–

a Hochtief Solutions AG Magyarországi Fióktelepe képviseletében M. Tóth G. és Varga I. ügyvédek,

–

a Fővárosi Törvényszék képviseletében Beerné Vörös H. és Bőke K., meghatalmazotti minőségben, valamint Barabás G. bíró,

–

a magyar kormány képviseletében Fehér M. Z. és Koós G., meghatalmazotti minőségben,

–

a görög kormány képviseletében M. Tassopoulou, D. Tsagkaraki és G. Papadaki, meghatalmazotti minőségben,

–

a lengyel kormány képviseletében B. Majczyna, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében Tokár A., H. Krämer és P. Ondrůšek, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az EUSZ 4. cikk (3) bekezdésének, az EUSZ 19. cikk (1) bekezdése második albekezdésének, az EUMSZ 49. cikknek, az Európai Unió Alapjogi Chartája 47. cikkének, a 2007. december 11‑i 2007/66/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvvel (HL 2007. L 335., 31. o.) módosított, az árubeszerzésre és az építési beruházásra irányuló közbeszerzési szerződések odaítélésével kapcsolatos jogorvoslati eljárás alkalmazására vonatkozó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések összehangolásáról szóló, 1989. december 21‑i 89/665/EGK tanácsi irányelvnek (HL 1989. L 395., 33. o.) (a továbbiakban: 89/665 irányelv), a 2007/66 irányelvvel módosított, a vízügyi, energiaipari, szállítási és távközlési ágazatokban működő vállalkozások beszerzési eljárásairól szóló közösségi szabályok alkalmazására vonatkozó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések összehangolásáról szóló, 1992. február 25‑i 92/13/EGK tanácsi irányelvnek (HL 1992. L 76., 14. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 1. kötet, 315. o.) (a továbbiakban: 92/13 irányelv), az építési beruházásra irányuló közbeszerzési szerződések odaítélési eljárásainak összehangolásáról szóló, 1993. június 14‑i 93/37/EGK tanácsi irányelvnek (HL 1993. L 199., 54. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 2. kötet, 163. o.), valamint az uniós jog elsőbbsége, egyenértékűsége és tényleges érvényesülése elvének értelmezésére vonatkozik.

2

Ezt a kérelmet a Hochtief Solutions AG Magyarországi Fióktelepe (a továbbiakban: Hochtief Solutions) és a Fővárosi Törvényszék (Magyarország) között folyamatban lévő jogvitában terjesztették elő, amelynek tárgya az a kár, amelyet ez utóbbi bírósági jogkörében eljárva állítólagosan a Hochtief Solutionsnak okozott.

3

A 89/665 irányelv 1. cikke (1) bekezdése harmadik albekezdésének és (3) bekezdésének szövege, amelynek megfogalmazása majdhogynem azonos a 92/13 irányelv 1. cikke (1) bekezdése harmadik albekezdésének és (3) bekezdésének szövegével, a következőket írja elő:

„(1)   […]

„A tagállamok megtesznek minden szükséges intézkedést annak biztosítására, hogy [az építési beruházásra, az árubeszerzésre és a szolgáltatásnyújtásra irányuló közbeszerzési szerződések odaítélési eljárásainak összehangolásáról szóló, 2004. március 31‑i 2004/18/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2004. L 134., 114. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 7. kötet, 132. o.; helyesbítés: HL 2014. L 339., 14. o.)] hatálya alá tartozó szerződések tekintetében az ajánlatkérő által hozott döntésekkel szemben az ezen irányelv 2–2f. cikkében meghatározott feltételeknek megfelelően hatékonyan és különösen a lehető leggyorsabban jogorvoslat legyen igénybe vehető azon az alapon, hogy ezek a döntések megsértették a közbeszerzésre vonatkozó közösségi jogot vagy az e jogot átültető nemzeti jogszabályokat.

[…]

(3)   A tagállamok biztosítják, hogy az általuk megállapítandó részletes szabályok szerint legalább azon személyeknek álljon jogorvoslati eljárás a rendelkezésére, akiknek érdekükben áll vagy állt egy adott szerződés elnyerése, és akiknek az állítólagos jogsértés érdeksérelmet okozott vagy ennek kockázata fennáll.”

4

A 89/665 irányelv 2. cikkének (1) bekezdése az alábbiak szerint rendelkezik:

„A tagállamok biztosítják, hogy az 1. cikkben meghatározott jogorvoslati eljárásokra vonatkozóan hozott intézkedések hatáskört biztosítanak a következőkre:

[…]”

5

A 92/13 irányelv 2. cikkének (1) bekezdése a következőket írta elő:

„A tagállamok biztosítják, hogy az 1. cikkben meghatározott jogorvoslati eljárások érdekében hozott intézkedések hatáskört adjanak:

vagy

vagy

A tagállamok választhatják ezt a lehetőséget az összes ajánlatkérőre vagy ajánlatkérők objektív kritériumok alapján meghatározott csoportjaira vonatkozóan, de mindkét esetben meg kell őrizni a meghatározott intézkedések hatékonyságát annak érdekében, hogy meg lehessen akadályozni az érintett érdekek sérelmét;

Amennyiben kártérítést követelnek azon a címen, hogy egy adott határozatot jogellenesen hoztak meg, a tagállamok rendelkezhetnek úgy, hogy amennyiben belső jogrendszerük így követeli meg, és biztosítja e célra a szükséges hatáskörökkel rendelkező testületeket, a vitatott határozatot először meg kell semmisíteni vagy jogellenesnek kell nyilvánítani.”

6

A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 260. §‑a kimondja:

„(1)   A jogerős ítélet ellen perújításnak van helye, ha

[…]

(2)   Az (1) bekezdés a) pontja alapján a felek bármelyike csak akkor élhet perújítással, ha az ott említett tényt, bizonyítékot vagy határozatot a korábbi eljárás során hibáján kívül nem érvényesíthette.”

7

Az Észak‑Dunántúli Környezetvédelmi és Kulturális Igazgatóság (a továbbiakban: ajánlatkérő) 2006. július 25‑én a közbeszerzésekről szóló 2003. évi CXXIX. törvény IV. fejezetében előírt gyorsított eljárás keretében az Európai Unió Hivatalos Lapjában, S sorozat, 139‑149235. szám alatt részvételi felhívást tett közzé a Győr‑Gönyű (Magyarország) Országos Közforgalmú Kikötő intermodális központ közlekedési kapcsolatainak fejlesztésére vonatkozó építési beruházásra irányuló közbeszerzési szerződés tárgyában.

8

A részvételi felhívás gazdasági és pénzügyi alkalmasságra vonatkozó III.2.2 pontja előírta, hogy „alkalmatlan a jelentkező és [az] alvállalkozó, ha az utolsó három lezárt üzleti évre vonatkozó beszámolói alapján több mint egy alkalommal a mérleg szerinti eredménye negatív”.

9

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből kitűnik, hogy a Hochtief Solutions, amely nem felelt meg e kritériumnak, a Közbeszerzési Döntőbizottság (Magyarország) előtt vitatta annak jogszerűségét, egyrészt azzal érvelve, hogy e kritérium diszkriminatív, másrészt pedig önmagában sem alkalmas egy ajánlattevő pénzügyi alkalmasságának igazolására.

10

A Közbeszerzési Döntőbizottság részben helyt adott a Hochtief Solutions jogorvoslati kérelmének, és az ajánlatkérőt 8000000 HUF (megközelítőleg 24500 EUR) bírság megfizetésére kötelezte, anélkül azonban, hogy megállapította volna az említett kritérium jogellenességét.

11

A Hochtief Solutions 2006. október 2‑án keresetet nyújtott be a Közbeszerzési Döntőbizottság határozata ellen a Fővárosi Bírósághoz (Magyarország), amely megállapította, hogy a mérleg szerinti eredmény alkalmas volt a gazdasági és pénzügyi alkalmasság megítélésére, ezért elutasította a keresetet.

12

A Hochtief Solutions 2010. június 4‑én az elsőfokú ítélet ellen fellebbezést nyújtott be a Fővárosi Ítélőtáblához (Magyarország), amely úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal iránti kérelmet terjeszt a Bíróság elé.

13

A Bíróság a 2012. október 18‑iÉdukövízig és Hochtief Solutions Construction ítéletben (C‑218/11, EU:C:2012:643) többek között úgy ítélte meg, hogy a 2004/18 irányelv 44. cikkének (2) bekezdését és 47. cikke (1) bekezdésének b) pontját úgy kell értelmezni, hogy az ajánlatkérő jogosult a gazdasági és pénzügyi alkalmasság minimális teljesítményszintjét a mérleg egy vagy több mutatószámára való utalással meghatározni, feltéve hogy azok objektíve megfelelnek arra, hogy információt nyújtsanak a gazdasági szereplő ezen alkalmasságáról, és hogy e szint az érintett szerződés jelentőségéhez igazodik abban az értelemben, hogy objektív mutatója annak, hogy az adott gazdasági szereplő megfelelő gazdasági és pénzügyi helyzetben van a szerződés teljesítéséhez, anélkül azonban, hogy túlmenne az e célból észszerűen szükséges mértéken, egyúttal kimondta, hogy a gazdasági és pénzügyi alkalmasság minimális szintjének előírása nem minősül főszabály szerint jogellenesnek pusztán azért, mert e szint elérését a mérleg egy olyan elemére való utalással kell igazolni, amely vonatkozásában a tagállamok jogszabályai eltérőek lehetnek.

14

A Fővárosi Törvényszék, amely időközben a Fővárosi Ítélőtábla helyébe lépett, a Bíróság ezen ítéletét figyelembe véve helybenhagyta az elsőfokú ítéletet, és megállapította, hogy az ajánlatkérő által a gazdasági és pénzügyi alkalmasság értékelésére használt kritérium nem volt diszkriminatív.

15

A Hochtief Solutions 2013. szeptember 13‑án a Fővárosi Törvényszék ítélete ellen felülvizsgálati kérelmet terjesztett a Kúria (Magyarország) elé, amely kérelemben úgy érvelt, hogy a mérleg szerinti eredmény nem alkalmas arra, hogy valamely ajánlatkérő valós és objektív képet kapjon egy ajánlattevő pénzügyi és gazdasági helyzetéről. Azt is kérte a Kúriától, hogy újból terjesszen előzetes döntéshozatal iránti kérelmet a Bíróság elé.

16

2014. március 19‑i ítéletében a Kúria azonban elutasította a felülvizsgálati kérelmet azzal az indokkal, hogy e kifogást elkésetten adták elő, mivel a Hochtief Solutions e kérdést nem vetette fel a Közbeszerzési Döntőbizottság előtt az eredeti közigazgatási jogorvoslati kérelmében, hanem csak az ezt követő észrevételeiben.

17

A Hochtief Solutions 2014. július 25‑én a Kúria által hozott ítélettel szemben alkotmányjogi panaszt terjesztett az Alkotmánybíróság (Magyarország) elé, amelyben kérte ezen ítélet alaptörvény‑ellenességének megállapítását és megsemmisítését. E panaszt mint elfogadhatatlant a 2015. február 9‑én kelt végzéssel visszautasították.

18

Időközben 2014. november 26‑án a Hochtief Solutions a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságnál (Magyarország) perújítási kérelmet nyújtott be a Fővárosi Törvényszék azon ítélete ellen, amelyet a jelen ítélet 14. pontja említ.

19

A kérdést előterjesztő bíróság által adott tájékoztatás szerint a perújítási kérelmének alátámasztására a Hochtief Solutions azt hozta fel, hogy azon kérdés, hogy a mérleg szerinti eredmény az ajánlattevő gazdasági és pénzügyi alkalmasságának megítélésére alkalmas mutatószám volt‑e, ugyanúgy mint a 2012. október 18‑iÉdukövízig és Hochtief Construction ítélet (C‑218/11, EU:C:2012:643), végül nem képezte vizsgálat tárgyát. A Hochtief Solutions szerint ez a mulasztás a Pp. 260. §‑a (1) bekezdésének a) pontja értelmében vett „ténynek” minősül, amely indokolhatja a Fővárosi Törvényszék ezen ítélete elleni perújítás megengedését. Különösen a 2004. január 13‑iKühne & Heitz ítéletre (C‑453/00,EU:C:2004:17, 26. és 27. pont) hivatkozva a Hochtief Solutions ugyanis azt állította, hogy amennyiben a Bíróság valamely ítéletét elkésettsége folytán nem tudták figyelembe venni, úgy azt a perújítás keretében lehet és kell vizsgálni.

20

Bár a Hochtief Solutions kérte, hogy a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság nyújtson be előzetes döntéshozatal iránti kérelmet a Bírósághoz a perújítási eljárásban felmerült kérdésekkel kapcsolatban, e bíróság nem adott helyt e kérelemnek, és elutasította a perújítási kérelmet, mivel úgy ítélte meg, hogy a Hochtief Solutions által hivatkozott tények és bizonyítékok nem minősültek újnak.

21

A Hochtief Solutions ezt követően fellebbezést nyújtott be a Fővárosi Törvényszék elé a perújítási kérelmét elutasító végzés ellen, és azt kérte, hogy utóbbi egyrészt állapítsa meg a perújítás megengedhetőségét, rendelje el az érdemi vizsgálatot, másrészt pedig terjesszen előzetes döntéshozatal iránti kérelmet a Bíróság elé.

22

A Fővárosi Törvényszék 2015. november 18‑án végzést hozott, amelyben helybenhagyta a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság elsőfokú végzését.

23

A Hochtief Solutions ezt követően keresetet terjesztett a kérdést előterjesztő bíróság, a Székesfehérvári Törvényszék (Magyarország) elé azon kár megtérítése iránt, amelyet a Fővárosi Törvényszék a bírósági jogkörében eljárva neki okozott. E tekintetben úgy érvel, hogy nem kapott lehetőséget arra, hogy a Közbeszerzési Döntőbizottság előtt és az alapperben felhozott, ám e bizottság és az eljárt bíróságok által el nem bírált tényeket és körülményeket az uniós joggal összhangban figyelembe lehessen venni. Ezáltal pedig a magyar jogalkalmazó szervek kiüresítették a vonatkozó uniós jogi normák által garantált jogokat.

24

E körülmények között határozott úgy a Székesfehérvári Törvényszék, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

25

Amint az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, az alapügy azon kár megtérítésére vonatkozik, amelyet a Hochtief Solutions állítólagosan elszenvedett a jelen ítélet 22. pontjában hivatkozott végzés nyomán, amelyben a végső fokon eljáró Fővárosi Törvényszék helybenhagyta a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság által hozott, a jelen ítélet 20. pontjában hivatkozott végzést, amely egyrészt megtagadta, hogy előzetes döntéshozatal iránti kérelmet terjesszen a Bíróság elé, másrészt pedig elutasította a Hochtief Solutions által a Fővárosi Bíróság által hozott, a jelen ítélet 14. pontjában hivatkozott ítélet ellen benyújtott perújítási kérelmet.

26

Ebből következik, hogy az alapügy arra a kérdésre vonatkozik, hogy a Fővárosi Törvényszék ily módon eljárva megsértette‑e az uniós jogot, ami megtérítési kötelezettséget alapozhat meg azon kár esetében, amelyről a Hochtief Solutions állítja, hogy e jogsértés miatt szenvedte el.

27

Ebben az összefüggésben a kérdést előterjesztő bíróság szempontjából különösen arról van szó, hogy az uniós jogot úgy kell‑e értelmezni, hogy olyan körülmények között, mint amelyek az alapeljárásban szerepelnek, a nemzeti bíróságnak, amely egy olyan ítélet elleni perújítási kérelmet bírál el, amely az ezen ítélet alapjául szolgáló eljárás keretében a Bíróság által az EUMSZ 267. cikk alapján hozott ítéletet követően emelkedett jogerőre, helyt kell adnia e kérelemnek.

28

Így az alapjogvita hátterét képező tényállást figyelembe véve kell vizsgálni az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseket.

29

A hetedik kérdésével az előterjesztő bíróság lényegében arra kéri a Bíróságot, hogy határozzon a közbeszerzési jogorvoslati kérelem kötelező tartalmára vonatkozó nemzeti eljárásjogi rendelkezések uniós joggal való összeegyeztethetőségéről, míg a kilencedik kérdésével e bíróság lényegében arra vár választ, hogy összeegyeztethető‑e az uniós joggal azon jogorvoslati kérelmeknek az uniós jog megsértésével történő rendszeres elutasítása, amelyeket olyan, közbeszerzési eljárásban elutasított ajánlattevő nyújtott be, mint a Hochtief Solutions.

30

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata értelmében az EUMSZ 267. cikkben előírt eljárás a Bíróság és a nemzeti bíróságok közötti együttműködés eszköze. Ebből következik, hogy egyedül az ügyben eljáró és a meghozandó bírósági döntésért felelősséggel tartozó nemzeti bíróság feladata, hogy az ügy sajátosságaira figyelemmel megítélje mind az előzetes döntéshozatal szükségességét ítéletének meghozatala szempontjából, mind pedig a Bíróság elé terjesztendő kérdések relevanciáját. Következésképpen, ha a nemzeti bíróságok által előterjesztett kérdések uniós jogi rendelkezés értelmezésére vonatkoznak, a Bíróságnak főszabály szerint határozatot kell hoznia (2019. március 28‑iVerlezza és társai ítélet, C‑487/17–C‑489/17, EU:C:2019:270, 27. és 28. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

31

Megtagadható azonban a nemzeti bíróság által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésről a határozathozatal többek között abban az esetben, ha nyilvánvalónak tűnik, hogy az uniós jog kért értelmezése semmilyen összefüggésben nincs az alapügy tényállásával vagy tárgyával, illetve ha a probléma hipotetikus jellegű (2019. március 28‑iVerlezza és társai ítélet, C‑487/17–C‑489/17, EU:C:2019:270, 29. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

32

Márpedig a hetedik és a kilencedik kérdés pontosan az utóbbi esetkörbe tartozik. Nyilvánvalónak tűnik ugyanis, hogy e kérdések semmilyen összefüggésben nincsenek az alapügy tárgyával, amelyet röviden a jelen ítélet 26. pontja foglalt össze, és ezért hipotetikus jelleget mutatnak.

33

Ebből következik, hogy a hetedik és a kilencedik kérdés elfogadhatatlan.

34

E kérdésekkel, amelyeket együtt kell vizsgálni, az előterjesztő bíróság különösen azon elvek vonatkozásában kér iránymutatást, amelyeket a Bíróság munkált ki az uniós jog végső fokon eljáró nemzeti bíróság általi megsértésével magánszemélyeknek okozott károkért való tagállami felelősség területén. Az előterjesztő bíróság lényegében azt kérdezi, hogy ezen elveket úgy kell‑e értelmezni, hogy először is az érintett tagállam felelősségét a nemzeti jog alapján kell megítélni, másodszor, hogy a res iudicata elve kizárja, hogy e tagállam felelősségét meg lehessen állapítani, harmadszor, hogy az uniós jog kellően súlyos megsértése áll fenn, ha a végső fokon eljáró bíróság megtagadja, hogy a Bíróság elé terjesszen egy olyan kérdést, amely előtte az uniós jog értelmezésével kapcsolatban merült fel, negyedszer pedig, hogy ezen elvekkel ellentétes az olyan nemzeti jogi szabály, amely a szóban forgó bírósági határozattal összefüggésben valamely félnél felmerült költségeket kizárja a megtéríthető károk köréből.

35

Először is emlékeztetni kell arra, hogy az uniós jog tagállamnak betudható megsértésével a magánszemélyeknek okozott károkért való tagállami felelősség megállapításának feltételeit illetően a Bíróság több alkalommal is megállapította, hogy a sérelmet szenvedett magánszemélyek három feltétel együttes fennállásakor rendelkeznek kártérítéshez való joggal, nevezetesen, ha a megsértett uniós jogi szabály célja, hogy a magánszemélyek számára jogokat keletkeztessen, e szabály megsértése kellően súlyos, és fennáll a közvetlen okozati összefüggés e jogsértés és a magánszemélyek által elszenvedett kár között (lásd ebben az értelemben különösen: 1996. március 5‑iBrasserie du pêcheur és Factortame ítélet, C‑46/93 és C‑48/93, EU:C:1996:79, 51. pont; 2003. szeptember 30‑iKöbler ítélet, C‑224/01, EU:C:2003:513, 51. pont; 2016. július 28‑iTomášová ítélet, C‑168/15, EU:C:2016:602, 22. pont).

36

Emlékeztetni kell arra is, hogy a végső fokon eljáró bíróságnak az uniós jog valamely szabályát sértő határozata által okozott károkért fennálló tagállami felelősségre ugyanezen feltételek érvényesek (lásd ebben az értelemben: 2003. szeptember 30‑iKöbler ítélet, C‑224/01, EU:C:2003:513, 52. pont; 2016. július 28‑iTomášová ítélet, C‑168/15, EU:C:2016:602, 23. pont).

37

Ezenkívül a jelen ítélet 35. pontjában említett három feltétel szükséges és elégséges a magánszemélyek számára a kártérítéshez való jog megalapozására, bár ez nem jelenti azt, hogy a tagállam felelőssége nem állapítható meg a nemzeti jog kevésbé szigorú feltételei alapján (lásd ebben az értelemben különösen: 1996. március 5‑iBrasserie du pêcheur és Factortame ítélet, C‑46/93 és C‑48/93, EU:C:1996:79, 66. pont; 2003. szeptember 30‑iKöbler ítélet, C‑224/01, EU:C:2003:513, 57. pont).

38

Ebből az következik, hogy az uniós joggal nem ellentétes a nemzeti jog olyan szabálya, amely az uniós jog tagállamnak betudható megsértésével a magánszemélyeknek okozott károkért való tagállami felelősség megállapítása céljából a Bíróság – jelen ítélet 35. pontjában hivatkozott – ítélkezési gyakorlatában megállapítottaknál kevésbé szigorú feltételeket ír elő.

39

Másodszor, amint a Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik, a res iudicata elvével nem ellenétes a végső fokon eljáró nemzeti bíróság uniós jogi szabályt sértő határozatáért fennálló tagállami felelősség elvének elismerése. Ugyanis, különösen azon körülmény okán, hogy az uniós jogból eredő jogok megsértését jelentő ilyen határozat ellen rendes úton fellebbezni már nem lehet, a magánszemélyeket nem lehet megfosztani az állami felelősség megállapításának lehetőségétől, és ezáltal jogaik megfelelő védelmének lehetőségétől (lásd ebben az értelemben: 2003. szeptember 30‑iKöbler ítélet, C‑224/01, EU:C:2003:513, 34. pont; 2018. október 24‑iXC és társai ítélet, C‑234/17, EU:C:2018:853, 58. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

40

Harmadszor a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából következik, hogy az uniós jog tagállamnak betudható megsértésével a magánszemélyeknek okozott károkért való tagállami felelősség megállapítását lehetővé tevő, a jelen ítélet 35. pontjában hivatkozott feltételeket a nemzeti bíróságoknak főszabály szerint a Bíróság által az e feltételek alkalmazása tekintetében adott iránymutatásoknak megfelelően kell meghatározniuk (lásd ebben az értelemben: 2003. szeptember 30‑iKöbler ítélet, C‑224/01, EU:C:2003:513, 100. pont; 2018. október 4‑iKantarev ítélet, C‑571/16, EU:C:2018:807, 95. pont).

41

E tekintetben, különösen e feltételek közül a második esetében emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint a végső fokon eljáró nemzeti bíróság uniós jogi szabályt sértő határozatával okozott károkért való tagállami felelősséget csak abban a kivételes esetben lehet megállapítani, ha a végső fokon eljáró nemzeti bíróság az alkalmazandó jogot nyilvánvaló módon sértette meg (2003. szeptember 30‑iKöbler ítélet, C‑224/01, EU:C:2003:513, 53. pont; 2006. június 13‑iTraghetti del Mediterraneo ítélet (C‑173/03, EU:C:2006:391; 32. és 42. pont).

42

Annak megállapítása érdekében, hogy fennáll‑e az uniós jog kellően súlyos megsértése, a kártérítési kérelmet elbíráló nemzeti bíróságnak az elé terjesztett tényállás összes sajátos körülményét figyelembe kell vennie. Az e tekintetben figyelembe vehető körülmények között szerepel többek között a megsértett szabály egyértelműségének és pontosságának foka, a megsértett szabály által a nemzeti hatóságok részére biztosított mérlegelési jogkör terjedelme, a kötelezettségszegés vagy a károkozás szándékos vagy gondatlan jellege, az esetleges jogi tévedés menthetősége vagy ennek hiánya, valamint az a körülmény, hogy egy európai uniós intézmény magatartása hozzájárulhatott‑e az uniós joggal ellentétes nemzeti intézkedések vagy gyakorlat fenntartásához vagy elfogadásához, illetve az a körülmény, hogy az érintett nemzeti bíróság nem tett eleget az előzetes döntéshozatalra utalás – EUMSZ 267. cikk harmadik bekezdésében foglalt – kötelezettségének (lásd ebben az értelemben:1996. március 5‑iBrasserie du pêcheur és Factortame ítélet, C‑46/93 és C‑48/93, EU:C:1996:79, 56. pont; 2003. szeptember 30‑iKöbler ítélet, C‑224/01, EU:C:2003:513, 54. és 55. pont; 2016. július 28‑iTomášová ítélet, C‑168/15, EU:C:2016:602, 25. pont).

43

Mindenesetre az uniós jog megsértése kellően súlyos akkor, ha az a Bíróság e tárgyban kialakított ítélkezési gyakorlatának nyilvánvaló figyelmen kívül hagyásával történik (2003. szeptember 30‑iKöbler ítélet, C‑224/01, EU:C:2003:513, 56. pont; 2010. november 25‑iFuß ítélet, C‑429/09, EU:C:2010:717, 52. pont; 2016. július 28‑iTomášová ítélet, C‑168/15, EU:C:2016:602, 26. pont).

44

Ami az alapjogvitát illeti, a kérdést előterjesztő bíróság feladata, hogy az alapeljárásban szereplő tényállás összes sajátos körülményét figyelembe véve elbírálja, hogy a Fővárosi Törvényszék az ítélet 22. pontjában említett végzéssel kellően súlyosan megsértette‑e az uniós jogot azáltal, hogy nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyta az alkalmazandó uniós jogot, beleértve a Bíróság vonatkozó ítélkezési gyakorlatát, különösen a 2012. október 18‑iÉdukövízig és Hochtief Construction ítéletet (C‑218/11, EU:C:2012:643).

45

Negyedszer, amennyiben a jelen ítélet 35. pontjában hivatkozott feltételek teljesülnek, a tagállamnak a felelősségre vonatkozó nemzeti jog keretei között kell az okozott sérelem következményeit orvosolnia azzal, hogy a károk megtérítésére vonatkozó, a nemzeti jogszabályok által meghatározott feltételek nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint azok, amelyek a hasonló jellegű, nemzeti jogon alapuló igényekre vonatkoznak (az egyenértékűség elve), valamint nem lehetnek olyanok, hogy a gyakorlatban lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tegyék a kártérítés elérését (a tényleges érvényesülés elve) (lásd ebben az értelemben: 1996. március 5‑iBrasserie du pêcheur és Factortame ítélet, C‑46/93 és C‑48/93, EU:C:1996:79, 67. pont; 2003. szeptember 30‑iKöbler ítélet, C‑224/01, EU:C:2003:513, 58. pont; 2016. július 28‑iTomášová ítélet, C‑168/15, EU:C:2016:602, 38. pont).

46

E tekintetben a Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik, hogy az uniós jog megsértésével magánszemélyeknek okozott károk megtérítésének az elszenvedett sérelem kiegyenlítésének kell megfelelnie úgy, hogy biztosítani lehessen a magánszemélyek jogainak hatékony védelmét (lásd ebben az értelemben: 1996. március 5‑iBrasserie du pêcheur és Factortame ítélet, C‑46/93 és C‑48/93, EU:C:1996:79, 82. pont; 2010. november 25‑iFuß ítélet, C‑429/09, EU:C:2010:717, 92. pont).

47

Márpedig a nemzeti jog azon szabálya, amely szerint abban az esetben, ha fennáll a tagállam felelőssége azon károkért, amelyeket valamely uniós jogi szabálynak egy végső fokon eljáró bíróság határozata általi megsértése okozott, az e határozattal összefüggésben valamely félnél felmerült költségek általában ki vannak zárva a megtéríthető károk köréből, a gyakorlatban rendkívül nehézzé vagy akár lehetetlenné teheti azt, hogy e fél az általa elszenvedett sérelemnek megfelelő kártérítéshez jusson.

48

A fentiek alapján az első, a második, a nyolcadik és a tizedik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a végső fokon eljáró nemzeti bíróság uniós jogi szabályt sértő határozatával okozott károkért való tagállami felelősségre a Bíróság által különösen a 2003. szeptember 30‑iKöbler ítélet (C‑224/01, EU:C:2003:513) 51. pontjában meghatározott feltételek vonatkoznak, bár ez nem jelenti azt, hogy ezen állam felelőssége nem állapítható meg a nemzeti jog kevésbé szigorú feltételei alapján. E felelősséget nem zárja ki az a tény, hogy e határozat jogerőre emelkedett. E felelősség alkalmazása keretében a kártérítési kérelmet elbíráló nemzeti bíróság feladata, hogy a szóban forgó tényállás összes sajátos körülményét figyelembe véve elbírálja, hogy a végső fokon eljáró nemzeti bíróság kellően súlyosan megsértette‑e az uniós jogot azáltal, hogy nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyta az alkalmazandó uniós jogot, beleértve a Bíróság vonatkozó ítélkezési gyakorlatát. Ezzel szemben az uniós joggal ellentétes a nemzeti jog azon szabálya, amely ilyen esetben általában kizárja a megtéríthető károk köréből azon költségeket, amelyek a nemzeti bíróság sérelmes határozatával összefüggésben valamely félnél felmerültek.

49

Tekintettel az alapeljárás kontextusára, amint azt a jelen ítélet 26. és 27. pontja felidézte, úgy kell érteni, hogy a harmadik, a negyedik, az ötödik és a hatodik kérdésével az előterjesztő bíróság lényegében azt kívánja megtudni a Bíróságtól, hogy az uniós jogot – különösen a 89/665 irányelvet és a 92/13 irányelvet, valamint az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvét – úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal nem ellentétes valamely tagállam azon szabályozása, amely nem teszi lehetővé a perújítást az említett tagállam azon bíróságának jogerőre emelkedett ítéletével szemben, amely valamely ajánlatkérő határozata elleni megsemmisítés iránti kérelem tárgyában anélkül döntött, hogy kitért volna arra a kérdésre, amelynek vizsgálatát felvetette a Bíróság egyik korábbi ítéletében, amelyet utóbbi az e megsemmisítés iránti kérelemre vonatkozó eljárás keretében előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelem alapján hozott.

50

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a 89/665 irányelv 1. cikkének (1) bekezdése és a 92/13 irányelv 1. cikkének (1) bekezdése arra kötelezi a tagállamokat, hogy fogadjanak el minden szükséges intézkedést annak biztosítására, hogy az ezen irányelvekkel érintett közbeszerzési eljárások keretében az ajánlatkérő által hozott döntésekkel szemben hatékonyan és különösen a lehető leggyorsabban jogorvoslat legyen igénybe vehető azon az alapon, hogy ezek a döntések megsértették a közbeszerzésre vonatkozó uniós jogot vagy az e jogot átültető nemzeti jogszabályokat (2016. szeptember 15‑iStar Storage és társai ítélet, C‑439/14 és C‑488/14, EU:C:2016:688, 39. pont).

51

E rendelkezések, amelyek célja a gazdasági szereplőknek az ajánlatkérő önkényétől való megóvása, ily módon annak biztosítására irányulnak, hogy minden tagállamban hatékony jogorvoslati lehetőségek álljanak rendelkezésre annak érdekében, hogy a közbeszerzésre vonatkozó uniós szabályokat hatékonyan alkalmazzák, különösen, amikor a szabályok megszegése még orvosolható (2016. szeptember 15‑iStar Storage és társai ítélet, C‑439/14 és C‑488/14, EU:C:2016:688, 41. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

52

Sem a 89/665 irányelv, sem pedig a 92/13 irányelv nem tartalmaz olyan rendelkezéseket, amelyek kifejezetten azon feltételeket szabályoznák, amelyek mellett e jogorvoslati lehetőségekkel élni lehet. Ezen irányelvek mindössze azokat a minimális feltételeket határozzák meg, amelyeknek a nemzeti jogrend szerinti jogorvoslati eljárásoknak meg kell felelniük a közbeszerzésekre vonatkozó uniós jogi előírások tiszteletben tartása érdekében (2016. szeptember 15‑iStar Storage és társai ítélet, C‑439/14 és C‑488/14, EU:C:2016:688, 42. pont).

53

A jelen esetben a kérdést előterjesztő bíróság által nyújtott információkból kitűnik, hogy a magyar eljárásjogban a Pp. 260. §‑a értelmében vett perújítás egy rendkívüli jogorvoslati út, amely az e rendelkezésben foglalt feltételek teljesülése esetén lehetővé teszi a jogerős ítélethez kapcsolódó res iudicata hatás megkérdőjelezését.

54

Márpedig emlékeztetni kell arra, hogy a res iudicata elve úgy az európai uniós, mint a nemzeti jogrendekben jelentős szerepet tölt be. Ugyanis mind a jog, mind a jogviszonyok stabilitásának, illetve az igazságszolgáltatás megfelelő működésének biztosításához fontos, hogy ne lehessen többé vita tárgyává tenni azokat a bírósági határozatokat, amelyek a rendelkezésre álló jogorvoslatok kimerülését, illetve az azok előterjesztésére nyitva álló határidők elteltét követően jogerőre emelkedtek (2014. július 10‑iImpresa Pizzarotti ítélet, C‑213/13, EU:C:2014:2067, 58. pont; 2015. október 6‑iTârșia ítélet, C‑69/14, EU:C:2015:662, 28. pont).

55

Ennélfogva az uniós jog nem írja elő a nemzeti bíróságnak, hogy eltérjen a bírósági határozatokat jogerőre emelő belső eljárási szabályok alkalmazásától, még akkor sem, ha ez lehetővé tenné az uniós joggal összeegyeztethetetlen nemzeti helyzet orvoslását (2014. július 10‑iImpresa Pizzarotti ítélet, C‑213/13, EU:C:2014:2067, 59. pont; 2015. október 6‑iTârșia ítélet, C‑69/14, EU:C:2015:662, 29. pont).

56

Kimondást nyert ugyanis, hogy az uniós jog nem követeli meg, hogy valamely bírósági szervnek főszabály szerint vissza kell vonnia a jogerőre emelkedett határozatát az uniós jog releváns rendelkezése Bíróság által elfogadott értelmezésének figyelembevétele céljából (lásd ebben az értelemben: 2014. július 10‑iImpresa Pizzarotti ítélet, C‑213/13, EU:C:2014:2067, 60. pont; 2015. október 6‑iTârșia ítélet, C‑69/14, EU:C:2015:662, 38. pont).

57

A kérdést előterjesztő bíróság által hivatkozott 2004. január 13‑iKühne & Heitz ítélet (C‑453/00, EU:C:2004:17) nem cáfolja e megállapítást.

58

Ebből az ítéletből ugyanis az következik, hogy az EUSZ 4. cikk (3) bekezdésében foglalt lojális együttműködés elve azt a kötelezettséget rója az ilyen jellegű kérelmet elbíráló közigazgatási szervre, hogy vizsgálja felül a jogerős közigazgatási határozatot annak érdekében, hogy figyelembe vegye a vonatkozó rendelkezés Bíróság által elfogadott értelmezését, különösen, ha e szerv a nemzeti jog szerint hatáskörrel rendelkezik e határozat visszavonására (2004. január 13‑iKühne & Heitz ítélet, C‑453/00, EU:C:2004:17, 28. pont).

59

Mindazonáltal tény, hogy e megfontolás nem egy bíróság – mint a jelen esetben –, hanem csupán egy közigazgatási szerv jogerős határozatának esetleges felülvizsgálatára vonatkozik.

60

E tekintetben a Bíróság ítélkezési gyakorlatból következik, hogy ha az alkalmazandó belső eljárási szabályok lehetővé teszik a nemzeti bíróság számára, hogy bizonyos feltételek mellett visszavonjon egy jogerőre emelkedett határozatot annak érdekében, hogy az a határozat nyomán kialakult helyzetet a nemzeti joggal összeegyeztethetővé tegye, e feltételek teljesülése esetén az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés követelményének megfelelően e lehetőségnek érvényesülnie kell abból a célból, hogy a helyzet uniós joggal való összeegyeztethetőségét helyreállítsák (lásd ebben az értelemben: 2014. július 10‑iImpresa Pizzarotti ítélet, C‑213/13, EU:C:2014:2067, 62. pont).

61

A jelen esetben a kérdést előterjesztő bíróság által előadottakból kiderül, hogy a Pp. 260. §‑a értelmében a jogerős ítélet ellen perújításnak van helye, ha a fél többek között olyan jogerős bírói határozatra hivatkozik, amelyet nem vettek figyelembe abban az eljárásban, amelyben a perújítással érintett ítéletet meghozták, és kizárólag akkor, ha e fél – önhibáján kívül – nem tudott e határozat meglétére hivatkozni az említett eljárás során.

62

Továbbá a hatodik kérdés szövegéből kitűnik, hogy a magyar jog lehetővé teszi a jogerőre emelkedett határozattal szembeni perújítást annak érdekében, hogy az Alkotmánybíróság új határozata alapján helyreállítsák az alkotmányosságot.

63

Ezért a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak vizsgálata, hogy a magyar eljárási szabályok lehetővé teszik‑e egy jogerőre emelkedett ítélet visszavonását annak érdekében, hogy az ezen ítélet nyomán kialakult helyzetet összeegyeztethetővé tegyék egy korábbi jogerős bírósági határozattal, amelyről az ezen ítéletet hozó bíróságnak és az ítélet alapjául szolgáló eljárásban részt vevő feleknek már tudomásuk volt. Amennyiben igen, a Bíróság jelen ítélet 60. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlatával összhangban e lehetőségnek – az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvével összhangban – ugyanazon feltételek mellett érvényesülnie kellene annak érdekében, hogy a helyzetet a Bíróság valamely korábbi ítéletével tegyék összeegyeztethetővé.

64

Ezt figyelembe véve mindenesetre emlékeztetni kell arra, hogy különösen azon körülmény okán, hogy az uniós jogból eredő jogok megsértését jelentő ilyen jogerős bírósági határozat ellen rendes úton fellebbezni már nem lehet, a magánszemélyeket nem lehet megfosztani az állami felelősség megállapításának lehetőségétől, és ezáltal jogaik megfelelő védelmének lehetőségétől (2015. október 6‑iTârșia ítélet, C‑69/14, EU:C:2015:662, 40. pont; 2018. október 24‑iXC és társai ítélet, C‑234/17, EU:C:2018:853, 58. pont).

65

A fenti megfontolások összességére tekintettel a harmadik, a negyedik, az ötödik és a hatodik kérdésre azt a választ kell adni, hogy az uniós jogot – különösen a 89/665 irányelvet és a 92/13 irányelvet, valamint az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvét – úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes valamely tagállam azon szabályozása, amely nem teszi lehetővé a perújítást az említett tagállam azon bíróságának jogerőre emelkedett ítéletével szemben, amely valamely ajánlatkérő határozata elleni megsemmisítés iránti kérelem tárgyában anélkül döntött, hogy kitért volna arra kérdésre, amelynek vizsgálatát felvetette a Bíróság egyik korábbi ítéletében, amelyet utóbbi az e megsemmisítés iránti kérelemre vonatkozó eljárás keretében előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelem alapján hozott. Ha azonban az alkalmazandó belső eljárási szabályok lehetővé teszik a nemzeti bíróság számára, hogy visszavonjon egy jogerőre emelkedett ítéletet annak érdekében, hogy az ezen ítélet nyomán kialakult helyzetet összeegyeztethetővé tegye egy korábbi jogerős nemzeti bírósági határozattal, amelyről az említett ítéletet hozó bíróságnak és az ítélet alapjául szolgáló eljárásban részt vevő feleknek már tudomásuk volt, e lehetőségnek – az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvével összhangban – ugyanazon feltételek mellett érvényesülnie kell annak érdekében, hogy a helyzetet a Bíróság valamely korábbi ítélete által értelmezett uniós joggal tegyék összeegyeztethetővé.

66

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (negyedik tanács) a következőképpen határozott: