AZ EURÓPAI UNIÓ KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉKÉNEK ÍTÉLETE (harmadik tanács)

2012. május 16.(*)

„Közszolgálat – Segítségnyújtási kötelezettség – A személyzeti szabályzat 12a. és 24. cikke – Felettes általi lelki zaklatás”

Az F‑42/10. sz. ügyben,

Carina Skareby az Európai Bizottság tisztviselője (lakóhelye: Leuven [Belgium], képviselik: S. Rodrigues és C. Bernard‑Glanz ügyvédek)

felperesnek

az Európai Bizottság (képviselik: J. Currall és J. Baquero Cruz, meghatalmazotti minőségben)

alperes ellen

az EA‑Szerződésre a 106a. cikke alapján alkalmazandó EUMSZ 270. cikk alapján benyújtott keresete tárgyában

A KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉK
(harmadik tanács),

tagjai: S. Van Raepenbusch elnök (előadó), R. Barents és K. Bradley bírák,

hivatalvezető: W. Hakenberg,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2011. november 30‑i tárgyalásra,

meghozta a következő

Ítéletet

1        A Közszolgálati Törvényszék Hivatalához 2010. június 3‑án érkezett keresetlevelében C. Skareby az Európai Bizottság által 2009. július 23‑án hozott, a segítségnyújtási kérelmét és a lelki zaklatás miatti panaszát elutasító határozatának, valamint – amennyiben szükséges – a kinevezésre jogosult hatóság 2010. február 19‑én hozott, a panaszát elutasító határozatának megsemmisítését kéri.

 Jogi háttér

2        Az Európai Unió Alapjogi Chartjának a „megfelelő ügyintézéshez való jogra” vonatkozó 41. cikkének (2) bekezdése szerint:

„Ez a jog magában foglalja:

a) mindenkinek a jogát arra, hogy az őt hátrányosan érintő egyedi intézkedések meghozatala előtt meghallgassák,

[…]”

3        Az Európai Unió tisztviselői személyzeti szabályzatának (a továbbiakban: személyzeti szabályzat) 12a. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1) A tisztviselő tartózkodik a pszichológiai [helyesen: lelki] vagy szexuális zaklatás minden formájától.

(2) Azt a tisztviselőt, aki pszichológiai [helyesen: lelki] vagy szexuális zaklatás áldozatává vált, az intézmény részéről nem érheti sérelmes hatás [helyesen: hátrány]. Azt a tisztviselőt, aki pszichológiai [helyesen: lelki] vagy szexuális zaklatásra vonatkozó bizonyítékkal szolgál, az intézmény részéről nem érheti sérelmes hatás [helyesen: hátrány], feltéve hogy a tisztviselő tisztességesen [helyesen: jóhiszeműen] járt el.

(3) »Pszichológiai [helyesen: lelki] zaklatás«: bármely olyan helytelen magatartás, amely egy időszak során ismétlődően vagy rendszeresen előfordul, és olyan fizikai magatartást, szóbeli vagy írott nyelvhasználatot, gesztusokat vagy más cselekvéseket tartalmaz, amelyek szándékosak, és alkalmasak arra, hogy bármely másik személy személyiségét, méltóságát, fizikai vagy pszichológiai integritását aláássák [helyesen: lelki vagy testi épségét sértsék].

[…]”

4        A személyzeti szabályzat 24. cikkének a tényállás megvalósulása idején hatályos változata értelmében:

„A Közösségek segítséget nyújtanak minden tisztviselőnek, különösen olyan személy elleni eljárásban, aki a tisztviselő vagy családtagjai sérelmére, a tisztviselő beosztása vagy feladatainak ellátása miatt fenyegetést, becsületsértést, rágalmazást, illetve bármely személy vagy vagyon elleni támadást követett el.

A Közösségek egyetemlegesen megtérítik a tisztviselőnek az ilyen esetben elszenvedett kárt, amennyiben azt nem a tisztviselő szándékos vagy súlyosan gondatlan magatartása okozta, és az elkövetőtől nem tudott kártérítést kapni.”

 A jogvita alapját képező tényállás

5        A felperes 1996. december 1‑je óta az Európai Unió tisztviselője. 2003. április 18‑án a Bizottság almati (Kazahsztán) küldöttségéhez osztották be. Mivel ezt követően Kirgizisztán „kihelyezett” küldöttségnek adott helyet, a felperest 2004. április 19‑én Biskekbe (Kirgizisztán) osztották be. Az őt a kirgiz külügyminisztériumnak és a Kirgizisztánban működő diplomáciai testületnek bemutató 2004. június 8‑i szóbeli jegyzékben az szerepelt, hogy egyrészt feladatait a Kirgizisztánban továbbra is akkreditált „küldöttségvezető távollétében ideiglenes ügyvivő beosztásban lévő szekcióvezetőként” fogja ellátni, másrészt „a Biskekbe kihelyezett küldöttség a Bizottság almati [regionális] küldöttségének alárendelve működik”. 2007 augusztusában a felperes visszatért Brüsszelbe (Belgium), a Bizottság Külügyi Főigazgatóságához.

6        2008. november 10‑i levelében a felperes a személyzeti szabályzat 24. cikke szerinti segítségnyújtás iránti kérelmet (a továbbiakban: segítségnyújtás iránti kérelem) terjesztett elő, amelyben arról számolt be, hogy két, időben egymást követően a Bizottság kazahsztáni küldöttségének vezetői tisztségét betöltő felettese (a továbbiakban: első küldöttségvezető, illetve második küldöttségvezető) részéről lelki zaklatás érte. Ezzel összefüggésben a lelki zaklatás ténybeli körülményeinek bizonyítására irányuló közigazgatási vizsgálat megindítását kérte. E levélből kitűnik, hogy az első küldöttségvezetőnek felrótt cselekmények a 2003. április és 2005. szeptember közötti időszakra, míg a második küldöttségvezetőnek felrótt cselekmények a 2005. október és 2007. augusztus közötti időszakra vezethetők vissza, amely legutóbbi időpontban a felperes visszatért a Bizottság brüsszeli székhelyére.

7        2008. november 28‑i levelében a felperes további információkkal egészítette ki a segítségnyújtás iránti kérelmét. E levélben többek között kifejtette, hogy az első és a második küldöttségvezető rendszeresen figyelmen kívül hagyta, illetve a lehető legkisebb terjedelműre korlátozta az almati és a biskeki küldöttségekben betöltött szerepét, ami szerinte őt lejáratta és megalázta a kazah és a kirgiz kormány, az Unió tagállamai nagykövetségei, valamint az említett országokban jelen lévő nemzetközi és nem kormányzati szervezeteknél dolgozó partnerei előtt.

8        A segítségnyújtás iránti kérelem nyomán a Bizottság 2009. március 4‑i levelében arról tájékoztatta a felperest, hogy a Vizsgálati és Fegyelmi Hivatalt (IDOC) megbízta a második küldöttségvezető általi lelki zaklatással kapcsolatos állításokra vonatkozó közigazgatási vizsgálat lefolytatásával. Ugyanebben a levélben a Bizottság azt közölte a felperessel, hogy az első küldöttségvezető tekintetében megtagadja az említett vizsgálat lefolytatását amiatt, hogy a segítségnyújtás iránti kérelmet nem ésszerű határidőn belül terjesztette elő.

9        2009. május 28‑i levelében a felperes a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése alapján panaszt nyújtott be a Bizottság 2009. március 4‑i határozatával szemben amiatt, hogy abban megtagadták az első küldöttségvezetővel szembeni vizsgálat megindítását. A Bizottság 2009. július 31‑i határozatában elutasította ezt a panaszt. 2009. november 13‑án a felperes keresetet indított a fent említett 2009. március 4‑i határozat ellen. A Közszolgálati Törvényszék (az F‑95/09. sz., Skareby kontra Bizottság ügyben 2011. február 8‑án hozott ítéletében; a továbbiakban: Skareby‑ítélet) helyt adott e keresetnek, és megsemmisítette a vitatott elutasító határozatot.

10      Időközben a Bizottság 2009. július 23‑i levelében tájékoztatta a felperest az IDOC által a második küldöttségvezetővel szemben indított közigazgatási vizsgálatról szóló jelentésében (a továbbiakban: vizsgálati jelentés) tett megállapításokról. Ezek szerint az állítólagos lelki zaklatás megtörténte nem állapítható meg, és a vizsgálatot fegyelmi intézkedés nélkül le kell zárni. Ugyanebben a levélben a Bizottság azt is közölte a felperessel, hogy ennek alapján úgy döntött, hogy mást nem szándékozik tenni a segítségnyújtás iránti kérelem tárgyában, és az ügyet befejezettnek tekinti.

11      2009. október 26‑i levelében a felperes a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése alapján panaszt nyújtott be a Bizottságnak a segítségnyújtás iránti kérelem tárgyában további intézkedések megtételét mellőző 2009. július 23‑i határozatával szemben, amelyet a kinevezésre jogosult hatóság 2010. február 19‑én elutasított.

 A felek kérelmei és az eljárás

12      A felperes azt kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék:

–        nyilvánítsa elfogadhatónak a keresetet;

–        hívja fel a Bizottságot a vizsgálati jelentés, valamint az azt alátámasztó bizonyítékok benyújtására;

–        semmisítse meg a Bizottság 2009. július 23‑i határozatát, amelyben elutasította a második küldöttségvezető részéről őt ért lelki zaklatás miatti panaszát, továbbá – amennyiben szükséges – semmisítse meg a kinevezésre jogosult hatóságnak a panaszát elutasító 2010. február 19‑i határozatát;

–        kötelezze a Bizottságot a költségek viselésére.

13      A Bizottság azt kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék:

–        utasítsa el a keresetet mint elfogadhatatlant, vagy legalábbis mint megalapozatlant;

–        kötelezze a felperest a költségek viselésére.

14      Keresetlevelében a felperes azt kérte a Közszolgálati Törvényszéktől, hogy hívja fel a Bizottságot a vizsgálati jelentés, valamint az azt alátámasztó bizonyítékok benyújtására, annak ellenőrzése érdekében, hogy ténylegesen lefolytatták‑e a közigazgatási vizsgálatot.

15      Ellenkérelmében a Bizottság azt állította, hogy nem közölheti a kérdéses dokumentumokat a felperessel, mivel védelmet élvező személyes adatokat tartalmaznak, amelyek hozzáférhetővé tétele harmadik személyek érdekeit sértené. A Bizottság azonban kinyilvánította, hogy kész átadni a Törvényszéknek e dokumentumok nem bizalmas változatát, ha azt indokolt végzésében kéri. Mindazonáltal felhívta a Közszolgálati Törvényszék figyelmét arra, hogy nehéz elkészíteni az említett dokumentumok nem bizalmas változatát, amennyiben az állítólagos lelki zaklatással kapcsolatos tények egy kisméretű szervezeti egységen belül valósultak meg, így a tanúk nevének elhagyása nem lenne akadálya annak, hogy őket más speciális körülmények alapján azonosítsák.

16      2011. április 6‑i indokolt végzésében a Közszolgálati Törvényszék az eljárási szabályzat 44. cikke alapján felhívta a felperest, hogy tegye meg észrevételeit a vizsgálati jelentés és az alapját képező dokumentumok Bizottság által állított bizalmas jellegére vonatkozóan. Ugyanebben a végzésében a Közszolgálati Törvényszék felhívta a Bizottságot, hogy nyújtsa be a vizsgálati jelentést és az említett dokumentumokat, hozzátéve, hogy sem a felperes, sem az ügyvédei nem tekinthetik meg őket, legalábbis addig nem, amíg nem határoz releváns, illetve bizalmas jellegükről.

17      A Bizottság a vizsgálati jelentést és a kért dokumentumokat a Közszolgálati Törvényszék Hivatalához 2011. április 18‑án érkezett levelében küldte el, a felperes pedig április 26‑án közölte az állítólagos bizalmas jellegükkel kapcsolatos észrevételeit.

18      A vizsgálati jelentés és a Bizottság által küldött többi dokumentum ismeretében, valamint a keresetlevélben kifejtett jogalapok alapján a Közszolgálati Törvényszék úgy ítélte meg, hogy a jogvita megoldása szempontjából kizárólag a vizsgálati jelentés releváns. Ezenfelül a Közszolgálati Törvényszék úgy tekintette, hogy e jelentés bizalmas adatokat tartalmaz, amennyiben lelki zaklatásra vonatkozó vizsgálat eredményeként keletkezett dokumentumként a meghallgatott személyek személyes adatait – nevezetesen családi nevét, utónevét, beosztását és besorolási fokozatát – tartalmazza, amelyek adatok segítségével e személyek azonosíthatók. Ebből következően a Közszolgálati Törvényszék felhívta a Bizottságot, hogy küldje el neki a vizsgálati jelentés nem bizalmas változatát, a fent említett személyes adatok kihagyásával, és e változatot közölje a felperessel is. Végül a Közszolgálati Törvényszék visszaküldte a Bizottságnak azokat az egyéb dokumentumokat, amelyeket az a 2011. április 6‑i végzésben foglaltaknak eleget téve küldött el. A Közszolgálati Törvényszék Hivatala e döntésekről 2011. május 31‑i levelében tájékoztatta a feleket.

19      A Bizottság 2011. június 7‑én elküldte a vizsgálati jelentés nem bizalmas változatát, a felperes pedig az erre vonatkozó észrevételeit a Közszolgálati Törvényszék Hivatalához 2011. július 15‑én érkezett levelében közölte, amelyhez három mellékletet csatolt. A felperes észrevételeit a Bizottság is megkapta, amely az ezzel kapcsolatos megjegyzéseit a július 29‑i levelében közölte; a felperes e megjegyzéseket kiegészítette a 2011. augusztus 30‑i levelében, amelyhez több dokumentumot csatolt.

20      2011. október 3‑i levelében a felperes benyújtotta azt a két dokumentumot, amely benyújtását a 2011. július 15‑i levelében jelezte.

21      A Közszolgálati Törvényszék a tárgyalásra készített jelentésben felhívta a felperest, hogy a tárgyaláson válaszoljon a Bizottság által az ellenkérelmében felhozott elfogadhatatlansági kifogásra, és közölje a Bizottság 2011. augusztus 30‑i leveléhez csatolt dokumentumokkal kapcsolatos észrevételeit. A Bizottságot pedig arra hívta fel, hogy a tárgyaláson közölje a felperes által a Közszolgálati Törvényszéknek szeptember 28‑án küldött dokumentumokkal kapcsolatos észrevételeit.

 A jogvita tárgyáról

22      A felperes a segítségnyújtás iránti kérelme nyomán további lépések tételét megtagadó 2009. július 23‑i bizottsági határozat megsemmisítésén kívül az e határozattal szembeni panaszát elutasító 2010. február 19‑i határozat megsemmisítését is kéri.

23      Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a formálisan valamely panaszt elutasító határozat ellen irányuló megsemmisítés iránti kérelem, amennyiben e határozat önálló tartalommal nem rendelkezik, magában foglalja azon aktusnak a Közszolgálati Törvényszék előtti megtámadását, amellyel szemben a panaszt benyújtották (lásd ebben az értelemben a Bíróság 293/87. sz., Vainker kontra Parlament ügyben 1989. január 17‑én hozott ítéletének [EBHT 1989., 23. o.] 8. pontját). Mivel a jelen ügyben a Bizottság 2009. július 23‑i határozatával szemben benyújtott panaszt elutasító határozat nem rendelkezik önálló tartalommal, úgy kell tekinteni, hogy a keresetet kizárólag az előbbi határozattal (a továbbiakban: megtámadott határozat) szemben nyújtották be.

 Az elfogadhatóságról

 A felek érvei

24      A Bizottság azt állítja, hogy a kereset elfogadhatatlan, mivel a felperesnek az eljáráshoz nem fűződik érdeke. Ugyanis, még ha feltételezzük is, hogy a kereset megalapozott, a megtámadott határozat megsemmisítése nem eredményezné a felperes helyzetének orvoslását. A lelki zaklatás a felperesnek a Bizottság brüsszeli székhelyére 2007‑ben történő visszatérésével mindenképpen megszűnt, és a felperes nem kérte az őt ért kár megtérítését.

25      A Bizottság szerint a kereset valójában arra irányul, hogy új közigazgatási vizsgálatot indítsanak annak érdekében, hogy esetlegesen fegyelmi eljárást lehessen indítani a második küldöttségvezetővel szemben, vagy hogy a felperes bizonyítottság esetén a lelki zaklatás megvalósulását megállapító, egyszerű jogi nyilatkozat kiadását érje el. Márpedig az első lehetőséget illetően az adminisztráció széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik arra vonatkozóan, hogy egy tisztviselővel szemben indít‑e fegyelmi eljárást, és erre a többi tisztviselő nem kényszerítheti. A második lehetőséget illetően pedig a felperes nem igazolta, hogy érdeke fűződik az eljáráshoz, mivel a Közszolgálati Törvényszéknek nem feladata, hogy az ítéletei rendelkező részében jogi nyilatkozatokat vagy megállapításokat tegyen.

26      A felperes a tárgyaláson vitatta a Bizottság által felhozott elfogadhatatlansági kifogást. Többek között azt állította, hogy a keresete a méltóságának annak elismerésével történő helyreállítására irányul, hogy őt lelki zaklatás érte. Úgy véli, ezzel igazolja, hogy személyes érdeke fűződik a megtámadott határozat megsemmisítésének kérelmezéséhez, mivel e határozat megsemmisítése esetén az adminisztráció éppen arra kényszerülne, hogy újból megvizsgálja azt a kérdést, hogy őt érte‑e lelki zaklatás.

 A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

27      Meg kell állapítani, hogy a jelen ügyben a Bizottság annak ellenére fenntartotta az ellenkérelmében felhozott elfogadhatatlansági kifogást, hogy a Közszolgálati Törvényszék a jelen ügyben tartott tárgyalást megelőzően kihirdetett Skareby‑ítéletben (22–31. pont) elutasított egy hasonló elfogadhatatlansági kifogást. E körülmények között a következőkre kell emlékeztetni.

28      Kétségtelen, hogy az eljáráshoz fűződő, létrejött és fennálló jogos érdek hiányában a valamely közigazgatási aktus megsemmisítése iránti kérelem elfogadhatatlan, mivel a vitatott aktus megsemmisítése nem eredményezheti az érintett helyzetének orvoslását.

29      Tény, hogy a jelen ügyben a felperes nem kéri az őt állítólag ért lelki zaklatásból eredő kára megtérítését. Tény továbbá, hogy a Bizottság a személyzeti szabályzat 86. cikkének (2) bekezdése alapján mérlegelési mozgástérrel rendelkezik a fegyelmi eljárás megindítását illetően. Végül kétségtelen, hogy az állítólagos lelki zaklatás megszűnt 2007 augusztusában, amikor a felperes visszatért a Bizottság brüsszeli székhelyére.

30      Mindazonáltal ezek az imént felidézett körülmények nem teszik tárgytalanná a jelen keresetet, illetve nem vezetnek a felperesnek a megtámadott határozat megsemmisítésének kérelmezéséhez fűződő érdeke megszűnéséhez.

31      Ugyanis egy olyan súlyos kérdést illetően, mint a lelki zaklatás, el kell ismerni, hogy az állítása szerint lelki zaklatás áldozatává váló tisztviselő, aki bíróság előtt megtámadja az intézmény azon határozatát, amelyben nem ad helyt a segítségnyújtás iránti kérelmének, a Bizottság által kifejtett megfontolásokkal ellentétben, megőrzi az ítélkezési gyakorlat által a kereset elfogadhatóságának feltételeként megkövetelt jogos érdeket.

32      Minden mást megelőzően ez a követendő megoldás a lelki zaklatást megvalósító magatartás súlyossága miatt, amely magatartás az egészségi állapotot különösen romboló hatású lehet. Márpedig, ha a nyugdíjazott tisztviselő becsülete annak ellenére igazolja a felfüggesztését elrendelő határozat elleni eljáráshoz fűződő érdekét, hogy e határozatot a nyugdíjazásával egyidejűleg szükségszerűen visszavonták (a Közszolgálati Törvényszék F‑80/08. sz., Wenig kontra Bizottság ügyben 2009. november 30‑án hozott ítélet 35. pontja), ugyanez kell legyen a helyzet a személyi állomány azon tagja tekintetében, akit állítása szerint lelki zaklatás ért, függetlenül attól a kérdéstől, hogy a zaklatás folytatódik‑e, vagy attól, hogy a kérdéses személy benyújt‑e, szándékozik‑e benyújtani vagy egyáltalán jogosult‑e benyújtani más kérelmeket, például kártérítési kérelmet, az őt állítólag ért lelki zaklatással kapcsolatban. Ezzel összefüggésben hozzá kell tenni, hogy a lelki zaklatás megvalósulásának az adminisztráció általi esetleges elismerése önmagában kedvező hatással járhat a zaklatást elszenvedő személy felépülésére irányuló terápiás eljárásban.

33      A fenti megfontolások összességéből az következik, hogy a Bizottság által felhozott elfogadhatatlansági kifogásnak nem lehet helyt adni.

 Az ügy érdeméről

34      A megtámadott határozat megsemmisítése iránti kérelme alátámasztására a felperes három jogalapra hivatkozik, amelyek közül az első a védelemhez való jog és a megfelelő ügyintézéshez való jog megsértésén, a második a személyzeti szabályzat 12a. cikke (3) bekezdésének megsértésén, a harmadik pedig nyilvánvaló értékelési hibákon, illetve az indokolási kötelezettség, a gondoskodási kötelezettség és a segítségnyújtási kötelezettség megsértésén alapul.

 A védelemhez való jog és a megfelelő ügyintézéshez való jog megsértésére alapított első jogalapról

35      A felperes különböző eljárási irataiból kitűnik, hogy az első jogalapnak két része van. Az első rész keretében azt vitatja, hogy az IDOC ténylegesen vizsgálatot folytatott, míg a második rész keretében azt kifogásolja, hogy a védelemhez való jogához és a megfelelő ügyintézés elvéhez képest elégtelen mértékben vonták be az eljárásba.

 Az első jogalapnak a tényleges közigazgatási vizsgálat hiányára alapított első részéről

36      A felperes keresetlevelében, amelynek benyújtásakor még nem közölték vele a vizsgálati jelentést, először is kételkedik abban, hogy ténylegesen sor került vizsgálat lefolytatására.

37      A vizsgálati jelentésre vonatkozó észrevételeiben, amely jelentést a Bizottság a Közszolgálati Törvényszék 2011. április 6‑i végzése nyomán nem bizalmas változatban küldött meg neki (a fenti 16. és azt követő pontok), a felperes azt állítja, hogy az említett jelentésből az derül ki, hogy a vizsgálatot nem alaposan, objektíven és függetlenül folytatták le. Ezen állítás alátámasztására a felperes azzal érvel, hogy csak négy tanút hallgattak meg azon több mint harminc személyből, akik kihallgatását a segítségnyújtás iránti kérelmében javasolta. Ezenfelül a vizsgálati jelentésben egyszer sem említették a lelki zaklatásnak a segítségnyújtás iránti kérelemben leírt konkrét megnyilvánulási formáit, és a jelentésből nem derül ki, hogy az IDOC bármilyen módon vizsgálta‑e azokat. Ráadásul az IDOC részrehajló módon állapította meg az összefüggést bizonyos tények között. A vizsgálati jelentésben továbbá koherenciazavar és ellentmondások találhatók. Végül az a körülmény, hogy C tanú kijelentéseit francia és angol nyelven rögzítették, kételyeket ébreszt a vallomásával kapcsolatban, továbbá a tények A és B tanú általi leírása több hibát is tartalmaz, ami megkérdőjelezi e tanúk szavahihetőségét.

38      E tekintetben meg kell állapítani, hogy az IDOC széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik a feladatkörében végzett közigazgatási vizsgálatok lefolytatását illetően (lásd ebben az értelemben a Közszolgálati Törvényszék F‑124/05. és F‑96/06. sz., A és G kontra Bizottság egyesített ügyekben 2010. január 13‑án hozott ítéletének 173. pontját). Konkrétabban, mivel e szervezeti egység erőforrásai korlátozottak, az elé terjesztett ügyekben a bizonyítást arányosan, vagyis – többek között – olyan mértékben kell lefolytatnia, hogy mindegyik ügyre a rendelkezésére álló idő megfelelő részét tudja fordítani. Ezenfelül az IDOC széles mérlegelési mozgástérrel rendelkezik a tanúk közreműködése minőségének és hasznosságának értékelését illetően is.

39      Következésképpen az IDOC dönthetett úgy, hogy a felperes által javasoltak közül csak néhány tanút hallgat ki. Ezenkívül az ügynek a Közszolgálati Törvényszék elé terjesztett egyetlen irata alapján sem lehet azt feltételezni, hogy az IDOC e döntése részrehajló volt, vagy csorbította a vizsgálat minőségét. A felperes C tanúvallomására vonatkozó kifogását illetően a Közszolgálati Törvényszék számára nem világos, hogy az a tény, hogy e tanú kijelentéseit francia és angol nyelven rögzítették, mennyiben ébreszt kételyeket a vallomásával kapcsolatban. Ami felperesnek a tanúk által említett távolléteit illeti, azokat alátámasztják a Bizottság által benyújtott dokumentumok, így e tanúk szavahihetősége nem vonható kétségbe amiatt, hogy a vonatkozó állításaik nem felelnek meg a valóságnak.

40      Egyébiránt a vizsgálati jelentésben említettekből kitűnik, hogy az IDOC nem mulasztotta el vizsgálni azokat a kifogásokat, amelyeket a felperes a lelki zaklatással kapcsolatban lényegében állít, még ha – amint azt a felperes megjegyzi – az említett jelentés nem is tér ki a lelki zaklatás összes olyan konkrét „megnyilvánulási formájára”, amelyet a segítségnyújtás iránti kérelmében felsorolt. Ennek megfelelően az IDOC ténylegesen megvizsgálta egyrészt a második küldöttségvezető által a beosztottain keresztül a felperesnek adott utasítások kérdését – nevezetesen azt, hogy megakadályozta‑e, hogy jelentéseket készítsen a kirgiz politikai helyzetről –, másrészt a felperesnek a Kirgizisztán számára támogatást felajánló országok találkozóin való részvételével kapcsolatos problémát.

41      Ezenfelül a tények vizsgálati jelentésbeli bemutatása nem tűnik részrehajlónak. Ezzel összefüggésben azon tényt illetően, hogy a felperes, miután 2005‑ben egy bizalmasának panaszkodott arra, hogy az első küldöttségvezető zaklatja, nem tett további lépéseket, mivel az említett bizalmas úgy látta, hogy a felperes felettesének magatartása a normális keretek között maradt, a vizsgálati jelentés lényegében csupán megismétli a felperesnek a segítségnyújtás iránti kérelmét kiegészítő 2008. november 28‑i levelében szereplő saját kijelentéseit.

42      A vizsgálati jelentés nem tűnik ellentmondásosnak sem. Ezzel összefüggésben, bár B tanú azt nyilatkozta, hogy a második küldöttségvezető szokásos munkamódszere volt, hogy utasításait a beosztottain keresztül továbbította, az IDOC tekinthette úgy, hogy ugyan e küldöttségvezető a neki alárendelt személyi állomány valamennyi tagjával szemben így járt el, erre azonban csak eseti jelleggel került sor, mivel a felvett vallomásokból kitűnt, hogy a második küldöttségvezető kizárólag sürgős esetben, kisebb jelentőségű ügyekben és az érintett távollétében cselekedett az említett módon. Ezenfelül nem jelent ellentmondást az sem, hogy egyrészt a felperes 2006. évi értékelő jelentésében az szerepel, hogy gyakran és rendszeresen készített jelentéseket a kirgiz politikai helyzetről, másrészt a vizsgálati jelentés megállapítja, hogy a Bizottság brüsszeli szervezeti egységeinek szánt említett jelentéseket Almatiban készítették a felperes által adott anyagok alapján. A felperes említett jelentések elkészítésében játszott szerepének korlátozottságát C tanú és maga a felperes is megerősítette.

43      Végül az IDOC által folytatott vizsgálat komolytalansága abból a tényből sem következik, hogy a felperes által készített beszámolók bizonyítják, hogy megfelelően képviselte a Bizottságot a Kirgizisztánnak támogatást felajánló országok találkozóin. Ugyanis e beszámolók bizonyítják ugyan a felperes ideiglenes ügyvivői képességeit és a Bizottság képviselőjeként játszott szerepének hitelességét, továbbá cáfolják a második küldöttségvezető azon állítását, miszerint „a Kirgizisztánnak támogatást felajánló összes többi partner ennek ellenkezőjét gondolta”. Mindazonáltal az IDOC nem elégedett meg a második küldöttségvezető kijelentéseinek tudomásulvételével. Mások tanúvallomását is beszerezte az „általános ténybeli háttérre” hangsúlyt helyezve, nevezetesen arra, hogy a felperes nem tudott jelen lenni minden hivatalos rendezvényen, és nem tudta valamennyi feladatát ellátni, méghozzá különösen azért nem, mert távol volt, amikor az intézménynek a támogatást felajánló országok említett találkozói keretében ki kellett alakítania stratégiáját.

44      A fentiekre, valamint a felek által benyújtott dokumentumokra tekintettel a Közszolgálati Törvényszék – mivel úgy ítéli meg, hogy az ügy körülményei kellően fel vannak tárva – úgy tekinti, hogy egyrészt nem megalapozott az IDOC által lefolytatott vizsgálat komolytalan jellegére alapított kifogás, másrészt nem kell helyt adni a felperes által a vizsgálati jelentésre vonatkozó észrevételeiben megfogalmazott kérelmeknek, amelyek arra irányulnak, hogy a Közszolgálati Törvényszék először is szerezze be a nemzetközi szervezetek, a nem kormányzati szervezetek és a tagállamok képviselőinek tanúvallomását, vagy legalábbis kérdezze meg a Bizottságtól, hogy az IDOC az általa kihallgatásra javasolt tanúk közül miért csak néhányat választott ki, másodszor kötelezze a Bizottságot a tanúknak feltett kérdések benyújtására, harmadszor szerezze be azon személyek tanúvallomását, akik kijelentéseit csatolta az említett észrevételekhez.

 Az első jogalapnak a védelemhez való jog és a megfelelő ügyintézéshez való jog megsértésére alapított második részéről

45      A védelemhez való jog és a „megfelelő ügyintézésre vonatkozó követelmények” megsértésére hivatkozva – amely követelményeket az Alapjogi Charta 41. cikke (2) bekezdésének a) pontjából vezet le – a felperes azt állítja, hogy hozzáférést kellett volna neki biztosítani a vizsgálati jelentéshez és az azt alátámasztó bizonyítékokhoz, továbbá őt e dokumentumok tartalmával kapcsolatban meg kellett volna hallgatni, még azelőtt, hogy a kinevezésre jogosult hatóság meghozta volna a megtámadott határozatot.

46      Azonban meg kell állapítani, hogy a felperes nem hivatkozhat arra, hogy a Bizottság köteles volt tiszteletben tartani a védelemhez való jogot, ami az állandó ítélkezési gyakorlat szerint minden olyan eljárásban, amelyet valamely személy ellen indítottak, és amely esetleg e személy számára sérelmet okozó aktus meghozatalához vezethet, az uniós jog egyik alapvető elvét képezi (a Bíróság C‑344/05. P. sz., Bizottság kontra De Bry ügyben 2006. november 9‑én hozott ítéletének 37. pontja; az Elsőfokú Bíróság T‑406/04. sz., Bonnet kontra Bíróság ügyben 2006. október 17‑én hozott ítéletének 76. pontja, valamint a Közszolgálati Törvényszék fent hivatkozott Wenig kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 48. pontja). Ugyanis az IDOC által a lelki zaklatás miatt panaszt tevő tisztviselő segítségnyújtás iránti kérelme nyomán lefolytatott vizsgálati eljárás semmi esetre sem tekinthető az említett tisztviselővel szemben indított vizsgálati eljárásnak.

47      Egyébiránt elegendő arra emlékeztetni – és ehhez az időbeli hatály kérdését sem kell vizsgálni –, hogy az Alapjogi Charta 41. cikke átveszi az ítélkezési gyakorlatban kialakított, a megfelelő ügyintézés általános elvét elismerő megoldásokat (lásd ebben az értelemben az Elsőfokú Bíróság T‑257/02. sz., K kontra Bíróság ügyben 2004. október 14‑én hozott ítéletének 104. pontját), amint azt az Alapjogi Chartához fűzött magyarázatokban (HL 2007. C 303., 17. o.) a 41. cikkre vonatkozó rész is hangsúlyozza.

48      Ezzel összefüggésben abból kell kiindulni, hogy a felperes a védelemhez való jogtól eltérő, annál szűkebb körű eljárási jogokra hivatkozhat (e megkülönböztetést illetően lásd a Bíróság C‑441/07. P. sz., Bizottság kontra Alrosa ügyben 2010. június 29‑én hozott ítéletének 91. pontját, valamint az Elsőfokú Bíróság T‑290/94. sz., Kaysersberg kontra Bizottság ügyben 1997. november 27‑én hozott ítéletének 108. pontját).

49      A jelen ügyben kétségtelen, hogy a felperesnek három alkalma is volt érvei előadására: egyrészt a segítségnyújtás iránti kérelemben, másrészt az általa 2008. november 28‑án írásban közölt kiegészítő információk keretében, harmadrészt pedig az IDOC‑nál a közigazgatási vizsgálat keretében történő meghallgatása során.

50      Mivel azon eljárási jogok között, amelyekre a felperes a jelen ügyben hivatkozhat, nem szerepel az, hogy hozzáférést kellett volna kapnia a vizsgálati jelentéshez és az IDOC által szerzett bizonyítékokhoz, sem pedig az, hogy e dokumentumokkal kapcsolatban őt a megtámadott határozat meghozatala előtt meg kellett volna hallgatni, az első jogalapnak a védelemhez való jog és a megfelelő ügyintézés elve megsértésére alapított második részét el kell vetni.

51      Mivel az első jogalap egyik részét sem lehet elfogadni, e jogalapot el kell utasítani.

 A személyzeti szabályzat 12a. cikke (3) bekezdésének megsértésére alapított második jogalapról

52      A felperes először is azt vitatja, hogy a kinevezésre jogosult hatóság elfogadhatta az IDOC azon következtetéseit, amelyek szerint nem történt lelki zaklatás, mivel a második küldöttségvezető azzal, hogy Almatiba összehívta a személyi állománynak a felperes közvetlen irányítása alá tartozó tagjait annak érdekében, hogy a távollétében megvitathassák munkájukat, illetve neki rajtuk keresztül utasításokat adhasson, nem bánt vele az almati küldöttség többi középvezetőjétől eltérően. Ugyanis a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdése nem teszi attól függővé a lelki zaklatás megállapítását, hogy megvalósult‑e hátrányos megkülönböztetés.

53      Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy ha a panaszt elutasító kifejezett határozat az adminisztráció által az eredeti határozatba foglalt indokokra vonatkozó fontos kiegészítő információkat tartalmaz, az adminisztráció indokai konkrét meghatározásának az említett két határozat egymásra tekintettel történő értelmezéséből kell következnie (lásd ebben az értelemben az Elsőfokú Bíróság T‑258/01. sz., Eveillard kontra Bizottság ügyben 2004. június 10‑én hozott ítéletének 31. pontját).

54      Erre tekintettel a panaszt elutasító határozatból kitűnik, hogy a Bizottság a hátrányos megkülönböztetést nem tekintette olyan feltételnek, amelytől a zaklatás megvalósulásának elismerése függ. Ugyanis a felperes azon kifogására válaszként, hogy a második küldöttségvezető közvetlenül utasította a beosztottait, a kinevezésre jogosult hatóság annak kimondására szorítkozott, hogy egyrészt az IDOC megállapította, hogy a második küldöttségvezető nemcsak az érintett tekintetében cselekedett így, hanem ez volt az általános módszere a személyi állomány irányítására, másrészt pusztán az a tény, hogy a felperes nem ért egyet e módszerrel, nem elegendő annak zaklatássá minősítéséhez.

55      Másodszor a felperes úgy véli, hogy a megtámadott határozat sérti a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdését, amennyiben ez utóbbi nem teszi attól függővé a lelki zaklatás elismerését, hogy az több személyt ért‑e, míg a megtámadott határozat – csakúgy, mint a panaszt elutasító határozat – jelentőséget tulajdonított annak, hogy az almati regionális küldöttségnél vagy valamely kihelyezett küldöttségnél dolgozók közül senki más nem tett panaszt lelki zaklatás miatt a második küldöttségvezető ellen.

56      Azonban jelezni kell, hogy annak megállapításával, hogy senki más nem tett panaszt zaklatás miatt a második küldöttségvezető ellen, a Bizottság csupán válaszolt a felperes azon állítására, miszerint második küldöttségvezető a személyi állomány más tagjait is zaklatta lelkileg.

57      A felperes harmadszor azt kifogásolja, hogy a megtámadott határozat, csakúgy mint a panaszt elutasító határozat, az IDOC azon állítólagos megállapításán alapul, hogy a zaklatásra irányuló szándék a lelki zaklatásnak minősítés feltétele, holott ezt a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdése – ahogyan azt a Közszolgálati Törvényszék az F‑52/05. sz., Q kontra Bizottság ügyben 2008. december 9‑én hozott ítéletében értelmezte – nem írja elő (ezen ítéletet részben hatályon kívül helyezte az Európai Unió Törvényszékének a T‑80/09. P. sz., Q kontra Bizottság ügyben 2011. július 12‑én hozott ítélete, de csupán annyiban, amennyiben a rendelkező rész 2. pontjában a Közszolgálati Törvényszék arra kötelezte a Bizottságot, hogy fizessen Q‑nak kártérítést; a továbbiakban: Q kontra Bizottság ügyben hozott ítélet). A felperes ugyan elismeri, hogy a panaszát elutasító határozatban a kinevezésre jogosult hatóság megállapította, hogy az IDOC csupán azt kívánta hangsúlyozni, hogy a zaklatás miatti panaszokat a panaszos szubjektív benyomásától figyelmen kívül hagyva kell vizsgálni, azonban úgy véli, hogy emellett a kinevezésre jogosult hatóság hallgatott arról, hogy az IDOC azt is megállapította, hogy a felperessel „szemben tanúsított magatartás objektíve nem irányult arra, hogy őt lejárassa vagy szándékosan rontsa munkafeltételeit”.

58      A Bizottság azt válaszolja, hogy a Q kontra Bizottság ügyben hozott ítélet túlzottan szubjektív nézőpontú, mivel a korábbi ítélkezési gyakorlattal ellentétben nem teszi annak bizonyításától függővé a lelki zaklatás megvalósulását, hogy a zaklató cselekedeteivel szándékosan le akarta járatni az áldozatot, vagy szándékosan rontani akarta munkafeltételeit. A Közszolgálati Törvényszék ezen ítélete az intézményeket annak a veszélynek teszi ki, hogy túl érzékeny tisztviselők vagy egyéb alkalmazottak kihasználják őket. A Bizottság szerint a zaklatás fogalmának tekintettel kellene lennie az állítólagos zaklató kifejezett vagy feltételezett szándékára, arra a módra, ahogyan a feltételezett áldozat a zaklatást megélte, a tények objektív jellegére és a hátterüket képező összefüggésekre. A Bizottság szerint a Közszolgálati Törvényszék a Q kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 135. pontjában ugyan kimondta, hogy a zaklatásnak minősítéshez a szóban forgó cselekedeteknek „objektíve” kell az áldozta lejáratását vagy munkafeltételeinek romlását eredményezniük. Mindazonáltal ennek hangsúlyozása nem elegendő, mivel nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a személyzeti szabályzat 12a. cikke (3) bekezdésének hatálya alá tartozzanak olyan nem helytelen magatartások, amelyek a pszichikai problémákra fogékony személyekben „objektíve” a munkafeltételek romlását vagy a lejáratás érzetét válthatják ki.

59      Ennélfogva a Bizottság úgy véli, hogy ha a Közszolgálati Törvényszék nem is tér vissza a Q kontra Bizottság ügyben hozott ítéletet megelőző ítélkezési gyakorlathoz, a zaklatásnak minősítést mindenképpen attól a feltételtől kellene függővé tenni, hogy a vitatott magatartás objektíve is annak tekinthető‑e a kellő mértékben, abban az értelemben, hogy egy pártatlan, ésszerűen gondolkodó és átlagos érzékenységű szemlélő is helytelennek tekintené.

60      A jelen ügyben a Bizottság azt állítja, hogy a második küldöttségvezető magatartása objektíve nem volt olyan jellegű, hogy lejárassa a felperest vagy rontsa a munkafeltételeit, így nem minősíthető a fenti értelemben vett helytelen magatartásnak, hanem éppen ellenkezőleg, egy munkakapcsolat keretein belül teljesen normálisnak tekinthető. Az a tény, hogy az almati küldöttség személyi állományának egyetlen olyan tagja sem érezte úgy, hogy őt a második küldöttségvezető zaklatta, aki pedig szintén hasonló körülmények között dolgozott, bizonyítja, hogy a felperes azon érzete, hogy őt zaklatják, kizárólag a tények személyes észleléséből fakadt.

61      Egyébiránt a Bizottság szerint az IDOC és a kinevezésre jogosult hatóság úgy tekintette, hogy a történtek jellegük miatt nem minősülnek zaklató cselekedeteknek, így a megtámadott határozat csak részben alapul azon, hogy a második küldöttségvezető magatartása mögött nem volt zaklató szándék.

62      Végül a második küldöttségvezető kifogásolt magatartása nem volt ismétlődő vagy rendszeres, amint azt a lelki zaklatás fogalma megköveteli.

63      E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Közszolgálati Törvényszék a Q kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 133. és azt követő pontjaiban kimondta, hogy a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdése egyáltalán nem teszi a feltételezett zaklató ártó szándékát a lelki zaklatás megvalósulásának feltételévé. Ugyanis a Közszolgálati Törvényszék ezen ítéletben (lásd továbbá a Közszolgálati Törvényszék F‑26/09. sz., N kontra Parlament ügyben 2010. március 9‑én hozott ítéletének 72. pontját) a következőket állapította meg:

„134      A személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdése ugyanis »helytelen magatartásként« határozza meg a lelki zaklatást, amelynek megállapítása két feltétel együttes teljesülését igényli. Az első feltétel olyan magatartás, szóbeli vagy írott nyelvhasználat, gesztusok vagy más cselekvések létére vonatkozik, amelyek „egy időszak során ismétlődően vagy rendszeresen” fordulnak elő, és amelyek „szándékosak”. Az elsőtől az „és” kötőszóval elkülönített második feltétel arra vonatkozik, hogy e magatartás, szóbeli vagy írott nyelvhasználat, gesztusok vagy más cselekvések alkalmasak legyenek arra, hogy bármely „másik személy személyiségét, méltóságát, fizikai vagy pszichológiai integritását aláássák [helyesen: testi vagy lelki épségét sértsék]”.

135      Két következtetés vonható le abból, hogy a „szándékos” jelző az első feltételhez kapcsolódik, nem pedig a másodikhoz. Egyrészt a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdésében szereplő magatartásoknak, szóbeli vagy írott nyelvhasználatnak, gesztusoknak vagy más cselekvéseknek kell szándékosnak lenniük, ami kizárja e rendelkezés alkalmazási köréből a véletlen cselekvéseket. Másrészt nem szükséges, hogy e magatartás, szóbeli vagy írott nyelvhasználat, gesztusok vagy más cselekvések azzal a szándékkal valósuljanak meg, hogy más személy személyiségét, méltóságát, testi vagy lelki épségét sértsék. Másként fogalmazva a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdése értelmében vett lelki zaklatás megvalósulhat anélkül is, hogy a zaklatónak szándékában állt volna az áldozatot lejáratni, vagy annak munkakörülményeit rontani. Elegendő az is, hogy szándékosan megvalósított cselekvései objektíve ilyen következményekkel járnak.”

64      A Bizottság lényegében úgy véli, hogy ez az ítélkezési gyakorlat túlzott jelentőséget tulajdonít az állítólagos áldozat érzetének, és bizonytalansághoz vezet.

65      A Közszolgálati Törvényszék azonban a Q kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 135. pontjában kifejtette, hogy a zaklatásnak minősítéshez a vitatott cselekedeteknek „objektíve [olyan] következményekkel” kell járniuk, hogy lejáratják az áldozatot vagy rontják a munkakörülményeit. Mivel a szóban forgó cselekedeteknek a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdése értelmében helytelennek kell lenniük, a zaklatásnak minősítés attól a feltételtől függ, hogy objektíve is annak tekinthető‑e a kellő mértékben, abban az értelemben, hogy egy pártatlan, ésszerűen gondolkodó, átlagos érzékenységű és ugyanilyen helyzetben lévő szemlélő is túlzottnak és kifogásolhatónak tekintené.

66      A jelen ügyben az IDOC a jelentésében rögzítette, hogy „a vizsgálattal megbízott bizottság [megállapította], hogy [az érintettel] „szemben tanúsított magatartás objektíve nem irányult arra, hogy őt lejárassa vagy szándékosan rontsa munkafeltételeit, [és úgy tűnik], hogy a szubjektív benyomásaitól függetlenül a felhozott történések és magatartás – akár önállóan, akár összességükben – nem tekinthetők lelki zaklatásnak”.

67      Mindazonáltal a Közszolgálati Törvényszék által megválaszolandó kérdés az, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban és a panaszt elutasító határozatban a felperes helyzetét a személyzeti szabályzat 12a. cikkének azon téves értelmezése alapján értékelte‑e, miszerint a kifogásolt cselekedeteket megvalósító személynek a felperes lejáratására vagy munkakörülményei rontására irányuló szándéka a lelki zaklatás megvalósulásának feltétele.

68      Márpedig, amint azt a felperes maga is megállapítja, a panaszt elutasító határozatban a kinevezésre jogosult hatóság úgy tekintette, hogy a zaklatásra vonatkozó állításokat „az áldozat szubjektív benyomásától függetlenül” kell vizsgálni. Ezenfelül a megtámadott határozat és a panaszt elutasító határozat olyan indokokon alapul, amelyek annak bizonyítására irányulnak, hogy a felperes zaklatásra vonatkozó állításai nem voltak objektívek. Ennek megfelelően a megtámadott határozat megállapítja, hogy az a tény, hogy a második küldöttségvezető közvetlenül adott utasításokat a felperes beosztottainak, a személyi állomány irányítására vonatkozó szokásos módszerei közé tartozott, és nem derült fény olyan sajátos körülményekre, amelyek arra utalhatnak, hogy az említett magatartás tanúsítására a felperes személyével szembeni elutasító hozzáállása késztette. Ezenkívül a felperesnek a segítségnyújtás iránti kérelmét kiegészítő 2008. november 28‑i kérelmére válaszolva a Bizottság – szintén a megtámadott határozatban – megállapította, hogy egyetlen más tisztviselő vagy egyéb alkalmazott sem tett panaszt a második küldöttségvezető magatartása miatt. Végül a panaszt elutasító határozat a felperes által ellátott feladatok objektív értékélésén alapul, amelyből a Bizottság azt a következtetést vonta le, hogy a felperes a középvezetői személyi állomány tagja volt, ami azonban nem akadályozta a második küldöttségvezetőt abban, hogy helyette más tisztviselőt bízzon meg a Kirgizisztánnak támogatást felajánló országok találkozóin való részvétellel.

69      Mivel a személyzeti szabályzatnak a Közszolgálati Törvényszék által értelmezett rendelkezései értelmében vett zaklatás megvalósulásának elismerésének a következők a feltételei:

–        a szóban forgó magatartás, szóbeli vagy írott nyelvhasználat, gesztusok vagy más cselekvések szándékos jellege,

–        annak szükségessége nélkül, hogy e magatartás, szóbeli vagy írott nyelvhasználat, gesztusok vagy más cselekvések azzal a szándékkal valósuljanak meg, hogy megsértsék valamely személy személyiségét, méltóságát, testi vagy lelki épségét,

–        azzal azonban, hogy objektíve az áldozatot lejárató vagy a munkakörülményeit rontó következményekkel kell járniuk,

a Bizottság arra alapított indoka, hogy a kifogásolt cselekedetek objektíve nem voltak olyan jellegűek, hogy a felperes lejáratását eredményezzék, önmagában elegendő a megtámadott határozatnak a személyzeti szabályzat 12a. cikkére tekintettel történő jogszerű igazolásához, méghozzá attól függetlenül, hogy az IDOC e cikket hogyan értelmezi.

70      Meg kell továbbá állapítani, hogy a második küldöttségvezetőnek felrótt cselekedetek felperes általi értékelése tényleg nagyon szubjektív. Míg ugyanis arra panaszkodik, hogy az említett küldöttségvezető magatartása lejáratta őt a kihelyezett küldöttség székhelyén, Biskekben működő nagykövetségek és nemzetközi képviseletek előtt, addig az általa a vizsgálati jelentésre vonatkozó észrevételeihez mellékelve benyújtott dokumentumokból, éppen ellenkezőleg, az derül ki, e körökben nagyra becsülték.

71      A fentiek összességéből az következik, hogy a második jogalap nem megalapozott.

 A nyilvánvaló értékelési hibákra, illetve az indokolási kötelezettség, a gondoskodási kötelezettség és a segítségnyújtási kötelezettség megsértésére alapított harmadik jogalapról

72      A felperes által a harmadik jogalap alátámasztására felhozott érvekre tekintettel e jogalapot két részre lehet osztani: az első kizárólag az indokolási kötelezettség megsértésén alapul, a második pedig lényegében több nyilvánvaló értékelési hibára vonatkozik, amelyekből a felperes az indokolási kötelezettség megsértését, valamint a gondoskodási kötelezettség és a segítségnyújtási kötelezettség megsértését is levezeti.

 A harmadik jogalapnak az indokolási kötelezettség megsértésére alapított első részéről

73      A felperes azt állítja, hogy a megtámadott határozat és a panaszt elutasító határozat indokolása helytelen, amennyiben a Bizottság nem válaszolt arra az állítására, amely szerint a második küldöttségvezető követte elődje azon gyakorlatát, hogy a kazahsztáni regionális küldöttségre beosztott személyi állomány tagjait küldik Kirgizisztánba az ő megkérdezése vagy legalábbis tájékoztatása nélkül, amivel kellemetlen helyzetbe hozták a fogadó állam hatóságai és a diplomáciai testület előtt.

74      E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint nem követelmény, hogy az indokolás az összes releváns ténybeli és jogi elemet tartalmazza, mivel azt a kérdést, hogy valamely jogi aktus indokolása megfelel‑e a személyzeti szabályzat 25. cikkének második bekezdése szerinti követelményeknek, nemcsak a szövegére, hanem a hátterére, valamint az adott tárgyra vonatkozó jogi szabályok összességére is figyelemmel kell értékelni (lásd ebben az értelemben az Elsőfokú Bíróság T‑66/05. sz., Sack kontra Bizottság ügyben 2007. december 11‑én hozott ítéletének 65. pontját, valamint a Közszolgálati Törvényszék F‑4/10. sz., Nastvogel kontra Tanács ügyben 2011. szeptember 13‑án hozott ítéletének 66. pontját).

75      Ezenfelül az indokolás kezdeti elégtelenségét orvosolhatják az – akár az eljárás során – közölt kiegészítő adatok, amennyiben keresetének benyújtása előtt az érintett már rendelkezett indokoláskezdeménynek tekinthető információkkal (az Elsőfokú Bíróság T‑132/03. sz., Casini kontra Bizottság ügyben 2005. szeptember 15‑én hozott ítéletének 36. pontja, valamint a Törvényszék F‑89/09. sz., Gagalis kontra Tanács ügyben 2010. december 1‑jén hozott ítéletének 67. pontja).

76      A jelen ügyben tény, hogy a megtámadott határozat és a panaszt elutasító határozat külön nem említi azt a kifogást, hogy a második küldöttségvezető kellemetlen helyzetbe hozta a felperest azzal, hogy a kazahsztáni regionális küldöttségre beosztott személyi állomány tagjait küldte Kirgizisztánba az ő megkérdezése vagy legalábbis tájékoztatása nélkül. Mindazonáltal meg kell állapítani, hogy az említett határozatok indokolva vannak, és az indokolásuk említi legalábbis azt, hogy a második küldöttségvezető rendes elöljárói hatáskörébe tartozott a találkozókon való helyettesítésre vonatkozó döntés és a találkozókon való részvétellel a felperesen kívüli tisztviselők megbízása.

77      Ezenkívül a Bizottság az eljárási irataiban kiegészítette az általa adott indokolást. Kifejtette, hogy egyrészt a vitatott gyakorlatot a kihelyezett küldöttség és a bizonyos feladatokat magánál tartó regionális küldöttség közötti kapcsolatok jelentette speciális keretbe visszahelyezve kell értelmezni, másrészt e kereten belül az említett gyakorlat elfogadható. A Bizottság hozzátette, hogy az első küldöttségvezető által kiadott és azóta is hatályban lévő bizonyos utasítások célja éppen az volt, hogy a felperest mindig tájékoztassák a Kirgizisztánba irányuló kiküldetésekről, őt meghívják az ott tartott találkozókra és a kiküldetésekről szóló jelentések másolatát továbbítsák neki. Egyébiránt a számos projekttel és gyakori találkozókkal jellemezhető környezetben a Bizottság azt állapította meg, hogy az a tény, hogy a felperest nem mindig tájékoztatták kellőképpen, inkább véletlen mulasztások, nem pedig a lejáratására tett kísérlet következménye.

78      A fentiekre tekintettel a harmadik jogalap első részét el kell utasítani.

 A harmadik jogalapnak az elsődlegesen nyilvánvaló értékelési hibákra alapított második részéről

79      A felperes először is azt állítja, hogy a megtámadott határozat nyilvánvaló értékelési hibát tartalmaz, amennyiben a Bizottság tévesen tekintette úgy, hogy az a tény, hogy a második küldöttségvezető a személyi állománynak a felperes irányítása alá tartozó tagjaival a felperes távollétében megbeszéléseket folytatott a feladataikról, továbbá rajtuk keresztül adott utasításokat a felperesnek, a második küldöttségvezetőnek a beosztottai utasítására vonatkozó joga kifejeződéseként értékelhető.

80      Mindazonáltal az érvekkel nem alátámasztott állítás, amilyen a felperesé is, nem elegendő a nyilvánvaló értékelési hiba fennállásának megállapításához. Ez a jelen ügyben annál is inkább így van, mivel a Bizottság elfogadhatónak tűnő állítása szerint a regionális küldöttség és a kihelyezett küldöttség közötti kapcsolatok jelentette speciális környezetben a regionális küldöttség vezetője fordulhat közvetlenül a kihelyezett küldöttség személyi állományához, és rajtuk keresztül adhat utasításokat a kihelyezett küldöttség vezetésével megbízott ügyvivőnek, mivel e személyi állomány az irányítása alatt dolgozik. Az elöljárói irányítási jogok ilyen módon való gyakorlása bármilyen ellenkező hatású körülmény hiányában önmagában nem eredményezi a kihelyezett küldöttség vezetésével megbízott ügyvivő lejáratását vagy munkakörülményeinek rontását. A felperest ideiglenes ügyvivőként bemutató 2004. június 8‑i szóbeli jegyzék megerősíti ezt, mivel az szerepel benne, hogy „a Biskekbe kihelyezett küldöttség a Bizottság almati […] küldöttségének alárendelve működik”.

81      A felperes másodszor azt állítja, hogy a megtámadott határozat – csakúgy, mint a panaszt elutasító határozat – nyilvánvaló értékelési hibát tartalmaz annyiban is, hogy abban a „középvezetői személyi állomány” tagjaként szerepel, holott „felelős rezidens tisztviselőként működő [ideiglenes] ügyvivő” volt, és mint ilyen beosztása magasabb rangú volt a középvezetői személyi állományénál, amint az a diplomáciai kapcsolatokról szóló, 1961. április 18‑án Bécsben aláírt egyezményből (a továbbiakban: bécsi egyezmény) kitűnik.

82      Azonban emlékeztetni kell arra, hogy egyrészt a fent említett 2004. június 8‑i szóbeli jegyzék hangsúlyozta, hogy a biskeki kihelyezett küldöttség alá van rendelve az almati regionális küldöttségnek, másrészt e jegyzékben a felperes „kirgizisztáni szekcióvezetővé” való kinevezését jelentették be. Egyébiránt sokatmondó, hogy a felperes a tényállás megvalósulása idején A*9‑es besorolási fokozattal rendelkezett, amely később az AD 9‑es fokozattá vált, továbbá az említett szóbeli jegyzékből az is kitűnik, hogy biskeki ideiglenes ügyvivőként is az almati regionális küldöttség vezetőjének alárendelve dolgozott, amint az egyébiránt az értékelő jelentéseinek az általa a jelen ügy irataihoz benyújtott kivonataiból kitűnik. Ezenfelül a Közszolgálati Törvényszék kérdésére válaszolva a felperes a tárgyaláson kizárólag nyolc év, a svéd biztonsági szolgálatoknál biztonságpolitikai elemzőként szerzett szakmai tapasztalatára hivatkozott, hozzátéve, hogy a Biskekbe való beosztását megelőzően nem volt a Bizottság Külügyi Főigazgatóságán szerzett tapasztalata, legalábbis ügyvivőként szerzett tapasztalata nem.

83      E körülmények között, anélkül hogy meg kellene vizsgálni, az ideiglenes ügyvivőknek a bécsi egyezmény szerinti jogállását, amely egyezmény csak a diplomáciai képviseletek és az akkreditáló állam közötti kapcsolatokat szabályozza, nem tűnik úgy, hogy a Bizottság nyilvánvaló értékelési hibát követett el azzal, hogy a második küldöttségvezető és a felperes közötti munkakapcsolat értékelése során úgy tekintette, hogy a felperes a Bizottságon belül a középvezetői személyi állomány tagja volt.

84      Még ha feltételezzük is, hogy a Bizottság tévesen értelmezte az ideiglenes ügyvivőknek a bécsi egyezmény szerinti szerepét, a felperes nem ad magyarázatot arra, hogy ezen értelmezési hiba hogyan eredményezhette volna azt, hogy a kinevezésre jogosult hatóság nyilvánvaló értékelési hibát követett el a zaklatás megvalósulása elismerésének megtagadásával. Tény, hogy a felperes szerint az elismerés megtagadásával a kinevezésre jogosult hatóság „folytatta a helyzete csorbítását”. Mindazonáltal, még ha feltételezzük is, hogy a felperes ez alatt azt érti, hogy a kinevezésre jogosult hatóság maga is hozzájárult a zaklatásához, meg kell állapítani, hogy egy jogi tévedés önmagában nem minősülhet olyan súlyos cselekedetnek, mint a zaklatás. A felperes e tekintetben semmilyen magyarázattal nem szolgál.

85      A felperes harmadszor azt állítja, hogy a megtámadott határozat nyilvánvaló értékelési hibát tartalmaz, amennyiben a Bizottság úgy tekintette, hogy ő amiatt nyújtott be panaszt, hogy a kirgizisztáni politikai helyzetről szóló jelentések elkészítésével a személyi állomány egy másik tagját megbízó döntés megakadályozta őt e feladat ellátásában, holott valójában azt kifogásolta, hogy e tárgyban megtévesztő utasításokat kapott, és így kihasználták.

86      E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a segítségnyújtás iránti kérelemben a felperes azt állította, hogy az a tény, hogy a második küldöttségvezető arra kérte, hogy „ötsoros napi jelentések” formájában „tudósítson” a kirgizisztáni helyzetről, és arra hivatkozva, hogy nem igazi politikai elemzéseket készít, az almati küldöttség másik tisztviselőjét bízta meg azzal, hogy figyelemmel kísérje a 2006. novemberi biskeki zavargásokat, azt a benyomást keltette brüsszeli feletteseiben, hogy nem képes megfelelő politikai jelentéseket készíteni.

87      A megtámadott határozatban a Bizottság a vizsgálati jelentés alapján azt válaszolta, hogy a kirgizisztáni politikai helyzetről szóló jelentések elkészítésének fő felelőse végig az almati küldöttség volt, azonban a felperesnek engedélyezték, hogy részt vegyen e feladat ellátásában, sőt erre biztatták is, hallgatólagosan, de határozottan kizárva ezzel a kihasználás bármilyen lehetőségét.

88      Mindent egybevetve a Közszolgálati Törvényszék számára nem világos, hogy a Bizottság azzal, hogy úgy vélte, hogy a felperes az ellen nyújtott be panaszt, hogy megakadályozták a kirgizisztáni politikai helyzetről szóló jelentések elkészítésében, elferdítette az általa emelt, azt hangsúlyozó kifogást, hogy a második küldöttségvezető az említett jelentések elkészítésében játszott szerepét korlátozva megpróbálta bizonyítani, hogy e területen nincs szaktudása.

89      Mindenesetre a felperes lelki zaklatás miatti panasza állítólagos elferdítésének nincs jelentősége abból a szempontból, hogy a megtámadott határozat tartalmaz‑e nyilvánvaló értékelési hibát.

90      A felperes negyedszer azt állítja, hogy a Bizottság nyilvánvaló hibát követett el a felperes hatásköreinek értékelését illetően azzal, hogy úgy vélte, hogy amikor a második küldöttségvezető maga nem volt Kirgizisztánban, akkor is hatáskörrel rendelkezett annak meghatározására, hogy ki helyettesíti a Kirgizisztánnak támogatást felajánló országokkal vagy más partnerekkel való találkozókon. Ugyanis „felelős helyszíni tisztviselőként eljáró [ideiglenes] ügyvivőként” a bécsi egyezmény alapján kizárólag a felperes volt felhatalmazva arra, hogy a küldöttségvezető távollétében képviselje a Bizottságot.

91      A Törvényszék azonban nem tartja szükségesnek, hogy a jelen ügyben arról határozzon, hogy ideiglenes ügyvivő kinevezése valamely kihelyezett küldöttség élére akadálya‑e annak, hogy azon regionális küldöttség vezetője, amely alá az említett kihelyezett küldöttség tartozik, más tisztviselőt bízzon meg a Bizottság képviseletével az említett ügyvivőt akkreditáló országban rendezett találkozókon.

92      Ugyanis, még ha feltételezzük is, hogy a Bizottság a jelen ügyben tévesen értelmezte az ideiglenes ügyvivők bécsi egyezmény szerinti hatásköreit, ezen esetleges jogbeli tévedés alapján nem lehet megállapítani, hogy a kinevezésre jogosult hatóság nyilvánvaló értékelési hibát követett el a zaklatás fennállásának el nem ismerésével. Tény, hogy a felperes hangsúlyozza, hogy a második küldöttségvezető más tisztviselőt bízott meg a Kirgizisztánnak támogatást felajánló országok egyik találkozójának elnöki feladataival, azzal, hogy erre „nem [a felperest] kéri fel”. Mindazonáltal, még ha ez az eljárási mód visszatetszést kelthetett is a felperesben, ez utóbbi nem tudja bizonyítani, hogy nyilvánvaló értékelési hibát követtek el a lelki zaklatás megvalósulását illetően, amihez hosszabb időszak során ismétlődően vagy rendszeresen előforduló olyan magatartás szükséges, amelynek az állítólagos áldozat általi szubjektív értelmezése nem élvezhet elsőbbséget. Márpedig a Bizottsággal egyetértve meg kell állapítani, hogy a felperes a 2007. évi értékelő jelentésében azt állította, hogy rendszeresen részt vett a Kirgizisztánnak támogatást felajánló országokkal való egyeztető találkozókon. Ezenfelül a felperes a 2006. évi értékelő jelentésében azt állította, hogy ebben az évben aktív szerepet játszott diplomáciai téren. Továbbá az általa kifogásolt – konkrétan a második küldöttségvezetőnek felrótt – magatartás semmi esetre sem minősíthető a személyzeti szabályzat 12a. cikkének értelmében vett, hosszabb időszak során tanúsítottnak, ismétlődőnek vagy rendszeresnek.

93      Tulajdonképpen, amint azt az IDOC megállapította, bár több tanúvallomásból is az derült ki, hogy a regionális és a kihelyezett küldöttségek feladatainak meghatározása nem volt egyértelmű, és ez lehetett a felperes által megélt nehézségek forrása, önmagukban a Bizottság egyik főigazgatóságán belüli feladatmegosztással kapcsolatos szervezeti pontatlanságok nem eredményezhetnek zaklatást.

94      Ezenfelül azt illetően, hogy a felperes a fentebb áttekintett állítólagos nyilvánvaló mérlegelési hibákból az indokolási kötelezettség megsértését vezeti le, elegendő annyit megállapítani, hogy mivel a felperes nem bizonyította az említett hibák elkövetését, nem bizonyította azt sem, hogy a kinevezésre jogosult hatóság ezzel megsértette indokolási kötelezettségét. Egyébiránt az indokolással kapcsolatos mulasztás, ami alaki kifogás, nem minősülhet tartalmi jogszerűségi hibának (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑367/95. P. sz., Bizottság kontra Systraval és Brink’s France ügyben hozott 1998. április 2‑i ítéletének 72. pontját).

95      Végül a felperes az állítólagos nyilvánvaló értékelési hibák alapján azt is állítja, hogy hiába jelezte a személyzeti szabályzat 24. cikke szerinti gondoskodási kötelezettség és segítségnyújtási kötelezettség megsértését. Mivel a Közszolgálati Törvényszék elutasítja a nyilvánvaló értékelési hibákra alapított kifogásokat, az említett kötelezettségek megsértésére alapított kifogásokat is el kell utasítani.

96      Mivel mindezeknek megfelelően a harmadik jogalapot is el kell vetni, a keresetet teljes egészében el kell utasítani.

 A költségekről

97      Az eljárási szabályzat 87. cikkének 1. §‑a értelmében – valamint az ugyanezen szabályzat II. címe 8. fejezete többi rendelkezésének sérelme nélkül – a Közszolgálati Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Ugyanezen cikk 2. §‑a alapján, ha az a méltányosság alapján indokolt, a Közszolgálati Törvényszék úgy határozhat, hogy a pervesztes felet csak a költségek egy részének viselésére kötelezi, vagy e címen nem kötelezi a költségek viselésére.

98      A fent kifejtett indokokból az következik, hogy a felperes pervesztes lett. Ezenfelül a Bizottság kifejezetten kérte, hogy a felperest kötelezzék a költségek viselésére. Mindazonáltal figyelembe véve, hogy a Bizottság által felhozott elfogadhatatlansági kifogást a Közszolgálati Törvényszék elutasítja, indokolt az eljárási szabályzat 87. cikke 2. §‑a rendelkezéseinek alkalmazása, és úgy kell határozni, hogy a felperes a saját költségein kívül csak a Bizottság részéről felmerült költségek háromnegyedét viseli.

A fenti indokok alapján

A KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉK (harmadik tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Közszolgálati Törvényszék a keresetet elutasítja.

2)      A Közszolgálati Törvényszék C. Skarebyt kötelezi arra, hogy a saját költségein kívül viselje az Európai Bizottság részéről felmerült költségek háromnegyedét.

3)      Az Európai Bizottság maga viseli saját költségei negyedét.

Van Raepenbusch

Barents

Bradley

Kihirdetve Luxembourgban, a 2012. május 16‑i nyilvános ülésen.

W. Hakenberg

S. Van Raepenbusch

hivatalvezető

elnök

---

* Az eljárás nyelve: angol.