–

az Openbaar Ministerie képviseletében K. van der Schaft és U. E. A. Weitzel, meghatalmazotti minőségben,

–

D. A. Popławski képviseletében P. J. Verbeek és O. M. Dieben advocaten,

–

a holland kormány képviseletében M. K. Bulterman és J. Langer, meghatalmazotti minőségben,

–

a spanyol kormány képviseletében M. J. García‑Valdecasas Dorrego, meghatalmazotti minőségben,

–

az osztrák kormány képviseletében C. Pesendorfer, meghatalmazotti minőségben,

–

a lengyel kormány képviseletében B. Majczyna, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében R. Troosters, H. Krämer és S. Grünheid, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az uniós jog elsőbbsége elvének és a kölcsönös elismerés elvének büntetőügyekben hozott, szabadságvesztés büntetéseket kiszabó vagy szabadságelvonással járó intézkedéseket alkalmazó ítéleteknek az Európai Unióban való végrehajtása céljából történő alkalmazásáról szóló, 2008. november 27‑i 2008/909/IB tanácsi kerethatározat (HL 2008. L 327., 27. o.) 28. cikke (2) bekezdésének értelmezésére irányul.

2

A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelmet a Sąd Rejonowy w Poznaniu (poznańi kerületi bíróság, Lengyelország) által Daniel Adam Popławskival szemben kiszabott szabadságvesztés‑büntetés Lengyelországban történő végrehajtása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs Hollandiában történő végrehajtása keretében terjesztették elő.

3

Az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13‑i 2002/584/IB tanácsi kerethatározat (HL 2002. L 190., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 34. o.) (5), (7) és (11) preambulumbekezdése szerint:

[…]

[…]

4

E kerethatározat 1. cikke előírja:

„(1)   Az európai elfogatóparancs egy tagállamban kibocsátott igazságügyi hatósági határozat, amely azt a célt szolgálja, hogy egy másik tagállam a büntetőeljárás lefolytatása, szabadságvesztés‑büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása végett a keresett személyt elfogja és átadja.

(2)   A tagállamok minden európai elfogatóparancsot a kölcsönös elismerés elve alapján és e kerethatározat rendelkezéseinek megfelelően hajtanak végre.

[…]”

5

Az említett kerethatározat 4. cikke a következőképpen rendelkezik:

„A végrehajtó igazságügyi hatóság az alábbi esetekben tagadhatja meg az európai elfogatóparancs végrehajtását:

[…]

[…]”

6

A 2008/909 kerethatározat 3. cikkének (1) bekezdése értelmében:

„E kerethatározat célja azon szabályok megállapítása, amelyek értelmében a tagállamok az elítélt személy társadalmi beilleszkedésének elősegítése érdekében elismernek egy ítéletet és végrehajtják a büntetést.”

7

E kerethatározat 4. cikkének (5) és (7) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„(5)   A végrehajtó állam saját kezdeményezésre kérheti a kibocsátó államot az ítélet és a tanúsítvány együttes továbbítására. Az elítélt személy is kérheti a kibocsátó állam vagy a végrehajtó állam illetékes hatóságait az eljárás kezdeményezésére e kerethatározat alapján. Az e bekezdés alapján továbbított kérelmek nem kötelezik a kibocsátó államot az ítélet és a tanúsítvány együttes továbbítására.

[…]

(7)   E kerethatározat elfogadásakor vagy azt követően minden tagállam értesítheti a Tanács Főtitkárságát, hogy az azon tagállamokkal való kapcsolatában, amelyek ugyanilyen értesítést nyújtottak be, az ítélet és a tanúsítvány továbbításához nincs szükség az (1) bekezdés c) pontja szerinti előzetes hozzájárulására:

[…]”

8

A kerethatározat 7. cikkének (4) bekezdése szerint:

„A kerethatározat elfogadásakor vagy azt követően, a Tanács Főtitkárságának megküldött nyilatkozatban minden tagállam kijelentheti, hogy nem alkalmazza az (1) bekezdést. Az ilyen nyilatkozat bármikor visszavonható. E nyilatkozatokat, vagy a nyilatkozatok visszavonását közzé kell tenni az Európai Unió Hivatalos Lapjában.”

9

A kerethatározat 25. cikke így rendelkezik:

„A [2002/584] kerethatározat sérelme nélkül, e kerethatározat rendelkezéseit értelemszerűen kell alkalmazni [helyesen: alkalmazni kell] – olyan mértékben, amennyire azok összhangban vannak azon [helyesen: az említett] kerethatározat rendelkezéseivel – a büntetések olyan esetekben történő végrehajtására, amikor a tagállam azon [helyesen: az említett] kerethatározat 4. cikkének 6. pontja szerinti esetekben vállalja a büntetés végrehajtását, vagy azon [helyesen: ugyanezen] kerethatározat 5. cikkének (3) bekezdése szerint eljárva azt a feltételt szabta meg, hogy a személyt a büntetés letöltése céljából vissza kell szállítani az érintett tagállamba az elítélt személy büntetlenségének elkerülése céljából.”

10

A 2008/909 kerethatározat 26. cikkének (1) bekezdése értelmében:

„2011. december 5‑től – a tagállamok és harmadik államok közötti alkalmazásuk, valamint a 28. cikk szerinti átmeneti alkalmazásuk sérelme nélkül – ez a kerethatározat lép az alábbi, a tagállamok közötti kapcsolatokban alkalmazandó egyezmények megfelelő rendelkezéseinek helyébe:

11

E kerethatározat 28. cikke előírja:

„(1)   A 2011. december 5. előtt kézhez kapott kérelmekre továbbra is az elítélt személyek átszállításáról szóló meglévő jogi eszközök az irányadók. Az ezen időpont után érkező kérelmekre nézve a tagállamok által e kerethatározat értelmében elfogadott szabályok az irányadók.

(2)   E kerethatározat tanácsi elfogadásakor azonban bármely tagállam nyilatkozhat úgy, hogy azokban az esetekben, amikor a jogerős ítélet meghozatalára az általa meghatározott időpontnál hamarabb kerül sor, kibocsátó és végrehajtó államként továbbra is az elítélt személyek átszállításáról szóló, 2011. december 5. előtt alkalmazandó meglévő jogi eszközöket alkalmazza. Amennyiben egy tagállam ilyen nyilatkozatot tesz, az összes többi tagállam tekintetében ezen eszközök lesznek alkalmazandók az ilyen esetekben, függetlenül attól, hogy a többi tagállam tett‑e ugyanilyen nyilatkozatot. A kérdéses időpont nem lehet 2011. december 5‑nél későbbi. A fent említett nyilatkozatot az Európai Unió Hivatalos Lapjában közzé kell tenni. A nyilatkozat bármikor visszavonható.”

12

A 2004. április 29‑i Overleveringswet (a személyek átadásáról szóló törvény) (Stb. 2004, 195. szám, a továbbiakban: OLW), amely a 2002/584 kerethatározatot ülteti át a holland jogba, a következőket írja elő a 6. cikkben:

„(1)   Holland állampolgár átadható, amennyiben átadását a vele szemben büntetőeljárás keretében folytatott vizsgálat céljából kérik, és a végrehajtó igazságügyi hatóság véleménye szerint biztosított az, hogy amennyiben őt a kibocsátó tagállamban olyan bűncselekményekért végrehajtandó szabadságvesztés‑büntetésre ítélik, amelyekre vonatkozóan átadása engedélyezhető, e büntetést Hollandiában töltheti le.

(2)   Holland állampolgár nem adható át, ha az átadást jogerős bírósági határozattal kiszabott szabadságvesztés végrehajtása végett kérik.

[…]

(4)   Az ügyész azonnal tájékoztatja a minisztert az átadás megtagadásáról szóló valamennyi határozatról, amelyet a (3) bekezdésben foglalt azon nyilatkozattal együtt közölnek, amely szerint Hollandia kész elrendelni a külföldi határozat végrehajtását.

(5)   Az (1)–(4) bekezdés alkalmazandó a határozatlan időre szóló tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldire is, ha az európai elfogatóparancs alapjául szolgáló cselekmény miatt ellene Hollandiában lefolytatható a büntetőeljárás, és előreláthatólag nem veszíti el hollandiai tartózkodási jogát a vele szemben kiszabott büntetés vagy alkalmazott intézkedés következtében.”

13

Az OLW 6. cikke (3) bekezdésének a 2008/909 kerethatározatot végrehajtó, 2012. július 12‑i Wet wederzijdse erkenning en tenuitvoerlegging vrijheidsbenemende en voorwaardelijke sancties (a szabadságvesztés és feltételes büntetések kölcsönös elismeréséről és végrehajtásáról szóló törvény) (Stb. 2012, 333. szám, a továbbiakban: WETS) hatálybalépéséig alkalmazandó változata szerint:

„Ha az átadás megtagadása kizárólag a […] 6. cikk (2) bekezdésének rendelkezésein alapul, az ügyész közli a kibocsátó igazságügyi hatósággal, hogy [az 1983. március 21‑én Strasbourgban aláírt,] az elítéltek átadásáról szóló egyezmény 11. cikkében előírt vagy más hatályos egyezményen alapuló eljárás alkalmazásával kész átvenni a határozat végrehajtását.”

14

A WETS hatálybalépése óta az OLW 6. cikkének (3) bekezdése a következőképpen szól:

„Ha az átadás megtagadása kizárólag a 6. cikk (2) bekezdésének rendelkezésein alapul, az ügyész közli a kibocsátó igazságügyi hatósággal, hogy […] kész átvenni a határozat végrehajtását.”

15

A WETS 5:2. cikke az alábbiakat írja elő:

„(1)   A [WETS] a Wet overdracht tenuitvoerlegging strafvonnissen [(a büntetőügyekben hozott ítéletek végrehajtásának átadásáról szóló törvény)] helyébe lép az […] Unió tagállamaival való kapcsolatokban.

[…]

(3)   A [WETS] nem alkalmazandó a 2011. december 5. előtt jogerőre emelkedett […] bírósági határozatokra.

[…]”

16

A Sąd Rejonowy w Poznaniu (poznańi kerületi bíróság, Lengyelország) a 2007. július 13‑án jogerőre emelkedett, 2007. február 5‑i ítéletével D. A. Popławski lengyel állampolgárt egy év felfüggesztett szabadságvesztés‑büntetésre ítélte. 2010. április 15‑i határozatában e bíróság elrendelte a büntetés végrehajtását.

17

2013. október 7‑én az említett bíróság európai elfogatóparancsot bocsátott ki D. A. Popławskival szemben e büntetés végrehajtása céljából.

18

Az ezen európai elfogatóparancs végrehajtására irányuló alapeljárás keretében a rechtbank Amsterdam (amszterdami bíróság, Hollandia) előtt felmerült a kérdés, hogy kell‑e az OLW 6. cikkének (2) és (5) bekezdését alkalmazni, amely az európai elfogatóparancs végrehajtásának automatikus megtagadására vonatkozó okot ír elő többek között azon személyek javára, akik – D. A. Popławskihoz hasonlóan – hollandiai lakosok.

19

A kérdést előterjesztő bíróság a 2015. október 30‑i határozatában az első előzetes döntéshozatal iránti kérelmével fordult a Bírósághoz, amelynek keretében megjegyezte, hogy az OLW 6. cikke (3) bekezdésének a WETS hatálybalépéséig alkalmazandó változata értelmében a Holland Királyság az európai elfogatóparancs végrehajtásának az OLW 6. cikkének (2) és (5) bekezdése értelmében vett megtagadásakor közli, hogy „kész” átvenni a büntetés végrehajtását a közte és a kibocsátó tagállam között fennálló valamely hatályos egyezmény alapján. Kifejtette, hogy a Lengyel Köztársaság és a Holland Királyság közötti kapcsolatokban alkalmazandó egyezmény rendelkezéseivel összhangban a büntetés Hollandiában történő végrehajtásának átvételét megelőzően a Lengyel Köztársaságnak erre vonatkozó kérelmet kell benyújtania, és hogy a lengyel jogszabályok kizárják, hogy a lengyel állampolgárok tekintetében ilyen kérelmet nyújtsanak be.

20

E határozatban a kérdést előterjesztő bíróság kiemelte, hogy ilyen helyzetben az átadás megtagadása az európai elfogatóparanccsal érintett személy büntetlenségét eredményezhetné. Az átadást megtagadó ítélet kihirdetését követően ugyanis a büntetés végrehajtásának átvétele a lengyel hatóságok erre irányuló kérelme hiányában lehetetlen lenne.

21

A kérdést előterjesztő bíróságnak így kétségei merültek fel az OLW 6. cikke (2)–(4) bekezdésének a 2002/584 kerethatározat 4. cikke 6. pontjával való összeegyeztethetőségével kapcsolatban, amely csak akkor teszi lehetővé az átadás megtagadását, ha a végrehajtó tagállam „vállalja”, hogy saját belső joga szerint végrehajtja a büntetést.

22

A 2017. június 29‑iPopławski ítéletben (C‑579/15, EU:C:2017:503) a Bíróság kimondta, hogy a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontját úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az e rendelkezést végrehajtó azon tagállami jogszabály, amely – abban az esetben, ha az e tagállam területén határozatlan időre szóló tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldi átadását egy másik tagállam az ezen állampolgárra jogerős bírósági határozattal kiszabott szabadságvesztés‑büntetés végrehajtása végett kéri – egyfelől nem engedélyezi ezen átadást, másfelől pedig azon kötelezettség előírására szorítkozik, hogy az első tagállam igazságügyi hatóságai közöljék a második tagállam igazságügyi hatóságaival, hogy vállalják ezen ítélet végrehajtását anélkül, hogy az átadás megtagadásának időpontjában a végrehajtás tényleges átvétele biztosítva lenne, továbbá anélkül, hogy abban az esetben, ha ezen átvétel a későbbiekben lehetetlenné válna, e megtagadás vitatható lenne.

23

Ugyanebben az ítéletben a Bíróság azt is megállapította, hogy a 2002/584 kerethatározat rendelkezései nem bírnak közvetlen hatállyal. Mindazonáltal emlékeztetett arra, hogy az illetékes nemzeti bíróság a lehető legteljesebb mértékben köteles a nemzeti rendelkezéseket – a belső jog egészét figyelembe véve és az abban elismert értelmezési módszerek alkalmazásával – e kerethatározat szövegére és céljára tekintettel értelmezni, ami a jelen esetben azt jelenti, hogy a kibocsátó tagállamban jogerős szabadságvesztés‑büntetésre ítélt személy átadása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtásának megtagadása esetén a végrehajtó tagállam igazságügyi hatóságai maguk kötelesek biztosítani az e személlyel szemben kiszabott büntetés tényleges végrehajtását (2017. június 29‑iPopławski ítélet, C‑579/15, EU:C:2017:503).

24

A kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban megjegyzi, hogy az említett ítéletből kitűnik, hogy az OLW 6. cikkének (2), (3) és (5) bekezdése ellentétben áll a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontjával.

25

A kérdést előterjesztő bíróság szerint a 2017. június 29‑iPopławski ítéletből (C‑579/15, EU:C:2017:503) az is következik, hogy az uniós joggal nem ellentétes az OLW 6. cikke (3) bekezdésének – a WETS hatálybalépéséig alkalmazandó változatának – olyan értelmezése, amely szerint a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontja képezi e nemzeti rendelkezés által megkövetelt, egyezményben foglalt jogalapot a büntetés végrehajtásának átvétele tekintetében, azzal a kikötéssel, hogy a 4. cikk 6. pontja – a Lengyel Köztársaság viszonylatában alkalmazandó nemzetközi egyezményekkel ellentétben – nem követeli meg, hogy az európai elfogatóparancsot kibocsátó hatóságok – ebben az esetben a lengyel hatóságok – kérjék az átvételt, és hogy ezért az OLW 6. cikke (3) bekezdésének ilyen értelmezése biztosítaná a szabadságvesztés‑büntetés tényleges végrehajtását Hollandiában.

26

Mindazonáltal a Minister van Veiligheid en Justitie (igazságügyi és biztonsági miniszter, Hollandia) (a továbbiakban: miniszter), a holland jog szerint a büntetés végrehajtásának átvételére hatáskörrel rendelkező szerv úgy vélte, hogy a 2002/584 kerethatározat nem minősül egyezménynek az OLW 6. cikke (3) bekezdésének a WETS hatálybalépéséig alkalmazandó változata értelmében.

27

A kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy függetlenül attól, hogy a miniszter értelmezése helyes‑e, e körülményekre tekintettel nem vonható le az a következtetés, hogy ez az értelmezés biztosítja a D. A. Popławskival szemben kiszabott büntetés Hollandiában történő tényleges végrehajtását.

28

A kérdést előterjesztő bíróságban következésképpen felmerül a kérdés, hogy az uniós jog elsőbbségének elve alapján lehetséges‑e mellőzni a 2002/584 kerethatározat rendelkezéseivel ellentétes nemzeti jogi rendelkezések alkalmazását, még akkor is, ha az előbbi nem bír közvetlen hatállyal. Kiemeli, hogy az OLW 6. cikke (2), (3) és (5) bekezdése alkalmazásának mellőzésével már nem lenne olyan ok, amelyre tekintettel D. A. Popławski lengyel hatóságoknak történő átadása megtagadható lenne.

29

A kérdést előterjesztő bíróság felveti továbbá, hogy a WETS által módosított OLW 6. cikkének (3) bekezdése alkalmazható‑e az alapeljárásban, azzal, hogy a módosítást követően ez a rendelkezés már nem utal a büntetés Hollandiában történő tényleges végrehajtását illetően egy egyezményben foglalt jogalapra.

30

Az említett bíróság azonban megjegyzi, hogy a WETS 5:2. cikkének (3) bekezdése értelmében a 2008/909 kerethatározatot átültető rendelkezései nem vonatkoznak a 2011. december 5. előtt jogerőre emelkedett bírósági határozatokra, így a D. A. Popławskival szemben szabadságvesztés‑büntetést kiszabó határozatra sem. A kérdést előterjesztő bíróság azonban hangsúlyozza, hogy a WETS 5:2. cikkének (3) bekezdése a Holland Királyság által a 2008/909 kerethatározat 28. cikkének (2) bekezdése értelmében tett nyilatkozat végrehajtásának minősül, és hogy a Bíróság nem foglalt állást e nyilatkozat érvényességéről, különösen pedig annak esetlegesen késedelmes jellegéről, hiszen e nyilatkozatot az említett kerethatározat elfogadását követően tették.

31

E bíróság kiemeli, hogy amennyiben a nyilatkozatot érvénytelennek nyilvánítják, a 2008/909 kerethatározatot átültető nemzeti rendelkezések, köztük a WETS által módosított OLW 6. cikke az említett kerethatározat 26. cikkével összhangban alkalmazandó lenne a D. A. Popławskival szemben kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtására.

32

E nemzeti rendelkezéseknek az alapeljárásban történő alkalmazása azonban a WETS 5:2. cikke (3) bekezdésének a 2008/909 kerethatározattal összhangban történő értelmezését feltételezi, ellenkező esetben pedig azt, hogy e bíróság az uniós jog elsőbbségének elve alapján mellőzze e rendelkezés alkalmazását. Ezen túlmenően meg kell vizsgálni, hogy az átadásnak a WETS által módosított OLW 6. cikke alapján történő megtagadása esetén a büntetés Hollandiában való tényleges végrehajtása biztosítva lenne‑e.

33

Igenlő válasz esetén D. A. Popławski átadása megtagadható lenne, és a büntetését Hollandiában lehetne végrehajtani, összhangban az OLW 6. cikkének (2) és (5) bekezdésével és a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontjával.

34

E körülmények között a rechtbank Amsterdam (amszterdami bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

35

Az elsőként vizsgálandó második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2008/909 kerethatározat 28. cikkének (2) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy az e rendelkezés alapján egy tagállam által az említett kerethatározat elfogadása után tett nyilatkozat joghatás kiváltására alkalmas.

36

E kerethatározat 3. cikkének (1) bekezdése szerint a 2008/909 kerethatározat célja azon szabályok megállapítása, amelyek értelmében a tagállamok az elítélt személy társadalmi beilleszkedésének elősegítése érdekében elismernek egy másik tagállam bírósága által hozott ítéletet és végrehajtják a büntetést. E kerethatározat 25. cikkéből az következik, hogy e kerethatározat rendelkezéseit értelemszerűen alkalmazni kell – amennyiben azok összhangban állnak a 2002/584 kerethatározat rendelkezéseivel – a büntetések olyan esetekben történő végrehajtására, amikor valamely tagállam ez utóbbi kerethatározat 4. cikkének 6. pontja szerint vállalja a büntetés végrehajtását.

37

A 26. cikke értelmében 2011. december 5‑től a 2008/909 kerethatározat lép a tagállamok közötti kapcsolatokban alkalmazandó, e cikkben említett, az elítélt személyek átszállításáról szóló egyezmények rendelkezéseinek helyébe. Az említett kerethatározat 28. cikkének (1) bekezdéséből az is kitűnik, hogy a 2011. december 5‑ét követően kézhez kapott, az ítélet elismerése vagy büntetés végrehajtása iránti kérelmekre már nem az elítélt személyek átszállításáról szóló meglévő jogi eszközök, hanem a tagállamok által e kerethatározat végrehajtása érdekében elfogadott szabályok az irányadók.

38

A 2008/909 kerethatározat 28. cikkének (2) bekezdése azonban lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy a kerethatározat elfogadásakor nyilatkozatot tegyenek arról, hogy kibocsátó és végrehajtó államként továbbra is alkalmazni fogják az elítélt személyek átszállítására vonatkozó, 2011. december 5. előtt alkalmazandó jogi eszközöket azokban az esetekben, amikor a jogerős büntető ítéletet az adott tagállam által meghatározott időpont előtt hozták meg, feltéve, hogy ez az időpont nem 2011. december 5‑nél későbbi. Amennyiben egy tagállam ilyen nyilatkozatot tesz, az összes többi tagállam tekintetében ezen eszközök lesznek alkalmazandók az ilyen esetekben, függetlenül attól, hogy a többi tagállam tett‑e ugyanilyen nyilatkozatot.

39

A 2008/909 kerethatározatot 2008. november 27‑én fogadták el. 2009. március 24‑én a Holland Királyság e kerethatározat 28. cikkének (2) bekezdése alapján nyilatkozatot nyújtott be a Tanácshoz (HL 2009. L 265., 41. o.), amelyben e tagállam jelezte, hogy a 2011. december 5. előtt alkalmazandó, az elítélt személyek átszállításáról szóló meglévő jogi eszközöket minden olyan esetben alkalmazza, amelyben a jogerős büntető ítélet meghozatalára ezen időpont előtt került sor.

40

A nemzeti bíróság által nyújtott információkból kitűnik, hogy a jelen ügyben vizsgált előzetes döntéshozatal iránti kérelem benyújtását követően a Holland Királyság 2018. június 1‑jei hatállyal visszavonta a szóban forgó nyilatkozatot. Mindazonáltal a kérdést előterjesztő bíróság szükségesnek tartotta a második kérdés fenntartását, különösen azért, mert maga a Lengyel Köztársaság is tett a 2008/909 kerethatározat 28. cikkének (2) bekezdése szerinti nyilatkozatot a kerethatározat elfogadásának időpontját követően, így ez a nyilatkozat is késedelmes lehet.

41

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy kizárólag a jogvitát tárgyaló és a meghozandó határozatért felelős nemzeti bíróság feladata annak eldöntése, hogy az ügy sajátos jellemzőire és az előzetes döntéshozatalra utalás szükségességére tekintettel valóban relevánsak‑e a Bíróságnak feltett kérdések az ítélet meghozatalához. Következésképpen, ha a feltett kérdések valamely uniós jogi szabály értelmezésére vonatkoznak, a Bíróság főszabály szerint köteles határozatot hozni (2018. december 10‑iWightman és társai ítélet, C‑621/18, EU:C:2018:999, 26. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

42

Ebből következik, hogy az uniós jogra vonatkozó kérdések releváns voltát vélelmezni kell. A Bíróság csak akkor utasíthatja el a nemzeti bíróságok által előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelmet, ha az uniós jogi szabály kért értelmezése nyilvánvalóan semmilyen összefüggésben nincs az alapügy tényállásával vagy tárgyával, ha a probléma hipotetikus jellegű, vagy ha nem állnak a Bíróság rendelkezésére azok a ténybeli vagy jogi elemek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az elé terjesztett kérdésekre hasznos választ adhasson (2018. december 10‑iWightman és társai ítélet, C‑621/18, EU:C:2018:999, 27. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

43

Márpedig a jelen ügyben, annak ellenére, hogy a Holland Királyság a 2008/909 kerethatározat 28. cikkének (2) bekezdése alapján tett nyilatkozatot visszavonta, nem teljesülnek azok a feltételek, amelyek alapján a Bíróság elutasíthatná az előterjesztett kérdésről való határozathozatalt.

44

Elegendő ugyanis azt megjegyezni, hogy az a kérdés, hogy a Lengyel Köztársaság által tett nyilatkozat joghatások kiváltására alkalmas‑e, jelentőséggel bírhat az alapügyben szóban forgó jogvita szempontjából, mivel a 2008/909 kerethatározat 28. cikkének (2) bekezdésével értelmében egy ilyen nyilatkozat arra kötelezi a többi tagállamot, hogy a Lengyel Köztársasággal fenntartott kapcsolataikban, az említett nyilatkozatban meghatározott esetekben továbbra is alkalmazzák az elítélt személyek átszállítására vonatkozó, 2011. december 5. előtt alkalmazandó meglévő jogi eszközöket.

45

Az ügy érdemét illetően hangsúlyozni kell, hogy a 2008/909 kerethatározat 28. cikkének (2) bekezdése eltér a kerethatározat 28. cikkének (1) bekezdésében meghatározott általános rendszertől, és hogy ezen eltérés alkalmazása ráadásul egyoldalúan az egyes tagállamokra hárul. Következésképpen ezt a rendelkezést szigorúan kell értelmezni (lásd ebben az értelemben: 2017. január 25‑ivan Vemde ítélet, C‑582/15, EU:C:2017:37, 30. pont).

46

Márpedig magából e rendelkezés szövegéből kitűnik, hogy a nyilatkozatot a tagállamnak az említett kerethatározat elfogadásakor kell benyújtania. Ebből következik, hogy az ezen időpontot követően tett nyilatkozat nem felel meg az uniós jogalkotó által e nyilatkozat joghatások kiváltására alkalmas jellegére vonatkozóan kifejezetten meghatározott feltételeknek.

47

Ezt az értelmezést támasztja alá a 2008/909 kerethatározat általános rendszere is. Amint arra ugyanis a főtanácsnok az indítványának 47. pontjában rámutatott, mivel az uniós jogalkotó lehetővé kívánta tenni – nemcsak e kerethatározat elfogadásakor, hanem egy későbbi időpontban is – a nyilatkozattételt, ennek lehetőségéről a kerethatározat kifejezetten rendelkezett, amint azt a kerethatározat 4. cikkének (7) bekezdése és 7. cikkének (4) bekezdése is szemlélteti.

48

Meg kell továbbá jegyezni, hogy a holland kormány által az írásbeli észrevételeiben állítottakkal ellentétben a 2008/909 kerethatározat elfogadásakor vagy az előkészítésének egy korábbi szakaszában tett puszta szándéknyilatkozat arról, hogy e kerethatározat 28. cikk (2) bekezdés szerinti nyilatkozatot kíván tenni, nem tekinthető az említett rendelkezés értelmében vett nyilatkozatnak. Egy ilyen nyilatkozatnak ugyanis – a puszta szándéknyilatkozattal ellentétben – egyértelműen fel kell tüntetnie a kerethatározat hatálya alól az érintett tagállam által kivenni szándékozott, jogerős büntető ítéletek meghozatalának időpontját.

49

A fenti megfontolásokra tekintettel a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2008/909 kerethatározat 28. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az e rendelkezés alapján egy tagállam által az említett kerethatározat elfogadása után tett nyilatkozat nem alkalmas joghatás kiváltására.

50

Az első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy az uniós jog elsőbbségének elvét úgy kell‑e értelmezni, hogy az megköveteli valamely tagállam bíróságától, hogy mellőzze az adott állam jogának valamely kerethatározat rendelkezéseivel összeegyeztethetetlen rendelkezésének alkalmazását.

51

A Bírósághoz benyújtott ügyiratokból kitűnik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság különösen arra vár választ, hogy mellőzhető‑e a 2002/584 kerethatározattal és a 2008/909 kerethatározattal ellentétesnek ítélt nemzeti rendelkezések alkalmazása.

52

E kérdés megválaszolásához emlékeztetni kell elsősorban arra, hogy az uniós jogot az a sajátosság jellemzi, hogy a Szerződések által alkotott önálló jogforrásból származik, hogy a tagállamok jogához viszonyítva elsőbbséggel bír, valamint hogy az állampolgáraikra és magukra a tagállamokra is alkalmazandó rendelkezések sora közvetlen hatállyal rendelkezik. Az uniós jogrend ezen alapvető jellegzetességei egymással kölcsönösen összefüggő, magát az Uniót és a tagállamait viszonosan, valamint a tagállamokat egymással összekötő elvek, szabályok és jogviszonyok strukturált hálózatát hozták létre (lásd különösen: 2014. december 18‑i2/13 vélemény, EU:C:2014:2454, 166. és 167. pont; 2018. december 10‑iWightman és társai ítélet, C‑621/18, EU:C:2018:999, 45. pont; 2019. április 30‑i1/17 vélemény, EU:C:2019:341, 109. pont).

53

Az uniós jog elsőbbségének elve szentesíti az uniós jog elsődlegességét a tagállamok jogával szemben (1964. július 15‑iCosta ítélet, 6/64, EU:C:1964:66, 1159. és 1160. o.).

54

Ez az elv tehát arra kötelezi a tagállamok valamennyi szervét, hogy biztosítsák az uniós jogi normák teljes érvényesülését, mivel a tagállamok joga nem befolyásolhatja a különböző normáknak az említett államok területére nézve elismert hatását (lásd ebben az értelemben: 2013. február 26‑iMelloni ítélet, C‑399/11, EU:C:2013:107, 59. pont; 2018. december 4‑iMinister for Justice and Equality és Commissioner of An Garda Síochána ítélet, C‑378/17, EU:C:2018:979, 39. pont).

55

E tekintetben meg kell jegyezni, hogy az uniós joggal összhangban álló értelmezés elve, amely szerint a nemzeti bíróság köteles a belső jogot a lehető legteljesebb mértékben az uniós jog követelményeinek megfelelően értelmezni, a Szerződések rendszeréből következik, amennyiben lehetővé teszi a nemzeti bíróságoknak, hogy az előttük folyamatban lévő ügyek elbírálása során hatáskörüknek megfelelően biztosítsák az uniós jog teljes érvényesülését (2013. december 19‑iKoushkaki ítélet, C‑84/12, EU:C:2013:862, 75. és 76. pont; 2016. november 8‑iOgnyanov ítélet, C‑554/14, EU:C:2016:835, 59. pont; 2017. június 29‑iPopławski ítélet, C‑579/15, EU:C:2017:503, 31. pont).

56

Hasonlóképpen az uniós jogi normák teljes érvényesülése megkérdőjeleződne, és ezen jogok védelme meggyengülne, ha a magánszemélyek nem kaphatnának kártérítést abban az esetben, ha az uniós jog valamely tagállamnak betudható megsértése következtében jogsérelem éri őket (1991. november 19‑iFrancovich és társai ítélet, C‑6/90 és C‑9/90, EU:C:1991:428, 33. pont).

57

A fentiekből következik, hogy az uniós jog valamennyi rendelkezése érvényesülésének biztosítása érdekében az elsőbbség elve megköveteli a nemzeti bíróságoktól különösen azt, hogy a belső jogot a lehető legteljesebb mértékben az uniós jognak megfelelően értelmezzék, és lehetőséget biztosítsanak az egyének számára, hogy kártérítést kapjanak abban az esetben, ha az uniós jog valamely tagállamnak betudható megsértése következtében jogsérelem éri őket.

58

Az elsőbbség elvének értelmében továbbá, amennyiben a nemzeti jogszabályoknak az uniós jog követelményeivel összhangban álló értelmezése nem lehetséges, az uniós jogi rendelkezéseket hatáskörének keretei között alkalmazni hivatott nemzeti bíróság köteles biztosítani e normák teljes érvényesülését, szükség esetén – saját hatáskörénél fogva – mellőzve a nemzeti jogszabályok uniós joggal ellentétes rendelkezéseinek alkalmazását, utólagosan is, anélkül hogy előzetesen kérelmeznie vagy várnia kellene azok jogalkotói vagy bármilyen egyéb alkotmányos úton történő megsemmisítésére (lásd ebben az értelemben: 2018. december 4‑iMinister for Justice and Equality és Commissioner of An Garda Síochána ítélet, C‑378/17, EU:C:2018:979, 35. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

59

Mindemellett figyelembe kell venni az uniós jog egyéb alapvető jellegzetességeit is, különösen pedig annak elismerését, hogy e jognak csupán egy része bír közvetlen hatállyal.

60

Az uniós jog elsőbbségének elve tehát nem vezethet az uniós jog közvetlen hatályú és nem közvetlen hatályú rendelkezései közötti alapvető különbségtétel megkérdőjelezéséhez, és így nem vezethet be az uniós jog valamennyi rendelkezésének nemzeti bíróságok általi alkalmazására vonatkozó egységes rendszert.

61

E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy minden nemzeti bíróságnak, mint tagállami szervnek – hatásköre keretében – kötelessége, hogy mellőzze a nemzeti jog mindazon rendelkezéseinek alkalmazását, amelyek ellentétesek az uniós jognak a folyamatban lévő jogvitában közvetlen hatállyal bíró rendelkezésével (lásd ebben az értelemben: 2010. szeptember 8‑iWinner Wetten ítélet, C‑409/06, EU:C:2010:503, 55. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2012. január 24‑iDominguez ítélet, C‑282/10, EU:C:2012:33, 41. pont; 2018. november 6‑iBauer és Willmeroth ítélet, C‑569/16 és C‑570/16, EU:C:2018:871, 75. pont).

62

Ezzel szemben egy nem közvetlen hatályú uniós jogi rendelkezésre – mint ilyenre – nem lehet hivatkozni az uniós jog hatálya alá tartozó jogvitában annak érdekében, hogy az uniós joggal ellentétes nemzeti jogi rendelkezés alkalmazása elkerülhető legyen.

63

Így a nemzeti bíróság kizárólag az uniós jog alapján nem köteles az Európai Unió Alapjogi Chartájának valamely rendelkezésével összeegyeztethetetlen nemzeti jogi rendelkezés alkalmazását mellőzni, amely Charta – mint a 27. cikke – nem bír közvetlen hatállyal (lásd ebben az értelemben: 2014. január 15‑iAssociation de médiation sociale ítélet, C‑176/12, EU:C:2014:2, 46–48. pont).

64

Hasonlóképpen, valamely irányelv olyan rendelkezésére történő hivatkozás, amely nem kellően világos, pontos és feltétel nélküli ahhoz, hogy közvetlen hatálya elismerhető lenne, nem vezethet – kizárólag az uniós jog alapján – ahhoz, hogy valamely nemzeti rendelkezés alkalmazását egy tagállami bíróság mellőzze (lásd ebben az értelemben: 2012. január 24‑iDominguez ítélet, C‑282/10, EU:C:2012:33, 41. pont; 2014. március 6‑iNapoli ítélet, C‑595/12, EU:C:2014:128, 50. pont; 2015. június 25‑iIndėlių ir investicijų draudimas és Nemaniūnas ítélet, C‑671/13, EU:C:2015:418, 60. pont; 2015. július 16‑iLarentia + Minerva és Marenave Schiffahrt ítélet, C‑108/14 és C‑109/14, EU:C:2015:496, 51. és 52. pont).

65

Ezenkívül, a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint egy irányelv önmagában nem keletkeztethet magánszemélyekre vonatkozó kötelezettségeket, következésképpen nemzeti bíróság előtt arra nem is lehet magánszemélyekkel szemben hivatkozni (lásd különösen: 1996. szeptember 26‑iArcaro ítélet, C‑168/95, EU:C:1996:363, 36. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2008. július 17‑iArcor és társai ítélet, C‑152/07–C‑154/07, EU:C:2008:426, 35. pont; 2019. január 22‑iCresco Investigation ítélet, C‑193/17, EU:C:2019:43, 72. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

66

Emlékeztetni kell arra ugyanis, hogy az EUMSZ 288. cikk harmadik bekezdése értelmében az irányelv kötelező jellege, amelyen annak hivatkozhatósága alapul, csak „minden címzett tagállamra” vonatkozik, és hogy az Unió azonnali hatállyal – általános és absztrakt jelleggel – nem rendelhet el magánszemélyeket terhelő kötelezettségeket, csupán ott, ahol erre rendeletalkotási hatáskörrel rendelkezik (lásd ebben az értelemben: 2013. december 12‑iPortgás ítélet, C‑425/12, EU:C:2013:829, 22. pont; 2019. január 22‑iCresco Investigation ítélet, C‑193/17, EU:C:2019:43, 72. pont).

67

A fentiekből az következik, hogy valamely irányelv rendelkezése még akkor sem teheti lehetővé a nemzeti bíróság számára azt, hogy a belső jognak az irányelvvel ellentétes rendelkezésének alkalmazását mellőzze, ha az máskülönben egyértelmű, pontos és feltétel nélküli, amennyiben ez valamely magánszemély terhére további kötelezettséget keletkeztetne (lásd ebben az értelemben: 2005. május 3‑iBerlusconi és társai ítélet, C‑387/02, C‑391/02 és C‑403/02, EU:C:2005:270, 72. és 73. pont; 2008. július 17‑iArcor és társai ítélet, C‑152/07–C‑154/07, EU:C:2008:426, 35–44. pont; 2014. február 27‑iOSA‑ítélet, C‑351/12, EU:C:2014:110, 46. és 47. pont; 2018. augusztus 7‑iSmith ítélet, C‑122/17, EU:C:2018:631, 49. pont; 2019. január 22‑iCresco Investigation ítélet, C‑193/17, EU:C:2019:43, 73. pont).

68

Amint azt a jelen ítélet 64–67. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat is megerősíti, a nemzeti bíróság azon kötelezettsége, hogy a belső jogának az uniós jog valamely rendelkezésével ellentétes rendelkezése alkalmazását mellőzze, bár e kötelezettség az uniós rendelkezés elsőbbségéből ered, mindazonáltal ahhoz a feltételhez kötődik, hogy az említett rendelkezés a bíróság előtti jogvitában közvetlen hatállyal bírjon. Ennélfogva a nemzeti bíróság kizárólag az uniós jog alapján nem köteles mellőzni a nemzeti jogának az uniós jog valamely rendelkezésével ellentétes rendelkezésének alkalmazását, ha az utóbbi rendelkezés nem bír közvetlen hatállyal.

69

Meg kell jegyezni másodsorban, hogy sem a 2002/584 kerethatározat, sem pedig a 2008/909 kerethatározat nem közvetlen hatályú. Ezeket a kerethatározatokat ugyanis az Unió harmadik pillére, mégpedig az EU 34. cikk (2) bekezdésének b) pontja alapján fogadták el. Márpedig ez a rendelkezés előírta egyrészt, hogy a kerethatározatok az elérendő célokat illetően kötelezőek a tagállamokra, azonban a forma és az eszközök megválasztását a nemzeti hatóságokra hagyják, másrészt pedig, hogy a kerethatározatoknak nincs közvetlen hatályuk (2016. november 8‑iOgnyanov ítélet, C‑554/14, EU:C:2016:835, 56. pont; 2017. június 29‑iPopławski ítélet, C‑579/15, EU:C:2017:503, 26. pont).

70

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Szerződésekhez csatolt, az átmeneti rendelkezésekről szóló (36.) jegyzőkönyv 9. cikke értelmében az uniós intézmények, szervek és hivatalok által az EU‑Szerződés alapján a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése előtt elfogadott jogi aktusok joghatása mindaddig fennmarad, amíg azokat a Szerződések alapján hatályon kívül nem helyezik, semmisnek nem nyilvánítják, vagy nem módosítják. Mivel a 2002/584 kerethatározatot és a 2008/909 kerethatározatot nem helyezték hatályon kívül, nem nyilvánították semmisnek vagy nem módosították, továbbra is kifejtik joghatásaikat az EU 34. cikk (2) bekezdésének b) pontja értelmében (2016. november 8‑iOgnyanov ítélet, C‑554/14, EU:C:2016:835, 57. pont).

71

Mivel e kerethatározatoknak nincs közvetlen hatályuk magának az EU‑Szerződésnek az értelmében, a jelen ítélet 68. pontjából következik, hogy egy tagállam bírósága nem köteles kizárólag az uniós jog alapján mellőzni a nemzeti jogának az említett kerethatározatokkal ellentétes rendelkezésének alkalmazását.

72

Harmadsorban emlékeztetni kell arra, hogy bár a kerethatározatoknak nincs közvetlen hatályuk, kötelező jellegük mindazonáltal arra kötelezi a nemzeti hatóságokat, hogy – e kerethatározatok átültetésére előírt határidő leteltét követően – a belső jogukat ezekkel összhangban állóan értelmezzék (2016. november 8‑iOgnyanov ítélet, C‑554/14, EU:C:2016:835, 58. és 61. pont).

73

A nemzeti jog alkalmazásakor tehát e hatóságok kötelesek ezt a lehető legteljesebb mértékben e kerethatározat szövegének és céljának fényében értelmezni annak érdekében, hogy megvalósuljon az utóbbival elérni kívánt cél (lásd ebben az értelemben: 2005. június 16‑iPupino ítélet, C‑105/03, EU:C:2005:386, 43. pont; 2012. szeptember 5‑iLopes Da Silva Jorge ítélet, C‑42/11, EU:C:2012:517, 54. pont; 2016. november 8‑iOgnyanov ítélet, C‑554/14, EU:C:2016:835, 59. pont; 2017. június 29‑iPopławski ítélet, C‑579/15, EU:C:2017:503, 31. pont).

74

A nemzeti jog összhangban álló értelmezése elvének vannak azonban bizonyos korlátai.

75

Így az általános jogelvekkel, különösen pedig a jogbiztonság elvével és a visszaható hatály tilalmával ellentétes többek között az, ha az összhangban álló értelmezés kötelezettsége a kerethatározat alapján, a tagállamban a végrehajtása érdekében elfogadott törvénytől függetlenül, a bűncselekményt elkövető személyek büntetőjogi felelősségének kimondását vagy súlyosítását eredményezné (lásd ebben az értelemben: 2016. november 8‑iOgnyanov ítélet, C‑554/14, EU:C:2016:835, 63–64. pont; 2017. június 29‑iPopławski ítélet, C‑579/15, EU:C:2017:503, 32. pont).

76

Hasonlóképpen, az összhangban álló értelmezés elve nem szolgálhat a nemzeti jog contra legem értelmezésének alapjául (2017. június 29‑iPopławski ítélet, C‑579/15, EU:C:2017:503, 33. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Más szavakkal, az összhangban álló értelmezés kötelezettsége megszűnik, ha a nemzeti jog nem alkalmazható oly módon, hogy az a kerethatározatban meghatározottal összhangban álló eredményre vezessen (2016. november 8‑iOgnyanov ítélet, C‑554/14, EU:C:2016:835, 66. pont).

77

Mindemellett az uniós joggal összhangban álló értelmezés elve megköveteli, hogy a belső jog egészét figyelembe vegyék és a belső jogban elismert értelmezési módszereket alkalmazzák annak érdekében, hogy biztosítsák a szóban forgó kerethatározat teljes érvényesülését, és annak céljával összhangban álló eredményre jussanak (lásd ebben az értelemben: 2012. szeptember 5‑iLopes Da Silva Jorge ítélet, C‑42/11, EU:C:2012:517, 56. pont; 2017. június 29‑iPopławski ítélet, C‑579/15, EU:C:2017:503, 34. pont; 2019. február 12‑iTC‑ítélet, C‑492/18 PPU, EU:C:2019:108, 68. pont).

78

Ezzel összefüggésben a Bíróság már kimondta, hogy az összhangban álló értelmezés követelménye a nemzeti bíróságok azon kötelezettségével jár, hogy adott esetben módosítaniuk kell az állandó ítélkezési gyakorlatot, amennyiben az a belső jognak valamely kerethatározat céljaival összeegyeztethetetlen értelmezésén alapul, és hogy – bírói hatalmuknál fogva – mellőzniük kell valamely felsőbb bíróság értelmezése szerinti alkalmazását, amennyiben ezen értelmezés nem egyeztethető össze az uniós joggal (lásd ebben az értelemben: 2016. április 19‑iDI‑ítélet, C‑441/14, EU:C:2016:278, 33. pont; 2017. június 29‑iPopławski ítélet, C‑579/15, EU:C:2017:503, 35 és 36. pont).

79

Következésképpen valamely nemzeti bíróság nem tekintheti megalapozottan úgy, hogy csupán azon okból kifolyólag nem tud valamely nemzeti rendelkezést az uniós joggal összhangban értelmezni, mivel e rendelkezést állandó jelleggel e joggal összeegyeztethetetlen módon értelmezték (2016. november 8‑iOgnyanov ítélet, C‑554/14, EU:C:2016:835, 69. pont; 2018. november 6‑iMax‑Planck‑Gesellschaft zur Förderung der Wissenschaften ítélet, C‑684/16, EU:C:2018:874, 60. pont), vagy az illetékes nemzeti hatóságok ilyen módon alkalmazzák.

80

Ami a jelen ügyben a holland jognak és különösen az OLW‑nek a 2002/584 kerethatározattal összhangban álló értelmezésére vonatkozó kötelezettséget illeti, a következőket kell megjegyezni.

81

A Bíróság a 2017. június 29‑iPopławski ítéletének (C‑579/15, EU:C:2017:503) 37. pontjában megállapította, hogy a nemzeti bíróságnak a 2002/584 kerethatározat teljes érvényesülésének biztosítására irányuló kötelezettsége a Holland Királyság számára azzal jár, hogy köteles végrehajtania az alapeljárásban szóban forgó európai elfogatóparancsot, vagy ha azt megtagadja, biztosítania kell a Lengyelországban D. A. Popławskival szemben kiszabott büntetés tényleges végrehajtását Hollandiában.

82

Emlékeztetni kell arra ugyanis, hogy a keresett személy büntetlensége összeegyeztethetetlen lenne a 2002/584 kerethatározat céljával (lásd ebben az értelemben: 2017. június 29‑iPopławski ítélet, C‑579/15, EU:C:2017:503, 23. pont; 2018. december 13‑iSut ítélet, C‑514/17, EU:C:2018:1016, 47. pont), valamint az EUSZ 3. cikk (2) bekezdésének céljával, amely szerint az Unió egy belső határok nélküli, a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló olyan térséget kínál polgárai számára, ahol a személyek szabad mozgásának biztosítása a külső határok ellenőrzésére, valamint a bűnmegelőzésre és bűnüldözésre vonatkozó megfelelő intézkedésekkel párosul (2018. július 25‑iGeneralstaatsanwaltschaft [Magyarországi fogvatartási körülmények] ítélet, C‑220/18 PPU, EU:C:2018:589, 86. pont).

83

A Bíróság azt is hangsúlyozta, hogy a jelen ítélet 81. pontjában említett kötelezettség semmiképpen nem befolyásolja D. A. Popławski büntetőjogi felelősségének megállapítását, amely a vele szemben a Sąd Rejonowy w Poznaniu (poznańi kerületi bíróság) által 2007. február 5‑én hozott ítéletből ered, és különösen nem tekinthető úgy, hogy a jelen ítélet 75. pontja értelmében az e felelősség súlyosítását eredményezi (2017. június 29‑iPopławski ítélet, C‑579/15, EU:C:2017:503, 37. pont).

84

A Bírósághoz benyújtott ügyiratokból kitűnik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság kizárni látszik az OLW – annak contra legem értelmezése nélkül – oly módon való alkalmazhatóságát, hogy az alapügyben szóban forgó európai elfogatóparancsot végrehajtsák, és hogy D. A. Popławskit a lengyel igazságügyi hatóságoknak átadják.

85

Ennélfogva, amennyiben a nemzeti jognak a D. A. Popławskival szemben kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtásához vezető értelmezése valóban lehetetlennek bizonyul, amelynek vizsgálata a kérdést előterjesztő bíróság feladata, a kérdést előterjesztő bíróságra hárul a releváns holland jogszabályok, különösen pedig a D. A. Popławski lengyel hatóságoknak történő átadása megtagadásának alapjául szolgáló OLW 6. cikkének – a lehető legteljesebb mértékben – oly módon való értelmezése, hogy e szabályok alkalmazása lehetővé tegye a D. A. Popławskival szemben kiszabott büntetés Hollandiában történő tényleges végrehajtása útján ez utóbbi büntetlenségének elkerülését, ezáltal pedig a 2002/584 kerethatározat által kitűzött céllal összeegyeztethető megoldás megtalálását, amint arra az ítélet 82. pontja is emlékeztet.

86

E tekintetben, amint azt a Bíróság a 2017. június 29‑iPopławski ítéletének (C‑579/15, EU:C:2017:503) 23. pontjában is hangsúlyozta, az olyan tagállami szabályozás, amely – mint az OLW 6. cikke – a 2002/584 kerethatározat 4. cikke 6. pontjában foglalt, a szabadságvesztés‑büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából kiadott európai elfogatóparancs végrehajtása megtagadásának mérlegelhető okait azon előírás révén hajtja végre, hogy az igazságügyi hatóságai mindenképpen kötelesek megtagadni az európai elfogatóparancs végrehajtását, ha a keresett személy e tagállamban lakik, anélkül hogy e hatóságok bármilyen mérlegelési mozgástérrel rendelkeznének, és hogy az említett tagállam vállalná az e keresett személlyel szemben kiszabott szabadságvesztés‑büntetés tényleges végrehajtását, és ezáltal az említett keresett személy büntetlenségét kockáztatja, nem tekinthető úgy, hogy az megfelel e kerethatározatnak.

87

E körülmények között emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság, amely a nemzeti bíróság számára az előzetes döntéshozatal keretében hasznos válaszokat hivatott adni, a kérdést előterjesztő bíróságnak irányt mutató pontosításokat adhat, és megjelölheti számára, hogy a nemzeti jog mely értelmezése felel meg azon kötelezettségének, hogy e jogot az uniós joggal összhangban értelmezze (2018. október 17‑iKlohn ítélet, C‑167/17, EU:C:2018:833, 68. pont).

88

A jelen ügyben először is, ami a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontjában előírt és a jelen ítélet 86. pontjában említett azon kötelezettséget illeti, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtásának megtagadása esetén biztosítani kell, hogy a végrehajtó tagállam ténylegesen végrehajtsa a szabadságvesztés‑büntetést, meg kell jegyezni, hogy ez a végrehajtó tagállam valódi kötelezettségvállalását feltételezi a keresett személlyel szemben kiszabott szabadságvesztés‑büntetés végrehajtására vonatkozóan, úgyhogy pusztán az a körülmény, hogy e tagállam úgy nyilatkozik, hogy „vállalja” e büntetés végrehajtását, nem tekinthető e megtagadás igazolásaként. Ebből az következik, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtásának mindennemű megtagadását meg kell, hogy előzze a végrehajtó igazságügyi hatóság által azzal kapcsolatban folytatott vizsgálat, hogy a büntetésnek a saját belső joga szerinti végrehajtása ténylegesen lehetséges‑e (2017. június 29‑iPopławski ítélet, C‑579/15, EU:C:2017:503, 22. pont).

89

Márpedig a 2017. június 29‑iPopławski ítélet (C‑579/15, EU:C:2017:503) 38. pontjából kitűnik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság szerint – az Openbaar Ministerie (ügyészség, Hollandia) által azon nyilatkozata, amelyben ez utóbbi a kibocsátó igazságügyi hatósággal közölte azt, hogy az OLW 6. cikke (3) bekezdésének a WETS hatálybalépéséig alkalmazandó változata alapján vállalja az érintett európai elfogatóparancs szerinti büntetés végrehajtásának átvételét, nem tekinthető a holland állam által e büntetés végrehajtására vonatkozóan tett valódi kötelezettségvállalásnak, kivéve ha a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontja az OLW 6. cikkének (3) bekezdése értelmében vett, egyezményen alapuló jogalapnak minősül az ilyen büntetés Hollandiában való tényleges végrehajtására.

90

Bár kizárólag a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak értékelése, hogy a holland jog értelmezhető‑e úgy, hogy a 2002/584 kerethatározat az OLW 6. cikke (3) bekezdésének a WETS hatálybalépéséig alkalmazandó változatának alkalmazása szempontjából egy ilyen egyezményen alapuló jogalaphoz hasonlítható, a Bíróság már kimondta, hogy az uniós joggal nem ellentétes az ilyen asszimiláció.

91

Egyrészt ugyanis, amint az a Bíróság ítélkezési gyakorlatából is kitűnik, a 2002/584 kerethatározat (5), (7) és (11) preambulumbekezdésének, valamint a 1. cikke (1) és (2) bekezdésének megfelelően ez a kerethatározat a tagállamok közötti kapcsolatokban a kiadatással kapcsolatos valamennyi korábbi eszközt felváltja, beleértve a különböző tagállamok között e téren már létező egyezményeket. Ezenkívül, mivel az említett kerethatározat – bár az uniós jog által meghatározott saját jogi rendszerrel rendelkezik – párhuzamosan létezik a tagállamokat harmadik államokkal szemben kötő kiadatási egyezményekkel, nem zárható eleve ki, hogy a 2002/584 kerethatározat ilyen egyezménynek felel meg (lásd ebben az értelemben: 2017. június 29‑iPopławski ítélet, C‑579/15, EU:C:2017:503, 41. pont; 2018. július 25‑iMinister for Justice and Equality [Az igazságszolgáltatási rendszer hiányosságai] ítélet, C‑216/18 PPU, EU:C:2018:586, 39. pont).

92

Másrészről a Bíróság azt is megállapította, hogy a 2002/584 kerethatározat nem tartalmaz olyan rendelkezést, amelyből levonható lenne az a következtetés, hogy azzal ellentétes az OLW 6. cikke (3) bekezdésének a WETS hatálybalépésig alkalmazandó változatában szereplő „más hatályos egyezmény” kifejezés azon értelmezése, amely kiterjed e kerethatározat 4. cikkének 6. pontjára is, amennyiben az ilyen értelmezés lehetővé teszi annak biztosítását, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság csak azzal a feltétellel gyakorolhatja az európai elfogatóparancs végrehajtásának megtagadására irányuló lehetőségét, hogy biztosítja a D. A. Popławskival szemben kiszabott büntetés tényleges végrehajtását Hollandiában és az említett kerethatározat célkitűzésével összhangban álló megoldás elérését (2017. június 29‑iPopławski ítélet, C‑579/15, EU:C:2017:503, 42. pont).

93

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből kitűnik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság megerősíti, hogy az ilyen asszimiláció – a holland jog értelmezése alapján – lehetővé tenné annak biztosítását, hogy a D. A. Popławskival szemben kiszabott büntetést ténylegesen Hollandiában hajtsák végre. Megjegyzi azonban, hogy az OLW 6. cikkének (4) bekezdése szerint a szóban forgó alapeljárásban beavatkozni hivatott miniszter úgy véli, hogy a 2002/584 kerethatározat nem tekinthető az OLW 6. cikke (3) bekezdésének a WETS hatálybalépéséig alkalmazandó változata értelmében vett egyezménynek.

94

E tekintetben egyfelől emlékeztetni kell arra, hogy – amint azt a jelen ítélet 72. pontja is hangsúlyozza – a nemzeti jog 2002/584 kerethatározattal összhangban történő értelmezésére vonatkozó kötelezettség a tagállamok valamennyi hatóságára vonatkozik, beleértve – a jelen esetben – a minisztert is. Ez utóbbi tehát köteles, az igazságügyi hatóságokhoz hasonlóan, a holland jogot – a lehető legteljesebb mértékben – e kerethatározat szövegének és céljának fényében értelmezni annak lehetővé tétele érdekében, hogy a D. A. Popławskival szemben kiszabott büntetés Hollandiában történő végrehajtásával a 2002/584 kerethatározat teljes érvényesülése biztosítva legyen, amelyet a jelen ítélet 92. pontjában említett, az OLW 6. cikke (3) bekezdésének a WETS hatálybalépéséig alkalmazandó változatának értelmezése biztosít.

95

Másfelől az a körülmény, hogy a miniszter a nemzeti jognak az uniós joggal összeegyeztethetetlen értelmezése mellett foglal állást, egyáltalán nem zárja ki a nemzeti bíróságot terhelő, az uniós joggal összeegyeztethető értelmezés kötelezettségét.

96

Annál is inkább ez a helyzet, mivel a 2002/584 kerethatározat felállítja az igazságügyi hatóságok közötti együttműködési rendszert, és mivel az európai elfogatóparancs végrehajtására vonatkozó határozatot olyan igazságügyi hatóságnak kell hoznia, amely megfelel a hatékony bírói jogvédelemhez kapcsolódó követelményeknek, köztük a függetlenség biztosításának, így pedig a kerethatározatban előírt eljárás egészére bírósági felülvizsgálat alatt kerül sor (lásd ebben az értelemben: 2018. július 25‑iMinister for Justice and Equality [Az igazságszolgáltatási rendszer hiányosságai] ítélet, C‑216/18 PPU,EU:C:2018:586, 56. pont). Ebből következik, hogy mivel a miniszter az említett kerethatározat értelmében nem igazságügyi hatóság (lásd ebben az értelemben: 2016. november 10‑iKovalkovas ítélet, C‑477/16 PPU, EU:C:2016:861, 45. pont), a D. A. Popławskival szemben kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtására vonatkozó határozat nem függhet az OLW 6. cikke (3) bekezdésének a miniszter által adott értelmezésétől.

97

Ennélfogva a kérdést előterjesztő bíróság az alapügyben nem vélheti úgy joggal, hogy az említett 6. cikk (3) bekezdésének uniós joggal összhangban álló értelmezése már önmagában azért lehetetlen, mert ezt a rendelkezést a miniszter az uniós joggal összhangban nem álló módon értelmezte (lásd analógia útján: 2016. november 8‑iOgnyanov ítélet, C‑554/14, EU:C:2016:835, 69. pont).

98

A fentiekből következik, hogy amennyiben a kérdést előterjesztő bíróság arra a következtetésre jut, hogy a 2002/584 kerethatározat a holland jog szerint elismert értelmezési módszerekkel összhangban, az OLW 6. cikke (3) bekezdésének a WETS hatálybalépéséig alkalmazandó változata vonatkozásában egy egyezményhez hasonlítható, úgy köteles az ily módon értelmezett rendelkezést az alapeljárás tárgyát képező jogvitában alkalmazni, tekintet nélkül arra, hogy a miniszter ellentmond az ilyen értelmezésnek.

99

Ami továbbá a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontjában előírt és a jelen ítélet 86. pontjában felidézett azon kötelezettséget illeti, hogy mérlegelési mozgásteret kell biztosítani a végrehajtó igazságügyi hatóság számára az európai elfogatóparancs végrehajtása megtagadásának mérlegelhető oka érvényesítését illetően, először is emlékeztetni kell arra hogy e hatóságnak figyelembe kell tudnia venni az európai elfogatóparancs végrehajtása megtagadásának e rendelkezésben kimondott mérlegelhető oka által követett célt, amely a Bíróság megszilárdult ítélkezési gyakorlata szerint abból áll, hogy lehetőséget biztosítson a végrehajtó igazságügyi hatóságnak arra, hogy különleges jelentőséget tulajdonítson az azon esély növelésére vonatkozó lehetőségnek, hogy a keresett személy a vele szemben kiszabott büntetés letöltésekor visszailleszkedik a társadalomba (2017. június 29‑iPopławski ítélet, C‑579/15, EU:C:2017:503, 21. pont).

100

Ebből következik, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóságra ruházott azon jogosultság, hogy a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontja alapján megtagadja a keresett személy átadását, csak akkor érvényesíthető, ha e hatóság, miután megvizsgálta egyrészt, hogy e személy a végrehajtó tagállamban tartózkodik, annak állampolgára vagy lakosa, másrészt pedig, hogy a kibocsátó tagállam által e személlyel szemben kiszabott szabadságvesztés‑büntetés ténylegesen végrehajtható a kibocsátó tagállamban, úgy ítéli meg, hogy olyan jogos érdek áll fenn, amely indokolttá teheti, hogy a kibocsátó tagállamban kiszabott büntetést a végrehajtó tagállamban hajtsák végre (2018. december 13‑iSut ítélet, C‑514/17, EU:C:2018:1016, 37. pont).

101

Éppen ezért elsősorban a kérdést előterjesztő bíróság feladata, hogy a nemzeti jogát – a lehető legteljesebb mértékben – az előző pontban hivatkozott követelménynek megfelelően értelmezze.

102

E bíróságnak a nemzeti jogát legalább is olyan módon kell értelmezni, amely alapján olyan megoldást találhat az alapügyben, amely nem ellentétes a 2002/584 kerethatározat célkitűzésével. Az összhangban álló értelmezés kötelezettsége ugyanis fennmarad, ha a nemzeti jog oly módon alkalmazható, hogy az a kerethatározatban meghatározottal összhangban álló eredményre vezessen (lásd ebben az értelemben: 2016. november 8‑iOgnyanov ítélet, C‑554/14, EU:C:2016:835, 66. pont).

103

E tekintetben az európai elfogatóparancs végrehajtása megtagadásának a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontjában meghatározott mérlegelhető okának érvényesítéséhez kapcsolódó feltételekből kitűnik, hogy az uniós jogalkotó a keresett személy büntetlenségének kockázatát kívánta elkerülni (lásd ebben az értelemben: 2018. december 13‑iSut ítélet, C‑514/17, EU:C:2018:1016, 47. pont), az említett kerethatározat általános célkitűzésének megfelelően, amint azt a jelen ítélet 82. pontja is kiemeli.

104

Márpedig az OLW 6. cikkének olyan értelmezése, amely szerint a kérdést előterjesztő bíróság semmilyen körülmények között nem hajthatja végre az D. A. Popławskival szemben kibocsátott európai elfogatóparancsot, nem feltétlenül képezi akadályát annak, hogy a D. A. Popławski büntetlenségének kockázatát elhárítsák, amennyiben tehát mind az említett kerethatározat által kitűzött célt, mind pedig a – jelen esetben a Holland Királyságra háruló – jelen ítélet 81. és 82. pontjában említett kötelezettséget teljesítik.

105

Ezzel szemben ahhoz, hogy az OLW 6. cikkének értelmezése az uniós joggal összhangban lévőnek minősüljön, annak megkövetelése, hogy a szóban forgó rendelkezés mérlegelési mozgásteret adjon a kérdést előterjesztő bíróság számára, felhatalmazva őt a D. A. Popławskival szemben kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtására, amennyiben úgy ítéli meg, hogy semmilyen jogos érdek nem indokolja azt, hogy a vele szemben kiszabott büntetést Hollandiában hajtsák végre, azzal a veszéllyel járna, hogy amennyiben a nemzeti jog nem értelmezhető e követelménnyel összhangban, – a 2002/584 kerethatározat közvetlen hatályának hiányában – lehetetlenné válna nem csupán D. A. Popławskinak a lengyel igazságügyi hatóságok részére történő átadása, hanem a büntetésének Hollandiában történő tényleges végrehajtása is.

106

Márpedig ez az eredmény a keresett személy büntetlenségét jelentené, és ellentmondana a 2002/584 kerethatározat által kitűzött célnak, illetve az általa – a jelen esetben Hollandiára nézve – előírt kötelezettségnek, amint arra az ítélet 81. és 82. pontja is emlékeztetett.

107

Ilyen körülmények között meg kell állapítani, hogy a kérdést előterjesztő bíróság a holland jognak a 2002/584 kerethatározat által követett célkitűzésekkel összhangban álló értelmezését fogadná el, ha e jogot úgy értelmezné, hogy a Lengyel Köztársaság által kibocsátott, szóban forgó európai elfogatóparancs végrehajtásának megtagadása annak biztosításától függ, hogy a D. A. Popławskival szemben kiszabott szabadságvesztés‑büntetést Hollandiában ténylegesen végre is fogják hajtani, még akkor is, ha ez a jog úgy rendelkezik, hogy ennek megtagadása automatikus.

108

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban rendelkezésre bocsátott információkat figyelembe véve a holland jognak a 2002/584 kerethatározat 4. cikke 6. pontjával összhangban álló értelmezése lehetségesnek tűnik, éppen ezért a D. A. Popławskival szemben Lengyelországban kiszabott szabadságvesztés‑büntetés Hollandiában történő végrehajtása megengedhetőnek látszik, amelynek vizsgálata azonban a kérdést előterjesztő bíróság feladata.

109

A fentiek fényében az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy az uniós jog elsőbbségének elvét úgy kell értelmezni, hogy az nem követeli meg valamely nemzeti bíróságtól, hogy mellőzze az adott állam jogának egy olyan kerethatározat rendelkezéseivel összeegyeztethetetlen rendelkezésének alkalmazását, mint az alapügyben szóban forgó kerethatározat, amelynek joghatása a Szerződésekhez csatolt, az átmeneti rendelkezésekről szóló (36.) jegyzőkönyv 9. cikke értelmében fennmarad, mivel ezek a rendelkezések nem bírnak közvetlen hatállyal. A tagállamok hatóságainak – ideértve a bíróságokat is – azonban a nemzeti jogukat a lehető legteljesebb mértékben az uniós joggal összhangban állóan, oly módon kell értelmezniük, hogy az lehetővé tegye számukra, hogy a szóban forgó kerethatározat céljával összeegyeztethető eredményt érjenek el.

110

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (nagytanács) a következőképpen határozott: