1.

A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem az 1999/44/EK irányelv ( 2 ) értelmezésére irányul. Lényegében arról a kérdésről van szó, hogy a bírónak hivatalból le kell‑e szállítania az adásvétel tárgyát képező hibás dolog (a konkrét ügyben egy vízáteresztő tetővel rendelkező cabrio) vételárát akkor, ha a hiba csekély mértéke miatt kizárt a szerződéstől való elállás, az érintett fogyasztó azonban kizárólag a szerződéstől való elállás érdekében fordult bírósághoz.

2.

A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem hátterében a spanyol polgári eljárási jog azon szabályozása áll, amely a kérdést előterjesztő bíróság tájékoztatása szerint a jelen ügyben kizárja az árcsökkentés ítélettel való elrendelését. A Bíróságnak így azt kell megvizsgálnia, hogy az 1999/44 irányelv hasonló helyzetben megköveteli‑e a bíró hivatalból való eljárását.

3.

Ezzel az 1999/44 irányelv harmadik alkalommal tárgya előzetes döntéshozatal iránti kérelemnek ( 3 ). A másik két üggyel ellentétben itt mindazonáltal nem a fogyasztói jogok terjedelme, illetve hatálya a kérdés, hanem első alkalommal azok bíróság előtti érvényesítése.

4.

Az 1999/44 irányelv célja annak (1) preambulumbekezdése értelmében a fogyasztóvédelem magas szintjének elérése. Ennek megfelelően az (5) preambulumbekezdés előírja, hogy létre kell hozni a fogyasztói jogok minimális közös szabályait. A (24) preambulumbekezdés szerint a tagállamok a még magasabb színvonalú fogyasztóvédelem elérése érdekében szigorúbb rendelkezéseket fogadhatnak el vagy tarthatnak hatályban.

5.

Az irányelv fogyasztók jogairól rendelkező 3. cikke a következőket írja elő:

„(1)   Az eladó felel a fogyasztóval szemben a fogyasztási cikk átadásának időpontjában meglévő minden hibáért.

(2)   A szerződésnek való megfelelés hibája [helyesen: hiánya] esetén a fogyasztó jogosult akár a (3) bekezdésnek megfelelően a fogyasztási cikk szerződésszerű állapotának kijavítás vagy kicserélés formájában történő térítésmentes helyreállítására, akár az (5) és (6) bekezdésnek megfelelően kérheti a vételár megfelelő leszállítását, vagy az adott fogyasztási cikk vonatkozásában elállhat a szerződéstől.

[…]

(5)   A fogyasztó a vételár megfelelő csökkentését kérheti vagy elállhat a szerződéstől, ha

(6)   Csekély mértékű hiba esetén a fogyasztó nem állhat el a szerződéstől.”

6.

Az irányelv 8. cikkének címe „Nemzeti jog és minimális védelem”, és (2) bekezdése értelmében:

„A fogyasztók magasabb szintű védelme érdekében a tagállamok az ezen irányelv hatálya alá tartozó területen a Szerződéssel összeegyeztethető szigorúbb rendelkezéseket is elfogadhatnak vagy tarthatnak hatályban.”

7.

Spanyolország a Ley de Garantías en la Venta de Bienes de Consumo ( 4 )‑val (a fogyasztási cikkek adásvételére vonatkozó jótállásról szóló, 2003. július 10‑i 23/2003. sz. törvény; a továbbiakban: 23/2003. sz. törvény) ültette át az 1999/44/EK irányelvet ( 5 ).

8.

E törvény 4–8. cikke az 1999/44 irányelv 3. cikkének megfelelő rendelkezéseket tartalmaz. A 3. cikk árcsökkentésről és szerződéstől való elállásról szóló (5) és (6) bekezdésének megfelelő rendelkezések a 23/2003. sz. törvény 7. cikkében találhatóak.

9.

A Ley de Enjuiciamiento Civil (spanyol polgári perrendtartás; a továbbiakban: LEC) ( 6 ) többek között rendelkezik a diszpozitivitás elvéről (a LEC 216. cikke), amelynek értelmében a bíróságok az ügyet a felek által szolgáltatott tények, bizonyítékok és kérelmek alapján bírálják el. A LEC 218. cikke az egyezés elvét tartalmazza, és előírja, hogy az ítéletek nem terjeszkedhetnek túl a kereseti kérelmek tartalmán és a felek által a per során esetlegesen előterjesztett egyéb kérelmeken.

10.

A LEC 400. cikke előírja, hogy ha a kereseti kérelemben foglaltak többféle tényen vagy különböző jogalapon alapulhatnak, akkor azokat szerepeltetni kell a keresetben, feltéve hogy ismertek, vagy azokra hivatkozni lehetett a kérelem benyújtásakor. Az azokra történő hivatkozás elfogadhatósága egy későbbi eljárásban kizárt. Ezenfelül a rendelkezés tartalmaz a jogerőre vonatkozó szabályokat, és előírja, hogy a későbbi perben hivatkozott tények és jogalapok azonosnak tekintendők valamely másik korábbi perben hivatkozottakkal, ha abban a perben lehetett volna rájuk hivatkozni.

11.

2004 júliusában Soledad Duarte Hueros (a továbbiakban: S. Duarte) az Autociba S.A‑tól (a továbbiakban: Autociba) 14320 euró vételárért egy Citroen gépkocsit vásárolt. A jármű a „C3 Pluriel 1.4I” típusba tartozik, amelynek a teteje nyitható, így cabrio gépkocsivá alakítható. A járművet 2004 augusztusában adták át és írták S. Duarte nevére.

12.

Ezt követően az autót többször kellett szervizbe vinni, mert amikor esett az eső, víz szivárgott át a tetőn keresztül. A hibát számtalan javítási kísérlet ( 7 ) ellenére nem tudták elhárítani. S. Duarte ezért először új jármű átadását kérte. Az Autociba ezt elutasította. Végül 2011 márciusában S. Duarte keresetet terjesztett elő az Autocibával és a jármű gyártója, az Automóviles Citroën Españával (a továbbiakban: Citroën España) szemben, amelyben el kíván állni a szerződéstől, és kéri a vételár visszafizetését.

13.

A kérdést előterjesztő bíróság kifejti, hogy mivel csekély mértékű hibáról van szó, a szerződés felbontása kizárt a 23/2003. sz. törvény értelmében. S. Duarte csupán a vételár csökkentésére lehetne jogosult. A spanyol eljárásjog értelmében azonban nem jogosult az árcsökkentésre, mivel S. Duarte kizárólag a szerződés felbontását és a teljes vételár visszafizetését kérte keresetében, a vételár csökkentését (legalább másodlagosan) nem kérelmezte. S. Duartenak későbbi bírósági eljárásban sem lesz lehetősége arra, hogy árleszállítást kérjen. Ez a LEC szerint ellentétes a jogerő kiterjesztésével, amely magában foglal valamennyi olyan keresetet is, amelyeket annak ellenére nem érvényesítettek, hogy valamely korábbi eljárásban érvényesíteni lehetett volna.

14.

A Tribunal de Primera Instancia no 2 de Badajoz ezért a Bíróság Hivatalához 2012. január 24‑én érkezett, 2012. január 13‑i határozatával felfüggesztette az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjesztette a Bíróság elé:

„Ha egy fogyasztó azt követően, hogy a szerződésszerű állapot helyreállítására annak ellenére nem került sor, hogy a javítást többször is eredménytelenül kérte, bírósági úton kizárólag a szerződéstől való elállás iránti igényt érvényesít, és az elállásra azért nincs lehetőség, mert csekély jelentőségű hibáról van szó, a bíróság elismerheti‑e hivatalból a fogyasztó jogát a megfelelő árleszállításra?”

15.

A Bíróság előtti eljárásban az Autociba, a Bizottság és a spanyol kormány terjesztett elő írásbeli és szóbeli észrevételeket. Az írásbeli szakaszban ezenkívül részt vett S. Duarte, a francia, a magyar és a lengyel kormány. A német kormány csupán szóban foglalt állást.

16.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatósága tekintetében arra kell felhívni a figyelmet, hogy az EUMSZ 267. cikk értelmében a Bíróság csak az uniós jog értelmezésére rendelkezik hatáskörrel. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés azonban nem az uniós jog értelmezésére irányul, hanem inkább absztrakt módon arra, hogy egy nemzeti bíró elrendelhet‑e hivatalból árcsökkentést.

17.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben foglalt további megfontolásokra tekintettel mindazonáltal a spanyol és a lengyel kormányhoz hasonlóan én is úgy értelmezem az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdést, hogy a kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, hogy úgy kell‑e értelmezni az 1999/44 irányelvet, hogy a bírónak lehetőséggel kell rendelkeznie arra, hogy hivatalból elrendelje az árcsökkentést akkor, ha a fogyasztó ezt nem kérelmezte az eljárás során, de az irányelv értelmében arra jogosult lenne. Ezért az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés az így kiigazított megfogalmazás mellett elfogadható.

18.

Álláspontom szerint más tekintetben is át kell fogalmazni az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdést: A kérdést előterjesztő bíróság azt kérdezi, hogy az irányelv megengedi‑e az árcsökkentés hivatalból való elrendelését, tehát azt, hogy a bíró hivatalból elrendelheti‑e az árcsökkentést. A hasznos válasz érdekében azonban inkább azt kell megvizsgálni, hogy az irányelv megköveteli‑e a hivatalból való csökkentést, vagyis azt, hogy a bíró hivatalból köteles‑e elrendelni az árcsökkentést.

19.

Az Autociba, a Citroën España és a Ministerio Fiscal ( 8 ) ezen túlmenően kételkedik az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatóságában azon indok alapján, hogy a spanyol jogalkotó átültette az irányelvet a nemzeti jogba, ezért a jelen ügy csupán nemzeti jogi kérdéseket érint. A Bíróság ezért nem rendelkezik hatáskörrel az értelmezésre.

20.

Ez azonban nem így van, és ez az érvelés ellentmond az uniós jog egységes alkalmazására vonatkozó elvnek. Az irányelv nemzeti jogba való átültetése természetesen semmit nem változtat azon, hogy a rendelkezések végső soron uniós jogi szabályozásra vezethetők vissza. Az uniós jog egységességének biztosítása érdekében a rendelkezések értelmezését tekintve tehát továbbra is az a döntő, hogy hogyan kell értelmezni a mögöttes irányelvet. Annak értelmezésére kizárólag a Bíróság rendelkezik határkörrel. Tehát az előzetes döntéshozatal iránti kérelem e tekintetben is elfogadható.

21.

Az Autociba végül arra hivatkozik, hogy elévült az árcsökkentésre és a szerződés felbontására irányuló igény, és ezért elfogadhatatlan az előzetes döntéshozatal iránti kérelem. Az irányelvből fakadó igények elévülési idejét főszabály szerint a nemzeti jog határozza meg, amelynek azonban figyelemmel kell lennie az irányelv 5. cikkének (1) bekezdéséből fakadó kétéves minimum jogvesztési határidőre. Kizárólag a nemzeti bíróság vizsgálhatja azt, hogy ez valóban eltelt‑e, vagy sem. Ezen túlmenően az előzetes döntéshozatali eljárás keretében a jogvitával foglalkozó nemzeti bíróság feladata annak megítélése, hogy ítélete meghozatalához szükséges‑e előzetes döntéshozatal. Ennek értelmében, amennyiben a feltett kérdések az uniós jog értelmezésére vonatkoznak, a Bíróság – főszabály szerint – köteles határozatot hozni ( 9 ). A kérdést előterjesztő bíróság nem terjesztett a Bíróság elé a 5. cikk (1) bekezdésének értelmezésére irányuló kérdést, ezért a szóban forgó előzetes döntéshozatal iránti kérelem tekintetében figyelmen kívül marad S. Duarte igényeinek esetleges elévülése, és nem játszik szerepet az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatósága tekintetében.

22.

A kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, hogy az 1999/44 irányelv megköveteli‑e azt, hogy a bíróság hivatalból csökkentse a hibás dolog vételárát abban az esetben, ha a fogyasztó a bíróság előtt csupán a szerződés felbontását kéri, amelyre azonban nem jogosult.

23.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés hátterében a spanyol eljárásjog szabályozása áll. S. Duarte keresetében kizárólag az adásvételi szerződés felbontását és a teljes vételár visszafizetését kérte, amelyre a hiba csekély mértéke miatt nem jogosult (lásd a 23/2003. sz. törvény 7. cikkének (2) bekezdését, illetve ennek megfelelően az irányelv 3. cikkének (6) bekezdését). Jóllehet nem vitatott, hogy a 23/2003. sz. törvény (az irányelv 3. cikke (5) bekezdésének megfelelő) 7. cikke első mondata értelmében jogosult a vételár csökkentésére. Ezt a csökkentést azonban nem kérte a keresetében. A kérdést előterjesztő bíróság kifejti, hogy ezért a spanyol jogban érvényes egyezés elve ( 10 ) értelmében a szerződés felbontása helyett nem rendelhet el csupán árcsökkentést. A bíróságnak ezzel szemben a fogyasztó konkrét kérelméhez kell tartania magát ( 11 ). A spanyol eljárásjog értelmében a kereseti kérelem módosítására sincs lehetőség. Az első eljárás LEC 400. cikke szerinti, kiterjesztett jogereje alapján kizárt az árcsökkentésre irányuló új kereset előterjesztése is. A kérdést előterjesztő bíróság előtt felmerül tehát a kérdés, hogy ez az eredmény összeegyeztethető‑e az 1999/44 irányelvvel.

24.

Ahogyan azt a spanyol kormány helyesen kifejti, ezzel két kérdést kell elkülöníteni egymástól: először is azt, hogy S. Duarte milyen jogokkal rendelkezik az irányelv alapján, másodszor pedig azt, hogy eljárásjogi szempontból hogyan lehet érvényesíteni a fennálló jogot. Mivel S. Duarte a kérdést előterjesztő bíróság szerint vitathatatlanul jogosult a vételár leszállítására, és a kérdést előterjesztő bíróság azt is megállapította, hogy kizárt a szerződéstől való elállásra irányuló joga, a jelen ügy csupán a második kérdésre vonatkozik, nevezetesen arra, hogy S. Duarte hogyan érvényesítheti bíróság előtt az őt megillető igényt.

25.

Az 1999/44 irányelv célja annak (1) preambulumbekezdése értelmében a fogyasztóvédelem magas szintjének elérése ( 12 ). A hibás és ezzel a szerződésnek nem megfelelő átadás esetére az irányelv ezért a 3. cikkben számos jogot biztosít a fogyasztóknak. E jogok bíróság előtti érvényesítése tekintetében azonban az irányelv nem tartalmaz rendelkezéseket ( 13 ).

26.

A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint európai uniós szabályok hiányában a nemzeti jog feladata a hatáskörrel rendelkező bíróság kijelölése, és a bírósághoz fordulás azon eljárási szabályainak meghatározása, amelyek célja, hogy biztosítsák a magánszemélyek 1999/44 irányelvből eredő jogainak védelmét ( 14 ). A tagállamoknak azonban e tekintetben figyelemmel kell lenniük az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvére ( 15 ).

27.

Következésképpen a jelen ügyben a francia kormány álláspontjának megfelelően csak akkor jöhet szóba a hivatalból való árleszállítás, ha erre vagy maga a nemzeti jog biztosít lehetőséget, vagy ha ez szükséges az uniós jog teljes érvényesülésének biztosításához. Mivel az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből megállapíthatóan a spanyol eljárásjog nem írja elő az árleszállítás hivatalból való elrendelését, felmerül a kérdés, hogy ez megfelel‑e az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvének.

28.

Az egyenértékűség elve kimondja, hogy az uniós jogból eredő jogok tekintetében a bírósághoz fordulás konkrét eljárási szabályai nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint a hasonló, belső jellegű keresetekre vonatkozóak ( 16 ). A jelen ügyben nem tűnik úgy, hogy megsértették az egyenértékűség elvét. A spanyol eljárásjog érintett rendelkezései sokkal inkább attól függetlenül érvényesülnek, hogy a kereset tárgya az uniós jogból vagy a nemzeti jogból eredő jog‑e.

29.

A tényleges érvényesülés elve előírja, hogy a nemzeti eljárásjogi rendelkezések nem lehetnek olyanok, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tegyék az uniós jog által biztosított jogok gyakorlását ( 17 ). Mindeközben azt kell figyelembe venni, hogy milyen e rendelkezésnek az egész eljárásban betöltött helye, hogy hogyan zajlik az eljárás, és melyek a sajátosságai a különböző nemzeti fórumok előtt ( 18 ), valamint adott esetben azokat az alapelveket is figyelembe kell venni, amelyek a nemzeti bírósági rendszer alapjául szolgálnak, mint például a védelemhez való jog, a jogbiztonság elve és az eljárás szabályos lefolytatásának elve ( 19 ).

30.

Ezzel összefüggésben elsőként azt kell mérlegelni, hogy S. Duarte főszabály szerint kereset útján kérhette volna a vételár leszállítását ( 20 ). Az árleszállításra irányuló kérelem előterjesztésére másodlagosan lehetőség lett volna a szerződéstől való elállásra irányuló kérelem mellett is. A spanyol kormány az erre irányuló kérdésre válaszul előadta, hogy a másodlagos kérelem nem jár például magasabb eljárási költségekhez hasonló hátrányokkal a felperes szempontjából. A spanyol eljárásjog így főszabály szerint nem zárja ki az irányelvből fakadó jogainak bíróság előtti érvényesítését. Ellenkezőleg, valamennyi fogyasztó számára nyitva áll a lehetőség az irányelvből fakadó jogaik keresettel való érvényesítésére, így gyakorolhatják az irányelvből fakadó jogaikat.

31.

Álláspontom szerint azonban a spanyol eljárásjog szabályozása e jog gyakorlásának túlzott megnehezítéséhez vezet.

32.

Igaz, hogy alapvetően nem kifogásolható, hogy a bíróság kötve van a felperes konkrét keresetéhez. Ez feltételezi, hogy a felperes helyes kérelmet terjeszt elő, ha sikerrel szeretne járni az eljárásban. Ez a rendelkezés a spanyol eljárásjogban és több más tagállami eljárásrendben érvényes rendelkezési elv kifejeződése, amelynek értelmében a felek az ügy urai, és őket illeti meg az eljárásban a kezdeményezés joga. Ezen elv célja a védelemhez való jog védelme, és az eljárás szabályos lefolyásának biztosítása, különösen azáltal, hogy megóvja az új jogalapok értékelésével szükségszerűen együtt járó késedelemtől ( 21 ). A Bíróság több alkalommal megerősítette azt, hogy a rendelkezési elv önmagában összeegyeztethető a tényleges érvényesülés elvével ( 22 ). Ezért főszabály szerint elvárható a fogyasztótól, hogy bírósági úton érvényesítse az őt megillető jogokat, és ennyiben helyes keresetet terjesszen elő, szükség esetén akár másodlagosan is. Ez annál inkább érvényes, ha a jelen ügyhöz hasonlóan ügyvédi közreműködést igénylő eljárásról van szó.

33.

A spanyol eljárásjogot mindazonáltal úgy alakították ki, hogy egy egyszeri eljárási hiba, nevezetesen a téves kérelem, illetve a másodlagos kereseti kérelem elmaradása oda vezet, hogy mindörökre kizárt az irányelv alapján ténylegesen fennálló jog érvényesítése. Ez az eredmény különösen arra való tekintettel, hogy az irányelv a fogyasztóvédelem magas szintjének eléréséhez kíván hozzájárulni, nagyon korlátozó és szigorú, és a megfelelő rendelkezések célkitűzéseire tekintettel is aránytalannak tűnik számomra.

34.

Egyrészt a spanyol jog a keresethez kötöttség kérdésében a kérdést előterjesztő bíróság által kifejtettek szerint nagyon szűk értelmezésből indul ki, amennyiben csak a konkrétan előterjesztett kérelemtől teszi függővé a kérdést. A jogerő kiterjesztése tekintetében azonban igen tág értelmezés az uralkodó, amelynek értelmében beletartozik és ezáltal egy új eljárásból kizárt valamennyi olyan kérelem, amelyet a fogyasztó érvényesíthetett volna. Ez éppen a fogyasztó túlzott terheléséhez vezet.

35.

Másrészt a rendelkezések meghaladják a célkitűzések eléréséhez szükséges mértéket. A konkrét kereseti kérelemhez kötöttség arra szolgál, hogy védje az alperes védelemhez való jogát, és ösztönözze a jogvita rendezését. Míg az alperes védelemhez való jogának biztosítása lehetséges lenne az eljárás későbbi szakaszában is, azáltal például, hogy az alperesnek lehetőséget biztosítanak arra, hogy állást foglaljon a módosított keresettel kapcsolatban, a felperes jogvédelemre irányuló lehetősége az azzal ellentétes ítélt dolog értelmében később már nem jöhet szóba. Jóllehet a LEC rendelkezései kétségtelenül ösztönzik a jogvita rendezését. A szóban forgó esetben mindazonáltal egyáltalán nem látszik jelentős eljárási késedelem. Az árleszállítás kérdése sokkal inkább ugyanazt a tényállást és ugyanazokat a feleket érinti, mint a szerződéstől való elállás, így vissza lehetne nyúlni a korábbiakban elért eljárási eredményekhez. Az eljárás késedelmének mindenképpen csekély kockázata nem arányos a fogyasztó jogvédelmi lehetőségeinek teljes kizárására irányuló drasztikus intézkedéssel.

36.

Ezenfelül éppen az olyan tényállásbeli kérdések tekintetében, mint például valamely hiba csekély mértéke, a kereseti kérelem sikere gyakran az eljárás során felvett bizonyítékoktól függ, és még nem látható a kereset előterjesztése előtt. A jelen ügy ezt egyértelművé teszi: S. Duarte azért kívánt elállni a szerződéstől, mert egy szakértői vélemény nem csekély mértékűnek minősítette a hibát. Az illetékes bíró mindazonáltal más eredményre jutott a bizonyítás során. Következésképpen az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben bemutatott spanyol eljárásjog követelményeinek való megfelelés érdekében a fogyasztónak minden esetben legalább másodlagosan szerepeltetnie kellene a keresetben valamennyi, esetlegesen szóba jöhető igényt. Az eljárás menete közben esetlegesen felmerülő fejlemények tekintetében csak így lenne biztosítható az, hogy érvényesíteni tudja a konkrét tényállásra tekintettel az irányelvből fakadó jogait. Ez a másodlagos kérelem elmaradásának fenyegető következményei tekintetében a jogérvényesítés aránytalan megnehezítését jelenti, és sérti a tényleges érvényesülés elvét.

37.

Ezzel felmerül a kérdés, hogy a jelen ügyben hogyan lehet figyelemmel lenni a tényleges érvényesülés elvére. A Bíróság már kimondta, hogy a tényleges érvényesülés elvének megsértése esetén a kérdést előterjesztő bíróságnak a lehető legnagyobb mértékben úgy kell értelmeznie a nemzeti rendelkezéseket, hogy azok hozzájáruljanak a magánszemélyeknek az uniós jogból eredő jogai hatékony bírósági védelmének biztosításához ( 23 ). Amennyiben ez nem lehetséges, akkor – saját hatáskörében eljárva – el kell tekintenie az uniós joggal ellentétes nemzeti rendelkezésnek, azaz jelen esetben az alapügyben érintett, a szigorú keresethez kötöttséget szabályozó nemzeti eljárásjogi szabálynak az alkalmazásától ( 24 ).

38.

A kérdést előterjesztő bíróságnak így azt kell vizsgálnia, hogy a nemzeti eljárásjog értelmezése útján talál‑e olyan intézkedéseket, amelyek lehetővé teszik a fogyasztó hatékony jogvédelmének biztosítását, és azt, hogy egyszeri hibás kereseti kérelem ellenére is érvényesíteni tudja‑e az irányelvből fakadó igényét.

39.

Ennek során azonban tekintettel kell lenni a tagállamok eljárási autonómiájára. A mindenkori tagállami szabályozás alapját képező értékítéleteket figyelembe kell venni a nemzeti jog értelmezése során. A spanyol eljárásjogi rendelkezés célja többek között az eljárásban részt vevő másik fél védelemhez való jogának védelme, valamint a jogvita végleges rendezésének ösztönzése. Ezért nem szükséges az, hogy a fogyasztó korlátlan lehetőséget kapjon kereseti kérelme önkényes változtatására vagy új eljárás kezdeményezésére. Ez nem lenne összeegyeztethető az ellenérdekű fél védelemhez való jogával. Elegendő az, ha lehetőséget kap arra, hogy legalább egyszer reagálhasson az eljárás esetleges fejleményeire, mint például a bizonyítási eljárás eredményére. Így nem veszélyeztetik a jogvita végleges rendezését sem.

40.

A kérdést előterjesztő bíróság a vételár hivatalból való csökkentését javasolja. Ez kétségtelenül olyan lehetőség, amely biztosítja a fogyasztó jogainak érvényesülését. Ez mindazonáltal ahhoz is vezetne, hogy erősen korlátoznák a rendelkezési elvet, és ezáltal veszélyeztetnék a tagállamok lényeges eljárási elveinek egyikét. Ha eltekintünk a konkrét kérelem követelményétől, a fogyasztó az eljárás során passzív maradhatna, és megvárhatná, amíg a bíróság megítéli számára azt, amire anyagi jogi tekintetben jogosult. Ez meghaladja a fogyasztóvédelemhez szükséges mértéket.

41.

Az irányelv ugyanis nem követeli meg azt, hogy a 3. cikk értelmében a fogyasztót megillető jogokat aktív közreműködés nélkül megítéljék számára. Ha ez lett volna a szándék, akkor az irányelvben meghozták volna a megfelelő rendelkezéseket. Az irányelv a lengyel kormány által helyesen kifejtettekhez hasonlóan inkább egyrészt arról rendelkezik, hogy a fogyasztó választhat, hogy az irányelvből fakadó jogai közül melyiket kívánja érvényesíteni (lásd az irányelv 3. cikke (2) és (5) bekezdését). Másrészt abból indul ki, hogy a fogyasztónak a rendes bírói úton érvényesíteni kell tudnia a jogait (de ezt meg is kell tennie akkor, ha érvényesíteni kívánja jogait), adott esetben akár azzal a feltétellel, hogy a fogyasztónak be kell tartania meghatározott értesítési határidőket ( 25 ). Ennél többet nem kíván meg a hatékony jogvédelem követelménye sem ( 26 ). Csak az szükséges, hogy a fogyasztó érvényesíthesse jogait. Ez azonban már magában foglalja azt, hogy ezt meg is kell tennie. Az irányelv tehát nem tartalmaz a hivatalból való árleszállításra irányuló általános kötelezettséget.

42.

A Bíróság tisztességtelen feltételekről szóló irányelvvel kapcsolatban kialakított ítélkezési gyakorlatából sem következik az árleszállítási kötelezettség ( 27 ), ahogyan azt a Bizottság javasolta. A Bizottságtól eltérően ugyanis nem gondolom úgy, hogy ez az ítélkezési gyakorlat átvihető lenne.

43.

Igaz, hogy a két irányelv hasonló annyiban, amennyiben mindkettő a fogyasztók jogügyletek során történő védelmét érinti, és célja a fogyasztóvédelem magas szintjének elérése. Eltérő szabályozási céljaik alapján mégsem hasonlíthatóak össze olyan mértékben, hogy átvihető lenne a Bíróság tisztességtelen feltételekről szóló irányelvvel kapcsolatban kialakított ítélkezési gyakorlata.

44.

Míg az 1993/13 irányelv ugyanis azt a hátrányosabb helyzetet kívánja kiegyenlíteni, amelyben a fogyasztó a vállalkozással kötendő szerződés megkötésekor van, az 1999/44 irányelv egy már megkötött szerződés végrehajtására vonatkozik. Két nagyon eltérő helyzetről van tehát szó.

45.

A szerződéskötéskor fennálló egyenlőtlenség megszüntetése ugyanis csak valamely harmadik fél beavatkozásával valósulhat meg ( 28 ). A fogyasztó főszabály szerint nem tudja megítélni azt, hogy valamely feltétel tisztességtelen‑e, vagy sem. Ha tőle várnánk el ezt a tudást, és az ő feladata lenne a feltétel semmisségére való hivatkozás, ez veszélyeztetné az irányelv végrehajtását ( 29 ).

46.

A vállalkozásokat ezen túlmenően vissza kell tartani a tisztességtelen feltételek alkalmazásától. Az 1993/13 irányelv csak akkor töltheti be ezt a visszatartó szerepet, ha a vállalkozásnak nem „éri meg” tisztességtelen feltételek alkalmazásával próbálkozni. Ez ismét csak valamely harmadik fél beavatkozásával biztosítható. Máskülönben a vállalkozás számára kedvezőbb lenne a tisztességtelen feltételek alkalmazása annak reményében, hogy a fogyasztó nincs tudatában a tisztességtelen feltételekről szóló irányelvből fakadó jogainak, és az eljárás során nem hivatkozik azokra, így végső soron mégis érvényesülhet a tisztességtelen feltétel. A harmadik fél beavatkozása nélkül ezért veszélybe kerülne az 1993/13 irányelv tekintetében az effet utile.

47.

Nem ez a helyzet áll fenn azonban a 1999/44 irányelv esetében. Egyrészt a szerződés végrehajtása során kiüresedik a hivatalból való eljárással célzott visszatartó szerep. A legtöbb esetben ugyanis a szerződésben nem a felek akaratától függ a hibás teljesítés, különösen akkor nem, ha a szerződő fél nem az adásvétel tárgyának gyártója, és nincs befolyása annak minőségére, illetve főszabály szerint nincs tudomása a nem nyilvánvaló hibáról.

48.

Ezen túlmenően a fogyasztó a szerződés végrehajtása során nincs összehasonlíthatóan gyenge helyzetben. A fogyasztó számára ugyanis a feltétel tisztességtelen voltától eltérően könnyen felismerhető az, hogy az adásvétel tárgya a szerződésben meghatározott minőségű‑e. A szóban forgó ügy is ezt mutatja, amennyiben éppen a fogyasztó az, aki a bíróság előtt érvényesíti jogait. A tisztességtelen feltételekről szóló irányelvvel kapcsolatban hozott ítéletekben azonban a vállalkozások voltak azok, akik a tisztességtelen feltételekből fakadó jogaikra hivatkoztak. A hivatalból való eljárás így nem a fogyasztók védelmét erősítené, hanem inkább további támadási eszközt szolgáltatna. Az 1993/13 irányelvvel kapcsolatos ítélkezési gyakorlat sem vezet tehát az 1999/44 irányelv keretében a hivatalból való árleszállítás kötelezettségéhez.

49.

Ezért álláspontom szerint a tényleges érvényesülés elvének biztosítása érdekében elegendő az, ha a nemzeti eljárásjog úgy értelmezhető és alkalmazható, hogy az olyan eszközt ad a fogyasztó kezébe, amellyel saját maga érvényesítheti jogait. Például e tekintetben szóba jöhet a kereset módosításának lehetősége, adott esetben az illetékes bíró megfelelő útmutatása nyomán, amennyiben a nemzeti jog ezt előírja.

50.

Szóba jöhet a kereseti kérelem olyan értelmezése is, hogy a szerződéstől elállásra irányuló kérelem magában foglalta a leszállításra irányuló eljárási kérelmet. Itt mindazonáltal nem arról a kérdésről van szó, hogy az irányelv 3. cikke (5) bekezdésének második franciabekezdése szerinti elálláshoz való jog magában foglalja‑e az irányelv 3. cikke (5) bekezdésének első franciabekezdése szerinti, árleszállításhoz való anyagi jogi igényt. Ez az uniós jog értelmezésére irányuló olyan kérdés lenne, amelyet nem tett fel a kérdést előterjesztő bíróság. Inkább arról van szó, hogy a szerződéstől való elállásra irányuló eljárási kérelem magában foglalja‑e az árleszállításra való kérelmet, mint „kevesebbet”. A nemzeti eljárásjog értelmezésére egyedül hatáskörrel rendelkező nemzeti bíróságnak kell megítélnie azt, hogy az irányelv fényében értelmezhető‑e így az eljárási kérelem. A spanyol kormány előterjesztése értelmében mindazonáltal semmi nem utal arra, hogy a spanyol eljárásjog ellentétes lenne egy ilyen értelmezéssel ( 30 ). A spanyol kormány ezzel szemben azt adta elő, hogy a LEC megfelelő rendelkezéseit úgy kell értelmezni, hogy a szerződés felbontására irányuló kérelem magában foglalja az árleszállítást is.

51.

További lehetőség lenne a jogerő kiterjesztését szabályozó nemzeti rendelkezés olyan értelmezése, hogy az hasonló módon megszorítóan vagy kiterjesztően lenne értelmezhető, úgy, ahogyan ez a konkrét keresethez kötöttség és az egyezés elve esetében fennáll.

52.

Ha azonban mindezen intézkedések nem jöhetnek szóba, akkor végső eszközként gondolhatunk a hivatalból való árleszállításra. Az irányelvvel ugyanis ez az eljárás mindenesetre nem ellentétes. Az (1) és (5) preambulumbekezdésből sokkal inkább az következik, hogy a fogyasztóvédelem elérni kívánt magas szintje csupán a fogyasztói jogok minimum szintjét kívánja létrehozni. Az irányelv 8. cikkének (2) bekezdése ezért a tagállamokra bízza azt, hogy a fogyasztók magasabb szintű védelme érdekében szigorúbb rendelkezéseket is elfogadhatnak vagy hatályban tarthatnak ( 31 ). Az irányelvvel összeegyeztethető lenne az, ha a tagállami eljárásjog előírná a hivatalból való árleszállítást is, illetve ha valamely nemzeti bíróság ily módon alkalmazná nemzeti jogát.

53.

Függetlenül attól, hogy a nemzeti bíró milyen intézkedést választ, két dolgot szem előtt kell tartani: először, az intézkedést nem lehet a kereset benyújtó fél akarata ellenére meghozni. A hatékony jogvédelem elve magában foglalja azt a lehetőséget is, hogy éppen ne érvényesítse a jogait. Ezért ki kell deríteni a fogyasztó konkrét akaratát. A szóban forgó ügyben ez problémamentesnek tűnik, hiszen S. Duarte most a vételár csökkentését kéri. Másodszor, nem szabad figyelmen kívül hagyni az ellenérdekű fél védelemhez való jogát. Tehát minden esetben legalább lehetőséget kell adni számára arra, hogy még egyszer nyilatkozzon a mindenkori kérdéssel kapcsolatban, illetve hogy maga is még egyszer kérelmet terjeszthessen elő.

54.

Összefoglalásképpen megállapítható, hogy az irányelv nem tartalmazza a hivatalból való árleszállítás kötelezettségét. A nemzeti bírónak mindazonáltal olyan alkalmas intézkedéseket kell tennie, amelyek lehetővé teszik a fogyasztó számára a téves kereseti kérelem kijavítását abban az esetben, ha máskülönben egyáltalán nem tudná érvényesíteni az irányelvből fakadó jogait. Valamennyi meghozandó intézkedés esetében tekintettel kell lenni a másik fél védelemhez való jogára.

55.

A kérdést előterjesztő bíróság megállapította, hogy azért is kizárt a szerződés felbontása, mert csupán a jármű csekély mértékű hibájáról van szó. Ezt a megállapítást néhány eljárásban részt vevő fél vitatta.

56.

A kérdést előterjesztő bíróság mindazonáltal nem az irányelv „csekély mértékű hiba” kifejezést tartalmazó 3. cikke (6) bekezdésének értelmezését kérte. Kizárólag a kérdést előterjesztő bíróság feladata a tényállás megállapítása, és annak eldöntése, hogy mely kérdéseket terjesztik előzetes döntéshozatalra.

57.

Mivel azonban a hiba csekély mértékére vonatkozó kérdés az uniós jog értelmezésére irányuló kérdés, mégis megengedem magamnak a következő megjegyzést: A Bíróság még nem ítélkezett az irányelv 3. cikkének (6) bekezdésében szereplő „csekély mértékű” kifejezés értelmezéséről. Más európai bíróságok, különösen legfelsőbb bíróságok ( 32 ), hasonlónak tűnő ügyekben úgy döntöttek, hogy új jármű esetén nem tekinthető csekély mértékű hibának a cabrio tető vízáteresztése ( 33 ). E döntésekben nem játszott szerepet az, hogy a jármű a vízszivárgás ellenére használható szállítóeszközként, amit a kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben megállapítása indokolásaként előad. Az uniós jog egységessége szempontjából ezért ésszerű lett volna, és az előtte folyamatban lévő jogvita rendezésére bizonyára ösztönzőleg is hatott volna, ha a Juzgado de Primera Instancia no 2 de Badajoz a hiba csekély mértékének kérdését és ezzel a 3. cikk (6) bekezdésének értelmezése kérdését is a Bíróság elé terjesztette volna előzetes döntéshozatalra.

58.

Végeredményben ezért azt javaslom a Bíróságnak, hogy a kérdésre az alábbi választ adja: