1.

A Marks & Spencer ítélet ( 2 ) után 12 évvel a Bíróságnak ismét egy, a társaságok adóztatása keretében felmerült jogvitában kell állást foglalnia. A jelen esetben az ügyben eljáró bíróság azt kérdezi a Bíróságtól, hogy az ezen ítéletben „szereplővel azonos feltételek szerinti helyzetet[ben]” az EUMSZ 49. cikkel ellentétes‑e egy olyan nemzeti szabály, amelynek értelmében egy dán társaság nem vonhatja le a valamely más tagállamban található állandó telephely veszteségeit, hacsak nem választja a „nemzetközi összevont adózást”.

2.

Az ily módon megfogalmazott előzetes döntéshozatal iránti kérelem véleményem szerint három kérdést vet fel, amelyben a Bíróságnak állást kell foglalnia: a) fenntartja‑e az úgynevezett „Marks & Spencer kivételt”; b) ha fenntartja, akkor azt nemcsak a leányvállalatok veszteségeire, hanem az állandó telephelyek veszteségeire is alkalmazandónak tekinti‑e; c) a dán szabályozás által annak érdekében előírt formula, hogy a belföldi társaságok levonhassák a külföldi állandó telephelyeik veszteségeit (azaz a nemzetközi összevont adózás) összeegyeztethető‑e az uniós joggal, ha ezek a veszteségek nem véglegesek.

3.

A 8. § (2) bekezdése szerint:

„Az adóköteles jövedelem nem foglalja magában a külföldi állambeli, Feröer szigeteki vagy grönlandi állandó telephelyhez vagy ingatlanhoz kapcsolódó jövedelmet és kiadást, a 31A. § rendelkezéseire is figyelemmel. […]”

4.

A 31. §‑nak (a dániai kapcsolt vállalkozások tevékenységének „belföldi összevont adózása”, beleértve a külföldi társaságok dániai állandó telephelyéhez vagy ingatlanhoz kapcsolódó jövedelmet) megfelelően:

[…]

[…]

5.

A 31A. § (1) bekezdés első, második, harmadik mondata (a dán vagy külföldi kapcsolt vállalkozások vagy állandó telephelyeik tevékenységét is magában foglaló „nemzetközi összevont adózás”) a következőképpen rendelkezik:

„A legfelső szintű anyavállalat azon kapcsolt vállalkozások és egyesületek stb. tekintetében választhatja az összevont adózást, amelyek a 31. § szerint összevontan adóznak; ugyanez érvényes a csoport valamennyi olyan külföldi társaságára és egyesületére stb., amelyben a résztvevők egyike sem személyesen felelős a társaság kötelezettségeiért, és amely a résztvevők jegyzett tőkéjének arányában felosztja a nyereséget (nemzetközi összevont adózás). A választás vonatkozik továbbá valamennyi külföldi állandó telephelyre és ingatlanra, amely a hivatkozott összevontan adózó dániai és külföldi társaságokhoz és egyesületekhez stb. tartozik. A 31. § belföldi összevont adózásra vonatkozó szabályai értelemszerűen alkalmazandók a nemzetközi összevont adózásra is, a (2)–(14) bekezdésekből fakadó kiegészítésekkel és kivételekkel. […]”

6.

A 31A. § (3) bekezdésének harmadik mondata és (3) bekezdésének hatodik mondata kimondja:

„A nemzetközi összevont adózásra irányuló választás 10 évig kötelező az anyavállalatra, a hatodik és a hetedik mondatra is figyelemmel […] A legfelső szintű anyavállalat dönthet az összevont adózás megszüntetése mellett, ez az adó teljes utólagos megállapítását eredményezi: lásd a tizenegyedik mondatot.”

7.

Az A/S Bevola dániai székhelyű társaság, amely teherautókhoz, kamionokhoz és pótkocsikhoz gyárt rakodófelületeket és kiegészítő alkatrészeket. Más, ugyancsak dán vállalatok leányvállalata és unokavállalata, amely vállalatok a szintén Dániában székhellyel rendelkező Jens W. Trock ApS, a csoport anyavállalatának irányítása alatt állnak.

8.

A 2009‑es pénzügyi évben az A/S Bevola számos uniós tagállamban rendelkezett leányvállalattal és állandó telephellyel. Különösen Finnországban is volt egy állandó telephelye.

9.

A finn állandó telephely 2009‑ben beszüntette a tevékenységét, és a 2,8 millió DKK összegű veszteségét Finnországban nem lehetett figyelembe venni. Ilyen körülmények között az A/S Bevola Dániában kérte annak a társaságiadó‑alapból történő levonását.

10.

2014. január 20‑án a dán hatóságok a Landsskatteretten (adóügyi bíróság, Dánia) által hozott jogerős ítélet keretében megállapították, hogy az A/S Bevola nem jogosult a levonásra, mert a társasági adóról szóló törvény 8. §‑ának (2) bekezdése (a 2005. június 6‑i 426. sz. törvény szerinti változatban) nem teszi lehetővé sem a valamely külföldi állandó telephelyhez kapcsolódó jövedelem, sem pedig az ahhoz kapcsolódó kiadás adóköteles jövedelemben történő figyelembevételét, kivéve ha a társaság az ugyanezen törvény 31A. §‑ában előírt nemzetközi összevont adózást választotta.

11.

Az A/S Bevola és a Jens W. Trock ApS (a továbbiakban: Bevola) ezen ítélet ellen fellebbezést nyújtottak be az Østre Landsrethez (keleti fellebbviteli bíróság, Dánia), és azzal érveltek, hogy a levonás lehetséges lett volna, ha a veszteségek egy dán állandó telephelynél keletkeztek volna, és ez az eltérő bánásmód az EUMSZ 49. cikk által biztosított letelepedés szabadságának korlátozását jelenti.

12.

Ilyen körülmények között a kérdést előterjesztő bíróság a következő kérdést terjesztette előzetes döntéshozatalra:

„Ellentétes‑e az EUMSZ 49. cikkel az alapeljárás tárgyát képező nemzeti adórendszer, amely szerint a belföldi állandó telephelyek veszteségei levonhatók, a más tagállambeli állandó telephelyek veszteségei azonban nem, ideértve a Bíróság [2005. december 13‑iMarks & Spencer ítéletének (C‑446/03, EU:C:2005:763)] 55–56. pontjában szereplővel azonos feltételek szerinti helyzetet is, kivéve ha a csoport az alapeljárásban szereplő feltételek között nemzetközi összevont adózást választ?”

13.

A Bevola szerint az olyan nemzeti szabályozás, amely nem teszi lehetővé a más tagállambeli állandó telephelynél keletkezett veszteségeknek az adóköteles jövedelem kiszámítása során történő figyelembevételét, a belföldi társaságokat visszatarthatja attól, hogy ilyen állandó telephelyet hozzanak létre, amely a letelepedés szabadságának korlátozását jelenti, mivel egy belföldi és egy külföldi állandó telephely objektíve összehasonlítható helyzetben van.

14.

A Bevola hozzáteszi, hogy bár az ítélkezési gyakorlat elismeri, hogy a letelepedés szabadságának korlátozása az adórendszer koherenciájának fenntartásával igazolható lehet, annak feltétele, hogy közvetlen kapcsolat álljon fenn az adóelőny és annak egy meghatározott teherrel történő kiegyenlítése között. Ilyen kapcsolat a Marks & Spencer ítéletben foglalt feltételek fennállása estén nem áll fenn, ahogyan az a jelen ügyben is történik.

15.

A Bevola úgy értelmezi, hogy az adóztatási joghatóság kiegyensúlyozott megosztásának megőrzése sem szolgálhat igazolásként. Nem elegendő, hogy a nemzeti jog az adózó számára biztosítja azt a lehetőséget, hogy tíz évig a csoport valamennyi társasága és állandó telephelye esetében a nemzetközi összevont adózást válassza, mivel ez a szabályozás túlzottan aránytalan és korlátozó feltételeket állapít meg a levonáshoz való hozzáférés tekintetében. ( 3 ) Ezenkívül hozzáteszi, hogy a Bíróság a letelepedés szabadságát korlátozó szabályozást akkor is az uniós joggal összeegyeztethetetlennek ítélte meg, ha annak alkalmazása szabadon választható. ( 4 )

16.

A dán kormány – miután elismeri, hogy az adóintegrációra vonatkozó szabályozása korlátozza a letelepedés szabadságát –, azzal érvel, hogy ez a szabályozás olyan helyzetekre vonatkozik, amelyek objektíve nem hasonlíthatók össze, és ezenkívül azt közérdeken alapuló nyomós ok igazolja.

17.

Ez a kormány megjegyzi, hogy mivel a valamely dán társaságnak egy másik tagállamban található állandó telephelyénél keletkezett nyereségei nem tartoznak Dánia adóztatási joghatósága alá, egy dán társaság Dániában található állandó telephelye nincs az előbbivel összehasonlítható helyzetben.

18.

A dán kormány hozzáteszi, hogy a szabályozásának alapját az adóztatási joghatóság tagállamok közötti kiegyensúlyozott megosztásának szükségessége, valamint a dán adórendszer koherenciája képezi. Szimmetrikus logika alapján a dán társaságok azon joga, hogy az állandó telephelyeik veszteségeit Dániában levonják, az ezen állandó telephelyeknél keletkezett nyereségek dán adóztatási joghatóság alá tartozásának elválaszthatatlan következménye, amely nem áll fenn a más tagállambeli állandó telephelyek esetében.

19.

A korlátozás ezenkívül nem megy túl a kitűzött célokon. A szabályozás – amennyiben előírta annak lehetőségét, hogy egy társaság a nemzetközi összevont adózást válassza – lényegében különbözik a Marks & Spencer ítéletben vizsgált szabályozástól. Kétségtelen, hogy ez a választási lehetőség tíz évig a csoport valamennyi külföldi társasága, egyesülete és egyéb szervezete részére, valamint valamennyi olyan külföldi állandó telephely és ingatlan részére fennáll, amely dán társaságokhoz vagy adózási szempontból integrált külföldi társaságokhoz tartozik. E szabályozás célja annak megakadályozása, hogy az anyavállalat tetszés szerint válassza ki azokat a társaságokat, illetve állandó telephelyeket, amelyek adózási szempontból integráltak lesznek, ami elkerülhetetlenül a veszteségesen működők kiválasztásához és a nyereséget termelők kizárásához vezetne. A nyereségek adóztatásához való jog és a veszteségek levonásának lehetősége közötti szimmetria másképpen nagymértékben veszélybe kerülne. Nem képzelhető el kevésbé terhes alternatív megoldás, amely alkalmas az adóztatási joghatóság Dánia és a többi tagállam közötti kiegyensúlyozott megosztásának megőrzésére. Egy kellően hosszú kötelező alkalmazási időszak ugyanezen okok miatt nélkülözhetetlen.

20.

A dán kormány számára a nemzetközi összevont adózás nem pusztán elméleti formula: az hogy azt kevés határon átnyúló csoport választotta, azzal magyarázható, hogy azt adózási szempontból nem tekintik a legelőnyösebb szabályozásnak.

21.

Az osztrák kormány szerint a belföldi összevont adózás választása esetén Dániában az adóköteles jövedelem megállapítása céljából a külföldi állandó telephelyeknek sem a nyereségeit, sem pedig a veszteségeit nem veszik figyelembe, ami azt eredményezi, hogy egy Finnországban található állandó telephely helyzete objektíve nem hasonlítható össze a Dániában található állandó telephely helyzetével, amelynek eredményei teljes mértékben adókötelesek ez utóbbi országban. ( 5 ) Ugyanakkor a „nemzetközi összevont adózás” keretében valamennyi belföldi és külföldi leányvállalatot és állandó telephelyet azonos módon kezelnek. Ennélfogva e két eset egyikében sem áll fenn objektíve összehasonlítható helyzetben történő eltérő bánásmód.

22.

Még ha összehasonlíthatónak is tekintjük a helyzeteket, az eltérő bánásmódot igazolhatja az adórendszer koherenciája biztosításának szükségessége. A dán szabályozás célja a nyereségek adóztatása és a veszteségek levonása közötti szimmetria megőrzése annak elkerülése érdekében, hogy az adózó szabadon válassza ki azt a tagállamot, ahol a nyereségeit, illetve a veszteségeit bejelenti. A Bíróság ítélkezési gyakorlatának megfelelően ( 6 ) ez a szabályozás koherens, mivel ha a valamely, Finnországban található állandó telephelytől származó nyereségeket Dániában nem lehet figyelembe venni, logikus, hogy a veszteségei sem veendők figyelembe.

23.

Az osztrák kormány megjegyzi, hogy a dán jog a nemzetközi összevont adózás választásával azon vállalatcsoport számára, amelyhez a Bevola is tartozik, lehetővé teszi a veszteségeknek az adóköteles jövedelem kiszámítása során történő figyelembevételét. Ennélfogva nincsenek a Marks & Spencer kivétel szerinti végleges veszteségek, és így a dán szabályozás arányos.

24.

Az olasz kormány a „Marks & Spencer kivétellel” kapcsolatban arra hivatkozik, hogy az csak akkor játszik szerepet, ha a veszteségek érvényesítésére nyitva álló valamennyi lehetőséget kimerítették, amely a jelen ügyben nem áll fenn. A Bevola a nemzetközi összevont adózással az állandó telephelyének veszteségeit le tudja vonni Finnországban azáltal, hogy azokat a csoport anyavállalatának adóköteles jövedelmében figyelembe veszi. Emiatt véleménye szerint a vitatott szabályozás nem korlátozza a letelepedés szabadságát. A Bevola azon követelése, hogy az összevont nemzetközi adózást részlegesen, csak a veszteségekre alkalmazzák, anélkül hogy ő azt választotta volna, túllépné a letelepedés szabadsága védelmének határait, és veszélyeztetné a nemzetközi csoportok adóztatásának koherenciáját.

25.

A német kormány a tárgyaláson azzal érvelt, hogy a belföldi és a külföldi állandó telephelyek nincsenek összehasonlítható helyzetben, és álláspontjának alátámasztása érdekében a Nordea Bank Danmark ítéletre, ( 7 ) valamint a Timac Agro Deutschland ítéletre ( 8 ) hivatkozott.

26.

A Bizottság kiemeli, hogy – ahogyan azt a Bíróság többször megállapította ( 9 ) – egy másik tagállamban állandó telephellyel rendelkező belföldi társaság helyzete összehasonlítható azon belföldi társaság helyzetével, amely ugyanebben a tagállamban rendelkezik állandó telephellyel. Ugyanakkor a Bíróság legutóbb a Nordea Bank Danmark ítéletben ( 10 ) és a Timac Agro Deutschland ítéletben ( 11 ) más megközelítést alkalmazott, és az eltérő bánásmódra hivatkozott.

27.

Ugyanakkor a Bizottság szerint az eltérő bánásmód vizsgálata akkor bír relevanciával, ha a korlátozás igazoltságát kell megvizsgálni. Másképpen azt a következtetést lehetne levonni, hogy két helyzet azért tér egy mástól, mert a tagállam úgy döntött, hogy azokat eltérően kezeli. A jelen ügyben egymással szembeállított két helyzetben a társaságok az állandó telephelyeik veszteségeit kívánják levonni, ami miatt ezek összehasonlítható helyzetek.

28.

Amennyiben megállapítást nyer, hogy az eltérő bánásmódot közérdeken alapuló nyomós ok igazolja, még meg kell vizsgálni, hogy az nem lépi‑e túl a kitűzött célok eléréséhez szükséges mértéket. A Bíróság a Marks & Spencer ítéletben már kimondta, hogy egy olyan külföldi leányvállalatnak a veszteségek levonásából való kizárása, amely kimerítette a székhelye szerinti tagállamban a levonásra nyitva álló lehetőségeket, aránytalan, és ez az ítélkezési gyakorlat a Lidl Belgium ítélet ( 12 ) alapján a belföldi társaságok külföldi állandó telephelyeire is kiterjeszthető. Ha a Bevola társaság finn állandó telephelyének veszteségei valóban véglegesek, a dán adóhatóság köteles megengedni azok levonását.

29.

Ezt a kötelezettséget nem gátolja az, hogy nemzetközi összevont adózásra vonatkozó szabályozás áll fenn, mivel ezt az alternatívát (amely által a csoport egész jövedelmét a dán adó hatálya alá helyezik) maga a belföldi jogalkotó minősítette úgy, hogy az a nemzetközi csoportok számára kevéssé reális.

30.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet 2016. december 19‑én vette nyilvántartásba a Bíróság hivatala.

31.

A Bevola, az osztrák, az olasz és a dán kormány, valamint az Európai Bizottság írásbeli észrevételeket nyújtott be, és a 2017. október 25‑én tartott tárgyaláson is megjelent, amelyen a német kormány is részt vett.

32.

Az ügyben eljáró bíróság álláspontja szerint az általa mérlegelendő tényállás a Marks & Spencer ügy alapját képezőhöz hasonló jellemvonásokat mutat, és a Bíróság ez utóbbi ügyben hozott ítélete az előbbire alkalmazandó lehet. A kétségei inkább azzal kapcsolatosak, hogy a nemzeti jogszabályok megfelelnek‑e ennek az ítélkezési gyakorlatnak.

33.

Ez a megállapítás a tárgyaláson megvitatott előfeltevésből való kiinduláshoz kulcsfontosságú. A dán kormány szerint nem világos, hogy a Bevola finnországi állandó telephelyeinek veszteségei a Marks & Spencer ítélet 55. pontjának értelmében véglegesnek minősíthetők‑e. ( 13 ) Minden esetben a kérdést előterjesztő bíróság feladata rendezni ezt a vitát, mivel csak ő rendelkezik az annak meghatározása tekintetében releváns adatokkal, hogy „ténylegesen bizonyított[ák]‑e az érintett veszteségek végleges jellegét”. ( 14 ) Ha a veszteségek végül nem ilyen jellegűek, az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés pusztán hipotetikus jellegű, és ennélfogva elfogadhatatlan.

34.

Kockázatva, hogy a társasági jog területén a szakértők által jól ismert fogalmakat ismétlek, emlékeztetek arra, hogy a Bíróság a Marks & Spencer ítéletben egy olyan szabályozásnak az uniós joggal való összeegyeztethetőségét elemezte, amelynek értelmében az Egyesült Királyságban illetőséggel rendelkező anyavállalat nem vonhatta le a Belgiumban, Franciaországban és Németországban letelepedett külföldi leányvállalatainak (végleges) veszteségeit. Ez a levonás ugyanakkor az adóintegráció keretében megengedett volt, ha a veszteségek valamely, az Egyesült Királyságban székhellyel rendelkező leányvállalattól származtak.

35.

A Bíróság akkor egy általános szabályt és egy kivételt állapított meg. A szabály az, hogy az ilyen szabály ( 15 )„egyfelől a Szerződéssel összeegyeztethető jogos célt szolgál, és azt közérdeken alapuló nyomós ok igazolja, és másfelől alkalmas e célok megvalósítására”. ( 16 ) A kivétel – amely az arányosság elvéből ered – összefoglalva az, hogy az anyavállalat akkor vonhatja le ezeket a veszteségeket, ha azok végleges jellegűek, azaz, ha a társaság a nemzeti jog (a leányvállalat székhelye szerinti állam joga) alapján az azok levonására nyitva álló valamennyi lehetőséget kimerítette. ( 17 )

36.

Az úgynevezett „Marks & Spencer kivétel” egy szinte véget nem érő vitát indított el, ( 18 ) és azt számos alkalommal vizsgálták. Ahogyan azt a (nagytanács) 2015. február 3‑i ítélete ( 19 ) is megállapította, a Bíróság ezt a kivételt még akkor is minden áron fenntartotta, amikor a legutóbbi határozataiban szűkítette annak hatályát. ( 20 )

37.

A Bíróság ezen eljárása véleményem szerint nemcsak a precendenshez kötöttség elvét tartja tiszteletben, hanem az igazságos adózásra vonatkozó szilárd alapelvnek is megfelel, amely az adókivetést az adózási képességgel kapcsolja össze. ( 21 ) Ha az adó valamely jogi személynek egy adott pénzügyi évben elért nyereségeit terheli, logikus, hogy azok figyelembevétele során nem lehet az általa termelt veszteségektől eltekinteni, mivel az adózó gazdasági képessége (konkrétabban az adózási képessége) ugyanilyen arányban csökkent.

38.

Amennyiben a határokon átnyúló vonatkozásban az e veszteségeknek a leányvállalat székhelye szerinti államban történő figyelembevételére nyitva álló valamennyi lehetőséget kimerítették, ez nem jelenti azt, hogy az anyavállalat gazdasági képessége változatlan marad, az kétségtelenül csökken. Ennélfogva a Marks & Spencer ítéletben foglalt alapvető elv (bizonyos területen figyelembe kell venni a végleges veszteségeket) biztosítja azt, hogy a végleges adóteher a veszteséget szenvedett adózó tényleges gazdasági képességéhez igazodjon.

39.

Számomra tehát helyesnek tűnik a kérdést előterjesztő bíróság által választott azon nézőpont, hogy a Marks & Spencer kivételt hatályban lévőnek tekinti, és kiindulópontként kezeli a nemzeti joga uniós joggal való összeegyeztethetőségének értékelése során.

40.

Ugyanakkor ebben az ügyben két olyan egyedi körülmény áll fenn, amelynek vizsgálatára a Marks & Spencer ítéletben nem került sor. Egyfelől az, hogy azok a veszteségek, amelyek levonását Dániában kérik, nem egy külföldi leányvállalattól, hanem egy külföldi állandó telephelytől származnak. Másfelől az, hogy a dán adórendszer nem zárja ki teljes mértékben e veszteségek levonhatóságát, és azt elismeri, ha a belföldi társaság a nemzetközi összevont adózást választja. Mindkét kérdést külön kell elemezni.

41.

A leányvállalat és az állandó telephely közötti lényegi különbség abban áll, hogy az előbbi jogi személy, míg az állandó telephely nem az. Ez utóbbiak nem többek, mint az azokat különböző formában (ügynökségek, fióktelepek stb.) létrehozó és a tevékenységeihez használó társaság struktúrájának részét képező eszközök. Egy társaság nyithat állandó telephelyet a székhelye szerinti államban vagy egy másik tagállamban, és az egyik vagy másik választására vonatkozó szabadságát főszabály szerint adóügyi intézkedések révén sem lehet korlátozni (EUMSZ 49. cikk).

42.

Adózási szempontból az, hogy egy állandó telephely és az azt létrehozó társaság székhelye ugyanabban az államban található, eltörli az összes olyan problémát, amely azzal kapcsolatos, hogy mekkora terjedelmű az ez utóbbi (egyetlen) államnak az említett állandó telephely és társaság által elért nyereségek adóztatására vonatkozó hatásköre. Tisztán nemzeti szempontból, egy állandó telephely beépül az azt a tevékenységeinek gyakorlására használó jogi személy vagyonába. Adóügyi szempontból a veszteségei, illetve a nyereségei mindig a székhely szerinti államban járulnak hozzá közvetlenül és azonnal a tulajdonos társaság eredményeihez.

43.

Ez azonban nem így van akkor, ha az állandó telephely az azt létrehozó társaság székhelye szerinti államtól eltérő államban található. Ebben az esetben az állandó telephelyeket a nemzetközi joggyakorlatnak megfelelően – amely a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) által kidolgozott adóztatásról szóló modellegyezményben, különösen annak 5. és 7. cikkében is tükröződik – önálló adóalanyként kezelik. ( 22 )

44.

E felvetés alapján az állandó telephely által elért eredmények általában azon állam adóztatási joghatósága alá tartoznak, ahol az található, anélkül hogy azt a származási államban illetőséggel rendelkező alapító társaságánál figyelembe vennék, kivéve ha van olyan jogi vagy egyezmény alapján fennálló mechanizmus, amely kivételt állapít meg. Ez utóbbi az, ami a jelen esetben történik, mivel – ahogyan azt a későbbiekben kifejtem – a dán jogalkotó nem kifogásolja a dán társaságok finnországi állandó telephelyeinek adóztatását (az összevont adózás keretében).

45.

A Marks & Spencer ítéletben foglalt kritériumokat az anyavállalat/leányvállalatok kettősre történő hivatkozással dolgozták ki. Ugyanakkor a Bíróság azokat később, a Lidl Belgium ítéletben ( 23 ) a külföldi állandó telephelyek veszteségeire alkalmazta, amelyet a fő társaság a Marks & Spencer ítélet 55. pontja értelmében levonhat.

46.

A leányvállalatok és az állandó telephelyek ebben a tekintetben azonos módon történő kezelését – ahogyan azt 2008‑ban a Lidl Belgium ítélet ( 24 ) tette – 2010‑ben az X Holding ítélet ( 25 ) árnyalta. A két ítélet közötti nézetkülönbség ( 26 ) talán egy, a helyzetek adózási szempontból való összehasonlíthatóságának vizsgálata során vitatott elemnek volt köszönhető: az eljárásban vita tárgyát képezte annak tisztázása, hogy a letelepedés szabadságát érintő valamely adójogi korlátozás összhangban áll‑e az uniós joggal.

47.

Az X Holding ítéletben a Bíróság kimondta, hogy „a más tagállamban található telephelyek és a külföldi leányvállalatok ugyanis nincsenek összehasonlítható helyzetben az adóztatási joghatóságnak a kettős adóztatás elkerüléséről szóló egyezményhez hasonló egyezményekből következő megosztása szempontjából, különösen ideértve a kettős adóztatás elkerüléséről szóló egyezmény 7. cikkének (1) bekezdését és 23. cikkének (2) bekezdését”. ( 27 ) A hangsúly tehát nem a helyzetek absztrakt értelemben vett összehasonlíthatóságára, hanem azoknak az azokat figyelembe vevő adójogszabály szempontjából fennálló összehasonlíthatóságára helyeződött.

48.

Ugyanez a megközelítés kiterjeszthető a belföldi állandó telephely/külföldi állandó telephely kettősre is. Ez következik a 2014. július 17‑i Nordea Bank Danmark ítéletből, ( 28 ) amelyben a vizsgálat tárgyát a belföldi társaságok nyereségeire vonatkozó (a jelen ügyben vizsgált szabályozást megelőző) dán szabályozás keretében a külföldi állandó telephely veszteségeinek az adóköteles jövedelembe történő utólagos bevonása képezte.

49.

Ebben az ítéletben a Bíróság „a helyzetek összehasonlíthatóságával kapcsolatban” megállapította, hogy a más tagállambeli állandó telephelyek és a belföldi telephelyek „valamely belföldi illetőségű társaság nyeresége kettős adóztatásának elkerülése, illetve mérséklése érdekében hozott intézkedések szempontjából”„főszabály szerint” nem hasonlóak. Ezt követően azonban megállapította, hogy „azáltal, hogy a Dán Királyság adót vetett ki a Finnországban, Svédországban és Norvégiában található állandó telephelyek nyereségeire, ez utóbbi telephelyeket a veszteségek levonását illetően hasonlóvá tette a belföldi állandó telephelyekhez (lásd analógia útján: Denkavit Internationaal és Denkavit France ítélet, C‑170/05, EU:C:2006:783, 34. és 35. pont)”. ( 29 )

50.

A későbbi Timac Agro Deutschland ítéletben ( 30 ) a Bíróság a Nordea Bank Danmark ítélettel ( 31 ) összhangban – amelynek 24. pontját idézte – megerősítette azt, hogy a belföldi állandó telephelyek és a külföldi állandó telephelyek főszabály szerint nem hasonlíthatóak össze. Ugyanakkor azonnal hozzátette, hogy mivel az akkoriban alkalmazandó német szabályozás az állandó telephelyek két kategóriáját hasonlóvá tette, „ilyen körülmények között az ausztriai állandó telephellyel rendelkező belföldi társaság helyzete tehát a németországi állandó telephellyel rendelkező belföldi társaság helyzetéhez hasonló”. ( 32 )

51.

Az ítélkezési gyakorlatban ez a sorrend rámutat arra, hogy nehéz körülhatárolni azt, hogy valóban léteznek‑e bizonyos kritériumok annak pontos meghatározása érdekében, hogy az anyavállalatok, a leányvállalatok és az állandó telephelyek mikor vannak objektíve összehasonlítható helyzetben, attól függően, hogy valamely tagállamban belföldiek vagy külföldiek. Azon elkerülhetetlen eseti értékelés, amelynek a Bíróság számára irányadónak kell lennie amiatt, hogy ezen a területen nincsenek pozitív szabályok (az EUMSZ 49. cikken kívül), a megoldások előreláthatóságára törekvő jogász számára bizonyos kényelmetlenségi érzetet – ideértve a bizonytalanság érzését is – ( 33 ) okozhat. Ugyanakkor ez nem elegendő a helyzetek objektív összehasonlíthatóságára vonatkozó, a Bíróság által újra és újra elvégzett elemzés mellőzéséhez.

52.

Az eddigiekben előadottakból két következtetést lehet levonni. Az első az, hogy a külföldi állandó telephelyeket és a külföldi leányvállalatokat adóügyi szempontból, az állandó telephely illetősége szerinti államban figyelembe nem vehető végleges veszteségek levonását illetően főszabály szerint azonosan kell kezelni, ahogyan azt a Lidl Belgium ítélet megállapította. ( 34 )

53.

Ez a kritérium felel meg véleményem szerint a legjobban a 2011/96/EU irányelv ( 35 ) alapjául szolgáló elvnek, amely irányelv (9) preambulumbekezdése kimondja, hogy „az anyavállalat állandó telephelyének járó nyereségfelosztások kifizetését, illetve az ilyen kifizetés átvételét ugyanolyan bánásmódban kell részesíteni, mint amelyet a leányvállalat és az anyavállalat viszonyában alkalmaznak”. A nyereségek felosztása tekintetében ily módon kimondott egyenlő bánásmód értelmezésem szerint kiterjeszthető az állandó telephelynél keletkezett veszteségekre is, oly módon, hogy ebben a konkrét tekintetben az állandó telephelyeket a leányvállalatokkal egyenrangúnak kell tekinteni.

54.

Ha nem tévedek, ugyanezt a kritériumot erősíti meg a belső piacon az adókikerülési gyakorlatok elleni küzdelem érdekében az (EU) 2016/1164 irányelv ( 36 ) által elfogadott megoldás. Ez az irányelv – bár időbeli hatályánál fogva a jelen előzetes döntéshozatalra utaló határozatra nem alkalmazandó – némileg megvilágítja ezt a kérdést, amikor a (4) preambulumbekezdése és mindenekelőtt a 7. cikke arra hív fel, hogy néhány azonos adójogi szabályt alkalmazzanak a gazdálkodó szervezetekre és „a társaságiadó‑alanyok adott esetben más tagállam(ok)ban található állandó telephelyeire”.

55.

Ezenkívül, az előzetes döntéshozatalra utaló határozat szerint előfordul, hogy Dánia valójában azonos módon kezeli a külföldi állandó telephelyeket és a külföldi leányvállalatokat: a társasági adóról szóló törvény 31A. §‑a a nemzetközi összevont adózásra történő hivatkozás során azonos módon kezeli „a csoport […] külföldi társaság[ait]” és „valamennyi külföldi állandó telephely[et] és ingatlan[t], amely a hivatkozott összevontan adózó […] társaságokhoz […] tartozik”.

56.

A második következtetés a belföldi állandó telephelyek és a külföldi állandó telephelyek objektív összehasonlíthatóságával kapcsolatos. Erről a kérdésről folyt a vita legnagyobb része az írásbeli és különösen a szóbeli szakaszban egyaránt. Azzal szemben, hogy a Bizottság vonakodott ( 37 ) a Bíróság által a Nordea Bank Danmark ( 38 ) és a Timac Agro Deutschland ítéletben ( 39 ) elfogadott megoldástól, a jelen előzetes döntéshozatali ügyben részt vevő kormányok nagy része annak feltétlen alkalmazását támogatja, ami azt eredményezné, hogy a Bevola finnországi állandó telephelyének helyzetét nem lehet egy dániai állandó telephellyel összehasonlítani.

57.

Ugyanakkor nem hiszem, hogy e két ítéletnek a jelen ügyre történő alkalmazása szükségszerűen a jogvita tárgyát képező objektív összehasonlíthatóság elutasításával jár. Egyfelől, az ezen ítéletekben vizsgált veszteségek úgymond tartós jellegűek, azaz évről évre keletkeztek, amely a legkedvezőbb időszakok szabadon történő kiválasztását ösztönözte; ezzel szemben a Bevola állandó telephelye éppen a fennállásának utolsó pénzügyi évében, a bezárása előtt szembesült veszteségekkel. Ez a látszólag nem releváns tényező relevanciával bír, ahogyan azt a későbbiekben kifejtem. Másfelől, ha az összehasonlíthatóságot az adott területen fennálló nemzeti szabályozás tartalmával és céljával kell kapcsolatba hozni, figyelembe kell venni az ezen nemzeti szabályozásra vonatkozó, az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban foglalt ismertetést.

58.

Amikor egy állandó telephely veszteséget termel, és bezárásával a tevékenységének megszüntetéséről határoz, el kell adnia az aktívákat, a hiteltartozásait ki kell egyenlítenie, az adósságait ki kell fizetnie, és ennek alapján egyenleg keletkezik (végszámolási mérleg). A belföldi állandó telephelynek az ezen bezárásból eredő veszteségeit, amelyek a végelszámolási mérlegben tükröződnek, közvetlenül azon társasághoz viszik át, amelyhez ez a telephely tartozik. Ugyanezek a végleges veszteségek ( 40 ) azonban – amennyiben egy külföldi állandó telephelytől származnak – abban az államban, ahol ez a telephely található, semmilyen szervezethez nem vihetők át. Ennélfogva, ha azokat a szóban forgó állandó telephelyet létrehozó társaság adóköteles jövedelmében nem lehet figyelembe venni, légüres térben maradnak.

59.

A Marks & Spencer kivétel erre az esetre vonatkozott, amelynek alkalmazása különösen igazolt, rámutatva arra, hogy a külföldi állandó telephely végleges veszteségei a jogosult társaság számára vagyonvesztést eredményeznek, ami a gazdasági képessége és így az adózási képessége csökkenésével jár. Következésképpen, az állandó telephely megszűnéséhez kapcsolódó végleges jellegű veszteségek esetén a helyzetek objektív összehasonlíthatóságának vizsgálata során ezt a tényezőt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Egy belföldi állandó telephely és egy külföldi állandó telephely helyzete – amelynek végleges veszteségei vannak, és éppen ezért – az anyavállalat adózási képességére vonatkozó elv tiszteletben tartása szempontjából összehasonlítható.

60.

Úgy vélem, hogy ez a megközelítés nem áll ellentétben a Nordea Bank Danmark ítélettel ( 41 ) és a Timac Agro Deutschland ítélettel. ( 42 ) A belföldi és a külföldi állandó telephelyek összehasonlíthatósága mindkét ítéletben azon alapult, hogy olyan szabályok állnak fenn, amelyekből arra lehet következtetni, hogy kapcsolat áll fenn a külföldi állandó telephely és az azon társaság székhelye szerinti állam adóhatósága között, amelytől ez az állandó telephely függ. Ez a kapcsolat azon végleges veszteség következményeként merül fel, amelyet az ezen állandó telephely miatt anyagi veszteséget szenvedő társasághoz kell átvinni annak érdekében, hogy annak adózása a valós adózási képességéhez igazodjon.

61.

Úgy tűnik, hogy a nemzetközi összevont adózást illetően a dán törvénynek nem célja a „valamely belföldi illetőségű társaság nyeresége kettős adóztatásának elkerülése”, ellentétben azzal, ami a Nordea Bank Danmark ítéletben ( 43 ) és a Timac Agro Deutschland ítéletben ( 44 ) történt. Ezenkívül ez a mechanizmus kettős adóztatási jelenségeket idézhet elő, mivel Dánia a társasági adóról szóló törvény 31A. cikkében magának követeli a „valamennyi” külföldi leányvállalat és a „valamennyi” külföldi állandó telephely jövedelmének adóztatására vonatkozó hatáskört, amennyiben azok dániai székhelyű társaságokhoz tartoznak.

62.

Ez utóbbi körülmény véleményem szerint hozzájárul ahhoz, hogy az összehasonlíthatóság megállapításának a jelen ügyben a belföldi állandó telephelyek és a külföldi állandó telephelyek azonos módon történő kezelésén kell alapulnia. Ha a dán szabályozás a nemzetközi összevont adózás tekintetében az adóztatási jogkörén belül azokat egyenrangúnak tekintve állapítja meg az egyik vagy a másik által szerzett jövedelmet (a társasági adóról szóló törvény 31A. cikke), ugyanilyen módon vet ki „[adót […] a Dán Királyság […] a Finnországban […] található állandó telephelyek nyereségeire”, amivel „ez utóbbi telephelyeket a veszteségek levonását illetően hasonlóvá [teszi] a belföldi állandó telephelyekhez”. Éppen ez volt a helyzetek objektív összehasonlíthatóságát meghatározó, a Bíróság által a Nordea Bank Danmark ítéletben alkalmazott tényező. ( 45 )

63.

Biztosítható tehát, hogy a jelen jogvitára vonatkozó szabályozási környezetben a Dániában illetőséggel nem rendelkező állandó telephelynek a bezárása évében felmerült, Finnországban meg nem téríthető végleges veszteségeit hasonlónak tekintsék a valamely dániai állandó telephely veszteségeivel, amennyiben a felettük tulajdonosi jogokat gyakorló társaság székhelye ez utóbbi országban van.

64.

Az anyavállalat szerinti tagállamban a belföldi és külföldi illetőségű leányvállalatok és állandó telephelyek közötti eltérő adójogi bánásmód akadályozhatja az anyavállalatot letelepedési szabadságának gyakorlásában, visszatartva őt attól, hogy más tagállamokban leányvállalatokat és állandó telephelyeket hozzon létre. Az Európai Unió működéséről szóló szerződés szóban forgó rendelkezése tehát annak 49. cikke, és a belföldi, illetve külföldi illetőségű leányvállalatok közötti eltérő bánásmód főszabály szerint a 49. cikkben foglalt szabadság korlátozását jelenti.

65.

A Bíróság kitért a bizonyos tagállamok azon jogszabályai miatt felmerülő problémákra, amelyek az összevont adózást a csoporthoz tartozó belföldi társaságok számára lehetővé teszik, azonban kizárják a külföldieket, amelyekre az adóztatási jogkörük nem terjed ki. Ebben az összefüggésben a csoporthoz tartozó valamely külföldi leányvállalat nem viheti át a veszteségeit a belföldi anyavállalathoz, mivel éppen a nemzeti adójogszabályok tiltják meg számára, hogy a konszolidált csoporthoz tartozzon. ( 46 ) A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelemben foglalt ügyben ugyanez a helyzet merül fel, azonban az állandó telephelyek vonatkozásában.

66.

A Marks & Spencer ítélet a külföldi leányvállalatok és a külföldi állandó telephelyek összehasonlítását követően a kérdés túlzott nehézségek nélküli megoldására szolgálna. Ahogyan azt az ügyben eljáró bíróság által megállapítottakra hivatkozva kiemeltem, elfogadottnak kell tekinteni, hogy a jelen ügyben fennálló helyzet hasonló az ezen ítéletben vizsgált helyzethez, azaz egy olyan finnországi állandó telephelyről van szó, amelynek (végleges) meg nem téríthető veszteségei az adóintegrációra vonatkozó nemzeti szabályozás alapján ebben az országban nem vonhatók le a dán anyavállalat jövedelmeiből.

67.

A megkülönböztető elem az, hogy a dán szabályozás:

68.

A dán adóhatóságok (valamint a Dánia mellett beavatkozó más tagállamok) szerint ez az utóbbi szabályozás lehetővé teszi a külföldi állandó telephelyek végleges veszteségeinek teljes levonását. A dán adójogi szabályozás a Marks & Spencer ítélet értelmében tehát nem akadályozza a letelepedés szabadságát, mivel a dán társaságok számára mindig fennáll annak lehetősége, hogy a nemzetközi adóintegrációt válasszák.

69.

A Marks & Spencer ítéletben kifejtett érvelésben a hangsúly a belső szabályozás arányosságának olyan hiányára helyeződött, amely később azzal a hatással járt, hogy a külföldi leányvállalat veszteségei teljes egészében meg nem téríthetőek voltak. E feltétel alkalmazásával a kérdést előterjesztő bíróságnak – mint már többször említettem – különösen azon körülményekről kell meggyőződnie, amelyek között Finnországban állítólag nem volt lehetőség a Bevola állandó telephelyénél ebben az országban keletkezett veszteség levonására.

70.

Ezen előfeltevés megerősítése esetén a Marks & Spencer kivételt kellene alkalmazni, és a mérleg nyelve a letelepedés szabadságának indokolatlan korlátozásától elbillenne, mivel nincs lehetőség a finn állandó telephely végleges veszteségeinek a levonására.

71.

Elegendő ezt a levonást azzal ellensúlyozni, hogy a dán szabályozás a belföldi társaságok számára felkínálja a nemzetközi összevont adózás választását, amely alapján annak keretén belül lehetőség nyílik a külföldi leányvállalatok és állandó telephelyek végleges veszteségeinek levonására?

72.

A megoldás logikusan attól függ, hogy hogyan szabályozták ezt a nemzetközi összevont szabályozást. Főszabály szerint az a letelepedés szabadságának elfogadhatatlan korlátozását idézheti elő, és ez feltételezhető is arról. A megoldás vizsgálatának véleményem szerint két területre kell kiterjednie: a) a nemzetközi integráció szubjektív kiterjesztése (konkrétan azon célja, hogy a csoport valamennyi társaságára és valamennyi állandó telephelyére vonatkozzon); és b) az ezen adózás hatálya alá tartozás időtartama.

73.

Az első megközelítésből úgy tűnik, hogy a dán szabály választ ad a Bíróság által ezen a területen megfogalmazott aggályra. Az X Holding ítéletben ( 47 ) a Bíróság például figyelmeztetett arra, hogy „jelentősen veszélyeztetné a tagállamok között megosztott adóztatási joghatóság egyensúlyát az, ha a társaságok választhatnának, hogy a telephelyük szerinti vagy másik tagállamban számolják el a veszteségüket, mivel az átadott veszteségek következtében az adóalap az egyik államban növekszik, míg a másikban csökken (lásd a fent hivatkozott Marks & Spencer ítélet 46. pontját, a fent hivatkozott Oy AA ítélet 55. pontját, valamint a fent hivatkozott Lidl Belgium ítélet 32. pontját)”.

74.

Ebben az esetben a külföldi leányvállalatokkal kapcsolatos nemzeti adórendszer úgy tükröződött vissza, hogy az anyavállalatok számára lehetővé tette a tagállamok közötti megosztott adóztatási joghatóság megőrzésével ellentétes szabad választást („cherry picking”). ( 48 ) Az ezen következmény elkerülésére vonatkozó cél megfigyelhető a társasági adó módosításáról szóló dán törvényjavaslatban, amelyet az előzetes döntéshozatala utaló határozat (részben) átvesz: „ellenkező esetben a társaságok pusztán azzal elkerülhetik a dán adózást, hogy lehetővé teszik a külföldi veszteséget termelő tevékenységek külföldi fióktelepek általi végzését, miközben a dán adózás hatályán kívül eső társaságokhoz helyezik a nyereséges tevékenységeket”. ( 49 )

75.

Egy olyan adórendszer – amely ennek fényében elismeri az összevont adózást, azonban nem hagy választási lehetőséget az „integráció határvonalainak” meghatározására, mivel az integrációt a csoport minden társasága és minden állandó telephelye számára előírja – kétségtelenül megakadályozza, hogy az anyavállalat önkényesen válassza ki, hogy a külföldi szervezetek mely jövedelmeit kívánja összevonni, ami veszélyezteti az adóköteles jövedelem integritását. Ebből a szemszögből ezenkívül ez az adórendszer azonos módon kezeli a nemzetközi és a belföldi csoportokat azáltal, hogy azokat azonos szabályozás alá helyezi, valamint hozzájárul az adórendszer koherenciájának megőrzéséhez azáltal, hogy biztosítja a nyereségek adóztatása és a veszteségek levonása közötti szimmetriát.

76.

Ugyanakkor minimális annak veszélye, hogy egy, a jelen ügybelihez hasonló esetben ez a szabad választás megtörténik. Emlékeztetek arra, hogy a Bevola finnországi állandó telephelye tevékenységének utolsó pénzügyi évéről volt szó, azaz arról az évről, amikor a bezárására sor került. Ez tehát nem egy olyan eset, amely összehasonlítható lenne azon más esetekkel, amelyekben az anyavállalat – amely olyan külföldi leányvállalatokkal, illetve állandó telephelyekkel rendelkezik, amelyek továbbélését nem vonják kétségbe – szabadon dönt az utóbbiak által termelt veszteségek levonásáról.

77.

Ugyanakkor úgy vélem, hogy a dán jogalkotó által a Marks & Spencer kivétel ellensúlyozása érdekében választott megoldás aránytalanul súlyos azon vállalkozások számára, amelyek az EUMSZ 49. cikk által biztosított védelem alatt élni kívánnak a más tagállamokban történő letelepedésre vonatkozó szabadságukkal. Az, hogy a szabályozás alkalmazása opcionális, azt nem fosztja meg sem a túlzottan korlátozó jellegétől, sem pedig annak az uniós joggal való esetleges összeegyeztethetetlenségétől. ( 50 )

78.

Ebben a tekintetben úgy vélem, hogy a szóban forgó szabályozás kezdettől fogva kevéssé reális, legalábbis a globális szinten működő dán vállalatcsoportok számára (illetve legalábbis azok számára, amelyek több országban rendelkeznek leányvállalatokkal és állandó telephelyekkel). A nemzeti szabályozás így ezt dicséretre méltó őszinteséggel ismerte el a törvényjavaslathoz csatolt észrevételekben. ( 51 ) Kétségtelen, hogy semmilyen elv nem teszi kötelezővé egy tagállam számára azt, hogy a szabályozását a vállalatcsoportok érdekeihez igazítsa. Ugyanakkor az EUMSZ 49. cikk alkalmazását (a jelen esetben a végleges veszteségek levonására nézve fennálló következményeit, ahogyan azok a Marks & Spencer ítéletben megjelentek) olyan szabályozási megoldásokkal kell védeni, amelyek – bár azokat az adóelkerülés mesterséges konstrukciókkal történő megakadályozása ihlette – a gyakorlatban a csoport gazdasági jelentőségétől függetlenül nem teszik lehetetlenné ezt a levonást, amennyiben a végleges veszteségek levonásának törvényes okai vannak. Ellenkező esetben nem tartanák tiszteletben az adózási képesség és a ténylegesen kivethető adó összeegyeztetését.

79.

A második megközelítésből a nemzetközi összevont adózás hatálya alá tartozás minimális tízéves időtartama ugyancsak aránytalan, és az a választás gyakorlásának jelentős és indokolatlan akadályává válik. A csoport összetételét befolyásolható eshetőségeket (az összevont csoporthoz tartozó szervezetek esetében a kisebb‑nagyobb jelentőségű átruházások, illetve átalakulások) figyelembe véve a dán kormány azon érvelését, amely arra hivatkozik, hogy egy ilyen hosszú időtartam előírására a szabad választás elkerülése érdekében van szükség, nem tartom meggyőzőnek. A nem kívánt magatartás, amely ellen küzdeni próbálnak (azon időszakok kiválasztása, amely alatt a csoport globális veszteségeket termel, valamint azon pénzügyi évek kizárása, amikor nyereséges) elkerülhető lenne például annak előírásával, hogy a nemzetközi összevont adózásra vonatkozó választást bizonyos idővel azon pénzügyi év előtt kell megtenni, amelyre az vonatkozni fog, anélkül hogy egy olyan hosszú időszakot írnának elő, amely a társaságok életében kevéssé reális.

80.

Kétségtelen, hogy az ítélkezési gyakorlat kifejtette, „a tagállamok továbbra is szabadon elfogadhatnak vagy fenntarthatnak olyan szabályokat, amelyek kifejezett célja, hogy valamely adókedvezményből kizárjanak olyan egyértelműen mesterséges konstrukciókat, amelyek a nemzeti jog érvényesülésének kijátszására vagy megkerülésére irányulnak”, azonban azt is megállapította, hogy „a közvetlen adók ugyan a tagállamok hatáskörébe tartoznak, azok azonban a közösségi jog tiszteletben tartásával kötelesek gyakorolni hatáskörüket”, ( 52 ) ami kiterjed az arányosság elvének az ezen nemzeti szabályok alkalmazása során történő tiszteletben tartására.

81.

Összefoglalva úgy vélem, hogy a dán szabályozásban foglalt „nemzetközi összevont adózás” a Marks & Spencer ítélet 55. pontja értelmében nem tartja tiszteletben az arányosság elvét azzal, hogy a jelen ügyhöz hasonló körülmények között megtiltja, hogy egy dán társaság levonhassa azokat a végleges veszteségeket, amelyek egy Finnországban található állandó telephelynél keletkeztek.

82.

A kifejtettekre tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság az Østre Landsret (keleti fellebbviteli bíróság, Dánia) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdést a következőképpen válaszolja meg:

„A Bíróság 2005. december 13‑i Marks & Spencer ítéletében figyelembe vett feltételekhez hasonló feltételek fennállása esetén az EUMSZ 49. cikkel nem egyeztethető össze az olyan tagállami szabályozás, amelynek értelmében az ezen államban székhellyel rendelkező társaság egy belföldi állandó telephely veszteségeit a társaságiadó‑alapból levonhatja, azonban a más tagállamban található állandó telephely veszteségeit nem, amely utóbbi tagállamban azok minden bizonnyal nem vehetők figyelembe.

Ezen összeegyeztethetetlenség megszüntetéséhez nem elegendő az, hogy az anyavállalat az alapügyben alkalmazandó nemzeti szabályozás által előírt »nemzetközi összevont adózást« választhat, amely ugyanezen adó tekintetében a Dánián kívül található valamennyi leányvállalatának és állandó telephelyének összevonását írja elő tíz éven keresztül”.