1.

1984‑ben az akkori EGK jogalkotója a strukturális többletek kiküszöbölése érdekében kvótarendszert vezetett be a tej‑ és tejtermékek termelésére, amelyhez a kvótát meghaladó szállításokra és közvetlen értékesítésekre kivetett kiegészítő illeték kapcsolódott. Az eredetileg egy ötéves időszakra tervezett rendszer működését ismételten meghosszabbították, mígnem 2015. március 31‑én véglegesen megszűnt.

2.

A kvótarendszer nyomán rendkívül megnövekedett az uniós és a nemzeti bíróságok előtti peres eljárások száma. ( 2 ) Ezenfelül néhány tagállamban a rendszert csupán „töredékében” használták. ( 3 ) Különösen így volt Olaszország esetén, ahol a hatóságok viszonylag hosszú ideig nem biztosították, hogy a nemzeti kvótán felül termelt mennyiségekre vonatkozóan fizetendő kiegészítő illetéket helyesen osszák fel, azt kellő időben fizessék meg és/vagy mindenképpen megfelelően vegyék nyilvántartásba vagy hajtsák be. ( 4 )

3.

A jelen ügy egy újabb epizód az olaszországi kifizetetlen illetékek beszedésének terjengős történetében. Röviden azt a kérdést veti fel, hogy valamely tagállam előírhatja‑e jogszabályok révén, hogy a felvásárlók kötelesek a termelők által az egyéni kvótáik túllépése miatt fizetendő illeték összegét levonni a tej árából. Amennyiben egy ilyen nemzeti jog összeegyeztethetetlen az uniós joggal, egy újabb kérdés merül fel arra vonatkozóan, hogy milyen következményeket von maga után a felvásárlókat és termelőket illetően az, hogy a nemzeti jog ebben a kérdésben összeegyeztethetetlen az uniós joggal.

4.

A tej‑ és tejtermékágazatban kiegészítő illeték megállapításáról szóló, 1992. december 28‑i 3950/92/EGK tanácsi rendelet ( 5 ) meghosszabbította a tej‑ és tejtermékágazatra vonatkozó kiegészítő illetékrendszert, amely eredetileg 1993. március 31‑én ért volna véget. E rendszer a tervek szerint 1993. április 1‑jétől kezdődően újabb hét egymást követő tizenkét hónapos időszakra szólt. ( 6 )

5.

A 3950/92 rendelet 2. cikke kimondja:

„(1)   Az illeték az adott tizenkét hónapos időszak alatt értékesített tej vagy tejjel egyenértékű termék mindazon mennyisége után fizetendő, amelyet a 3. cikkben említett, ide vonatkozó mennyiségen felül értékesítenek. Az illetéket meg kell osztani azon termelők között, akik a túltermeléshez hozzájárulnak.

A tagállam döntésének megfelelően kell megállapítani, hogy a termelők milyen mértékben járulnak hozzá a megfizetendő illetékhez miután a fel nem használt referenciamennyiségeket esetlegesen újra elosztották, vagy a felvásárló szintjén annak függvényében, hogy milyen mértékű volt a túltermelés a fel nem használt referenciamennyiségnek az egyes termelőkre jutó egyéni referenciamennyiségek arányában történő újrafelosztását követően, vagy országos szinten annak fényében, hogy milyen mértékű volt a túltermelés az egyes egyéni termelőkre jutó referenciamennyiségek tekintetében.

(2)   Ami a szállításokat illeti, egy meghatározott időpont előtt és a később megállapításra kerülő részletes szabályokkal összhangban a fizetendő összeget az illetékért felelős felvásárlónak kell megfizetnie a tagállam hatáskörrel rendelkező hatóságának, amely összeget aztán levon az illetékfizetésre kötelezett termelőnek fizetett tejárból, vagy ennek elmulasztása esetén bármely egyéb megfelelő módon beszed.

[…]

Amennyiben a termelő által szállított mennyiségek meghaladják a rendelkezésére álló referenciamennyiséget, a tagállam által megállapított részletes szabályokkal összhangban a felvásárló a termelő által fizetendő illeték előlegeként levonja e termelőtől az általa szállított, a rendelkezésére álló referenciamennyiséget meghaladó tej árának egy részét.

[…]

(4)   Amennyiben az illetéket meg kell fizetni, és a beszedett összeg meghaladja az illeték összegét, a tagállam a többletet a 8. cikk első francia bekezdésében említett intézkedések finanszírozására és/vagy azon termelők részére történő újraelosztására fordíthatja, akik a tagállam által objektív kritériumok alapján megállapítandó kiemelt kategóriákba tartoznak, vagy e rendszerrel össze nem függő nemzeti rendelkezésből eredő kivételes helyzetben vannak.” [nem hivatalos fordítás].

6.

A tej‑ és tejtermékágazatban a kiegészítő illeték megállapításáról szóló [3950/92 rendelet] alkalmazása részletes szabályainak megállapításáról szóló, 2001. július 9‑i 1392/2001/EK bizottsági rendelet ( 7 ) 9. cikke („Az illetéktöbblet újraelosztásának szempontjai”) a következőket írja elő:

„(1)   A tagállamok, szükség esetén, meghatározzák a 3950/92/EGK rendelet 2. cikke (4) bekezdésében említett kiemelt termelői kategóriákat, a következő – fontossági sorrendben felsorolt – objektív szempontok alapján:

(2)   Ha az adott időszakra rendelkezésre álló pénzügyi forrásokat az (1) bekezdésben felsorolt szempontok alkalmazását követően nem használták fel, a tagállam a Bizottsággal történő konzultációt követően egyéb objektív szempontokat állapít meg.”

7.

A tej‑ és tejtermékágazatban illeték megállapításáról szóló, 2003. szeptember 29‑i 1788/2003/EK tanácsi rendelet ( 8 ) hatályon kívül helyezte a 3950/92 rendeletet. A 11. cikkének („A felvásárlók szerepe”) (1) bekezdése értelmében a felvásárlók felelősek azért, hogy termelőktől beszedjék az illeték alapján termelők által fizetendő hozzájárulást. Ezeket a hozzájárulásokat befizetik a tagállam hatáskörrel rendelkező hatóságai részére. A 11. cikk (3) bekezdése értelmében „amennyiben a referencia‑időszak alatt egy termelő által szállított mennyiségek meghaladják az adott termelő részére rendelkezésre álló referenciamennyiséget, az adott tagállam úgy határozhat, hogy a tagállam által megállapított részletes szabályokkal összhangban a felvásárló a termelő hozzájárulási előlegeként levonja a termelőtől az általa szállított, a referenciamennyiséget meghaladó tej árának egy részét.”

8.

Az 1788/2003 rendelet 27. cikke („Hatálybalépés”) értelmében a rendelet 2003. október 24‑én lépett hatályba. Rendelkezéseit 2004. április 1‑jétől kellett alkalmazni a 6. és 24. cikk kivételével, amelyeket e rendelet hatálybalépésének időpontjától kellett alkalmazni.

9.

A módosításokkal együtt a 2003. május 30‑i 119. sz. törvénnyé alakított, 2003. március 28‑i decreto legge n. 49, Riforma della normativa in tema di applicazione del prelievo supplementare nel settore del latte e dei prodotti lattiero caseari (a kiegészítő illetéknek a tej‑ és tejtermékágazatban való alkalmazására vonatkozó szabályozás reformjáról szóló 49. sz. rendkívüli törvényerejű rendelet, a továbbiakban: 49/2003. sz. rendkívüli törvényerejű rendelet) ( 9 ) 5. cikkének („A felvásárlók kötelezettségei”) (1) és (2) bekezdése a tényállás idején a következőket mondta ki:

„(1)   […] A felvásárlók kötelesek a módosított 3950/92 rendelet 1. cikke alapján kiszámított, az egyes érintett termelők esetében megállapított egyéni referenciamennyiségekhez képest többletként szállított tejre vonatkozó kiegészítő illetéket […] levonni.

(2)   Az (1) bekezdésben említett határidő lejártát követő 30 napon belül […] a felvásárlók befizetik a levont összegeket az AGEA pénzintézeténél erre a célra nyitott folyószámlára.”

10.

A 49/2003. sz. rendkívüli törvényerejű rendelet 9. cikkének („Az illetéktöbblet visszafizetése”) (1), (3) és (4) bekezdése a következőket mondja ki:

„(1)   Minden egyes időszak végén az AGEA: a) elkönyveli a teljesített tejszállítmányokat, valamint a felvásárlók által az 5. cikkben említett kötelezettségeik teljesítésének megfelelően fizetett illeték teljes összegét; b) kiszámítja a szállított termelési többlet miatt az Európai Uniónak fizetendő teljes nemzeti illetéket; c) kiszámítja az illetéktöbblet összegét.

[…]

(3)   Az (1) bekezdés c) pontjában említett összeget […] a következő kritériumok alapján és sorrendben osztják szét a kvótával rendelkező azon termelők között, akik az illetéket megfizették: […].

(4)   Amennyiben ezek a visszatérítések nem merítik ki a (3) bekezdésben említett összeget, a fennmaradó összeget a következő kritériumok alapján és sorrendben osztják szét a kvótával rendelkező azon termelők között, akik az illetéket megfizették, azon termelők kivételével, akik az egyéni referenciamennyiséget több mint 100%‑kal túllépték: […].”

11.

A módosításokkal együtt a 2004. augusztus 3‑i 204. sz. törvénnyé alakított decreto‑legge del 24 giugno 2004 n. 157 – Disposizioni urgenti per l’etichettatura di alcuni prodotti agroalimentari, nonché in materia di agricoltura e pesca (az egyes agrár‑élelmiszeripari termékek címkézésével, valamint a mezőgazdasággal és a halászattal kapcsolatos sürgős intézkedésekről szóló, 2004. június 24‑i 157. sz. rendkívüli törvényerejű rendelet; a továbbiakban: 157/2004. sz. rendkívüli törvényerejű rendelet) ( 10 ) 2. cikkének (3) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„A [49/2003. sz. rendkívüli törvényerejű rendelet] 9. cikkének megfelelően a fizetési kötelezettségeiket teljesítő termelők által havonta fizetett illetéktöbbletet visszafizetik a termelőknek. Ha e műveletek végén a fizetendő illetékek fennmaradó teljes összege magasabb az Európai Uniónak fizetendő illeték 5%‑kal növelt összegénél, az AGEA – az említett 9. cikk (3) és (4) bekezdésében előírt prioritási kritériumok alkalmazásával, valamint a [49/2003. sz. rendkívüli törvényerejű rendelet] 5. cikkének (5) bekezdésében előírt szankciók sérelme nélkül – a többletként felszámított illetéket a havi fizetési kötelezettségüket még nem teljesítő termelőktől nem követeli.”

12.

2004 júliusában az Agenzia per le Erogazioni in Agricoltura (mezőgazdasági kifizető ügynökség, a továbbiakban: AGEA) a Caseificio sociale San Rocco, mint a tejtermékek „első felvásárlója”, részére értesítést küldött. Az értesítésben, amely a 2003. április 1‑jétől 2004. március 31‑ig tartó időszakra vonatkozó tejkvótákról és kiegészítő illetékről szólt, a következő szerepelt:

13.

Az AGEA ehhez az értesítéshez mellékelt termelőnként egy listát a már kifizetett összegekről, valamint azokról, amelyeket vissza kell fizetni.

14.

A fenti értesítés alapján az AGEA megjegyezte, hogy a referencia‑időszakra vonatkozóan a Caseificio Sociale San Rocco nem vonta le a 49/2003. sz. rendkívüli törvényerejű rendelet 5. cikkében előírt kiegészítő illetéket. Ennek megfelelően a termelők, akiktől a tejet felvásárolta, a feltüntetett összegekkel még tartoztak.

15.

A Caseificio Sociale San Rocco és a termelők (a továbbiakban: az alapeljárás felperesei) azon a véleményen voltak, hogy az AGEA által alkalmazott olasz jogszabály összeegyeztethetetlen az uniós joggal. Az AGEA értesítését megtámadták a Tribunale Amministrativo Regionale per il Lazio (Lazio tartomány közigazgatási bírósága, Olaszország) előtt. Az említett bíróság 2010. február 3‑i ítéletével elutasította a keresetet miután lényegében megállapította, hogy a szóban forgó olasz jogszabály összeegyeztethető az 1788/2003 rendelet rendelkezéseivel.

16.

Az alapeljárás felperesei az említett ítélet ellen a Consiglio di Statóhoz (államtanács, Olaszország) fellebbezést nyújtottak be. A 2017. november 21‑i közbenső ítéletével az említett bíróság a fellebbezésnek részben helyt adott. Megállapította, hogy a jelen ügyben alkalmazandó uniós szabályok nem az 1788/2003 rendelet, hanem a 3950/92 rendelet rendelkezései voltak. Ugyanakkor az említett bíróság, mivel kétségei voltak a 3950/92 rendelet egyes rendelkezéseinek helyes értelmezését illetően, úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

17.

Az alapeljárás felperesei, az olasz kormány, valamint a Bizottság írásbeli észrevételt terjesztett elő.

18.

2018. november 21‑én a Bíróság felvilágosítást kért az olasz kormánytól a 2003/2004‑es tejgazdasági évre fizetendő kiegészítő illeték számítása során követett eljárásokkal kapcsolatban. Az olasz kormány a felvilágosításkérésre 2018. december 13‑án válaszolt.

19.

Az alapeljárás felperesei, az olasz kormány és a Bizottság a 2019. január 17‑i tárgyaláson szóban is előadták észrevételeiket.

20.

Előzetes döntéshozatal iránti kérelmében a kérdést előterjesztő bíróság a jelen eljárásban alkalmazandó központi rendelkezésként kifejezetten a 3950/92 rendelet 2. cikkére hivatkozik. Ugyanakkor ezt a megközelítést az olasz kormány vitatja, és azt állítja, hogy az 1788/2003 rendelet 11. cikkének (3) bekezdése alkalmazandó az alapeljárásban, mivel az AGEA az alapeljárás felperesei által megtámadott határozatát 2004 júliusában hozta meg.

21.

Ennek tükrében úgy vélem, érdemes meghatározni a jelen ügyben ratione temporis alkalmazandó jogi keretet.

22.

Ez a kérdés nem lényegtelen: az alapeljárás felperesei azt állítják, hogy a szóban forgó olasz jogszabály összeegyeztethetetlen az uniós joggal, mivel a tejfelvásárlók kötelesek az illetéket a tej árából levonni. Ugyanakkor az illetékre vonatkozó szabályok nem azonosak a 3950/92 rendeletben, illetve az 1788/2003 rendeletben.

23.

A 3950/92 rendeletet hatályon kívül helyező 1788/2003 rendelet 11. cikkének (3) bekezdése kifejezetten lehetővé tette, hogy amennyiben a referencia‑időszak alatt valamely termelő által szállított mennyiségek meghaladják a szóban forgó termelő rendelkezésére álló kvótát, az adott tagállam úgy határozzon, hogy a felvásárló köteles a tej árának egy részét a termelő által fizetendő kiegészítő illeték előlege címén levonni. Ezzel szemben, amint azt a Bíróság a Consorzio Caseifici dell’Altopiano di Asiago ítéletben ( 11 ) egyértelművé tette, a 3950/92 rendelet 2. cikkének (2) bekezdése csupán lehetővé tette a felvásárlók számára az ilyen levonást, de semmiképpen nem kötelezte őket erre.

24.

E tekintetben osztom a kérdést előterjesztő bíróság azon véleményét, hogy ami az uniós jogot illeti, a tényállás idején alkalmazandó szabályok a 3950/92 rendeletben (és ennek következtében a végrehajtási szabályokat meghatározó 1392/2001 rendeletben) előírt rendelkezések voltak.

25.

Az alapeljárás a (2003. április 1‑jétől 2004. március 30‑ig tartó) 2003/2004‑es tejgazdasági évre vonatkozik. Ugyanakkor az 1788/2003 rendelet a 27. cikke értelmében csak 2004. április 1‑jétől volt alkalmazandó.

26.

Ez korántsem meglepő. Egy tejgazdasági év hagyományosan az adott év április 1‑jén kezdődik és a következő év március 30‑án ér véget. ( 12 ) Ez megmagyarázza, hogy az 1788/2003 rendelet – a korábbi jogszabályokhoz, például a 3950/92 rendelethez ( 13 ) hasonlóan – miért a tejgazdasági év elején vált alkalmazandóvá.

27.

Egy olyan rendszer működéséhez, mint amely a tejre vonatkozó kiegészítő illetéket meghatározza, szükségszerűen egy adott szabályrendszert kell alkalmazni a teljes referencia‑időszak során. Az olyan szabályok, mint amelyek meghatározzák, hogy kinek a feladata az illeték behajtása, valamint az illetékfizetés módját és összegét, – az olasz kormány állításával ellentétben – nem eljárási, hanem inkább anyagi jogi szabályok. ( 14 ) E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint, míg az eljárási szabályok általában a hatálybalépésük időpontjában még a folyamatban lévő ügyekben és jogvitákban is alkalmazandók, hacsak a szóban forgó intézkedés eltérően nem rendelkezik, az anyagi jogi szabályokat rendszerint úgy értelmezik, mint amelyek a hatálybalépésük előtt keletkezett helyzetekre főszabály szerint nem vonatkoznak. ( 15 )

28.

Az olyan rendelkezések, mint a 3950/92 rendelet 2. cikke és az 1788/2003 rendelet 11. cikkének (3) bekezdése, a 3950/92 rendeletben meghatározott anyagi kötelezettségek fő vonásaira vonatkoznak. Ezért a fenti elveknek megfelelően ezek a rendelkezések nem alkalmazandók a hatálybalépésük előtt fennálló helyzetekre.

29.

Az olasz kormány érve azt jelentené, hogy az 1788/2003 rendeletet 11. cikkének (3) bekezdése 2004. április 1‑je előtt megvalósult tényállásra (különösen a leszállított termékekre) és létrejött gazdasági kapcsolatokra alkalmaznák. Más szavakkal, ez az 1788/2003 rendelet 11. cikkének (3) bekezdése de facto visszaható hatályú alkalmazását eredményezné, ami ellentétes lenne az említett rendelet egyértelmű szövegével és az ugyanezen rendelet 27. cikkének szellemiségével is.

30.

Összefoglalva tehát, amennyiben a szóban forgó nemzeti jogszabály a tejfelvásárlókat arra kötelezte, hogy valamely 2004. április 1‑je előtti időszakban a tejárból levonják az illetéket, az uniós joggal való összeegyeztethetőség paraméterei kizárólag azon uniós rendelkezésekből következnek, amelyek abban a konkrét időszakban alkalmazandók voltak: a 3950/92 rendelet rendelkezései, különösen a 2. cikkének (2) bekezdése.

31.

Ahhoz, hogy a nemzeti bíróság által előterjesztett kérdéseket jobban megértsük, érdemes először is felvázolni a 3950/92 rendelettel és az 1392/2001 rendelettel létrehozott rendszer azon vonatkozásait, amelyek a jelen eljárásban relevánsak.

32.

Az említett rendeletek alapján az illetéket egy adott nemzeti kvóta felett közvetlen fogyasztásra begyűjtött vagy értékesített tejmennyiségre kellett alkalmazni. A nemzeti kvótát túllépő tagállamoknak a fizetési terhet meg kellett osztaniuk azon termelők között, akik az egyéni kvótáik túllépésével hozzájárultak a túltermeléshez.

33.

Az uniós jogalkotó annak érdekében, hogy az illeték késedelmes beszedését vagy megfizetését elkerülje, úgy döntött, hogy a felvásárló feladata, hogy az illetéket az állami hatóságoknak megfizesse, miután azt a termelőktől a tejárból való levonás révén vagy más megfelelő eszközzel beszedte. Ennek érdekében a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóság értesítette az egyes felvásárlókat az általuk fizetendő illeték összegéről, vagy ezt megerősítette, miután a tagállam határozatot hozott arról, hogy a fel nem használt kvótákat teljes egészükben vagy részben az érintett termelőknek (akár közvetlenül, akár a felvásárlók révén) újra elosztják‑e. ( 16 ) Amennyiben a fel nem használt egyéni kvótákat újra elosztják, az elosztást az egyes termelők referenciamennyiségével arányosan kell megtenni.

34.

Ugyanakkor a tagállamok dönthetnek úgy is, hogy nem osztják újra el a fel nem használt kvótákat. Ez esetben az Európai Uniónak fizetendő illetéken felül beszedett összeget a nemzeti szerkezetátalakítási programok támogatására és/vagy arra fordíthatják, hogy azt az egyes „elsőbbségi kategóriákba” sorolt vagy rendkívüli helyzetben lévő termelők részére visszatérítsék.

35.

Ezen előzmények alapján térek rá most az előterjesztett kérdések elemzésére.

36.

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kívánja megtudni, hogy ha valamely nemzeti jogszabályi rendelkezés ellentétes a 3950/92 rendelet 2. cikke (2) bekezdésével, ez azzal a következménnyel jár‑e, hogy a termelők nem kötelesek a kiegészítő illetéket megfizetni az e rendeletben meghatározott körülmények fennállása esetén sem?

37.

E kérdés azon a feltételezésen alapul, hogy a szóban forgó olasz jogszabály összeegyeztethetetlen volt a 3950/92 rendelet 2. cikkének (2) bekezdésével, mivel előírta, hogy a felvásárlók kötelesek levonni a kiegészítő illetéket a termelők által az egyéni kvótáikon felül szállított tej árából, és ezt havonta átutalni az AGEA részére. Amint azt a Bíróság a Consorzio Caseifici dell’Altopiano di Asiago ítéletben ( 17 ) egyértelművé tette, ez utóbbi rendelkezés feljogosítja a felvásárlókat, hogy a termelőknek fizetett tejárból a termelő kiegészítő illeték címén fennálló tartozását levonják, azonban nem ír elő számukra ilyen irányú kötelezettséget.

38.

Ugyanakkor ezt az alapállítást az olasz kormány vitatja. Ezért először ezzel az ellenvetéssel foglalkozom, mielőtt rátérnék az előterjesztett első kérdéssel felvetett fő kérdésre.

39.

Az olasz kormány szerint a kérdést előterjesztő bíróság túlságosan tágan értelmezi a Consorzio Caseifici dell’Altopiano di Asiago ítéletet. A szóban forgó kormány szerint az említett ítélet nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a tagállamok korlátozhatják a 3950/92 rendelet 2. cikkének (2) bekezdésében az illetékbeszedés módjára vonatkozóan előírt lehetőségeket (kötelező levonás vagy más mód). A Bíróság csupán azt állapította meg, hogy a tagállamok nem írhatnak elő szankciót azokkal a felvásárlókkal szemben, akik nem teljesítik az említett kötelezettséget.

40.

Igaz, hogy a Consorzio Caseifici dell’Altopiano di Asiago ítélet alapjául szolgáló eljárás egy tejtermelőket képviselő szerv által amiatt indított kereset volt, hogy az olasz hatóságok közigazgatási szankciót vetettek ki vele szemben többek között azért, mert nem vonta le a tejárból a termelők által az egyéni kvóta túllépése miatt fizetendő összegeket. Ugyanakkor úgy tűnik, a Bíróság elvontan foglalkozott a kérdéssel, anélkül hogy az ügy konkrét tényállásának különösebb jelentőséget tulajdonított volna.

41.

A kérdést előterjesztő bíróság a szóban forgó ügyben lényegében azt szerette volna megtudni, hogy a felvásárló a 3950/92 rendelet 2. cikkének (2) bekezdése alapján köteles‑e visszatartani a termelők által az egyéni kvóták túllépése miatt fizetendő összegeket. A Bíróság nemlegesen válaszolt, hangsúlyozva, hogy a 3950/92 rendelet 2. cikkének (2) bekezdése egy lehetőséget biztosít a felvásárlóknak, azonban erre vonatkozóan nem ír elő feltétlen kötelezettséget. ( 18 )

42.

Ez egyértelműen azt jelenti, hogy a tagállamok nem vethetnek ki szankciót azon felvásárlókkal szemben, akik úgy döntenek, hogy nem vonják le a kiegészítő illetékként fizetendő összegeket a termelőknek fizetett tejárból, hanem ezeket az összegeket más módon hajtják be. Ugyanakkor ezekből a megállapításokból logikusan az is következik, hogy a tagállamok úgy sem szankcionálhatják az ilyen döntést hozó felvásárlókat, hogy más kedvezőtlen bánásmódban részesítik őket, például úgy, hogy velük szemben hátrányos megkülönböztetést alkalmaznak a fel nem használt kvóták vagy a többletként beszedett illetékek újraelosztása során. ( 19 ) Ez összeegyeztethetetlen lenne azzal, hogy a 3950/92 rendelet 2. cikkének (2) bekezdése – La Pergola főtanácsnok szavaival élve – a felvásárlók jogaira vonatkozott, amelyek gyakorlásának az elmulasztása „nem vonhat szankciót maga után”. ( 20 ) A „szankciókat” pedig – teszem én hozzá – a szó legtágabb értelmében kell értelmezni.

43.

A Consorzio Caseifici dell’Altopiano di Asiago ügyben a Bíróság ezért az illetékbeszedés módjára – a levonásra vagy más megfelelő eszközre – vonatkozó választási lehetőséget vizsgálta, és megállapította, hogy ez minden egyes felvásárló alanyi jogának minősül. Ha az uniós jogszabály egyéni jogot biztosít, a nemzeti jogszabály nem foszthatja meg a magánszemélyeket ettől a jogtól. Tehát az ilyen tagállami jogszabály valóban összeegyeztethetetlen a 3950/92 rendelet 2. cikkének (2) bekezdésével.

44.

Ugyanakkor, még ha az uniós jogalkotó később „átvált is” egy másik illetékbeszedési módra, a releváns időszakban a felvásárlókat továbbra is megillette a választás joga.

45.

Ezért, bár elismerem, hogy a 3950/92 rendelet 2. cikke (2) bekezdésének ilyen értelmezése a végrehajtási rendszer bizonyos mértékű gyengüléséhez vezethet, egyetértek az alapeljárás felpereseivel és a Bizottsággal abban, hogy a Bíróságnak a Consorzio Caseifici dell’Altopiano di Asiago ügyben hozott határozatát követő jog állására tekintettel az első kérdés kiindulási alapja helyes.

46.

Most pedig a kérdés érdemi részével fogok foglalkozni.

47.

Az első kérdés lényegében azt a kérdést veti fel, hogy egy olyan helyzetben, amikor a nemzeti szabály a 3950/92 rendelet 2. cikkének (2) bekezdésével ellentétesen előírja, hogy a felvásárlók kötelesek a tejárból levonni a kiegészítő illetéket, akkor is megszűnik‑e az illetékfizetési kötelezettség, ha az említett rendeletben szereplő feltételek fennállnak. Más szavakkal az, hogy a szóban forgó nemzeti jogszabály összeegyeztethetetlen az uniós joggal, azzal a következménnyel jár‑e, hogy a felvásárlók mentesülnek azon kötelezettségüktől, hogy a kiegészítő illetéket a termelőktől beszedjék és átutalják a hatáskörrel nemzeti hatóságoknak, és/vagy a termelők mentesülnek a kiegészítő illeték megfizetésének kötelezettsége alól?

48.

Az e kérdésre adandó válasz véleményem szerint meglehetősen nyilvánvaló: nem. Tulajdonképpen a jelen ügyben észrevételt előterjesztő felek (köztük az alapeljárás felperesei is) valamennyien egyetértettek abban, hogy az, hogy a kiegészítő illeték beszedésére vonatkozó nemzeti eljárási szabályok esetleg összeegyeztethetetlenek az uniós joggal, nem mentesítheti a felvásárlókat vagy a termelőket az anyagi jogi kötelezettségeik alól. Egyszerűen megfogalmazva, az, hogy véleménykülönbség (és összeegyeztethetetlenség) áll fenn azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell beszedni az illetéket, nem érinti azt, hogy meg kell‑e fizetni.

49.

Ha a felvásárlókat illetően más következtetésre jutnánk, az ellentétes lenne a 3950/92 rendelet és az 1392/2001 rendelet rendelkezéseivel, amelyek egyértelműen és kifejezetten előírják, hogy a szállítások esetén a felvásárlókat terheli az illeték. ( 21 ) Ezzel az említett rendeletek által létrehozott rendszer is nagyrészt hatástalanná válna, mivel a szállítások a tejértékesítés túlnyomó részét teszik ki, és emiatt „elsődlegesen a felvásárlók felelnek a [rendszer] megfelelő végrehajtásáért”. ( 22 )

50.

Az uniós joggal való említett összeegyeztethetetlenségből egyedül az következik, hogy a szóban forgó nemzeti szabályok alkalmazását mellőzni kell. A felvásárlók szempontjából ez alapvetően kettős következménnyel jár: egyfelől ismét szabadon szedhetik be „más megfelelő eszközzel” az összegeket, másfelől pedig nem szankcionálható az a felvásárló, aki az illetéket nem a tejárból való levonás útján szedte be.

51.

Az, hogy a nemzeti jog összeegyeztethetetlen azon uniós jogi szabályokkal, amelyek a kiegészítő illeték felvásárlók általi beszedését szabályozza, még kevésbé érintheti a termelők illetékfizetési kötelezettségét.

52.

Amint azt a 3950/92 rendelet hatodik preambulumbekezdése, valamint 2. cikkének (1) bekezdése egyértelművé teszi, a kiegészítő illeték fizetésének kötelezettsége egyenes következménye annak, hogy a nemzeti kvótát túllépték, és „az illetéket […] azon termelők között [kell megosztani], akik a túltermeléshez hozzájárultak”.

53.

Amint azt a Bíróság a közelmúltban hangsúlyozta, az 1392/2001 rendelet 11. cikkének (1) és (2) bekezdésével összhangban „a tagállamoknak meg kell tenniük minden szükséges intézkedést annak biztosítására, hogy az illetéket, ideértve a fizetési határidő elmulasztása esetén járó kamatokat is, helyesen számítsák fel, és hogy az azokra a termelőkre háruljon, akik a túllépéshez hozzájárultak.” ( 23 ) Tulajdonképpen, ha a termelők nem teljesítik a rendszer szerinti kötelezettségeiket, és a felvásárlók nem lépnek fel, a tagállamok közvetlen intézkedéseket tehetnek az említett termelőkkel szemben a fizetendő összegek beszedése érdekében. ( 24 )

54.

A fent kifejtett indokok miatt azon a véleményen vagyok, hogy a Bíróságnak az első kérdésre azt a választ kell adnia, hogy a kiegészítő illeték beszedését szabályozó nemzeti szabályoknak a 3950/92 rendelet 2. cikke (2) bekezdésével való összeegyeztethetetlensége nem mentesíti a termelőket a kiegészítő illeték megfizetésének kötelezettsége alól.

55.

Második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, hogy védeni kell‑e azon felvásárlók és termelők jogos elvárásait, akik teljesítették azt a kötelezettséget, hogy az esedékes illetéket a tejárból levonják, és azt a közigazgatási szerveknek havonta megfizessék. Értelmezésem szerint ezt a kérdést csak akkor kell feltenni, ha a Bíróság az első kérdésre igenlő választ adott.

56.

Mivel a kiegészítő illeték beszedését szabályozó nemzeti szabályoknak a 3950/92 rendelet 2. cikke (2) bekezdésével való összeegyeztethetetlensége véleményem szerint nem mentesíti a termelőket és a felvásárlókat a kiegészítő illeték megfizetésének kötelezettsége alól, úgy tűnik, a második kérdés elveszíti jelentőségét.

57.

Ilyen helyzetben ugyanis nem teljesen világos számomra, hogy milyen jogos elvárásokat kellene védeni.

58.

Ezzel összefüggésben csupán azt tenném hozzá, hogy az 1392/2001 rendelet 8. cikkének (2) és (3) bekezdése szerint a tagállami hatóságoknak intézkedést kell hozniuk annak biztosítása érdekében, hogy a mulasztó termelők által fizetendő illetéket megfizessék. Ezenfelül az esedékes összegek után késedelmi kamatot kell fizetni. Végezetül, ez nem érinti a tagállamok azon lehetőségét, hogy megfelelő szankciókat írjanak elő azokkal a felekkel szemben, akik a rendszer alapján fennálló kötelezettségeiket megszegik.

59.

A harmadik kérdés azokra a következményekre vonatkozik, amelyek abból eredhetnek, hogy a kiegészítő illeték beszedésére és megfizetésére vonatkozó nemzeti szabályozás az illetéktöbblet visszatérítését illetően összeegyeztethetetlen a 3950/92 és az 1392/2001 rendelettel.

60.

A kérdést előterjesztő bíróság harmadik kérdésével lényegében azt kívánja megtudni, hogy az 1392/2001 rendelet 9. cikkével ellentétes‑e az a nemzeti rendelkezés, amely különböző módszereket és ütemezést ír elő az illetéktöbblet termelőknek történő visszatérítésére, annak megfelelően, hogy az említett termelők által fizetendő illetékösszegeket levonták‑e a tej árából és átutalták‑e havonta a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságoknak.

61.

Hogy jobban meg lehessen érteni az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés mögötti érvelést és az általa felvetett kérdést, érdemes röviden felidézni az e konkrét kérdés szempontjából releváns tényeket.

62.

A 2003/2004‑es tejgazdasági évben az olaszországi tejtermelés meghaladta a releváns uniós jogszabályban az említett tagállam számára kiosztott kvótát. Következésképpen az említett tagállam a többlet utáni kiegészítő illetékkel tartozott az Európai Uniónak. Ugyanakkor mivel néhány egyéni kvóta nem lett felhasználva, az olasz hatóságok által azon termelőktől kapott (vagy nekik járó) teljes összeg, akik a túltermeléshez – akár közvetlenül, akár a felvásárlók révén – hozzájárultak, meghaladta az uniós költségvetésbe befizetendő illeték összegét.

63.

Az olasz kormány szerint a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok úgy döntöttek, hogy nem élnek a 3950/92 rendelet 2. cikke (1) bekezdésének második albekezdése által felkínált azon lehetőséggel, hogy a fel nem használt kvótákat újra elosszák. Valójában úgy döntöttek, hogy a többletet azon termelők között osztják el, akik a 3950/92 rendelet 2. cikkének (4) bekezdése szerinti bizonyos elsőbbségi kategóriákba tartoznak. Ennek érdekében a visszatérítést elsősorban azoknak a termelőknek juttatták, akik teljesítették a havi fizetési kötelezettségeiket, és vagy hegyvidéki területeken vagy más hátrányos területeken éltek. Ha a többlet valamely része megmaradt, a hatóságok csökkentették az azon termelőktől kért összegeket, akik nem teljesítették a havi fizetési kötelezettségeket, és akik vagy hegyvidéki területeken vagy más hátrányos területeken éltek.

64.

Ugyanakkor az alapeljárás felperesei vitatják az olasz kormány e tényismertetését. Ők azon a véleményen vannak, hogy az olasz hatóságok a tényállás idején nem visszatérítették az illetéktöbbletet, hanem újra elosztották a fel nem használt kvótákat olyan termelők között, akik túllépték egyéni kvótáikat.

65.

Ugyanakkor az, ahogy a nemzeti bíróság a harmadik kérdést megfogalmazta, arra utal, hogy a kérdést előterjesztő bíróság is úgy véli, hogy 2004‑ben az olasz hatóságok döntése szerint az illetéktöbbletet bizonyos elsőbbségi kategóriákba tartozó termelőknek térítik vissza.

66.

Így ezt a kérdést a kérdést előterjesztő bíróság megfogalmazása alapján válaszolom meg. Az EUMSZ 267. cikk szerinti eljárásokban nem a Bíróságnak kell a releváns tényállást meghatározni. Ez a kérdést előterjesztő bíróság feladata.

67.

Mindamellett, és csupán a teljeség kedvéért futólag foglalkozom az alapeljárás felperesei által említett forgatókönyvvel is. Meglátásom szerint a jogvita azon ténybeli vonatkozásai, amelyekben a felek nem értenek egyet, nem döntő jelentőségű a harmadik kérdéssel felvetett átfogó probléma értékelése szempontjából, amely lényegében arról szól, hogy milyen kritériumok mellett lehet különbséget tenni a termelők között.

68.

A következőkben kifejtem, miért vélem úgy, hogy nem lehet a többi termelőhöz vagy felvásárlóhoz képest kedvezőtlenebb bánásmódban részesíteni azokat a felvásárlókat vagy termelőket, akik nem teljesítették a nemzeti jogban meghatározott azon kötelezettséget, hogy az illetéket a tejárból levonják és havonta átutalják a hatáskörrel rendelkező hatóságoknak, függetlenül attól, hogy ez az illetéktöbblet visszatérítése vagy a fel nem használt kvóták újraelosztása tekintetében történik‑e.

69.

Amint azt a fenti 60. pontban említettem, a harmadik kérdés arra a kérdésre irányul, hogy az 1392/2001 rendelet 9. cikkével ellentétes‑e egy olyan nemzeti rendelkezés, mint a 157/2004. sz. rendkívüli törvényerejű rendelet 2. cikkének (3) bekezdése, amely különböző módszereket és ütemezést ír elő az illetéktöbblet termelőknek történő visszatérítésére, annak megfelelően, hogy az említett termelők által fizetendő illetékösszegeket levonták‑e a tej árából és átutalták‑e havonta a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságoknak.

70.

Véleményem szerint erre a kérdésre igennel kell válaszolni.

71.

Az 1392/2001 rendelet 9. cikkének (1) bekezdése igen egyértelmű: ha valamely tagállam úgy dönt, hogy az illetéktöbbletet a termelők között újra elosztja, ezt csak olyan „elsőbbségi kategóriák” javára teheti meg, amelyeket az ott felsorolt kritériumok alapján kell meghatározni. Ezek a kritériumok egyértelműen kimerítően és „fontossági sorrendben” vannak felsorolva. Így a tagállamok nem térhetnek el ezektől a kritériumoktól. Még kevésbé egészíthetik ki az elsőbbségi kategóriák meghatározását egy olyan kritériummal, amely olyan nemzeti eljárási szabályoknak való megfelelést jelent, amelyek – ráadásul – a 3950/92 rendelet rendelkezéseivel összeegyeztethetetlennek bizonyult.

72.

Az 1392/2001 rendelet 9. cikkének (2) bekezdése ezzel szemben lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy „egyéb objektív szempontokat” állapítsanak meg, de csak akkor, „ha az adott időszakra rendelkezésre álló pénzügyi forrásokat az [ugyanazon rendelkezés (1) bekezdésében] felsorolt szempontok alkalmazását követően nem használták fel”, és a tagállam a kérdésről a Bizottsággal konzultált.

73.

Én azonban úgy értem, hogy a 49/2003. sz. rendkívüli törvényerejű rendelet 5. cikke (1) bekezdésének való megfelelésen alapuló nemzeti kritériumokat annak meghatározására alkalmazták, hogy mely termelők részesülhetnek első körben visszatérítésben. Más termelők csak akkor részesülhettek visszatérítésben, ha az első újraelosztási kört követően még mindig voltak elérhető pénzösszegek. Vagyis úgy tűnik, a nemzeti rendelkezések olyan logikát követnek, amely a gyakorlatban ellentétes azzal, amelyre az 1392/2001 rendelet 9. cikke épül. Ezenfelül az ügyiratból nem teljesen egyértelmű, hogy az olasz hatóságok konzultáltak‑e a Bizottsággal ezen „eljárási” kritérium elfogadásáról.

74.

Véleményem szerint ezért az 1392/2001 rendelet 9. cikkével ellentétes, hogy valamely tagállam kizárjon a visszatérítésből olyan termelőket, akik egyértelműen a felsorolt elsőbbségi kategóriák valamelyikébe tartoznak, vagy akik teljesítik a Bizottság és a szóban forgó tagállam közötti megállapodás szerinti kritériumot. Ennek eredményeképpen a 3950/92 rendelet 2. cikke (4) bekezdésének megfelelő illetéktöbblet visszatérítése esetén azok a termelők, akik nem fizették meg a 49/2003. sz. rendkívüli törvényerejű rendelet 5. cikkének (1) bekezdésében előírt illetéket, nem részesülhetnek más termelőknél kedvezőtlenebb bánásmódban.

75.

A teljesség kedvéért záró megjegyzésként hozzátenném, hogy a 49/2003. sz. rendkívüli törvényerejű rendelet 5. cikke (1) bekezdésének teljesen megfelelő termelők nem tekinthetők úgy, hogy a 3950/92 rendelet 2. cikke (4) bekezdésének értelmében véve „e rendszerrel össze nem függő nemzeti rendelkezésből eredő kivételes helyzetben vannak”. Félretéve a „kivételes helyzet” fogalma terjedelmének értelmezését, amely fogalmat mindenesetre valószínűleg meglehetősen szűken kellene értelmezni, továbbra is egyértelmű, hogy a 3950/92 rendelet 2. cikkének (4) bekezdését nem lehet úgy értelmezni, hogy az olyan rendelkezés, mint a 49/2003. sz. rendkívüli törvényerejű rendelet 5. cikkének (1) bekezdése, a tejkvótarendszerrel „össze nem függő” rendelkezés lenne.

76.

A fenti megfontolások tükrében a harmadik kérdésre véleményem szerint azt a választ kell adni, hogy az 1392/2001 rendelet 9. cikkével ellentétes az a nemzeti rendelkezés, amely különböző módszereket és ütemezést ír elő az illetéktöbblet termelőknek történő visszatérítésére, annak megfelelően, hogy az említett termelők által fizetendő illetékösszegeket levonták‑e a tej árából és átutalták‑e havonta az állami hatóságoknak.

77.

Az értékelésem akkor sem lenne más, ha az olasz hatóságok által a 49/2003. sz. rendkívüli törvényerejű rendelet 5. cikke (1) bekezdésének meg nem felelő termelőknek és felvásárlóknak fenntartott megkülönböztető bánásmód a fel nem használt kvóták újraelosztására vonatkozott volna, ahogy azt a felperesek állítják.

78.

A fel nem használt egyéni kvótákat a 3950/92 rendelet 2. cikkének (1) bekezdése értelmében újra el kell osztani, annak „az egyes termelőkre jutó egyéni referenciamennyiségek arányában” kell történnie. ( 25 ) Ez egyértelműen azt jelenti, hogy a fel nem használt kvóták elosztásából valamennyi olyan termelőnek részesülnie kell, aki hozzájárult a túltermeléshez, és hogy az illetékhez való hozzájárulásaikat ennek megfelelően kell megállapítani. ( 26 )

79.

Ennek eredményeképpen nem lehet a 49/2003. sz. rendkívüli törvényerejű rendelet 5. cikke (1) bekezdésének meg nem felelő felvásárlókkal vagy termelőkkel szemben hátrányos megkülönböztetést alkalmazni, még a fel nem használt kvóták újraelosztása esetén sem.

80.

Következésképpen azt javasolom a Bíróságnak, hogy a Consiglio di Stato (államtanács, Olaszország) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre a következő választ adja: