I. Bevezetés

II. Jogi háttér

III. A megtámadott végzés

IV. A Bíróság előtti eljárás

V. Értékelés

A. Eredet és a jelenlegi problémák

1. Az alapokmány 19. cikkének harmadik bekezdésével kapcsolatos ítélkezési gyakorlat alakulása

a) A versenyjogi kezdetek

b) A függetlenség követelményének „átemelése” az alapokmány 19. cikkének harmadik bekezdésébe

2. Az „átemelés” problematikus vonatkozásai és eljárásjogi következményei

a) Az összefüggés

b) A teszt nem egyértelmű jellege

c) A meg nem felelés következményei

B. A lehetőségek és a változók

1. A lehetőségek

a) Az alapokmány 19. cikkének negyedik bekezdése

b) Az alapokmány 19. cikkének harmadik bekezdése

2. A jogi képviselet célja

C. Az átdolgozott teszt

1. Az anyagi jogi dimenzió

a) A nemzeti bíróságok előtti eljárási jogosultság

b) Az ügyvédi minőség – a felpereshez képest független harmadik személy

1) Harmadik személy

2) Független személy

2. Alaki dimenzió

D. A jelen ügy

VI. A költségekről

VII. Végkövetkeztetések

1.

Ki jogosult képviselni egy nem privilegizált felperest az Európai Unió Bírósága előtt egy közvetlen kereset esetében? Ki minősül az Európai Unió Bírósága alapokmányának 19. cikke szerinti, „valamely tagállam bírósága előtt […] eljárni jogosult [ügyvédnek]”?

2.

Az ügyvéd formális képesítése, a megfelelő igazolások és az adott felperes nevében történő eljárásra való jogosultág ellenőrzésének folyamata hagyományosan ritkán került (az ítélkezési gyakorlat) reflektorfényébe. Az ellenőrzési folyamat csendben és eseménytelenül zajlott le a hivatalok rutinfeladataként, és a témában csak az uniós bírósági eljárás valódi műértői és rajongói folytattak vitákat. Ez így is maradhatott volna, ha a rendes körülmények között formalitást jelentő ellenőrzési folyamat nem alakult volna át fokozatosan valami meglehetősen másba.

3.

Az Uniwersytet Wrocławski (wrocławi egyetem, Lengyelország) keresetet nyújtott be a Törvényszékhez a Kutatási Végrehajtó Ügynökség (a továbbiakban: REA) által hozott, az egyetemet bizonyos, számára korábban megítélt támogatások visszafizetésére kötelező határozat ellen.

4.

A Törvényszék elfogadhatatlannak nyilvánította a keresetet a megfelelő jogi képviselet hiánya miatt. ( 2 ) A Törvényszék szerint a wrocławi egyetem jogi képviselője nem felelt meg a függetlenség követelményének, amely az Európai Unió Bírósága alapokmánya (a továbbiakban: alapokmány) 19. cikkének harmadik bekezdése értelmében vett „ügyvéd” fogalmához kapcsolódik. Jóllehet a képviselő a lengyel jog alapján ügyvédi minőséggel rendelkezik, és egy ügyvédi irodában ügyvédi tevékenységet folytat, külső oktatóként órákat is tartott a wrocławi egyetemen, és polgári jogi szerződést kötött az egyetemmel e célból. A Törvényszék véleménye szerint e szerződés fennállása miatt nem teljesült a független jogi képviselet követelménye.

5.

Az említett végzés ellen benyújtott jelen fellebbezés keretében arra kérem a Bíróságot, hogy végezze el e területen a Törvényszék ítélkezési gyakorlatának kettős újraértékelését. Egyrészt anyagi jogi szempontból az alapokmány 19. cikke harmadik bekezdésének értelmezését újból észszerű és kiszámítható keretek közé kell helyezni. Másrészt, és talán még ennél is fontosabban, a keresetlevél eljárási hiányosságának kell tekinteni a jogi képviselettel kapcsolatos esetleges hiányosságot, amelyet megfelelően jelezni kell az érintett felperes részére, lehetőséget adva neki annak orvoslására.

6.

Az Európai Unió Bírósága alapokmányának (a továbbiakban: alapokmány) III. címében foglalt 19. cikke a következőképpen rendelkezik:

„A tagállamokat és az uniós intézményeket a Bíróság előtt esetenként kinevezett meghatalmazott képviseli; a meghatalmazottat tanácsadó vagy ügyvéd segítheti.

Az Európai Gazdasági Térségről szóló megállapodásban részes azon államok, amelyek nem tagállamok, valamint a megállapodásban említett EFTA Felügyeleti Hatóság ugyanilyen módon képviseltetik magukat.

A többi felet ügyvédnek kell képviselnie.

A felet a Bíróság előtt csak olyan ügyvéd képviselheti vagy segítheti, aki valamely tagállam bírósága előtt vagy az Európai Gazdasági Térségről szóló megállapodás más részes államának bírósága előtt eljárni jogosult.

E meghatalmazottak, tanácsadók és ügyvédek a Bíróság előtti eljárás folyamán az eljárási szabályzatban megállapított feltételeknek megfelelően rendelkeznek azokkal a jogokkal és biztosítékokkal, amelyek feladataik független ellátásához szükségesek.

A Bíróság az eljárási szabályzatban megállapított feltételek szerint az előtte megjelenő tanácsadókkal és ügyvédekkel szemben a rendszerint a bíróságoknak biztosított jogokkal rendelkezik.”

7.

Az alapokmány 53. cikke értelmében „[a] Törvényszék előtti eljárásra [az] alapokmány III. címe az irányadó”. Ez a cím tartalmazza az alapokmány 19. cikkét is.

8.

A Törvényszék eljárási szabályzatának 51. cikke a közvetlen keresetek esetében „[k]ötelező képviselet[re]” vonatkozik, és a következőképpen szól:

„(1)   A feleket az alapokmány 19. cikkében meghatározott feltételek mellett meghatalmazottnak vagy ügyvédnek kell képviselnie.

(2)   A felet képviselő vagy segítő ügyvéd köteles igazolást benyújtani a Hivatalhoz arról, hogy jogosult eljárni valamely tagállam bírósága, illetve az EGT‑megállapodás valamely más részes államának bírósága előtt.

(3)   Ha az ügyvéd által képviselt fél a magánjog hatálya alá tartozó jogi személy, az ügyvéd köteles az e jogi személy által kiállított meghatalmazást benyújtani a Hivatalhoz.

(4)   A (2) és a (3) bekezdés szerinti dokumentumok benyújtásának elmulasztása esetén a hivatalvezető az érintett fél számára ezek benyújtására észszerű határidőt állapít meg. Ha az érintett fél az előírt határidőn belül elmulasztja e dokumentumok benyújtását, a Törvényszék határoz arról, hogy ezen alakiságok be nem tartása miatt a keresetlevél vagy a beadvány alaki okból elfogadhatatlan‑e.”

9.

2016. március 25‑én a wrocławi egyetem keresetet indított a Törvényszék előtt, azt kérve, hogy a Törvényszék egyrészt semmisítse meg a REA azon határozatát, amellyel felmondott egy támogatási megállapodást, és arra kötelezte a wrocławi egyetemet, hogy fizessen vissza 36508,37 eurót, 58031,38 eurót és 6286,68 eurót, valamint fizessen 5803,14 euró kártérítést, illetve másrészt kötelezze a REA‑t, hogy kamatokkal együtt fizesse vissza ezen összegeket.

10.

Ellenkérelmében a REA elfogadhatatlansági kifogást emelt öt jogalapra hivatkozva. Az első jogalap arra vonatkozott, hogy a wrocławi egyetem jogi képviselője nem felelt meg az alapokmány és a Törvényszék eljárási szabályzata által megkövetelt függetlenség feltételének. A REA szerint ennek az volt az oka, hogy a wrocławi egyetem képviselője az egyetem egyik kutatóközpontjának alkalmazottja volt.

11.

A megtámadott végzésben ( 3 ) a Törvényszék elöljáróban emlékeztetett arra, hogy a nem privilegizált felperesek uniós bíróságok előtti képviselőinek két feltételnek kell megfelelniük. Az első feltétel szerint a képviselőnek „ügyvédnek” kell lennie. A második feltétel szerint ezen ügyvédnek olyan ügyvédnek kell lennie, „aki valamely tagállam bírósága előtt […] eljárni jogosult”. Míg a második feltétel a nemzeti jogra hivatkozik, addig az első nem, és azt lehetőség szerint önálló módon, a nemzeti jogra való hivatkozás nélkül kell értelmezni. ( 4 )

12.

A Törvényszék kifejtette továbbá, hogy az ügyvéd szerepéről az Európai Unió jogrendjében alkotott elképzelés, amely a tagállamok közös jogi hagyományait tükrözi, és amelyen az alapokmány 19. cikke is alapul, az, hogy az ügyvéd közreműködik az igazságszolgáltatásban, és köteles teljesen függetlenül és az adott ügy érdekeit mindenekfelett szem előtt tartva azt a jogi segítséget megadni, amelyre az ügyfélnek szüksége van. ( 5 ) Az ügyvédi függetlenség fogalmát nemcsak pozitív módon (a szakmai etikai szabályokra való hivatkozással határozták meg), hanem negatív módon is (a munkaviszony hiányával). ( 6 )

13.

A Prezes Urzędu Komunikacji Elektronicznej ügyre ( 7 ) hivatkozva a Törvényszék megállapította, hogy még ha azt jelenti is a wrocławi egyetem és az egyetem jogi képviselője közötti alárendeltség hiánya, hogy – formálisan – nem áll fenn munkaviszony, fennáll a veszélye annak, hogy a jogi képviselő szakmai véleményét, legalábbis részben, befolyásolhatja szakmai környezete. ( 8 )

14.

Ezen érvek fényében a Törvényszék a keresetet nyilvánvalóan elfogadhatatlannak nyilvánította az alapokmány 19. cikkének harmadik és negyedik bekezdése, valamint a Törvényszék eljárási szabályzata 51. cikkének (1) bekezdése alapján. ( 9 )

15.

A wrocławi egyetem (C‑515/17. P. sz. ügy) és a Lengyel Köztársaság (C‑561/17. P. sz. ügy) fellebbezést nyújtott be a Törvényszék végzése ellen.

16.

2017. november 24‑i határozatával a Bíróság elnöke egyesítette a két fellebbezést.

17.

A wrocławi egyetem két jogalapra alapozza fellebbezését. A wrocławi egyetem egyrészt az alapokmány 19. cikkének megsértésére, másrészt a Törvényszék eljárási szabályzata 119. cikkének megsértésére hivatkozik. Ami az első jogalapot illeti, a wrocławi egyetem nem ért egyet az alapokmány 19. cikkének olyan értelmezésével, amely szerint a wrocławi egyetem és az egyetem jogi képviselője között fennálló szerződés miatt nem teljesülhet a függetlenség követelménye. Még ha a függetlenség fogalmát – főszabály szerint – önállóan kell is értelmezni, a jelen ügyben szükséges a nemzeti jogra hivatkozni. A szóban forgó szerződés nem munkaszerződés, és a lengyel jog szerint nem tekinthető munkaszerződéssel egyenértékűnek. A jelen ügyben szóban forgóhoz hasonló polgári jogi szerződést a felek közötti egyenlőség és az alárendeltség hiánya jellemzi. Ami a második jogalapot illeti, a wrocławi egyetem kifogásolja a megtámadott végzés egyes kijelentéseinek absztrakt jellegét és az ügy tényleges körülményeire való hivatkozás hiányát. A wrocławi egyetem azt kéri, hogy a Bíróság helyezze hatályon kívül a megtámadott végzést, állapítsa meg, hogy a keresetet szabályszerűen terjesztették a Törvényszék elé, és a REA‑t kötelezze az eljárás költségeinek viselésére.

18.

A Lengyel Köztársaság által benyújtott fellebbezés három jogalapot tartalmaz. E tagállam úgy véli, hogy egyrészt a megtámadott végzés sérti az alapokmány 19. cikkének harmadik és negyedik bekezdését, másrészt sérti a jogbiztonság elvét, harmadrészt pedig sérti az indokolási kötelezettséget. A Lengyel Köztársaság konkrétabban azt állítja, hogy alapvetően téves az az ítélkezési gyakorlat, amely szerint a munkaviszony fennállása azt jelenti, hogy az ügyvéd nem felelhet meg a függetlenség követelményének. A megtámadott végzés ezenfelül átlépi az említett ítélkezési gyakorlat által kijelölt határokat azáltal, hogy ezen ítélkezési gyakorlatot a szóban forgó szerződésre alkalmazza. A Lengyel Köztársaság azt kéri, hogy a Bíróság helyezze hatályon kívül a megtámadott végzést, és az ügyet utalja vissza a Törvényszéknek. A Lengyel Köztársaság emellett azt kéri, hogy a Bíróság állapítsa meg, hogy a C‑561/17. P. sz. ügyben a felek maguk viselik saját költségeiket.

19.

Az alapokmány 40. cikkének első bekezdése alapján a Cseh Köztársaság beavatkozott a fellebbezők megtámadott végzés hatályon kívül helyezésére irányuló kérelmeinek támogatása érdekében.

20.

2018. július 5‑i végzésében a Bíróság elnöke megengedte a Krajowa Izba Radców Prawnych (nemzeti jogtanácsosi kamara, Lengyelország) számára, hogy a Lengyel Köztársaság megtámadott végzés hatályon kívül helyezésére irányuló kérelmének támogatása végett beavatkozzon.

21.

Válaszbeadványában a REA vitatja mindkét fellebbezést. Kifogásolja a fellebbezők egyes állításainak ténybeli, ismétlődő, pontatlan vagy új jellegét. A REA emlékeztet az ügyvéd uniós jogi fogalmának önálló jellegére. A jogi képviselő, aki a wrocławi egyetemet a megtámadott végzéshez vezető eljárásban képviselte, ha gazdaságilag nem is, foglalkoztatási jogviszonya szempontjából az egyetemtől függ,.

22.

Válaszában a wrocławi egyetem kifogásolja érveinek ténybeliként való jellemzését, és hangsúlyozza, hogy érvei az alapokmány 19. cikkére összpontosítanak. A wrocławi egyetem megismétli azon érvét, hogy a Törvényszék túlságosan széleskörűen alkalmazta a jelen ügyben a korábbi ítélkezési gyakorlatot. A függetlenség követelményének a munkaviszony hiányához kötése sérti az alapokmány 19. cikkét. Jogi képviselőjének függetlensége két módon is biztosított volt: az alkalmazandó etikai szabályok és egyetemi oktatói minősége révén.

23.

Válaszában a Lengyel Köztársaság vitatja a REA azon állításait, hogy érvei ténybeli jellegűek. A Lengyel Köztársaság emellett arra hivatkozik, hogy az alapokmány 19. cikkének értelmezése során nem hagyhatók figyelmen kívül a tagállamok közös hagyományai, amelyek nem zárják ki, hogy egy munkaviszonyban álló ügyvéd független legyen. Az ügyvéd fogalma nem értelmezhető kizárólag a nemzeti jogra való hivatkozással, hanem a vonatkozó nemzeti jogszabályokat és a függetlenség azok által biztosított garanciáit is figyelembe kell venni, mert az uniós jog nem tartalmaz ezzel kapcsolatos szabályokat. A megtámadott végzésben a Törvényszék nem állította, hogy az érintett jogi képviselő ne minősült volna harmadik személynek a felpereshez képest. A Törvényszék csak azt állapította meg, hogy a jogi képviselő nem felelt meg a függetlenség követelményének. Ami a REA arra vonatkozó érvét illeti, hogy a jogi képviselő előnyre tett szert egyetemi oktatói „minősége” révén, ezen állítás teljesen elvont, és nem függ össze az ügy ténybeli vagy jogi elemeivel.

24.

A két válaszra adott viszonválaszában a REA fenntartja, hogy a wrocławi egyetem által benyújtott fellebbezésben előadott egyes tények, – például a jogi képviselő korábbi pályafutására vonatkozó részletes információk, az a tény, hogy a jogi képviselő korábban sosem adott jogi tanácsot a szóban forgó támogatással kapcsolatban, valamint az a tény, hogy a wrocławi egyetem jogi képviseletének ellátására egy olyan ügyvédi irodával kötött szerződés alapján került sor, amelynek a jogi képviselő az egyik tagja – újak. A REA szerint a wrocławi egyetem tévesen állítja, hogy az alapokmány 19. cikkét a nemzeti szabályok alapján kell értelmezni. A Lengyel Köztársaság válaszát illetően a REA fenntartja, hogy az állítások némelyike ténybeli jellegű, és hogy a megtámadott végzésben a Törvényszék helytállóan indokolta határozatát. Az alapokmány 19. cikkét illetően a Lengyel Köztársaság nem fejti ki, hogy a vonatkozó nemzeti jogszabályok figyelembevétele ezen összefüggésben miben különbözik a nemzeti jogon alapuló értelmezéstől.

25.

A REA a két beavatkozásra reagálva azt is kifejti, hogy a beavatkozók érvei elfogadhatatlanok, hatástalanok vagy megalapozatlanok.

26.

A wrocławi egyetem, a REA, a Lengyel Köztársaság, a nemzeti jogtanácsosi kamara és a Cseh Köztársaság szóbeli észrevételeket terjesztett elő a 2019. június 11‑én tartott tárgyaláson.

27.

A C‑515/17. P. sz. ügy első jogalapja és a C‑561/17. P. sz. ügy első jogalapja – lényegében – az alapokmány 19. cikke harmadik bekezdésének téves értelmezésére vonatkozik.

28.

A jelen indítványban ismertetett indokok miatt egyetértek azzal, hogy e jogalapok megalapozottak. A megtámadott végzést ezért hatályon kívül kell helyezni.

29.

A két fellebbezés első jogalapjával kapcsolatos következtetésemre tekintettel szükségtelennek vélem a fellebbezők által hivatkozott, az indokolási kötelezettség és (a Lengyel Köztársaságot illetően) a jogbiztonság elvének megsértésére vonatkozó többi jogalap megvizsgálását. Véleményem szerint e jogalapok lényegében a két fellebbezés első jogalapja által azonosítottal azonos problémára vonatkoznak. Azok egyszerűen csak e probléma konkrét elemeire vagy következményeire összpontosítanak. Ha ugyanis nehezen kiszámítható az ügyvéd függetlenségének értékelésére szolgáló teszt, akkor az értékelés egy konkrét ügyben szükségszerűen jogbiztonsági kérdéseket vet fel. Hasonlóképpen, ha a teszt bonyolult, akkor e teszt konkrét ügybeli alkalmazása valószínűleg nem tesz eleget az olyan indokolás kötelezettségének, amely lehetővé teszi a nem privilegizált felperes számára annak megértését, hogy ügyvédje miért nem minősül függetlennek, és miért nem járhat el ezért az uniós bíróságok előtt. Ilyen körülmények között a függetlenségi teszt megfogalmazásában és alkalmazásában tetten érhető állítólagos bizonytalansággal az első jogalap keretében foglalkozik részletesebben a jelen indítvány.

30.

A két fellebbezés első jogalapjának vizsgálatára az alábbiak szerint kerül sor: először az alapokmány 19. cikke harmadik bekezdése jelenlegi értelmezésének eredetét vizsgálom meg, majd azonosítom az ezen értelmezés által felvetett problémákat (A. pont). Ezt követően számba veszem, hogy milyen lehetőségek kínálkoznak az alapokmány 19. cikke harmadik és negyedik bekezdése értelmezésének kiigazítására, az értelmezés elősegítése érdekében felidézve egyidejűleg a jogi képviselet mögött meghúzódó logikát (B. pont). Ezután egy átdolgozott tesztre teszek javaslatot az alapokmány 19. cikkének harmadik és negyedik bekezdése keretében, kiigazítva többek között mind a teszt tartalmát, mind pedig az alakiságok be nem tartásának eljárásjogi következményeit (C. pont). Végül az alapokmány 19. cikke harmadik és negyedik bekezdésének ezen értelmezését a jelen ügyre alkalmazva azt a következtetést kell levonni, hogy a Törvényszék valóban tévesen értelmezte az említett rendelkezéseket (D. pont).

31.

Az alapokmány 19. cikkének harmadik bekezdésével kapcsolatos ítélkezési gyakorlatban használt ügyvéd fogalmát nem kifejezetten e rendelkezés értelmezése céljából alkották meg. E fogalom sokkal inkább annak eredménye, hogy az ítélkezési gyakorlatot „átemelték” az uniós jog egy másik területéről és egy eltérő összefüggésből (1. pont). Ezen „átemelés” – az alkalmazandó feltételekkel kapcsolatos egyértelműség hiányával és az alakiságok be nem tartásának meglehetősen súlyos következményeivel párosulva – aztán fokozatosan problémákat kezdett okozni (2. pont).

32.

Az alapokmány 19. cikke értelmében a nem privilegizált felpereseket „ügyvédnek” kell képviselnie az Európai Unió bíróságai előtt (harmadik bekezdés), és „[a] felet a Bíróság előtt csak olyan ügyvéd képviselheti vagy segítheti, aki valamely tagállam bírósága előtt […] eljárni jogosult” (negyedik bekezdés).

33.

A negyedik bekezdés jelentése nem vetett fel különösebb problémákat. Ahogyan azt várni lehetett, a jogi képviselők nem feleltek meg e rendelkezésnek, ha nem voltak tagjai egy nemzeti ügyvédi kamarának, és ezért nem voltak jogosultak eljárni valamely tagállamban. ( 10 )

34.

Az ítélkezési gyakorlat összetetté válik azonban az alapokmány 19. cikke harmadik bekezdésének értelmezése esetében.

35.

Az említett rendelkezésben szereplő „ügyvéd” fogalmát az uniós jog önálló fogalmának tekintették, amelynek fő meghatározó jellemzője az ítélkezési gyakorlat szerint a „függetlenség”. A „függetlenség” követelménye tehát olyan feltételként jött létre, amelyet, jóllehet adott esetben megfelel az ügyvédi szakma hagyományos jellemzésének, ( 11 ) az uniós bíróságok eljárási szabályai nem írnak elő, és még kevésbé magyaráznak meg.

36.

A függetlenség fogalmának tartalmát mindazonáltal először azért állapította meg a Bíróság, hogy meghatározza a versenyjogi vizsgálatokban a szakmai titok védelme alá tartozó dokumentumokat (a) pont). Azt csak később „emelték át” annak érdekében, hogy az alapokmány 19. cikke harmadik bekezdésének alkalmazásában alátámasszák az „ügyvéd” fogalmának egy konkrét értelmezését. Ezen értelmezést aztán a tényállások meglehetősen tág körére alkalmazták. E folyamat során elveszett a kapcsolat a függetlenség fogalma mögött meghúzódó eredeti logikával és céllal (a b) pont).

37.

Az AM & S Europe ítéletben ( 12 ) a Bíróság semmisnek nyilvánította az Európai Bizottság egyik határozatának vonatkozó rendelkezését annyiban, amennyiben az arra kötelezte a felperest, hogy ügyvédi titoktartási kötelezettség alá tartozó dokumentumokat nyújtson be. A Bizottságot a 17. rendelet ( 13 ) alapján megillető vizsgálati jogkörök terjedelmének értelmezése keretében a Bíróság lényegében azt állapította meg, hogy e rendeletet úgy kell értelmezni, hogy az védi az ügyvéd és ügyfele közötti levelezés bizalmas jellegét, „feltéve, hogy egyrészt az ügyfél védelemhez való joga keretében, illetve ilyen célból történő levélváltásról van szó, másrészt a levélváltásban független ügyvéd, azaz olyan ügyvéd vesz részt, aki nem áll munkaviszonyban az ügyféllel”. ( 14 )

38.

E feltételek közül a második, és az ebből eredő különbségtétel a belső (munkaviszonyban álló) és külső („független”) ügyvéd között „az ügyvéd szerepéről alkotott azon elképzelésen alapul, amely szerint az ügyvéd közreműködik az igazságszolgáltatásban, és köteles teljesen függetlenül és az ügy érdekeit mindenekfelett szem előtt tartva azt a jogi segítséget megadni, amelyre az ügyfélnek szüksége van. Az ehhez szükséges hatáskörökkel felruházott intézmények által közérdekből támasztott és felügyelt szakmai etikai szabályok testesítik meg e védelem másik oldalát.” A Bíróság ezt azzal egészítette ki, hogy ez az elképzelés „a tagállamok közös jogi hagyományait tükrözi, és a közösségi jogrendben is megtalálható, amint az az EGK és az Euratom Bíróságának alapokmányairól szóló jegyzőkönyvek 17. cikkéből, valamint az ESZAK Bíróságának alapokmányáról szóló jegyzőkönyv 20. cikkéből is kitűnik”. ( 15 )

39.

Ugyanezt az indokolást alkalmazta később a Bíróság az Akzo Nobel ügyben, egy másik olyan versenyjogi ügyben is, amelynek tárgyát többek között annak kérdése képezte, hogy bizalmas jellegére tekintettel védelemben kell‑e részesíteni az érintett vállalkozás és az annak jogtanácsosa közötti két elektronikuslevél‑váltást. ( 16 ) Az ügyvédek függetlenségének a titoktartási kötelezettség terjedelmének meghatározása érdekében történő vizsgálata során a Bíróság ismét különbséget tett az ügyvédi függetlenség pozitív és negatív vonatkozásai között, megállapítva, hogy a Bíróság e fogalmat „nemcsak pozitív módon, azaz a szakmai etikai szabályokra, hanem negatív módon, azaz a munkaviszony hiányára hivatkozással határozta meg. A jogtanácsos az ügyvédi kamarai tagsága és az ezzel együtt járó szakmai etikai szabályok ellenére nem élvez ugyanolyan mértékű függetlenséget munkáltatójával szemben, mint a külső ügyvédi irodában tevékenykedő ügyvéd az ügyfelével szemben. E körülmények között a jogtanácsos nehezebben tudja kezelni a szakmai kötelességei és az ügyfele által követett célok közötti esetleges feszültséget, mint a külső ügyvéd.” ( 17 )

40.

Tehát az AM & S Europe ügyben és az Akzo Nobel ügyben való első felbukkanásakor az ügyvédi függetlenség követelményét a Bíróság a titoktartási kötelezettség alá tartozó dokumentumok körének meghatározására használta fel. Ehhez különbséget tett a belső és a külső ügyvédek között, előtérbe állítva ezzel a munkaszerződések és az azokkal szervesen összefüggő alárendeltség kérdését. Ezen ítélkezési gyakorlat célja az volt, hogy a versenyjogi eljárásokkal összefüggésben korlátokat állítson a Bizottság vizsgálati jogköreivel szemben, és egyensúlyt teremtsen e jogkörök és a vállalkozások jogai védelmének szükségessége között.

41.

Az AM & S Europe és Akzo Nobel ítélkezési gyakorlatban meghatározott követelményekre fokozatosan hivatkozni kezdtek, és azokra támaszkodtak az alapokmány 19. cikke harmadik bekezdésének értelmezésével összefüggésben is. Az alapokmány 19. cikkének harmadik bekezdésével kapcsolatos ítélkezési gyakorlat meglehetősen kazuisztikus, de alkalmasint nagyjából az alábbi három kategóriába csoportosítható.

42.

Először is a nem privilegizált felperesek kötelező képviselete kizárja, hogy e felperesek önmagukat képviseljék. ( 18 )

43.

Másodszor, az önképviselet tilalma a jogi személyek tekintetében is megerősítést nyert különféle olyan helyzetekben, amelyekben a jogi képviselőt különleges kapcsolat fűzte a felpereshez. E kapcsolat miatt úgy tekintették, hogy az érintett jogi képviselő nem felel meg annak a feltételnek, hogy harmadik személynek kell lennie a felpereshez képest. E kapcsolat ügyvezetői, ( 19 ) igazgatói, ( 20 ) kurátori, ( 21 ) igazgatótanácsi elnöki, ( 22 ) más „felsővezetői” tisztségen ( 23 ) és a felperes társaság tőkéjében fennálló 10%‑os részesedésen ( 24 ) alapulhatott.

44.

Harmadszor, a jogi képviseletet nem tekintették megfelelőnek olyan esetekben, amelyekben a jogi képviselők a felperes alkalmazásában álltak.

45.

Konkrétabban a Prezes Urzędu Komunikacji Elektronicznej ügyben többek között az AM & S Europe és Akzo Nobel ítélkezési gyakorlatra hivatkozva a Törvényszék megállapította, hogy a jogi képviselő és a felpereshez kötődő fél között fennálló „alárendeltségi viszony […] azt eredményezi, hogy a függetlenség csekélyebb fokú, mint az olyan jogtanácsosok vagy ügyvédek esetében, akik az ügyfeleik szempontjából külső keretek között gyakorolják tevékenységüket”. ( 25 )

46.

Fellebbezés nyomán a Bíróság helybenhagyta a Törvényszék határozatát. Ezzel összefüggésben vita indult arról, hogy az uniós jog önálló fogalmaként vagy (az alapokmány 19. cikkének negyedik bekezdésében szereplő, nemzeti jogra való hivatkozás miatt) a nemzeti jogra való hivatkozással kell‑e értelmezni az ügyvéd fogalmát. A Bíróság elutasította az utóbbi lehetőséget, és megállapította, hogy az alapokmány 19. cikkének negyedik bekezdése azzal, hogy akként rendelkezik, hogy a felet a Bíróság előtt csak olyan ügyvéd képviselheti, aki valamely tagállam bírósága előtt eljárni jogosult, egy szükséges, mindazonáltal nem elégséges feltételt ír elő. A valamely tagállam bírósága előtti eljárási jogosultságból nem következik automatikusan az Európai Unió bíróságai előtti eljárási jogosultság. Az alapokmány 19. cikkének harmadik bekezdésében szereplő ügyvéd fogalmáról alkotott elképzelés „objektív módon [valósul meg], [és szükségszerűen független] a nemzeti jogrendektől”. ( 26 )

47.

Az Akzo Nobel ügyhöz hasonlóan a Prezes Urzędu Komunikacji Elektronicznej ügyben a Bíróság megvizsgálta a munkaviszony és a jogi képviselő uniós bíróságok előtti eljárásának lehetősége közötti összeegyeztethetetlenséget a függetlenség követelménye szempontjából. ( 27 )

48.

Egy későbbi ügyben a Törvényszék megállapította, hogy egy ügyvédi iroda ügyvédjét és egyik alapító tagját nem képviselheti ugyanazon iroda valamely másik ügyvédje. ( 28 ) A Törvényszék kifejezetten elutasította azt az állítást, hogy ez önképviseletnek minősül, mert a felperes egyszerűen nem volt azonos a jogi képviselőjével. ( 29 ) Az ügyvéd nem ezért, hanem függetlenségének hiánya miatt, konkrétabban pedig azért nem járhatott el a Törvényszék előtt, mert a felperes tényleges ellenőrzést gyakorolt azon ügyvédi iroda felett, amelynek az ügyvéd is tagja volt.

49.

Végezetül úgy tűnik, hogy a jelen ügy alapvetően az ügyeknek a felperes alkalmazásában álló ügyvédekkel kapcsolatos harmadik csoportjába tartozik. A jelen ügy mindazonáltal egy lépéssel egyértelműen továbbviszi az említett ügyek mögött meghúzódó logikát.

50.

A jelen ügyben ugyanis a jogi képviselő nem a wrocławi egyetem alkalmazottjaként adott jogi tanácsot az egyetemnek. A jogi képviselő eltérő, mégpedig oktatási célból kötött szerződést az egyetemmel. A Törvényszék mindazonáltal arra a következtetésre jutott, hogy ilyen körülmények között annak ellenére fennáll a veszélye annak, hogy a jogi képviselő véleményét befolyásolhatja szakmai környezete, hogy nem állt fenn jogi szolgáltatások nyújtására irányuló munkaszerződés. ( 30 )

51.

Igaz, hogy mind a titoktartási kötelezettséggel kapcsolatos ítélkezési gyakorlat, mind az alapokmány 19. cikkének negyedik bekezdésével kapcsolatos ítélkezési gyakorlat a „függetlenség” fogalmát vizsgálja. A probléma az, hogy az ítélkezési gyakorlat e két ága meglehetősen eltérő összefüggésben és eltérő céllal használja a függetlenség fogalmát. Ezért problémákat okoz e fogalom egyszerű szövegszerű átemelése az egyik ágból a másikba (az a) pont). Az ügyvéd függetlenségének értékelésére szolgáló teszt és a nem privilegizált felperesek jogi képviseletének az említett átemelésből eredő feltételei véleményem szerint nem az egyértelműség mintapéldái (a b) pont). Az egyértelműség e hiánya még problematikusabb azon súlyos következményekre tekintettel, amelyekkel az e (bizonytalan) kritériumoknak való meg nem felelés a nem privilegizált felperesek esetében járhat (a c) pont).

52.

Nem kizárólag az uniós jog fejlődik „ítélkezési gyakorlati átvételek” útján. Egy eredetileg egy adott jogszabályi vagy jogi összefüggésben értelmezett elképzelés vagy fogalom másik összefüggésbe ültethető át. Semmi baj nincs az ilyen átvétellell, éppen ellenkezőleg: az előmozdítja a jogrendszer egészének kiszámíthatóságát és koherenciáját.

53.

Az ilyen átemelésnek azonban az új környezetben is értelemmel kell rendelkeznie. Nem elegendő a nyers „szövegszerű másolás”, amelynek során a szöveget tömbidézetek formájában az egyik ügyből egy másikba emelik át anélkül, hogy kellőképpen figyelembe vennék az új összefüggést vagy célt. Az ilyen átemelés valószínűleg több problémát okoz, mint amennyi megoldást nyújt.

54.

Erre tekintettel be kell vallanom, hogy problematikusnak tűnik az alapokmány 19. cikke harmadik bekezdése értelmezésének kulcselemeként az AM & S Europe és Akzo Nobel ítélkezési gyakorlatot alapul venni.

55.

Mint már röviden kifejtettem, ( 31 ) az AM & S Europe és Akzo Nobel ítélkezési gyakorlat tárgyát az uniós versenyjogi vizsgálatokban a titoktartási kötelezettség terjedelme képezte. E konkrét összefüggésben merült fel a belső és külső jogi tanácsadás kérdése, amely az ügyvédek munkaszerződésének és függetlenségének kérdéséhez vezetett, a cél pedig mindeközben az volt, hogy pozitív értelemben bizonyos teret biztosítsanak a Bizottsággal szemben a bizalmas jellegű kommunikációnak. Az ítélkezési gyakorlat egyensúlyt teremtett egyrészt a vállalkozások jogai Bizottsággal és a Bizottság vizsgálati jogköreivel szembeni védelmének szükségessége, másrészt annak szükségessége között, hogy a Bizottságnak képesnek kell lennie az Európai Unión belüli verseny megvédésére és fokozására. Ez az ügyvédi „függetlenség” bizonyos, az említett jogszabályi összefüggésre és célra alkalmazott fogalommeghatározásának elfogadásához vezetett.

56.

Azonban az említett konkrét összefüggésben ily módon megteremtett egyensúlyt ki lehet‑e ragadni és azt az ügyvédi függetlenség általános kritériumává lehet‑e tenni olyan eltérő összefüggésben, amelyben más szereplők vannak jelen eltérő érdekekkel, és azt végső soron lehetséges‑e nem a bizalmas kommunikáció terének megteremtésére, hanem arra felhasználni, hogy a nem privilegizált felpereseket valójában megfosszák az uniós bíróságokhoz fordulás lehetőségétől?

57.

Álláspontom szerint nem. A viszonylag nyilvánvaló problémával kezdve, a „függetlenség” szó meg sem jelenik az alapokmány 19. cikkének harmadik bekezdésében. Létezik azonban egy ennél mélyebb, strukturális jellegű probléma is: az AM & S Europe és Akzo Nobel ítélkezési gyakorlatban a „függetlenség” fogalma egyszerűen csak másra vonatkozik, mint az alapokmány 19. cikkének harmadik és negyedik bekezdése. Ez utóbbi rendelkezések esetében a jogi képviselettel kapcsolatos kérdések köre összehasonlíthatatlanul tágabb pusztán a jogtanácsos munkaviszonyának kérdésénél. Az alapokmány 19. cikke harmadik és negyedik bekezdése értelmezésének logikusan a jogi képviselet mint olyan mögött húzódó célkitűzésből és az ügyvédi szakmát jellemző szélesebb körű megfontolásokból kell következnie. Az ügyvéd magatartása, ideértve annak eldöntését is, hogy képvisel‑e egy felet annak ellenére, hogy e félhez különleges kapcsolat fűzi, nem állhat ellentétben az ügyvédnek a képviselt féllel – akinek érdekeit szolgálja – szembeni kötelezettségeivel, de az azon bíróságokkal szembeni kötelezettségeivel sem, amelyek előtt eljár, és a munkatársaival szembeni kötelezettségeivel sem. ( 32 )

58.

Ezenfelül az alapokmány 19. cikkének harmadik és negyedik bekezdése aligha értelmezhető elszigetelten. E rendelkezéseket kiegészítik a nemzeti jogszabályokban és az önszabályozó szakmai testületek által meghatározott szakmai szabályok. Jóllehet uniós szinten nem léteznek ilyen szabályok, mint azt a Lengyel Köztársaság helyesen hangsúlyozta, az uniós bíróságoknak (mint bármely más bíróságnak is) képesnek kell lenniük annak biztosítására, hogy az előttük folyamatban lévő eljárásokban tiszteletben tartsák a szükséges előírásokat, ha bármilyen probléma merülne fel ezzel kapcsolatban.

59.

A Törvényszék által alkalmazott jelenlegi teszt egyértelműségének hiánya részben abból a fogalmi inkoherenciából fakad, amelynek oka az ítélkezési gyakorlat egyik összefüggésből egy másikba történő átemelése. A belső jogi tanácsadással kapcsolatban a versenyjogi vizsgálatokkal összefüggésben tett részletes megállapítások nehezen alkalmazhatók az alapokmány 19. cikkének harmadik és negyedik bekezdésére, amelyek tágabb hatályúak, és eltérő célúak.

60.

Először is a meglévő ítélkezési gyakorlat a függetlenség fogalmának fényében értelmezi az alapokmány 19. cikkének harmadik bekezdésében szereplő „ügyvéd” kifejezést. A függetlenség fogalmának jelentése és az értékelésére szolgáló kritériumok azonban továbbra sem tisztázottak. Ez annál is inkább így van, mivel úgy tűnik, számos kérdést utaltak a „függetlenség” témakörébe, például a felperessel szembeni harmadik személyi minőséget is. ( 33 ) Ezzel szemben egy olyan kérdéssel, amely hagyományosan a függetlenség fogalmának körébe tartozna, mégpedig a külső nyomásgyakorlás hiányával, jóformán egyáltalán nem foglalkozik az ítélkezési gyakorlat.

61.

Az egyes kategóriák sincsenek egyértelműen a meghatározva. Azokat az eseteket például, amelyekben a jogi képviselők különböző vállalati tisztségeket töltöttek be a felperesnél, úgy tekintették, mint amelyek az önképviselet kérdésével kapcsolatosak, míg a munkaviszonyban álló ügyvédek helyzetét részben vagy akár teljes mértékben különválasztották az önképviselet kérdésétől, és a függetlenség témakörébe sorolták, azt állítva, hogy az ügyvéd nem független, mert szakmai környezete befolyásolja szakmai véleményét.

62.

Még ha el is fogadnánk, hogy fogalmi síkon e kérdések mindegyike megfelelően kezelhető a „függetlenség” témakörén belül, némi kihívást jelent az egyes egyedi ügyek vizsgálata alapján megállapítani, hogy jelenleg pontosan mik a szabályok. Továbbra sem egyértelmű például, hogy jogi személyek esetében kizárhatja‑e az „ügyvéd” minőséget a felperes vállalati szerkezetében való részvétel, vagy csak a felperes felett ellenőrzést (vagy másfajta befolyást) gyakorló szervekben való részvétel járhat‑e ezzel. A foglalkoztatási viszonyokat illetően nem egyértelmű továbbá, hogy milyen elvek alapján különböztethető meg a jogtanácsos és a munkáltatója közötti kapcsolat az ügyvéd és a (potenciálisan egyedüli vagy fő) ügyfele közötti kapcsolattól.

63.

Az annak értékelésére szolgáló egyértelmű kritériumok hiánya, hogy a jogi képviselő megfelel‑e az alapokmány 19. cikke harmadik bekezdésének, a kiszámíthatóság hiányával jár a nem privilegizált felperesek (és jogi képviselőik) számára ( 34 ) azt illetően, hogy miként fogják értelmezni e rendelkezést a felperes és az ügyvédje között fennálló valamilyen kapcsolatra tekintettel.

64.

Készségesen beismerem, hogy az uniós bíróságok szükségszerűen a legkülönfélébb ténybeli helyzetekkel szembesülnek a jogi képviselő és a felperes között adott esetben fennálló különleges kapcsolatokat illetően. E tekintetben a Törvényszék helyesen ragaszkodik ahhoz, hogy a jogi képviselők függetlenségét esetről esetre kell értékelni. ( 35 )

65.

Nem jelenthető azonban ki, hogy a lehetséges ténybeli helyzetek sokfélesége miatt nem határozható meg teszt annak érdekében, hogy a felperesek számára kiszámíthatóak legyenek a jogi képviselő kiválasztásának lehetséges következményei.

66.

Azt a tényt, hogy a teszt és a teszt alkalmazásának kritériumai jelenleg kiszámíthatatlanok a felperesek szempontjából, az a körülmény is alátámasztja, hogy sem az alapokmány 19. cikke, sem az alapokmány többi rendelkezése, sem pedig a Törvényszék eljárási szabályzata nem határozza meg, hogy miként kell értelmezni az „ügyvéd” fogalmát. Ezen eljárási szabályok még kevésbé mondanak bármit is a függetlenség feltételeiről. Mint azt a Lengyel Köztársaság helyesen megjegyezte a tárgyaláson, ilyen követelményeket és feltételeket még csak nem is említ a Bíróság elé terjesztett ügyekre vonatkozóan a feleknek szóló gyakorlati útmutató. ( 36 )

67.

Ha e ponton csak az javasolható, hogy minden olyan ügyvéd, aki képviselni kíván egy ügyfelet az uniós bíróságok előtt, először tekintsen át egy köteg közzé nem tett és csak néhány nyelven rendelkezésre álló eljárási végzésen annak megállapítása érdekében, hogy jelenleg mi lehet a „függetlenség” jelentése, akkor kénytelen vagyok egyetérteni a Lengyel Köztársasággal abban, hogy valóban probléma van az előreláthatósággal.

68.

Végezetül véleményem szerint a legszembetűnőbb az a következmény, amelyet a Törvényszék a független jogi képviselettel kapcsolatos követelmények nemteljesítésének tulajdonít az alapokmány 19. cikke harmadik bekezdésének keretében. A Törvényszék úgy véli – és a jelen ügyben is így vélte –, hogy a felperes jogi képviseletével kapcsolatban ily módon megállapított probléma a keresetlevél nem orvosolható, érdemi hiányossága, amelynek következménye csak az lehet, hogy a keresetet mint nyilvánvalóan elfogadhatatlant elutasítja.

69.

A Törvényszék eljárási szabályzata 51. cikkének (2) bekezdése értelmében „[a] felet képviselő vagy segítő ügyvéd köteles igazolást benyújtani a Hivatalhoz arról, hogy jogosult eljárni valamely tagállam bírósága, illetve az EGT‑megállapodás valamely más részes államának bírósága előtt”.

70.

Arra az esetre, ha a felperes elmulasztja benyújtani e dokumentumot, a Törvényszék eljárási szabályzata 51. cikkének (4) bekezdése lehetőséget kínál a mulasztás orvoslására. E rendelkezés ugyanis úgy rendelkezik, hogy „a hivatalvezető az érintett fél számára [az említett dokumentum] benyújtására észszerű határidőt állapít meg. Ha az érintett fél az előírt határidőn belül elmulasztja [annak] benyújtását, a Törvényszék határoz arról, hogy ezen alakiságok be nem tartása miatt a keresetlevél vagy a beadvány alaki okból elfogadhatatlan‑e.”

71.

Úgy tűnik, hogy a Törvényszék eljárási szabályzata 51. cikkének (4) bekezdését úgy értelmezi a Törvényszék, hogy az csak az alapokmány 19. cikkének negyedik bekezdése szerinti, az ügyvéd nemzeti bíróságok előtti eljárási jogosultságára vonatkozó követelménynek való utólagos megfelelést teszi lehetővé. ( 37 ) Más szóval, úgy tűnik, hogy a Törvényszék e rendelkezést úgy értelmezi, hogy az lehetővé teszi a felperes számára annak bizonyítását, hogy ügyvédjét valóban nyilvántartásba vette egy nemzeti ügyvédi kamara, ha a vonatkozó igazolást nem nyújtották be. Úgy tűnik, az említett rendelkezést nem úgy értelmezi, hogy az alapján a felperest tájékoztatni kell a jogi képviseletével kapcsolatos problémáról, vagy hogy az lehetővé teszi a felperes számára jogi képviselőjének lecserélését, ha a Törvényszék arra a következtetésre jut, hogy a jogi képviselő nem tekinthető az alapokmány 19. cikkének harmadik bekezdése szerinti „ügyvédnek”.

72.

Be kell vallanom, némileg tanácstalanul állok ezen értelmezés előtt. Most nem foglalkozom annak kérdésével, hogy a fél jogi képviseletével kapcsolatos probléma bármikor is a keresetlevél olyan nem orvosolható érdemi hiányosságának tekinthető‑e egyáltalán, ( 38 ) amely automatikusan a felperessel szembeni azonnali szankcióval jár (nem pedig egy későbbi szankcióval az ügyvéddel szemben, aki esetleg megsértette az etikai szabályokat). Mindazonáltal említést érdemel a Törvényszék eljárási szabályzatának e határozottan „felperesbarát” értelmezése.

73.

A (bírósági) eljárási törvénykönyvek jellemzően felsorolják a keresetlevél azon súlyos, érdemi hiányosságait (például a keresetlevél teljes egészében érthetetlen; nem jelölik meg a keresetlevél tárgyát; nem tüntetik fel a kérelmeket; a kérelmet alátámasztó alapvető bizonyítékok hiányoznak stb.), amelyek nem orvosolhatók, és amelyek valóban elfogadhatatlanná teszik a keresetet. Ezzel szemben a keresetlevéllel kapcsolatos bármely egyéb lehetséges problémát, amely nem annyira súlyos, hogy szerepeljen az említett felsorolásban, jellemzően az formával kapcsolatos problémákat (a keresetlevél vagy a mellékletek főszövege nem meghatározott formában vagy formátumban van feltüntetve; nem igazolják a bírósági illetékek megfizetését; a jogi képviselettel kapcsolatos szempontok stb.) alaki jellegűnek és a fél adott bíróság általi tájékoztatását követően orvosolhatónak tekintik.

74.

Ha a bírósághoz fordulás valóban jog, nem pedig csak egy szólam, akkor a hiányosságok e két típusa közötti eligazodáshoz az értelmezési alapelvnek valószínűleg a következőnek kell lennie: ha a hiányosság nem az „orvosolhatatlan bűnök” felsorolásában szereplő érdemi hiányosság, annak orvosolhatónak kell lennie. Ha nem létezik ilyen felsorolás, akkor megszorítóan kell értelmezni, hogy mi képez nem orvosolható, érdemi hiányosságot, mégpedig úgy, hogy ilyen hiányosságok csak az olyan súlyos problémák minősülnek, amelyek valóban akadályozzák a keresetlevél megértését vagy megfelelő kezelését.

75.

Úgy tűnik, hogy a Törvényszék által elfogadott értelmezés valójában ezzel ellentétes feltevésből indul ki: csak a Törvényszék eljárási szabályzata 51. cikkének (4) bekezdésében kifejezetten említett és megszorítóan értelmezett elemek orvosolhatók, a képviselettel kapcsolatban bármi más pedig látszólag nem. Ennél is érdekesebb módon a Törvényszék eljárási szabályzata 51. cikkének (4) bekezdése az alapokmány 19. cikke negyedik bekezdésének követelményeihez kapcsolódik, amelyeket egyértelműen meghatároz az alapokmány. Ez azt jelenti, hogy a viszonylag egyértelműen megfogalmazott követelmények teljesítésének elmulasztása orvosolható. Ezzel szemben egy olyan követelmény teljesítésének elmulasztása, amelyet nem rögzítenek kifejezetten az eljárási szabályok, mégpedig az alapokmány 19. cikkének harmadik bekezdése szerinti „független” ügyvéd követelményének való meg nem felelés a kereset elfogadhatatlannak nyilvánításával jár, miközben a Törvényszék ragaszkodik ahhoz, hogy a jogi képviselő függetlenségének hiánya eljárásgátló okok fennállása miatti elfogadhatatlanságnak minősül. ( 39 )

76.

Ezen értelmezési eredmény a témát valahova egy Franz Kafka‑novella és a Trónok harca Vízbefúlt Istenéhez szóló ima furcsa parafrázisa közé helyezi. Az egyértelműen megfogalmazott (alaki) követelmények (amelyek teljesítése az egyértelműség miatt elvárható egy észszerűen körültekintő ügyvédtől) utólag is teljesíthetők, míg a nem egyértelműen megfogalmazott (szintén alaki) követelmények (amelyek teljesítése nehezebben várható el még egy észszerűen körültekintő ügyvédtől is) pedig nem teljesíthetők utólag. Valóban, ami rejtett, sohasem orvosolható.

77.

Hogy teljes legyen a kép, az utóbbi esetben nem értesítik vagy figyelmeztetik a felperest, mielőtt keresetét elfogadhatatlannak nyilvánítanák. A felperesnek tehát egyáltalán nincs lehetősége a helyzet orvoslására. Gyakorlati síkon a felperes – akinek ügyvédje az alapokmány 19. cikkének negyedik bekezdésére tekintettel a megfelelő képviseletre vonatkozó nemzeti szabályozást szem előtt tartva nem igazán kételkedhetett abban, hogy jogosult ügyfelét képviselni – csak hónapokkal vagy akár évekkel az összes határidő lejárta után kapja kézhez a végzést, amely nyilvánvalóan elfogadhatatlannak nyilvánítja keresetét, ami természetesen megfosztja a felperest annak lehetőségétől, hogy valaha is érdemben érvényt szerezhessen kérelmének.

78.

Ezen eredmény fényében csak egyet tudok érteni mindkét beavatkozóval, akik azt állítják, hogy az így előálló helyzet ellentétes az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 47. cikkének első bekezdésével és a bírósághoz fordulás abban rögzített jogával. Véleményem szerint ezért jelentős mértékű átalakításra szorul az alapokmány 19. cikkének harmadik bekezdésével kapcsolatos megközelítés és e rendelkezés értelmezése.

79.

Mielőtt javaslatot tennék arra, hogy véleményem szerint hogyan kellene (újra)értelmezni az alapokmány 19. cikkének harmadik és negyedik bekezdését, két további előzetes kérdést kell tisztázni. Először is honnan kell származniuk a nem privilegizált felperest az uniós bíróságok előtt képviselő ügyvédi minőségre vonatkozó követelményeknek: a nemzeti jogból, az uniós jogból vagy mindkét jogrendszerből? (1) Ezt követően annak érdekében, hogy megfelelő egyensúlyt lehessen teremteni az érintett érdekek között az említett rendelkezések értelmezése során, fel kell idézni a jogi képviseletre vonatkozó szabályok és követelmények mögött meghúzódó logikát (2).

80.

A problémák két típusát kell kezelniük az uniós bíróságoknak, amikor annak kérdésével szembesülnek, hogy egy adott jogi képviselő megfelel‑e az alapokmány 19. cikke előírásainak.

81.

Először is meg kell vizsgálniuk az említett rendelkezés negyedik bekezdése szerinti meglehetősen formális és általános követelményt, mégpedig a valamely tagállam (vagy EGT‑állam) bírósága előtti eljárási jogosultságot. Jogosult a szóban forgó jogi képviselő ügyfeleket képviselni ilyen típusú ügyekben a nemzeti jog alapján?

82.

Másodszor, meg kell vizsgálni, hogy a képviselő, aki általánosságban jogosult ügyfeleket képviselni a nemzeti jog alapján, jogosult‑e képviselni az adott ügyfelet is a konkrét ügyben. Ez más típusú vizsgálat, amely az egyedi ügy körülményeire összpontosít. Felmerül‑e bármilyen problémás kérdés az adott üggyel összefüggésben a képviselő és az ügyfél személyazonosságát, kölcsönös kapcsolatukat vagy akár a többi félhez vagy a jogvita tárgyához fűződő viszonyukat illetően?

83.

Az értékelés mindkét típusára tekintettel melyik jogrendnek kell szolgáltatnia az alkalmazandó szabályokat? Legalábbis elméletileg három lehetőség képzelhető el:

84.

Egyrészt elképzelhető, hogy az ügyvéd felperes képviseletére való képességének mind az általános, mind az ügyspecifikus vonatkozásaival kapcsolatos szabályokat egy adott tagállam szabályaiból kell kiszűrni. Ez esetben az alapokmány 19. cikkének harmadik és negyedik bekezdését egymással összefüggésben kellene értelmezni azzal, hogy a negyedik bekezdés nemzeti jogra való hivatkozása szolgálna a harmadik bekezdésben szereplő „ügyvéd” fogalma tisztázásának alapjául.

85.

Másrészt az is elképzelhető, hogy mindkét szabályozás önálló uniós jogi fogalmakon alapul. A közvetlen keresetek esetében azok végül is az uniós bíróságok, nem pedig a nemzeti bíróságok előtti eljárásra vonatkoznak. Az alapokmány 19. cikkének negyedik bekezdését ez esetben rendkívül szűken kellene értelmezni, oly módon, hogy az csak azokra a megfelelő igazolásokra és bizonyítékokra hivatkozik, amelyeket be kell nyújtani annak igazolására, hogy egy adott jogi képviselő eljárhat a nemzeti bíróságok előtt. Az összes többi alkalmazandó szabály azonban – a szakmai szabályokat is ideértve – kizárólag önálló uniós forrásból származna.

86.

Harmadrészt mind a nemzeti, mind az uniós szabályokra tekintettel is értelmezhető az alapokmány 19. cikkének harmadik és negyedik bekezdése. A 19. cikk negyedik bekezdését a nemzeti jogra való hivatkozásként kellene értelmezni. A harmadik bekezdés ez esetben egy önálló uniós, de meglehetősen minimalista biztosítékot jelentene a jogi képviselet egyedi ügyben való megfelelőségének értékelése szempontjából.

87.

Hacsak nem kívánjuk az alapokmány 19. cikkének – a valamely tagállam bírósága előtti eljárásra való jogosultságra egyértelműen hivatkozó – negyedik bekezdését minden tartalmától megfosztani, az imént vázolt második lehetőség egyszerűen nem fogadható el. A 19. cikk negyedik bekezdése egyértelműen hivatkozik a nemzeti jogra, ami a jelen ügyben nem képezi vita tárgyát. A jogi képviselő arra való általános képességét tehát, hogy a bíróságok előtt képviseljen egy felet, az érintett tagállam szintjén alkalmazandó szabályokra tekintettel kell meghatározni.

88.

Ez rögtön felveti az alkalmazandó szakmai szabályok kérdését.

89.

Véleményem szerint a megfelelő nemzeti és szakmai szabályokat természetesen továbbra is alkalmazni kell még az uniós bíróságok előtti eljárásokban is. A valamely tagállamban ügyvédi kamarai tagsággal rendelkező ügyvédek nem kerülhetik el az ilyen nemzeti szabályok alkalmazását pusztán azért, mert az uniós bíróságok előtt járnak el. E szabályok betartásának (illetve be nem tartásának) kérdését mindazonáltal végső soron és később a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező nemzeti (szakmai) szerveknek kell megvizsgálniuk, ha probléma merül fel e tekintetben.

90.

A második lehetőség elvetését követően mi legyen az első és harmadik lehetőséggel? Erre az alapokmány 19. cikke harmadik bekezdésének szövege és logikája alapján kell választ adni, ami összetettebb kérdés.

91.

Az első lehetőség alapján az alapokmány 19. cikkének negyedik bekezdésében szereplő, nemzeti jogra való hivatkozás azon megfelelő nemzeti szakmai szabályok alkalmazását is maga után vonja, amelyeket az uniós jog nem képes helyettesíteni, vagy legalábbis amelyek nélkül nem értelmezhetők az uniós jogi korlátozások. A nemzeti szabályokra való hivatkozással kell tehát eldönteni, hogy ki jogosult képviselni nem privilegizált felpereseket az uniós bíróságok előtt.

92.

E javaslat logikus következményeit összességükben szemlélve ez azt jelenti, hogy az alapokmány 19. cikkének harmadik és negyedik bekezdését egyaránt úgy kellene értelmezni, hogy azok kizárólag a nemzeti szabályokra és gyakorlatokra hivatkoznak. Egyetértek azzal, hogy első pillantásra e megoldás elegáns és egyszerű. Közelebbről szemügyre véve azonban több strukturális problémát is felvet.

93.

Először is a kötelező képviseletet eltérően szabályozzák az egyes tagállamok. Ezenfelül még egyazon tagállamon belül is eltérhetnek a szabályok a konkrét igazságszolgáltatási fórum szintjétől függően. A nemzeti jogszabályok vagy ítélkezési gyakorlat továbbá kivételeket írhat elő. Az alapokmány 19. cikkének negyedik bekezdése csak „valamely tagállam bíróság[ára]” hivatkozik annak megállapítása nélkül, hogy melyik „fok” jelenti a megfelelő mércét: a nemzeti legfelsőbb bíróság? Vagy bármely bíróság, ideértve az elsőfokú bíróságokat is, amelyek előtt a peres felek számára alkalmasint nem is kötelező a képviselet? ( 40 )

94.

Ez a „valamely tagállam bírósága” kifejezés jelentésével kapcsolatos bizonytalanság nem jelent problémát az előzetes döntéshozatali eljárásokban, amelyek esetében a Bíróság eljárási szabályzata 97. cikkének (3) bekezdése alapján az érintett kérdést előterjesztő bíróság határozza meg a bírósági szintet és az alkalmazandó szabályokat. Ugyanígy, és az előzetes döntéshozatali eljárásokkal ellentétben, a nem privilegizált felperes közvetlen keresete tárgyában történő döntéshozatal során az uniós bíróságoknak nincs lehetőségük arra, hogy egy konkrét nemzeti bíróság közreműködésével megvizsgálják, hogy betartják‑e a valamely konkrét ügyvédre alkalmazandó szakmai szabályokat. Olyan együttműködési eljárás sem létezik, amely lehetővé tenné az uniós bíróságok számára, hogy tájékoztatást kérjenek az érintett nemzeti ügyvédi kamarától.

95.

Másodszor, a közvetlen keresetek esetében a nemzeti szabályokra való tiszta és feltétlen hivatkozás emellett azt jelentené, hogy a nemzeti szabályokat kell alkalmazni a nem privilegizált felpereseknek tekintett különböző tagállami szervek és jogalanyok képviseletét illetően. Ez az eredmény azonban ellentétben állhat az alapokmány 19. cikkének általános logikájával, különösen pedig a 19. cikk első bekezdésével. E rendelkezés alapján meglehetősen egyértelmű, hogy különbséget kívántak tenni a privilegizált felperesek (a tagállamok és az uniós intézmények), akik a tetszésük szerinti meghatalmazottat nevezhetnek ki, és az összes többi nem privilegizált felperes között, akik nem tehetik ezt, és akiket harmadik személynek kell képviselnie. Ha az alapokmány 19. cikkének negyedik bekezdése feltétlen hivatkozást tartalmazna a képviseletre vonatkozó tagállami szabályokra, akkor a jogi személynek minősülő és a nemzeti szabályok alapján önképviseletre jogosult többi nem privilegizált felperes ugyanígy járhatna el az uniós bíróságok előtti közvetlen keresetek esetében is?

96.

A válasz egyértelműen nem, mivel ennek hatására megszűnne a megkülönböztetés, amelyet az uniós jogalkotó kívánt tenni a privilegizált és nem privilegizált felperesek között. E szempontból továbbra is jelentőséggel bír, hogy egy nem privilegizált felperes esetében harmadik személynek minősül‑e a választott jogi képviselő a felpereshez képest. E különbségtétel azonban nem az AM & S Europe és Akzo Nobel ítélkezési gyakorlatból, ( 41 ) hanem az alapokmány 19. cikkének első és harmadik bekezdése közötti kontrasztból ered.

97.

Harmadszor, ha ügyvédjeik nemzeti „származásától” függően eltérő előírásokat alkalmaznánk olyan felperesek tekintetében, akik ugyanolyan vagy hasonló kereseteket indítanak, akkor e felperesekre eltérő feltételek vonatkoznának, és őket eltérően kezelnék. Egy 28 (vagy ténylegesen inkább több a számos tagállamban létező több ügyvédi kamarára és szabályra tekintettel) különböző rezsim alkotta rendszer kezelése ily módon nemcsak az uniós bíróságok számára jelentene kihívást, de mindenekelőtt problémákat okozna a felperesek egyenlőségét illetően is.

98.

Negyedszer, a kizárólag nemzeti szabályokra és gyakorlatra való tiszta és feltétlen hivatkozás azt jelentené, hogy az uniós bíróságoknak nemcsak ismerniük és vizsgálniuk kellene az összes nemzeti rendszer szabályait, hanem azok tartalmához is kötve lennének. Lehetetlenné tenné‑e ez az uniós bíróságok számára azt is, hogy – akár csak kiegészítő jelleggel is – felülvizsgálják e szabályok tartalmát és alkalmazásuk módját, az uniós bíróságok előtti közvetlen keresetek esetében is, mely esetben az ügyet valójában nem is tárgyalják nemzeti bíróságok? Mi történik, ha az alkalmazandó nemzeti szabályok túl sokat követelnek (például bármely okból lehetetlenné teszik az ügyvéd számára, aki a szakmai szabályok észszerű értelmezése mellett alapvetően jogosult lenne eljárni, hogy egy adott tagállamban képviseljen egy felet), vagy ha túl keveset?

99.

Ötödször és végezetül, ez elvezet az előzetes döntéshozatali eljárásban való képviseletre alkalmazandó szabályokkal felállítandó analógiához (illetve annak helytelenségéhez). Igaz, hogy az alapokmány 19. cikkét minden Bíróság előtti eljárásra alkalmazni kell. Az is igaz, hogy a Bíróság eljárási szabályzata 97. cikkének (3) bekezdése az egyértelműen a kérdést előterjesztő bíróság előtti nemzeti eljárásban való képviseletre vonatkozó szabályokra való feltétlen hivatkozáson alapuló rendszert ír elő.

100.

Mindamellett azonban az előzetes döntéshozatali eljárás és az uniós bíróságok előtti közvetlen keresetek közötti egyértelmű strukturális és rendszertani különbségek miatt az előzetes döntéshozatali eljárásra vonatkozó különös rendelkezések legfeljebb inkább eltérésük, mint hasonlóságuk szempontjából bírnak jelentőséggel. Az előzetes döntéshozatali eljárással szemben, amelynek esetében a képviselettel kapcsolatos szabályok és gyakorlat letéteményese a nemzeti bíróság, egy közvetlen kereset esetében az uniós bíróságnak képesnek kell lennie arra, hogy – különösen az esetleges érdekellentétet illetően – elvégezze a közvetlenül elé terjesztett egyedi ügyben fennálló jogi képviselet megfelelőségének kiegészítő jellegű felülvizsgálatát.

101.

Mindezen megfontolások arra engednek következtetni, hogy az alapokmány 19. cikke harmadik és negyedik bekezdésének megfelelő értelmezését a két szabályozási réteget elegyítve kell elvégezni: az általános eljárási jogosultságot ugyanis a nemzeti szabályok és gyakorlat alapján kell megvizsgálni, míg az egyedi ügybeli jogi képviselet minőségét veszélyeztető problémák hiányát az ügyvéd általi képviselet önálló uniós fogalmára tekintettel kell ellenőrizni.

102.

Mielőtt rátérnék e teszt konkrét tartalmára, fontosnak tartom röviden felidézni a jogi képviselet e kiegészítő jellegű „minőség‑ellenőrzésének” céljait és a figyelembe veendő érdekeket.

103.

Igaz, hogy általában a jogi képviselet döntő szerepet játszik az igazságszolgáltatás megfelelő működésében. Megfelelő jogi képviselet nélkül a felperes adott esetben nem tudja előterjeszteni, a bíróság pedig nem tudja megismerni a felperes javára szóló összes szükséges érvet. ( 42 )

104.

Mindazonáltal nem ez az ügyfél jogi képviseletének egyetlen célja és az ahhoz fűződő egyetlen érdek. A jogi képviselet elsődleges célja az ügyfél érdekeinek védelme, természetesen a jogilag és etikailag megengedett keretek között maradva. A jogi képviselet célja tehát annak biztosítása, hogy a felperesek érdekeinek a lehető legnagyobb mértékben érvényt szerezzen, lehetővé téve ezáltal a felperesek számára a hatékony bírósági jogorvoslathoz való joguk gyakorlását. ( 43 )

105.

Véleményem szerint ezért a jogi képviselethez fűződő elsődleges érdek természetesen magánjellegű. A magánügyfelek érdekeinek védelme az igazságszolgáltatás megfelelő működéséhez fűződő közérdeket is szolgálja.

106.

A megtámadott végzés, különösen a 18. pontban, úgy tűnik, eltérő feltevésből indul ki. A megtámadott végzés úgy jellemzi az ügyvéd szerepét, hogy az ügyvédnek a bírósággal együttműködve az igazságszolgáltatás érdekeit mindenekfelett szem előtt tartva azt a jogi segítséget kell megadnia, amelyre az ügyfélnek szüksége van. ( 44 ) Ennek a jogi képviselet feladatával kapcsolatos elképzelésnek a megfogalmazása során a Törvényszék a tagállamok közös hagyományaira hivatkozik. Az ügyvéd tehát úgy jelenik meg, mint aki az igazságszolgáltatáshoz fűződő, az egyéni érdekkel szemben elsőbbséget élvező általános közérdekből jár el.

107.

Mint azt a Cseh Köztársaság helyesen megjegyzi, az ügyvéd szerepének Törvényszék általi jellemzése az ügyvéd és az ügyfél érdekeinek szétválasztásán alapul, ami nem felel meg a valóságnak. A tagállami gyakorlatokkal kapcsolatos ismereteimre tekintettel továbbá komolyan kételkedem abban, hogy ezen elképzelés tükrözné a tagállamok közös hagyományait.

108.

Bár mit is kívánhatnánk mást, mint hogy az ügyvédek romantikus, önzetlen hősök legyenek, akik az igazságszolgáltatás magasabb rendű érdekének szükség esetén akár ügyfeleik, valamint mindenki más kívánságával szemben is érvényt szereznek, a valóság az, hogy a jogi képviselet alapvetően szolgáltatás. E szabályozott szolgáltatás nyújtásának valóban meg kell felelnie számos feltételnek és előírásnak, e szolgáltatás nyújtására azonban nem elsősorban az igazságszolgáltatás érdekeit mindenekfelett szem előtt tartva, hanem az adott ügyfél érdekében kerül sor.

109.

Az összehasonlító vizsgálat, úgy tűnik, két álláspontot támaszt alá. Egyrészt úgy tűnik, hogy különböző körülmények indokolttá teszik az ügyvéd és ügyfele közötti kapcsolatba az igazságszolgáltatás megfelelő működése érdekében történő beavatkozást. Egy magasabb absztrakciós szinten azonban két helyzet tűnik különösen relevánsnak ezen összefüggésben: a jogi képviselőre irányuló külső nyomás hiánya, és az olyan belső tényezők hiánya, amelyek érdekellentétet idéznek elő az ügyvéd és az ügyfél között. ( 45 ) Ilyen ellentét fennállása esetén az ügyvéd nem nyújthat szolgáltatást az adott ügyben. ( 46 )

110.

Másrészt azonban a tagállamok gyakorlata azt mutatja, hogy a bírósági beavatkozás még ilyen esetekben is minimálisnak és csupán másodlagosnak tűnik. ( 47 ) Ennek oka, hogy egyrészt minden ügyvéd felelős annak megvizsgálásáért, hogy kétségeket vethet‑e fel függetlenségét illetően egy konkrét fél képviselete. Az ügyvéd felelőssége, hogy ne nyújtson jogi tanácsot ilyen esetben. Másrészt az ügyvédi szakma nagymértékben önszabályozó jellegű, és a szakmai szabályok tiszteletben tartása elmulasztásának kérdése a megfelelő fegyelmi testületek hatáskörébe tartozik.

111.

Ha tehát bármilyen közös motívum megállapítható a tagállamok gyakorlatára vonatkozó (természetesen korlátozott) ismereteim alapján, akkor az az, hogy a jogi képviselet elsődlegesen egyéni választás és (kétoldalú) szerződési szabadság kérdése. Az ügyfél szabadon választhat ügyvédet, az ügyvéd pedig főszabály szerint szabadon választhat ügyfelet. ( 48 ) A kapcsolat bizalmon alapul. Az e kapcsolatba való beavatkozásnak komoly indokokon kell alapulnia, amelyek feltárják a „felperes ügyvéddel szembeni védelmének” egyértelmű és feltétlen szükségességét. Ezenfelül problémás kérdések felmerülése esetén azokkal megfelelőbb az érintett szabályozó testületeknek foglalkozniuk fegyelmi vagy egyéb eljárások keretében.

112.

E szakaszból mindent összevetve az következik, hogy az alapokmány 19. cikkének harmadik és negyedik bekezdéséből eredő feltételek értelmezésének alapjául veendő logika és érdekegyensúly némileg eltér a Törvényszék által megállapítottól. A jogi képviselet megválasztására és nyújtására elsősorban nem az igazságszolgáltatás magasabb rendű érdekében, valamint a bíróság kedvére és a bíróságnak történő segítségnyújtás érdekében kerül sor, hanem az ügyfél érdekében és döntései nyomán. Főszabály szerint ezért e döntést, legyen az akár rossz döntés is, tiszteletben kell tartani. A közérdek csak rendkívüli körülmények között élvezhet elsőbbséget ezen alapvető egyéni érdekkel szemben.

113.

Máskülönben az e kérdésekben fennálló, rendszerint minimalista jellegű bírósági felülvizsgálat – amely rendszerint azokra az esetekre korlátozódik, amelyekben a jogi képviselettel kapcsolatos nyilvánvaló hiányosságok egyértelműen láthatók, és az esetleges súlyuk miatt a bírósági eljárás egészét hiteltelenné tehetik – egy aligha kiszámítható vagy indokolható igazságszolgáltatási paternalizmus váltaná fel. Ez a teljes egyenletnek szintén részét képező, egyformán jogos egyéb érdekeknek és értékeknek, például az ügyvédválasztás szabadságának, a jogi képviselet folytonosságának, vagy azon költségeknek a figyelmen kívül hagyásával, amelyek az ügyvédcsere miatt szükségszerűen felmerülnek, mivel az új ügyvédnek további időre van szüksége ahhoz, hogy megismerkedjen egy folyamatban lévő üggyel, fokozott beavatkozással járna abba, aminek elsősorban egyéni választásnak kellene lennie.

114.

Ezen általánosabb megfontolásokat szem előtt tartva javasolnám az alapokmány 19. cikke harmadik és negyedik bekezdése eddigi, a megtámadott végzésben is szereplő értelmezésének és alkalmazásának kiigazítását. Az újraértelmezésnek két dimenziója van: egy anyagi anyagi jogi (1) és egy alaki jogi (2).

115.

Az anyagi jogi dimenzió a felek valamely tagállam bírósága előtti képviseletének feltételeit (az a) pont), valamint azt a kettős feltételt érinti, hogy az ügyvédnek függetlennek és harmadik személynek kell lennie az alapokmány 19. cikke harmadik bekezdésének értelmében véve (a b) pont).

116.

A vizsgálat első lépése annak kérdésével indul, hogy a jogi képviselő jogosult‑e eljárni valamely tagállam (vagy az EGT‑Megállapodás valamely részes állama) bírósága előtt, vagyis hogy tagja‑e valamely nemzeti ügyvédi kamarának vagy más megfelelő szakmai testületnek, és jogosult‑e ügyvédi tevékenységet folytatni. Mint azt fent megjegyeztem, ( 49 ) e vizsgálatot a vonatkozó nemzeti jogszabályokra való hivatkozással kell elvégezni pusztán formális szinten (az igazolás ellenőrzésével).

117.

Mint azt szintén megjegyeztem, az uniós bíróságoknak nem kell bővebben vizsgálniuk a nemzeti jognak való megfelelést. A vizsgálatnak nem kell kiterjednie a nemzeti szakmai szabályok betartására. Ennek vizsgálata a nemzeti (szakmai) hatóságok feladata, ha a szabályok be nem tartásával kapcsolatos problémák merülnek fel.

118.

Második lépésben az uniós bíróságoknak azt kell megvizsgálniuk, hogy a jogi képviselő harmadik személynek minősül‑e a felpereshez képest (1), és hogy megfelel‑e a függetlenség követelményének, vagyis hogy úgy tűnik‑e, hogy nem gyakorolnak külső nyomást a képviselőre, illetve nem áll fenn az érdekellentét valószínűsége (2).

119.

Ami azt a követelményt illeti, hogy a képviselőnek harmadik személynek kell lennie a felpereshez képest, ezt az alapokmány 19. cikkének harmadik és negyedik bekezdéséből eredő követelményt úgy kell értelmezni, hogy az kizárja, hogy a jogi képviselő és a felperes azonos személy legyen.

120.

Természetes személyek esetében e feltétel magától értetődőnek tűnik. E feltétel a megfelelő képesítéssel rendelkező, és egy nemzeti ügyvédi kamaránál nyilvántartásba vett ügyvédek általi önképviseletet is kizárja.

121.

E feltétel teljesülése kevésbé nyilvánvaló a jogi személyek képviselete esetében. Ahhoz, hogy a harmadik személyi minőséggel kapcsolatos követelmény ebben az összefüggésben jelentéssel bírjon, és hogy az uniós bíróságok előtti képviseletre vonatkozó szabályok egységes alkalmazása biztosított legyen, álláspontom szerint e feltételt úgy kell értelmezni, hogy az kizárja, hogy az alapokmány 19. cikke első bekezdésének hatálya alá nem tartozó jogalanyokat a velük munkaviszonyban álló ügyvéd képviselje egy adott ügyben. ( 50 )

122.

E kérdés mindazonáltal különbözik az Akzo Nobel ítéletben vagy – újabban – a Prezes Urzędu Komunikacji Elektronicznej ítéletben tárgyalt függetlenség kérdésétől. Az uniós bíróságok előtti jogi képviselet sajátos rendszerére tekintettel a harmadik személyi minőséggel kapcsolatos követelményt inkább az annak kifejezetten elismert lehetőségéből eredő a contrario feltételként kell értelmezni, hogy a privilegizált felperesek képviselhetik önmagukat az alapokmány 19. cikkének első és második bekezdése alapján. ( 51 )

123.

Elismerem, hogy a munkaviszonyban álló ügyvédek kérdése az ügyvédi függetlenség szempontjából is megközelíthető. Elmondható ugyanis, hogy a munkaviszonyban álló ügyvéd alárendeltségi viszonyban áll, ami befolyásolja értékelési szabadságát és ily módon jogi tanácsadását. ( 52 ) A munkaviszonyban álló ügyvédnek a képviselt félhez fűződő kapcsolata nem az eljárás céljából kötött szerződésen, hanem a jogi képviseletre is kiterjedő munkaszerződésen (vagy hasonló szerződésen) alapul. A kapcsolat tehát nem az ügyvéd arra vonatkozó döntésének eredménye, hogy e felet képviseli az eljárásban, hanem munkaszerződésének következménye.

124.

Legalább két alapos ok szól azonban amellett, hogy a jogi személy által alkalmazott ügyvédek kérdését miért kell helyesen a harmadik személyi minőség, nem pedig a függetlenség témakörében kezelni.

125.

Először is annak értékelése, hogy valamely természetes személy alkalmazottnak és ezért valamely jogi személy részének vagy a jogi személy nevében eljáró harmadik személynek minősül‑e, elsősorban strukturális, formális kérdés. Ha nem így lenne, és a harmadik személyi minőséget a tényleges döntéshozatali függetlenség mértékéhez kötnénk, akkor ezen értékelés megszűnne formálisnak lenni, és ehelyett a függőség (illetve függetlenség) érdemi vizsgálatát foglalná magában. Az értékelés kiszámíthatósága is megszűnne külső harmadik felek számára, mert e felek valószínűleg nem ismerik az ügyvéd és az ügyfél között létrejött összes (belső) megállapodást, nem is szólva az e megállapodások keretében követett tényleges gyakorlatról. Így míg egyes munkaviszonyban álló ügyvédek jelentős mértékű, anyagi jogi szempontból őket harmadik személyekké tevő függetlenséget élvezhetnek, addig egyes (formálisan) harmadik személyeket, akik gazdasági vagy más szempontból ténylegesen függnek a jogi személytől, e jogi személy részeként kellene kezelni.

126.

E logika alapján az olyan társaság által alkalmazott ügyvédek, amely teljes szabadságot biztosít ezen ügyvédeknek a társaság számára történő tanácsadás és a társaság képviseletének módját illetően, hirtelen „független ügyvédekké” válnának? Megszűnne „független ügyvédnek” lenni, és „munkaviszonyban állóként” kellene kezelni azt az egyéni ügyvédet, akit megfelelően nyilvántartásba vett egy ügyvédi kamara, és aki saját nevében folytat ügyvédi tevékenységet, de csak egyetlen jelentős ügyfele van, akitől ténylegesen gazdaságilag függ?

127.

A szervezeti státusz formális értékelésének (harmadik személy) és a munkaviszonybeli alárendeltség érdemi vizsgálatának (függetlenség) pontosan az ilyen típusú összemosódása okozza a kiszámíthatatlanságot a jelenlegi teszt keretében ténylegesen alkalmazott kritériumokat illetően. ( 53 )

128.

Másodszor, talán ez az oka annak is, hogy nemzeti szinten miért kezelik a munkaviszonyban álló ügyvédek kérdését általában (és, úgy tűnik, főként) az ügyvédi szakmával való strukturális összeegyeztethetetlenség, nem pedig a függetlenség konkrét ügybeli hiányának témakörében.

129.

A különböző tagállamokban eltérő rendszerek léteznek e tekintetben. Az ügyvédi szakma gyakorlása és a munkaviszony közötti összeegyeztethetetlenség értékelése két szemszögből közelíthető meg. Az egyrészt vonatkozhat arra, hogy az ügyvédi szakma (egy ügyvédi kamara tagjaként való) gyakorlása összeegyeztethető‑e bármely más (munkaviszony keretében gyakorolt) szakmával vagy közfeladattal. Az másrészt arra is vonatkozhat, hogy az ügyvéd gyakorolhatja‑e szakmáját (egy ügyvédi kamara tagjaként) kizárólag „független” (önálló vállalkozói) alapon, vagy alkalmazható ügyvédként (más ügyvédek, egy ügyvédi iroda vagy egyéb ügyvédi társulások, illetve bármely más jogalany által) anélkül, hogy meg kellene szüntetnie ügyvédi kamarai tagságát. ( 54 )

130.

Az utóbbi szemszögből való szemlélet példájaként szolgálhat, hogy Lengyelországban a jelen ügyben szóban forgó jogtanácsosi szakma (radca prawny) munkaviszony keretében ( 55 ) és munkaviszony keretein kívül ( 56 ) is gyakorolható. Ezenfelül úgy tűnik, hogy egyes tagállamokban a munkaviszonyban álló és a „független” ügyvédek szerepe átalakulásban van, és eszmecserék tárgyát képezi. ( 57 )

131.

Megjegyzem, hogy az azon tagállamokból származó ügyvédek, amelyekben a „függetlenséget” és az alkalmazotti minőség egymással strukturálisan összeegyeztethetetlennek tekintik, nem fognak megfelelni az alapokmány 19. cikkének negyedik bekezdése szerinti követelménynek. Az azon tagállamokból származó, munkaviszonyban álló ügyvédeket illetően, amelyekben nem áll fenn ilyen összeegyeztethetetlenség, ezen ügyvédek alkalmazotti minőségét logikusan nem tekintik problémának saját országukban.

132.

A kérdéssel kapcsolatos zavar, valamint az ügyvédi szakma nemzeti fogalmával való felesleges összeütközés ( 58 ) elkerülése és az uniós bíróságok előtti egyenlő feltételek biztosítása érdekében mindazonáltal a „harmadik személyre” vonatkozó feltétel szempontjából javasolom megközelíteni a munkaviszonyban álló ügyvédek kérdését. A munkaviszonyban álló ügyvédek azért nem képviselhetnek nem privilegizált felpereseket, mert nem teljesítik azt az önálló uniós feltételt, hogy harmadik személynek kell lenniük az ügyfélhez képest, és ezért nem „képviselhetik” e személyt az alapokmány 19. cikke harmadik és negyedik bekezdésének értelmében.

133.

Ezért az a munkaviszonyban álló ügyvéd, aki munkáltatójának munkaszerződés alapján nyújt jogi képviseletet, és ezért alárendeltségi viszonyban áll az ilyen jogi szolgáltatások nyújtását illetően, az alapokmány 19. cikke harmadik bekezdésének önálló értelmezésében nem tekinthető „harmadik személynek” ügyfeléhez képest.

134.

Rátérve a függetlenség követelményére, úgy tűnik, hogy annak külső vonatkozása, mégpedig a bármely más személy által az ügyvédre gyakorolt külső nyomásra utaló jelek hiánya, sem a jelen ügyben, sem egyetlen korábbi ügyben sem képezte vita tárgyát.

135.

Ezért közvetlenül a belső nyomásgyakorlás, vagyis az érdekellentét hiányának kérdésére térek rá.

136.

Véleményem szerint, és ismét emlékeztetve a nemzeti szinten létező lehetőségek sokféleségére, e követelmény nem értelmezhető úgy, hogy megtiltja az ügyvédek számára, hogy bármiféle kapcsolatban álljanak a felperessel; e követelmény csak azokat a kapcsolatokat tiltja, amelyek nyilvánvalóan megkérdőjelezik az ügyvéd képességét, hogy kizárólag az ügyfél legjobb érdekét szolgáló tanácsot adjon.

137.

E „kizáró” kapcsolatok ezért csak olyan jellegűek és mértékűek lehetnek, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy az ügyvédet, még ha formálisan harmadik személynek minősül is a felpereshez képest, olyan gazdasági vagy személyes kötelékek fűzik vagy a jogvita tárgyához, vagy pedig a felek egyikéhez, amelyek észszerű kétséget vetnek fel az ügyvéd arra való képességét illetően, hogy valóban ügyfele, nem pedig a saját vagy valaki más érdekeit védje.

138.

Készségesen elismerem a lehetséges tényállások nagy számát, amely lehetetlenné teszi azon helyzetek kimerítő felsorolását, amelyekben felmerülhetnek ilyen elvont módon megfogalmazott ellentétek. E ponton azonban nem az a fontos, hogy melyek lehetnek ezek a helyzetek, hanem hogy miként állapíthatók meg az ilyen lehetséges érdekellentétek.

139.

Az érdekellentétet rejtő helyzetek azonosítását az észszerű feltevés szintjén kell elvégezni, de a nyilvánvaló ellentétek eseteire kell korlátozni.

140.

Az érdekellentétnek észszerű (de megfelelően indokolt) feltevésként kell észlelhetőnek lennie a (jelenlegi vagy múltbeli) kapcsolat adott típusa alapján. Annak ugyanakkor nyilvánvalónak kell lennie a kapcsolat e típusát illetően, ami azt jelenti, hogy valószínűleg egyetértés áll fenn azzal kapcsolatban, hogy ilyen típusú kapcsolat fennállása esetén az ügyfél és az ügyvéd érdekei szükségszerűen ellentétesek.

141.

A fent ismertetett, azzal szemben óvatosságra intő általános érveléssel ( 59 ) összhangban, hogy a bíróság túlságosan beavatkozzon az ügyfél és ügyvédje között fennálló, alapvetően magánjellegű kapcsolatba, a bíróságnak nem feladata, hogy megelőző jelleggel találgatásokba bocsátkozzon azt illetően, hogy esetleg ki befolyásolhat kit, és milyen körülmények között. Az ellentét vagy nyilvánvaló, és olyan súlyú, hogy annak alapján, az igazságszolgáltatás megfelelő működése érdekében bármely bíróságnak felül kell bírálnia az egyéni ügyvédválasztást, vagy pedig nem, amely esetben a lehetséges hiányosságokat később kell kezelni, az etikai szabályokat megsértő ügyvéddel szembeni fegyelmi eljárásban, vagy az ügyfél által az ügyvédjével szemben kártérítés iránt indított polgári jogi kereset útján.

142.

Gyakorlati érvek is szólnak ezen értelmezés és az alapokmány 19. cikkének alkalmazása mellett. A függetlenség követelményének kiterjesztő és megelőző jellegű megközelítése csupán kevés gyakorlati haszonnal bíró, helytelen ösztönzőket szül a pereskedést illetően. ( 60 ) Az ilyen megközelítés ezenfelül a nem privilegizált felperesek jogi képviselőit is meglehetősen nehéz helyzetbe hozza: hogyan állapíthatja meg egy jogi képviselő vagy felperesi ügyfele, hogy nem áll fenn a jogi képviselő kiválasztásából eredő problémák veszélye? Hogyan bizonyíthatja valaki gyakorlati szempontból valamely jövőbeli dolog hiányát?

143.

Mindezen megfontolások alapján azt javaslom a Bíróságnak, hogy állítsa vissza az alapokmány 19. cikkének harmadik bekezdése szerinti „ügyvédi függetlenség” fogalmának arányosságát. Egyrészt e függetlenség mind külső, mind belső szempontból eltér a harmadik személyi minőség fogalmától. Másrészt e függetlenség belső dimenzióját, vagyis a konkrét ügybeli érdekellentét hiányát továbbra is a nyilvánvalóan és egyértelműen észlelhető ellentétek eseteire kell korlátozni, amelyeket a kapcsolatok egyes olyan típusaival kapcsolatos tapasztalatokra tekintettel kell értékelni, amelyek esetében szükségszerűen ellentét merül fel, anélkül azonban, hogy a bíróság az ilyen esetek fennállását előzetesen feltételezhetné, vagy részletesen vizsgálhatná.

144.

Összefoglalva, az alapokmány 19. cikke harmadik és negyedik bekezdésének való megfeleléshez a felperest a valamely tagállam bírósága előtti eljárásra megfelelő jogosultsággal rendelkező ügyvédnek kell képviselnie, e jogosultságot megfelelő igazolásnak kell alátámasztania, és az ügyvédnek harmadik személynek kell lennie a felpereshez képest. Az ügyvéd emellett nem lehet kizárva az egyedi ügy keretében történő eljárásból külső nyomásgyakorlás fennállása vagy az ügyvéd és a képviselt fél között fennálló (jelenlegi vagy múltbeli) kapcsolat adott típusán alapuló észszerű feltevés szintjén nyilvánvalóan észlelhető bármely más érdekellentét miatt.

145.

Végezetül a nem privilegizált felpereseknek az alapokmány 19. cikke szerinti jogi képviseletével kapcsolatos esetleges hiányosságok eljárásjogi következményeivel foglalkozom.

146.

Mint azt már fent kifejtettem, a Törvényszék ítélkezési gyakorlata a keresetlevél olyan érdemi, nem orvosolható hiányosságának tekinti az alapokmány 19. cikkének harmadik bekezdése szerinti jogi képviselő függetlenségének hiányát, amely miatt a keresetet mint nyilvánvalóan elfogadhatatlant el kell utasítani. ( 61 )

147.

Be kell vallanom, hogy a jelen fellebbezés összes vonatkozása közül e kérdést vélem a legproblematikusabbnak, különösen két ok miatt.

148.

Először is az alapokmány 19. cikkét értelmező ítélkezési gyakorlat (a megtámadott végzést is ideértve) ( 62 ) számos hivatkozást tartalmaz a nem privilegizált felperesek jogi képviseletére vonatkozó, a tagállamok közös hagyományaiból levezetett feltételekre. A szakmai vagy etikai szabályok, így különösen az érdekellentétre vonatkozó szabályok ügyvéd általi be nem tartásának eljárásjogi következményeit illetően azonban úgy tűnik, hogy (legalábbis az általam ismert) nemzeti szabályok és gyakorlat határozottan ellentmond annak, ami belőlük állítólag uniós szinten következik.

149.

Egyrészt a jogi képviselettel kapcsolatos hiányosságokat általában egyértelműen orvosolható eljárási hiányosságoknak tekintik a tagállamokban. ( 63 ) Ha tehát az érintett bíróság ilyen típusú problémát észlel, e bíróság tájékoztatja a szóban forgó felperest, felszólítja a hiány pótlására, és tájékoztatja a hiánypótlás elmulasztásának esetleges következményeiről.

150.

Másrészt úgy tűnik, hogy a tagállamokban egyértelmű tendencia figyelhető meg azt illetően is, hogy az ügyvéd és az ügyfél közötti érdekellentét esetén az ügyfél hátrányára nem kérdőjelezik meg az ügyvéd bíróság előtti eljárási cselekményeinek érvényességét. A bíróság a felhívást követően az ügyvédet felszólítja a képviselet megszüntetésére, vagy a felperest hívja fel másik ügyvéd megbízására. ( 64 ) A tagállamok jogrendjeiben azonban nem találtam azon gyakorlat forrását, amelynek keretében a szakmai etikával kapcsolatos vélt vagy valós hibák esetén a bíróság nemcsak az azonnali szankciókat elfogadó „fegyelmi tanács” szerepét veszi fel, hanem e szankciókat aztán nem is az ügyvédre szabja ki, hanem a felperesre, nyilvánvalóan elfogadhatatlannak nyilvánítva a keresetet.

151.

Másodszor, véleményem szerint az ilyen értelmezés és ítélkezési gyakorlat nyilvánvalóan nem felel meg a Charta 47. cikkének első bekezdése szerinti garanciáknak, konkrétabban pedig az igazságszolgáltatás igénybevételéhez és a hatékony bírósági jogorvoslathoz való jognak. ( 65 )

152.

Ezért nem tudok egyetérteni a Törvényszéknek a Bíróság által kétségtelenül elfogadott ( 66 ) azon értelmezésével és gyakorlatával, amely szerint a felperes független jogi képviseletével kapcsolatos hiányosság a keresetlevél nem orvosolható hiányosságának tekintendő.

153.

Ehelyett azt javaslom, hogy a jogi képviselettel kapcsolatos esetleges hiányosságok a keresetlevél orvosolható eljárási hiányosságainak minősüljenek. Továbbá, ha egy uniós bíróság a jogi képviselettel kapcsolatos hiányosságot észlel, erről tájékoztassa a felperest annak érdekében, hogy lehetőséget adjon számára a probléma orvoslására. Nem tudom elfogadni azt az álláspontot, hogy ilyen helyzetben az uniós bíróságok egyszerűen nyilvánvalóan elfogadhatatlannak nyilváníthatják a keresetet, amivel végérvényesen befejeződik az ügy.

154.

Ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy ha a Törvényszék bármikor azt észleli, hogy az alapokmány 19. cikkének harmadik és negyedik bekezdése értelmében vett „ügyvédi” minőségre vonatkozó követelményeket esetleg nem tartják be, köteles erről a felperest saját eljárási szabályzata 51. cikkének (4) bekezdésével összhangban tájékoztatni. ( 67 )

155.

A „szükséges dokumentumok említett rendelkezés szerinti, előírt határidőn belüli benyújtása” nem értelmezhető szigorúan úgy, hogy az kizárólag az ügyvéd nemzeti ügyvédi kamarai tagságával kapcsolatos dokumentumokra vonatkozik, miközben a fél jogi képviseletével kapcsolatos valódi alapvető problémát és az e probléma orvoslásának hiányából eredő következményeket nem állapítják meg és közlik az érintett féllel, így magának a félnek kell kitalálnia, hogy mi lehet valójában a probléma. Az ilyen értelmezés nemcsak rendkívül formális, sőt formalisztikus lenne, hanem figyelmen kívül hagyná az uniós bíróságok eljárási szabályzatai fokozatos fejlődésének logikáját, ( 68 ) mindenekelőtt pedig a bírósághoz fordulás hatékony jogának alapvető biztosítékát is. ( 69 )

156.

A Törvényszék eljárási szabályzata 51. cikkének (4) bekezdése alapján a félnek küldött felhívásnak tehát nemcsak a további szükséges dokumentumokról kell tájékoztatnia a felperest, hanem annak indokairól is, hogy miért kérik e dokumentumok benyújtását, pontosan meghatározva a bíróságnak a fél jogi képviseletével kapcsolatos esetleges kétségeit is. A felhívásnak tájékoztatnia kell a felperest arról, ha le kell cserélnie jogi képviselőjét, és hogy miért kell így tennie, egyértelműen meghatározva ugyanakkor, hogy milyen eljárásjogi következményekkel jár, ha nem tesz eleget a tájékoztatásban foglaltaknak. Ezenfelül, amint azt az említett rendelkezés szintén rögzíti, a hivatalvezetőnek észszerű határidőt kell megállapítania a felperes számára a helyzet orvoslására. A hivatalvezető által a Törvényszék eljárási szabályzata 51. cikkének (4) bekezdése alapján megállapított határidő kezdete és vége természetesen független a kereset megindítására nyitva álló eredeti határidőtől.

157.

A Törvényszék csak akkor dönthet úgy, hogy a keresetlevél az eljárási szabályzat 51. cikke (4) bekezdésének második mondata alapján elfogadhatatlan, ha a fél az előírt határidőn belül a felhívásban foglaltaknak nem tesz eleget. ( 70 )

158.

Végül a teljesség kedvéért emlékeztetni lehet arra, hogy a jogi képviselővel kapcsolatos semmiféle változás nem jogosítja fel a felperest új beadványok benyújtására. Ahhoz hasonlóan, mint amikor a meghatalmazottnak, tanácsadónak vagy ügyvédnek a Törvényszék előtt folyamatban lévő eljárásból való kizárását követően új ügyvédet bíznak meg, ( 71 ) az újonnan megbízott ügyvédnek úgy kell átvennie az ügyet, ahogyan az az eljárás adott szakaszában áll.

159.

A fent javasolt tesztet ( 72 ) a jelen ügyre alkalmazva megjegyzem egyrészt, hogy az alapokmány 19. cikkének negyedik bekezdése szerinti követelmény teljesítése nem tűnik vitatottnak. Úgy tűnik, hogy a wrocławi egyetem jogi képviselője, aki az egyetemet a megtámadott végzéshez vezető eljárásban képviselte, megfelelő jogosultsággal rendelkezik a lengyel bíróságok előtti eljárásra.

160.

Másrészt mivel a felperes jogi személy, az sem vitatott, hogy a jogi képviselő nem a wrocławi egyetemmel munkaviszonyban álló ügyvédként járt el a Törvényszék előtti eljárásban. A jogi képviselő ezért egyértelműen harmadik személy volt ügyfeléhez képest. Ezenfelül nem vitatott, hogy az ügyvéd és a wrocławi egyetem között létrejött, szóban forgó szerződés oktatásra, nem pedig jogi szolgáltatások Törvényszék előtti nyújtására vonatkozott. Függetlenül tehát attól, hogy az oktatói szerződés alárendelt vagy függő helyzetbe hozta‑e a jogi képviselőt az egyetemmel szemben, jelentőséggel az bír, hogy e szerződés tárgya egyszerűen egyáltalán nem függ össze a szóban forgó eljárásban ellátott jogi képviselettel.

161.

Harmadrészt, a függetlenség követelményét illetően megjegyzem, hogy senki nem hivatkozott arra, hogy a jogi képviselő a külső nyomásgyakorlás bármilyen formájának lett volna kitéve. A lehetséges érdekellentétet illetően úgy értelmezhető, hogy a Törvényszék azt feltételezte, hogy fennállt ilyen ellentét, amikor megállapította, hogy a jogi képviselő és a wrocławi egyetem között létrejött polgári jogi szerződés miatt fennállt a veszélye annak, hogy a jogi képviselő szakmai véleményét, legalábbis részben, befolyásolhatja szakmai környezete. ( 73 )

162.

A jelen indítvány 139. és 140. pontjában az érdekellentét kérdésének megközelítési módjára tett javaslataimra tekintettel nem tudok egyetérteni ezen állásponttal. A szóban forgó szerződés nemzetközi magánjogi órák (nyilvánvalóan részmunkaidős) tartására vonatkozott. E szerződés fennállásán és az egyetemmel (mind hallgatóként, mind később oktatóként) fennálló korábbi kapcsolaton túl nem került sor a wrocławi egyetem és a jogi képviselő között olyan gazdasági vagy egyéb kapcsolat feltárására, amely észszerű kétségeket vethetne fel azt illetően, hogy a jogi képviselő a wrocławi egyetem érdekein kívül bármely egyéb érdeket érvényesített volna.

163.

E körülmények között a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor úgy értelmezte az alapokmány 19. cikkének harmadik bekezdésében, és, ugyanezen okból, a Törvényszék eljárási szabályzata 51. cikkének (1) bekezdésében szereplő ügyvéd fogalmát, hogy az ilyen kapcsolat megkérdőjelezheti az ügyvéd függetlenségét.

164.

A fentiek alapján megállapítom, hogy a C‑515/17. P. sz. ügyben benyújtott fellebbezés első jogalapja és a C‑561/17. P. sz. ügyben benyújtott fellebbezés első jogalapja megalapozott. A megtámadott végzést hatályon kívül kell helyezni.

165.

Mivel azt javaslom, hogy a Bíróság utalja vissza a Törvényszék elé a C‑515/17. P. sz. ügyben benyújtott fellebbezés tárgyát képező ügyet, a felek költségeiről jelenleg nem kell határozni.

166.

A C‑561/17. P. sz. ügyben benyújtott fellebbezést illetően és az eljárási szabályzat 184. cikkének (3) bekezdésére tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság rendelje el, hogy az eljárás felei maguk viselik saját költségeiket.

167.

Az eljárási szabályzat 184. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett 140. cikkének (1) és (3) bekezdésével összhangban a Cseh Köztársaság és a Krajowa Izba Radców Prawnych maga viseli saját költségeit.

168.

Azt javaslom, hogy a Bíróság: