Felek
Az ítélet indoklása
Rendelkező rész

Felek

A C‑362/13., C‑363/13. és C‑407/13. sz. egyesített ügyekben,

az EUMSZ 267. cikk alapján benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelmek tárgyában, amelyeket a Corte suprema di cassazione (Olaszország) a Bírósághoz 2013. június 28‑án és július 17‑én érkezett, 2013. április 3‑i határozataival terjesztett elő az előtte

Maurizio Fiamingo (C‑362/13),

Leonardo Zappalà (C‑363/13),

Francesco Rotondo és társai (C‑407/13)

és

a Rete Ferroviaria Italiana SpA

között folyamatban lévő eljárásban,

A BÍRÓSÁG (harmadik tanács),

tagjai: M. Ilešič tanácselnök, C. G. Fernlund, A. Ó Caoimh (előadó), C. Toader és E. Jarašiūnas bírák,

főtanácsnok: J. Kokott,

hivatalvezető: L. Carrasco Marco tanácsos,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2014. május 7‑i tárgyalásra,

figyelembe véve a következők által előterjesztett észrevételeket:

– M. Fiamingo és L. Zappalà képviseletében A. Notarianni avvocatessa,

– F. Rotondo és társai képviseletében V. De Michele és R. Garofalo avvocati,

– a Rete Ferroviaria Italiana SpA képviseletében F. Sciaudone avvocato,

– az olasz kormány képviseletében G. Palmieri, meghatalmazotti minőségben, segítője G. Albenzio avvocatto dello Stato,

– a lengyel kormány képviseletében B. Majczyna, meghatalmazotti minőségben,

– a norvég kormány képviseletében I. S. Jansen és K. B. Moen, meghatalmazotti minőségben,

– az Európai Bizottság képviseletében C. Cattabriga és J. Enegren, meghatalmazotti minőségben,

tekintettel a főtanácsnok meghallgatását követően hozott határozatra, miszerint az ügy elbírálására a főtanácsnok indítványa nélkül kerül sor,

meghozta a következő

Ítéletet

Az ítélet indoklása

1. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmek az ESZSZ, az UNICE és a CEEP által a határozott ideig tartó munkaviszonyról kötött keretmegállapodásról szóló, 1999. június 28‑i 1999/70/EK tanácsi irányelv (HL L 175., 43. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 3. kötet, 368. o.) mellékletében szereplő, a határozott ideig tartó munkaviszonyról szóló, 1999. március 18‑án kötött keretmegállapodás (a továbbiakban: keretmegállapodás) 3. és 5. szakaszának értelmezésére vonatkoznak.

2. E kérelmeket a tengerészként alkalmazásban álló munkavállalóknak munkáltatójukkal, a Rete Ferroviaria Italiana SpA‑val (a továbbiakban: RFI) szemben, a vele fennálló munkaszerződésük minősítésének tárgyában indított jogviták keretében terjesztették elő.

Jogi háttér

Az uniós jog

Az 1999/70/EK irányelv

3. Az 1999/70 irányelv 1. cikke értelmében ezen irányelv célja „a mellékletben szereplő [...] keretmegállapodás végrehajtása, amely megállapodást [...] általános iparági szervezetek (ESZSZ, UNICE és CEEP) kötöttek”.

4. A keretmegállapodás preambulumának második, harmadik és negyedik bekezdése a következőképpen fogalmaz:

„A szerződő felek elismerik, hogy a határozatlan időre szóló szerződések a munkáltatók és a munkavállalók közötti munkaviszony általános formái, és továbbra is azok maradnak. Elismerik továbbá, hogy a határozott idejű munkaszerződések meghatározott körülmények között a munkáltatók és a munkavállalók igényeinek egyaránt megfelelnek.

Ez a megállapodás a határozott ideig tartó munkavégzéssel kapcsolatos általános elveket és minimumkövetelményeket állapítja meg, elismerve, hogy pontos alkalmazásuk esetében figyelembe kell venni a nemzeti, ágazati és szezonális esetek sajátosságait. A megállapodás a szociális partnerek azon szándékát mutatja, hogy általános kereteket állapítsanak meg az egyenlő bánásmód biztosításához a határozott időre alkalmazott munkavállalók számára, védelemben részesítve őket a megkülönböztetéssel [helyesen: hátrányos megkülönböztetéssel] szemben, továbbá annak érdekében, hogy a határozott idejű munkaszerződések a munkáltatók és a munkavállalók számára elfogadható módon kerüljenek alkalmazásra.

Ez a megállapodás a határozott időre alkalmazott munkavállalókra vonatkozik, azoknak a munkavállalóknak a kivételével, akiket munkaerő‑kölcsönzést végző vállalkozás bocsátott a vállalkozás rendelkezésére. A felek megfontolják egy, a munkaerő‑kölcsönzéssel kapcsolatos hasonló megállapodás szükségességét.”

5. A keretmegállapodásban szereplő általános szempontok 6–8. és 10. pontja ekként rendelkezik:

„6. mivel a határozatlan idejű munkaszerződés a munkaviszonyok általános formája, és hozzájárul az érintett munkavállalók életminőségéhez és a teljesítményjavításához;

7. mivel az objektív okokra alapozott, határozott időre szóló munkaszerződések alkalmazása módot teremt a visszaélés megakadályozására;

8. mivel a határozott időre szóló munkaszerződések bizonyos ágazatok, foglalkozások és tevékenységek olyan foglalkoztatási sajátosságai, amelyek a munkáltatók és a munkavállalók számára egyaránt megfelelnek;

[...]

10. mivel ez a megállapodás ezeknek az alapelveknek az alkalmazásával kapcsolatos intézkedések, minimumkövetelmények és rendelkezések meghatározását a tagállamokra és a szociális partnerekre bízza azért, hogy figyelembe lehessen venni az egyes tagállamok sajátos helyzetét, valamint az adott ágazatok és foglalkozási ágak feltételrendszerét, beleértve a szezonális jellegű tevékenységeket is”.

6. A keretmegállapodás „Cél” címet viselő 1. szakasza értelmében:

„E keretmegállapodás célja:

a) a megkülönböztetés tilalma elvének [helyesen: a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének] alkalmazásával javítani a határozott ideig tartó munkavégzés [helyesen: munkaviszony] minőségét;

b) az egymást követő, határozott ideig tartó munkaszerződések vagy munkaviszonyok alkalmazásából származó visszaélések megakadályozása kereteinek megállapítása.”

7. A keretmegállapodás „Hatály” címet viselő 2. szakasza az alábbiakat írja elő:

„1. Ez a megállapodás olyan határozott időre alkalmazott munkavállalókra vonatkozik, akik a törvény, kollektív szerződés vagy a tagállamokban kialakult gyakorlat szerint munkaszerződéssel vagy munkaviszonnyal rendelkeznek.

2. A szociális partnerekkel folytatott tanácskozást követően a tagállamok és/vagy a szociális partnerek úgy rendelkezhetnek, hogy ez a megállapodás nem vonatkozik a következőkre:

a) szakképzési viszonyok és szakmai képzési rendszerek;

b) olyan munkaszerződések és munkaviszonyok, amelyek meghatározott állami vagy államilag támogatott képzési, szakmai beilleszkedési és átképzési programokon belül kerültek megkötésre.”

8. A keretmegállapodás „Meghatározások” címet viselő 3. szakasza az alábbiakat írja elő:

[helyesen: E megállapodás alkalmazásában]:

1. »határozott időre alkalmazott munkavállaló«: az a munkavállaló, aki a munkáltató és a munkavállaló által közvetlenül létesített, határozott időre létrejött munkaszerződéssel vagy munkaviszonnyal rendelkezik, ahol a szerződés [helyesen: amelynek] megszűnését olyan objektív feltételek útján állapítják meg, mint meghatározott időpont elérése, meghatározott feladat elvégzése vagy meghatározott esemény bekövetkezése.

[…]”

9. A keretmegállapodásnak „A visszaélés megakadályozására irányuló intézkedések” címet viselő 5. szakasza kimondja:

„1. Az egymást követő, határozott időre létrejött munkaszerződések vagy munkaviszonyok alkalmazásából származó visszaélés megakadályozása érdekében a tagállamok a szociális partnerekkel a nemzeti jognak, kollektív szerződéseknek vagy gyakorlatnak megfelelően folytatott konzultációt követően és/vagy a szociális partnerek, a visszaélés megakadályozására irányuló megfelelő jogi intézkedések hiányában, meghatározott ágazatok és/vagy munkavállalói kategóriák igényeinek figyelembevételével, a következő intézkedések közül vezetnek be egyet vagy többet:

a) az ilyen szerződések vagy munkaviszonyok megújítását alátámasztó objektív okok;

b) az egymást követő, határozott időre létrejött munkaszerződések vagy munkaviszonyok maximális teljes időtartama;

c) az ilyen szerződések vagy jogviszonyok [helyesen: munkaviszonyok] megújításának száma.

2. A szociális partnerekkel folytatott konzultációt követően a tagállamok és/vagy a szociális partnerek, ha szükséges, meghatározzák, hogy a határozott időre létrejött munkaszerződéseket vagy munkaviszonyokat milyen feltételek mellett tekintik:

a) » egymást követőnek«;

b) szerződéseket vagy jogviszonyokat határozatlan időre szólónak.”

10. Végül a keretmegállapodás „Végrehajtási rendelkezések” címet viselő 8. szakasza a következőket mondja ki a 2. pontjában:

„Ez a megállapodás nem sérti a[z uniós jogi] rendelkezéseket [helyesen: különös rendelkezéseket], különösen a férfiak és a nők közötti egyenlő bánásmódra vagy lehetőségekre [helyesen: egyenlő bánásmódra vagy esélyegyenlőségre] vonatkozó [uniós jogi] rendelkezéseket.”

A 2009/13/EK irányelv

11. Az Európai Közösség Hajótulajdonosainak Szövetsége (ECSA) és az Európai Közlekedési és Szállítási Dolgozók Szövetsége (ETF) között létrejött, a 2006. évi tengerészeti munkaügyi egyezmény alapján kötött megállapodás végrehajtásáról, valamint az 1999/63/EK irányelv módosításáról szóló, 2009. február 16‑i 2009/13/EK tanácsi irányelv (HL L 124., 30. o.) 1. cikkének szövege az alábbi:

„Ez az irányelv a tengeri közlekedési és szállítási ágazat szociális partnereit képviselő szervezetek (az Európai Közösség Hajótulajdonosainak Szövetsége, ECSA és az Európai Közlekedési és Szállítási Dolgozók Szövetsége, ETF) által a 2006. évi tengerészeti munkaügyi egyezményre [a továbbiakban: 2006‑os egyezmény] vonatkozóan 2008. május 19‑én kötött, a mellékletben foglalt megállapodást [a továbbiakban: a 2006‑os egyezményre vonatkozó megállapodás] hajtja végre.”

12. A megállapodás „Fogalommeghatározások és alkalmazási kör” címet viselő része az alábbiak szerint rendelkezik:

„1. E megállapodás alkalmazásában, amennyiben az egyes rendelkezések másképpen nem rendelkeznek:

[…]

c) »tengerész«: minden olyan személy, aki az e megállapodás hatálya alá tartozó hajón bármely minőségben alkalmazásban áll, szerződtetve van, vagy ott dolgozik;

[…]

e) »hajó«: olyan hajó, amely nem kizárólag belvizeken, illetve védett vizekben foglalt vagy azok közvetlen közelében található vizeken, vagy a kikötői előírások hatálya alá eső területeken hajózik;

[…]

2. Ez a megállapodás valamennyi tengerészre vonatkozik azon esetek kivételével, amikor erről kifejezetten eltérően rendelkezik.

[…]”

13. Az említett megállapodás „A szabályok és a normák” címet viselő részének „A foglalkoztatás feltételei” című 2. címe tartalmazza többek között „A tengerészek munkaszerződéseire” vonatkozó 2.1 szabályt. E szabály A2.1 normája 4. pontjának szövege az alábbi:

„Valamennyi tagállam köteles olyan jogszabályokat és normatív aktusokat elfogadni, amelyek meghatározzák az a dott tagállam nemzeti jogszabályainak hatálya alá tartozó valamennyi tengerész munkaszerződésben kötelezően szabályozandó feltételeket. A tengerész munkaszerződéseknek minden esetben tartalmazniuk kell az alábbiakban felsorolt adatokat:

[…]

c) a tengerész munkaszerződés aláírásának helye és ideje;

[…]

g) a szerződés megszűnése és annak feltételei, beleértve az alábbiakat is:

i. amennyiben a szerződés határozatlan időre jött létre, akkor azokat a feltételeket kell közölni, amelyek szerint az egyes felek a szerződést megszüntethetik, a kötelező felmondási idő megjelölésével együtt, mely időszak nem lehet rövidebb a hajótulajdonos számára, mint a tengerész számára;

ii. amennyiben a szerződés határozott időre jött létre, akkor a lejártának napjaként meghatározott időpontot kell közölni; és

iii. amennyiben a szerződés egyetlen hajóútra szólóan jött létre, akkor a rendeltetési kikötő nevét kell közölni, és annak az időnek a hosszát, amelynek a megérkezés után el kell telnie, mielőtt a tengerészt el lehet bocsátani [helyesen: mielőtt a tengerész szerződése megszűnik];

[…]”

14. Ugyanezen megállapodásnak a „Zárórendelkezések” című utolsó része az alábbi, negyedik bekezdést tartalmazza:

„Ez a megállapodás nem érint egyetlen szigorúbb és/vagy meglévő egyedi [uniós] jogszabályt sem.”

Az olasz jog

15. Olaszországban a tengerészek munkaszerződéseire az 1942. március 30‑i 327. sz. királyi rendelettel jóváhagyott hajózási törvénykönyv (a továbbiakban: hajózási törvénykönyv) rendelkezései irányadóak, amely törvénykönyv, 1. cikkének megfelelően, elsődlegesen alkalmazandó, és elsőbbséget élvez a munkaszerződésekre alkalmazandó általános szabályozáshoz képest. E szerződések nem tartoznak tehát az ESZSZ, az UNICE és a CEEP által a határozott ideig tartó munkaviszonyról kötött keretmegállapodásról szóló 1999/70/EK irányelv végrehajtásáról szóló, 2001. szeptember 6‑i 368. sz. törvényerejű rendelet (decreto legislativo n. 368, Attuazione della direttiva 1999/70/EK relativa all’accordo quadro sul lavoro a tempo determinato concluso dall’UNICE, dal CEEP e dal CES; a GURI 2001. október 9‑i 235. száma, 4. o.) hatálya alá.

16. A hajózási törvénykönyv 325. cikke így rendelkezik:

„A munkaszerződés köthető:

a) egy adott útra vagy több útra;

b) határozott időre;

c) határozatlan időre.

[…]

A munkaszerződés szempontjából »útnak« kell tekinteni a berakodási kikötő és a végső rendeltetési kikötő közötti áthaladások összességét, a berakodási kikötő elérését célzó, rakomány nélküli esetleges áthaladásokon túl.

[…]”

17. A hajózási törvénykönyv 326. cikke értelmében:

„A határozott idejű, valamint a több útra kötött munkaszerződés nem köthető egy évet meghaladó időtartamra; az ezt meghaladó időtartamra kötött szerződés határozatlan idejű szerződésnek minősül.

Amennyiben az alkalmazott több, útra szóló vagy határozott idejű munkaszerződés, illetve több előbbi és utóbbi típusú szerződés alapján megszakítás nélkül ugyanazon hajótulajdonos alkalmazásában áll több mint egy évig, a munkaviszonyra a határozatlan idejű munkaszerződésre vonatkozó rendelkezések az irányadóak.

Az előző bekezdés alkalmazásában az alkalmazás abban az esetben tekinthető megszakítás nélküli alkalmazásnak, ha a munkaszerződés megszűnése és az új szerződés megkötése között kevesebb mint [60] nap telik el.”

18. A hajózási törvénykönyv 332. cikke kimondja:

„A munkaszerződésben fel kell tüntetni:

[...]

4) a teljesítendő utat vagy utakat és a munkavállaló munkába állásának napját, ha az alkalmazás utakra szól, a szerződés kezdő időpontját és időtartamát, ha az alkalmazás határozott időre szól […]

[…]”

19. A hajózási törvénykönyv 374. cikke előírja:

„A kollektív szerződések eltérhetnek a 326. [cikkben] foglalt rendelkezésektől […]; az egyéni munkaszerződés csak a munkavállaló javára térhet el azoktól. Mindazonáltal a kollektív szerződések rendelkezései sem növelhetik meg a 326. cikk első és második bekezdése által előírt időtartamot, valamint nem csökkenthetik az ugyanezen cikk harmadik bekezdésében előírt időtartamot.”

Az alapeljárások és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

20. Az alapeljárások felperesei a tengerészekről vezetett nyilvántartásba felvett tengerészek. Egy vagy több útra vonatkozó és legfeljebb 78 napra szóló, 2001 után kötött egymást követő, határozott időre szóló munkaszerződések alapján álltak az RFI alkalmazásában, és a Messina‑Villa San Giovanni, valamint Messina‑Reggio Calabria (Olaszország) útvonalon közlekedő komphajókon teljesítettek szolgálatot. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatokból kitűnik, hogy az említett felperesek e szerződések keretében egy évnél rövidebb ideig dolgoztak munkáltatójuknál, és egy adott munkaszerződés megszűnése és a következő szerződés megkötése között több mint 60 nap telt el.

21. Az alapeljárások felperesei, mivel úgy vélték, hogy munkaviszonyuk jogellenesen szűnt meg a partraszállással, a Tribunale di Messinához [messinai elsőfokú bíróság] fordultak, hogy az mondja ki határozott időre szóló munkaszerződéseik semmisségét, alakítsa át e szerződéseket határozatlan idejű munkaviszonnyá, rendelkezzen az azonnali ismételt foglalkoztatásukról vagy munkahelyre történő visszahelyezésükről, valamint az elszenvedett kár megtérítéséről.

22. Noha a Tribunale di Messina első fokon eljárva helyt adott a C‑407/13. sz. ügy alapeljárása felperesei kérelmeinek, a C‑362/13. és C‑363/13. sz. ügy alapeljárásai felpereseinek kérelmeit pedig elutasította, a Corte d’appello di Messina [messinai fellebbviteli bíróság] a fellebbviteli eljárásban valamennyi kérelmet elutasította.

23. Az alapeljárások felperesei ekkor felülvizsgálati kérelmet terjesztettek a Corte suprema di cassazione [Semmítőszék] elé, amelynek keretében felrótták, hogy a Corte d’ appello di Messina úgy ítélte meg, hogy a keretmegállapodás nem alkalmazható a tengerészek tekintetében, és jogszerűnek tekintette határozott időre szóló munkaszerződéseiket, noha e szerződésekben, a „legfeljebb 78 nap” fordulaton kívül, nincs megjelölve azok határozott ideje, sem az ilyen szerződések alkalmazását alátámasztó objektív okok. Az említett felperesek álláspontja szerint határozott időre szóló munkaszerződések visszaélésszerű alkalmazása valósul meg, mivel a szerződések alkalmazását nem a tengerészi munka különös jellege, hanem a személyzeti strukturális hiányosságok orvoslása indokolja.

24. Következésképpen a Corte suprema di cassazione álláspontja szerint célszerű annak a kérdésnek a felvetése, hogy a keretmegállapodás alkalmazható‑e a tengeri hajózási ágazatban létrejött munkaviszonyok tekintetében. Amennyiben ugyanis alkalmazható lenne, úgy a határozott időre történő alkalmazás hajózási törvénykönyv által meghatározott módjai a keretmegállapodással ellentétesnek bizonyulhatnának. Mivel az olasz jogalkotó az ESZSZ, az UNICE és a CEEP által a határozott ideig tartó munkaviszonyról kötött keretmegállapodásról szóló 1999/70/EK irányelv végrehajtásáról szóló, 2001. szeptember 6‑i 368. sz. törvényerejű rendelettel teljesítette az e megállapodás 5. szakaszában az egymást követő, határozott időre szóló munkaszerződések visszaélésszerű alkalmazásának megakadályozására célzó intézkedések meghozatalára vonatkozó kötelezettségét, ebből az következhet, hogy e rendelet rendelkezéseit a tengeri hajózási ágazatban létrejövő munkaviszonyok tekintetében ugyancsak alkalmazni kell.

25. Ilyen körülmények között a Corte suprema di cassazione úgy határozott, hogy felfüggeszti az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

„1) Alkalmazhatóak‑e a […] keretmegállapodás szakaszai a hajózással összefüggő munkaviszonyokra? Különösen a [keretmegállapodás] 2. szakaszának 1. pontja vonatkozik‑e a naponta közlekedő [komphajókon] határozott időre foglalkoztatott munkavállalókra?

2) A keretmegállapodással és különösen [annak] 3. szakaszának 1. pontjával ellentétes‑e az a nemzeti szabályozás, amely a szerződés »időtartamáról« és nem »határozott időről« rendelkezik (a hajózásról szóló törvénykönyv 332. cikke)? Összeegyeztethető‑e az említett irányelvvel a szerződés időtartama végső időpontja oly módon történő megjelölésének előírása, hogy az biztosan bekövetkezik (»legfeljebb 78 nap«), de bizonytalan, hogy mikor?

3) A keretmegállapodással és különösen [annak] 3. szakaszának 1. pontjával ellentétes‑e az a nemzeti szabályozás (a hajózásról szóló törvénykönyv 325., 326. és 332. cikke), amely a határozott idejű munkaszerződés objektív indokaként csupán a teljesítendő utazást vagy utazásokat jelölte meg, és ily módon lényegében a szerződés tárgya (szolgáltatás) megegyezik annak indokával (a határozott időre szóló szerződéskötés indoka)?

4) A keretmegállapodással ellentétes‑e az a nemzeti szabályozás (a jelen ügyben a hajózásról szóló törvénykönyv rendelkezései), amely az egymást követő, határozott időre létrejött munkaszerződések alkalmazása esetén (amely az 5. szakasz értelmében visszaélésnek minősül) kizárja, hogy azok határozatlan ideig tartó munkaviszonnyá alakuljanak át (a hajózásról szóló törvénykönyv 326. cikkében foglalt rendelkezés kizárólag arra az esetre írja ezt elő, ha a munkavállaló megszakítás nélkül több mint egy évig áll alkalmazásban, valamint ha a szerződés megszűnése és az új szerződés megkötése között kevesebb mint hatvan nap telik el)?”

26. A Bíróság elnöke 2013. augusztus 28‑i végzésével az írásbeli és a szóbeli szakasz lefolytatása, valamint az ítélethozatal céljából egyesítette a C‑362/13., C‑363/13. és C‑407/13. sz. ügyeket.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről

Az első kérdésről

27. Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy a keretmegállapodást akként kell‑e értelmezni, hogy az alkalmazható az olyan munkavállalókra, mint az alapeljárások felperesei, akiket határozott időre szóló munkaszerződések keretében alkalmaznak tengerészként ugyanazon tagállamban található két kikötő közötti tengeri járatot teljesítő komphajókon.

28. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy amint azt a Bíróság már több alkalommal kimondta, a keretmegállapodás 2. szakasza 1. pontjának magából a szövegéből is következik, hogy a keretmegállapodás hatályát tágan határozták meg, mivel az általában az „olyan határozott időre alkalmazott munkavállalókra” vonatkozik, akik „a törvény, kollektív szerződés vagy a tagállamokban kialakult gyakorlat szerint munkaszerződéssel vagy munkaviszonnyal rendelkeznek” (lásd különösen: Adeneler és társai ítélet, C‑212/04, EU:C:2006:443, 56. pont; Della Rocca‑ítélet, C‑290/12, EU:C:2013:235, 34. pont és Márquez Samohano‑ítélet, C‑190/13, EU:C:2014:146, 38. pont).

29. Ezenkívül a „határozott időre alkalmazott munkavállalóknak” a keretmegállapodás értelmében vett fogalmába – melyet 3. szakaszának 1. pontja határoz meg – munkáltatójuk magán‑ vagy közjogi minőségétől függetlenül valamennyi munkavállaló beletartozik (Adeneler és társai ítélet, EU:C:2006:443, 56. pont, Della Rocca‑ítélet, EU:C:2013:235, 34. pont, valamint Márquez Samohano‑ítélet, EU:C:2014:146, 38. pont), függetlenül továbbá attól, hogy szerződése a belső jog szerint hogyan minősül (Angelidaki és társai ítélet, C‑378/07–C‑380/07, EU:C:2009:250, 166. pont).

30. Következésképpen a keretmegállapodást valamennyi olyan munkavállalóra alkalmazni kell, aki díjazás ellenében végez munkát az őt a munkáltatójához kötő, határozott idejű munkaviszony keretében (Del Cerro Alonso ítélet, C‑307/05, EU:C:2007:509, 28. pont, valamint Gavieiro Gavieiro és Iglesias Torres ítélet, C‑444/09 és C‑456/09, EU:C:2010:819, 42. pont, továbbá Montoya Medina végzés C‑273/10, EU:C:2011:167, 26. pont).

31. A keretmegállapodás hatálya nyilvánvalóan nem korlátlan. Ahogy a keretmegállapodás 2. szakasza 1. pontjának szövegéből is kitűnik, azon munkaszerződések és munkaviszonyok meghatározása, amelyekre ez a keretmegállapodás alkalmazandó, nem e megállapodás vagy az uniós jog, hanem a nemzeti jogszabályok és/vagy a nemzeti gyakorlat feladata, feltéve, hogy ezek körének meghatározása nem vezet a keretmegállapodás által nyújtott védelemben részesülő személyek egy csoportjának önkényes kizárásához (Sibilio‑ítélet, C‑157/11, EU:C:2012:148, 42. és 51. pont).

32. Egyébiránt a keretmegállapodás 2. szakaszának 2. pontja mérlegelési mozgásteret biztosít a tagállamoknak arra, hogy a keretmegállapodást a munkaszerződések vagy a munkaviszonyok bizonyos kategóriáira alkalmazzák. E rendelkezés ugyanis lehetővé teszi a tagállamok és/vagy a szociális partnerek számára, hogy kivonják e keretmegállapodás hatálya alól a „szakképzési viszonyokat és szakmai képzési rendszereket”, továbbá az „olyan munkaszerződéseket és munkaviszonyokat, amelyek meghatározott állami vagy államilag támogatott képzési, szakmai beilleszkedési és átképzési programokon belül kerültek megkötésre” (Adeneler és társai ítélet, EU:C:2006:443, 57. pont; Sibilio‑ítélet, EU:C:2012:148, 52 és 53. pont, valamint Della Rocca‑ítélet, EU:C:2013:235, 35. pont).

33. Egyébiránt a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a keretmegállapodás preambulumának negyedik bekezdéséből kifejezetten kiderül, hogy az nem vonatkozik a kölcsönzött munkavállalókra (lásd: Della Rocca‑ítélet, EU:C:2013:235, 36. és 45. pont).

34. A jelen ügyben a Bíróság rendelkezésére álló tényezőkből, amelyeket a felek nem vitattak, kitűnik, hogy az alapeljárások felpereseit a nemzeti jog szerinti munkaszerződés kötötte munkáltatójukhoz. Ugyancsak vitathatatlan, hogy e munkaszerződések nem képezik részét a keretmegállapodás 2. szakaszának 2. pontja értelmében a keretmegállapodás hatálya alól kizárható munkaviszonyoknak.

35. Az RFI, valamint az olasz és a norvég kormány hangsúlyozza ugyanakkor, hogy az uniós jog, a nemzetközi joghoz és a nemzeti joghoz hasonlóan tartalmaz olyan rendelkezéseket, amelyek kifejezetten a tengeri hajózási ágazat szabályozására irányulnak. Különösen a 2009/13 irányelv mellékletében szereplő, 2006‑os egyezményre vonatkozó megállapodás kimond számos, a tengerészek munkaszerződéseire vonatkozó szabályt és normát, köztük az A2.1 norma 4. pontjának g) alpontját, amely meghatározza a szerződés fogalmát és megszűnése feltételeit. Márpedig 8. szakasza 2. pontjának megfelelően a keretmegállapodás a különös uniós jogi rendelkezések sérelme nélkül alkalmazandó.

36. Mindazonáltal nem tűnik úgy, és a felek egyébként nem is állították, hogy a 2006‑os egyezményre vonatkozó megállapodás az uniós jogalkotó által a tengeri hajózási ágazatra vonatkozóan elfogadott más aktusokhoz hasonlóan olyan szabályokat tartalmazna, amelyek a keretmegállapodással azonos módon a hátrányos megkülönböztetés tilalma elve határozott időre alkalmazott munkavállalók tekintetében történő alkalmazásának biztosítására vagy az egymást követő, határozott időre szóló munkaviszonyokból vagy munkaszerződésekből eredő visszaélések megakadályozására irányulnak. Márpedig a 2006‑os egyezményre vonatkozó megállapodás, amint az kitűnik különösen záró rendelkezéseinek harmadik bekezdéséből, az Unióban hatályos különös vagy a tengerészeknek magasabb szintű védelmet biztosító bármely más rendelkezés sérelme nélkül alkalmazandó.

37. Egyébiránt meg kell állapítani, hogy a 2006‑os egyezményre vonatkozó megállapodás 1. pontjának c) és e) alpontja, valamint 2. pontja értelmében az nem alkalmazható az alapügyekben szereplőkhöz hasonlóan kizárólag belvizeken közlekedő hajókon alkalmazásban álló tengerészek tekintetében.

38. Következésképpen az alapeljárások felpereseinek helyzetében lévő munkavállalók, akiket határozott időre szóló munkaszerződések keretében alkalmaznak tengerészként ugyanazon tagállamban található két kikötő közötti tengeri járatot teljesítő komphajókon, a keretmegállapodás hatálya alá tartoznak, lévén hogy e megállapodás egyetlen különös ágazatot sem zár ki a hatálya alól.

39. Ezt a megállapítást megerősítik a keretmegállapodás 5. szakaszának 1. pontjában foglaltak, amelyekből kitűnik, hogy, a keretmegállapodás preambuluma harmadik bekezdésének, valamint általános szempontjai 8. és 10. pontjának megfelelően, a tagállamoknak az említett keretmegállapodás végrehajtásának keretében van lehetőségük arra, hogy figyelembe vegyék meghatározott ágazatok és/vagy adott munkavállalói kategóriák sajátos igényeit, feltéve hogy ezt objektív okok alátámasztják (lásd ebben az értelemben: Marrosu és Sardino ítélet, C‑53/04, EU:C:2006:517, 45. pont, valamint Kücük‑ítélet, C‑586/10, EU:C:2012:39, 49. pont).

40. A fentiek fényében az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a keretmegállapodást akként kell értelmezni, hogy az alkalmazható az olyan munkavállalókra, mint az alapeljárások felperesei, akiket határozott időre szóló munkaszerződések keretében alkalmaznak tengerészként ugyanazon tagállamban található két kikötő közötti tengeri járatot teljesítő komphajókon.

A második kérdésről

41. Második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arra keres választ, hogy a keretmegállapodás rendelkezéseit, és különösen 3. szakaszának 1. pontját akként kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétes az alapügyekben szereplőhöz hasonló, olyan nemzeti szabályozás, amely arról rendelkezik, hogy a határozott időre szóló munkaszerződésekben fel kell tüntetni azok időtartamát, ám a határozott idejét nem.

42. Az RFI úgy véli, hogy ez a kérdés két okból is elfogadhatatlan. Egyrészt a nemzeti jog értelmezésére vonatkozik. Másrészt a keretmegállapodás 3. szakaszának 1. pontja kizárólag egyes fogalmak meghatározására irányul, nem tekinthető tehát a szóban forgó nemzeti szabályozás jogszerűsége kritériumának.

43. Meg kell állapítani ugyanakkor, hogy a jelen kérdés egyértelműen az uniós jog értelmezésére irányul, ennélfogva elfogadható.

44. Ami az ügy érdemét illeti, emlékeztetni kell arra, hogy a keretmegállapodásnak nem célja a határozott időre szóló munkaszerződésekre vonatkozó összes nemzeti szabály harmonizációja, hanem általános elvek és minimumszabályok előírásával csupán általános keretet kíván létrehozni a határozott időre foglalkoztatott munkavállalókkal való egyenlő bánásmód biztosítása érdekében, megvédve őket a hátrányos megkülönböztetéstől, és megakadályozva az egymást követő, határozott időre szóló munkaszerződések vagy munkaviszonyok alkalmazásából eredő visszaéléseket (lásd ebben az értelemben: Del Cerro Alonso‑ítélet, EU:C:2007:509, 26. és 36. pont; Impact‑ítélet, C‑268/06, EU:C:2008:223, 111. pont és Huet‑ítélet, C‑251/11, EU:C:2012:133, 41. pont, valamint Vino‑végzés C‑20/10, EU:C:2010:677, 54. pont).

45. A keretmegállapodás egyetlen rendelkezést sem tartalmaz azon alaki kellékek tekintetében, amelyeket a határozott időre szóló munkaszerződéseknek tartalmazniuk kell.

46. E tekintetben a keretmegállapodás 3. szakaszának 1. pontja, amint az címéből és szövegéből egyaránt kitűnik, a „határozott időre alkalmazott munkavállaló” fogalmának meghatározására szorítkozik, és ennek keretében meghatározza a határozott időre létrejött munkaszerződés jellemző elemét, nevezetesen azt a körülményt, hogy a szerződés megszűnését „olyan objektív feltételek útján állapítják meg, mint meghatározott időpont elérése, meghatározott feladat elvégzése vagy meghatározott esemény bekövetkezése”. E szakasz ugyanakkor nem ír elő kötelezettséget a tagállamok részére a határozott időre szóló munkaszerződések megkötése során alkalmazandó belső jogi szabályok tekintetében (lásd ebben az értelemben: Vino‑végzés EU:C:2010:677, 60–62. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

47. Mindenesetre, amennyiben a jelen kérdés úgy értendő, mint amely annak meghatározására irányul, hogy a keretmegállapodást alkalmazni kell‑e az olyan munkavállalók tekintetében, akik az alapügyekben szereplőkhöz hasonló, olyan munkaszerződésekkel rendelkeznek, amelyek kizárólag – „legfeljebb 78 nap” megjelöléssel – annak időtartamát tüntetik fel, elegendő annyit megjegyezni, hogy e munkavállalókat a keretmegállapodás 3. szakaszának 1. pontja értelmében vett „határozott időre alkalmazott munkavállalóknak” kell tekinteni, mivel a fenti megjelölés alkalmas az említett szerződések határozott idejének objektív meghatározására, ennélfogva a keretmegállapodás a tekintetükben alkalmazható.

48. A fentiek fényében a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a keretmegállapodás rendelkezéseit akként kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes az alapügyben szereplőhöz hasonló, olyan nemzeti szabályozás, amely arról rendelkezik, hogy a határozott időre szóló munkaszerződésekben fel kell tüntetni azok időtartamát, ám a határozott idejét nem.

A harmadik és a negyedik kérdésről

49. Harmadik és negyedik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy a keretmegállapodás 3. szakaszának 1. pontját és 5. szakaszát akként kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétes az alapügyekben szereplőhöz hasonló, olyan nemzeti szabályozás, amely egyrészt úgy tekinti, hogy a határozott idejű munkaszerződés objektív indokaként elegendő csupán a teljesítendő utazást vagy utazásokat megjelölni, másrészt határozott időre szóló munkaszerződések határozatlan idejű munkaviszonnyá való átalakulását csak arra az esetre írja elő, ha az érintett munkavállaló megszakítás nélkül több mint egy évig állt ugyanazon munkáltató alkalmazásában, és a munkaviszonyt akkor tekinti megszakítás nélkülinek, ha a határozott időre szóló munkaszerződések megkötése között legfeljebb 60 nap telik el.

50. Az RFI szerint e felvetés harmadik kérdésnek megfelelő része elfogadhatatlan, mivel nincs összefüggésben az alapjogviták tárgyával, lévén, hogy az egy vagy több adott útra vonatkozó munkaszerződéseket érintő nemzeti szabályozás keretmegállapodással való összeegyeztethetőségének vizsgálatára irányul, noha az alapügyek tárgyát képező munkaszerződések határozott időre szóló munkaszerződéseknek minősültek.

51. Emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a nemzeti bíróság által saját felelősségére meghatározott jogszabályi és ténybeli háttér alapján – amelynek helytállóságát a Bíróság nem vizsgálhatja – az uniós jog értelmezésére vonatkozóan előterjesztett kérdések releváns voltát vélelmezni kell. A Bíróság csak akkor utasíthatja el a nemzeti bíróság által előzetes döntéshozatal iránt előterjesztett kérelmet, ha az uniós jog kért értelmezése nyilvánvalóan semmilyen összefüggésben nincs az alapügy tényállásával vagy tárgyával, ha a probléma hipotetikus jellegű, vagy ha nem állnak a Bíróság rendelkezésére azok a ténybeli vagy jogi elemek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az elé terjesztett kérdésekre hasznos választ adhasson (lásd különösen: Della Rocca‑ítélet, EU:C:2013:235, 29. pont, és Márquez Samohano‑ítélet, EU:C:2014:146, 35. pont).

52. A jelen ügyben meg kell állapítani mindazonáltal, hogy a kérdést előterjesztő bíróság a keretmegállapodás értelmezését az alapeljárások felperesei által egy vagy több meghatározott út tekintetében kötött, egymást követő, határozott idejű munkaszerződések megszűnését követően indított tényleges jogviták keretében kéri. Harmadik kérdésével e bíróság arra keres választ, hogy az alapügyek tárgyát képező nemzeti szabályozás, amelynek értelmében egy vagy több teljesítendő út megjelölése az ilyen szerződések megkötése objektív indokának tekinthető, megfelel‑e a keretmegállapodás által előírt követelményeknek. Ilyen körülmények között e kérdés nem tekinthető hipotetikus jellegűnek, ennélfogva azt elfogadhatónak kell tekinteni.

53. Az ügy érdemét illetően, amennyiben a jelen kérdések a keretmegállapodás 3. szakasza 1. pontjának értelmezésére irányulnak, emlékeztetni kell arra, hogy, amint az a jelen ítélet 46. pontjában bemutatást nyert, e rendelkezés nem releváns, lévén, hogy nem ír elő kötelezettséget a tagállamok részére a határozott időre szóló munkaszerződések megkötése során alkalmazandó belső jogi szabályok tekintetében.

54. A keretmegállapodás 5. szakaszával kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy e szakasz 1. pontja ezen keretmegállapodás céljai egyikének megvalósítására irányul, vagyis a határozott időre szóló munkaszerződések vagy munkaviszonyok egymást követő alkalmazásának behatárolására, amelyeket a munkavállalók kárára történő visszaélés lehetséges forrásának tekint, amikor a munkavállalók helyzete bizonytalanná válásának elkerülése céljából bizonyos minimális védelmi rendelkezéseket ír elő (lásd különösen: Adeneler és társai ítélet, EU:C:2006:443, 63. pont; Angelidaki és társai ítélet, EU:C:2009:250, 73. pont; Deutsche Lufthansa ítélet, C‑109/09, EU:C:2011:129, 31. pont; Kücük‑ítélet, EU:C:2012:39, 25. pont, valamint Márquez Samohano‑ítélet, EU:C:2014:146, 41. pont).

55. Ugyanis, amint az a keretmegállapodás preambulumának második bekezdéséből, valamint az említett keretmegállapodás általános szempontjainak 6. és 8. pontjából következik, a munkahely stabilitásának biztosítása fontos részét képezi a munkavállalók védelmének, míg a határozott idejű munkaszerződések csak bizonyos körülmények esetén felelnek meg mind a munkáltatók, mind a munkavállalók igényeinek (Adeneler és társai ítélet, EU:C:2006:443, 62. pont, valamint Huet‑ítélet, EU:C:2012:133, 35. pont).

56. Ennek megfelelően a keretmegállapodás 5. szakaszának 1. pontja az egymást követő, határozott időre létrejött munkaszerződések vagy munkaviszonyok visszaélésszerű alkalmazásának megakadályozása érdekében kötelezi a tagállamokat az e szakaszban felsorolt egy vagy több intézkedés elfogadására, ha belső joguk nem tartalmaz az ilyen visszaélés megakadályozását szolgáló megfelelő jogi intézkedést. Az említett szakasz 1. pontjának a)–c) alpontjában így felsorolt, szám szerint három intézkedés az ilyen munkaszerződések vagy munkaviszonyok meghosszabbítását alátámasztó objektív okokra, ezen egymást követő munkaszerződések vagy munkaviszonyok maximális teljes időtartamára, illetőleg azok meghosszabbításának számára vonatkozik (lásd különösen: Angelidaki és társai ítélet, EU:C:2009:250, 74. és 151. pont; Kücük‑ítélet, EU:C:2012:39, 26. pont, valamint Márquez Samohano‑ítélet, EU:C:2014:146, 42. pont, és Papalia‑végzés, C‑50/13, EU:C:2013:873, 18. és 19. pont).

57. Mindazonáltal elöljáróban hangsúlyozni kell, hogy a keretmegállapodás nem kötelezi arra a tagállamokat, hogy olyan intézkedést fogadjanak el, amely megköveteli, hogy minden első vagy egyetlen határozott idejű munkaszerződést objektív ok igazoljon. Amint ugyanis a Bíróság már kimondta, az ilyen határozott idejű munkaszerződések nem tartoznak a keretmegállapodás 5. szakasza 1. pontjának hatálya alá, amely kizárólag az egymást követő, határozott időre létrejött munkaszerződések vagy munkaviszonyok visszaélésszerű alkalmazásának megakadályozására irányul, ezért az említett szakasz 1. pontjának a) alpontjában előírt objektív okok az ilyen „szerződéseknek vagy munkaviszonyoknak csak a megújítására” vonatkoznak (lásd: Angelidaki és társai ítélet, EU:C:2009:250, 90. pont, valamint Vino‑végzés, EU:C:2010:677, 58. és 59. pont).

58. Ami az említett, egymást követő, határozott idejű munkaszerződéseket vagy munkaviszonyokat illeti, a jelen ítélet 56. pontjából ugyanis az következik, hogy a keretmegállapodást aláíró felek, amint az általános szempontjainak 7. pontjában áll, úgy ítélték meg, hogy a határozott időre szóló munkaszerződések objektív okokon alapuló alkalmazása egyike a visszaélések megakadályozását célzó eszközöknek (lásd: Adeneler és társai ítélet, EU:C:2006:443, 67. pont, Angelidaki és társai ítélet, EU:C:2009:250, 91. és 92. pont, valamint Vassilakis és társai végzés, C‑364/07, EU:C:2008:346, 86. pont).

59. Mindazonáltal a tagállamok a keretmegállapodás 5. szakasza 1. pontjának végrehajtása tekintetében mérlegelési mozgástérrel rendelkeznek, mivel választhatnak, hogy az e szakasz 1. pontjának a)–c) alpontjában felsorolt egy vagy több intézkedést, vagy a már meglévő, megfelelő jogi intézkedéseket alkalmazzák‑e, figyelembe véve a sajátos ágazatok és/vagy munkavállalói kategóriák igényeit (lásd: Impact‑ítélet, EU:C:2008:223, 71. pont; Angelidaki és társai ítélet, EU:C:2009:250, 81. és 93. pont, valamint Deutsche Lufthansa ítélet, EU:C:2011:129, 35. pont).

60. Ezzel a keretmegállapodás 5. szakaszának 1. pontja a tagállamok számára az ilyen visszaélések megakadályozásában álló általános célt jelöl ki, azonban meghagyja a tagállamoknak a cél eléréséhez szükséges eszközök megválasztását, amennyiben azok nem veszélyeztetik a keretmegállapodás célját vagy hatékony érvényesülését (Huet‑ítélet, EU:C:2012:133, 42. és 43. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

61. Ebből következik, hogy e végrehajtás céljából valamely tagállam jogosult úgy dönteni, hogy nem fogad el az említett szakasz 1. pontjának a) alpontja szerinti olyan intézkedést, amely megköveteli, hogy az egymást követő, határozott idejű munkaszerződések vagy munkaviszonyok megújítását objektív okok támasszák alá. Ehelyett előnyben részesítheti az említett szakasz 1. pontjának b) és c) alpontjában szereplő intézkedések egyikének vagy mindkét intézkedésnek az elfogadását, amely alpontok ezen egymást követő munkaszerződések vagy munkaviszonyok maximális teljes időtartamára, illetve megújításuk számára vonatkoznak, illetve lehetősége van már meglévő, megfelelő jogi intézkedés hatályban tartására is, feltéve, hogy – bármelyik intézkedést választja is – biztosítja a határozott időre létrejött munkaszerződések vagy munkaviszonyok visszaélésszerű alkalmazásának hatékony megakadályozását (lásd: Angelidaki és társai ítélet, EU:C:2009:250, 94. pont, valamint ebben az értelemben Deutsche Lufthansa ítélet, EU:C:2011:129, 44. pont).

62. Továbbá, amikor – mint a jelen esetben is – az uniós jog nem ír elő konkrét szankciókat arra az esetre, ha mégis visszaélést észlelnek, a nemzeti hatóságok feladata olyan intézkedéseket elfogadni, amelyeknek nemcsak arányosnak, hanem egyúttal kellően hatékonynak és visszatartónak is kell lenniük ahhoz, hogy biztosítsák a keretmegállapodás alkalmazásával hozott normák teljes érvényesülését (lásd különösen: Angelidaki és társai ítélet, EU:C:2009:250, 158. pont, valamint Affatato‑végzés, C‑3/10, EU:C:2010:574, 45. pont és Papalia‑végzés, EU:C:2013:873, 20. pont).

63. Annak ellenére, hogy e tárgykörre vonatkozó uniós szabályozás hiányában e normák végrehajtásának részletes szabályai a tagállamok eljárási autonómiájának elve alapján azok belső jogrendjébe tartoznak, nem lehetnek kedvezőtlenebbek a hasonló belső jellegű esetekre vonatkozókhoz képest (az egyenértékűség elve), és nem tehetik a gyakorlatban lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az uniós jogrend által biztosított jogok gyakorlását (a tényleges érvényesülés elve) (lásd különösen: Angelidaki és társai ítélet, EU:C:2009:250, 159. pont, valamint Affatato‑végzés EU:C:2010:574, 46. pont és Papalia‑végzés, EU:C:2013:873, 21. pont).

64. Mindebből következik, hogy ha egymást követő, határozott idejű munkaszerződések vagy munkaviszonyok visszaélésszerű alkalmazására került sor, alkalmazhatónak kell lennie valamely, a munkavállalók számára tényleges és egyenértékű védelmet biztosító intézkedésnek, amely megfelelően szankcionálja ezt a visszaélést, és megszünteti az uniós jog megsértéséből származó következményeket (Angelidaki és társai ítélet, EU:C:2009:250, 160. pont, valamint Affatato‑végzés EU:C:2010:574, 47. pont és Papalia‑végzés, EU:C:2013:873, 22. pont).

65. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy, amint azt a Bíróság már több alkalommal kiemelte, a keretmegállapodás nem írja elő a tagállamok számára általános kötelezettségként a határozott időre szóló munkaszerződések határozatlan időre szóló szerződéssé való átalakítását. Ugyanis a keretmegállapodás 5. szakaszának 2. pontja főszabály szerint a tagállamokra bízza azon feltételek meghatározását, amelyek alapján a határozott idejű munkaszerződéseket vagy munkaviszonyokat határozatlan időre kötöttnek kell tekinteni. A fentiekből az következik, hogy a keretmegállapodás nem írja elő azokat a feltételeket, amelyek mellett határozatlan időre szóló szerződéseket lehet alkalmazni (lásd különösen: Huet‑ítélet, EU:C:2012:133, 38–40. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

66. A jelen ügyben, az alapügyek tárgyát képező nemzeti szabályozással kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy nem a Bíróság feladata a belső jogi rendelkezések értelmezése, mivel az kizárólag a kérdést előterjesztő bíróságra tartozik, vagy adott esetben a hatáskörrel rendelkező nemzeti bíróságokra, amelyeknek azt kell meghatározniuk, hogy a jelen ítélet 56–65. pontjában említett követelményeket a vonatkozó nemzeti szabályozás rendelkezései teljesítik‑e (lásd különösen: Vassallo‑ítélet, C‑180/04, EU:C:2006:518, 39. pont és Angelidaki és társai ítélet, EU:C:2009:250, 163. pont, valamint Papalia‑végzés EU:C:2013:873, 30. pont).

67. A kérdést előterjesztő bíróság feladata tehát eldönteni, hogy a belső jog vonatkozó rendelkezései alkalmazásának és hatékony végrehajtásának feltételei alapján e rendelkezések milyen mértékben tekinthetők megfelelő intézkedésnek az egymást követő, határozott idejű munkaszerződések vagy munkaviszonyok visszaélésszerű alkalmazásának megakadályozásához vagy adott esetben szankcionálásához (lásd ebben az értelemben: Vassallo‑ítélet, EU:C:2006:518, 41. pont, valamint Angelidaki és társai ítélet, EU:C:2009:250, 164. pont).

68. Mindazonáltal a Bíróság az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elbírálása során szükség esetén pontosításokat adhat, amelyek célja, hogy iránymutatást adjanak a nemzeti bíróságnak az értékelés során (lásd különösen: Vassallo‑ítélet, EU:C:2006:518, 39. pont és Papalia‑végzés, EU:C:2013:873, 31. pont).

69. E tekintetben, anélkül hogy szükséges lenne annak vizsgálata, hogy a hajózási törvénykönyv 326. cikke által előírthoz hasonló, az 1999/70 irányelv és a keretmegállapodás hatálybalépését megelőzően elfogadott nemzeti szabályozás tartalmaz‑e a keretmegállapodás 5. szakasza 1. pontjának a) alpontja értelmében vett objektív okot, meg kell állapítani, hogy egy ilyen szabályozás, amely olyan kötelező szabályt ír elő, amelynek értelmében az olyan munkavállaló szerződései, aki több, határozott időre szóló munkaszerződés alapján megszakítás nélkül ugyanazon munkáltató alkalmazásában áll egy évet meghaladó idő folyamán, átalakulnak határozatlan idejű munkaviszonnyá, alkalmas a jelen ítélet 56–65. pontjában felidézett követelmények teljesítésére.

70. Az ilyen szabályozás ugyanis tartalmazhat egyaránt az egymást követő, határozott idejű munkaszerződések visszaélésszerű alkalmazását megakadályozó, a keretmegállapodás 5. szakasza 1. pontjának b) pontjában az ilyen szerződések maximális teljes időtartamára vonatkozóan előírt intézkedéssel egyenértékű hatályos jogi intézkedést, illetve az ilyen visszaélésszerű alkalmazást hatékonyan szankcionáló intézkedést (lásd analógia útján: Angelidaki és társai ítélet, EU:C:2009:250, 170. pont, valamint Koukou‑végzés, EU:C:2009:269, 79. pont).

71. Úgy tűnik, e megállapítást nem teheti kétségessé az e szabályozásból eredő azon követelmény, amelynek értelmében kizárólag akkor tekinthetők a határozott időre szóló munkaszerződések „megszakítás nélküli”, ennélfogva „egymást követő” szerződéseknek, ha a megkötésük között legfeljebb 60 nap telik el. Egy ilyen időköz ugyanis általában véve elegendőnek tekinthető a fennálló munkaviszony megszakítására, és ennek következtében ahhoz, hogy az esetlegesen ezután kötött szerződések ne minősüljenek egymást követőnek, annál is inkább, mert az alapügyekhez hasonlóan, a határozott időre szóló munkaszerződések időtartama nem haladhatja meg a 78 napot. Úgy tűnik ugyanis, hogy egy olyan munkáltató számára, akinek állandó és tartós igénye áll fenn, nehezen megkerülhető a keretmegállapodás által a visszaéléssel szemben biztosított védelem oly módon, hogy valamennyi határozott idejű munkaszerződés megszűnését követően kivár egy körülbelül két hónapos időszakot (lásd analógia útján: Vassilakis és társai végzés, EU:C:2008:346, 115. pont).

72. Az 1999/70 irányelv átültetését célzó intézkedéseket végrehajtó, és így az egymást követő, határozott idejű munkaszerződések minősítésével kapcsolatban dönteni köteles nemzeti hatóságok és bíróságok feladata azonban, hogy minden esetben egyedileg megvizsgálják az ügy körülményeinek összességét, különösen figyelembe véve az említett, ugyanazon személlyel vagy ugyanazon munka elvégzésére kötött egymást követő szerződések számát annak kizárása érdekében, hogy a munkáltatók visszaéljenek a határozott ideig tartó munkaviszony alkalmazásával (lásd: Vassilakis és társai végzés, EU:C:2008:346, 116. pont).

73. Különösen az alapügyekhez hasonló ügyekben a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak vizsgálata, hogy az alapügyek tárgyát képező nemzeti szabályozás által előírt egyéves maximális időtartam számítása olyan módon történik‑e, hogy az nem eredményezi az egymást követő, határozott időre szóló munkaszerződések visszaélésszerű alkalmazásának megakadályozása és szankcionálása hatékony jellegének lényeges csorbulását. Ez megtörténhet olyankor, amint arra az Európai Bizottság írásbeli észrevételeiben rámutatott, ha e maximális időtartamot nem az e munkaszerződések által lefedett naptári napok függvényében, hanem az érintett munkavállaló által ténylegesen teljesített napok számának függvényében számolják, és – például a hajóutak csekély sűrűsége folytán – az utóbbi szám jelentősen alacsonyabb az előbbinél.

74. A fentiek fényében a harmadik és negyedik kérdésre azt kell válaszolni, hogy a keretmegállapodás 5. szakaszát akként kell értelmezni, hogy azzal főszabály szerint nem ellentétes az alapügyekben szereplőhöz hasonló, olyan nemzeti szabályozás, amely határozott időre szóló munkaszerződések határozatlan idejű munkaviszonnyá való átalakulását csak arra az esetre írja elő, ha az érintett munkavállaló ilyen szerződések alapján megszakítás nélkül több mint egy évig állt ugyanazon munkáltató alkalmazásában, akkor tekintve megszakítás nélkülinek a munkaviszonyt, ha a határozott időre szóló munkaszerződések megkötése között legfeljebb 60 nap telik el. A kérdést előterjesztő bíróság feladata ugyanakkor annak vizsgálata, hogy alkalmazási feltételei, valamint hatékony végrehajtása alapján e szabályozás az egymást követő, határozott időre szóló munkaszerződések vagy munkaviszonyok visszaélésszerű alkalmazásának megakadályozására és szankcionálására alkalmas intézkedésnek tekinthető‑e.

A költségekről

75. Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

Rendelkező rész

A fenti indokok alapján a Bíróság (harmadik tanács) a következőképpen határozott:

1) Az ESZSZ, az UNICE és a CEEP által a határozott ideig tartó munkaviszonyról kötött keretmegállapodásról szóló, 1999. június 28‑i 1999/70/EK tanácsi irányelv mellékletében szereplő, a határozott ideig tartó munkaviszonyról szóló, 1999. március 18‑án kötött keretmegállapodást akként kell értelmezni, hogy az alkalmazható az olyan munkavállalókra, mint az alapeljárások felperesei, akiket határozott időre szóló munkaszerződések keretében alkalmaznak tengerészként ugyanazon tagállamban található két kikötő közötti tengeri járatot teljesítő komphajókon.

2) A határozott ideig tartó munkaviszonyról kötött keretmegállapodás rendelkezéseit akként kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes az alapügyekben szereplőhöz hasonló, olyan nemzeti szabályozás, amely arról rendelkezik, hogy a határozott időre szóló munkaszerződésekben fel kell tüntetni azok időtartamát, ám a határozott idejét nem.

3) A határozott ideig tartó munkaviszonyról kötött keretmegállapodás 5. szakaszát akként kell értelmezni, hogy azzal főszabály szerint nem ellentétes az alapügyekben szereplőhöz hasonló, olyan nemzeti szabályozás, amely határozott időre szóló munkaszerződések határozatlan idejű munkaviszonnyá való átalakulását csak arra az esetre írja elő, ha az érintett munkavállaló ilyen szerződések alapján megszakítás nélkül több mint egy évig állt ugyanazon munkáltató alkalmazásában, akkor tekintve megszakítás nélkülinek a munkaviszonyt, ha a határozott időre szóló munkaszerződések megkötése között legfeljebb 60 nap telik el. A kérdést előterjesztő bíróság feladata ugyanakkor annak vizsgálata, hogy alkalmazási feltételei, valamint hatékony végrehajtása alapján e szabályozás az egymást követő, határozott időre szóló munkaszerződések vagy munkaviszonyok visszaélésszerű alkalmazásának megakadályozására és szankcionálására alkalmas intézkedésnek tekinthető‑e.