—

a Schaefer Kalk GmbH & Co. KG képviseletében S. Altenschmidt és A. Sitzer Rechtsanwälte,

—

a Bundesrepublik Deutschland képviseletében M. Fleckner, meghatalmazotti minőségben,

—

a német kormány képviseletében M. T. Henze és K. Petersen, meghatalmazotti minőségben,

—

az Európai Bizottság képviseletében M. E. White és K. Herrmann, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának a 2003/87/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvnek megfelelő nyomon követéséről és jelentéséről szóló, 2012. június 21‑i 601/2012/EU bizottsági rendelet (HL 2012. L 181., 30. o.) 49. cikke (1) bekezdésének és IV. melléklete 10. pontjának érvényességére vonatkozik.

2

Ezt a kérelmet a Schaefer Kalk GmbH & Co. KG (a továbbiakban: Schaefer Kalk) és a Bundesrepublik Deutschland (Németországi Szövetségi Köztársaság) között folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő, amelynek tárgya az, hogy megtagadták e társaságtól a nyomonkövetési kötelezettség alá tartozó kibocsátásokból a mészkőégető létesítményben keletkező és lecsapatott kalcium‑karbonátot gyártó létesítménynek átadott szén‑dioxid (CO2) levonását.

3

A 2009. április 23‑i 2009/29/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvvel (HL 2009. L 140., 63. o.) módosított, az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységei Közösségen belüli kereskedelmi rendszerének létrehozásáról és a 96/61/EK tanácsi irányelv módosításáról szóló, 2003. október 13‑i 2003/87/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2003. L 275., 32. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 7. kötet, 631. o., a továbbiakban: 2003/87 irányelv), (5) preambulumbekezdése értelmében hozzájárul az Európai Unió és tagállamai által vállalt, arra vonatkozó kötelezettségek teljesítéséhez, hogy az emberi eredetű, üvegházhatást okozó gázok kibocsátásait „hatékonyan csökkentsék az üvegházhatású gázok kibocsátási egységeinek kereskedelmét hatékonyan bonyolító európai piac létrehozásával a gazdasági fejlődés és a munkalehetőségek lehető legkisebb csökkentése mellett”.

4

A 2003/87 irányelvet, 2. cikke (1) bekezdésének megfelelően, az I. mellékletben felsorolt tevékenységekből származó kibocsátásokra és a II. mellékletben felsorolt üvegházhatást okozó gázokra kell alkalmazni, amelyek sorában szerepel a (CO2).

5

Ezen irányelv „Fogalommeghatározások” című 3. cikke szerint:

„Ennek az irányelvnek az alkalmazásában:

[…]

[…]

[…]”

6

Az említett irányelv 10a. cikke, melynek címe „A harmonizált ingyenes kiosztás közösségi szintű átmeneti szabályai”, a következőket írja elő:

„(1)   A Bizottság 2010. december 31‑ig közösségi szintű, teljes mértékben harmonizált végrehajtási intézkedéseket fogad el a kibocsátási egységek a (4), az (5), a (7) és a (12) bekezdésben említett kiosztására vonatkozóan […]

[…]

Az első albekezdésben előírt intézkedések lehetőség szerint közösségi szintű előzetes referenciaértékeket határoznak meg annak biztosítására, hogy a kiosztás módja ösztönözze az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését és az energiafelhasználás tekintetében hatékony műszaki megoldásokat, figyelembe véve a leghatékonyabb műszaki megoldásokat, a helyettesítő megoldásokat, az alternatív termelési folyamatokat, a nagy hatásfokú kapcsolt energiatermelést, a hulladékgázokból való hatékony energia‑visszanyerést, a biomassza‑használatot, valamint a CO2 elkülönítését és tárolását, amennyiben rendelkezésre állnak ilyen létesítmények, továbbá az intézkedések nem ösztönöznek a kibocsátás növelésére. Villamosenergia‑termelés kapcsán ingyenesen nem osztható ki kibocsátási egység, a 10c. cikk hatálya alá tartozó esetek és a hulladékgázokból előállított villamos energia kivételével.

Az egyes ágazatokban és alágazatokban a referenciaértékeket elviekben a termékek – és nem a ráfordítások – alapján kell kiszámítani, az üvegházhatású gázkibocsátás csökkentésének és az energiahatékonysági megtakarításnak az érintett ágazat vagy alágazat termelési folyamata során való maximalizálása érdekében.

[…]

(2)   Az egyes ágazatokra [helyesen: az egyes ágazatokra vagy alágazatokra] vonatkozó előzetes referenciaértékek meghatározására szolgáló elvek rögzítése során a kiindulópontot az ágazat vagy alágazat közösségi létesítményei leghatékonyabb 10%‑ának 2007–2008 közötti átlagteljesítménye adja. […]

A 14. és a 15. cikk értelmében elfogadott rendeletek az előzetes referenciaértékek meghatározása céljából harmonizált szabályokat alakítanak ki a termeléssel kapcsolatos üvegházhatású gázkibocsátás nyomon követésére, jelentésére és ellenőrzésére.

[…]”

7

A 2003/87 irányelv 12. cikkének (3) és (3a) bekezdése értelmében:

„(3)   A tagállamok biztosítják, hogy minden létesítmény üzemeltetője minden évben legkésőbb április 30‑ig átad annyi egységet, amennyi az előző naptári évben az adott létesítményből származó és a 15. cikknek megfelelően ellenőrzött teljes kibocsátása, illetve, hogy ezeket az egységeket azt követően törlik.”

(3a)   A kibocsátási egységekre vonatkozó átadási kötelezettség nem vonatkozik az olyan hitelesített kibocsátásra, amelyet elkülönítettek, és olyan létesítménybe szállítottak állandó tárolás céljából, melynek érvényes engedélye van a szén‑dioxid geológiai tárolásáról [valamint a 85/337/EGK tanácsi irányelv, a 2000/60/EK, a 2001/80/EK, a 2004/35/EK, a 2006/12/EK és a 2008/1/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv, valamint az 1013/2006/EK rendelet módosításáról] szóló, 2009. április 23‑i 2009/31/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvvel [HL 2009. L 140., 114. o.] összhangban.”

8

Ezen irányelv 14. cikke, amely „A kibocsátások nyomon követése és jelentése” címet viseli, így szól:

„(1)   A Bizottság 2011. december 31‑ig rendeletet fogad el a kibocsátás, valamint szükség szerint az I. mellékletben felsorolt, a tevékenységekre vonatkozó adatok nyomon követéséről és bejelentéséről, továbbá a tonnakilométer‑adatok nyomon követéséről és bejelentéséről a 3e. vagy a 3f. cikkek alkalmazásában, amely rendelet alapját a nyomon követésre és a jelentéstételre vonatkozóan a IV. mellékletben meghatározott elvek képezik, és e rendelet az egyes üvegházhatású gázokkal kapcsolatos, a kibocsátás nyomon követésére és bejelentésére vonatkozó követelmények keretében meghatározza e gázok globális felmelegedési potenciálját.

Az ezen irányelv nem alapvető fontosságú elemeinek kiegészítéssel történő módosítására irányuló fenti intézkedést a 23. cikk (3) bekezdésében előírt ellenőrzéssel történő szabályozási bizottsági eljárással összhangban kell elfogadni.

(2)   Az (1) bekezdésben említett rendelet figyelembe veszi a rendelkezésre álló legpontosabb és legkorszerűbb, így különösen az IPPC‑vel összefüggésben elért tudományos eredményeket, és követelményeket állapíthat meg az üzemeltetőkkel szemben arra vonatkozóan, hogy hogyan számoljanak be az esetlegesen nemzetközi versenynek kitett, energiaigényes iparágakban előállított termékek gyártásával összefüggő kibocsátásról. A rendelet megállapíthatja továbbá ezen adatok független hitelesítésének követelményeit is.

Ezek a követelmények kiterjedhetnek a közösségi rendszer hatálya alá tartozó villamosenergia‑termelésből származó, e termékek előállításával kapcsolatos kibocsátási adatok bejelentésére is.

(3)   A tagállamok biztosítják, hogy a rendelettel összhangban minden létesítmény‑üzemeltető és légi fuvarozó minden naptári év végén ellenőrizze és bejelentse az illetékes hatóságnak az adott évben az adott létesítmény által előidézett kibocsátás nagyságát, illetve, 2010. január 1‑jétől, az általa üzemeltett légi járművet.

(4)   Az (1) bekezdésben említett rendeletben követelmények szerepelhetnek az automatizált rendszerek és adatcsere‑formátumok használatáról a nyomonkövetési terv, az éves kibocsátási jelentés és a hitelesítési tevékenységek vonatkozásában az üzemeltető, a hitelesítő és az illetékes hatóságok között folytatott kommunikáció összehangolása érdekében.”

9

Az említett irányelv 15. cikkének első bekezdése kimondja:

„A tagállamok biztosítják, hogy az üzemeltetők […] által a 14. cikk (3) bekezdésének megfelelően benyújtott jelentéseket az V. mellékletben és bármely, a Bizottság által az ezzel a cikkel összhangban elfogadott részletes rendelkezésben meghatározott követelmények szerint hitelesítik, és erről az illetékes hatóságot tájékoztatják.”

10

Ugyanezen irányelv 16. cikke azt írja elő, hogy a tagállamoknak meg kell határozniuk a 2003/87 irányelv alapján elfogadott nemzeti rendelkezések megsértése esetén alkalmazandó hatékony, arányos és visszatartó erejű szankciókra vonatkozó szabályokat.

11

A 601/2012 rendelet (1)–(5) és (13) preambulumbekezdésének szövege a következő:

[…]

[…]

12

A rendelet 5. cikkének első bekezdése az alábbi módon rendelkezik:

„A nyomon követés és jelentés teljes és kiterjed a 2003/87/EK irányelv I. mellékletében felsorolt, valamint az irányelv 24. cikke alapján felvett releváns tevékenységek összefüggésében meghatározott minden egyes üvegházhatást okozó gáznak a tevékenységekhez tartozó valamennyi kibocsátó forrásból és forrásanyagból származó, égetési és technológiai eredetű összes kibocsátására, elkerülve ugyanakkor a kétszeres beszámítást.”

13

Az említett rendelet 11. cikke (1) bekezdésének első francia bekezdése értelmében:

„Minden üzemeltető vagy légijármű‑üzemeltető nyomon követi az üvegházhatású gázok kibocsátását az illetékes hatóság által a 12. cikk értelmében jóváhagyott nyomonkövetési terv alapján, figyelembe véve az adott létesítmény vagy légiközlekedési tevékenység jellegét és működését.”

14

A 601/2012 rendelet 20. cikkének (2) bekezdése azt írja elő, hogy nyomonkövetési és jelentési eljárás meghatározása során az üzemeltető a IV. mellékletben meghatározott ágazatspecifikus követelményeket is figyelembe veszi.

15

E rendelet 49. cikkének (1) bekezdése a következő rendelkezéseket tartalmazza:

„Az üzemeltető a létesítmény kibocsátásából levon annyi, a 2003/87/EK irányelv I. mellékletének hatálya alá tartozó tevékenységek során használt fosszilis eredetű szénből származó CO2‑t, amelyet nem a létesítmény bocsátott ki, hanem az alábbiak bármelyikének átadtak:

A CO2 létesítményekből történő minden más átadása esetén nem megengedett a CO2 levonása a létesítmény kibocsátásából.”

16

A 601/2012 rendeletnek „A létesítményekhez kapcsolódó tevékenységspecifikus nyomonkövetési módszerek (20. cikk (2) bekezdése)” címet viselő IV. melléklete tartalmazza a 10. pontot, amelynek tárgya „Mész előállítása, valamint dolomit és magnezit kalcinálása a 2003/87/EK irányelv I. melléklete értelmében”. E pont „egyedi nyomonkövetési szabályokról” szóló B. alpontja alatt többek között az alábbiakat írja elő:

„Amennyiben az üzemben CO2‑t használnak, vagy lecsapatott kalcium‑karbonát gyártása céljából másik üzemnek CO2‑t adnak át, ez a CO2 a CO2‑t előállító létesítmény kibocsátásának számít.”

17

A 2011. július 21‑i Gesetz über den Handel mit Berechtigungen zur Emission von Treibhausgasen (az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységeinek kereskedelméről szóló törvény; BGBl. I S., 1475, 3154. o.; a továbbiakban: TEHG) 3. cikke így rendelkezik:

„E törvény alkalmazásában:

[…]

[…]”

18

A TEHG 5. cikkének (1) bekezdése értelmében:

„Az üzemeltető köteles a 2. melléklet 2. részével összhangban meghatározni és az illetékes hatóságnak a következő év márciusának 31. napjáig bejelenteni a tevékenysége által az adott naptári évben okozott kibocsátásokat. […]”

19

A TEHG 6. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Az üzemeltető köteles az illetékes hatóságnak minden kereskedelmi időszakra nyomonkövetési tervet benyújtani az 5. cikk (1) bekezdése szerinti kibocsátás meghatározását és jelentését illetően. […]

(2)   A nyomonkövetési tervet engedélyeztetni kell. Az engedélyt meg kell adni, ha a nyomonkövetési terv megfelel a nyomon követés mechanizmusáról szóló rendelet [601/2012 rendelet] előírásainak, a 28. cikk (2) bekezdésének 1. pontjában említett rendelet előírásainak, és az e két rendelet által rögzített szabályok hiányában a 2. melléklet 2. részének harmadik mondatában foglalt előírásoknak. […]”

20

A Schaefer Kalk mészkőégető létesítményt üzemeltet Hahnstättenben (Németország), amelynek tevékenysége az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységeinek kereskedelmi rendszere alá tartozik.

21

A Schaefer Kalk a létesítménye nyomonkövetési tervének jóváhagyása iránt a Deutsche Emissionshandelsstelle (német kibocsátáskereskedelmi hatóság, a továbbiakban: DEHSt) előtt indított eljárás keretében kérte annak engedélyezését, hogy az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásainak a jelentésben szereplő mennyiségéből levonhassa azt a CO2‑t, amelyet az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységeinek kereskedelmi rendszere alá nem tartozó lecsapatott kálcium‑karbonát előállítása céljából adtak át. Úgy véli ugyanis, hogy az így átadott CO2‑t a lecsapatott kálcium‑karbonát kémiailag megköti, és mivel az emiatt nem került a légkörbe, nem felelhet meg a 2003/87 irányelv 3. cikkének b) pontja szerinti „kibocsátás” fogalmának.

22

Miután a DEHSt anélkül engedélyezte a nyomonkövetési tervet, hogy állást foglalt volna az átadott CO2 levonhatóságának tárgyában, a Schaefer Kalk erre vonatkozóan panasszal élt, amelyet 2013. augusztus 29‑én elutasítottak. A DEHSt úgy ítélte meg ugyanis, hogy erre a levonásra nem ad lehetőséget a 601/2012 rendelet 49. cikke és IV. melléklete, amelyekből az következik, hogy csak az említett cikkben felsorolt tárolóhelyek valamelyikének, hosszú távú geológiai tárolás céljából átadott CO2 vonható le valamely, a nyomonkövetési és bejelentési kötelezettség alá tartozó létesítmény kibocsátásaiból.

23

A Schaefer Kalk 2013. szeptember 10‑én a Verwaltungsgericht Berlin (berlini közigazgatási bíróság, Németország) előtt benyújtott keresetével fenntartotta kérelmét. A Schaefer Kalk a 601/2012 rendelet 49. cikke (1) bekezdése második mondatának és ugyanezen rendelet IV. melléklete 10. pontja B. alpontjának a jogellenességére hivatkozott. Úgy ítéli meg, hogy e rendelkezések, amelyek a lecsapatott kálcium‑karbonáthoz kapcsolódó és ezen anyag gyártása céljából átadott CO2‑t az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységeinek kereskedelmi rendszerében való részvétel kötelezettségének vetik alá, nem tartoznak a 2003/87 irányelv 14. cikkének (1) bekezdésében foglalt felhatalmazás hatálya alá.

24

A Verwaltungsgericht Berlin (berlini közigazgatási bíróság), mivel kételyeket táplált a 601/2012 rendelet említett rendelkezéseinek érvényességével kapcsolatban, úgy határozott, hogy felfüggeszti az eljárást, és a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé előzetes döntéshozatalra:

25

Elöljáróban pontosítani szükséges, hogy a 601/2012 rendelet 49. cikke (1) bekezdése második mondatának és e rendelet IV. melléklete 10. pontja B. alpontjának alkalmazásában az olyan CO2‑t, amelyet, mint az alapügyben, mészkőégető létesítmény termel és ad át egy másik létesítménynek lecsapatott kalcium‑karbonát gyártása céljából, úgy kell tekinteni, mintha az első létesítmény bocsátotta volna ki.

26

A kérdést előterjesztő bíróság kérdéseivel, amelyeket együtt célszerű vizsgálni, lényegében arra kéri a Bíróságot, hogy foglaljon állást e rendelkezések érvényességének tárgyában, amennyiben e rendelkezések azzal, hogy módszeresen a mészkőégető létesítmény kibocsátásai közé számítják a lecsapatott kalcium‑karbonát gyártása céljából átadott CO2‑t, attól függetlenül, hogy e CO2‑t kiengedték a légkörbe, vagy sem, túlmennek a kibocsátás fogalmának a 2003/87 irányelv 3. cikkének b) pontja által adott meghatározásán.

27

E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a 601/2012 rendeletet a 2003/87 irányelv 14. cikke (1) bekezdésének alkalmazásában fogadták el, amely bekezdés értelmében a Bizottság rendeletet fogad el a kibocsátások nyomon követéséről és bejelentéséről, és ezen intézkedés az említett irányelv nem alapvető fontosságú elemeinek módosítását célozza, kiegészítve ezen irányelvet. Következésképpen e rendelet szóban forgó rendelkezései érvényességének értékelése a jelen ügyben annak vizsgálatához vezet, hogy a Bizottság e rendelkezések elfogadásával nem lépte‑e túl a 2003/87 irányelv által ekként rögzített határokat.

28

A 2003/87 irányelvnek, (5) preambulumbekezdése értelmében, az a célja, hogy e rendszer létrehozásával hozzájáruljon az Unió és tagállamai által az Európai Közösség nevében a 2002. április 25‑i 2002/358/EK tanácsi határozattal (HL 2002 L 130., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 11. fejezet, 42. kötet, 24. o.) jóváhagyott, az Egyesült Nemzetek éghajlatváltozási keretegyezménye Kiotói Jegyzőkönyvének megfelelően vállalt kötelezettségek végrehajtásához, amely egyezmény célja az üvegházhatást okozó gázok légköri kibocsátásának olyan szintre való csökkentése, amely megakadályozza az éghajlati rendszer veszélyes, emberi eredetű befolyásolását, végső célkitűzése tehát a környezet védelme.

29

A kibocsátási egységek kereskedelmi rendszere mögött húzódó gazdasági logika, amint az a 2003/87 irányelv 1. cikkéből kitűnik, az, hogy az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának előre meghatározott környezeti eredmény eléréséhez szükséges csökkentését a lehető legcsekélyebb költségen valósítsák meg. E rendszer, lehetővé téve többek között a kiosztott kibocsátási egységek eladását, arra irányul, hogy az említett rendszer valamennyi résztvevőjét ösztönözze arra, hogy a számára eredetileg kiosztott kibocsátási egységeknél kisebb mennyiségű üvegházhatást okozó gázokat bocsásson ki, hogy a fennmaradó részt átengedhesse egy másik, olyan résztvevőnek, akinek a kibocsátása meghaladta a számára kiosztott kibocsátási egységeket (lásd különösen: 2008. december 16‑iArcelor Atlantique et Lorraine és társai ítélet, C‑127/07, EU:C:2008:728, 32. pont; 2016. április 7‑iHolcim [Romania] kontra Bizottság ítélet, C‑556/14 P, nem tették közzé, EU:C:2016:207, 64. és 65. pont).

30

Így a 2003/87 irányelv által bevezetett rendszer egyik pillére az üzemeltetők azon kötelezettsége, hogy a tárgyév április 30‑ig az üvegházhatást okozó gázok előző naptári évre vonatkozó összkibocsátásának megfelelő mennyiségű kibocsátási egységet – törlés céljából – átadják (2015. április 29‑iNordzucker‑ítélet, C‑148/14, EU:C:2015:287, 29. pont).

31

Tehát a 2003/87 irányelv által bevezetett rendszer megfelelő működéséhez döntő fontosságú azon kibocsátások azonosítása, amelyeket az üzemeltetőknek e tekintetben számításba kell venniük.

32

A 2003/87 irányelv 3. cikkének b) pontja úgy határozza meg a „kibocsátás” fogalmát, hogy az üvegházhatású gázoknak valamely létesítményben található forrásokból a légkörbe történő kiengedése. E rendelkezésnek magából a szövegéből következik, hogy az ennek értelmében vett kibocsátás feltételezi valamely üvegházhatást okozó gáznak a légkörbe történő kiengedését.

33

E tekintetben meg kell jegyezni, hogy jóllehet a 2003/87 irányelv 12. cikkének (3a) bekezdése, amint annak szövege a 2009/29 irányelvben szerepel, valóban azt írja elő, hogy a kibocsátási egységekre vonatkozó átadási kötelezettség bizonyos feltételek mellett nem vonatkozik az olyan kibocsátásra, amelyet elkülönítettek, és állandó tárolás céljából olyan létesítménybe szállítottak, amelynek a 2009/31 rendeletnek megfelelően érvényes engedélye van a szén‑dioxid geológiai tárolására.

34

Mindazonáltal, és ellentétben a Bizottság által előadott érveléssel, ez nem jelenti azt, hogy az uniós jogalkotó úgy ítélte volna meg, hogy az üzemeltetők kizárólag egyetlen esetben, állandó geológiai tárolás esetén mentesülnek az átadási kötelezettség alól.

35

Ugyanis, eltérően a 601/2012 rendelet 49. cikkének (1) bekezdésétől, amely akként rendelkezik, hogy minden más típusú CO2‑átadás esetén a létesítmény kibocsátásaiból nem vonható le a CO2, a 2003/87 irányelv 12. cikkének (3a) bekezdése nem tartalmaz ehhez hasonló szabályt.

36

Ezen utóbbi rendelkezésnek, amely ugyanis csak egy különös helyzetre vonatkozik, és célja az üvegházhatást okozó gázok tárolásának elősegítése, nem volt sem célja, sem hatása, hogy módosítsa akár a „kibocsátás” fogalma 2003/87 irányelv 3. cikke által nyújtott meghatározását, akár ennek következtében ezen irányelvnek a 2. cikkének (1) bekezdésében meghatározott alkalmazási körét.

37

Annak meghatározásához tehát, hogy egy, az alapügyben szereplőhöz hasonló létesítmény mészkőégetési tevékenységéből származó CO2 a 2003/87 irányelv alkalmazási körébe tartozik‑e, ugyanezen irányelv 2. cikke (1) bekezdésének és I‑II. mellékletének megfelelően, azt kell megvizsgálni, hogy e tevékenység CO2‑nek a légkörbe történő kiengedését eredményezi‑e.

38

A Bíróság rendelkezésére álló és a felek által nem vitatott információkból kitűnik, hogy a lecsapatott kálcium‑karbonát gyártásához használt CO2 kémiailag kötődik e stabil termékhez. A lecsapatott kálcium‑karbonát előállításának tevékenységei egyébként nem szerepelnek azon tevékenységek sorában, amelyek a 2003/87 irányelv 2. cikke (1) bekezdésének és I. mellékletének egymással összefüggésben értelmezett rendelkezései értelmében ezen irányelv alkalmazási körébe tartoznak.

39

Mindazonáltal egy, az alapügyéhez hasonló helyzetben, amikor az, egy mészkőégítési tevékenységet végző létesítmény által termelt CO2‑t lecsapatott kalcium‑karbonátot gyártó létesítménynek adják át, kitűnik, hogy a 601/2012 rendelet 49. cikke (1) bekezdésének második mondata és IV. melléklete 10. pontja B. alpontjának alkalmazásában az átadott CO2 egészét, függetlenül attól, hogy annak egy részét kiengedik‑e a légkörbe, vagy sem, szállítása alatt vagy szivárgások folytán vagy akár magának a gyártási folyamatnak az alkalmával, úgy kell tekinteni, mintha azt a CO2‑t termelő mészkőégetési tevékenységet végző létesítmény bocsátotta volna ki, noha ez az átadás a légkörbe történő semmilyen CO2‑kibocsátást nem okozhat. Amint azt a főtanácsnok megállapította indítványának 41. pontjában, e rendelkezések megdönthetetlen vélelmet állítanak fel arra vonatkozóan, hogy az összes átadott szén‑dioxid a légkörbe kerül.

40

E rendelkezések alapján tehát az ilyen körülmények között átadott CO2‑t a 2003/87 irányelv 3. cikkének b) pontja értelmében vett „kibocsátás” fogalma alá tartozónak kell tekinteni, miközben azokat semmi esetre sem engedik ki a légkörbe. A Bizottság tehát a 601/2012 rendelet 49. cikke (1) bekezdésének második mondatával és IV. melléklete 10. pontjának B. alpontjával e fogalom alkalmazási körét kívánta kiterjeszteni.

41

Egyébként az érintett üzemeltetők e vélelem következtében semmilyen esetben nem vonhatják le mészkőégető létesítményük összkibocsátásából a lecsapatott kálcium‑klorid gyártása céljából átadott CO2‑mennyiséget, miközben e CO2‑t egyetlen esetben sem engedik a légkörbe. Ennek lehetetlensége azt jelenti, hogy a kibocsátási egységeket le kell adni a lecsapatott kalcium‑karbonát gyártása céljából átadott CO2 egészére, és azok többé nem értékesíthetők felesleges kibocsátási egységként, megkérdőjelezve a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerét egy olyan helyzetben, amely pedig megfelel a 2003/87 irányelv végső céljának, amely a környezet védelme az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának csökkentése által (a 2003/87 irányelv célját illetően lásd: 2008. december 16‑iArcelor Atlantique et Lorraine és társai ítélet, C‑127/07, EU:C:2008:728, 31. pont).

42

Következésképpen a Bizottság e rendelkezések elfogadásával a 2003/87 irányelv egy alapvető elemét módosította.

43

Egyébiránt nem tűnik úgy először is, hogy azon biztosítékok összessége, amelyek egyrészt a kibocsátások 2003/87 irányelv által és a 601/2012 rendeletnek az alapügyben nem érintett rendelkezései által bevezetett nyomonkövetési és bejelentési rendszeréből, másrészt a tagállamok illetékes hatóságaira ruházott ellenőrzési és vizsgálati jogkörökből erednek (lásd ebben az értelemben: 2015. április 29‑iNordzucker ítélet, C‑148/14, EU:C:2015:287, 37. pont), ne lenne elégséges azon kockázat elkerüléséhez, hogy a kibocsátási egységek kereskedelmének rendszerét kijátszhatják üveghatást okozó gáznak egy olyan, például lecsapatott kálcium‑kloridot gyártó létesítménynek történő átadása során, amely nem tartozik e rendszer alá.

44

Ebben az összefüggésben, jóllehet a 601/2012 rendelet 49. cikke (1) bekezdése második mondatában és IV. melléklete 10. pontjának B. alpontjában foglalt rendelkezések azt biztosítják, hogy a valamely, például lecsapatott kálcium‑karbonátot gyártó létesítménynek átadott CO2‑t minden esetben légkörbe történő kibocsátásnak kell tekinteni, függetlenül attól, hogy azt a légkörbe juttatták‑e, vagy sem, egy ilyen vélelem, túl azon, hogy sérti a 2003/87 irányelv céljára tekintettel bevezetett rendszer koherenciáját, meghaladja az e cél eléréséhez szükséges mértéket.

45

Másodszor, mivel a 601/2012 rendeletet a 2003/87 irányelv 14. cikke (1) bekezdésének alapján fogadták el az üveghatást okozó gázkibocsátások nyomon követése és bejelentése feltételeinek pontosítása céljából, e rendelet jelen ügy tárgyát képező és csakis ezen, a 2003/87 irányelv 3. cikkének b) pontja értelmében vett kibocsátásokat érintő rendelkezéseinek hatályát nem érinthetik ezen irányelv egyéb, a CO2 termelésére vonatkozó és különösen az ugyanezen irányelv 10a. cikkében említett „előzetes referenciaértékek” meghatározásához figyelembe vett rendelkezései.

46

E hatályt továbbá, és ugyanezen okok folytán, nem érintheti a Bizottsággal szemben a 2003/87 irányelv 14. cikkének (2) bekezdése által megfogalmazott azon követelmény sem, hogy a 601/2012 rendelet kidolgozása során a rendelkezésre álló legpontosabb és legkorszerűbb tudományos eredményeket vegye figyelembe. E tekintetben, még azt feltételezve is, hogy az IPCC által szolgáltatott legfrissebb adatok indították a Bizottságot arra, hogy – helytálló módon – a CO2 átadásának szigorúbb megközelítését fogadja el, és következésképpen lehetőség szerint forrásuknál számítsa be az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásait, e beszámítás mindazonáltal kizárólag a 2003/87 irányelv által rögzített határok között engedhető meg, amint arra a jelen ítélet 27. pontja emlékeztet.

47

Harmadszor, jóllehet az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységei kereskedelmének rendszerében a fő célkitűzés az ilyen gázkibocsátások jelentős mértékű csökkentése, a részcélok egyike a belső piac egységességének és a versenyfeltételeknek a megőrzése (lásd ebben az értelemben: 2012. március 29‑iBizottság kontra Észtország ítélet, C‑505/09 P, EU:C:2012:179, 79. pont; 2016. június 22‑iDK Recycling und Roheisen kontra Bizottság ítélet, C‑540/14 P, EU:C:2016:469, 49. és 50. pont). Mindazonáltal, amint azt a főtanácsnok megjegyezte indítványának 49. pontjában, objektív különbség áll fenn az üvegházhatású gázokat a légkörbe engedő üzemeltető és az előállított szén‑dioxid egy részét kémiailag megkötő, új és stabil vegyi anyaggá történő átalakítás révén az ilyen kibocsátásokat elkerülő üzemeltető között. Következésképpen az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységeinek kereskedelmi rendszerében egy ilyen különbség, jóllehet lehetővé teheti e második üzemeltető számára, hogy az első üzemeltetőnél több egységet szerezzen meg, ezen egyetlen tényező folytán nem tekinthető úgy, hogy tisztességtelenné tenné az e két üzemeltető közötti versenyt.

48

A fentiekből az következik, hogy a Bizottság a 2003/87 irányelv egy alapvető elemének a 601/2012 rendelet 49. cikke (1) bekezdése második mondatának és IV. melléklete 10. pontja B. alpontjának elfogadása által történő módosításával túllépte az ezen irányelv 14. cikkének (1) bekezdésében meghatározott korlátokat.

49

Következésképpen az előterjesztett kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 601/2012 rendelet 49. cikke (1) bekezdésének második mondatában és ugyanezen rendelet IV. melléklete 10. pontjának B. alpontjában foglalt rendelkezések érvénytelenek, amennyiben módszeresen a mészkőégető létesítmény kibocsátásai közé számítják a lecsapatott kalcium‑karbonát gyártása céljából más létesítménynek átadott CO2‑t, attól függetlenül, hogy e CO2‑t kiengedik a légkörbe, vagy sem.

50

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (első tanács) a következőképpen határozott:

Az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának a 2003/87/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvnek megfelelő nyomon követéséről és jelentéséről szóló, 2012. június 21‑i 601/2012/EU bizottsági rendelet 49. cikke (1) bekezdésének második mondatában és ugyanezen rendelet IV. melléklete 10. pontjának B. alpontjában foglalt rendelkezések érvénytelenek, amennyiben módszeresen a mészkőégető létesítmény kibocsátásai közé számítják a lecsapatott kalcium‑karbonát gyártása céljából más létesítménynek átadott szén‑dioxidot (CO2), attól függetlenül, hogy e széndioxidot kiengedik a légkörbe, vagy sem.