérdés megválaszolását pedig kifejezetten egy későbbi döntésre hagyta. A High Court (felsőbíróság) kiemelte azokat a hasonló vizsgálatokat, amelyeket az EJEE 3. cikke ( 4 ) és az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 4. cikke ( 5 ) alapján kell lefolytatni. A bíróság megállapította, hogy a Maghaberry börtönben való fogva tartás körülményei tekintetében olyan pontos és kellően aktuális információk állnak rendelkezésre, amelyek alapján fennáll annak tényleges veszélye, hogy R O sebezhetősége miatt embertelen vagy megalázó bánásmódnak lesz kitéve. A fentiekben említett, az ír Supreme Court (legfelsőbb bíróság) és a Bíróság által értelmezett rendelkezések és a bizonyítékok jelen ügyben történő elemzése tükrében a High Court (felsőbíróság) további információkat kért az Egyesült Királyságtól azon körülmények tekintetében, amelyek között R O‑t az Egyesült Királyságnak való átadás esetében fogva fogják tartani.

18.

2018. április 16‑án a kibocsátó igazságügyi hatóság, a belfasti Laganside Court (Észak‑Írország) tájékoztatást adott arra vonatkozóan, hogy a Northern Irish Prison Service (észak‑írországi büntetés‑végrehajtási szolgálat) miként fogja kezelni annak veszélyét, hogy R O Észak‑Írországban embertelen vagy megalázó bánásmódnak lesz kitéve.

19.

A High Court (felsőbíróság) a felhozott összes kifogás vonatkozásában R O‑val szemben foglalt állást, az EJEE 3. cikkével összefüggésben a Brexit következményeivel kapcsolatos azon kérdés kivételével, amelynek vizsgálatát későbbre halasztotta.

20.

A High Court (felsőbíróság) emlékeztet arra, hogy az Egyesült Királyság 2017. március 29‑én az EUSZ 50. cikk (2) bekezdése alapján bejelentette az Európai Tanács felé az Európai Unióból való kilépési szándékát. Egyéb intézkedések függvényében e bejelentés azzal a jogkövetkezménnyel jár, hogy az Egyesült Királyság 2019. március 29‑én kilép az Európai Unióból, összhangban az EUSZ 50. cikkben foglalt rendelkezésekkel.

21.

A High Court (felsőbíróság) úgy véli, hogy amennyiben R O átadásra kerül, nagy valószínűséggel a 2019. március 29‑i dátumot, azaz az Egyesült Királyság Európai Unióból való kilépését követően is börtönben lesz az Egyesült Királyságban. Ezzel összefüggésben átmeneti rendelkezések kerülhetnek elfogadásra a kilépést azonnal követő helyzet szabályozása érdekében, és végső soron az Európai Unió és az Egyesült Királyság közötti jövőbeli kapcsolatokat szabályozó megállapodások jöhetnek létre például olyan területek tekintetében, mint amelyek a kerethatározat hatálya alá tartoznak.

22.

Azt azonban jelenleg nem lehet tudni, hogy létre fognak‑e jönni ilyen megállapodások, illetve amennyiben létrejönnek, a vonatkozó elfogadott intézkedések milyen jellegűek lesznek. Különösen nem egyértelmű, hogy vajon valamely, az Egyesült Királyság joghatóságán belül tartózkodó uniós polgárt az Egyesült Királyság kilépését követően továbbra is megilleti‑e az arra vonatkozó jogosultság, hogy az uniós jog releváns kérdései tekintetében, jogvita esetén, végső soron az Európai Unió Bírósága hozzon döntést.

23.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelemében a High Court (felsőbíróság) azt is jelzi, hogy a jelen üggyel összefüggésben lényegében ugyanazokat a kérdéseket terjeszti elő, mint amelyeket az ír Supreme Court (legfelsőbb bíróság) 2018 márciusában tett fel a K N kontra Minister for Justice and Equality ügyben, ( 6 ) amely jelenleg is folyamatban van az Európai Unió Bírósága előtt, ( 7 ) mivel azonban R O‑t fogva tartják, e kérdések gyorsabb választ igényelnek.

24.

A fentiek alapján a High Court (felsőbíróság) a Bírósághoz 2018. május 18‑án érkezett, 2018. május 17‑i határozatával a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé előzetes döntéshozatalra:

„Tekintettel arra, hogy

25.

A kérdést előterjesztő bíróság ugyanezen 2018. május 17‑i végzésében a Bíróság eljárási szabályzatának 107. cikke alapján a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem sürgősségi eljárásban történő elbírálását kérte.

26.

A kérdést előterjesztő bíróság hangsúlyozza, hogy jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem az EUM‑Szerződés Harmadik Részének V. címe hatálya alá tartozó területre (Igazságügyi együttműködés büntetőügyekben, 4. fejezet) tartozó kérdéseket vet fel, hogy R O‑t jelenleg kizárólag az Egyesült Királyság által kibocsátott európai elfogatóparancs alapján tartják fogva, és a Bíróság döntése szükséges annak érdekében, hogy a High Court (felsőbíróság) az alperes ügyében végleges határozatot tudjon hozni.

27.

A sürgősséget azzal indokolták, hogy a rendes vagy akár a gyorsított előzetes döntéshozatali eljárás alkalmazása jelentősen növelné az R O – akit büntetőeljárás lefolytatása céljából kibocsátott európai elfogatóparancsok tekintetében megillet az ártatlanság vélelme – által fogva tartásban töltött időszakot.

28.

A kérdést előterjesztő bíróság azt is hangsúlyozza, hogy további nyolc ügy van folyamatban, amelyekben a személyek egyedül az Egyesült Királyság által kibocsátott európai elfogatóparancs alapján vannak fogva tartva, és amelyek esetében a Brexitre hivatkoztak annak érdekében, hogy a bíróság ne rendelje el az átadást. A kérdést előterjesztő bíróság azt is megállapítja, hogy az Írországban rövidesen véget érő szabadságvesztés‑büntetésüket töltő olyan más személyek is fogva vannak tartva, akik ezt követően az Egyesült Királyságnak történő átadásra várva továbbra is fogva tartásban maradhatnak, viszont akiknek az ügyében a határozathozatalt a Brexit‑kérdés eldöntéséig el kell halasztani. Ezen kívül számos más személy van, akit az Egyesült Királyság által kibocsátott európai elfogatóparancsok alapján tartóztattak le, de akit óvadék ellenében az átadásról szóló döntésig szabadon bocsátottak, és aki szintén erre a Brexit kérdésre hivatkozott. Végül „jelentős számú” európai elfogatóparancs érkezett az Egyesült Királyságból Írországba, amely még nem került végrehajtásra, ezért a „keresett személyek” további letartóztatásának nagy a valószínűsége.

29.

A Bíróság első tanácsa 2018. június 11‑én az előadó bíró javaslatára, a főtanácsnok meghallgatását követően úgy határozott, hogy helyt ad a kérdést előterjesztő bíróságnak a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem sürgősségi eljárásban történő elbírálására irányuló kérelmének. Az alapeljárás felei, továbbá az Egyesült Királyság és az Európai Bizottság írásbeli észrevételt nyújtott be. Az előbbiek, valamint Románia a 2018. július 12‑i tárgyaláson is részt vett.

30.

A Bíróság elé terjesztett kérdés lényegében arra irányul, hogy olyan helyzetben, amelyben a tagállam (1) az EUSZ 50. cikk (2) bekezdése alapján bejelentette az Európai Tanács felé az Európai Unióból való kilépési szándékát, és (2) a kerethatározat vonatkozó rendelkezései alapján keresett személy másik tagállam általi átadása érdekében európai elfogatóparancsot bocsátott ki, a másik tagállam által az európai elfogatóparancs végrehajtása során elvégzett jogi értékelés a fentiekben említett, kilépésre vonatkozó bejelentésre tekintettel módosul‑e, és ha igen, milyen mértékben.

31.

Ezért a Bíróságnak kell eldöntenie, hogy az európai elfogatóparancs rendszerét alkalmazni kell‑e, ameddig az Egyesült Királyság kibocsátó tagállamként jár el, még ha az érintett személyt a kerethatározat alapján megillető jogok 2019. március 29‑ét követően valószínűleg többé már nem is részesülnek ugyanolyan védelemben, különösen, ha az előzetes döntéshozatal mechanizmusa többé már nem áll ezen állam bíróságainak rendelkezésére.

32.

Mindjárt az elején hangsúlyozni kell, hogy jelen ügy elfogadhatóságát illetően nem merül fel probléma.

33.

A Bíróság EUMSZ 267. cikk alapján fennálló előzetes döntéshozatali hatásköre a Szerződések értelmezésére, valamint az intézmények aktusai érvényességéről való döntésre és ezen aktusok értelmezésére vonatkozik.

34.

A kérdések maguk az EUSZ 50. cikkre hivatkoznak. Ez – azon jogi problémák világos magyarázatával és felvázolásával együtt, amelyekkel a kérdést előterjesztő bíróság szembe találja magát ( 8 ) – elegendő az ügy elfogadhatóságához. A jelen ügy különösen nem minősül hipotetikusnak a Bíróság vonatkozó ítélkezési gyakorlata ( 9 ) értelmében, mivel az EUSZ 50. cikk már jogi hatásokat vált ki.

35.

Ezenfelül, amennyiben a jelenlegi helyzet – ahogyan azt a későbbiekben részletezem – teljes mértékben változatlan marad, az EUSZ 50. cikk (3) bekezdése következtében az uniós jogot az Egyesült Királyság tekintetében 2019. március 29‑ét követően nem lehet tovább alkalmazni. Ezen időpont belátható időn belül van, és mindenesetre olyan időszakra esik, amelyben a kerethatározat átadást követő helyzetre vonatkozó rendelkezései még joghatásokat váltanak ki.

36.

Ezért, bár a jelenlegihez hasonló előzetes döntéshozatal iránti kérelem nem hipotetikus jellegű, ez nem jelenti azt, hogy nem dolgozhatunk feltételezések alapján, még ha e feltételezések arra is vonatkoznak, hogy jogi értelemben a dolgok jelenlegi állása nem fog változni.

37.

A kérdést előterjesztő bíróság olyan választ vár a Bíróságtól, amelyet szükségesnek tart ( 10 ) annak eldöntéséhez, hogy az elfogatóparancsot végre kell‑e hajtani. E kérdésre választ kell adni.

38.

Az ügy érdemi értékelésének felépítése a következő: első lépésként a két tagállam közötti, kerethatározat szerinti általános átadási eljárást fogom felidézni. Ezt követően az EUSZ 50. cikk azon átadási eljárásra gyakorolt lehetséges következményeit fogom megvizsgálni, amelyben a kibocsátó hatóság az Egyesült Királyságban található. Majd az R O által az átadási eljárással kapcsolatban felvetett konkrét kérdésekkel foglalkozom, mielőtt utolsóként a Bíróság hatáskörének kérdésére térnék rá.

39.

Amint arra a Bíróság több ízben is felhívta a figyelmet, a kerethatározat célja, hogy a tagállamok közötti többoldalú kiadatási rendszert az igazságügyi hatóságok közötti, az elítéltek vagy gyanúsítottak büntetőítélet végrehajtása vagy büntetőeljárás lefolytatása céljából történő, a kölcsönös elismerés elvén nyugvó átadásának rendszerével váltsa fel. ( 11 ) A Bíróság nemrég megállapította, hogy a kiadatási rendszer „az 1957. december 13‑i európai kiadatási egyezményen[ ( 12 )] alapul”. ( 13 )

40.

A Bíróság előtt már jól ismertek a kerethatározatnak az európai elfogatóparancs végrehajtása megtagadásának okaival kapcsolatos alapvető jellemzői: ( 14 ) a kerethatározat 1. cikkének (2) bekezdése e célból kimondja azon szabályt, miszerint a tagállamok minden európai elfogatóparancsot a kölcsönös elismerés elve alapján és a kerethatározat rendelkezéseinek megfelelően hajtanak végre. A végrehajtó igazságügyi hatóságok csakis a végrehajtás megtagadásának a kerethatározatban taxatíve felsorolt eseteiben ( 15 ) tagadhatják meg az európai elfogatóparancs végrehajtását, és annak végrehajtását kizárólag a kerethatározatban kimerítő jelleggel felsorolt feltételekhez köthetik. ( 16 ) Következésképpen, mivel az európai elfogatóparancs végrehajtása a főszabály, a végrehajtás megtagadása kivételként tekintendő, amelyet szigorúan kell értelmezni. ( 17 )

41.

A kerethatározat 3. cikke az európai elfogatóparancs végrehajtása kötelező megtagadásának okait, míg a kerethatározat 4. és 4a. cikke az európai elfogatóparancs végrehajtása megtagadásának mérlegelhető okait sorolja fel. ( 18 ) Ezenkívül az európai elfogatóparancs végrehajtását kizárólag ( 19 ) az e kerethatározat 5. cikkében kimerítő jelleggel felsorolt feltételekhez köthetik. ( 20 )

42.

A kerethatározat az elsőként a belső piaci szabadságok kontextusában kidolgozott ( 21 ) kölcsönös elismerés elvén alapul, amely – mint az igazságügyi együttműködés „sarokköve” – pedig a tagállamok között az Unió azon kitűzött céljának megvalósítása érdekében fennálló kölcsönös bizalmon ( 22 ) alapul, hogy a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térséggé váljon. ( 23 ) Ezen elv általában, különösen a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség tekintetében mindegyik államtól megköveteli, hogy úgy tekintse, hogy az összes többi tagállam tiszteletben tartja az uniós jogot, és különösen az uniós jog által elismert alapvető jogokat. ( 24 ) Biztosan kijelenthető, hogy a kölcsönös elismerés talán az Unió legjelentősebb hozzájárulása az uniós tagállamok hatóságai közötti igazságügyi együttműködéshez, és hogy e terület kiemelkedő eszköze a kerethatározat. ( 25 ) Tekintettel arra, hogy a kölcsönös bizalom nem vak bizalom, ( 26 ) a Bíróság elismerte, hogy a kölcsönös bizalom elve, és következésképpen a kölcsönös elismerés elve korlátozható kivételes körülmények fennállása esetén. ( 27 )

43.

Ami különösen a kerethatározatot illeti, mint az kitűnik az elvi jelentőségű Aranyosi és Căldăraru ítéletből, ( 28 ) ilyen korlátozások akkor vehetők figyelembe, ha a kibocsátó tagállamban uralkodó általános fogvatartási körülmények miatt fennáll annak a tényleges veszélye, hogy a Charta 4. cikkének ( 29 ) értelmében vett embertelen vagy megalázó bánásmódot alkalmaznak. Ennek érdekében a végrehajtó igazságügyi hatóságnak először is első lépésként a kibocsátó tagállamban uralkodó fogvatartási körülményekre vonatkozó objektív, megbízható, pontos és kellően aktuális adatokra kell támaszkodnia, amelyek konkrétan – akár bizonyos csoportokat, akár bizonyos büntetés‑végrehajtási intézeteket érintően – a rendszerszerű vagy általánossá vált zavart bizonyítják. ( 30 ) Ugyanis egy ilyen veszély fennállásának megállapítása mellett második lépésként az is szükséges, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság konkrétan és pontosan értékelje, hogy komoly és bizonyítékokkal alátámasztott okokból vélelmezhető, hogy az érintett személy a kibocsátó tagállamban végrehajtandó fogva tartásának körülményei miatt ennek a veszélynek ki lenne téve. ( 31 )

44.

Rátérve a jelen ügyre, az előzetes döntéshozatalra utaló végzésből kitűnik, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtása megtagadásának kötelező és mérlegelhető okai közül egyik sem áll fenn. Ezen kívül a fogvatartási körülményekre tekintettel úgy tűnik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság körültekintően végezte el a jelen indítvány előző pontjában felvázolt kétlépcsős elemzést, és arra a következtetésre jutott, hogy – a Brexit következményeinek kivételével – a Charta 4. cikkét illetően nem merült fel külön kérdés. ( 32 )

45.

Ez ezen kívül közvetlenül tükröződik abban, ahogy a kérdést előterjesztő bíróság megfogalmazta az első kérdést, miszerint a keresett személyt egyébként át kell adni. Ha tehát nem lenne a kilépésre vonatkozó bejelentés, a kérdést előterjesztő bíróság úgy döntene, hogy Írország R O tekintetében köteles az európai elfogatóparancsot végrehajtani.

46.

Következő lépésként meg kell vizsgálni, hogy az Egyesült Királyság által az Európai Unióból való kilépési szándékáról az EUSZ 50. cikk (2) bekezdése alapján az Európai Tanácsnak tett bejelentés hatással van‑e a fentiekre abban az értelemben, hogy kell‑e a végrehajtó igazságügyi hatóság által elvégzett jogi értékelést e bejelentés folytán bármilyen módon módosítani.

47.

Az EUSZ 53. cikk – amely szerint a Szerződés határozatlan időre jön létre – folyományát képező EUSZ 50. cikk egyértelművé teszi, hogy bármely tagállam elhatározhatja az Unióból való kilépését, ( 33 ) és emlékeztet arra, hogy az Európai Unió önkéntes részvételen alapul. ( 34 ) Az EUSZ 50. cikk (2) bekezdése megállapítja a kilépésre vonatkozó eljárást: elsőként az adott tagállam a kilépésre vonatkozó szándékát bejelenti az Európai Tanácsnak. Ezt követően az Európai Tanács által adott iránymutatások alapján az Unió tárgyalásokat folytat és megállapodást köt ezzel az állammal, amelyben az érintett államnak az Unióval való jövőbeli kapcsolataira tekintettel meghatározzák az illető állam kilépésének részletes szabályait. ( 35 ) E megállapodást az Unió nevében az Európai Unió Tanácsa köti meg minősített többséggel eljárva, az Európai Parlament egyetértését követően.

48.

Az EUSZ 50. cikk (3) bekezdése előírja, hogy a kilépésről rendelkező megállapodás hatálybalépésének időpontjától, illetve ennek hiányában az EUSZ 50. cikk (2) bekezdésben említett bejelentéstől számított két év elteltével a Szerződések (azaz a teljes uniós jog) az érintett államra többé nem alkalmazható, kivéve ha az Európai Tanács az érintett tagállammal egyetértésben ennek a határidőnek a meghosszabbításáról egyhangúlag határoz.

49.

Általában a kilépésről rendelkező megállapodás, ( 36 ) különösen pedig az Európai Unió és az Egyesült Királyság közötti átadásra vagy a kiadatási eljárásra vonatkozó részletes szabályok hiányában nem marad más számunkra, mint a bejelentéstől számított kétéves időszak, ami azt jelenti, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint az Egyesült Királyság 2019. március 29‑én kilép az Európai Unióból. Nekünk ebből a feltételezésből kell kiindulnunk, mivel ez az alapértelmezett helyzet. Minden más a csillagokban van megírva. És nem úgy tűnik, hogy ezek a csillagok az európai zászló csillagai lennének.

50.

R O azt állítja, hogy az Egyesült Királyság 2017. március 29‑i kilépésre vonatkozó bejelentése önmagában kivételes körülménynek minősül, amely a szóban forgó európai elfogatóparancsok végrehajtásának megtagadását vonja maga után. ( 37 ) R O kérelmében kifejtette, hogy a kilépésre vonatkozó bejelentés „végzetesen megrendítette” ( 38 ) a kölcsönös bizalom elvét. R O azt állítja, hogy ez azt eredményezi, hogy az Egyesült Királyság által kibocsátott európai elfogatóparancsok már nem hajthatók végre.

51.

Ezt az érvelést, amely a kilépésre vonatkozó bejelentés joghatásainak értelmezését a lehetséges jogi értelmezések korlátain túlra tolja, nem tudom osztani.

52.

Az Európai Unióból való kilépés, habár talán nem túl vonzó eshetőség bármely érintett számára, ( 39 ) az EUSZ 50. cikkben kifejezetten elismert lehetőség. Jóllehet az EUSZ 50. cikk a közös értékeken ( 40 ) alapuló Szerződések ( 41 )történetével és célkitűzéseivel összefüggésben egyértelműen kivételt képez, tény, hogy e cikk létezik, és hogy a tagállamok élhetnek vele.

53.

Ha magát a kilépésre vonatkozó bejelentést olyan kivételes körülménynek minősítenénk, amely végzetesen megrendítene bármilyen kölcsönös bizalmat, ezzel előre ítélkeznénk a tagállam kilépésre vonatkozó indítékai felett, ami megfosztaná bármilyen hasznosságától e rendelkezést.

54.

Ezenfelül önkényesnek tűnik annak kategorikus eldöntése, hogy a jelen ügy helyzetét eltérően kezeljük a kilépésre vonatkozó bejelentés időpontja előtt nem sokkal kibocsátott európai elfogatóparancs helyzetétől. ( 42 )

55.

Az R O által javasolt megközelítés valójában a kerethatározat rendelkezéseinek a kilépésre vonatkozó bejelentés időpontjával való általános, egyoldalú ( 43 ) felfüggesztését eredményezné. E megközelítés ellentétes lenne a kerethatározat alapjául szolgáló és annak (10) preambulumbekezdésében meghatározott elvvel, amely szerint az európai elfogatóparancs mechanizmusának végrehajtása csak abban az esetben függeszthető fel, ha a tagállamok egyike súlyosan és tartósan megsérti az EU‑Szerződés 6. cikkének (1) bekezdésében rögzített alapelveket, és ezt a Tanács az EU‑Szerződés 7. cikkének (1) bekezdése szerint, a 7. cikkének (2) bekezdésében rögzített következményekkel megállapítja. ( 44 ) E megközelítés az uniós jog azon alapelvével sem lenne összeegyeztethető, amely szerint a tagállamok nem függeszthetik fel az uniós jog rendelkezéseinek alkalmazását.

56.

A kilépésre vonatkozó bejelentés puszta megtétele ezért nem minősül az európai elfogatóparancs végrehajtásának megtagadására okot adó kivételes körülménynek.

57.

A High Court (felsőbíróság) az uniós jog R O által hivatkozott négy kérdésére utal, amelyek az átadást, döntően pedig 2019. március 29‑ét követően elméletileg ( 45 ) felmerülnek. Ezek sorrendben: az első, hogy a kerethatározat 26. cikke alapján R O fogva tartásának időtartama beszámításra kerül‑e, a második a kerethatározat 27. cikkében megfogalmazott specialitás szabályának való megfelelés, a harmadik R O Egyesült Királyság által harmadik országba ( 46 ) történő további átadásának tilalma, a negyedik pedig a Chartában megfogalmazott alapvető jogokra vonatkozik. R O általánosságban hozzáteszi, hogy bár kétségtelenül jogosult lenne az egyesült királysági bíróságokhoz fordulni annak érdekében, hogy e bíróságok e négy kérdés felmerülése esetén azokról határozatot hozzanak, meg lenne fosztva attól a lehetőségtől, hogy az uniós jog e kérdéseit az Európai Unió Bírósága döntse el véglegesen.

58.

Ezzel ellentétben az ír miniszter, az Egyesült Királyság kormánya és a Bizottság nem látja akadályát annak, hogy az európai elfogatóparancsot végrehajtsák. Románia kormánya sem látja ennek akadályát.

59.

Amikor egy tagállam kilép az Európai Unióból, ezzel kapcsolatos szabályok hiányában a kerethatározat a továbbiakban nem alkalmazható e tagállamra. ( 48 ) Ennek természetes következménye az, hogy az államra nem vonatkoznak sem a kerethatározatból eredő kötelezettségek, sem pedig az abban foglalt jogokkal nem élhet. Másik természetes következmény az, hogy magánszemélyek már nem hivatkozhatnak a kerethatározatban részükre biztosított jogokra azon tagállammal szemben, amelyre a kerethatározat már nem alkalmazható. ( 49 )

60.

Ez általános, valamely szervezetből, egyezményből vagy az együttműködés más formájából kilépő tagállamra jellemző jelenség. A szervezetben való tagsággal együtt a tagsággal kapcsolatos jogok és kötelezettségek jönnek és mennek. Mivel az európai uniós tagság elviekben határozatlan időre szól, ( 50 ) az uniós jogból eredő jogok (és kötelezettségek) időtartama elviekben az uniós tagság időtartamához igazodik. Ezért például a természetes és jogi személyek már nem hivatkozhatnak az adott volt tagállammal szemben a belső piac alapvető szabadságaira. E személyek nem kereskedhetnek, nem dolgozhatnak, nem utazhatnak úgy, mint korábban. Mondhatjuk, hogy az Európai Unióhoz hasonló szervezetet elhagyó tagállam számára az a leglényegesebb szempont, hogy a továbbiakban a kötelezettségek ne vonatkozzanak rá. Az érem másik oldala, hogy a jogok elkerülhetetlenül és valószínűleg helyrehozhatatlanul elvesznek.

61.

A kerethatározat nem jelent kivételt ezen általános jelenség alól. ( 51 )

62.

Ellenben, ameddig az állam az Európai Unió tagja, addig az uniós jogot alkalmazni kell. A jelen ügyben nem látom okát annak, hogy miért ne kellene a kerethatározat rendelkezéseit és különösen az átadási kötelezettségre vonatkozó rendelkezéseket alkalmazni.

63.

Szeretném itt rögtön az elején kiemelni, hogy az R O által említett szempontokat nem támasztják alá konkrét bizonyítékok. Nem lehetséges megállapítani, hogy az aggályok valósak vagy hipotetikusak. Ezt maga a kérdést előterjesztő bíróság is elismeri.

64.

Az Egyesült Királyság és Írország közötti, átadással kapcsolatos jogi helyzetre továbbra is a kerethatározat alkalmazandó, amely, ahogy az a fentiekben egyértelműen megállapítást nyert, és ahogy azt a Bíróság többször is kijelentette, a kölcsönös bizalmon alapul. ( 52 ) Az álláspont csak akkor lenne eltérő, ha e kölcsönös bizalom megrendülne.

65.

Nincsenek kézzelfogható jelei annak, hogy a kilépésre vonatkozó nyilatkozatot megelőző, kiváltó, illetve követő politikai körülmények ne tartanák tiszteletben a kerethatározat érdemi tartalmát és a Chartában megfogalmazott alapjogokat. ( 53 ) Ahogy az ír miniszter helyesen állapítja meg, az Egyesült Királyság amellett döntött, hogy kilép az Európai Unióból, nem pedig amellett, hogy lemond a jogállamiságról vagy az alapjogok védelméről. Ezért nem lehet alappal megkérdőjelezni az Egyesült Királyság alapjogok melletti elköteleződését. ( 54 )

66.

Ezenfelül, ha valamely állam megszűnik az Európai Unió tagja lenni, és többé már nem kötik a kerethatározat rendelkezései, az nem jelenti azt, hogy más szabályokat nem kell alkalmaznia. Az Extradition Act 2003 ( 55 ) (a kiadatásról szóló 2003. évi törvény) (tisztán) nemzeti jogként továbbra is alkalmazandó. ( 56 ) Emellett az Egyesült Királyság tagja például az Európa Tanács kiadatásról szóló 1957. évi egyezményének (kihirdette: az 1994. évi XVIII. törvény), ( 57 ) továbbá az Egyesült Királyságot köti az EJEE. A kiadatásról szóló egyezmény magában foglalja a specialitás szabályát, ( 58 ) valamint tartalmaz egy olyan rendelkezést, amely főszabály szerint tiltja a harmadik ország részére történő kiadatást. ( 59 )

67.

Ebben az összefüggésben nem szabad megfeledkezni arról, hogy a kerethatározat átadást követő helyzetre vonatkozó rendelkezései kapcsán a nemzeti bíróságok láthatóan ritkán terjesztettek elő előzetes döntéshozatal iránti kérelmet. ( 60 )

68.

Ezenkívül hangsúlyozni kell, hogy az Unión kívüli államnak való kiadatás esetéhez ( 61 ) hasonlóan a Bíróság az Aranyosi és Căldăraru ügyben ( 62 ) is hasonló elveket alkalmaz a Szerződések és a Charta állampolgárságra és hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozó rendelkezéseinek értelmezése során. ( 63 )

69.

A jelen ügy tekintetében szigorúbb teszt alkalmazása elkerülhetetlenül az jelentené, hogy R O erősebb védelemben részesülne, mint akkor, ha az Európai Unión kívüli államnak kerülne kiadatásra. Ez nem lenne koherens.

70.

Az általam javasolt tesztet tehát a következőképpen kellene alkalmazni: az európai elfogatóparancs végrehajtásának időpontjában a végrehajtó tagállam igazságügyi hatóságai elvárhatják, hogy a kibocsátó tagállam a ténylegesen átadott személy tekintetében betartja a kerethatározat érdemi tartalmát, az átadást követő azon helyzetekre nézve is, amelyek a tagállam Európai Unióból való kilépését követően merülnek fel. Mindez akkor vélelmezhető, ha az Európai Unióból kilépő tagállam tekintetében más nemzetközi eszközök továbbra is alkalmazandók. A tagállam igazságügyi hatóságai csak akkor dönthetnek úgy, hogy nem hajtják végre az elfogatóparancsot, ha ezzel ellentétes konkrét bizonyíték áll rendelkezésre.

71.

A végrehajtó tagállam igazságügyi hatóságainak feladata, hogy elvégezzék a fent említett értékelést. A kérdést előterjesztő bíróság által a jelen ügyre vonatkozó előzetes döntéshozatalra irányuló kérelmében benyújtott egyértelmű adatok alapján nincs oka annak, hogy ne hajtsák végre a szóban forgó európai elfogatóparancsot.

72.

Végezetül meg kell vizsgálnunk annak következményeit, ha az Európai Unió Bíróságának már nincs hatásköre, amikor a kerethatározat rendelkezéseinek értelmezésére kerül sor.

73.

E kérdés viszonylag egyszerű, mivel azt legkönnyebben úgy vizsgálhatjuk meg, hogy nem a jövőbe tekintünk, ( 64 ) hanem a múltba nézünk vissza.

74.

A kerethatározatot 2002. június 13‑án, az EU‑Szerződés azon vonatkozó rendelkezései ( 65 ) alapján fogadták el, amelyeket utoljára az Amszterdami Szerződés ( 66 ) módosított, vagyis azon szabályanyag keretében, amely korábban a „harmadik pillérként” volt ismert. E pillér szerinti eljárások túlnyomórészt kormányközi jellegűek voltak. Ezért, szemben az Európai Közösséget létrehozó szerződéssel, a Bizottság szerepe lényegesen csökkent, a Tanácsban egyhangú szavazás volt az irányadó, a Bíróság hatáskörét korlátozták és ezenfelül az akkor hatályos EUSZ 35. cikk alapján minden egyes tagállamnak nyilatkoznia kellett annak elfogadásáról. ( 67 ) Az Egyesült Királyság, és egyébként Írország sem tett ilyen nyilatkozatot. ( 68 )

75.

Vagyis a Lisszaboni Szerződés hatálybalépését megelőzően ez az ügy nem kerülhetett volna a Bíróság elé. ( 69 ) Az Egyesült Királyság valamely bírósága sem terjeszthetett volna elő előzetes döntéshozatal iránti kérelmet. Mégis, ebben a nem sokkal ezelőtti időszakban az Európai Unió szilárdan a jogállamiság elvén nyugodott, beleértve az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférést.

76.

Csak a Lisszaboni Szerződés hatálybalépésével, ( 70 ) vagy ha pontosabbak akarunk lenni, öt évvel e hatálybalépést követően, ( 71 ) vagyis az elsődleges jog jelenlegi állása szerint kapott a Bíróság a kerethatározat értelmezésére vonatkozó teljes hatáskört. Mint köztudott, e szerződés megszüntette a hárompilléres szerkezetet, és alkotmányos szintre emelte ( 72 ) a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térséget abban az értelemben, hogy jelenleg olyan alapvető, nemzetek feletti elvek alkalmazandók e területen, mint például a rendes jogalkotási eljárás ( 73 ) és a Bíróság teljes hatásköre. ( 74 )

77.

Összefoglalva, nem látom, hogy a Bíróság hatáskörének 2019. március 29‑ét követő hiánya akadályozná R O Egyesült Királyságnak való átadását.

78.

A fenti értékelésből következik, hogy az Egyesült Királyság által a kerethatározat alapján kibocsátott európai elfogatóparancsot végre kell hajtani oly módon, mint ahogy azt akkor hajtanák végre, ha az Egyesült Királyság az EUSZ 50. cikk alapján nem jelentette volna be az Európai Tanács felé az Európai Unióból való kilépésre vonatkozó szándékát. A jelen ügy ezért nem az átmeneti vagy végrehajtási időszak lehetséges bonyodalmairól szól, egyszerűen azért, mert a jog jelenlegi állása szerint ilyen időszak (még) nincs. Vagyis az Európai Unió átmeneti időszakokra vonatkozó széles körű tapasztalata, amely időszakok számos formában ( 75 ) egyáltalán nem számítanak újdonságnak az uniós jogban, ( 76 ) jelenleg nem használható fel. ( 77 )

79.

A Brexit az uniós jog tekintetében terra incognitának tekinthető. ( 78 ) Általánosságban, és különösen az európai elfogatóparancs rendszere tekintetében is, keveset tudunk az Európai Unió és az Egyesült Királyság között 2019. március 29‑ét követően bevezetendő rendelkezésekről. ( 79 ) Ami biztos, hogy az Európai Unióból való kilépést követően egy ponton a dagály levonul. Az Európai Unió joga leúszik a folyókon, ki a torkolatokon keresztül. ( 80 )

80.

Ami azonban a jelen ügyet illeti, abban továbbra is a szokásos ügymenet az irányadó.

81.

Hozzá kell tenni azt is, hogy a Cour de cassation (Franciaország) a 2018. május 2‑i határozatában nem látott okot arra, hogy a folyamatban levő eljárást a Bíróság által a Brexit kerethatározatra gyakorolt hatásával kapcsolatos (másik) előzetes döntéshozatal iránti kérelemre adandó válaszra várva felfüggessze. ( 81 )

82.

Ezért nem látom okát, hogy miért kellene pusztán az Egyesült Királyság kilépésre vonatkozó, 2017. március 29‑i bejelentése alapján a kérdést előterjesztő bíróságnak bármilyen módon módosítania a jogi értékelését.

83.

A fenti megfontolások alapján azt javaslom, hogy a Bíróság a High Court (felsőbíróság, Írország) által előterjesztett kérdésekre a következő választ adja:

Olyan helyzetben, amelyben valamely tagállam (1) az EUSZ 50. cikk (2) bekezdése alapján bejelentette az Európai Tanács felé az Európai Unióból való kilépési szándékát, és (2) a 2009. február 26‑i 2009/299/IB tanácsi kerethatározattal módosított, az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13‑i 2002/584/IB tanácsi kerethatározat vonatkozó rendelkezései alapján egy keresett személy másik tagállam általi átadása érdekében európai elfogatóparancsot bocsátott ki, a másik tagállam igazságügyi hatóságai által az európai elfogatóparancs végrehajtása során elvégzendő jogi értékelés a fentiekben említett, kilépésre vonatkozó bejelentésre tekintettel nem módosul.