1. 

Ezt a keresetet az Európai Bizottság indította a Németországi Szövetségi Köztársaság ellen az EUMSZ 260. cikk (2) bekezdése alapján, a Bíróságnak a C‑112/05. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 2007. október 23‑án hozott ítéletben ( 2 ) (a továbbiakban: 2007‑es ítélet) foglaltak teljesítésének állítólagos elmulasztása miatt.

2. 

Az említett ítéletben a Bíróság megállapította, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság – mivel hatályban tartotta a Volkswagenwerk GmbH társasági részesedéseinek privatizációjáról szóló 1960. július 21‑i törvény ( 3 ) (a továbbiakban: VW‑törvény) 4. §‑a (1) bekezdését, valamint a 4. §‑ának (3) bekezdésével egybevetett 2. §‑a (1) bekezdését – nem teljesítette az EK 56. cikk (1) bekezdéséből eredő kötelezettségeit. Tekintettel arra, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság a VW‑törvény 2. §‑ának (1) bekezdését és 4. §‑ának (1) bekezdését hatályon kívül helyező új jogszabályt fogadott el, a jelen eljárás csak az e törvény 4. §‑ának (3) bekezdését érintő teljesítésre terjed ki.

3. 

Mivel a felek ellentétes álláspontot képviselnek a 2007‑es ítélet ezzel kapcsolatos értelmét illetően, a jelen ügy azt az előzetes kérdést veti fel, hogy állapított‑e meg a Bíróság kötelezettségszegést a VW‑törvény önmagában vett 4. §‑ának (3) bekezdése tekintetében – amely az alaptőkében 20%‑os részesedéssel rendelkező minden részvényes számára biztosítja a lehetőséget, hogy blokkoló kisebbséget alkosson –, vagy pedig e rendelkezést csak a VW‑törvény 2. §‑ának (1) bekezdésével egybevetve tekintette úgy, hogy az az EK 56. cikk (1) bekezdése értelmében a tőke szabad mozgásának megsértését jelenti. A VW‑törvény 2. §‑ának (1) bekezdése a szavazati jogok felső határát valamennyi részvényes esetében a Volkswagen GmbH (a továbbiakban: Volkswagen) alaptőkéjének 20%‑ában rögzítette.

4. 

Amennyiben a Bíróság helyt ad a Bizottság keresetének a 2007‑es ítélet végrehajtásának elmulasztása tekintetében, a jelen ügy az esetleges pénzügyi szankciók összege kiszámításának helyes módszerére vonatkozó összetett kérdéseket is felvet. A kérdés lényege egyrészt az, hogy a pénzügyi szankciók megállapítására tekintettel milyen mértékben kell jelentőséget tulajdonítani a 2007‑es ítélet állítólagos nem egyértelmű voltának, másrészt hogy a pénzügyi szankciók kiszámítása során figyelembe kell‑e venni – és ha igen, hogyan – a Németországi Szövetségi Köztársaság által az indokolással ellátott véleményre adott válasz és a Bíróság előtti keresetindítás között eltelt szokatlanul hosszú időt.

5.

2007. december 24‑i levelével a Bizottság felszólította a német kormányt, hogy jelentse be a 2007‑es ítéletre tekintettel hozott intézkedéseket.

6.

A német hatóságok 2008. március 6‑i levelükkel válaszoltak, azt állítva, hogy már intézkedtek a jelenlegi törvénynek a 2007‑es ítéletben foglaltak teljesítéséhez szükséges módosításai érdekében.

7.

Mivel azonban a levél nem utalt a jogalkotási folyamat ütemezésére vagy az ebben említett tervezet tartalmára, a Bizottság 2008. június 5‑én felszólító levelet küldött a Németországi Szövetségi Köztársaságnak, amelyben felhívta arra, hogy két hónapon belül nyújtsa be észrevételeit.

8.

A német kormány ugyanazon a napon válaszolt, tájékoztatva a Bizottságot a javasolt jogszabállyal kapcsolatos előrehaladásról. A német kormány azt állította, hogy a VW‑törvényt módosító jogszabálytervezet szövegét a szövetségi kormány jóváhagyta, és a jogalkotási eljárás hamarosan elkezdődik.

9.

2008. augusztus 1‑jén a német kormány megjelölte a jogszabály elfogadásának ütemezését, és tájékoztatta a Bizottságot a jogszabálytervezet tartalmáról.

10.

Mivel a Bizottság még mindig nem volt elégedett a német kormány által adott válaszokkal, 2008. december 1‑jén indokolással ellátott véleményt bocsátott ki, amelyben felszólította a Németországi Szövetségi Köztársaságot, hogy két hónapon belül fogadja el a 2007‑es ítéletben megállapított kötelezettségek teljesítéséhez szükséges intézkedéseket. A jogszabálytervezet szövegével kapcsolatban megállapította, hogy a szóban forgó szöveg nem módosítja a VW‑törvény 4. §‑ának (3) bekezdésében rögzített, blokkoló kisebbséghez fűződő jogot. A Bizottság megjegyezte továbbá, hogy nem szolgáltattak információkat a német kormánynak a Volkswagen alapszabálya módosításával kapcsolatos szándékairól, amely alapszabály érvényre juttatja a VW‑törvény jogellenes rendelkezéseit; és végül hogy még nem jelentették be hozzá magának a VW‑törvénynek a módosítását.

11.

2008. december 10‑én elfogadták a VW‑törvény módosításáról szóló 2008. december 8‑i törvényt ( 4 ) (a továbbiakban: a VW‑törvény módosításáról szóló törvény), amely lényegében megegyezett a jogszabálytervezet szövegével. E törvény, amely 2008. december 11‑én lépett hatályba, hatályon kívül helyezte a VW‑törvény 4. §‑ának (1) bekezdését és 2. §‑ának (1) bekezdését, valamint a részvénytársaságokról szóló törvény 101. §‑ának (5) bekezdését. ( 5 ) Nem módosította azonban a VW‑törvény 4. §‑ának (3) bekezdését.

12.

Mivel a felek továbbra is eltérő álláspontot képviseltek a 2007‑es ítélet értelmét illetően, a német kormány 2008. december 17‑i levelében azt javasolta, hogy a felek közösen nyújtsanak be a vitatott ítélet értelmezése iránti kérelmet a Bírósághoz az Európai Unió Bíróságának alapokmánya 43. cikkével és eljárási szabályzata 102. cikkével ( 6 ) összhangban. A Bizottság 2009. január 15‑i levelével válaszolt, amelyben kijelentette, hogy mivel nincsenek kétségei a 2007‑es ítélet értelmét vagy hatályát illetően, nem áll szándékában értelmezés iránti kérelmet benyújtani a Bírósághoz.

13.

A német kormány az indokolással ellátott véleményre 2009. január 29‑i levelével válaszolt, amelyben megállapította, hogy a VW‑törvény módosításáról szóló törvény elfogadásával maradéktalanul teljesítette a 2007‑es ítéletben foglaltakat.

14.

2012. február 21‑én a Bizottság – mivel úgy vélte, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság csak részben teljesítette a 2007‑es ítéletben foglaltakat – megindította a jelen keresetet.

15.

Keresetében a Bizottság azt kéri, hogy a Bíróság:

16.

A Németországi Szövetségi Köztársaság azt kéri, hogy a Bíróság:

17.

A német kormány és a Bizottság a 2013. március 12‑i tárgyaláson előadták szóbeli érveiket. A felek emellett válaszoltak a tárgyalás előkészítése során a nevemben részükre megküldött kérdésekre. ( 7 )

18.

Az EUMSZ 260. cikk (2) bekezdésében rögzített eljárás úgy jellemezhető, mint végső eszköz a Bizottság számára a „Szerződések őreként” betöltött szerepében az uniós jog végrehajtásának biztosítsa érdekében. Az ítéletek végrehajtására irányuló külön eljárásként működik, vagy más szóval az ítéletekben foglaltaknak való megfelelés biztosítására szolgáló kényszerítő eszközként. ( 8 )

19.

Keresetében a Bizottság nemcsak a VW‑törvény 4. §‑ának (3) bekezdésével, hanem a Volkswagen alapszabályával kapcsolatos kifogásokat is előterjesztett. Ezekre válaszolva a német kormány megjegyzi, hogy az alapszabályt a Bíróság a 2007‑es ítéletben nem kérdőjelezte meg. Következésképpen véleménye szerint e kifogásokat mint elfogadhatatlanokat el kell utasítani.

20.

E tekintetben elegendő megjegyezni, hogy – az EUMSZ 260. cikk (2) bekezdése szerinti végrehajtási eljárás különleges jellemzőire tekintettel – a Bíróság megállapította, hogy ezen eljárás keretében csak azokat a kötelezettségszegéseket lehet kezelni, amelyeket a Bíróság az EUMSZ 258. cikk alapján megalapozottnak talált. ( 9 ) Mivel az alapszabályt a Bíróság a 2007‑es ítéletben nem vizsgálta, véleményem szerint a fent említett kifogások elfogadhatatlanok. ( 10 )

21.

A fentiekre tekintettel a jelen eljárás célja nem annak megállapítása, hogy a VW‑törvény 4. §‑ának (3) bekezdése, amely a képviselt tőke több mint 80%‑os többségét írja elő a Volkswagen közgyűlése határozatainak meghozatalához, sérti‑e az uniós jogot. Ehelyett a jelen kereset tárgyát az a kérdés képezi, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság elmulasztotta‑e teljesíteni a 2007‑es ítéletben foglaltakat, vagy sem.

22.

Az EUMSZ 258. cikk szerinti megállapítási ítéletet követően az adott tagállamnak meg kell tennie a Bíróság ítéletében foglaltak teljesítéséhez szükséges valamennyi intézkedést, amint azt az EUMSZ 260. cikk (1) bekezdése rögzíti. Ha a bírósági eljárást követően a tagállam nem teljesíti az ítéletben foglaltakat, a Bizottság kulcsfontosságú szerepet játszik abban, hogy mielőtt az EUMSZ 260. cikk (2) bekezdése alapján keresetet indítana a Bíróság előtt, megállapítsa, hogy a tagállam mennyiben tett meg minden szükséges intézkedést a Bíróság eredeti, kötelezettségszegést megállapító ítéletében foglaltak teljesítéséhez.

23.

A jelen ügyben azonban a Bíróságnak – mielőtt eldöntené, hogy megtették‑e a szükséges intézkedéseket – először azt kell megállapítania, hogy a VW‑törvény 4. §‑ának (3) bekezdése tekintetében sor került‑e egyáltalán a kötelezettségszegés megállapítására, amiből így következhetne a teljesítést biztosító intézkedések meghozatalára vonatkozó kötelezettség.

24.

Sajnálatos, hogy a felek ellentétes következtetéseket vonnak le a 2007‑es ítéletből. Bár az ítéletek értelmére és hatályára vonatkozó nézeteltérés a jog egy elkerülhetetlen vetületét alkotja, számomra úgy tűnik, hogy az EUMSZ 258. cikk szerinti kötelezettségszegési eljárás keretében a Bíróság segíthet elkerülni e bizonytalanságot érvelése átláthatóságának biztosításával és ítéletei rendelkező részének körültekintő megfogalmazásával. Bár a Bizottság feladata a bírósági eljárást követő szakaszban annak értékelése, hogy a tagállam általi végrehajtás elegendőnek tekinthető‑e, ezen értékelés eredményes elvégzése ténylegesen egy világos nyilatkozatot feltételez a Bíróság részéről a kötelezettségszegés fennállására vonatkozóan.

25.

Mindemellett véleményem szerint a 2007‑es ítélet nem különösebben kétértelmű. Ugyanakkor, mint azt a jelen ügy mutatja, úgy tűnik, az említett ítélet megfogalmazása hagy teret a vitának a VW‑törvény 4. §‑ának (3) bekezdésével kapcsolatban.

26.

E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy nem fogok kísérletet tenni a 2007‑es ítélet „szubjektív értelmének” vagy a Bíróság szándékainak megállapítására. Ehelyett a jelen értelmezés keretében az ítélet indokolása fényében törekszem az ítélet rendelkező része értelmének megállapítására. Mivel a kötelezettségszegést elkövető tagállamnak képesnek kell lennie annak megállapítására, hogy a szóban forgó ítélet alapján mi minősül kötelezettségszegő magatartásnak, ebben az összefüggésben csak azok az információk bírnak jelentőséggel, amelyek ezen ítéletből kiderülnek. Más szóval, mivel pénzügyi szankciók szerepelnek az ügyben, a 2007‑es ítélet kiterjesztő értelmezése nem fogadható el.

27.

Az alábbiakban kifejtésre kerülő okokból úgy vélem, hogy a 2007‑es ítélet Németországi Szövetségi Köztársaság által javasolt értelmezése részesítendő előnyben a Bizottság által támogatott értelmezéssel szemben.

28.

A 2007‑es ítélet rendelkező részében a Bíróság megállapította, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság – mivel hatályban tartotta a VW‑törvény 4. §‑ának (1) bekezdését, valamint a 4. §‑ának (3) bekezdésével „egybevetett” ( 11 ) 2. §‑ának (1) bekezdését – nem teljesítette az EK 56. cikk (1) bekezdéséből eredő kötelezettségeit.

29.

Ennek megfelelően annak megállapítása, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság nem teljesítette az EUMSZ 260. cikk (1) bekezdéséből eredő kötelezettségeit, attól függ, hogy a 2007‑es ítéletet úgy értelmezzük‑e, hogy az i. e három önmagában vett rendelkezés jogellenességét állapítja meg, vagy ii. ehelyett két különálló jogellenességet állapít meg, amelyek közül az első a VW‑törvény 4. §‑ának (1) bekezdéséhez, a második pedig a VW‑törvény 4. §‑ának (3) bekezdésével egybevetett 2. §‑a (1) bekezdéséhez kapcsolódik. Ez utóbbi ii. értelmezés a szóban forgó rendelkezések közötti szoros kölcsönhatáson alapul. A jogellenesség így e rendelkezések együttes hatásából következik.

30.

A Bizottság azt állítja, hogy az, hogy a 2007‑es ítélet rendelkező részének releváns pontja az „egybevetett” kifejezést tartalmazza, nem zárja ki minden egyes vitatott rendelkezés önmagában vett jogellenességét. A Bizottság szerint ugyanis e rendelkezések jogellenességét megerősíti az ítélet indokolása.

31.

A német kormány ennek az ellenkezője mellett érvel. Véleménye szerint a 2007‑es ítélet rendelkező része nem értelmezhető úgy, hogy az három, önmagában véve jogellenes rendelkezésre hivatkozna. Azt állítja, hogy a Bíróság az EK 56. cikk (1) bekezdése megsértésének két esetét állapította meg: az elsőt a VW‑törvény 4. §‑ának (1) bekezdése kapcsán, a másodikat pedig a VW‑törvény együttesen értelmezett 2. §‑a (1) bekezdése és 4. §‑a (3) bekezdése kapcsán. A német kormány ennek megfelelően azt állítja, hogy a VW‑törvény 4. §‑a (1) bekezdésének és 2. §‑a (1) bekezdésének hatályon kívül helyezésével teljesítette az EUMSZ 260. cikk (1) bekezdéséből eredő kötelezettségeit.

32.

Véleményem szerint az ítélet rendelkező részében szereplő „egybevetett” kifejezés önmagában véve kizárja a Bizottság által javasolt értelmezést. ( 12 ) Ugyanakkor, tekintettel arra, hogy a Bíróság az ítéletek értelmezése során milyen jelentőséget tulajdonít az ítélet indokolásának, ( 13 ) helyénvalónak tűnik, hogy a 2007‑es ítélet rendelkező részét a Bíróság által döntésének indokolására felhozott érvek fényében elemezzük.

33.

Kiindulásként hangsúlyozni kell, hogy a 2007‑es ítélet indokolása – különösen annak 31–56. pontja – véleményem szerint nem támasztja alá a Bizottság álláspontját.

34.

Először is, a felek által a VW‑törvény 2. §‑ának (1) bekezdésére és 4. §‑ának (3) bekezdésére vonatkozó egyes bizottsági kifogásokkal, valamint e rendelkezések együttes joghatásaival kapcsolatban előadott érvelésre tekintettel a Bíróság szükségesnek ítélte, hogy a kifogásokat együtt elemezze. ( 14 ) E tekintetben véleményem szerint hangsúlyozni kell azt, hogy a Bíróság kifejezetten hivatkozott a szóban forgó rendelkezések együttes joghatásaira. ( 15 )

35.

Másodszor, a Bizottság a 2007‑es ítélet több pontjára hivatkozik ( 16 ), amelyeket – önmagukban tekintve – úgy lehetne értelmezni, hogy azok alátámasztják álláspontját. Ugyanakkor hangsúlyoznom kell a Bíróság által a szóban forgó rendelkezésekkel kapcsolatban tett megállapításokra vonatkozó átfogó megközelítés alkalmazásának fontosságát.

36.

A 2007‑es ítélet általam követett értelmezése szerint a vonatkozó rendelkezések együttes joghatása képezte a Bíróság azon döntésének alapját, hogy a VW‑törvény 2. §‑ának (1) bekezdésére és 4. §‑ának (3) bekezdésére vonatkozó kifogásokkal együtt foglalkozzon. Valójában ezt az is alátámasztja, hogy a Bíróság úgy döntött, a szavazati jogok felső határának joghatásait a VW‑törvény 4. §‑ának (3) bekezdésében rögzített blokkoló kisebbséghez kapcsolódó joggal összefüggésben vizsgálja meg. ( 17 )

37.

A 2007‑es ítélet 50. pontjában a Bíróság megállapította, hogy a VW‑törvény 4. §‑ának (3) bekezdése egy olyan szabályozási eszközzel egyenértékű, amely lehetővé teszi a közjogi jogalanyok számára, hogy blokkoló kisebbséget tartsanak fenn maguknak, mivel Alsó‑Szászország tartomány megtartotta 20% körüli részesedését a Volkswagen alaptőkéjében. Ez lehetővé tette számukra, hogy a részvénytársaságokról szóló német törvényben megkövetelthez képest kisebb mértékű befektetéssel fenntartsák maguknak a blokkoló kisebbséget, amelynek révén megakadályozhatják egyes fontos határozatok meghozatalát.

38.

A Bizottság úgy értelmezi a 2007‑es ítélet e pontját, hogy az megerősíti a korlátozás fennállását a VW‑törvény önmagában vett 4. §‑ának (3) bekezdése tekintetében. Én azonban óvatosságra intenék azzal szemben, hogy túlzott mértékben támaszkodjunk csupán erre a pontra.

39.

Véleményem szerint az említett ítélet 50. pontját az 51. ponttal összefüggésben kell értelmezni, ahol a Bíróság megjegyzi, hogy a VW‑törvény 2. §‑ának (1) bekezdése – azáltal, hogy a szavazati jogok felső határát minden esetben 20%‑ban állapítja meg – olyan jogi hátteret egészít ki, amely az említett közjogi jogalanyok számára biztosítja a lehetőséget, hogy az ilyen kisebb mértékű befektetéssel is jelentős befolyást gyakoroljanak. Pontosan e jogi háttér – amely a vitatott rendelkezések közötti kölcsönhatásból következik – az, amely a tőke, konkrétabban a közvetlen befektetések szabad mozgásának korlátozása fennállására vonatkozóan a Bíróság által végzett elemzés középpontjában áll.

40.

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az EK 56. cikk (1) bekezdése szerinti tőkemozgásoknak minősülnek a közvetlen befektetések, azaz minden olyan befektetés, amely a tőkét biztosító személy, és azon társaság közötti tartós és közvetlen kapcsolat létrehozását, illetve fenntartását szolgálja, amelynek részére e tőkét gazdasági tevékenység folytatása céljából szánják. ( 18 ) A tartós gazdasági kapcsolatok létrehozásának, illetve fenntartásának célja feltételezi, hogy a befektető tulajdonában álló részvények biztosítják számára, hogy ténylegesen részt vegyen a társaság irányításában vagy ellenőrzésében. ( 19 )

41.

A közvetlen befektetéseket illetően az EK 56. cikk (1) bekezdése szerinti korlátozásoknak kell minősíteni azon nemzeti intézkedéseket, amelyek megakadályozhatják vagy korlátozhatják az érintett vállalkozások részvényeinek megszerzését, vagy más tagállamok befektetőit visszatarthatják attól, hogy azok tőkéjébe befektessenek. ( 20 )

42.

A Bizottság emellett a 2007‑es ítélet 54. pontjának első mondatára hivatkozik. Pontosabban azzal érvel, hogy a „korlátozásai” többes számban történő használata ebben az összefüggésben arra utal, hogy a Bíróság két külön jogsértést állapított meg a VW‑törvény 2. §‑ának (2) bekezdése és 4. §‑ának (3) bekezdése tekintetében.

43.

Hangsúlyoznom kell, hogy az említett pontban a Bíróság egyrészt megállapította, hogy „a tőke szabad mozgásának jelen kereset tárgyát képező korlátozásai ugyanis a Volkswagen alaptőkéjébe történő közvetlen befektetéseket érintik, nem pedig a portfólióbefektetéseket, […] amelyekre a jelen kereset nem vonatkozik. ( 21 )” Másrészt, ami a közvetlen befektetéseket illeti – amelyeket a Bíróság az első mondatnak megfelelően a kereset tárgyának tekintett –, a Bíróság megállapította, hogy „a VW‑törvény 2. §‑ának (1) bekezdése és 4. §‑ának (3) bekezdése, amennyiben olyan jogi eszközt alakít ki, amely korlátozhatja a közvetlen befektetők azon lehetőségét, hogy részesedést szerezzenek a társaságban abból a célból, hogy olyan tartós és közvetlen gazdasági kapcsolatokat hozzanak létre vagy tartsanak fenn vele, amelyek biztosítják számukra, hogy ténylegesen részt vegyenek az irányításában vagy ellenőrzésében, csökkentik a Volkswagen alaptőkéjében történő részesedésszerzéshez fűződő érdeket” ( 22 ).

44.

Véleményem szerint a hivatkozott pontban a „korlátozásai” többes számban való használata és az „egybevetett” kifejezés hiánya sem meggyőző. E tekintetben az első mondat pusztán a közvetlen befektetésekre korlátozza az állítólagos korlátozások értékelését, és kizárja a portfólióbefektetések elemzését azon az alapon, hogy azok nem relevánsak. A második mondat a Bíróság közvetlen befektetésekre vonatkozó ítélkezési gyakorlatát alkalmazza az előtte folyamatban levő ügyre. A Bíróság szerint a VW‑törvény 2. §‑ának (1) bekezdése és 4. §‑ának (3) bekezdése együttesen csökkenti a befektetők számára a Volkswagen alaptőkéjében történő részesedésszerzéshez fűződő érdeket, mivel olyan jogi hátteret – vagy olyan jogi eszközt – teremt, amely korlátozhatja a közvetlen befektetők azon lehetőségét, hogy részesedést szerezzenek a társaságban abból a célból, hogy tartós és közvetlen kapcsolatokat hozzanak létre vagy tartsanak fenn vele. ( 23 ) Más szóval e korlátozás középpontjában a megjelölt két bekezdés közötti kölcsönhatás áll.

45.

Véleményem szerint bármely más értelmezés figyelmen kívül hagyná a 2007‑es ítélet 56. pontját, amelyben a Bíróság megállapította, hogy a VW‑törvény 2. §‑ának (1) bekezdése és 4. §‑ának (3) bekezdése együtt képezi a tőke szabad mozgásának az EK 56. cikk (1) bekezdése szerinti korlátozását.

46.

Ennek megfelelően úgy tűnik, hogy amint a VW‑törvény 2. §‑ának (1) bekezdését hatályon kívül helyezik, a vonatkozó jogi háttér megszűnik létezni, ami véget vet a VW‑törvény 2. §‑ának (1) bekezdése és 4. §‑ának (3) bekezdése közötti kölcsönhatás nemkívánatos joghatásának, vagyis a Volkswagenbe történő közvetlen befektetés korlátozásának, amely – mint az a 2007‑es ítéletből egyértelműen kiderül – a Bizottság kifogásainak döntő pontját képezte. Bár nem vagyok róla meggyőződve, hogy ugyanezt az eredmény a VW‑törvény 2. §‑ának (1) bekezdése helyett a 4. §‑a (3) bekezdésének hatályon kívül helyezésével is elérhető lett volna, úgy tűnik, a 2007‑es ítélet indokolása és rendelkező része egyaránt megengedné ezt a megoldást.

47.

Nem vélem úgy továbbá, hogy a VW‑törvény vitatott rendelkezéseinek Bíróság általi további elemzését úgy lehetne értelmezni, hogy az megcáfolná ezt az elemzést.

48.

A korlátozás fennállásának megállapítása után a Bíróság azt vizsgálta, hogy a vitatott rendelkezéseket igazolják‑e a közérdeken alapuló kényszerítő okok. Mivel úgy ítélte meg, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság által hivatkozott okok, nevezetesen a munkavállalók és a kisebbségi részvényesek védelme, nem igazolhatják a szóban forgó korlátozásokat, a Bíróság megállapította, hogy „a Bizottság által hivatkozott és az EK 56. cikk (1) bekezdésének megsértésére alapított kifogásokat el kell fogadni” ( 24 ).

49.

Ez a pont önmagában tekintve szintén értelmezhető lenne úgy, mint amely megerősíti a 2007‑es ítélet Bizottság általi értelmezését. A Bíróság korlátozás fennállására vonatkozó közbenső következtetésére tekintettel, amely a 2007‑es ítélet 56. pontjában található, a 81. pont megfogalmazása kevéssé tűnik szerencsésnek. ( 25 ) A két pont közötti ellentmondást azonban enyhíti, amikor a Bíróság a 82. pontban azzal zárja elemzését, hogy újból megerősíti, „a Németországi Szövetségi Köztársaság – mivel hatályban tartotta a VW‑törvény 4. §‑ának (1) bekezdését, valamint a 4. §‑ának (3) bekezdésével egybevetett 2. §‑ának (1) bekezdését – nem teljesítette az EK 56. cikk (1) bekezdéséből eredő kötelezettségeit”.

50.

Azt a tényt illetően, hogy a Bíróság a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezte a Németországi Szövetségi Köztársaságot a költségek viselésére, mivel Németország „az általa felhozott jogalapok többsége tekintetében pervesztes lett” ( 26 ), nem ellentétes a 2007‑es ítélet általam előterjesztett értelmezésével. E tekintetben valójában nem irányadó, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság a Bizottság által az EK 56. cikk (1) bekezdésével összefüggésben a VW‑törvénnyel szemben felhozott összes kifogás tekintetében vagy csak e kifogások kétharmada tekintetében lett pervesztes. ( 27 )

51.

Végül nem tartom meggyőzőnek azokat az érveket, amelyeket a Bizottság a „különleges részvényekkel” kapcsolatos ítélkezési gyakorlatnak ( 28 ) a 2007‑es ítélet értelmezése tekintetében irányadó voltával kapcsolatban terjesztett elő. Igaz, hogy – mint az a Bíróság érveléséből világosan kiderül – ez az ítélkezési gyakorlat szolgál alapul a tőke szabad mozgása korlátozásának fennállására vonatkozó elemzéshez és annak esetleges igazolásához. ( 29 ) Ugyanakkor nem lehet erre az ítélkezési gyakorlatra a 2007‑es ítélet kiterjesztő értelmezése érdekében hivatkozni.

52.

E tekintetben különös jelentőséget kell tulajdonítani a háttérnek. Mint azt megjegyeztem, a 2007‑es ítélet meghozatalára az EUMSZ 258. cikk (korábban az EK 226. cikk) által előírt kereten belül került sor. Bár a Bizottság jelentős mérlegelési jogkörrel rendelkezik annak értékelése terén, hogy a tagállam által hozott intézkedések mennyiben teljesítik az ítéletben foglaltakat, nem javaslom annak elismerését, hogy a Bizottság jogosult utólag egyoldalúan kiterjeszteni a Bíróság megállapítási ítéletének hatályát más hasonló, ám nem azonos ügyek alapján. ( 30 )

53.

Hasonló körültekintéssel kell eljárni véleményem szerint a Bizottság azon érvével kapcsolatban, amely szerint a 2007‑es ítéletet Ruiz‑Jarabo Colomer főtanácsnok ezen ügyben ismertetett indítványa fényében kell értelmezni. ( 31 ) Emlékeztetni kell arra, hogy a főtanácsnok a német kormány érveinek elutasítását követően azt javasolta, hogy a Bíróság állapítsa meg a három vitatott rendelkezés jogellenességét. Bár a főtanácsnok indítványa kétségkívül mélyreható elemzését nyújtja a Bíróság ítéletének alapjául szolgáló jogi és politikai kérdéseknek, az ítélet rendelkező részében, illetve az indítványban a jogellenes korlátozások fennállására vonatkozóan használt különböző megfogalmazásokra kell kellő figyelmet fordítani.

54.

Erre figyelemmel, és mivel a jelen eljárás célja nem annak megállapítása, hogy a VW‑törvény 4. §‑ának (3) bekezdése önmagában véve az uniós jog megsértését jelenti‑e, a továbbiakban nincs szükség annak vizsgálatára, hogy a VW‑törvény 4. §‑ának (3) bekezdésében biztosított, blokkoló kisebbséghez kapcsolódó jog sérti‑e az uniós jogot. Ezt a kérdést véleményem szerint az EUMSZ 258. cikk szerinti eljárásban kell eldönteni. ( 32 )

55.

A fentiekre tekintettel véleményem szerint a Bizottság keresetét el kell utasítani, és a Bizottságot kell kötelezni a költségek viselésére.

56.

Arra az esetre azonban, ha a Bíróság nem értene egyet a 2007‑es ítélet általam javasolt értelmezésével, a pénzügyi szankciók kérdésével is foglalkozom.

57.

Ha a Bíróság megállapítja, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság nem tett eleget a 2007‑es ítéletben foglaltaknak, kényszerítő bírság és/vagy átalányösszeg fizetésére kötelezheti az EUMSZ 260. cikk (2) bekezdésének második albekezdésével összhangban. ( 33 ) Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében, bár a Bizottság által a pénzügyi szankciókra vonatkozóan megfogalmazott javaslatok hasznos viszonyítási pontot jelentenek, ezek nem kötik a Bíróságot. Ennek megfelelően minden egyes ügyben a Bíróság feladata annak értékelése, hogy az adott ügy körülményeire figyelemmel milyen összegű pénzügyi szankciót kell kiszabni. ( 34 )

58.

A pénzügyi szankciók kiszámításának az EK‑Szerződés 228. cikkének végrehajtásáról szóló közleményében ( 35 ) rögzített módszere alapján a Bizottság azt javasolja, hogy a Bíróság kötelezze a Németországi Szövetségi Köztársaságot a 2007‑es ítéletben foglaltak teljesítésére vonatkozó késedelem minden napjára 282725,10 EUR kényszerítő bírság megfizetésére. A Bizottság e javaslata egy 630 EUR‑t kitevő egységes átalányalapon alapul, megszorozva egy 7‑et kitevő súlyossági együtthatóval, a mulasztás időtartamát tükröző, 3‑at kitevő együtthatóval, valamint egy 21,37‑et kitevő különleges „n” együtthatóval. ( 36 )

59.

Az átalányösszeg kiszabását illetően a Bizottság a szóban forgó kötelezettségszegés valamennyi jogi és ténybeli körülményének figyelembevételével azt javasolja, hogy egy 31114,72 EUR‑t kitevő napi összeget (amely egy 208 EUR összegű egységes átalányalap, egy 7‑et kitevő súlyossági együttható és egy 21,37‑et kitevő különleges „n” együttható szorzata) szorozzanak meg a 2007‑es ítélet meghozatala, és azon időpont közötti napok számával, amikor a Németországi Szövetségi Köztársaság teljesíti kötelezettségeit, vagy ennek hiányában a jelen ügyben történő ítélethozatal időpontja közötti napok számával.

60.

A Bizottság által elfogadott iránymutatásokat kiindulópontként felhasználva a Bíróság rendszeresen három szempontot vizsgál, nevezetesen a jogsértés súlyát, időtartamát és a tagállam fizetőképességét. ( 37 ) A Bíróság különösen az ítéletben foglaltak teljesítése elmaradásának a magán‑ és közérdekeket érintő következményeit értékeli, továbbá azt, hogy a szóban forgó tagállamot milyen sürgősen kell a kötelezettségei teljesítésére szorítani. ( 38 ) E tekintetben a Bíróság következetesen megállapította, hogy a kiszabásra kerülő pénzügyi szankciókat úgy kell meghatározni, hogy azok egyrészt megfeleljenek a körülményeknek, másrészt arányosak legyen a megállapított kötelezettségszegéssel, valamint az érintett tagállam fizetőképességével. ( 39 )

61.

Itt rámutatok arra, hogy a keresetlevél benyújtása óta aktualizálásra kerültek azok a gazdasági adatok, amelyekre a Bizottság javaslatait alapozza. E tekintetben helyénvalónak tűnik az ezen adatokban bekövetkezett esetleges változások figyelembevétele. Ez különösen azzal függ össze, hogy a tagállam fizetőképességének értékelését az infláció közelmúltbeli alakulása és az érintett tagállamnak a tényállás Bíróság általi vizsgálata időpontjában ismert GDP‑je fényében kell elvégezni. ( 40 )

62.

Véleményem szerint az aktualizált gazdasági adatok felhasználása megfelelően tükrözi a pénzügyi szankciók területén alkalmazandó megfelelőség és arányosság elvét. ( 41 ) Ennek megfelelően a rendelkezésre álló legújabb adatokat fogom felhasználni, nevezetesen a Bizottság által a 2012‑es közleményében feltüntetett adatokat. ( 42 ) E közleményben a kényszerítő bírság kiszámításához használt egységes átalányalap napi 640 EUR összegben kerül rögzítésre, az átalányösszeg kiszámításához használt egységes átalányalap 210 EUR összegben, a Németországi Szövetségi Köztársaságra vonatkozó különleges „n” együttható pedig 21,12‑ban. ( 43 )

63.

A jelen ügy több elvi kérdést is felvet. A kérdés nevezetesen az, figyelembe kell‑e venni a kiszabásra kerülő pénzügyi szankciók összegének kiszámítása során – és ha igen, hogyan – a 2007‑es ítélet állítólagos nem egyértelmű voltát, a pert megelőző eljárás és a Bíróság előtti keresetindítás között eltelt hároméves időszakot, és végül a Németországi Szövetségi Köztársaság azon javaslatát, hogy nyújtsanak be értelmezés iránti közös kérelmet a Bírósághoz.

64.

E tényezőket fogom megvizsgálni, mielőtt részletesen foglalkoznék a pénzügyi szankciók kiszámításával.

65.

A német kormány beadványaiban azzal érvelt, hogy a 2007‑es ítéletből eredő kötelezettségek világos és egyértelmű jogalapjának hiányában a Bíróságnak mellőznie kellene pénzügyi szankciók kiszabását.

66.

Ezt az érvet nem tudom elfogadni. Az ellenkező álláspont véleményem szerint nem tükrözné az EUMSZ 260. cikk célját, nevezetesen az uniós jog hatékony érvényesítése biztosításának szükségességét.

67.

Emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ egymást kiegészítő 258. és 260. cikke által létrehozott külön rendszert, amely az uniós jog tiszteletben tartásának biztosítására szolgál, maguk a tagállamok alakították ki. Sui generis eljárásként, amely az uniós jog sajátja, és amely a kötelezettségszegő tagállamokkal szemben a szankciók kiszabásának elsődleges mechanizmusát jelenti, az EUMSZ 260. cikkel szabályozott végrehajtási eljárást meg kell különböztetni a polgári eljárástól. ( 44 )

68.

Ennek megfelelően a kötelezettségszegő tagállam számára a várható pénzügyi szankciókkal kapcsolatban biztosított jogokat a Bíróság ítélkezési gyakorlata következetesen szűken értelmezte. Így e jogokat különösen az EUMSZ 260. cikk által követett cél fényében kell értelmezni, amely a vonatkozó jogszabályok tiszteletben tartásának biztosítására irányul. ( 45 ) Ebben az összefüggésben az érintett tagállamnak kell levonnia a véleménye szerint a kötelezettségszegést megállapító ítéletből eredő következményeket, és szükség esetén igazolnia e következtetések megalapozottságát a Bíróság előtt az EUMSZ 260. cikk szerinti eljárásban. ( 46 )

69.

Az e jogokkal kapcsolatos minimumkövetelmények teljesüléséhez elegendő, ha a tagállamnak lehetőséget biztosítottak arra, hogy kifejtse álláspontját a neki felrótt kötelezettségszegés tartósságának és súlyának meghatározásához szükséges valamennyi jogi és ténybeli elem, továbbá az annak megszüntetéséhez szükséges intézkedések vonatkozásában. ( 47 ) Amennyiben e lehetőséget biztosították, a Bíróság meghatározhatja az eredeti ítéletben foglaltak lehető leghamarabb történő teljesítésének biztosításához és a közösségi jog hasonló megsértése megismétlődésének megelőzéséhez szükséges, megfelelőnek ítélt pénzügyi szankciókat. ( 48 )

70.

Másként fogalmazva, ha a Bíróság valamely ítéletének állítólagos nem egyértelmű voltára vonatkozó érvre eredményesen lehetne hivatkozni a pénzügyi szankciók kiszabásának szükségességével szemben, az EUMSZ 260. cikkel szabályozott végrehajtási mechanizmus elveszítené hatékonyságát. Egy ilyen megoldás továbbá szükségessé tenné, hogy a Bíróság szisztematikusan értékelje az EUMSZ 258. cikk alapján hozott megállapítási ítéleteit, olyan kétértelműség után kutatva, amelynek alapján a tagállamok mentesülhetnének a pénzügyi szankciók alól. Ez nyilvánvalóan ellentétes lenne az EUMSZ 260. cikk céljával, nevezetesen azzal, hogy a lehető leggyorsabban megszűnjön az uniós jog megsértése. E tekintetben a pénzügyi szankciók kockázata erőteljes ösztönzést jelent a tagállamok számára, hogy késedelem nélkül orvosolják a kötelezettségszegést.

71.

Ugyanakkor lehetne azzal érvelni, hogy a 2007‑es ítélet állítólagos nem egyértelmű voltát enyhítő tényezőnek kell tekinteni a kötelezettségszegés súlyának meghatározása során. Ez azért lenne indokolt, mivel a tagállami kötelezettségek tartalmát végérvényesen csak maga a kényszerítő bírságot meghatározó ítélet állapítja meg. ( 49 )

72.

Bár a Bíróság teljes mértékben jogosult minden olyan körülmény figyelembevételére, amelyet fontosnak ítél, nem javasolnám ezt a megközelítést. Az EUMSZ 258. cikk szerinti kötelezettségszegési eljárásban a Bíróságnak csak azt kell megállapítania, hogy megsértették az uniós jog valamely rendelkezését. ( 50 ) Nem foglal azonban állást a szóban forgó tagállam által a kötelezettségszegés megszüntetése érdekében hozandó intézkedésekről. E tekintetben nem szokatlan, hogy a kötelezettségszegést megállapító ítélet teret hagy a vitának a meghozandó szükséges intézkedéseket illetően.

73.

Emellett az EUMSZ 258. cikk szerinti eredeti ítélethez vezető kötelezettségszegés a tagállamokat a Szerződések alapján terhelő kötelezettségek nemteljesítéséből ered. Valójában a vonatkozó jogszabályi rendelkezéseket, amelyekből e kötelezettségek erednek, önmagukban nem érinti a szóban forgó kötelezettségszegést megerősítő ítélet megfogalmazása. Ezért nekem úgy tűnik, hogy az irányadó uniós jogszabályok egyértelműsége bizonyos körülmények között megfelelőbb mércéje lehetne a jogértés súlya elemzésének, mint a kötelezettségszegést megállapító ítéletek egyértelműsége. ( 51 )

74.

A fenti okok alapján véleményem szerint a Németországi Szövetségi Köztársaság a pénzügyi szankciók kiszabásával szembeni védelmében nem hivatkozhat sikeresen a 2007‑es ítélet nem egyértelmű voltára.

75.

A tárgyaláson a feleket felkérték, hogy fejtsék ki álláspontjukat arról a kérdésről, hogy a jelen ügy körülményei között terhelte‑e valamelyik felet a meghatározott időn belül való eljárás kötelezettsége, és ha igen, hogyan kell az eljárás elmulasztását figyelembe venni a pénzügyi szankciók kiszámítása során. A kérdés lényege tulajdonképpen annak megállapítására vonatkozik, hogy ki viselje az eljárás elmulasztásának kockázatát, ha egyértelművé válik, hogy a felek összeegyeztethetetlen nézeteket vallanak az eredeti ítéletben foglaltak teljesítését illetően.

76.

Kiindulásként emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 258. cikk alapján a Bizottság széleskörű mérlegelési jogkörrel rendelkezik az eljárás kezdeményezésére vonatkozó döntés meghozatala és a kötelezettségszegés miatt a Bíróság előtti keresetindítás megfelelő időpontjának meghatározása tekintetében. ( 52 ) Az EUMSZ 260. cikk keretében e mérlegelési jogkör pontos terjedelmét ugyanakkor a Bíróság határozza meg.

77.

A két rendelkezés között párhuzamok vonhatók. Az EUMSZ 258. cikk (2) bekezdéséhez hasonlóan az EUMSZ 260. cikk (2) bekezdése sem határoz meg határidőt a Bíróság előtti keresetindításra vonatkozóan. Valóban úgy tűnik, hogy e rendelkezések széles körű mérlegelési jogkört biztosítanak a Bizottságnak e tekintetben. ( 53 ) Véleményem szerint a kötelező formában történő megfogalmazás hiánya, amely mindkét rendelkezésre jellemző, indokolni látszik a Bíróság EUMSZ 258. cikkel kapcsolatos ítélkezési gyakorlatának analóg alkalmazását, különösen a Bírósághoz fordulás megfelelő időpontjának meghatározása terén a Bizottságnak biztosított mérlegelési jogkört illetően. ( 54 )

78.

E tekintetben a Bizottságnak a kötelezettségszegés miatti keresetindításra vonatkozó mérlegelési jogköre csak annyiban korlátozott, amennyiben magatartása sérti az érintett tagállam védelemhez való jogát. ( 55 ) Ha az eljárás szokatlan hosszúsága akadályozza a tagállamot a védekezésben, ez az EUMSZ 258. cikk szerinti kereset elfogadhatatlanságához vezethet. ( 56 )

79.

A jelen ügyben nincs arra utaló bizonyíték, hogy a Bizottság magatartása és a pert megelőző eljárás vége óta eltelt idő bármiképpen befolyásolta volna annak módját, ahogyan a Németországi Szövetségi Köztársaság védekezett.

80.

Valójában úgy tűnik nekem, hogy az EUMSZ 260. cikk keretében a védelemhez való jog korlátozó hatása csak nagyon kivételes körülmények között érvényesül, és hogy a Bizottság főszabály szerint nem köteles az ügyet meghatározott időn belül a Bíróság elé terjeszteni. ( 57 ) Ez azonban a következő kérdést veti fel: még ha a Bíróság előtti keresetindítás késedelmes volta nem is érinti a kereset elfogadhatóságát, kihathat‑e a pénzügyi szankciók kiszabására?

81.

Első pillantásra ésszerűnek tűnne a Bizottság magatartásának valamilyen módon történő figyelembevétele, mivel minél hosszabb a Bíróság előtti keresetindításban mutatkozó késedelem, annál hosszabb ideig áll fenn a kötelezettségszegés. Valójában a pert megelőző eljárás lezárultát követően a Bírósághoz fordulás terén mutatkozó késedelem egyes esetekben hátrányos következményekkel járhat a „lehető legrövidebb idő alatt” ( 58 ) történő teljesítés biztosítása és végeredményben az uniós jog hatékony érvényesülésének biztosítása szempontjából.

82.

Ez a rendellenesség azonban nem tekinthető elegendőnek az EUMSZ 260. cikk azon értelmezéséhez, mely szerint az meghatározott időszakot írna elő az ügy Bíróság elé terjesztésére.

83.

Annak megkövetelése, hogy a Bizottság meghatározott időn belül forduljon egy ügyben a Bírósághoz – és annak szankcionálása, ha ezen az időszakon belül nem jár el, akár oly módon, hogy a tagállamot mentesítik a pénzügyi szankciók alól, vagy azok összegének csökkentésével – véleményem szerint ellentétes lenne a végrehajtási mechanizmus alapjául szolgáló célkitűzéssel. ( 59 ) Ennek az az oka, hogy egy ilyen követelmény megfosztaná a Bizottságot azon eszközeitől, amelyekkel meggyőzheti az érintett tagállamot, hogy a lehető legrövidebb idő alatt hozza meg a megfeleléshez szükséges intézkedéseket, ideértve a pénzügyi szankciók jelentette gazdasági nyomást.

84.

A fentiek mellett azonban az, hogy ebben az ügyben három év telt el a pert megelőző eljárás vége és az ügyben a Bírósághoz fordulás között, nem tűnik teljes mértékben összeegyeztethetőnek a teljesítés elmaradása eseteinek gyors és hatékony rendezésére irányuló célkitűzéssel. ( 60 ) E tekintetben a Bizottság eljárása nem mentesülhet a kritika alól.

85.

A Bizottság magatartása ellenére azonban tény, hogy az érintett tagállamnak meg kell tennie az uniós jognak való megfeleléshez szükséges valamennyi intézkedést. Bár az EUMSZ 260. cikk nem határozza meg a kötelezettségszegést megállapító eredeti ítélet teljesítésére nyitva álló határidőt, a Bíróság következetesen megállapította, hogy az uniós jog azonnali és egységes alkalmazásának követelménye megköveteli, hogy „a teljesítés azonnal elkezdődjék, és a lehető legrövidebb idő alatt történjék meg” ( 61 ).

86.

A kötelezettségszegés orvoslása valójában az érintett tagállam kizárólagos felelőssége marad. Mivel az EUMSZ 260. cikk a végrehajtás kényszerítő módszeréről rendelkezik, és mivel a pénzügyi szankciók kiszabásának lehetősége arra irányul, hogy visszatartsa a tagállamokat az ítéletekben foglaltak nem teljesítésének meghosszabbításától, véleményem szerint nem helyénvaló a Németországi Szövetségi Köztársaságot mentesíteni a pénzügyi szankciók alól vagy csökkenteni azok összegét a Bizottság jelen ügyben követett eljárása miatt. Általánosan megfogalmazva egy ilyen megközelítés a gyakorlatban gyengítené EUMSZ 260. cikk kényszerítő erejét, és a teljesítést kevésbé vonzó választási lehetőséggé tenné. ( 62 )

87.

Végül, tekintettel az EUMSZ 260. cikk (1) bekezdésében kifejezetten rögzített, az ítéletben foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedések megtételére vonatkozó követelményre, nem látom okát, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság miért ne nyújthatott volna be saját kezdeményezésére értelmezés iránti kérelmet a Bírósághoz a szóban forgó pénzügyi kockázat enyhítése érdekében. ( 63 ) Mivel azonban ilyen kérelem benyújtása a végrehajtási eljárás keretében nem kötelező, az, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság úgy döntött, nem ezt a lehetőséget választja, nem lehet hatással a megfelelő pénzügyi szankciók értékelésére. ( 64 )

88.

A következőkben rátérek a pénzügyi szankciók kiszámításának vizsgálatára, elsőként a kényszerítő bírságot tekintve.

89.

A kényszerítő bírság arra szolgál, hogy a kötelezettségszegő tagállamot a tartósan fennálló kötelezettségszegés orvoslására ösztönözze. ( 65 ) Annak eldöntése során, hogy kell‑e kényszerítő bírságot kiszabni, az a döntő tényező, hogy a kötelezettségszegés még fennáll‑e, amikor a Bíróság az ügyet vizsgálja.

90.

Abban az esetben, ha a Bíróság a kötelezettségszegés fennállása tekintetében helyt ad a Bizottság keresetének, úgy tűnik, egyetértés áll fenn a felek között a tekintetben, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság pusztán azáltal nem szüntette meg e kötelezettségszegést, hogy a VW‑törvény 4. §‑ának (3) bekezdése még hatályban van.

91.

E körülményekre tekintettel, és abban az esetben, ha a Bíróság nem ért egyet a 2007‑es ítélet általam javasolt értelmezésével, úgy vélem, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaságra kényszerítő bírságot kell kiszabni.

92.

A jogsértés súlyát illetően meg kell jegyezni, hogy az EK 56. cikk olyan alapvető elvet rögzít, amely a belső piac egyik sarokkövét alkotja. A belső piac működésének biztosítása érdekében feltétlenül szükséges, hogy a tőke tagállamok közötti, valamint tagállamok és harmadik államok közötti szabad mozgásának valamennyi korlátozását meg kell szüntetni. ( 66 )

93.

A Bizottság elemzése szerint az állítólagos jogsértés olyan helyzetet eredményez, amelyben a közjogi jogalanyoknak lehetősége van arra, hogy a befektetéseiket meghaladó mértékű befolyást gyakoroljanak egy vállalkozásban. Így különösen a közjogi jogalanyoknak jogszabályban biztosított eszköz alkalmazásával (vagyis a VW‑törvény 4. §‑ának (3) bekezdésében előírt, blokkoló kisebbséghez kapcsolódó jog előírásával) egy magánvállalkozás keretében tanúsított magatartása korlátozhatja más befektetők arra való képességét, hogy részesedést szerezzenek a társaságban abból a célból, hogy tartós és közvetlen gazdasági kapcsolatokat hozzanak létre vagy tartsanak fenn vele.

94.

Bár a Szerződés alapvető elveinek megsértését különösen súlyosnak kell tekinteni, ( 67 ) megjegyzendő, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság a VW‑törvény 2. §‑a (1) bekezdésének és 4. §‑a (1) bekezdésének hatályon kívül helyezésével részlegesen biztosította a 2007‑es ítéletben foglaltak teljesítését. Ennek a tényezőnek véleményem szerint enyhítenie kell a szóban forgó jogsértés súlyát.

95.

Ezenkívül hajlamos lennék úgy érvelni, hogy a VW‑törvény 2. §‑ának (1) bekezdésében foglalt, a szavazati jogokra vonatkozó felső határ jelentette keret nélkül a VW‑törvény 4. §‑ának (3) bekezdésében szereplő, blokkoló kisebbséghez kapcsolódó jog csak nagyon korlátozott hatást gyakorolna a tőke mozgására. Kétségtelen, hogy a blokkoló kisebbséghez kapcsolódó jog nem vitatott módon eltér a részvénytársaságokról szóló törvényben előírt általános, 25%‑os határtól, és törvényalkotás útján a részvényesek számára előírt meghatározott kötelezettségről van szó. Mindazonáltal az állítólagos jogsértés súlyának értékelése során jelentőséggel bír, hogy a blokkoló kisebbségre vonatkozó e jog megkülönböztetés nélkül minden – akár kis‑, akár nagy‑ – részvényes előnyére szolgál. Ezért nem vagyok róla meggyőződve, hogy a blokkoló kisebbségre vonatkozó e jog – még ha a közjogi jogalanyoknak (nevezetesen Alsó‑Szászország tartománynak) a Volkswagen alaptőkéjében fennálló, körülbelül 20%‑ot kitevő részesedése fényében vizsgáljuk is – alkalmas a tőkemozgás jelentős mértékű korlátozására.

96.

A fenti megfontolásra figyelemmel véleményem szerint a 2‑es együttható megfelelően tükrözné a jogsértés súlyát.

97.

Az EUMSZ 260. cikk (1) bekezdése keretében a jogsértés időtartama, amelyet a 2007‑es ítélet Bíróság általi meghozatalának időpontjától kell számítani, jelenleg öt évet és hét hónapot tesz ki. Bár a rendelkezés nem jelöli meg, hogy egy ítéletet milyen időtartamon belül kell végrehajtani, az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a teljesítés folyamatának azonnal el kell kezdődnie, és a lehető legrövidebb idő alatt meg kell történnie. ( 68 )

98.

Amennyiben a Bíróság megállapítja, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság továbbra sem teljesíti a 2007‑es ítéletben foglaltakat, ez a kötelezettségszegés különösen kifogásolható, mivel a 2007‑es ítéletben foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedések egyértelműnek tekinthetők. Amint azt a VW‑törvény módosításáról szóló törvény elfogadása mutatja, a 2007‑es ítéletben foglaltak maradéktalan teljesítése ugyanis nem ütközhetett volna semmilyen számottevő nehézségbe.

99.

E körülmények között a jogsértés időtartama alapján 3‑as együttható tűnik megfelelőnek.

100.

Az érintett tagállam fizetőképességét illetően a Bíróság megállapította, hogy az alapösszeg megszorzása az adott tagállamra alkalmazandó speciális együtthatóval megfelelő mód arra, hogy tükrözze az érintett tagállam fizetetési képességét úgy, hogy emellett fenntartja az egyes tagállamok közötti ésszerű különbséget. ( 69 ) Ebből következik, hogy a jelen ügyben megfelelő a Németországi Szövetségi Köztársaságra a 21,12‑t kitevő „n” együttható használata. ( 70 )

101.

Végül nem értek egyet a német kormány azon kérelmével, hogy további időtartamot kellene biztosítani számára kötelezettségei teljesítésére. A Németországi Szövetségi Köztársaság e kérelmét a kötelezettségei világos és egyértelmű jogalapjának hiányával indokolja. ( 71 )

102.

Mint azt a fentiekben megkíséreltem bemutatni, egy ítélet állítólagos nem egyértelmű volta nem tekintendő releváns tényezőnek a jogsértés súlyának értékelése során. Tekintettel arra, hogy a 2007‑es ítélet semmilyen módon nem módosította a tagállamok EK 56. cikkből eredő kötelezettségeinek tartalmát, nem szükséges további türelmi időt biztosítani a Németországi Szövetségi Köztársaságnak.

103.

A fenti okokból úgy vélem, hogy napi 81100,8 EUR (= 640 × 2 × 3 × 21,12) összegű kényszerítő bírságot kell kiszabni a Németországi Szövetségi Köztársaságra a jelen ügyben való ítélethozatal időpontjától a 2007‑es ítéletben foglaltak teljes körű teljesítéséig.

104.

Annak érdekében, hogy a kötelezettségszegő tagállamot kellő pénzügyi nyomás alá helyezzék az EUMSZ 258. cikk alapján hozott eredeti ítéletben megállapított kötelezettségszegés megszüntetésére való ösztönzés érdekében, a Bíróság a kényszerítő bírság mellett átalányösszeg kiszabásáról dönthet. ( 72 )

105.

A kényszerítő bírság a tagállammal szemben a jogsértésnek a Bíróság által az EK 260. cikk szerinti eljárásban hozott ítéletet követő lehető legrövidebb időn belüli orvosolására ösztönöz. Ezzel szemben az átalányösszeg kiszabása visszatartó tényezőként hat, amely annak biztosítására irányul, hogy a tagállamok ne gondolják úgy, hogy jobb az eljárást kivárni, mielőtt meghoznák a megfelelő intézkedéseket a Bíróság által az EUMSZ 258. cikk szerinti kötelezettségszegési eljárásban megállapított kötelezettségszegés orvosolására. ( 73 )

106.

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EUMSZ 260. cikk a Bíróságot széleskörű mérlegelési jogkörrel ruházta fel annak eldöntését illetően, hogy az átalányösszeg kiszabása indokolt‑e, vagy sem, figyelemmel a megállapított kötelezettségszegés jellegzetességeivel és az érintett tagállam magatartásával kapcsolatos, releváns elemek összességére. ( 74 ) Konkrétan, e szempontok között szerepel a kötelezettségszegés fennállásának időtartama az azt megállapító ítélet kihirdetése óta, valamint a jogsértés súlyossága. ( 75 )

107.

A jelen eljárásban véleményem szerint a jogsértés időtartama az, amely alátámasztja átalányösszeg kiszabását. Így különösen jelentős idő, több mint öt év telt el a 2007‑es ítélet meghozatala óta. A szóban forgó jogsértés a VW‑törvény módosításáról szóló törvény elfogadásával elért részleges teljesítéstől függetlenül fennáll.

108.

Ami kifejezetten az átalányösszeg kiszabását illeti, a Bíróság ritkán fejti ki az adott ügy körülményeire figyelemmel megfelelőnek ítélt összeg kiszámításához alkalmazott szempontokat. A nagyobb mértékű átláthatóság elérése, és így e tekintetben az átalányösszeg visszatartó hatásának növelése érdekében különösen fontosnak tartom az alkalmazandó szempontok világos kifejtését. ( 76 )

109.

A jelen ügyben nem látom okát, miért ne lehetne a Bizottság iránymutatásait ( 77 ) mérceként felhasználni. A súlyosság fenti elemzését és a tagállam fizetőképességét figyelembe véve megfelelőnek tűnik 8870,40 EUR összegű – a 210 EUR összegű egységes átalányalap, a 2‑t kitevő súlyossági együttható és a 21,12‑t kitevő különleges „n” együttható szorzataként számított – napi átalányösszeg kiszabása a teljesítés elmulasztásának minden egyes napjára.

110.

A jelen indítvány ismertetésének időpontjában a jogsértés 2045 napja áll fenn. A 8870,40 EUR napi összeget 2045 nappal megszorozva összesen 18139968 EUR‑t kapunk. Mivel ez az összeg meghaladja a Bizottság által a Németországi Szövetségi Köztársaságra vonatkozóan meghatározott minimumot (11192000 EUR), ( 78 ) a javasolt átalányösszeg véleményem szerint kellően tükrözi e pénzügyi szankció visszatartó és büntető jellegét is.

111.

Ezért úgy vélem, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaságra napi 8870,40 EUR átalányösszeget kell kiszabni, megszorozva a 2007‑es ítélet meghozatala és a jelen ügyben történő ítélethozatal időpontja közötti napok számával.

112.

Mindezek alapján azt javaslom, hogy a Bíróság a következőképpen határozzon:

Másodlagosan, ha a Bíróság megállapítja, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság nem teljesítette az EUMSZ 260. cikk (1) bekezdéséből eredő kötelezettségeit, a Bíróság: