YVES BOT

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2010. szeptember 9.¹(1)

C‑307/09–C‑309/09. sz. egyesített ügyek

Vicoplus SC PUH (C‑307/09),

BAM Vermeer Contracting sp. zoo (C‑308/09),

Olbek Industrial Services sp. zoo (C‑309/09)

kontra

Minister van Sociale Zaken en Werkgelegenheid

(A Raad van State [Hollandia] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Szolgáltatásnyújtás szabadsága – Munkavállalók kiküldetése – A 2003. évi csatlakozási okmány – Lengyel állampolgárok azon tagállamok piacára való bejutására vonatkozó átmeneti intézkedések, amelyek a csatlakozás idején már az Unió tagállamai voltak – 96/71/EK irányelv – 1. cikk –Foglalkoztatási engedély megkövetelése munkavállalók rendelkezésre bocsátásához”

1.        A Raad van State (Hollandia) által előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelmek az EK 49. és EK 50. cikk, valamint a munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló, 1996. december 16‑i 96/71/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 18; 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 2. kötet, 431. o.)(2) 1. cikkének és 3. cikke c) pontjának értelmezésére vonatkoznak.

2.        E kérelmeket a Vicoplus SC PUH (a továbbiakban: Vicoplus), a BAM. Vermeer Contracting sp. zoo (a továbbiakban: BAM Vermeer), illetve az Olbek Industrial Services sp. zoo (a továbbiakban: Olbek) és a Minister van Sociale Zaken en Werkgelegenheid (szociális és munkaügyi miniszter) közötti eljárásokban terjesztették elő az e társaságokra azért kirótt pénzbírságok tárgyában, mert lengyel munkavállalókat anélkül küldtek ki Hollandiába, hogy foglalkoztatási engedéllyel rendelkeztek volna.(3)

3.        A jelen indítványomban azt fogom javasolni a Bíróságnak, hogy elemzésének középpontjába a Cseh Köztársaság, az Észt Köztársaság, a Ciprusi Köztársaság, a Lett Köztársaság, a Litván Köztársaság, a Magyar Köztársaság, a Máltai Köztársaság, a Lengyel Köztársaság, a Szlovén Köztársaság és a Szlovák Köztársaság csatlakozásának feltételeiről, valamint az Európai Unió alapját képező szerződések kiigazításáról szóló okmány (HL 2003. L 236., 33. o., a továbbiakban: csatlakozási okmány) (4). XII. melléklete 2. fejezetének (2) bekezdésében szereplő átmeneti rendelkezés értelmezését állítsa. Ez az átmeneti intézkedés a tényállás megvalósulásának idején lehetővé tette a Holland Királyság számára, hogy a Lengyel Köztársasággal való kapcsolataiban eltérjen a a munkavállalók Közösségen belüli szabad mozgásáról szóló, 1968. október 15‑i 1612/68/EGK tanácsi rendelet(5) (HL L 257., 2. o; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 15. o.) 1–6. cikkétől.

4.        Álláspontom szerint az említett rendelkezést, annak rendeltetésére tekintettel és hatékony érvényesülésének megőrzése céljából, akként kell értelmezni, hogy alkalmazási körébe beletartozik a munkaerő rendelkezésre bocsátása.

5.        Ezt követően azon ismérveket fogom bemutatni, amelyek álláspontom szerint lehetővé teszik a munkaerő rendelkezésre bocsátása azonosítását a 2003. évi csatlakozási okmány XII. melléklete 2. fejezetének (2) bekezdésében foglalt átmeneti rendelkezés alkalmazásában. Ki fogom fejteni, hogy a munkaerő rendelkezésre bocsátását jellemzi először is, hogy a munkavállalót rendelkezésre bocsátó vállalat és a munkavállaló között fennmarad a munkaviszony, másodszor az a körülmény, hogy a kölcsönvevő vállalkozás rendelkezésére bocsátott munkavállaló a feladatait e vállalkozás felügyelete és irányítása alatt végzi, harmadsorban pedig azon tény, hogy a munkavállalók mozgása a szolgáltatásnyújtás egyetlen tárgyának tekinthető.

I –    Jogi háttér

A –    Az uniós jog

6.        A 2003. évi csatlakozási okmány 24. cikke a Lengyel Köztársaság vonatkozásában átmeneti intézkedések egy, az okmány XII. mellékletében szereplő listájára vonatkozik.

7.        E melléklet „Személyek szabad mozgása” című 2. fejezete ekként rendelkezik:

„[…]

(1)      A munkavállalók szabad mozgásával és a 96/71 […] irányelv 1. cikkében meghatározott, a munkavállalók ideiglenes mozgásával járó szolgáltatások nyújtásának szabadságával összefüggésben az EK‑Szerződés 39. cikkét és 49. cikkének (1) bekezdését egyrészről Lengyelország, másrészről Belgium, a Cseh Köztársaság, Dánia, Németország, Észtország, Görögország, Spanyolország, Franciaország, Írország, Olaszország, Lettország, Litvánia, Luxemburg, Magyarország, Hollandia, Ausztria, Portugália, Szlovénia, Szlovákia, Finnország, Svédország és az Egyesült Királyság között csak a (2)–(14) bekezdésben foglalt átmeneti rendelkezésekre is figyelemmel kell teljes mértékben alkalmazni.

(2)      Az 1612/68 […] rendelet 1–6. cikkétől eltérve, a csatlakozás időpontját követő kétéves időszak végéig a jelenlegi tagállamok a nemzeti jogszabályaikban vagy a kétoldalú megállapodásokban foglalt rendelkezéseket alkalmazzák a lengyel állampolgárok területükön való munkavállalási jogosultságára. E rendelkezések alkalmazását a jelenlegi tagállamok a csatlakozás időpontját követő ötéves időszak végéig fenntarthatják.

[…]

(13)      Németország, illetve Ausztria a munkaerőpiacukon egy adott régióban a 96/71 […] irányelv 1. cikke szerinti transznacionális szolgáltatásnyújtásokból eredően egyes érzékeny szolgáltatási ágazatokban fellépő vagy fenyegető súlyos zavarok esetében, ameddig a lengyel munkavállalók szabad mozgására a fenti átmeneti rendelkezések értelmében a nemzeti jogszabályaiban vagy kétoldalú megállapodásokban foglalt rendelkezéseket alkalmazza, a Bizottság értesítését követően eltérhet az EK‑Szerződés 49. cikkének (1) bekezdésében foglaltaktól, annak érdekében, hogy a Lengyelországban letelepedett társaságok által nyújtott szolgáltatások körében korlátozza azon munkavállalók ideiglenes mozgását, akik munkavégzésre való jogosultságára Németországban, illetve Ausztriában a nemzeti jogszabályokat kell alkalmazni.

[…]”

8.        A 96/71 irányelv „Hatály” című 1. cikke (3) bekezdésében ekként rendelkezik:

„Ezt az irányelvet akkor kell alkalmazni, ha az (1) bekezdésben említett vállalkozás az alábbi transznacionális intézkedések valamelyikét megteszi:

a)      munkavállalókat küld ki egy tagállam területére saját nevében és saját irányítása alatt, a kiküldő vállalkozás és a szolgáltatásnak az adott tagállamban működő címzettje között létrejött szerződés alapján, feltéve hogy a kiküldő vállalkozás és a munkavállaló a kiküldetés idején munkaviszonyban áll egymással; vagy

[…]

c)      munkaerő‑kölcsönzéssel foglalkozó vállalkozásként vagy munkaerőt rendelkezésre bocsátó vállalkozásként munkavállalót küld ki egy tagállam területén letelepedett vagy ott működő vállalkozáshoz, feltéve hogy a munkaerő‑kölcsönzéssel foglalkozó vállalkozás vagy a munkaerőt rendelkezésre bocsátó vállalkozás és a munkavállaló a kiküldetés idején munkaviszonyban áll egymással.”

B –    A nemzeti jog

9.        A külföldiek munkavállalásáról szóló holland törvény (Wet arbeid vreemdelingen)(6) 2. cikke (1) bekezdésének értelmében a munkáltatónak tilos külföldit Hollandiában foglalkoztatási engedély nélkül foglalkoztatnia.

10.      A 2005. november 10‑i rendelettel(7) módosított, a Wav végrehajtásáról szóló rendelet (Besluit uitvoering Wav)(8) szövege az alábbi:

„A Wav 2. cikkének (1) bekezdése nem alkalmazható arra a külföldire, aki szolgáltatások transznacionális nyújtása keretében Hollandiában ideiglenesen Hollandián kívül, az Európai Unió valamely másik tagállamában letelepedett munkáltatónak dolgozik, amennyiben

a)      a külföldi a munkáltató letelepedésének helye szerinti államban annak munkavállalójaként foglalkoztatható,

b)      a munkáltató a tevékenységét Hollandiában annak megkezdése előtt a Centrale Organisatie voor werk en inkomennek (munkaügyi és jövedelemmel foglalkozó központi szervezet) írásban bejelentette [omissis], és

c)      nem olyan szolgáltatásról van szó, amelynek tárgya munkavállalók rendelkezésre bocsátása.

II – Az alapjogviták és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

A –    A C‑307/09. sz. ügy

11.      Egy munkaügyi felügyelők által folytatott ellenőrzés során megállapítást nyert, hogy három, a Vicoplusnál foglalkoztatott lengyel állampolgár a Marisnál, egy szivattyúk más cégek részére történő javításával foglalkozó holland társaságnál dolgozik. A Marisnak egy másik társasággal kötött szerződése értelmében e munkavállalók munkáját 2005. augusztus 15. és november 30. közötti időszak folyamán kellett elvégezni.

B –    A C‑308/09. sz. ügy

12.      A munkaügyi felügyelet 2006. július 31‑i jelentése szerint két lengyel állampolgár dolgozott 2006. január 10. óta a Flevoservice en Flevowash B.V. gépkocsiműhelyében autószerelőként. A BAM Vermeer alkalmazásában álltak, amely szerződést kötött az említett holland vállakozással nyerges vontatók és pótkocsik javítására.

C –    A C‑309/09. sz. ügy

13.      Az Olbek jogelődje 2005. november 15‑én szerződést kötött a HTG Nederveen BV társasággal, amelyben az Olbek kötelezettséget vállalt arra, hogy a Nederveen szemétszállító gépjárműveit több hónapos időszakban az Olbeknél foglalkoztatott alkalmazottakkal látja el. A HTG Nederveen BV irodáiban folytatott ellenőrzés feltárta, hogy e munkát 20 lengyel állampolgár végzi. A lengyel nyilvántartás alapján az említett jogelőd társaság úgy a fémkonstrukciók területén, mint munkaerő‑kölcsönzéssel foglalkozó ügynökségként is tevékenyekedett.

14.      Azt követően, hogy fény derült a fent említett lengyel állampolgárok jelenlétére, az alapeljárások három felperesével szemben bírságot szabtak ki a Wav 2. cikke (1) bekezdésének megsértésért, mivel Hollandiában lengyel állampolgárokat foglalkoztattak anélkül, hogy foglalkoztatási engedéllyel rendelkeztek volna.

15.      Az e pénzbírságokkal szemben benyújtott panaszok elutasításával a Minister van Sociale Zaken en Werkgelegenheid (és, a C‑307/09. sz. ügyben a staatsecretaris van Sociale Zaken en Werkgelegenheid [szociális és foglalkoztatásügyi államtitkár]) úgy vélte, hogy a Vicoplus, a BAM Vermeer és az Olbek által végzett szolgáltatásnyújtás munkavállalók rendelkezésre bocsátásából állt a végrehajtási rendelet 1e. cikke (1) bekezdése c) pontjának értelmében. Ezen következtetésre többek között azon megfontolás alapján jutott, miszerint az említett külföldi állampolgárok a tevékenységet a szóban forgó holland társaság felügyelete alatt és felelősségére, ugyanezen társaság anyagaival végezték, és e munka nem tartozik az említett lengyel vállalkozások fő üzleti tevékenységi körébe.

16.      Miután a Rechtbank’s‑Gravenhage elutasította az e határozatokkal szemben benyújtott kereseteket, az alapeljárások felpereseinek mindegyike fellebbezést nyújtott be a kérdést előterjesztő bíróság előtt.

17.      E bíróság úgy ítélte meg, hogy a Rush Portuguesa ügyben(9) 1990. március 27‑én, a Vander Elst ügyben(10) 1994. augusztus 9‑én, a Bizottság kontra Luxembourg ügyben(11) 2004. október 21‑én, a Bizottság kontra Németország ügyben(12) 2006. január 19‑én, valamint a Bizottság kontra Ausztria ügyben(13) 2006. szeptember 21‑én hozott ítéletekből az következik, hogy a szolgáltatásnyújtás szabadaságának a jelen alapjogviták tárgyát képezőhöz hasonló korlátozását többek között a nemzeti munkaerő‑piac védelmében álló közérdek indokolhatja, amennyiben valamely kirendelés célja a szóban forgó munkavállalónak a fogadó ország munkaerőpiacára való juttatása túl azon, ami az ideiglenes kiküldéshez szükséges, vagy a munkavállalók szabad mozgása korlátozásainak kijátszása. Általában nem ez az eset áll fenn, ha a kiküldésben lévő munkavállaló a szolgáltatás nyújtójának alkalmazásában áll, e munkavállaló a származás szerinti tagállamban végzi fő tevékenységi körét, és a tagállamba a szolgáltatás nyújtását követően visszatér.

18.      A kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi ugyanakkor, hogy a Bíróság a fent hivatkozott Rush Portuguesa ügyben hozott ítélet 16. pontjában foglaltakat nem erősítette meg az ezt követő, hivatkozott ítéletekben. A kérdést előterjesztő bíróságban ennélfogva felmerül a kérdés, hogy az uniós joggal jelenleg ellentétes‑e az, hogy az alapügyekben a munkaerő rendelkezésre bocsátását foglalkoztatási engedély megszerzéséhez kötik, megállapítja ugyanakkor, hogy ezen utóbbi ítéletekben a szolgáltatások jellegét nem pontosították, és hogy azokban a kérdés nem valamely új tagállam állampolgáraira vonatkozott az átmeneti időszakban, hanem harmadik állam állampolgáraira. Egyébként a fent hivatkozott Rush Portuguesa ügyben szereplő „rendelkezésre bocsátás”fogalma nem egyértelmű.

19.      Következésképpen a kérdést előterjesztő bíróság szerint kérdéses, hogy a nemzeti munkaerőpiac védelmére tekintettel egy foglalkoztatási engedélynek a Wav 2. cikkének (1) bekezdésében foglalt követelménye egy olyan szolgáltatás tekintetében, amelynek tárgya munkavállalók rendelkezésre bocsátása, az EK 49. és EK 50. cikk fényében és a 2003. évi csatlakozási okmány XII. melléklete 2. fejezetének (2) bekezdésében foglalt fenntartásra figyelemmel arányos intézkedésnek minősül‑e.

20.      Amennyiben igen, a kérdést előterjesztő bíróság a munkaerő rendelkezésre bocsátása fogalmának terjedelmével kapcsolatban, különösen pedig arra vonatkozóan tesz fel kérdést, hogy milyen jelentőséget kell tulajdonítani azon fő tevékenységi körnek, amelyet a szóban forgó szolgáltatások nyújtója a letelepedés szerinti tagállamban folytat.

21.      Ilyen körülmények között a Raad van State az eljárást felfüggesztette, és előzetes döntéshozatal végett a következő, a C‑307/09–C‑309/09. sz. három ügyben azonos kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

„1)      Úgy kell‑e értelmezni az [EK] 49. és az EK 50. [cikket], hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, mint [Wav] végrehajtásáról szóló rendelet 1e. cikke (1) bekezdésének c) pontjával összefüggésben értelmezett 2. cikke, amelynek értelmében munkavállalóknak a 96/71/EK irányelv 1. cikke (3) bekezdésének c) pontja értelmében vett kiküldéséhez [foglalkoztatási engedély] szükséges?

2)      Mely ismérvek segítségével határozandó meg, hogy munkavállalóknak a 96/71/EK irányelv 1. cikke (3) bekezdésének c) pontja értelmében vett kiküldéséről van‑e szó?

22.      Írásbeli észrevételt nyújtott be a Vicoplus, a BAM Vermeer és az Olbek, a cseh, német, holland, osztrák és lengyel kormány, valamint a Bizottság. Ugyanezen beavatkozó felek – a Vicoplus kivételével – kiegészülve a dán kormánnyal, írásbeli észrevételt terjesztettek elő a 2010. július 8‑i tárgyaláson.

III – Elemzés

23.      A jelen ügyekben az alapvető probléma annak meghatározása, hogy a munkaerő rendelkezésre bocsátását mint tevékenységet, noha az az EK 49. és az EK 50. cikk értelmében vett szolgáltatásnyújtásnak tekinthető, milyen körülmények között lehet a 2003. évi csatlakozási okmány átmeneti rendelkezéseinek keretében a munkavállalók szabad mozgására is vonatkoztatni.

24.      A jelen ügyek sajátossága abban a tényben keresendő, hogy a tényállások megvalósulásának idején a 2003. évi csatlakozási okmány átmeneti rendelkezései voltak alkalmazandók, amelyek a lengyel munkavállalók tekintetében eltérést tartalmaztak a munkavállalók szabad mozgásától, a munkavállalók 96/71 irányelv 1. cikke által meghatározott kiküldetésével járó szolgáltatások Holland Királyságban való nyújtásától viszont nem.

25.      Ilyen összefüggésben úgy vélem, a kérdést előterjesztő bíróság első kérdését át kell fogalmazni oly módon, hogy annak középpontjába a 2003. évi csatlakozási okmány átmeneti rendelkezéseinek értelmezése kerüljön. Az az álláspontom tehát, hogy a Bíróságnak meg kellene vizsgálnia, hogy a munkaerő rendelkezésre bocsátása a 2003. évi csatlakozási okmány XII. melléklete 2. fejezetének (2) bekezdése szerinti eltérés hatálya alá tartozik‑e. Csak nemleges válasz esetén van szükség annak vizsgálatára, hogy a holland jogban foglalt intézkedések a szolgáltatásnyújtás indokolható korlátozását valósítják‑e meg.

26.      Az általam ekként átfogalmazott első kérdés megválszolásának céljából ki fogom fejteni, hogy noha a munkaerő rendelkezésre bocsátása az EK 49. és az EK 50. cikk értelmében vett szolgáltatásnyújtásnak tekinthető, e szolgáltatásnyújtás sajátos jellege szükségszerűen a munkavállalók szabad mozgására vonatkozó szabályokkal való kölcsönhatást eredményez.

A –    A munkaerő rendelkezésre bocsátása mint az EK 49. cikk és az EK 50. cikk értelmében vett szolgáltatásnyújtás

27.      Az EK 50. cikk első bekezdésének értelmében szolgáltatás a rendszerint díjazás ellenében nyújtott szolgáltatás, ha nem tartozik az áruk, a tőke és a személyek szabad mozgására vonatkozó rendelkezések hatálya alá. Az EK 50. cikk második bekezdése példálozó jelleggel felsorol néhény olyan tevékenységet, amelyek a szolgáltatás fogalmába tartoznak.

28.      E vonatkozásban a Bíróság a Webb‑ügyben hozott ítéletében(14) rámutatott, hogy az a tevékenység, amely abból áll, hogy valamely vállalkozás díjazás ellenében olyan munkaerőt bocsát rendelkezésre, amely az ő alkalmazásában marad anélkül, hogy a kölcsönvevővel bármiféle munkaszerződést kötne, olyan szakmai tevékenységnek tekinthető, amely teljesíti az EK 50. cikk első bekezdésében meghatározott feltételeket. E tevékenységet következésképen az e rendelkezés értelmében vett szolgáltatásnak kell tekinteni.(15)

29.      Ez magyarázatot nyújt arra, példának okáért, hogy a Bíróság az EK‑szerződés szolgáltatásnyújtás szabadaságára vonatkozó rendelkezéseire tekintettel mondta ki, hogy a közösségi joggal ellentétes az a német jogi rendelkezés, amelynek értelmében a más tagállamban letelepedett, időszakos munkavállalókat foglalkoztató vállalkozások kötelesek írásban bejelenteni az illetékes német hatóságoknak nem csupán az adott munkavállaló németországi munkaadó számára történő kikölcsönzésének kezdetét és végét, hanem a munkavállaló munkavégzési helyét, valamint az ezzel kapcsolatos valamennyi változást, míg az ugyanilyen típusú, Németországban letelepedett vállalkozásokra nem vonatkozik e többletteher, amely egyébként mindig a kölcsönvevő vállalkozást terheli.(16)

30.      Ugyanakkor a Bíróság számos alkalommal hangsúlyozta az ilyen típusú szolgáltatásnyújtás sajátos jellegét.

B –    A munkaerő rendelkezésre bocsátása mint sajátos jellegű szolgáltatásnyújtás

31.      Láttuk, hogy a fent hivatkozott Webb‑ügyben hozott ítéletében a Bíróság a munkaerő rendelkezésre bocsátását bevonta a szerződés szolgáltatásnyújtás szabadaságára vonatkozó szabályainak hatálya alá. Ugyanakkor két alkalommal is elismerte ugyanezen ítéletében az ilyen típusú szolgáltatás különleges jellegét.

32.      A Bíróság először is elismeri, hogy a munkaerőt rendelkezésre bocsátó vállalkozások által alkalmazott munkavállalók adott esetben tartozhatnak a szerződés munkavállalók szabad mozgására vonatkozó szabályai és az ezek végrehajtása céljából hozott szabályok hatálya alá.(17)

33.      Másodsorban, annak vizsgálata során, hogy indokolható‑e egy olyan nemzeti rendelkezés, amelynek értelmében a tagállam köteles megkövetelni a más tagállamban letelepedett, munkaerőt rendelkezésre bocsátó válalkozástól, hogy rendelkezzen a területére vonatkozó engedéllyel, a Bíróság pontosítja, hogy el kell ismerni, hogy a munkaerő rendelkezésre bocsátása különlegesen érzékeny területnek tekinthető szakmai és társadalmi szempontból. A Bíróság kifejti, hogy az ilyen típusú tevékenységgel járó munkakapcsolatok sajátos jellege folytán annak gyakorlása közvetlenül érinti úgy a munkerőpiaci kapcsolatokat, mint az érintett munkavállalók jogos érdekeit.(18)

34.      A fent hivatkozott Rush Portuguesa ügyben hozott ítéletében a Bíróság ugyancsak hangsúlyozta a munkaerő rendelkezésre bocsátásának sajátos jellegét. Ez az ügy az EK 49. cikk és EK 50. cikk által biztosított szolgáltatásnyújtás szabadsága és a Spanyol Királyság és a Portugál Köztársaság csatlakozásának feltételeiről, valamint a szerződések kiigazításáról szóló okmány,(19) 215. és azt követő cikkeiben foglalt, a munkavállalók szabad mozgásától való eltérést engedő szabályok közötti kapcsolat kérdését vetette fel portugál munkavállalóknak egy Portugáliában letelepedett vállalkozás által szolgáltatásnyújtás, jelen esetben Franciaország nyugati részén vasútvonal építési munkáinak kivitelezése keretében Franciaországba történő kiküldése tárgyában.

35.      Ebben az ítéletében a Bíróság kimondta, hogy az EK 49. cikk és az EK 50. cikk kizárja azt, hogy valamely tagállam megtiltsa valamely másik tagállamban letelepedett szolgáltatónak, hogy az teljes személyi állományával együtt szabadon mozogjon e tagállam területén, illetve hogy ez a tagállam az érintett személyi állomány mozgását szigorúbb feltételekhez kösse, mint amilyen a helyszíni munkaerő‑felvétel vagy foglalkoztatási engedély megkövetelése.

36.      Mivel az 1985. évi csatlakozási okmány 216. cikke 1993. január 1‑jéig eltekintett az 1612/68 rendelet 1–6. cikkének alkalmazásától, a Bíróságnak pontosítania kellett, hogy ezen átmeneti rendelkezés milyen hatást gyakorol a konkrét ügyre. E tekintetben rámutat arra, hogy az 1985. évi csatlakozási okmány 216. cikkének célja a munkavállalóknak a Portugál Köztársaság csatlakozását követő azonnali és jelentős mértékű mozgása folytán kialakuló munkaerő‑piaci zavarok elkerülése úgy Portugáliában, mint más tagállamokban, és e célból eltérést enged a munkavállalók szabad mozgásának az EK 39. cikk által biztosított elvétől. A Bíróság kifejti, hogy ezt az eltérést e rendeltetésre tekintettel kell értelmezni.(20)

37.      A Bíróság pontosítja, hogy az említett eltérés a portugál munkavállalók és családtagjaik más tagállam munkerőpiacára való jutásával és az e hozzáférést elősegítő belépési és tartózkodási rendjével kapcsolatban alkalmazandó. A Bíróság álláspontja szerint ez az alkalmazás indokolt, amennyiben ilyen körülmények között a fogadó tagállam munkaerőpiacán fennáll a zavarok kockázata.(21)

38.      A Bíróság ezt követően kimondja, hogy eltérő a helyzet akkor, ha a munkavállalók más tagállamba történő ideiglenes kihelyezéséről van szó, amelyre azért kerül sor, hogy a munkáltatójuk által nyújtott szolgáltatások keretében építési munkákat vagy közmunkákat végezzenek. Ugyanis, pontosítja a Bíróság, ezek a munkavállalók feladatuk elvégzését követően visszatérnek a származásuk szerinti tagállamba, anélkül, hogy bármikor is a fogadó tagállam munkaerőpiacára jutottak volna.(22)

39.      Okfejtésének ezen a pontján él fenntartással a Bíróság a munkaerő rendelkezésre bocsátása mint tevékenység különleges jellege indokával.

40.      A Bíróság kifejti, hogy mivel az EK 50. cikk által meghatározott „szolgáltatásnyújtás” fogalma igen szerteágazó tevékenységeket ölel fel, nem minden esetre vonatkozik ugyanaz a megállapítás. Álláspontja szerint el kell ismerni különösen, hogy egy munkaerő rendelkezésre bocsátásával foglalkozó vállalkozás, noha az a szerződés értelmében szolgáltatás nyújtója, olyan tevékenységet gyakorol, amelynek tárgya éppen az, hogya fogadó tagállam munkaerőpiacára juttassa a munkavállalókat.(23) A Bíróság álláspontja szerint ilyen esetben az 1985. évi csatlakozási okmány 216. cikkével ellentétes a Portugáliából származó munkaerő egy szolgáltatásnyújtó válallkozás által történő rendelkezésre bocsátása.(24)

41.      A Bíróság tehát megkülönböztetést tesz aszerint, hogy a munkavállalók mozgása valamely szolgáltatás nyújtása mellett járulékosnak tekinthető, vagy maga a szolgáltatásnyújtás tárgya a munkavállalóknak a fogadó tagállam munkaerőpiacára való juttatása. A munkavállalók szabad mozgására vonatkozó szabályok alkalmazását felfüggesztő átmeneti rendelkezésre kizárólag ezen utóbbi esetben lehet hivatkozni.

42.      Általánosabb jelleggel, tehát túl bármely átmeneti rendelkezésen, a Bíróság továbbra is más szolgáltatásnyújtásokhoz viszonyítva határozza meg, hogy a munkavállalók rendelkezésre bocsátásáról van‑e szó. Így elismeri, hogy – az arányosság elvének sérelme nélkül – egy tagállam ellenőrizheti, hogy egy másik tagállamban székhellyel rendelkező vállalkozás, amely a területére harmadik állam állampolgárságával rendelkező munkavállalót küld ki, nem használja‑e fel a szolgáltatásnyújtás szabadságát az érintett szolgáltatás teljesítésétől eltérő célra, például hogy személyzetét a munkaválallók mozgása vagy rendelkezése bocsátásának céljából szállítja.(25)

43.      Az ítélkezési gyakorlatból levezetett tényezők arra engednek következtetni, hogy a munkaerő rendelkezésre bocsátása sajátos jellegű szolgáltatásnyújtásnak tekinthető, mivel azt egyedivé teszi tárgya, amely a munkavállalóknak a fogadó tagállam munkaerőpiacára való juttatása. Ebből a szemszögből a munkaerő rendelkezésre bocsátása, még ha olyan gazdasági tevékenységnek tekinthető is, amely mindenképpen a szerződés szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó szabályainak hatálya alá tartozik, nem választható el teljes egészében a munkavállalók Unión belüli szabad mozgásához kapcsolódó kérdésköröktől.(26)

44.      A jelen ügyben azt kell megvizsgálni, hogy sajátos jellege folytán és a Bíróság Rush Portuguesa ügyben hozott ítélete 16. pontjában foglalt fenntartás analógiájaképpen a munkavállalók rendelkezésre bocsátása tekinthető‑e úgy, hogy az a 2003. évi csatlakozási okmány XII. melléklete 2. fejezete (2) bekezdésének hatálya alá tartozik.

45.      Álláspontom szerint ezen átmeneti rendelkezés céljának tekintetbe vétele és e rendelkezés hatékony érvényesülése megőrzésének szükségessége alapján igenlő választ kell adni.

C –    A munkavállalók szabad mozgására vonatkozó rendelkezés céljának tekintetbe vétele és e rendelkezés hatékony érvényesülése megőrzésének szükségessége

46.      Az átmeneti rendelkezéseket, mint olyan rendelkezéseket, amelyek az új tagállamok tekintetében eltérést engednek az uniós jog rendelkezéseinek azonnali és teljes alkalmazása alól, az állandó ítélkezési gyakorlat szerint szigorúan kell értelmezni, hogy megkönnyítsék a Szerződés céljainak megvalósítását és szabályainak teljes körű alkalmazását.(27)

47.      Mivel azonban olyan átmeneti rendelkezéssel állunk szemben, amely egy meghatározott időtartamra felfüggeszti az 1612/68 rendelet 1–6. cikkeinek alkalmazását, és amely időszakosan megengedi a tagállamoknak, hogy maguk szabályozzák a lengyel állampolgárok munkaerőpiacukra való jutását, az átmeneti rendelkezés hatályának meghatározása céljából elengedhetetlennek vélem ugyanezen rendelkezés céljának vizsgálatát.

48.      E vonatkozásban a fent hivatkozott Rush Portuguesa ügyben hozott ítéletből az következik, hogy egy, a munkavállalók szabad mozgására vonatkozó uniós jogi szabályok alkalmazását felfüggesztő átmeneti rendelkezés célja egy új tagállam csatlakozását követően a munkavállalók azonnali és jelentős mértékű mozgása folytán kialakuló munkaerő‑piaci zavarok elkerülése úgy az új tagállam, mint a többi tagállam területén.

49.      A Bíróság álláspontja szerint egy ilyen eltérést e rendeltetés függvényében kell értelmezni.(28)

50.      Mivel, amint arra a Bíróság rámutat, a munkaerő rendelkezésre bocsátása a munkavállalóknak a fogadó tagállam munkaerőpiacára való juttatására irányul, a 2003. évi csatlakozási okmány XII. melléklete 2. fejezete (2) bekezdésének célkutató értelmezése szükségképpen e tevékenységnek az átmeneti rendelkezés hatálya alá vonásához vezet.

51.      Az átmeneti rendelkezés rendeltetetésére tekintettel mesterségesnek tűnik számomra az azon alapuló különbségtétel, hogy egy munkavállaló közvetlenül és önálló módon jut a fogadó tagállam munkaerőpiacára, vagy egy olyan vállalkozás közvetítésével, amelynek tevékenysége a munkaerő rendelkezésre bocsátása. Ugyanis mindkét esetben potenciálisan jelentős számú munkavállaló mozgásáról van szó, amely az új csatlakozásokat követően megzavarhatja a tagállamok munkerőpiacát. Következésképpen a munkaerő rendelkezésre bocsátásának a 2003. évi csatlakozási okmány XII. melléklete 2. fejezete (2) bekezdésének hatálya alól történő kizárása álláspontom szerint ellentétes lenne az ezen átmeneti rendelkezés által elérni kívánt céllal, és hatékony érvényesülésétől jelentős mértékben megfoszatná e rendelkezést.

52.      Azt javasolom tehát, hogy a Bíróság a 2003. évi csatlakozási okmány XII. melléklete 2. fejezetének (2) bekezdését olyan módon értelmezze, amely nem csak megfelel e rendelkezés céljának, de annak hatékony érvényesülését is biztosítja, és mondja ki, hogy a munkaerő rendelkezésre bocsátása ezen átmeneti rendelkezés hatálya alá tartozik.

53.      Nem osztom a kérdést előterjesztő bíróság azzal kapcsolatban kifejezett kételyeit, hogy a Bíróság fent hivatkozott Rush Portuguesa ügyben hozott ítélet 16. pontjában foglalt okfejtést megerősítették‑e vagy sem a későbbi, hivatkozott Bizottság kontra Ausztria ügyben 2006. január 19‑én hozott, valamint a Bizottság kontra Németország és a Bizottság kontra Ausztria ügyben hozott ítéletek, mivel az érintett pontra történő kifejezett utalás hiányára magyarázattal szolgálnak ezen, kötelezettségszegés megállapítása iránti keresetek sajátos körülményei, nevezetesen az, hogy harmadik államok állampolgárairól volt szó, és a munkavállalók szabad mozgására vonatkozó egyetlen átmeneti intézkedés sem merült fel. Vagyis semmi sem mutat arra, hogy a Bíróság eltért volna ítélkezési gyakorlatától, amelynek értelmében valamely, munkaerő rendelkezésre bocsátásával foglalkozó vállalkozás által gyakorolt tevékenység célja a munkavállalóknak a fogadó tagállam munkaerőpiacára való juttatása.

54.      Egyébként nem hiszem, hogy a 96/71 irányelv, különösen pedig annak 1. cikke elfogadásával a közösségi jogalkotó kockáztatni kívánta volna azon tagállamok lehetőségét, amelyek az Uniónak a csatlakozáskor már tagállamai voltak, hogy ellenőrizzék vagy korlátozzák az új tagállamok állampolgárainak munkaerőpiacukra való jutását, elkerülve ezáltal a munkavállalók azonnali és jelentős mértékű mozgása folytán kialakuló munkaerő‑piaci zavarokat.

55.      Igaz, hogy úgy tűnik, a 96/71 irányelv, amelyet a fent hivatkozott Rush Portuguesa ügyben hozott ítéletet követően fogadtak el, és amelynek jogaapját a szerződés szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó szabályai képezik, 1. cikke (3) bekezdésének c) pontjában a kiküldetés e sajátos, a munkaerő rendelkezésre bocsátása alkotta formáját érinti. Mindazonáltal számomra az tűnik az irányelv által elérni kívánt egyik célnak, nevezetesen a munkavállalók védelmének megfelelőnek, hogy a közösségi jogalkotó a munkavállalók szolgáltatásnyújtás keretében történő kiküldését jellemző helyzetek lehető legszélesebb körét be kívánta vonni az említett irányelv hatálya alá, hogy ezáltal a lehető legtöbb munkavállaló hivatkozhasson a 96/71 irányelv által előírt szabályokra. A munkaerő rendelkezésre bocsátásának az irányelv hatálya alá való vonása álláspontom szerint nem akadályozza azt, hogy az ilyen típusú tevékenység ugyanakkor, a két jogi aktus eltérő céljaira tekintettel, a 2003. évi csatlakozási okmány XII. melléklete 2. fejezete (2) bekezdésében foglalt átmeneti rendelkezés hatálya alá is tartozhasson.

56.      Több beavatkozó fél ugyancsak rámutatott, hogy a 2003. évi csatlakozási okmány XII. melléklete a 96/71 irányelv 1. cikkére utal, és az ott érintett szolgáltatásnyújtások vonatkozásában eltérést kifejezetten csak a Németországi Szövetségi Köztársaság és az Osztrák Köztársaság tekintetében enged. E beavatkozó felek álláspontja szerint ebből arra lehet következtetni, hogy ha ezen irányelv 1. cikkére teljes egészében vonatkozik a 2003. évi csatlakozási okmány XII. melléklete 2. fejezete (2) bekezdése, amely pont kizárólag a Németországi Szövetségi Köztársaságot és az Osztrák Köztársaságot érinti, ez azt jelenti, hogy az említett irányelv 1. cikke (3) bekezdésének c) pontja értelmében vett munkaerő rendelkezésre bocsátása nem tartozhat a 2003. évi csatlakozási okmány XII. melléklete 2. fejezete (2) bekezdésének hatálya alá, amely a munkavállalók szabad mozgására vonatkozik.

57.      Nem értek egyet ezzel az elemzéssel. Álláspontom szerint a 2003. évi csatlakozási okmány XII. melléklete a 2. fejezetének (13) bekezdésében szereplő, a 96/71 irányelv 1. cikkére történő utalás célja annak hangsúlyozása, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság és az Osztrák Köztársaság nem csak a munkavállalók szabad mozgására vonatkozó szabályok, hanem a szolgáltatásnyújtás szabadsága tekintetében is tárgyalásokat folytatott bizonyos olyan ágazatok vonatkozásában, amelyeket érzékenyen érint minden, a munkavállalók mozgásával járó szolgáltatástípus. Ezen utalásnak álláspontom szerint nem az a célja, hogy a 2003. évi csatlakozási okmány XII. melléklete 2. fejezete (2) bekezdésében kifejezetten említést nyert kivétel hiányában kizárja annak lehetőségét, hogy a tagállamok a munkaerő rendelkezésre bocsátását területükön egy átmeneti időszak folyamán engedélytől tegyék függővé.

58.      Mivel úgy vélem, a munkaerő rendelkezésre bocsátása a 2003. évi csatlakozási okmány XII. melléklete 2. fejezete (2) bekezdésében szereplő átmeneti rendelkezés hatálya alá tartozik, most, hogy a Bíróság hasznos válasszal szolgáljon a kérdést előterjesztő bíróság számára az előtte függőben lévő ügyek megoldásához, azt kell meghatározni, hogy melyek azok a főbb ismérvek, amelyek lehetővé teszik a szolgáltatásnyújtás ezen sajátos kategóriájának az azonosítását.

D –    A munkaerő rendelkezésre bocsátásának azonosítását lehetővé tevő főbb ismérvek

59.      A származékos jog iránymutatással szolgál számunkra annak meghatározásához, hogy mit jelent a munkaerő rendelkezésre bocsátása.

60.      Fentebb a 96/71 irányelv 1. cikke (3) bekezdésének c) pontjára hivatkoztunk, amely az olyan esetekre vonatkozik, amelyekben egy vállalkozás „munkaerő‑kölcsönzéssel foglalkozó vállalkozásként vagy munkaerőt rendelkezésre bocsátó vállalkozásként munkavállalót küld ki egy tagállam területén letelepedett vagy ott működő vállalkozáshoz, feltéve hogy a munkaerő‑kölcsönzéssel foglalkozó vállalkozás vagy a munkaerőt rendelkezésre bocsátó vállalkozás és a munkavállaló a kiküldetés idején munkaviszonyban áll egymással”.

61.      Már e fogalommeghatározásból következik az első ismérv, vagyis az, hogy a munkaerő rendelkezésre bocsátása során a munkaerőt rendelkezésre bocsátó vállalkozás és a munkavállaló közötti munkaviszony fennmarad. Más szóval a munkavállalónak a kölcsönvevő vállalkozás rendelkezésére való bocsátása nem hoz létre munkaviszonyt e vállalkozás és a rendelkezésre bocsátott munkavállaló között.

62.      Ugyanakkor abból, hogy a 96/71 irányelv 1. cikke (3) bekezdésének a) pontja nem említi kifejezetten, hogy a munkavállaló kiküldésére az őt kiküldő vállalkozás nevében és irányítása alatt kerül sor, arra lehet következtetni, hogy a munkavállalót rendelkezésre bocsátó vállalkozás nem gyakorol felügyeletet a felett, hogy a munkavállaló miként végzi a rá bízott feladatokat.

63.      A munkaerő rendelkezésre bocsátásának azonosítását lehetővé tevő második ismérvről van szó, nevezetesen arról, hogy a munkavállaló ténylegesen alárendelti viszonyban legyen a kölcsönvevő vállalkozással a munka szervezése, végrehajtása és feltételei vonatkozásában. Más szóval, az olyan helyzet, amelyben egy munkáltató a kölcsönvevő vállalkozással olyan szerződést köt, amely által az előbbi felruházza az utóbbit az őt munkáltatói minőségben megillető felügyeleti jogkörrel a munkavállalóra bízott feladatok végrehajtása vonatkozásában, álláspontom szerint munkaerő rendelkezésre bocsátásának tekinthető.

64.      A munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzésről szóló, 2008. november 19‑i 2008/104/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv(29) megerősíti ezt az elemzést. Ezen irányelv 1. cikkének (1) bekezdéséből az következik ugyanis, hogy az irányelv „a munkaerő‑kölcsönzőkkel kötött munkaszerződéssel rendelkező vagy ott munkaviszonyban álló munkavállalókra vonatkozik, akiket a kölcsönvevő vállalkozásoknál való ideiglenes, az adott vállalkozás felügyelete és irányítása melletti munkavégzésre kölcsönöznek ki”.(30) Ezen utóbbi jellemző lehetővé teszi a munkaerő rendelkezésre bocsátásának az alvállalkozástól való megkülönböztetését. Az alvállalkozói viszonyokban ugyanis mindkét vállalkozás megőrzi a személyzete feletti irányítási jogkört, a felügyeleti jogkör nem kerül átruházásra a munkavállalókra bízott feladatok végrehajtása tekintetében.

65.      A harmadik ismérv a szolgáltatás tárgya. Annak azonosításához, hogy a munkaerő rendelkezésre bocsátásáról van‑e szó, annak vizsgálatára van szükség ugyanis, hogy a szolgáltatásnyújtás tárgya kizárólag a munkavállalóknak a felhasználó vállalkozás rendelkezésére történő bocsátása, vagy pedig a munkavállalók mozgása járulkosnak tekinthető egy olyan szolgáltatás mellett, amelynek nyújtását valamely, A tagállamban székhellyel rendelkező vállalkozás vállalta egy, B tagállamban székhellyel rendelkező vállakozás felé. Úgy vélem, példának okáért, hogy egy olyan helyzet, amikor egy számítógépes programok telepítésére szakosodott vállalkozás szerződésben vállalja, hogy mérnökeit kiküldi egy vállalkozáshoz ezen utóbbi informatikai rendszerének fejlesztése céljából, nem tekinthető egyszerűen a munkaerő rendelkezésre bocsátásának. Itt a fő tényező egy, az informatika területén szakosodott vállalkozás munkavállalói által megvalósított informatikai szolgáltatás nyújtása, ahol e munkavállalók ezen vállalkozás felügyelete alatt nyújtják a szolgáltatást. Egy ilyen helyzetben a munkavállalók mozgása csupán a know‑how alkalmazásának szükségszerű következménye, amely a szolgáltatást nyújtó vállalkozás speciális jellegének körébe tartozik.

66.      Ezen tényezőkből arra következtetek tehát, hogy a 2003. évi csatlakozási okmány XII. melléklete 2. fejezete (2) bekezdésében foglalt átmeneti rendelkezés alkalmazásában a munkaerő rendelkezésre bocsátása először is azzal jellemezhető, hogy fennmarad a munkaviszony a munkavállalót rendelkezésre bocsátó vállalkozás és a munkavállaló között, másodszor azzal a körülménnyel, hogy a kölcsönvevő vállalkozás rendelkezésére bocsátott munkavállaló a feladatait e vállalkozás ellenőrzése és irányítása alatt végzi, harmadsorban pedig azzal a ténnyel, hogy a munkavállalók mozgása tekinthető a szolgáltatásnyújtás egyedüli tárgyának. A kérdést előterjesztő bíróság feladata annak vizsgálata, hogy az előtte függőben lévő valamennyi jogvitában teljesülnek‑e ezen ismérvek.

67.      Úgy tűnik számomra, egyéb tényezők nem tekinthetők a munkaerő rendelkezésre bocsátása hitelt érdemlő ismérvének.

68.      Így, azzal kapcsolatban, hogy mekkora jelentőséget kell tulajdonítani a szolgáltatásnyújtó által a székhelye szerinti tagállamban nyújtott tevékenység „fő” jellegének, úgy vélem, hogy ez pusztán jelzésértékű annak meghatározása során, hogy a harmadik ismérv megvalósult‑e, vagyis hogy a szolgáltatásnyújtás tárgya kizárólag munkavállalóknak a felhasználó vállalkozás rendelkezésére való bocsátása, vagy a munkavállalók mozgása egy más jellegű, például a munkavállalókat kiküldő vállalkozás tevékenységi körének megfelelő szolgáltatáshoz képest járulékos jellegű.

69.      Egyébként úgy vélem, az a körülmény, hogy a munkavállalók visszatérnek a származás szerinti tagállamba feladatuk elvégzését követően, nem releváns a munkaerő rendelkezésre bocsátása jellemzése szempontjából. Álláspontom szerint annak van jelentősége, hogy e munkavállalókat időszakos jelleggel érintette egy, a fogadó tagállamban székhellyel rendelkező vállalkozás által ténylegesen felkínált munkakör, tehát egy bizonyos időszak folyamán bejutottak ezen állam munkaerőpiacára.

70.      A tárgyalás folyamán a Bizottság kifejtette, hogy álláspontja szerint a rendelkezésre bocsátott munkavállalók nem jutnak be a fogadó tagállam munkaerőpiacára, mivel semmilyen munkaszerződés nincs a munkavállaló és a felhasználó vállalkozás között. Ezzel az okfejtéssel nem tudok egyetérteni, mivel nem veszi tekintetbe sem a munkaerő rendelkezésre bocsátásának sajátos jellegét, sem azt a hatást, amelyet ez a fogadó tagállam munkerőpiacára gyakorolhat.

71.      A munkaerő rendelkezésre bocsátása a munkaviszony megkettőződését eredményezi. Amint arra a fentiekben rámutattam, a munkavállaló továbbra is az eredeti munkáltatójával áll munkaviszonyban, ugyanakkor az érdemi munkát a vállalkozása szükségletei céljából a fogadó tagállamban található munkáltató számára végzi, ez utóbbi ellenőrzése és irányítása alatt. A rendelkezésre bocsátott munkavállalót úgy vették fel, mint ha helyi munkavállaló lenne, következésképpen közvetlen versenyviszonyba kerül a fogadó tagállam munkaerőpiacának helyi munkavállalóival, ami tehát szükségképpen hatást fejt ki e munkaerőpiacra. A rendelkezésre bocsátott munkavállalók tömeges áramlása, amelyet egy új tagállam csatlakozása előidézhet, mindenképpen a fogadó tagállam munkaerőpiaca destabilizációjának veszélyével jár, és a jelen ügyek középpontjában lévő átmeneti rendelkezések célja pontosan ennek az elkerülése.

IV – Végkövetkeztetések

72.      A fenti megfontolásokra tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság a Raad van State által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre az alábbiak szerint válaszoljon:

„1)      A Cseh Köztársaság, az Észt Köztársaság, a Ciprusi Köztársaság, a Lett Köztársaság, a Litván Köztársaság, a Magyar Köztársaság, a Máltai Köztársaság, a Lengyel Köztársaság, a Szlovén Köztársaság és a Szlovák Köztársaság csatlakozásának feltételeiről, valamint az Európai Unió alapját képező szerződések kiigazításáról szóló okmány XII. melléklete 2. fejezetének (2) bekezdését akként kell értelmezni, hogy a munkaerő rendelkezésre bocsátása ezen átmeneti rendelkezés hatálya alá tartozik.

2)      Az említett átmeneti rendelkezés alkalmazásában a munkaerő rendelkezésre bocsátása először is azzal jellemezhető, hogy fennmarad a munkaviszony a munkavállalót rendelkezésre bocsátó vállalkozás és a munkavállaló között, másodszor azzal a körülménnyel, hogy a kölcsönvevő vállalkozás rendelkezésére bocsátott munkavállaló a feladatait e vállalkozás ellenőrzése és irányítása alatt végzi, harmadsorban pedig azzal a ténnyel, hogy a munkavállalók mozgása tekinthető a szolgáltatásnyújtás egyedüli tárgyának.

A kérdést előterjesztő bíróság feladata annak vizsgálata, hogy az előtte függőben lévő valamennyi jogvitában teljesülnek‑e ezen ismérvek.

---

1 – Eredeti nyelv: francia.

---

2 – HL 1997. L 18, 1. o.

---

3 – Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy két ügy van jelenleg függőben a Bíróság előtt, amelyeket a jelen ügyekre vonatkozó ítélet meghozataláig függesztetttek fel: a C‑158/10. sz. Johan van Leendert Holding ügy, valamint a C‑241/10. sz., Jung és Hellweger ügy.

---

4 – HL 2003. L 236, 33. o.; a továbbiakban: 2003. évi csatlakozási okmány.

---

5 – HL L 257., 2. o.

---

6 – Stb. 1994, 959. sz., a továbbiakban: Wav.

---

7 – Stb. 2005, 577. sz., a továbbiakban: végrehajtási rendelet.

---

8 – Stb. 1995, 406. sz.

---

9 – C‑113/89.; EBHT 1990., I‑1417. o.

---

10 – C‑43/93; EBHT 1994., I‑3803. o.

---

11 – C‑445/03; EBHT 2004., I‑10191. o.

---

12 – C‑244/04; EBHT 2006.,  I‑885. o.

---

13 – C‑168/04; EBHT 2006., I‑9041. o.

---

14 – A 279/80. sz. ügyben 1981. december 17‑én hozott ítélet (EBHT 1981., 3305. o.).

---

15 – Lásd továbbá, munkaközvetítési tevékenység vonatkozásában a 110/78. és 111/78. sz Van Wesemael és társai egyesített ügyekben 1979. január 18‑án hozott ítélet (EBHT 1979., 35. o.) 7. pontját és a C‑208/05. sz. ITC‑ügyben 2007. január 11‑én hozott ítélet (EBHT 2007., I‑181. o.) 54. pontját).

---

16 – A C‑490/04. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 2007. július 18‑án hozott ítélet (EBHT 2007., I‑6095. o.) 83–89. pontja).

---

17 – A fent hivatkozott Webb‑ügyben hozott ítélet 10. pontja.

---

18 – Uo. (18. pont).

---

19 – HL 1985. L 302, 23. o.; a továbbiakban: 1985. évi csatlakozási okmány.

---

20 – A fent hivatkozott Rush Portuguesa ügyben hozott ítélet 13. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

---

21 – Uo. (14. pont).

---

22 – Uo. (15. pont).

---

23 – Kiemelés tőlem.

---

24 – Uo. (16. pont.)

---

25 – Lásd főként a fent hivatkozott Bizottság kontra Ausztria ügyben hozott ítélet 56. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.

---

26 – A szolgáltatásnyújtás szabadsága és a mumkavállalók szabad mozgása közötti kölcsönhatás egy másik példájaként lásd a fent hivatkozott ITC‑ügyben hozott ítéletet, amelyben a Bíróság azt vizsgálja, hogy a munkavállalók mozgására vonatkozó nemzeti szabályozás megfelel‑e a két szabadságnak.

---

27 – Lásd különösen a C‑233/97. sz. KappAhl‑ügyben 1998. december 3‑án hozott ítélet [EBHT 1998., I‑8069. o.] 18. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.

---

28 – A fent hivatkozott Rush Portuguesa ügyben hozott ítélet 13. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat.

---

29 – HL L 327., 9. o.

---

30 – Idézhetném a 2007. június 20‑i 2007/30/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvvel módosított, a határozott idejű vagy munkaerő‑kölcsönzés céljából létesített munkaviszonyban álló munkavállalók munkahelyi biztonságának és egészségének javítását elősegítő intézkedések kiegészítéséről szóló, 1991. június 25‑i 91/383/EGK tanácsi irányelvet (HL L 206, 19. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 418. o.), amely 1. cikkének (2) bekezdésében akként rendelkezik, hogy az irányelvet alkalmazni kell „a munkaerő‑kölcsönző vállalkozás mint a munkaadó és a munkavállaló közötti munkaerő‑kölcsönzés céljából létesített munkaviszony esetében”, amikor a munkavállaló a kölcsönvevő vállalkozás és/vagy kölcsönvevő szervezet ellenőrzése alatt végez munkát”.