1

A Közszolgálati Törvényszék Hivatalához 2014. november 17‑én érkezett keresetlevelével CH megindította az alábbiakra irányuló jelen keresetet:

2

Az EUMSZ 266. cikk értelmében: „[az az] intézmény, szerv vagy hivatal, amelynek aktusait [az uniós bíróság] semmisnek nyilvánította, vagy amelynek mulasztását [...] a Szerződésekkel ellentétesnek nyilvánította, köteles megtenni a [megsemmisítést kimondó] ítéletben foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedéseket”. E rendelkezés pontosítja, hogy „[e]z a kötelezettség nem érinti azokat a kötelezettségeket, amelyek az [EUMSZ ]340. cikk második bekezdésének alkalmazásából származnak”, amely cikk előírja, hogy „[s]zerződésen kívüli felelősség esetén az Unió a tagállamok jogában közös általános elveknek megfelelően megtéríti az általa vagy alkalmazottai által feladataik ellátása során okozott károkat”.

3

Az Európai Unió tisztviselői személyzeti szabályzatának (a továbbiakban: személyzeti szabályzat) a jogvita tényállása idején hatályos változata 12. cikkének harmadik bekezdése szerint:

„Pszichológiai [helyesen: lelki] zaklatás: bármely olyan helytelen magatartás, amely egy időszak során ismétlődően vagy rendszeresen előfordul, és olyan fizikai magatartást, szóbeli vagy írott nyelvhasználatot, gesztusokat vagy más cselekvéseket tartalmaz, amelyek szándékosak, és alkalmasak arra, hogy bármely másik személy személyiségét, méltóságát, fizikai vagy pszichológiai integritását aláássák [helyesen: lelki vagy testi épségét sértsék].”

4

A személyzeti szabályzat 24. cikke a következőképpen rendelkezik:

„Az Unió segítséget nyújt minden tisztviselőnek, különösen olyan személy elleni eljárásban, aki a tisztviselő vagy családtagjai sérelmére, a tisztviselő beosztása vagy feladatainak ellátása miatt fenyegetést, becsületsértést, rágalmazást, illetve bármely, személy vagy vagyon elleni támadást követett el.

Az Unió egyetemlegesen megtéríti a tisztviselőnek az ilyen esetben elszenvedett kárt, amennyiben azt nem a tisztviselő szándékos vagy súlyosan gondatlan magatartása okozta és az elkövetőtől nem tudott kártérítést kapni.”

5

Az Európai Unió egyéb alkalmazottaira vonatkozó alkalmazási feltételeket (a továbbiakban: az egyéb alkalmazottak alkalmazási feltételei) a jogvita tényállása idején hatályos változatának 1. cikke értelmében „az Unióval szerződéses viszonyban álló alkalmazottakra”, különösen az akkreditált parlamenti asszisztensnek minősülő alkalmazottakra kell alkalmazni. E tekintetben az egyéb alkalmazottak alkalmazási feltételeinek 5. cikke pontosítja:

„Ezen alkalmazási feltételek alkalmazásában az »akkreditált parlamenti asszisztensek« olyan személyek, akiket egy vagy több képviselő választ ki, és akiket közvetlen szerződés keretében [a] Parlament foglalkoztat azért, hogy közvetlen segítséget nyújtsanak egy vagy több parlamenti képviselőnek parlamenti képviselői feladataik elvégzéséhez, [a] Parlament három munkavégzési helyének bármelyikén, [a] Parlament helyiségeiben, a képviselő vagy képviselők irányítása alatt és utasításai szerint, [a] parlamenti képviselők statútumának elfogadásáról szóló, 2005. szeptember 28‑i 2005/684/EK, Euratom [...] parlamenti határozat [(HL L 262., 2005.10.7., 1. o.)] 21. cikkében megállapított választási szabadságból eredő kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolat keretében.”

6

Az egyéb alkalmazottak alkalmazási feltételei tartalmaz egy, a parlamenti asszisztensekről szóló, „Parlamenti asszisztensek” címet viselő VII. címet, amely a 125–139. cikkből áll, és amelynek az „alkalmazásával kapcsolatos végrehajtási intézkedéseket” a 125. cikk (1) bekezdése értelmében „[a] Parlament belső határozat útján fogadja el […]”.

7

Az egyéb alkalmazottak alkalmazási feltételeinek 127. cikke a következőképpen rendelkezik:

„A személyzeti szabályzat 11–26a. cikkét analógia útján kell alkalmazni. Az akkreditált parlamenti asszisztensi funkciók és feladatok sajátos jellegének, valamint az asszisztensek és az általuk segített [...] parlamenti képviselő vagy képviselők közötti szakmai kapcsolatra jellemző kölcsönös bizalomnak a szigorú szem előtt tartásával, a 125. cikk (1) bekezdése értelmében az e terület vonatkozásában elfogadott végrehajtási intézkedések figyelembe veszik a képviselők és akkreditált parlamenti asszisztenseik közötti szakmai kapcsolat sajátos jellegét.”

8

Az egyéb alkalmazottak alkalmazási feltételei 127. cikkének (2) bekezdése előírja, hogy „[a] parlamenti képviselők maguk választják ki akkreditált parlamenti asszisztenseiket”.

9

A Parlament elnökségének az egyéb alkalmazottak alkalmazási feltételei 125. cikkének (1) bekezdése alapján 2014. április 14‑én meghozott határozatának – a Parlament elnöksége 2009. március 9‑i módosított határozatának 13. cikkének (1) bekezdésével e ponton megegyező – 13. cikkének (1) bekezdése értelmében az akkreditált parlamenti asszisztenst a Parlament ezen intézmény azon képviselőjének vagy képviselőinek kifejezett kérésére alkalmazzák, akiknek segítségét ellátják.

10

2006. február 21‑én a Parlament a személyzeti szabályzat 12a. cikkének végrehajtása érdekében elfogadta a „[m]unkahelyi zaklatással és annak megelőzésével foglalkozó tanácsadó bizottságra vonatkozó belső szabályozást […]” (a továbbiakban: a zaklatással kapcsolatos belső szabályok). E belső szabályok 9. cikkéből kitűnik, hogy ezen intézmény személyi állományának minden olyan tagja, aki zaklatásnak minősülő problémával találkozik, vagy úgy véli, hogy ilyen típusú probléma fordul elő a munkahelyi környezetében, a kérdéssel a munkahelyi zaklatással és annak megelőzésével foglalkozó tanácsadó bizottsághoz (a továbbiakban: általános tanácsadó bizottság) fordulhat, amely a Parlament főtitkára által kinevezett hat tagból áll, melyből kettőt az intézmény személyzeti bizottsága, egyet pedig az intézmény orvosi szolgálata jelöl. A zaklatással kapcsolatos belső szabályok 11. cikke előírja, hogy a személyi állomány azon tagját, aki magát zaklatás áldozatának tartja, az általános tanácsadó bizottságnak a kérelmétől számított tíz munkanapon belül fogadnia kell. A zaklatással kapcsolatos belső szabályok 12–14. cikke értelmében az általános tanácsadó bizottság – amennyiben kívánatosnak tartja – javaslatokat fogalmazhat meg a vezető beosztású tisztviselők számára a probléma megoldása érdekében; az ügy lefolytatása érdekében kapcsolatban kell maradnia a személyi állomány érintett tagjával, és, amennyiben szükséges, a feletteseivel; végül, amennyiben a probléma továbbra is fennáll, az említett bizottság a megteendő lépést vagy lépéseket tartalmazó bizalmas jelentést küld a Parlament főtitkárának, továbbá, amennyiben megfelelőnek tűnik, részletes vizsgálat lefolytatására vonatkozó utasítást kérhet tőle.

11

2014. április 14‑én a Parlament elnöksége, az akkreditált parlamenti asszisztenseknek a CH‑ítéletben kifejtett különleges helyzetére tekintettel az akkreditált parlamenti asszisztensek és a parlamenti képviselők közötti jogvitákban illetékes, munkahelyi zaklatással és annak megelőzésével foglalkozó tanácsadó bizottság felállításáról szóló belső szabályozást (a továbbiakban: az „akkreditált parlamenti asszisztensekre” vonatkozó zaklatással kapcsolatos belső szabályok) fogadott el. Az akkreditált parlamenti asszisztensek és a Parlament képviselői közötti panaszos ügyeket kezelő, munkahelyi zaklatással és annak megelőzésével foglalkozó tanácsadó bizottság (a továbbiakban: az „akkreditált parlamenti asszisztensek” ügyeit kezelő különleges tanácsadó bizottság) a Parlament elnöke által kinevezett öt tagból áll: az intézmény három questorából – a Parlament questorai öten vannak, testületet alkotnak, ők a Parlament azon képviselői, akiket a képviselők maguk közül választanak az őket közvetlenül érintő igazgatási és pénzügyi feladatok kezelésére –, továbbá az egyéb alkalmazottak alkalmazási feltételei 126. cikke (2) bekezdésének második albekezdése szerinti akkreditált parlamenti asszisztensi bizottság egy tagjából, míg az utolsó tag az általános tanácsadó bizottság elnöke, aki a Parlament adminisztrációját képviseli. Az „akkreditált parlamenti asszisztensek” ügyeit kezelő különleges tanácsadó bizottságnak, amelynek elnöke az egyik questor, a fő feladata, hogy „megelőzze az akkreditált parlamenti asszisztensek bármilyen zaklatását, illetve véget vessen annak”, továbbá „közvetítő és tájékoztató szerepet játsszon”.

12

E tekintetben az „akkreditált parlamenti asszisztensekre” vonatkozó zaklatással kapcsolatos belső szabályok 10. cikke értelmében az „akkreditált parlamenti asszisztensek” ügyeit kezelő különleges tanácsadó bizottságnak az érintett állítólagos áldozat és az állítólagos zaklató meghallgatását követően bizalmas jelentést kell küldenie a questorok testületének. E bizalmas jelentésnek tartalmaznia kell a vádak leírását, az eljárás részleteit, az „akkreditált parlamenti asszisztensek” ügyeit kezelő különleges tanácsadó bizottság következtetéseit és a további intézkedésekre vonatkozó javaslatokat, továbbá adott esetben azt kéri a questorok testületétől, hogy az „akkreditált parlamenti asszisztensek” ügyeit kezelő különleges tanácsadó bizottságot alapos vizsgálat lefolytatásával bízza meg. Az „akkreditált parlamenti asszisztensekre” vonatkozó zaklatással kapcsolatos belső szabályok 11. cikke előírja, hogy, „[az »akkreditált parlamenti asszisztensek« ügyeit kezelő különleges tanácsadó bizottság], amennyiben ilyen vizsgálat lefolytatásával bízzák meg, következtetéseit és esetlegesen javaslatait megküldi a [q]uestorok számára”, míg az ugyanezen belső szabályok 12. cikke többek között azt írja elő, hogy a questorok „[az »akkreditált parlamenti asszisztensek« ügyeit kezelő különleges tanácsadó] bizottságot írásban tájékoztatják az általuk tervezett intézkedésekről, köztük adott esetben arról, hogy javasolják‑e a [Parlament] [e]lnökének, hogy [a] Parlament szabályzatának 9. és 153. cikke alapján az érintett képviselőre szankciót szabjon ki”.

13

A felperest mint B. parlamenti képviselő parlamenti asszisztensét a 2004/2009‑es parlamenti ciklus végén lejáró szerződéssel 2004. október 1‑jén vették alkalmazásba.

14

A felperest B. parlamenti megbízatásának megszakítását követően, 2007. december 1‑jétől a parlamenti ciklus végéig P., a Parlament a B.‑t megbízatásának végéig követő új képviselő, akkreditált parlamenti asszisztenseként alkalmazta.

15

2009. augusztus 1‑jétől a felperest a Parlament P. akkreditált parlamenti asszisztenseként alkalmazta a 2009/2014‑es parlamenti ciklusban. A II. csoport 14‑es besorolási fokozatába sorolták be. Mindazonáltal a felperest a 2010. szeptember 1‑jén kötött új, a korábbi szerződését megszüntető szerződése értelmében ugyanezen munkakörben alkalmazták, azonban immár a II. csoport 11‑es besorolási fokozatában (a továbbiakban: munkaszerződés vagy akkreditált parlamenti asszisztensi szerződés).

16

2011. szeptember 27‑én a felperes betegszabadságra került, amelyet 2012. április 19‑ig meghosszabbítottak.

17

2011. november 28‑án, a felperes tájékoztatta az általános tanácsadó bizottságot a munkahelyi nehézségeiről, melyek – állítása szerint – P.‑nek a vele szemben tanúsított magatartásából eredtek.

18

A felperes 2011. december 6‑i elektronikus levelében érdeklődött az általános tanácsadó bizottság tagjaitól a „panasz benyújtásához” szükséges lépésekről. Ezt követően a felperes 2011. december 12‑i elektronikus levelében, azon zaklatás érzékeltetéseként, amely áldozatának tartja magát az általa segített parlamenti képviselő cselekményeiből kifolyólag, a bizottság minden tagjának, valamint a Parlament főtitkárának küldött egy elektronikus levelet, amelyet ugyanaznap P.‑nek is megküldött, és amelyben e parlamenti képviselő figyelmébe ajánlotta egészségi állapotának leírását. Végül a felperes 2011. december 21‑i elektronikus levelében találkozót kért az általános tanácsadó bizottság elnökétől.

19

A felperes 2011. december 22‑én a személyzeti szabályzat 24. cikke szerinti segítségnyújtás iránti kérelmet (a továbbiakban: segítségnyújtás iránti kérelem) nyújtott be, amelyben azt állította, hogy P. részéről lelki zaklatás érte, valamint távoltartási intézkedések alkalmazását, valamint közigazgatási vizsgálat indítását kérte.

20

P. 2012. január 6‑án a Parlament személyzeti főigazgatósága „Humánerőforrás–fejlesztési Igazgatóságához” tartozó, „munkaerő‑felvétellel és áthelyezéssel” foglalkozó egységnek írásos kérelmet küldött, melyben a felperes akkreditált parlamenti asszisztensi szerződésének megszüntetését kérte (a továbbiakban: a szerződés megszüntetése iránti kérelem). P. 2012. január 18‑án megerősítette a szerződés megszüntetése iránti kérelmet.

21

A munkaszerződések megkötésére jogosult hatóság 2012. január 19‑i határozatával a felperes akkreditált parlamenti asszisztensi szerződését a bizalmi viszony állítólagos megsértésére hivatkozva 2012. március 19‑i hatállyal megszüntette (a továbbiakban: elbocsátó határozat). A felperest mentesítették a kéthavi, azaz 2012. január 19‑től március 19‑ig tartó felmondási idejének letöltése alól. A bizalmi viszony megsértésére alapított indokolás alapján a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóság úgy érvelt, hogy P. arról tájékoztatta őt, hogy a felperes nem rendelkezett az azon parlamenti bizottságok munkájának követéséhez szükséges képességekkel, amelyeknek P. tagja volt, és P. felpanaszolta a felperes mind vele szemben, mind egyéb parlamenti képviselőkkel és akkreditált parlamenti asszisztenseikkel szemben tanúsított elfogadhatatlan magatartását is.

22

A személyzeti főigazgatóságnak a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóságként eljáró főigazgatója 2012. március 15‑i levelében elutasította a segítségnyújtás iránti kérelmet arra hivatkozva, hogy a felperes távoltartási intézkedések elfogadására és közigazgatási vizsgálat lefolytatására vonatkozó segítségnyújtás iránti kérelme – függetlenül attól, hogy az akkreditált parlamenti asszisztens részesülhetett‑e segítségben a személyzeti szabályzat 24. cikke alapján – okafogyottá vált, mivel az időközben meghozott elbocsátó határozatra tekintettel a felperes a Parlamenten belül már nem végzett szakmai tevékenységet (a továbbiakban: a segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító határozat).

23

2012. március 30‑án a felperes a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése alapján panaszt nyújtott be a Parlament főtitkárához az elbocsátó határozat ellen. A felperes 2012. június 22‑én a személyzeti szabályzat ugyanezen rendelkezése alapján a segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító határozat ellen is panaszt nyújtott be.

24

A Parlament főtitkára a 2012. július 20‑i határozatával részben helyt adott az elbocsátó határozat elleni panasznak, amennyiben úgy döntött, hogy 2012. június 20‑ig meghosszabbította a felperes szerződésnek lejárati idejét a 2012. április 19‑ig igazolt betegszabadságra tekintettel. Ezzel szemben megerősítette az elbocsátó határozat megalapozottságát a bizalmi viszony fennállására vagy elvesztésére vonatkozó ellenőrzésnek az ítélkezési gyakorlat által, különösen a 2010. július 7‑iTomas kontra Parlament ítélet (F‑116/07, F‑13/08 és F‑31/08, EU:F:2010:77) 149. pontjában elismert lehetelenségére hivatkozva, amely lehetetlenség részben kiterjed az e viszony hiányának vagy elvesztésének igazolására előterjesztett indokok ellenőrzésére is.

25

A Parlament főtitkára mindenesetre úgy vélte, hogy a felperes a bizalmi viszony megsértésének igazolása érdekében nem bizonyította a felhozott tényekkel kapcsolatos nyilvánvaló tévedéseket, jóllehet a Parlamentnek tudomása volt a felperes több szakmai hiányosságáról, különösen az egyik ügyben benyújtható jogszabály‑módosítások megfogalmazásának lehetőségével, az általa egy, P. tagállamától eltérő tagállambeli parlamenti képviselővel szemben tanúsított udvariatlansággal, illetve a felperesnek P. segítése céljából felvett új akkreditált parlamenti asszisztenssel szembeni pimasz magatartásával és ez utóbbival szemben egy vállalatigazgató jelenlétében tanúsított nyilvánvaló udvariatlanságával kapcsolatban. Egy, az intézmény helyiségeiben látogatást tevő hallgatói csoportot kísérő tanár állítólag szintén panaszkodott a felperes udvariatlanságára.

26

Végül a Parlament főtitkára szerint az a körülmény, hogy a felperes segítségnyújtás iránti kérelmet terjesztett elő, nem alkalmas az elbocsátó határozat megakadályozására, amit a P. és a felperes közötti kapcsolat romlása elkerülhetetlenné tett.

27

Egyebekben a Parlament főtitkára a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóságként eljárva 2012. október 8‑i határozatában elutasította a segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító határozattal szemben benyújtott panaszt rámutatva arra, hogy amikor „[a felperest] a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóság elbocsátó határozatának alátámasztásaként tájékoztat[ta] elfogadhatatlan magatartás[á]ról […] és a tanúk előtt lezajlott pontos és ellenőrizhető eseményekről, [ez utóbbi] olyan kijelentéseket [tett], amelyeket semmilyen tény nem támaszt[ott] alá”. A felperessel azt is közölték, hogy az általa kért olyan intézkedések általánosságban „mindenesetre nem egyeztethetők össze a képviselő és az [akkreditált parlamenti asszisztense] közötti szükségszerűen közeli és bizalmas viszony különös jellegével”, mint különösen a távoltartási intézkedés, amelynek semmilyen értelme sem lenne, mivel végeredményben a parlamenti képviselő és akkreditált parlamenti asszisztense között bármilyen hatékony munkakapcsolatot megakadályozna, és – gyakorlati oldalról nézve – a Parlament nem oszthatja be a felperest az intézmény más képviselőjéhez, mivel csak a képviselő kérheti a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóságtól az általa kiválasztott akkreditált parlamenti asszisztens felvételét. A Parlament főtitkára azt is kiemelte, hogy a közigazgatási vizsgálat megindításával kapcsolatban a felperes által e tekintetben hivatkozott 2011. február 8‑iSkareby kontra Bizottság ítélet (F‑95/09, EU:F:2011:9) nem alkalmazható a jelen esetre, mivel a parlamenti képviselők nem tartoznak a személyzeti szabályzatnak – és ezáltal a 12a. cikkének – hatálya alá, továbbá nem szabható ki rájuk fegyelmi szankció, és a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóság sem kényszerítheti őket közigazgatási vizsgálatban való részvételre, jóllehet az ilyen vizsgálatban való részvétel alapvető fontosságú.

28

A felperes a Közszolgálati Törvényszék Hivatalához 2012. október 31‑én érkező, és az F‑129/12. számon nyilvántartásba vett keresetlevelével lényegében az elbocsátó határozat és a segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító határozat megsemmisítését, valamint a Parlament arra való kötelezését kérte, hogy kártérítés címén 120000 euró összeget fizessen meg számára.

29

A Közszolgálati Törvényszék 2013. december 12‑én a fellebbezéssel meg nem támadott, és ezáltal jogerőssé vált CH‑ítélettel megsemmisítette az elbocsátó határozatot és a segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító határozatot. Ezenkívül „tekintettel az elbocsátó határozat és a segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító határozat meghozatalának nagymértékben kifogásolható körülményeire” a Közszolgálati Törvényszék a Parlamentet arra kötelezte, hogy az elszenvedett nem vagyoni kár jogcímén fizessen meg a felperes részére 50000 euró kártérítést (CH‑ítélet, 65. pont).

30

A – CH‑ítélettel megsemmisített – elbocsátó határozatot követően a felperes munkanélküli támogatásban részesült az elbocsátó határozat hatálybalépésének napjától 2013. január 23‑ig, amely időpontban egy belga magánmunkáltató vette alkalmazásba (a továbbiakban: magánmunkáltató), aki később gazdasági okokból arra kényszerült, hogy elbocsássa. A felperes így a magánmunkáltatótól 2013. január 23‑tól 2014. március 12‑ig kapott munkabért.

31

A felperes 2014. január 15‑i levelében azt kérte a Parlamenttől, hogy tegye meg az alábbi intézkedéseket a CH‑ítélet végrehajtásának az EUMSZ 266. cikkel összhangban történő biztosítása érdekében:

32

2014. február 12‑én a felperes ügyvédei találkoztak a Parlament jogi szolgálatának képviselőivel annak érdekében, hogy pontosítsák azon intézkedések terjedelmét, amelyeket a Parlamentnek az EUMSZ 266. cikk alapján a CH‑ítélet végrehajtása érdekében meg kellett hoznia.

33

A Parlament 2014. március 3‑i levelében hivatalos választ adott a felperes által a fent említett 2014. január 15‑i levélben kifejtett, a CH‑ítélet végrehajtására irányuló intézkedések iránti különböző kérelmeire (a továbbiakban: 2014. március 3‑i határozat).

34

A felperesnek a Parlamenten belüli állandó munkakörbe való visszahelyezése iránti kérelmét illetően ezen intézmény rámutatott, hogy az ilyen intézkedés nyilvánvalóan túlmenne azon, amit a CH‑ítélet végrehajtása megkövetel, többek között azért, mert az [egyéb alkalmazottak alkalmazási feltételeinek] módosításáról szóló 2009. február 23‑i 160/2009/EK tanácsi rendelet (HL L 55., 1. o.) (7) preambulumbekezdése értelmében „e rendelet rendelkezései nem értelmezhetők úgy, mintha kiváltságos és közvetlen lehetőséget biztosítanának arra, hogy az akkreditált parlamenti asszisztensek az [Európai Unió] tisztviselőjévé vagy egyéb alkalmazottjává váljanak”.

35

E körülmények között, figyelembe véve a képviselők és akkreditált parlamenti asszisztenseik közötti munkakapcsolat személyes jellegét, a Parlament tudatta a felperessel, hogy a szolgálatba való tényleges visszahelyezése nem lehetséges. A Parlament ennek megfelelően pontosította, hogy „az egyedüli lehetőség [a felperesnek az általa jogellenesnek minősített] elbocsátó határozat előtt betöltött munkakörbe való visszahelyezése, azonban a vonatkozó munkavégzés alóli mentesítéssel [munkaszerződése] végéig, […] 2014. július 1‑jéig[; e] munkavégzés alóli mentesítés szintén összeegyezethetőnek tűnik a gondoskodási kötelezettséggel”. E tekintetben a Parlament vállalta, hogy a felperes részére kifizeti a számára 2012. június 21‑től – az elbocsátó határozat hatálybalépésétől – munkaszerződése végéig, azaz 2014. július 1‑jéig járó díjazást, amelyből levonja azon díjazásokat és a munkanélküli támogatást, amelyeket a felperes ezen időszakban egyébként is megkapna.

36

Ezenkívül a Parlament megerősítette, hogy a munkaszerződés megszüntetése iránti, időben benyújtott kérelem, nem szerepelt a felperes személyzeti aktájában és a Közszolgálati Törvényszék által jogellenesnek minősített elbocsátó határozatot eltávolítják onnan. A korábban valamely nemzeti rendszerben megszerzett nyugdíjjogosultságnak az Európai Unió nyugdíjrendszerébe történő átvitelét illetően a Parlament megjegyezte, hogy a felperes, aki alig öt évet töltött akkreditált parlamenti asszisztensként, nem teljesítette az Unió szolgálatában letöltött legalább tíz év igazolására vonatkozó feltételt ahhoz, hogy az uniós költségvetés terhére részesülhessen öregségi nyugdíjban.

37

Végül a segítségnyújtás iránti kérelemben már igényelt közigazgatási vizsgálat megindítását illetően a Parlament rámutatott, hogy „[e] tekintetben […] ha [a felperes] úgy dönt, hogy a nemzeti jog szerint indít keresetet [P.] ellen, a Parlament a [CH‑]ítélet [57. pontja] szerinti ítélkezési gyakorlat fényében újra megvizsgálja a helyzetet”.

38

A felperes 2014. március 26‑i levelében, miközben kinyilvánította azon szándékát, hogy utólagosan panaszt nyújt be a 2014. március 3‑i határozattal szemben, a végrehajtási intézkedésekre irányuló 2014. január 15‑i kérelmének három ponton való javítására irányuló észrevételeket terjesztett elő, amelynek véleménye szerint a Parlamentet illetően nem kellett volna problémát okoznia.

39

A két első pont a 7402,41 euró összeg felfelé történő módosítására vonatkozott, amelyet a felperes eredetileg 2012. június 20. – jogellenes elbocsátásának időpontja – és 2014. március 12. – azon időpont, amikortól magánmunkáltatójától részesült díjazásban – közötti időszakra (a továbbiakban: kétszeres jövedelemszerzési időszak) járó díjazás lefedése céljából igényelt. E tekintetben arra hivatkozott, hogy a magánmunkáltatójától kapott összegek számításánál helytelenül vették figyelembe az 5686 euró tizenharmadik havi jutalmat. E jutalom ugyanis nem képezte díjazása részét. Éppen ellenkezőleg, ez azon egy hónapos szabadság előzetes ellentételezésére szolgált, amelyet új belga magánmunkáltatóval kötött következő munkaviszonya keretében ki kell vennie, amelynek során azonban ez utóbbi munkáltató díjazást nem fizet. Másodszor a felperes pontosította, hogy „a Parlamentből való [nem önkéntes] 2012 februári távozása során” két hónapos felmondási időben részesült. Márpedig mivel az elbocsátó határozatot megsemmisítették, a felperes úgy vélte, hogy immár hosszabb időre szóló foglalkoztatási viszonyba is helyezhető, amely három hónapos felmondási időt biztosít. Következésképpen a kétszeres jövedelemszerzési időszakhoz kapcsolódó 5686 euró követelt összeget a felperes szerint a Parlamenttől neki járó további egy hónap felmondási időhöz kapcsolódó 3977,43 euró összeggel kell megemelni.

40

Harmadszor a felperes pontosította, hogy mivel akkreditált parlamenti asszisztensi minőségében szerződéses kapcsolatban áll a Parlamenttel a parlamenti ciklus végéig tartó szerződésének megszűnéséig, azaz 2014. július 1‑jéig, ezen intézmény köteles visszaszolgáltatni neki akkreditált parlamenti asszisztensi igazolványát és a Parlament parkolójába való behajtásra jogosító matricát.

41

A Parlament 2014. április 2‑i levelében (a továbbiakban: 2014. április 2‑i határozat) a felperes által 2014. március 26‑án benyújtott további végrehajtási intézkedések iránti kérelmeire válaszul elsőként megjegyezte, hogy mivel az ítélkezési gyakorlat nagyon széles körűen határozza meg az azon személy részére utólagosan járó díjazásokból levonandó összegeket, akiről bebizonyosodik, hogy hibásan bocsátották el, köteles volt levonni a tizenharmadik havi jutalmat, amely a 2011. április 13‑iScheefer kontra Parlament ítélet (F‑105/09, EU:F:2011:41) 71. pontja értelmében a jövedelempótló „támogatás” fogalmába tartozik. A felperes által 2014. március 26‑i levelében felhozott második pontot illetően a Parlament kifejtette, hogy mivel nem hozott új elbocsátó határozatot, a felmondási időhöz való jog kérdése már nem merül fel. A munkaszerződés ugyanis immár a parlamenti ciklus végéig, 2014. július 1‑jéig fennmarad, és így az elbocsátás már nem kerül szóba. Végül a 2014. március 26‑i levélben felhozott harmadik pontot illetően a Parlament kifejtette, hogy „a Parlament helyiségeibe és parkolójába történő bejutás a feladatok ellátásához kapcsolódik, amely alól a felperest szerződése megszűnéséig felmentették”. Ugyanakkor a Parlament mindemellett úgy döntött, hogy a kérelmet a Parlament főtitkárságának biztonsági főigazgatósága keretében működő „Akkreditációs” egységéhez továbbítja.

42

A felperes 2014. április 16‑án a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése alapján panaszt nyújtott be a 2014. március 3‑i és április 2‑i határozattal szemben. Először is a felperes, különösen a magánmunkáltatójától kapott összegek számítása során hibásan figyelembe vett tizenharmadik havi jutalmat illetően, pontosította, hogy az „kétszeres szabadságpénz [volt], amelyet csupán a jövőbeni fizetett szabadság terhére [fizettek] ki”. Másodszor az elbocsátó határozat megsemmisítéséből levonandó következményeket illetően a felperes arra hivatkozott, hogy őt „a [munka]szerődés[éhez] kapcsolódó összes előny megillette” e szerződés megszűnéséig. Ezen okból a Parlamentnek nemcsak az akkreditált parlamenti asszisztensi igazolványát és a Parlament parkolójába való behajtási matricáját kellett visszaszolgáltatnia számára, hanem újra biztosítania kellett számára a hivatali elektronikus levelezőrendszere használatához és a Parlament intranetes hálózatának eléréséhez való jogát. E tekintetben úgy érvelt, hogy az akkreditált parlamenti asszisztensi szolgálatba való tényleges visszahelyezés hiánya megfosztotta őt a pályafutásának folytatásához lényeges kapcsolatoktól, és 15000 euróra becsült kárt okozott neki. Harmadszor a segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító határozat megsemmisítéséből levonandó következtetéseket illetően véleménye szerint a CH‑ítélet nem értelmezhető úgy, hogy a Közszolgálati Törvényszék a személyzeti szabályzat 24. cikke szerinti segítségnyújtást a nemzeti bíróság előtt a feltételezett zaklatóval szembeni keresetindítás feltételéhez kívánta volna kötni. A felperes szerint a Parlament csak részben hajtotta végre a CH‑ítéletet, ami nem vagyoni kárt okozott számára, melyet e szakaszban méltányosan 60000 euróra tart.

43

A Parlament jogi szolgálata 2014. június 6‑i levelében a CH‑ítélet végrehajtására irányuló intézkedések keretében tájékoztatta a felperest az „akkreditált parlamenti asszisztensekre” vonatkozó zaklatással kapcsolatos belső szabályokról és az „akkreditált parlamenti asszisztensek” ügyeit kezelő különleges tanácsadó bizottság felállításáról. Ismertette vele, hogy immár az említett bizottság „[a felperes] esetleges zaklatás miatti panaszát elbíráló illetékes fórum”, és azt „tanácsolta [neki], hogy a „titkárságán keresztül” forduljon az „[akkreditált parlamenti asszisztensekkel” foglalkozó különös tanácsadó] bizottsághoz”.

44

A felperes 2014. június 20‑i levelében azt válaszolta, hogy a segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító határozat megsemmisítését követően ez a – P. magatartásán alapuló – kérelem még mindig a Parlament előtt van. Következésképpen a felperes annak „okait [kívánja megtudni], amelyek alapján a Parlament […] különösen a [CH]‑ítélet végrehajtásával kapcsolatos intézkedések keretében nem tar[otta] szükségesnek, hogy maga forduljon közvetlenül [az „akkreditált parlamenti asszisztensek” ügyeit kezelő különleges tanácsadó bizottsághoz], amint az érvényesen megalakult, amiről még mindig nem [kapott] megerősítést”.

45

A Parlament főtitkára munkaszerződések megkötésére jogosult hatóságként eljárva 2014. augusztus 4‑i levelében elutasította az április 16‑i panaszt (a továbbiakban: panaszt elutasító határozat). A Parlament, miután emlékeztetett arra, hogy a felperes már megkapta egyrészt a munkanélküli támogatásként és a magánmunkáltató munkavállalójaként 2012. június 20. és 2014. március 12. között kapott összeg, másrészt az ugyanezen időszakra tekintettel akkreditált parlamenti asszisztensként kapott illetmény különbözetét lefedő teljes 9433,20 euró összeget, először is fenntartotta, hogy a kétszeres jövedelemszerzési időszakot illetően a felperes által még követelt 5686 euró összeget jogosan vonták le, mivel az „[a felperes] által [a magánmunkáltatóval kötött] munkaszerződésének megszűnése előtt ki nem vett fizetett szabadságok pénzügyi ellentételezésének felel[t] meg”.

46

Ezután a Parlament az akkreditált parlamenti asszisztensi igazolvány és a parkolójába való behajtási matrica visszaszolgáltatásának kérdését illetően megjegyezte, hogy a felperesnek 2014. április 23‑tól lehetősége volt azokat felvenni az „Akkreditációs” egységtől. Egyébként a Parlament emlékeztette a felperest, hogy a panaszában – azaz 2014. április 16‑án – előadott, elektronikus levélcímre és a Parlament intranetes hálózatához való hozzáférésre vonatkozó kérését kedvezően bírálta el, és elektronikus levélcímet, továbbá a Parlament intranetes hálózatához való hozzáférést biztosított számára. Mivel a Parlament úgy vélte, hogy ezáltal helyt adott a felperes által megfogalmazott összes kérelemnek, és semmilyen módon nem akadályozza, hogy a felperes felvegye a kapcsolatot a parlamenti képviselőkkel, elutasította a felperes által benyújtott kártérítési kérelmeket.

47

Végül a segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító határozattal kapcsolatban meghozandó intézkedésekkel kapcsolatban a Parlament a 2014. március 3‑i határozatban ismertetettek szerint megváltoztatta álláspontját, amely szerint amennyiben a felperes úgy dönt, hogy valamely nemzeti bíróság előtt indít keresetet P.‑vel szemben, a Parlament kész arra, hogy a CH‑ítélet 57. pontja fényében átértékelje a helyzetet. A Parlament ugyanakkor nem említette a közigazgatási vizsgálat indításának kérdését. Kezdeményezte ellenben a felperes arra történő felhatalmazását, hogy esetével az „akkreditált parlamenti asszisztensek” ügyeit kezelő különleges tanácsadó bizottsághoz forduljon.

48

2014. november 25‑én a Közszolgálati Törvényszék Hivatala tájékoztatta a Parlamentet a jelen keresetről. Az „akkreditált parlamenti asszisztensek” ügyeit kezelő különleges tanácsadó bizottság másnap, azaz 2014. november 26‑án tartotta alakuló ülését. Ezen ülés jegyzőkönyvének 2. pontjából kitűnik, hogy „amennyiben szükséges, [a Parlament] jogtanácsosa meghívható a bizottság ülésén való részvételre […] annak érdekében, hogy e bizottságnak jogi kérdésekben tanácsot adjon”. Ugyanezen jegyzőkönyv 4. pontjából kitűnik, hogy „[a] jogtanácsos tájékoztat[ta] [az »akkreditált parlamenti asszisztensek« ügyeit kezelő különleges tanácsadó bizottság] tagjait a Parlament által a […] két feltételezett zaklatási ügyben [köztük a CH‑ítélet alapjául szolgáló ügyben] kialakított álláspontjáról”.

49

Az „akkreditált parlamenti asszisztensek” ügyeit kezelő különleges tanácsadó bizottság elnöke 2014. december 17‑i levelében a felperest meghívta január 28‑ra az említett bizottság tagjaival való találkozásra.

50

A felperes 2015. január 15‑én terjesztette elő észrevételeit az „akkreditált parlamenti asszisztensek” ügyeit kezelő különleges tanácsadó bizottság előtt. A felperes és P. e bizottság előtti meghallgatására 2015. január 28‑án került sor.

51

A felperes lényegében azt kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék:

52

A Parlament azt kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék:

53

A Közszolgálati Törvényszék által engedélyezett második beadványváltást követően a felek belegyeztek az eljárási szabályzat 59. cikke (2) bekezdésének a jelen ügyben való alkalmazásába. A Közszolgálati Törvényszék akkor e rendelkezésértelmében úgy döntött, hogy tárgyalás nélkül hoz határozatot, amelyről a feleket a Hivatal 2015. július 7‑i levelében tájékoztatta.

54

Emlékeztetni kell arra, hogy az eljárásgazdaságosság elvének megfelelően az uniós bíróság dönthet úgy, hogy kifejezetten a panaszt elutasító határozattal szembeni kereseti kérelmek tárgyában nem szükséges határozni, ha megállapítja, hogy azok önálló tartalommal nem bírnak, és valójában nem különíthetők el az azon határozattal szembeni kérelmektől, amely ellen a panaszt benyújtották. Különösen akkor kerülhet erre sor, ha a bíróság megállapítja, hogy a panaszt elutasító határozat csupán megerősíti a panasz tárgyát képező határozatot, és ha ebből következően az egyik határozat megsemmisítése nem jár attól eltérő hatással az érintett személy jogi helyzetére, mint amilyen a másik megsemmisítéséből következik (Adjemian és társai kontra Bizottság ítélet, T‑325/09 P, EU:T:2011:506, 33. pont; EH kontra bizottság ítélet, F‑42/14, EU:F:2014:250, 85. pont).

55

A jelen ügyben a felperes 2014. április 16‑i panaszában kért először hozzáférést a Parlament intranetes hálózatához és az elektronikus postafiókhoz, amely kérelemre a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóság a panaszt elutasító határozatban adott választ. Ezzel szemben a többi kérdést illetően a panaszt elutasító határozat megerősíti a 2014. március 3‑i és április 2‑i határozatot oly módon, hogy ezért akkor sem kell külön a panaszt elutasító határozat megsemmisítése iránti kereseti kérelemről határozni, ha az e határozatban szereplő indokolás a 2014. március 3‑i és április 2‑i határozatok bizonyos indokait pontosítja, és így azt – tekintettel a pert megelőző eljárás során bekövetkezett változásokra – a 2014. március 3‑i és április 2‑i határozatok jogszerűségének vizsgálata során szintén figyelembe kell venni, mivel az említett indokolásnak egybe kell esnie ezen jogi aktusokkal (lásd: 2014. november 19‑iEH kontra Bizottság ítélet, F‑42/14, EU:F:2014:250, 86. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

56

A felperes a megsemmisítés iránti kereseti kérelmeivel a Parlament által a 2014. március 3‑i és április 2‑i határozatban elfogadott, a CH‑ítélet végrehajtására irányuló intézkedések megfelelő jellegét vitatja, amennyiben az az intézkedések két, egymás után vizsgálandó részére, azaz először az elbocsátó határozat megsemmisítésére, másodszor a segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító határozat kapcsolatos megsemmisítésére vonatkozik.

57

Először a felperes azt kifogásolja, hogy a Parlament a 2014. március 3‑i és április 2‑i határozataiban tévesen vette figyelembe a 5686 euró összeget a CH‑ítélet értelmében a Parlamenttől járó díjazásból a kétszeres jövedelemszerzési időszakra tekintettel levonandó összegek jogcímén. Ugyanis nem tizenharmadik havi jutalomról, hanem a magánmunkáltató által a jövőbeni szabadság terhére kifizetett kétszeres szabadságpénzről volt szó, amely szabadság idejére, ha az kivételre kerül, az új munkáltató nem fizet díjazást. A felperes e tekintetben bemutat egy, a belga Partena biztosító által 2013. december 16‑án kiadott „szabadságigazolást”, amelyből kitűnik, hogy „a szabadságpénz összege [a felperes] díjazásából levonásra kerül, amikor szabadság[á]t új munkáltató[já]nál kiveszi”.

58

Másodszor a felperes azt kifogásolja, hogy a Parlament a CH‑ítélet kihirdetését követő legrövidebb időn belül nem szolgáltatta vissza számára az akkreditált parlamenti asszisztensi igazolványát, a parkolási matricáját és nem biztosította ismét a hivatali levelezőrendszeréhez, valamint a Parlament intranetes hálózatához való hozzáférést (a továbbiakban együtt: munkaeszközök). A felperes kifejti, hogy e munkaeszközök tették egyedül lehetővé számára, hogy ismét hatékonyan kapcsolatba lépjen a parlamenti képviselőkkel és tudomást szerezzen a betöltendő akkreditált parlamenti asszisztensi állásokkal kapcsolatos ajánlatokról. Azon határozatok, amelyeknek megsemmisítését kéri, szerinte jogellenesek, mivel a munkaeszközöket, amelyek szorosan kapcsolódnak magához az akkreditált parlamenti asszisztensi létéhez, csak nagy késéssel kapta vissza. E késedelmes visszaszolgáltatás következtében nem elhanyagolható mértékben elvesztette annak esélyét, hogy új akkreditált parlamenti asszisztensi szerződésre vonatkozó ajánlatot kapjon.

59

A Parlament válasza szerint a vitatott 5686 euró összeg a 2011. április 13‑iScheefer kontra Parlament ítélet (F‑105/09, EU:F:2011:41, 71. pont) értelmében vett jövedelempótló „támogatásnak” minősül, amelyet a kétszeres jövedelemszerzési időszakban le kellett vonnia a felperes akkreditált parlamenti asszisztensként történő munkavégzésért általa nyújtott díjazásból. A munkaeszközök késedelmes visszaszolgáltatásával kapcsolatos kifogást illetően a Parlament lényegében arra hivatkozik, hogy a felperesnek, mivel munkaszerződésének megszűnéséig felmentették a munkavégzés alól, nem volt szüksége arra, hogy e munkaeszközökkel rendelkezzen. Erre tekintettel a Parlament megjegyzi, hogy gondoskodási kötelezettségéből és a felperessel szembeni békülő szándékból kifolyólag kedvező választ adott a felperesnek a munkaeszközökhöz való hozzáférés iránti kérelmére.

60

Elsőként emlékeztetni kell arra, hogy egy jogi aktus megsemmisítésével a bíróság e jogi aktust visszaható hatállyal kiiktatja a jogrendből, és hogy amennyiben egy megsemmisített jogi aktust már végrehajtottak, joghatásainak megszüntetése céljából vissza kell állítani azt a joghelyzetet, amelyben a felperes a megsemmisített jogi aktus elfogadása előtt volt (2011. május 26‑iKalmár kontra Europol ítélet, F‑83/09, EU:F:2011:66, 8. pont).

61

Ebből az következik, hogy az EUMSZ 266. cikk alapján a Parlamentnek a CH‑ítéletben foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedéseket azon időpontra vonatkozóan kellett meghoznia, amikor az említett ítélettel megsemmisített elbocsátó határozatot meghozták. Rögtön meg kell állapítani, hogy a felperes az elveit illetően nem vitatja szükségszerűen a Parlament 2014. március 3‑i határozatát, amely e határozat meghozatalakor folyamatban lévő parlamenti ciklus végéig – azaz 2014. július 1‑jéig – visszaállította akkreditált parlamenti asszisztensi szerződését, miközben felmentette őt az akkreditált parlamenti asszisztensi feladatok tényleges elvégzése alól. A Közszolgálati Törvényszék megállapítja mindenesetre, hogy a CH‑ítélet végrehajtására irányuló ezen intézkedés látszólag nem alkalmatlan, tekintettel egyrészt az akkreditált parlamenti asszisztensi tevékenység végzésének hátterére – a jelen esetben az érintett parlamenti képviselővel szemben fennálló közvetlen kapcsolat keretében, aki egyedüliként volt jogosult munkatársait megválasztani –, másrészt arra, hogy a felperes magánmunkáltatónál folytatott kereső tevékenységet olyan módon, hogy az az időszak, amelynek során e magánmunkáltató munkavállalója volt, továbbá azon időszak, amelynek során munkanélküliség címén ellátást kapott, kétszeres jövedelemszerzési időszakként értékelhető. A felperes ezzel szemben azt a módot vitatja, amellyel a Parlament az említett időszak során számára járó díjazás összegét kiszámította.

62

E tekintetben a Parlament úgy vélhette, hogy azon jogi helyzet visszaállítása, amelyben a felperes a CH‑ítélettel megsemmisített elbocsátó határozat elfogadását megelőzően volt, azzal járt, hogy a 2012. június 20. – az elbocsátó határozat hatálybalépésének időpontja – és 2014. július 1‑je – munkaszerződése megszűnésének napja – közötti időszakra köteles megfizetni a felperesnek azt a különbözetet, amely egyrészt azon díjazás, amelyre akkor lett volna jogosult, amennyiben szolgálatban maradt volna és ténylegesen akkreditált parlamenti asszisztensként végzett volna tevékenységet, másrészt azon díjazás vagy munkanélküli‑támogatás között áll fenn, amelyben egyebekben ténylegesen részesült (2011. május 26‑iKalmár kontra Europol ítélet, F‑83/09, EU:F:2011:66, 90. pont), az említett munkanélküliségi ellátásokat nyújtó szervezet azon lehetőségének sérelme nélkül, hogy a Parlament visszatérítse számára az említett ellátások összegét.

63

A kétszeres jövedelemszerzési időszak során levonható díjazásokat vagy munkanélküliségi ellátásokat illetően az ítélkezési gyakorlatból következik, hogy ezek tartalmazhatják „azon díjazás, munkadíj, munkanélküli támogatás vagy bármilyen hasonló támogatás” vagy „azonos jellegű díjazás” összegét, amelyekben a felperes a kétszeres jövedelemszerzési időszak során azon „díjazás helyett” részesült, amelyben akkor kellett volna részesülnie, ha a megsemmisített elbocsátó határozat hiányában szolgálatban maradt volna a Parlamentben (lásd ebben az értelemben: 2011. április 13‑iScheefer kontra Parlament ítélet, F‑105/09, EU:F:2011:41, 71. pont).

64

E ponton fontos megjegyezni, hogy a belga jog értelmében, továbbá amint az a felek által benyújtott dokumentumokból kitűnik, a szabadságpénz azt a díjazást jelenti, amely a szabadság idején általában jár, megnövelve a szabadság kezdetének hónapját megelőző hónap 92%‑os mértékű bruttó díjazása egy tizenketted részének, és az előző év ledolgozott vagy ilyennek minősülő hónapjai számának szorzatával. Egyébként a magánjogi munkaviszonyban alkalmazott munkavállaló elbocsátása esetén a munkaszerződést megszüntető munkavállaló – mint ahogy a jelen ügyben is – a szabadságpénzt köteles a munkaszerződés megszűnésekor előre kifizetni.

65

E tekintetben a jelen ügy körülményei között az a szabadságpénz, amelyben a felperes a magánmunkáltatótól részesült, nem tekinthető olyan díjazás helyettesítésére irányuló támogatásnak, amelyet a kétszeres jövedelemszerzési időszak során az akkreditált parlamenti képviselői munkájáért a Parlamenttől járó díjazás helyett ténylegesen megkapott. E szabadságpénz ugyanis azon éves szabadság napjait hivatott lefedni, amelyeket a felperes a belga jog szerinti új munkaszerződése keretében köteles utólag kivenni, azonban amelyekre a felhasználásuk időpontjában az új magánmunkáltató nem nyújt díjazást. Éppen ellenkezőleg, a belga Partena biztosító által kiadott igazolásból kitűnik, hogy az e szabadságpénz által lefedett szabadságnapok kötelező felhasználása során a szabadságpénz címén nyújtott összeget az új munkáltatónak le kell vonnia a munkabérből. Márpedig e szabadságpénz összegének a kétszeres jövedelemszerzési időszak során díjazásként vagy jövedelempótló támogatásként való figyelembevétele olyan jövedelem figyelembevételét jelentené, amelyet ugyan előre kifizettek, de valójában utólag kellene levonni azt a felvett munkabérből, és amely így azon szabadságidőszak díjazásának minősül, amelyet a kétszeres jövedelemszerzési időszakon kívül vesznek ki, és amelynek díjazását e szabadságpénz hivatott fedezni.

66

Következésképpen, amint arra a felperes helyesen hivatkozik, a Parlament a CH‑ítéletben foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedéseknek az elbocsátó határozat említett ítélettel való megsemmisítésével összefüggésben és a felperes 2014. március 26‑i kérelme nyomán történő meghatározása során, azaz a jelen esetben a 2014. április 2‑i határozatban, a magánmunkáltató által kifizetett szabadságpénz összegének megfelelő 5686 euró összeget nem vonhatta le azon díjazás összegéből, amely a felperesnek a kétszeres jövedelemszerzési időszakban az akkreditált parlamenti asszisztensi munkavégzéséért a Parlamenttől járt volna.

67

Azon munkaeszközöket illetően, amelyekkel kapcsolatban a felperes felrója a Parlamentnek, hogy csak késedelmesen és az EUMSZ 266. cikkével ellentétesen bocsátotta rendelkezésére, a Közszolgálati Törvényszék emlékeztet arra, hogy a parlamenti képviselők és akkreditált parlamenti asszisztenseik közötti munkakapcsolat személyes jellegére tekintettel a Parlament a 2014. március 3‑i határozatban – amelyet a felperes az elveit illetően ténylegesen nem vitatott – úgy ítélhette meg, hogy nem helyes a felperest munkakörébe ténylegesen visszahelyezni. A Parlament ugyanilyen módon dönthetett úgy, hogy a felperest nem oszthatja be más akkreditált parlamenti asszisztensi állásba, tekintve, hogy az egyéb alkalmazottak alkalmazási feltételeinek 5a. cikke és 128. cikkének (2) bekezdése értelmében a Parlamenti képviselők maguk választják ki akkreditált parlamenti asszisztenseiket és azután kérik fel a Parlament adminisztrációját az általuk kiválasztott akkreditált parlamenti asszisztensek felvételére, mivel azok alkalmazása bizalmi viszony fennállását feltételezi.

68

Ezenkívül olyan helyzetben, amikor e szakaszban nem bizonyosodik be és nem is bizonyítják, hogy a felperes ténylegesen a személyzeti szabályzat 12a. cikke értelmében vett lelki zaklatás áldozatává vált az általa segített parlamenti képviselő részéről, továbbá mivel az akkreditált parlamenti asszisztenseknek, az általuk segítendő parlamenti képviselőkkel szemben fennálló bizalmi viszony által meghatározott és igazolt különös jogállásukra tekintettel, nem kell állandó állást betölteniük, a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóság úgy vélhette, hogy nem kell a CH‑ítélet végrehajtására irányuló intézkedés címén a felperest ideiglenesen vagy állandó jelleggel valamelyik szervezeti egységében olyan álláshelyére beosztani, amely az egyéb alkalmazottak alkalmazási feltételeinek 2. cikke értelmében ideiglenes alkalmazottal vagy az egyéb alkalmazottak alkalmazási feltételeinek 3a. cikke értelmében szerződéses alkalmazottal is betölthető.

69

Következésképpen a második kifogást úgy kell értelmezni, hogy a felperes, anélkül hogy szükségszerűen azon jogára hivatkozna, hogy a CH‑ítélet végrehajtására irányuló intézkedések címén ténylegesen visszahelyezzék valamely parlamenti képviselő mellé akkreditált Parlamenti asszisztensnek, ezen intézménynek az EUMSZ 266. cikk megsértését rója fel, mivel a CH‑ítélet kihirdetését követően nem bocsátotta haladéktalanul rendelkezésére a munkaeszközöket, illetve azokat mindenesetre késedelmesen bocsátotta rendelkezésére, amely következményekkel járt azon képességére nézve, hogy valamely, a következő parlamenti ciklusra újonnan megválasztott parlamenti képviselőhöz történő felvétele érdekében tegyen lépéseket.

70

E tekintetben a felek között nem vitatott, hogy a Parlament szolgálatban lévő tisztviselői és egyéb alkalmazottai feladataik ellátásához bejárhatnak a Parlament helyiségeibe, és igazolvány formában különös belépési igazolást, valamint adott esetben az intézmény parkolójába való behajtásra jogosító matricát kapnak, amelyek számukra e jog gyakorlását lehetővé teszik.

71

Márpedig a felperesnek az akkreditált parlamenti asszisztensi feladatainak elvégzése alóli, munkaszerződésének hátralévő idejére szóló mentesítéséből kifolyólag a Parlament nem volt köteles a CH‑ítéletből közvetlenül következő végrehajtási intézkedésként visszaszolgáltatni a felperes által követelt igazolványt és matricát.

72

Egyébiránt meg kell állapítani, hogy amint a felperes a 2014. március 26‑i levelében, azaz három hónappal a CH‑ítélet kihirdetését követően végül hangot adott annak, hogy ismét rendelkezni kíván igazolványt és a Parlament parkolójába való behajtásra jogosító matricával, a Parlament kérelmének néhány nappal később, 2014. április 2‑i határozatában helyt adott, és az igazolványt, valamint a matricát április 23‑tól rendelkezésére bocsátotta. A felperes erre irányuló kifogásait tehát el kell utasítani.

73

Az elektronikus levélcím és a Parlament intranetes hálózatához való hozzáférés megszerzése iránti kérelmet illetően, amelyet a felperes először 2014. április 16‑i panaszában hozott fel, igaz, hogy a jelen eset különleges jellegére tekintettel a Parlament részéről igénybe vett egy bizonyos időt, amíg az akkreditált parlamenti asszisztens feladatait ténylegesen nem végző és egyik, mandátummal rendelkező parlamenti képviselőhöz sem tartozó akkreditált parlamenti asszisztens számára külső informatikai hozzáférést biztosított.

74

E tekintetben egyrészt a felperesnek a Parlament infrastruktúrájához és informatikai rendszeréhez való hozzáférés iránti kérelme látszólag beleillik az újonnan megválasztott parlamenti képviselőkkel még a képviselői helyük elfoglalása előtti, kapcsolatfelvételre irányuló – nyilvánvalóan érthető – törekvésbe, melynek során a szolgálatban lévő akkreditált parlamenti asszisztensi minőségére hivatkozik, amit a parlamenti elektronikus levélcím megerősít azáltal, hogy bizonyos mértékig láthatóvá teszi őt. A felperes ugyanígy kívánt hozzáférni a Parlamenten belül terjesztett bizonyos információkhoz. Ugyanakkor meg kell állapítani, hogy ha az intézménynek lehetősége van arra, hogy tisztviselői és alkalmazottai számára lehetővé tegye, hogy azok munkaidőn túl is használhassák az infrastruktúráját, ideértve az informatikai rendszert is, a szolgálattal össze nem függő célra, az intézmény e lehetősége nem emelhető a tisztviselők és alkalmazottak személyzeti szabályzatból eredő jogainak szintjére, különösen olyan helyzetben nem, mint a jelen esetbeli, amelyben az érintettet szolgálati érdekből felmentették a szakmai feladatnak ellátása alól, noha a Parlament belső rendelkezései világosan kimondják, hogy „[a]z elektronikus levelezés […] szigorúan az [alkalmazott] által ellátott feladatokhoz kapcsolódó használat számára van fenntartva”.

75

Másrészt ugyanakkor emlékeztetni kell arra, hogy általánosságban ha a megsemmisítést kimondó ítélet végrehajtása bizonyos közigazgatási intézkedések meghozatalát teszi szükségessé, e végrehajtásra nem kerülhet azonnal sor. Így az intézményeknek észszerű határidő kell, hogy rendelkezésükre álljon ahhoz, hogy meg tudjanak felelni a megsemmisítést kimondó ítéletnek (1984. január 12‑iTurner kontra Bizottság ítélet, 266/82, EU:C:1984:3, 5. pont; 1997. július 10‑iApostolidis és társai kontra Bizottság ítélet, T‑81/96, EU:T:1997:111, 37. pont; 2012. június 20‑iMenidiatis kontra Bizottság ítélet, F‑79/11, EU:F:2012:89, 40. pont). Márpedig a Közszolgálati Törvényszék úgy ítéli meg, hogy az elektronikus levélcímnek és a Parlament intranetes hálózatához való hozzáférésnek a felperes 2014. június 18‑án történő rendelkezésére bocsátása észszerű időn belül történt, figyelembe véve azt, hogy az arra irányuló kérelmet a felperes április 16‑án nyújtotta be, és ahhoz technikai intézkedésekre volt szükség, mivel a Parlament intranetes hálózatához való hozzáférés és az elektronikus postafiók akkreditált parlamenti asszisztens részére történő rendelkezésre bocsátásához az általa segített parlamenti képviselő engedélyére volt szükség.

76

A fentiek összességére figyelemmel meg kell állapítani, hogy a CH‑ítéletben foglaltak teljesítéséhez szükséges, az elbocsátó határozat megsemmisítéséhez kapcsolódó intézkedéseket illetően a Parlament a 2014. március 26‑i kiegészítő kérelemeire adott válaszában az EUMSZ 266. cikket csak azzal sértette meg, hogy a kétszeres jövedelemszerzési időszakra járó díjazásokat levonta a felperes által a belga jog szerint nyújtott szabadságpénz jogcímén kapott összegből.

77

Következésképpen meg kell semmisíteni a panaszt elutasító határozat által helybenhagyott 2014. április 2‑i határozatot, mivel a Parlament megtagadta a felperestől az 5686 euró kiegészítő összeg kifizetését. Ezenkívül, figyelembe véve e megsemmisítést, helyt kell adni immár a felperes ezen összegre vonatkozó kártérítési kérelmének, valamint az ezen összeg 2014. július 1‑jétől – a szerződésének megszűnésétől – az EKB által a főbb refinanszírozási műveleteknél alkalmazott kamatlábnak két százalékponttal növelt mértéke alapján számított késedelmi kamattal való növelése iránti kérelmének.

78

A felperes arra hivatkozik, hogy a Közszolgálati Törvényszék által megsemmisített, a segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító határozatot illetően a Parlament a 2014. március 3‑i határozatban, valamint a CH‑ítélet végrehajtására irányuló intézkedésként megelégedett azzal, hogy a felperes számára a személyzeti szabályzat 24. cikke alapján történő segítségnyújtás lehetőségét csak arra az esetre nézve vizsgálta meg, amikor a felperes valamely nemzeti bíróság előtt indít keresetet P.‑vel szemben. Márpedig a felperes szerint ez nem minősül az EUMSZ 266. cikk értelmében a CH‑ítélet végrehajtásához szükséges megfelelő intézkedésnek. A munkaszerződések megkötésére jogosult hatóságnak ugyanis ismételten meg kellene vizsgálnia a segítségnyújtás iránti kérelmet, és az általa e kérelem előterjesztésekor bemutatott bizonyítékkezdeményre tekintettel az ítélkezési gyakorlat által megkívánt módon közigazgatási vizsgálatot kellett volna indítania a segítségnyújtás iránti kérelmében felpanaszolt zaklatás ténye helytállóságának megállapítása érdekében.

79

E tekintetben a felperes különösen arra hivatkozik, hogy a Közszolgálati Törvényszék a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóság azon kötelezettségét, hogy számára segítséget nyújtson a valamely nemzeti bíróság előtti keresetindításhoz, nem kívánhatta feltételhez kötni, mivel az akkreditált parlamenti asszisztens számára a nemzeti bíróság előtt indított kereset keretében biztosított segítségnyújtás csak egy a személyzeti szabályzat 24. cikke szerinti segítségnyújtási kötelezettség lehetséges megjelenési formái közül.

80

Végül a felperes megjegyzi, hogy a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóság az őt a személyzeti szabályzat 24. cikke értelmében megillető jogköröket nem ruházta át az „akkreditált parlamenti asszisztensek” ügyeit kezelő különleges tanácsadó bizottságra, és érthetetlen, hogy a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóság nem úgy döntött, hogy a közigazgatási vizsgálatot közvetlenül a CH‑ítélet kihirdetése után megindítja, vagy maga fordul az „akkreditált parlamenti asszisztensek” ügyeit kezelő különleges tanácsadó bizottsághoz közvetlenül annak megalakulását követően, ha azt kívánta, hogy e bizottság folytassa le azt a közigazgatási vizsgálatot, amelyet rendesen neki kellene lefolytatnia. A felperes így ez alapján úgy véli, hogy a Parlament megsértette a személyzeti szabályzat 24. cikkét, a gondoskodási kötelezettséget és az Európai Unió Alapjogi Chartájának 31. cikkét.

81

A Parlament a maga részéről a felhozott kifogások elutasítását kéri. E tekintetben megjegyzi, hogy 2014 februárjától, azaz az „akkreditált parlamenti asszisztensek” ügyeit kezelő különleges tanácsadó bizottság megalakulása előtt segítségnyújtást biztosított a felperes számára arra az esetve nézve, ha úgy dönt, hogy P.‑vel szemben valamely nemzeti bíróság előtt indít keresetet. Ezt követően tájékoztatta az „akkreditált parlamenti asszisztensek” ügyeit kezelő különleges tanácsadó bizottságot ezen új bizottság első ülésén – a jelen esetben 2014. november 26‑án – a felperes zaklatásra vonatkozó panaszának fennállásáról. Márpedig e bizottság, amelyet a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóság a közigazgatási vizsgálat lefolytatásának feladatával az akkreditált parlamenti asszisztensek parlamenti képviselőkkel szembeni, zaklatásra vonatkozó állításaikkal kapcsolatban megbízott, hogy érvényt szerezzen a személyzeti szabályzat 24. cikkének, amikor valamely parlamenti képviselővel szembeni panasz a személyzet e csoportjától származik, megvizsgálta e panaszt, amely során mind a felperest, mind P.‑t meghallgatta. A Parlament e tekintetben hangsúlyozza, hogy a parlamenti képviselők nincsenek a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóságnak alárendelve, és a Parlament e minőségében tehát nem olyan munkaszerződések megkötésére jogosult hatóság, amely a közigazgatási vizsgálatban való együttműködésre kötelezhetné őket, különösen, mivel a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóság semmilyen hatáskörrel nem rendelkezik arra, hogy szankciót szabjon ki rájuk, ha a zaklatás bebizonyosodik.

82

Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy az uniós bíróság által megsemmisített jogi aktust kibocsátó intézmény feladata, annak érdekében, hogy megfeleljen az EUMSZ 266. cikk által számára előírt kötelezettségnek, hogy meghatározza a megsemmisítést kimondó ítélet végrehajtásához szükséges intézkedéseket, és így gyakorolja az e célból rendelkezésére álló mérlegelési jogkört, tiszteletben tartva mind az általa végrehajtandó ítélet rendelkező részét és indokolását, mind az uniós jog hatályos rendelkezéseit. E tekintetben amennyiben a megsemmisítést kimondó ítélet végrehajtása különös nehézségekkel jár, az érintett intézmény bármilyen, a megsemmisített határozat által az érintetteknek okozott hátrány méltányos jóvátételére alkalmas határozat meghozatalával eleget tehet az EUMSZ 266. cikkből eredő kötelezettségnek. E vonatkozásban a kinevezésre jogosult hatóság, vagy – mint a jelen ügyben – a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóság például párbeszédet kezdeményezhet a felperessel, hogy megpróbáljon vele olyan megállapodásra jutni, amely méltányosan orvosolja a jogsértés miatt őt ért hátrányokat (lásd: 1994. augusztus 9‑iParlament kontra Meskens ítélet, C‑412/92 P, EU:C:1994:308, 28. és 30. pont; 1992. október 8‑iMeskens kontra Parlament ítélet, T‑84/91, EU:T:1992:103, 80. pont; 1994. március 17‑iHoyer kontra Bizottság ítélet, T‑43/91, EU:T:1994:29, 64. pont).

83

Ugyanakkor még ha a megsemmisítést kimondó ítélet különös nehézséget is jelent és az érintettel folytatott párbeszéd alapján nem lehet megállapodásra jutni, az érintett intézmény rendelkezésére álló mérlegelési jogkört ténylegesen korlátozza az, hogy tiszteletben kell tartania az általa végrehajtandó ítélet rendelkező részét és indokolását, valamint a hatályos uniós jogi rendelkezéseket. Az intézmény így különösen köteles elkerülni azt, hogy az elfogadott intézkedésekre ugyanazok a szabálytalanságok vonatkozzanak, mint amelyeket a megsemmisítést kimondó ítélet megállapított (2012. december 13‑iHonnefelder kontra Bizottság ítélet, F‑42/11, EU:F:2012:196, 46. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

84

A jelen ügyben a felperes által felhozott azon kifogást illetően, hogy a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóság megtagadta az állítólagosan őt ért zaklatás tényállására vonatkozó közigazgatási vizsgálat megindítását, meg kell állapítani, hogy a 2014. március 3‑i határozatban a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóság nem tájékoztatta a felperest a lelki zaklatás állítólagos tényállására vonatkozó közigazgatási vizsgálatról. Így, figyelembe véve a 2014. január 15‑i végrehajtási intézkedések iránti kérelemben szereplő közigazgatási vizsgálat megindítása iránti kérelmet, amely megismételte az ilyen vizsgálat megindítására vonatkozó, eredetileg a segítségnyújtás iránti kérelemben, valamint a 2014. április 16‑i panaszban szereplő kérelmet, meg kell állapítani, hogy a panaszt elutasító határozattal a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóság hallgatólagosan, de szükségszerűen megtagadta az ilyen közigazgatási vizsgálat megindítását úgy, hogy csupán annak említésére szorítkozott, hogy az „akkreditált parlamenti asszisztensek” ügyeit kezelő különleges tanácsadó bizottság felállításra került, amely azonban csak 2014. november 26‑án alakult meg, és a felperest csak 2015 januárjában, vagyis a panaszt elutasító határozat, valamint a jelen kereset benyújtásának időpontja után hallgatta meg.

85

Meg kell tehát vizsgálni, hogy a CH‑ítélet végrehajtásához – amennyiben az megsemmisítette a segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító 2012. március 15‑i határozatot – szükséges volt‑e, hogy a Parlament közigazgatási vizsgálatot indítson, ahogy azt a felperes állítja.

86

A személyzeti szabályzat 24. cikke alapján előterjesztett segítségnyújtás iránti kérelmet közigazgatási vizsgálat megindítása nélkül elutasító határozat jogszerűségét illetően az uniós bíróságnak e határozat megalapozottságát azon bizonyítékok fényében kell vizsgálnia, amelyeket a határozathozatal kapcsán az adminisztráció tudomására hoztak, különösen amelyeket az érintett a segítségnyújtás iránti kérelmében közölt (2013. szeptember 16‑iFaita kontra EGSZB ítélet, F‑92/11, EU:F:2013:130, 98. pont; 2015. március 26‑i, CW kontra Parlament ítélet, F‑124/13, EU:F:2015:23, 143. pont, az ítélettel szemben T‑309/15. P. ügyszám alatt fellebbezés van folyamatban az Európai Unió Törvényszéke előtt).

87

E tekintetben emélékeztetni kell arra, hogy a segítségnyújtási kötelezettség alapján az adminisztráció a szolgálat ellátásának rendjével és nyugalmával összeegyeztethetetlen incidens esetén köteles a kellő eréllyel beavatkozni, és az eset körülményei által megkövetelt gyorsasággal és gondoskodással reagálni a tényállás megállapítása érdekében, amelyből köteles levonni a megfelelő következtetéseket. E célból elégséges, hogy az intézményétől védelmet igénylő tisztviselő bizonyítékkezdeményt hozzon fel azon támadások valóságosságára vonatkozóan, amelyek célpontjának tekinti magát. Ilyen körülmények esetén a szóban forgó intézmény feladata a megfelelő intézkedések meghozatala, így különösen a panasz alapjául szolgáló tényeknek a panaszossal folytatott együttműködésben történő megállapítására irányuló közigazgatási vizsgálat lefolytatása (1989. január 26‑iKoutchoumoff kontra Bizottság ítélet, 224/87, EU:C:1989:38, 15. és 16. pont; 1993. április 21‑iTallarico kontra Parlament ítélet, T‑5/92, EU:T:1993:37, 31. pont; 2000. december 5‑iCampogrande kontra Bizottság ítélet, T‑136/98, EU:T:2000:281, 42. pont; 2004. július 8‑iSchochaert kontra Tanács ítélet, T‑136/03, EU:T:2004:229, 49. pont; 2007. október 25‑iLo Giudice kontra Bizottság ítélet, T‑154/05, EU:T:2007:322, 136. pont; 2015. március 26‑iCW kontra Parlament ítélet, F‑124/13, EU:F:2015:23, 37. pont).

88

Zaklatásra vonatkozó állítások esetén a segítségnyújtási kötelezettség magában foglalja különösen azt a kötelezettséget, hogy az adminisztráció alaposan, gyorsan és bizalmasan vizsgálja meg a zaklatásra vonatkozó panaszt, és tájékoztassa a panaszost a panaszát követően tett intézkedésekről (2008. november 27‑iKlug kontra EMEA ítélet, F‑35/07, EU:F:2008:150, 74. pont; 2015. március 26‑iCW kontra Parlament ítélet, F‑124/13, EU:F:2015:23, 38. pont).

89

A személyzeti szabályzat 24. cikkének hatálya alá tartozó olyan helyzetekben, mint a jelen ügybeli helyzet, megteendő intézkedéseket illetően az adminisztráció, az uniós bíróság felülvizsgálati jogköre mellett, a személyzeti szabályzat 24. cikkének végrehajtási intézkedései és eszközei tekintetében széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik. Így az uniós bíróság felülvizsgálati jogköre kizárólag annak mérlegelésében áll, hogy az érintett intézmény észszerű korlátok között maradt‑e, és mérlegelési jogkörében nem nyilvánvalóan hibásan járt‑e el (lásd 1998. szeptember 15‑iHaas és társai kontra Bizottság ítélet, T‑3/96, EU:T:1998:202, 54. pont; 2005. május 4‑iSchmit kontra Bizottság ítélet, T‑144/03, EU:T:2005:158, 98. pont; 2007. október 25‑iLo Giudice kontra Bizottság ítélet, T‑154/05, EU:T:2007:322, 137. pont; 2015. március 26‑iCW kontra Parlament ítélet, F‑124/13, EU:F:2015:23, 39. pont).

90

Erre tekintettel az uniós bíróság zaklatással kapcsolatos – mutatis mutandis a jelen ügyben, és még inkább azon ügyekben alkalmazandó, ahol a megvádolt személy a Szerződésekben meghatározott választott tisztséget lát el – ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy az intézmény általában csak akkor alkalmazhat zaklatási panasszal érintett személlyel szemben – akár felettese a feltételezett áldozatnak, akár nem – fegyelmi vagy egyéb szankciókat, ha az elrendelt eljárási intézkedések kétséget kizáróan igazolják a tisztviselő vagy alkalmazott által megvádolt tisztviselőnek a szolgálat megfelelő működését vagy a feltételezett áldozat méltóságát és jó hírnevét sértő magatartását (1989. november 9‑i, Katsoufroskontra Bíróság ítélet, 55/88, EU:C:1989:409, 16. pont; 1996. február 28‑iDimitriadis kontra Számvevőszék ítélet, T‑294/94, EU:T:1996:24, 39. pont; 2005. május 4‑iSchmit kontra Bizottság ítélet, T‑144/03, EU:T:2005:158, 108. pont).

91

Az „akkreditált parlamenti asszisztensekre” vonatkozó zaklatással kapcsolatos belső szabályok 11. és 12. cikke tekintetében, amelyek a zaklatással kapcsolatos belső szabályok 13. és 14. cikkétől eltérően nem a Parlament főtitkárára, hanem a questorokra, sőt, a Parlament elnökére ruházzák a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóság e téren alkalmazandó szankciókkal kapcsolatos hatásköre, a Parlamenten belül létrehozott jogi szabályozást úgy kell értelmezni, hogy ha valamely akkreditált parlamenti asszisztens immár a Parlament munkaszerződések megkötésére jogosult hatóságként eljáró főtitkárához nyújt be a személyzeti szabályzat 24. cikke alapján olyan segítségnyújtás iránti kérelmet, amelyben parlamenti képviselőt vádol, a Parlament főtitkára minden olyan intézkedés meghozatalára jogosult, amely az akkreditált parlamenti asszisztenst közvetlenül érinti, ellenben minden olyan intézkedés, amely az érintett parlamenti képviselő közreműködését igényli vagy ez utóbbi szankcionálásának kilátásba helyezésével vagy szankcionálásával jár, az esettől függően az „akkreditált parlamenti asszisztensek” ügyeit kezelő különleges tanácsadó bizottsághoz, a questorokhoz vagy a Parlament elnökéhez tartozik.

92

A jelen ügyben az ügyiratból kitűnik, hogy a felperes segítségnyújtás iránti kérelmét bizonyítékkezdeménnyel támasztja alá. Ugyanis túl azokon az állításokon, melyeket egyoldalúan tett, és amelyekben kifejtette, hogy P. nem hagyott írásos nyomot a közöttük vitás eseményekről, a felperes megnevezte P. két munkatársát, akik az általa ismertetett magatartások tanúi voltak, és így kijelentéseit tárgyalás során is meg tudják erősíteni. Egyébként még ha az orvosszakértői vélemények önmagukban nem is alkalmasak annak bizonyítására, hogy jogi szempontból megvalósult a zaklatás vagy az intézményi kötelezettségszegés a segítségnyújtási kötelezettség tekintetében, (lásd: 2015. február 6‑iBQ kontra Számvevőszék ítélet, T‑7/14 P, EU:T:2015:79, 49. pont; 2014. szeptember 17‑iCQ kontra Parlament ítélet, F‑12/13, EU:F:2014:214, 127. pont), a felperes orvosi igazolásokat mutatott be, amelyek annak megállapítása során, hogy terheli‑e segítségnyújtási kötelezettség a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóságot, a lelki zaklatás – ugyan szubjektív – érzetére vonatkozó bizonyítékkezdeményeknek minősíthetők. Ehhez kapcsolódott az a körülmény, hogy a felperes egy kollégája is kapcsolatba lépett a zaklatással kapcsolatos belső szabályok értelmében felállított általános tanácsadó bizottsággal, és állítólagos zaklatás miatt 2014. március 24‑én a Közszolgálati Törvényszékhez nyújtott be keresetet ugyanezen parlamenti képviselővel szemben.

93

Így a segítségnyújtás iránti kérelemben megadott, illetve a később, a CH‑ítélet végrehajtására irányuló intézkedésekre vonatkozó 2014. január 15‑kérelem és a 2014. április 16‑i panasz kapcsán, azaz a felperes azon irataiból kiderülő információk, amelyben a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóságtól a közigazgatási vizsgálat megindítását és lefolytatását kérte, olyan gyanúelemnek minősültek, amelyek komoly kétséget keletkeztettek azt illetően, hogy a jelen esetben kielégítők‑e a személyzeti szabályzat 12a. cikkében rögzített feltételek (lásd: 2015. március 26‑iCN kontra Parlament ítélet, F‑26/14, EU:F:2015:22, 56. pont).

94

E körülmények között, a segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító határozatnak a CH‑ítélet általi megsemmisítése következtében a felperes ismét benyújtotta a segítségnyújtás iránti kérelmet a munkaszerződések megkötésére jogosult hatósághoz, melyet nem bíráltak el. Következésképpen a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóság a CH‑ítélet végrehajtására irányuló intézkedések keretében köteles volt e segítségnyújtás iránti kérelemnek megfelelően és gyorsan, többek között közigazgatási vizsgálat indításával eleget tenni, különösen úgy, hogy – amint arra a Közszolgálati Törvényszék a CH‑ítélet 58. pontjában rámutatott – a Parlamentet semmi sem akadályozta abban, hogy a belső szabályzata 9. cikke (2) bekezdésére hivatkozással felhívja P.‑t a közigazgatási vizsgálat során történő együttműködésre, annak érdekében, hogy megvizsgálják a személyzeti szabályzat 12a. cikkébe ütköző magatartását, amelynek a felperes, állítása szerint, az áldozata volt.

95

Egyébként a közigazgatási vizsgálat célja az – amint arra korábban is emlékeztettünk –, hogy megállapítsa a tényállást, és az ügy ismeretében levonja abból a megfelelő következtetéseket mind a vizsgálat tárgyát képező esettel kapcsolatban, mind pedig annak érdekében, hogy – általánosságban és a gondos ügyintézés elvének megfelelően – elkerülje az ilyen helyzet jövőbeni újbóli előfordulását. Ezenkívül a közigazgatási vizsgálat eredményei vagy megerősítik a lelki zaklatásra vonatkozó állításokat, amely megerősítés az áldozat számára hasznosnak bizonyulhat amennyiben a feltételezett zaklatóval szemben valamely nemzeti bíróság előtt indított keresetével lehetségesen elszenvedett kárának megtéríttetésére törekszik, vagy cáfolják az állítólagos áldozat állításait, és e cáfolat alapján megtéríthetők azon károk, amelyeket a feltételezett zaklatóként vizsgálati eljárás alá vont személynél az ilyen, végül is megalapozatlan vád okozhatott.

96

A fentiekből az következik, hogy a Parlament azáltal, hogy nem indította meg a felperes által segítségnyújtás iránti kérelmében, a 2014. január 15‑i CH‑ítélet végrehajtására irányuló intézkedések iránti kérelmében, valamint a 2014. április 16‑i panaszában kért közigazgatási vizsgálatot, a segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító határozatnak a CH‑ítélet általi megsemmisítésére tekintettel megsértette az EUMSZ 266. cikket.

97

E tekintetben nincs jelentősége annak, hogy az „akkreditált parlamenti asszisztensek” ügyeit kezelő különleges tanácsadó bizottságot csak 2014 áprilisában hozták létre, vagy akár hogy a felperes nem járult hozzá az említett bizottság megkereséséhez, amely – amint a neve is jelzi – csak tanácsadó szerepet tölt be.

98

Ugyanis egyrészt a felperes a személyzeti szabályzat 24. cikke alapján mindenképpen jogosult volt segítségnyújtás iránti kérelmet benyújtani a munkaszerződések megkötésére jogosult hatósághoz anélkül, hogy köteles lett volna előzetesen az általános tanácsadó bizottsághoz és/vagy az „akkreditált parlamenti asszisztensek” ügyeit kezelő különleges tanácsadó bizottsághoz fordulni, vagy akár – abban az esetben ha az említett bizottságok valamelyikéhez fordult volna – megvárni e bizottság vagy ezen bizottságok esetleges válaszát, még akkor sem, ha ez bizonyos esetekben például a közvetítés szempontjából kívánatos lehet (lásd ebben az értelemben: 2015. március 26‑iCW kontra Parlament ítélet, F‑124/13, EU:F:2015:23, 140. pont).

99

Másrészt a közigazgatási vizsgálat gyors megindítására és lefolytatására vonatkozó kötelezettség a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóságot terheli, ugyanis ez a hatóság jogosult a személyzeti szabályzat 24. cikke értelmében benyújtott segítségnyújtás iránti kérelem kezelésére, a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóság azon lehetőségének sérelme nélkül, hogy a szükséges nyomozati vagy megelőzési feladatokat más adminisztratív egységre vagy az intézmény más belső szervére ruházza át az általa szabályszerűen meghozott jogi rendelkezés alapján, amely a hatályos uniós jog magasabb szintű szabályait tiszteletben tartva meghatározza az ilyen feladatátruházás szabályait és feltételeit. Ennek megfelelően az intézmény ebből a célból, és a logisztikai és humán erőforrások rendelkezésre bocsátása mellett dönthet úgy, hogy az közigazgatási vizsgálat lefolytatásával megbízza az intézmény vezetését, így a főigazgatót, az ad hoc vizsgálati bizottságot, a zaklatással foglalkozó tanácsadó bizottságot, vagy akár egy ezen intézményen kívüli személyt vagy fórumot (2015. március 26‑iCW kontra Parlament ítélet, F‑124/13, EU:F:2015:23, 142. pont).

100

Következésképpen, a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóság, jóllehet a jelen kereset benyújtása után, úgy döntött, hogy közvetlenül az „akkreditált parlamenti asszisztensek” ügyeit kezelő különleges tanácsadó bizottsághoz fordul, amely cselekmény látszólag a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóság azon akaratát testesíti meg, hogy e bizottságot bízza meg a személyzeti szabályzat 24. cikke alapján a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóság által elvégzendő közigazgatási vizsgálat lefolytatásával, ettől függetlenül – még ha az „akkreditált parlamenti asszisztensek” ügyeit kezelő különleges tanácsadó bizottság e megkeresése a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóság közigazgatási vizsgálat megindítására vonatkozó határozatával egyenértékűnek minősül is – arra a panaszt elutasító határozatot és a jelen kereset benyújtását követően került sor.

101

A fentiekre tekintettel meg kell semmisíteni a panaszt elutasító határozat által helyben hagyott 2014. március 3‑i határozatot, mivel a Parlament megsértette az EUMSZ 266. cikket, a személyzeti szabályzat 24. cikke alapján őt terhelő segítségnyújtási kötelezettséget és a gondoskodási kötelezettségét azáltal, hogy a segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító határozatnak a CH‑ítélet által történő megsemmisítését követően nem rendelte el a lelki zaklatás állítólagos tényállására vonatkozó közigazgatási vizsgálat megindítását.

102

E körülmények között nem szükséges határozni a felperes azon kifogásával kapcsolatban, amelyet a felperes azt illetően terjesztett elő, hogy a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóság köteles volt segítséget nyújtani számára abban, hogy a nemzeti jog szerinti jogi úton keressen védelmet. Elegendő ugyanakkor e tekintetben azt kiemelni, hogy a CH‑ítélet 57. pontjában szereplő indokok nem értelmezhetők úgy, hogy a személyzeti szabályzat 24. cikke szerinti segítségnyújtási kötelezettség a CH‑ítélet végrehajtására irányuló intézkedések címén a felperes részére ezen eljárásban nyújtott segítéség felajánlására korlátozódna abban az esetben, ha a felperes úgy dönt, hogy a feltételezett zaklatóval szemben valamely nemzeti bíróság előtt indít keresetet.

103

A felperes úgy véli, hogy a Parlamentet arra kell kötelezni, hogy fizessen meg számára 144000 euró összeget az arra vonatkozó esély elvesztéséből eredő vagyoni kár megtérítése címén, hogy a 2014–2019‑es parlamenti ciklusban új akkreditált parlamenti asszisztensi szerződést ajánljanak neki. A felperes szerint ugyanis mivel nem rendelkezett megfelelő időben a munkaeszközökkel, nem tudta megfelelően felvenni a kapcsolatot a Parlament újonnan megválasztott képviselőivel, és nem szerezhetett tudomást a Parlamenten belül esetlegesen megüresedő álláshelyekről sem. Következésképpen szerinte ötéves időszakra elvesztette a felvétel esélyét. Tekintve, hogy válasza benyújtásának időpontjában még állást keresett, arra hivatkozik, hogy az elvesztett előny 240000 euróra értékelhető azon illetmény alapján, amelyben korábban akkreditált parlamenti asszisztensként részesült. A valamely, a 2014–2019‑es parlamenti ciklusra újonnan megválasztott parlamenti képviselő általi felvételre komoly esély mutatkozott volna, ha az előző parlamenti ciklus során a Parlament helyiségeiben dolgozott volna, többek között éppen azon tapasztalatból kifolyólag, amit ott szerezhetett volna. Mivel ezt az is bizonyítja, hogy P. felvette őt, miután távozott az a parlamenti képviselő, akinek a helyét P. töltötte be, a felperes úgy véli, hogy az akkreditált képviselők 60%‑a a választások kihirdetését követően az új európai képviselőktől új állást kap, és továbbra is szolgálatban marad. A felvétel százalékos esélyét – azaz 60%‑ot – arra a 240000 euró összegre alkalmazva, amely az akkreditált parlamenti asszisztens teljes parlamenti ciklus során elérhető halmozott illetményének felel meg, arra a következtetésre jut, hogy a Parlamentet arra kell kötelezni, hogy az általa elszenvedett vagyoni kár címén 144000 euró összeget fizessen meg részére.

104

A Parlament úgy véli, hogy az ítélkezési gyakorlat által elfogadott azon három feltétel tekintetében, amelytől az Unió felelősségének megállapítása függ, ajelen esetben hiányzik a magatartás jogellenességének feltétele, mivel a Parlament soha nem akadályozta meg a felperest abban, hogy kapcsolatba lépjen a 2014–2019‑es parlamenti ciklusra újonnan megválasztott parlamenti képviselőkkel. Egyebekben az állítólagos kár valós jellege nincs megfelelően alátámasztva az ítélkezési gyakorlat szempontjából, amely megköveteli, hogy a kár tényleges és határozott legyen, és amennyiben elvesztett esélyről van szó, az állítólag elvesztett esély valódi, az esély elvesztése pedig ezen kívül végleges legyen. Márpedig a felperesnek, aki egyébként nem bizonyította, hogy lépéseket tett ennek érdekében, továbbra is lehetősége van arra, hogy valamely parlamenti képviselő felvegye őt a jelenlegi ötéves parlamenti ciklus során, amely csak 2019‑ben ér véget. Mindenesetre álláspontja szerint semmilyen személyzeti szabályzat szerinti szabály vagy jogszabály nem biztosít jogot az akkreditált parlamenti képviselő számára arra, hogy szerződésének lejártakor valamely másik parlamenti képviselő segítése céljából vegyék őt fel, mivel az akkreditált parlamenti képviselő jövője – tekintettel a bizalmi viszonyon alapuló alkalmazására – természeténél fogva feltételes, és nem tényleges és határozott jellegű.

105

Az újonnan megválasztott parlamenti képviselőkkel való kapcsolatot illetően e kapcsolatfelvétel lényegében – ellentétben azzal, amit a felperes sejtet – nem a Parlament helyiségeiben, hanem inkább az újonnan megválasztott képviselők származási tagállamában történik, még mielőtt azok hivatalba lépnének.

106

Végül szerinte az állítólagos jogellenesség és a hivatkozott vagyoni kár közötti okozati kapcsolat is hiányzik, mivel a Parlament állítólagos kötelezettségszegése semmilyen módon nem képezheti meghatározó okát annak, hogy az esély a felperes által hivatkozottak szerint nem valósul meg, vagyis hogy a 2014–2019‑es parlamenti ciklusban nem vette őt fel egy parlamenti képviselő sem, mivel az akkreditált parlamenti képviselőket a Parlamentbe beválasztott személyek választják ki szabadon, és nem az intézmény.

107

Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy az Unió szerződésen kívüli felelősségének megállapítása három együttes feltétel fennállásától függ, amelyek a következők: az intézménynek felrótt magatartás jogellenessége, a kár tényleges bekövetkezése, valamint a felrótt magatartás és a hivatkozott kár közötti okozati összefüggés. E három feltételnek együttesen kell teljesülnie, így bármelyikük hiánya elegendő a kártérítési kérelmek elutasításához (lásd: 2008. február 21‑iBizottság kontra Girardot ítélet, C‑348/06P , EU:C:2008:107, 52. pont; 2011. július 5‑iV kontra Parlament ítélet, F‑46/09, EU:F:2011:101, 157. pont; 2015. május 19‑iBrune kontra Bizottság ítélet, F‑59/14, EU:F:2015:50, 71. pont).

108

Meg kell állapítani, hogy felvétel esélyének elvesztéséből eredő vagyoni kár megtérítése iránti kérelem alátámasztása céljából hivatkozott jogellenes magatartás lényegében abban áll, hogy a Parlament jogellenesen megtagadta a felperestől a munkaeszközök rendelkezésre bocsátását, ami a 2014. március 3‑i és április 2‑i határozatokból következik. Márpedig, amint az korábban megállapításra került, az ilyen kifogás nem tűnik megalapozottnak.

109

Mindenesetre a – jelen esetben vagyoni – kár tényleges bekövetkeztét illetően az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a kárt megfelelően meg kell állapítani, és a kárnak bizonyosnak kell lennie (lásd ebben az értelemben: 2008. február 21‑iBizottság kontra Girardot ítélet, C‑348/06P , EU:C:2008:107, 54. pont; 2015. május 19‑iBrune kontra Bizottság ítélet, F‑59/14, EU:F:2015:50, 76. pont). Különösen ha az állítólagos kár – mint a jelen ügyben – egy esély elvesztése, akkor egyrészt az elvesztett esélynek valódinak (2004. október 5‑iEagle és társai kontra Bizottság ítélet, T‑144/02, EU:T:2004:290, 165. pont; 2006. június 6‑iGirardot kontra Bizottság ítélet, T‑10/02, EU:T:2006:148, 96. pont), másrészt az esély elvesztésének véglegesnek kell lennie.

110

Az okozati összefüggés bizonyosságának mértéke megfelelő, ha az Unió valamely intézménye által elkövetett jogsértés biztosan megfosztott valamely személyt nem szükségszerűen a felvételtől, mivel az arra való jogosultságot az érintett soha nem tudná bizonyítani, hanem a tisztviselőként vagy alkalmazottként való felvétel komoly esélyétől, amely az érdekelt számára jövedelemkiesés formájában megjelenő vagyoni kárt eredményez (2011. július 5‑iV kontra Parlament ítélet, F‑46/09, EU:F:2011:101, 159. pont; 2013. október 17‑iBF kontra Számvevőszék ítélet, F‑69/11, EU:F:2013:151, 73. pont).

111

A jelen ügyben a Közszolgálati Törvényszék megállapítja, hogy még ha gyakorlatilag akkreditált parlamenti asszisztenseket minden parlamenti választást követően bizonyos arányban – amit a felperes a korábban foglalkoztatottak 60%‑ára becsül – ténylegesen alkalmaznak is az újonnan megválasztott parlamenti képviselők, ideértve mindazon képviselőket, akik az előző ciklus során már rendelkeztek parlamenti mandátummal, és azokat is, akik nem, a felperes észszerűen nem hivatkozhat arra, hogy ha a teljes 2009–2014‑es parlamenti ciklus során ténylegesen szolgálatban maradt volna, akkor 60%‑os esélye lenne valamely újonnan megválasztott parlamenti képviselőt meggyőzni arról, hogy az őt a szolgálatába vegye. Ugyanis mivel a felvétele, munkaviszonyának esetleges folytatása vagy munkaszerződésének meghosszabbítása definíció szerint az általa segített parlamenti képviselőhöz fűződő bizalmi viszony függvénye, a parlamenti képviselő szolgálatában álló akkreditált parlamenti asszisztens nem veheti biztosra, hogy alkalmazásba veszik valamely másik parlamenti képviselő segítése céljából, illetve nem lehet benne biztos, hogy felvételét követően ugyanazon parlamenti képviselő újraválasztása esetén továbbra is szolgálatában tartja.

112

Egyébként a valamely, a 2014–2019‑es parlamenti ciklusra újonnan megválasztott parlamenti képviselő általi felvételnek a munkaeszközök késedelmes rendelkezésre bocsátása miatti lecsökkent esélyét illetően a munkaeszközöket egyrészt a felperes részére amint az arra vonatkozó kérelmet előterjesztette – vagy legalábbis nem észszerűtlen időn belül – visszaszolgáltatták. Másrészt, amint arra a Parlament helyesen hivatkozik, a Parlament helyiségeiben való puszta fizikai tartózkodás, és/vagy ezen intézmény elektronikus levélcímével való rendelkezés vagy ez utóbbi intranetes hálózatához való hozzáférés puszta ténye észszerűen nem tekinthető meghatározónak az újonnan megválasztott parlamenti képviselő általi jövőbeni munkatársként való kiválasztásnál. Mindazonáltal, noha e szempontok könnyíthetik a kapcsolatfelvételt, nem jelentenek sem állást vagy álláshoz való hozzáférést, sem arra vonatkozó biztosítékot. Nem minősíthetők tehát spekulatív módon a felvétel tényleges és határozott esélyét megalapozó tényezőknek.

113

Ezenkívül az újonnan megválasztott parlamenti képviselők, mielőtt hivatalosan is hivatalba lépnének a Parlamentben, munkatársaik felvétele érdekében a származási tagállamukban is kapcsolatokat létesíthetnek és megbeszéléseket szervezhetnek. Végül, figyelembe véve, hogy a felperes e szempontot fontosnak tartja annak érdekében, hogy akkreditált parlamenti asszisztensként alkalmazzák őt, észszerűen vélelmezhető, hogy miután több éven keresztül akkreditált parlamenti asszisztensként tevékenykedett, továbbra is megfelelő kapcsolati hálózattal rendelkezik a parlamenti képviselők és az akkreditált parlamenti asszisztensek között ahhoz, hogy értesítsék őt az üres álláshelyekről, és ebből kifolyólag könnyen kapcsolatba tud kerülni az újonnan megválasztott parlamenti képviselőkkel anélkül, hogy szükségszerűen parlamenti elektronikus levélcímmel vagy a Parlament helyiségeibe való bejárási jogosultsággal kellene rendelkeznie. A válaszában adott információkból kitűnik, hogy az egyik parlamenti képviselőcsoport nemzeti delegációjánál szolgálatban lévő akkreditált parlamenti asszisztensekkel, valamint az említett delegációval tartott fenn kapcsolatot, így mindezen személyek közvetíteni tudták felé a parlamenti információkat.

114

A fentiekből következik, hogy még ha feltételezzük is, hogy a felperes ténylegesen szolgálatban maradhatott volna és a munkaeszközökkel a CH‑ítélet kihirdetését követően közvetlenül rendelkezett volna, a 2014–2019‑es parlamenti ciklusra újonnan megválasztott parlamenti képviselő általi felvételének állítólagos esélye nem a munkaeszközök rendelkezésére állásán vagy a Parlament helyiségeiben való fizikai jelenlétén, hanem inkább a pályázatában felmutatott érdemein és szakmai tapasztalatán múlott volna, amely tapasztalatok nem javultak volna lényegesen, ha 2014‑ben még további néhány hónapos időszakon át tényleges akkreditált parlamenti asszisztensi feladatokat látott volna el. Végezetül a felperes nem hivatkozik arra, hogy különös lépéseket tett volna az újonnan megválasztott parlamenti képviselők felé, illetve arra, hogy valamelyikük azzal utasította volna el azt, hogy szolgálatába vegye, hogy fizikailag nem volt jelen a Parlament helyiségeiben vagy 2014. június 16. előtt nem rendelkezett ezen intézménybeli elektronikus levélcímmel, illetve hogy akkreditált parlamenti asszisztensként elégtelen szakmai tapasztalattal rendelkezett volna.

115

Ezenkívül, amint azt a Parlament hangsúlyozza, a 2014–2019‑es parlamenti ciklus jelenleg folyamatban van. Így az esély állítólagos elvesztése egyáltalán nem tűnik véglegesnek, mivel épp ellenkezőleg, a felperest a jövőben újból felvehetik akkreditált parlamenti asszisztensnek.

116

E nézőpontból a felvétel esélyének állítólagos elvesztésével kapcsolatos kártérítési kereseti kérelmeket mind a felvétel esélye elvesztésének valóságos jellegére, mind az okozati viszonyra vonatkozó relatív feltételre tekintettel el kell utasítani.

117

A fenti megfontolásokból következik, hogy a 2014–2019‑es parlamenti ciklusra való valamely parlamenti képviselő általi felvétel esélyének elvesztéséből következő vagyoni kárra vonatkozó kártérítési kérelmeket mint megalapozatlanokat el kell utasítani.

118

A felperes az általa 60000 euróra tartott nem vagyoni kár alátámasztása érdekében azon körülményre hivatkozik, hogy még mindig nem sikerült elérnie, hogy megindítsák az olyan közigazgatási vizsgálatot, amely megállapíthatná a segítségnyújtás iránti kérelmében felhozott lelki zaklatás tényállásának helytállóságát. A megtámadott határozatok megsemmisítése a jelen ügyben nem alkalmas az ilyen kár megtérítésére, amely látszólag független az e határozatok megsemmisítését megalapozó jogsértéstől. A felperes álláspontja szerint nem vagyoni kára részben azon alapul, hogy közigazgatási vizsgálat megindításának hiányában a személyes méltósága sérült, mivel szerinte zaklatták. Amint arra a Közszolgálati Törvényszék a 2011. február 8‑iSkareby kontra Bizottság ítéletben (F‑95/09, EU:F:2011:9, 26. pont) rámutatott, a lelki zaklatás megvalósulásának az adminisztráció általi esetleges elismerése, amely egyértelműen a közigazgatási vizsgálat megindításától és végigvitelétől függ, önmagában kedvező hatással járhat a zaklatást elszenvedő személy felépülésére irányuló terápiás eljárásban. Márpedig a felperest nyilvánvalóan megfosztották e kedvező hatástól, mivel, legalábbis a kereset megindításának időpontjában, a közigazgatási vizsgálatról még semmilyen jelentés nem készült. Ehhez járul még az a tény is, hogy egyrészt a Parlament nyilvánvalóan nem ügyelt arra, hogy a CH‑ítélet végrehajtásának keretében hozott új határozatok ne rendelkezzenek olyan hibával, mint amilyen a korábbi határozatoknak az említett ítélet általi megsemmisítését igazolta, másrészt a felperes kénytelen volt másodszor is pert megelőző eljárásban, majd peres eljárásban részt venni azért, hogy jogait elismerjék.

119

A Parlament a fent említett kártérítési kérelmek elutasítását kéri arra hivatkozva, hogy olyan szervet – a jelen esetben az „akkreditált parlamenti asszisztensek” ügyeit kezelő különleges tanácsadó bizottságot – állított fel, amely képes közigazgatási vizsgálat lefolytatására olyan zaklatás miatti panasz esetén, ahol a feltételezett zaklató parlamenti képviselő. A közigazgatási vizsgálat megindításának határidejét illetően a Parlament rámutat, hogy „megfelelő keretek nélküli látszólagos vizsgálat helyett, ami e tényállást illetően nem nyújtott volna megfelelő biztosítékokat”, helyesebbnek tartotta az akkreditált parlamenti asszisztensekkel kötött szerződéses jogviszonyok vonatkozásában „[az »akkreditált parlamenti asszisztensekre« vonatkozó zaklatással kapcsolatos belső szabályok 2014. április 14‑i elfogadásával] kényszerítő jogi eszközt létrehozni, amely a személyzeti szabályzat 24. cikkét hatékonyan érvényesíteni tudja”. A Parlament ezenkívül úgy véli, hogy a felperes „nem állíthatja, hogy független és pénzösszegben kifejezhető nem vagyoni kárt szenvedett volna abból kifolyólag, hogy [a Parlament] állítólag nem vizsgálta meg segítségnyújtás iránti kérelmet”.

120

Bár a jogellenes aktus – mint a panaszt elutasító határozat által helybenhagyott 2014. március 3‑i és április 2‑i határozatok – megsemmisítése önmagában megfelelő és főszabályként elégséges jóvátételét jelentheti minden olyan nem vagyoni kárnak, amelyet ezen aktus okozhatott, nem ez a helyzet akkor, ha a felperes bizonyítja, hogy őt a megsemmisítést megalapozó jogsértéstől független és e megsemmisítéssel teljes mértékben helyre nem hozható nem vagyoni kár érte (lásd ebben az értelemben: 2006. június 6‑iGirardot kontra Bizottság ítélet, T‑10/02, EU:T:2006:148, 131. pont; 2009. november 19‑iMichail kontra Bizottság ítélet, T‑49/08P , EU:T:2009:456, 88. pont; 2015. május 19‑iBrune kontra Bizottság ítélet, F‑59/14, EU:F:2015:50, 80. pont).

121

Meg kell állapítani, hogy a felperest a jelen ügyben nyilvánvalóan nem vagyoni kár érte abból kifolyólag, hogy először is a Parlament a jelen ügyben való ítélethozatal időpontjában még mindig nem kezelte eredményesen a személyzeti szabályzat 24. cikke alapján benyújtott segítségnyújtás iránti kérelmét, másodszor, a jelen kereset előterjesztésének időpontjában semmilyen, az ítélkezési gyakorlat értelmében vett közigazgatási vizsgálatra nem került sor, és harmadszor, a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóság – jóllehet ez utóbbi időpontot követően – az „akkreditált parlamenti asszisztensek” ügyeit kezelő különleges tanácsadó bizottságot bízta meg maga helyett az ilyen vizsgálat lefolytatásával, a felperest a jelen ügyben való határozathozatal időpontjában még nem tájékoztatták e vizsgálat eredményéről, sem a questorok vagy akár a Parlament elnöke által javasolt esetleges intézkedésekről.

122

Márpedig, tekintve, hogy a munkaszerződések megkötésére jogosult hatósághoz szabályszerűen nyújtottak be segítségnyújtás iránti kérelmet, jelen esetben 2011. december 22‑én, olyan időpontban, amikor mind a felperes mind az érintett parlamenti képviselő az intézményen belül látta el feladatait, az köteles lefolytatni a közigazgatási vizsgálatot, függetlenül attól, hogy az állítólagos zaklatás megszűnte vagy sem.

123

Ugyanis egyrészt a lelki zaklatás megvalósulásának a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóság általi – esetlegesen olyan tanácsadó bizottság segítségével lefolytatott közigazgatási vizsgálatot követően, mint amilyen az „akkreditált parlamenti asszisztensek” ügyeit kezelő különleges tanácsadó bizottság – esetleges elismerése önmagában kedvező hatással járhat a zaklatást elszenvedő akkreditált Parlamenti asszisztens felépülésére irányuló gyógykezelésben (lásd 2011. február 8‑iSkareby kontra Bizottság ítélet, F‑95/09, EU:F:2011:9, 26. pont) és az áldozat felhasználhatja azt a nemzeti bíróság előtti esetleges keresetindítás céljából, amelyre a személyzeti szabályzat 24. cikke értelmében alkalmazandó a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóság segítségnyújtási kötelezettsége és e kötelezettség nem múlik el az akkreditált parlamenti asszisztens alkalmazási idejének végével.

124

Másrészt, különösen olyan helyzetben, mint a jelen ügybeli, ahol a jelen szakaszban csupán a zaklatással kapcsolatos állításokról van szó, a közigazgatási vizsgálat végig vitele pont fordítva lehetővé teszi az állítólagos áldozat állításainak cáfolatát, amely alapján megtéríthetők azon károk, amelyeket a feltételezett zaklatóként vizsgálati eljárás alá vont személynél az ilyen vád okozhatott, amennyiben az megalapozatlannak bizonyul.

125

Ezen kívül, amint a felperes kiemeli, az az igazságtalanságérzet és az a gyötrelem, amit az vált ki valamely személyben, hogy előbb pert megelőző eljárásban, majd peres eljárásban kellett részt vennie azért, hogy jogait elismerjék, nem vagyoni kárt képez, amelyet pusztán abból a tényből is le lehet vonni, hogy az adminisztráció jogellenesen járt el, hangsúlyozva, hogy e károkat meg kell téríteni, ha azokat a szóban forgó aktus megsemmisítéséből eredő elégtétel nem egyenlíti ki (lásd ebben az értelemben: 1990. február 7‑iCulin kontra Bizottság ítélet, C‑343/87, EU:C:1990:49, 27. és 28. pont). Ez érvényes többek között akkor, amikor az adminisztráció a megsemmisítést kimondó ítélet végrehajtási intézkedéseinek keretében ugyanolyan jellegű szabálytalanságokat követ el ismét, mint amilyenek az említett megsemmisítést indokolták.

126

A jelen ügyben az ugyan a segítségnyújtás iránti kérelemben, majd utólagosan is kért közigazgatási vizsgálat megfelelő időben történő megindításának és végig vitelének hiányára, valamint arra tekintettel, hogy a felperesnek a Parlament adminisztrációjánál újabb lépéseket kellett tennie, majd új keresetet kellett indítania a személyzeti szabályzat 24. cikkére alapított jogai teljes körének elismerése érdekében, a Közszolgálati Törvényszék úgy határoz, hogy méltányossági alapon a felperes javára 25000 euró kártérítést állapít meg a felperest az említett címen ért nem vagyoni kár megtérítéseként.

127

Egyebekben a Közszolgálati Törvényszék megállapítja, hogy helyt kell adni a felperes arra irányuló kérelmének, hogy ezen összeget az EKB által a főbb refinanszírozási műveleteknél alkalmazott kamatlábnak két százalékponttal növelt mértéke alapján kiszámítandó késedelmi kamattal kell növelni. Azon időpont megjelölése hiányában, amelytől az ilyen késedelmi kamatok számítandók, a Közszolgálati Törvényszék korlátlan felülvizsgálati jogkörében eljárva határoz úgy (lásd ebben az értelemben: 1998. július 8‑iAquilino kontra Tanács ítélet, T‑130/96, EU:T:1998:159, 39. pont), hogy a kamat a panaszt elutasító határozat elfogadásától, azaz 2014. augusztus 4‑étől számítandó, mivel ezen időpontig a munkaszerződések megkötésére jogosult hatóság főszabály szerint még rendelkezett azzal a lehetőséggel, hogy közigazgatási vizsgálatot indítson a CH‑ítélet végrehajtására irányuló intézkedések címén annak érdekében, hogy eleget tegyen a felperes által erre vonatkozóan 2014. január 15‑én előterjesztett kérelemnek.

128

Végül a felperesnek a védelemhez való jog és a gondos ügyintézés elvének megsértésére alapított érveit illetően, miszerint nem engedélyezték számára, hogy az „akkreditált parlamenti asszisztensek” ügyeit kezelő különleges tanácsadó bizottság 2015. január 15‑i ülésére ügyvédei is elkísérjék, a Közszolgálati Törvényszék annak megállapítására szorítkozik, hogy a felrótt tényállás mindenképpen későbbi, mint a Közszolgálati Törvényszék előtti eljárás kezdete és nem vehető figyelembe az elszenvedett kár meghatározásakor.

129

A fenti megfontolások összességére tekintettel a Közszolgálati Törvényszék:

130

Az eljárási szabályzat 101. cikke értelmében az említett szabályzat második címe hetedik fejezetének többi rendelkezésére is figyelemmel, a pervesztes fél maga viseli saját költségeit, és a Közszolgálati Törvényszék kötelezi a másik fél költségeinek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Ugyanezen szabályzat 102. cikkének (1) bekezdése szerint ha az a méltányosság alapján indokolt, a Közszolgálati Törvényszék úgy határozhat, hogy a pervesztes fél maga viseli saját költségeit, de őt a másik fél költségei csak egy részének viselésére kötelezi, vagy e címen nem kötelezi a költségek viselésére.

131

A jelen ítéletben kifejtett indokolásból kitűnik, hogy a Parlament lett a pervesztes fél. Továbbá a felperes a kérelmében kifejezetten kérte, hogy a Közszolgálati Törvényszék a Parlamentet kötelezze a költségek viselésére. Mivel a jelen ügy körülményei nem indokolják az eljárási szabályzat 102. cikke (1) bekezdésének alkalmazását, a Parlamentnek kell viselnie saját költségeit, és őt kell kötelezni CH részéről felmerült költségek viselésére.

A fenti indokok alapján

A KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉK (első tanács)

a következőképpen határozott: