1. 

A jelen ügyben első alkalommal kérik a Bíróságtól, hogy határozzon a 2002/584/IB tanácsi kerethatározat ( 2 ) 4. cikke 6. pontjának hatályáról, amely az európai elfogatóparancs végrehajtása megtagadásának egyik mérlegelhető okáról rendelkezik.

2. 

E rendelkezés szerint a végrehajtó tagállam igazságügyi hatósága (a továbbiakban: végrehajtó igazságügyi hatóság) megtagadhatja a szabadságvesztés-büntetés végrehajtása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtását, amennyiben a keresett személy a végrehajtó tagállam állampolgára, vagy ott tartózkodik, vagy annak lakosa, feltéve hogy ez az állam vállalja a büntetés végrehajtását.

3. 

Az Oberlandesgericht Stuttgartnak (Németország), a Németországi Szövetségi Köztársaság által az EU 35. cikknek megfelelően tett nyilatkozat alapján, hatásköre van arra, hogy a büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködés keretében elfogadott aktus – ilyen a kerethatározat is – értelmezésével kapcsolatban előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel forduljon a Bírósághoz. ( 3 ) Ez a bíróság arra keres választ, hogy a végrehajtás megtagadásának a kerethatározat 4. cikke 6. pontjában szereplő oka mennyiben alkalmazható a lengyel állampolgárságú Sz. Kozłowskira, aki ellen a Lengyel Köztársaság elfogatóparancsot bocsátott ki szabadságvesztés-büntetés végrehajtása céljából, és akit jelenleg Németországban tartanak fogva, ahol három év hat hónap szabadságvesztés-büntetését tölti.

4. 

Pontosabban az említett bíróság azt kérdezi, hogy Sz. Kozłowski az alábbi körülményekre tekintettel mennyiben tekinthető Németországban tartózkodónak vagy ottani lakosnak: ott-tartózkodása nem volt folyamatos, most nem a külföldiek beutazására és tartózkodására vonatkozó tagállami szabályozásnak megfelelően tartózkodik az országban, ott üzletszerűen bűncselekményeket követett el, és jelenleg fogva tartják.

5. 

A bíróság arra is választ vár, hogy milyen következménnyel jár az, hogy az érintett nem egyezett bele az európai elfogatóparancs végrehajtásába, és a belső jog szerint azt a német állampolgárt, aki nem egyezik bele az említett elfogatóparancs végrehajtásába, akarata ellenére nem lehet átadni a másik tagállam igazságügyi hatóságainak.

6. 

Az Oberlandesgericht azt kérte a Bíróságtól, hogy az ügyet a Bíróság alapokmányának 23a. cikkében és eljárási szabályzatának 104b. cikkében szereplő sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárás keretében kezelje, mert Sz. Kozłowski, akinek németországi szabadságvesztés-büntetése 2009. november 10-én letelik, 2008. szeptember 10-től szabadulhat.

7. 

E kérelemnek a Bíróság nem adott helyt, mivel az 2008. március 1-je, vagyis a sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárásra vonatkozó rendelkezések hatálybalépése előtt érkezett hozzá. Úgy döntött viszont, hogy az említett kérelemről az eljárási szabályzat 104a. cikkében szereplő gyorsított eljárásban határoz.

8. 

Az eljárási szabályzat 104a. cikke ötödik bekezdésének megfelelően a Bíróság a gyorsított eljárás keretében a „főtanácsnok meghallgatását követően” határoz. A kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdések újszerűsége és az azoknak a Németországi Szövetségi Köztársaság jogrendjében tulajdonított jelentőség miatt azonban szükségesnek látom azon okok írásban történő bemutatását, amelyek az általam a Bíróságnak javasolt válaszok alapját képezik.

9. 

A jelen állásfoglalásban először is annak kimondását javaslom a Bíróságnak, hogy az a tagállami szabályozás, amelynek értelmében a tagállam állampolgára akarata ellenére nem adható át a valamely büntetés végrehajtása céljából kibocsátott európai elfogatóparancsot végrehajtó másik tagállam igazságügyi hatóságainak, ellentétes a kerethatározattal. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy ez a szabályozás nem lehet akadálya annak, hogy az illetékes német igazságügyi hatóság végrehajtsa a Lengyel Köztársaság által Sz. Kozłowski ellen kibocsátott európai elfogatóparancsot.

10. 

Másodszor megvizsgálom a „tartózkodik” és a „lakik” kifejezéseknek a kerethatározat 4. cikke 6. pontja értelmében vett fogalmát. Annak kimondását javaslom a Bíróságnak, hogy valamely személy az említett rendelkezés értelmében akkor tartózkodik vagy lakik a végrehajtó tagállamban, ha ott található alapvető érdekei központja, és így a társadalomba való visszailleszkedésének elősegítése érdekében a büntetés e tagállamban történő végrehajtása látszik szükségesnek. Megállapítom, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóságnak e feltétel teljesülésének megítéléséhez meg kell vizsgálnia az érintett személy egyéni helyzetével kapcsolatos valamennyi releváns tényt.

11. 

Ezt követően bemutatom azokat az okokat, amelyek miatt – véleményem szerint – az a körülmény, hogy az európai elfogatóparanccsal keresett személy megszakításokkal tartózkodott a végrehajtó tagállamban, és ott fogva tartják, nem meghatározó vagy releváns szempont annak megítélésekor, hogy a kerethatározat 4. cikke 6. pontjának értelmében e tagállamban tartózkodik-e, vagy lakik-e.

12. 

Végül megállapítom, hogy az a körülmény, hogy az érintett személy a külföldiek beutazására és tartózkodására vonatkozó állami szabályozással ellentétes módon tartózkodik a végrehajtó tagállamban, és ott üzletszerűen bűncselekményeket követ el, csak akkor akadálya az említett tagállamban tartózkodóvá vagy lakóvá minősítésének, amennyiben ez a személy uniós polgár, ha rá vonatkozóan a közösségi jognak megfelelő kiutasítási határozatot hoztak.

13.

A kerethatározat arra irányul, hogy eltörölje a tagállamok közötti, különböző olyan egyezményekben szereplő hivatalos kiadatási eljárást, amelyeknek ezen államok részesei, és azt az igazságügyi hatóságok közötti átadási rendszerrel váltsa fel. ( 4 ) A kerethatározat a büntetőügyi igazságügyi hatósági határozatok kölcsönös elismerésének elvén alapul, amely az igazságügyi együttműködés „sarokköve”. ( 5 ) Az európai elfogatóparancsnak a kerethatározattal létrehozott rendszere a tagállamok közötti „nagyfokú bizalomra” épül. ( 6 )

14.

A kerethatározat „Az európai elfogatóparancs meghatározása és végrehajtásának kötelezettsége” című 1. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Az európai elfogatóparancs egy tagállamban kibocsátott igazságügyi hatósági határozat, amely azt a célt szolgálja, hogy egy másik tagállam a büntetőeljárás lefolytatása, szabadságvesztés-büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása végett a keresett személyt elfogja és átadja.

(2)   A tagállamok minden európai elfogatóparancsot a kölcsönös elismerés elve alapján és e kerethatározat rendelkezéseinek megfelelően hajtanak végre.

(3)   E kerethatározat nem érinti az Európai Unióról szóló szerződés 6. cikkében biztosított alapvető jogok és alapvető jogelvek tiszteletben tartásának a kötelezettségét.”

15.

A kerethatározat 2. cikkének megfelelően európai elfogatóparancs akkor bocsátható ki valamely büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtására, ha annak kiszabott tartama legalább négy hónap.

16.

Ugyanezen 2. cikkben szerepel azon 32 bűncselekmény jegyzéke, amelyek esetében – amennyiben a kibocsátó tagállamban legalább háromévi szabadságelvonással járó büntetéssel büntetendők – az európai elfogatóparancsot akkor is végre kell hajtani, ha a szóban forgó cselekmény a végrehajtó tagállamban nem büntetendő. A többi bűncselekmény esetében a végrehajtó tagállam az európai elfogatóparanccsal keresett személy átadását a kettős büntethetőségtől teheti függővé.

17.

A kerethatározat 3., illetve 4. cikke a végrehajtás kötelező megtagadásának okairól, illetve a végrehajtás megtagadásának mérlegelhető okairól rendelkezik. A kerethatározat 4. cikkének 6. pontja kimondja:

„A végrehajtó igazságügyi hatóság az alábbi esetekben tagadhatja meg az európai elfogatóparancs végrehajtását:

18.

A végrehajtás megtagadásának e mérlegelhető okát kiegészíti a kerethatározat 5. cikkének 3. pontja, amely akkor alkalmazható, ha az európai elfogatóparancsot büntetőeljárás lefolytatása céljából bocsátották ki. E rendelkezés szerint, ha a személy, aki ellen ilyen európai elfogatóparancsot bocsátottak ki, a végrehajtó tagállam állampolgára vagy lakosa, az átadás ahhoz a feltételhez köthető, hogy az érintett személyt – meghallgatása után – visszaszállítják a végrehajtó tagállamba, hogy ott töltse le a kibocsátó tagállamban rá kiszabott szabadságvesztés-büntetést vagy szabadságelvonással járó intézkedést.

19.

A kerethatározat az európai elfogatóparanccsal keresett személyt megillető jogokról is rendelkezik. E kerethatározat 11. cikke szerint a végrehajtó igazságügyi hatóságnak tájékoztatnia kell ezt a személyt többek között arról, hogy beleegyezhet a kibocsátó tagállam igazságügyi hatóságának (a továbbiakban: kibocsátó igazságügyi hatóság) történő átadásába.

20.

E beleegyezésről a végrehajtó igazságügyi hatóság előtt kell nyilatkozni, olyan feltételek között, amelyekből kitűnik, hogy önként került rá sor, és az érintett személynek lehetősége volt védőt és adott esetben tolmácsot igénybe venni. A beleegyezést jegyzőkönyvbe kell venni, és főszabály szerint nem lehet visszavonni. ( 7 )

21.

A kerethatározat 15. cikke értelmében az érintett személy átadásáról az e kerethatározatban előírt határidőkön belül és feltételek mellett a végrehajtó igazságügyi hatóság határoz. Ugyanezen cikk szerint, ha a végrehajtó igazságügyi hatóság úgy ítéli meg, hogy a kibocsátó tagállam által közölt információk ehhez nem elégségesek, kérheti, hogy a szükséges kiegészítő információkat soron kívül bocsássák rendelkezésére.

22.

A kerethatározat 17. cikke meghatározza az európai elfogatóparancs végrehajtására irányadó határidőket és szabályokat. A cikk a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Az európai elfogatóparancsot soron kívül intézik és hajtják végre.

(2)   Amennyiben a keresett személy beleegyezik átadásába, az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozatot a beleegyezést követő 10 napon belül kell meghozni.

(3)   Egyéb esetekben az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozatot a keresett személy elfogását követő 60 napon belül kell meghozni.

[…]”

23.

Ezután a keresett személyt a lehető leghamarabb, de legkésőbb az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozatot követő 10 napon belül át kell adni kibocsátó igazságügyi hatóságnak. Ha azonban ezt a személyt az európai elfogatóparancsban szereplő cselekményektől eltérő cselekmények miatt már elítélték, a végrehajtó igazságügyi hatóság elhalaszthatja átadását annak érdekében, hogy letölthesse büntetését a végrehajtó tagállamban. ( 8 )

24.

A kerethatározat 4. cikkének 6. pontját különböző rendelkezésekkel ültették át a német jogba aszerint, hogy az érintett személy német vagy külföldi állampolgárságú.

25.

A német állampolgárok helyzetét az európai elfogatóparancsról szóló 2006. július 20-i törvénnyel (Europäisches Haftbefehlsgesetz) módosított, a nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló 1982. december 23-i törvény (Gesetz über die internationale Rechtshilfe in Strafsachen) 80. §-ának (3) bekezdése szabályozza. ( 9 ) E rendelkezés szövege a következő:

„Német állampolgár büntetés-végrehajtás céljából történő kiadatásának csak akkor van helye, ha abba a terhelt – a jogairól történő tájékoztatást követően, bírósági jegyzőkönyvbe foglaltan – beleegyezik. […]”

26.

A külföldi állampolgárok – akár másik tagállam, akár harmadik állam állampolgárai – helyzetét az IRG 83b. §-ának (2) bekezdése szabályozza. Ez a következőképpen rendelkezik:

„Belföldi szokásos tartózkodási hellyel rendelkező külföldi kiadatása megtagadható továbbá akkor is, ha:

[…]

27.

A kérdést előterjesztő bíróság kifejti, hogy e rendelkezéseket – abban a változatban, amely alapján a német állampolgárok kedvezőbb helyzetben vannak, illetve a külföldiek között nincs különbség aszerint, hogy más tagállam vagy harmadik állam állampolgárai – a Bundesverfassungsgericht (Németország) 2005. július 18-i azon határozatát követően fogadták el, amelyben a németek kiadatás megtagadásához való alapvető jogának aránytalan korlátozása miatt alkotmányellenesnek nyilvánította a törvény korábbi változatát. ( 10 )

28.

Az eljárást illetően a kérdést előterjesztő bíróság megemlíti, hogy a külföldi állampolgár ellen kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló határozatot, ha az érintett személy nem egyezik bele az átadásába, a Generalstaatsanwaltschaft ( 11 ) hozza meg, és ezt a határozatot az Oberlandesgericht felülvizsgálja.

29.

A bydgoszcz-i bíróság (Lengyelország) által 2007. április 18-án egy jogerőre emelkedett bírósági ítélettel kiszabott öt hónapos szabadságvesztés-büntetés végrehajtása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs alapján Sz. Kozłowski átadására vonatkozó kérelmet intéztek a német igazságügyi hatóságokhoz.

30.

Sz. Kozłowski nem egyezett bele az átadásába. A végrehajtó német igazságügyi hatóság, a Generalstaatsanwaltschaft Stuttgart 2007. június 18-án arról tájékoztatta, hogy nem kíván végrehajtás-megtagadási okot érvényesíteni. E hatóság szerint ugyanis az érintett szokásos tartózkodási helye nem Németországban van, és az e tagállambeli többszöri tartózkodásának egyetlen célja az volt, hogy bűncselekmények elkövetésével szerzett összegekkel kiegészítse a Lengyelországban kapott csekély összegű munkanélküli-ellátást és a szülei által biztosított anyagi támogatást. A Generalstaatsanwaltschaft azt sem tartotta szükségesnek, hogy részletekbe menő és időigényes vizsgálatot folytasson arról, hogy a keresett személy hol, mikor, kinél és milyen célból tartózkodott, ezért azt indítványozta, hogy az Oberlandesgericht Stuttgart engedélyezze az európai elfogatóparancs végrehajtását.

31.

Sz. Kozłowskit jelenleg a stuttgarti büntetésvégrehajtási intézetben (Németország) tartják fogva, ahol három év hat hónapos szabadságvesztés-büntetését tölti, amelyre az Amtsgericht Stuttgart (Németország) 2006. július 27-i és 2007. január 25-i két ítéletében ítélte Németországban elkövetett több csalás miatt.

32.

Az előzetes kérdést előterjesztő bíróság megállapítja, hogy Sz. Kozłowski a vele szemben hozott ítéletek szerint nőtlen és gyermektelen. Németül alig vagy egyáltalán nem tud, 2002 óta alkoholfüggő. Lengyelországban nőtt fel. Iskolai tanulmányai befejeztével szakácstanfolyamra járt, és 2003 végéig szakácsként dolgozott. Sz. Kozłowski nagyjából egy évig 100 eurós nagyságrendű havi munkanélküli ellátásban részesült. Utolsó lengyelországi tartózkodási helye Sosnóban (Województwo kujawsko pomorskie – Kujáviai–Pomerániai Vajdaság) volt.

33.

A 2006. július 27-i ítélet szerint Sz. Kozłowski 2005 februárjában érkezett Németországba munkavállalási célból. Alkalmi munkákat végzett az építőiparban, és 2006. május 10-i letartóztatásáig Németországban tartózkodott; e tartózkodását egyszer, a karácsonyi szünet alkalmával megszakította.

34.

Ezzel szemben a 2007. január 25-i ítélet szerint Sz. Kozłowski 2005 januárjától több alkalommal járt Németországban, de a fennmaradó időben szülei tartották el. Kihallgatása során úgy nyilatkozott, hogy azért ment Németországba, és azért keresett ott munkát, hogy kifizesse az ügyvédi díjat abban az ügyben, amelyben az európai elfogatóparancsot kibocsátották. Elmondta továbbá, hogy rossz társaságba keveredett, és szabadulása után Németországban kíván maradni.

35.

Az Oberlandesgericht kifejti, hogy a következő két kérdésre keres választ. Egyfelől azt kell meghatároznia, hogy Sz. Kozłowski szokásos tartózkodási helye Németországban volt-e, illetve még ott van-e. Nemleges válasz esetén engedélyezi az európai elfogatóparancs végrehajtását, mivel az erre vonatkozóan a német jogban előírt valamennyi feltétel teljesül. Igenlő válasz esetén ezzel szemben hatályon kívül kell helyeznie a Generalstaatsanwaltschaft által a végrehajtás-megtagadási ok érvényesítésének mellőzéséről hozott határozatot, mivel az azon alapul, hogy a szokásos tartózkodási hely nem az ország területén található.

36.

Pontosabban az Oberlandsgericht arra vár választ, hogy a következő körülmények milyen hatással vannak az említett kérdés eldöntésére:

37.

Másfelől a kérdést előterjesztő bíróság arra vár választ, hogy a kerethatározat 4. cikkének 6. pontját átültető német jog összeegyeztethető-e a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvével. Különösen arra vonatkozóan kéri a Bíróság határozatát, hogy mennyiben lehetséges különbséget tenni a saját és azon idegen állampolgárok között, akik uniós polgárok.

38.

Az Oberlandesgericht e körülményekre tekintettel a következő két kérdést terjesztette a Bíróság elé:

39.

Azt javaslom, hogy a Bíróság először a kérdést előterjesztő bíróság által másodikként feltett kérdést vizsgálja meg. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések ilyen sorrendben történő vizsgálatát szerintem az indokolja, hogy ha a Bíróság a második kérdésre akként válaszol, hogy ellentétes a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvével, ha a Németországi Szövetségi Köztársaságtól eltérő tagállam állampolgárát akarata ellenére átadják, miközben a német állampolgárokat beleegyezésük hiánya esetén nem lehet átadni, akkor az első kérdésre nem kell válaszolni.

40.

Az előzetes kérdést előterjesztő bíróság második kérdésében annak elbírálására kéri a Bíróságot, hogy a német szabályozásban a német állampolgárok és a más tagállamok állampolgárai között az európai elfogatóparanccsal keresett személy beleegyezése hiányának hatásait illetően kialakított eltérő bánásmód összeegyeztethető-e közösségi joggal.

41.

A bíróság azért teszi fel ezt a kérdést, mert az IRG 80. §-ának (3) bekezdése alapján a német állampolgár ellen kiadott európai elfogatóparancsot nem lehet végrehajtani, amennyiben ez a személy nem egyezik bele az átadásába, miközben az IRG 83b. §-a értelmében a más tagállam állampolgára beleegyezésének hiánya miatt csak akkor lehet a végrehajtást megtagadni, ha a büntetésnek a Németországi Szövetségi Köztársaság területén történő végrehajtását méltányolandó érdek indokolja.

42.

Az erre a kérdésre adandó válaszhoz először az olyan tagállami jogi rendelkezések közösségi joggal való összeegyeztethetőségét kell elemezni, mint az IRG 80. §-ának (3) bekezdése. Azt kell tehát megvizsgálni, hogy a kerethatározat 4. cikkének 6. pontját úgy kell-e értelmezni, hogy vele ellentétes az a tagállami szabályozás, amely kizárja a büntetésvégrehajtási célból kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtását, amennyiben azt saját állampolgára ellen bocsátották ki, és ez a személy nem egyezik bele az átadásába.

43.

Az a kérdés ugyanis, hogy a más tagállam állampolgárára a hátrányos megkülönböztetés elve alapján szintén vonatkozhat-e az ilyen szabályozás, csak akkor vetődik fel, ha az összeegyeztethető a kerethatározattal.

44.

A német kormány szerint az IRG 80. §-ának (3) bekezdése összeegyeztethető a kerethatározat 4. cikkének 6. pontjával, amelynek értelmében – emlékezzünk rá – a végrehajtó igazságügyi hatóság megtagadhatja a büntetésvégrehajtási célból kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtását, amennyiben az érintett személy a végrehajtó tagállam állampolgára vagy lakosa.

45.

A német kormány szerint a kerethatározat e rendelkezése lehetőséget ad a tagállamoknak, hogy a végrehajtás megtagadásának olyan különleges okáról rendelkezzenek, amely az állampolgárságon alapul. A német kormány a kerethatározat 5. cikkének 3. pontjára is hivatkozik, amely akkor alkalmazható, ha az európai elfogatóparancsot büntetőeljárás lefolytatása céljából bocsátották ki, és amely szerint, ha a személy, aki ellen ilyen európai elfogatóparancsot bocsátottak ki, a végrehajtó tagállam állampolgára vagy lakosa, ezen állam igazságügyi hatósága ahhoz a feltételhez kötheti az átadást, hogy ezt a személyt visszaszállítják a végrehajtó tagállamba, hogy ott töltse le a kibocsátó tagállamban rá kiszabott büntetést.

46.

A német kormány úgy érvel, hogy ez a német állampolgároknak kedvező kivétel az állampolgárt az államhoz kötő különleges és kétirányú kapcsolaton alapul, amelynek alapján az állampolgár soha nem zárható ki az állami közösségből. Ezenkívül a Németországi Szövetségi Köztársaságnak különleges érdeke fűződik állampolgárai társadalomba való visszailleszkedéséhez, és a büntetés Németországban való végrehajtása ennek elősegítésére irányul. Az IRG 80. §-ának (3) bekezdése ezért zárja ki a mérlegelés lehetőségét, ha a német állampolgár nem egyezik bele az átadásába.

47.

Nem értek egyet ezzel az elemzéssel. Az igaz, hogy szövegezése alapján a kerethatározat 4. cikkének 6. pontja a német kormány érvelésének megfelelően is értelmezhető. Ez a rendelkezés azonban nem egyértelmű. Úgy is lehet értelmezni, hogy a tagállamoknak lehetőséget kell adniuk igazságügyi hatóságaik számára, hogy minden konkrét ügyben eldöntsék, megtagadják-e a büntetésvégrehajtási célból kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtását, ha az saját állampolgárra vonatkozik. Az említett rendelkezés ugyanis azzal a tagmondattal kezdődik, hogy „a végrehajtó igazságügyi hatóság az alábbi esetekben tagadhatja meg az európai elfogatóparancs végrehajtását”.

48.

Ezért úgy vélem, hogy az állandó ítélkezési gyakorlatnak megfelelően a kerethatározat 4. cikkének 6. pontját a vizsgált kérdést illetően a kerethatározat céljaira, valamint arra a rendszerre tekintettel kell értelmezni, amelynek e rendelkezés része. ( 12 )

49.

E rendszer és célok vizsgálata alapján úgy vélem, hogy a német kormány érvelése a következő okból ellentétes e célokkal. Egyfelől a kerethatározattal létrehozott rendszerben az európai elfogatóparanccsal keresett személy beleegyezésének hiánya önmagában nem indokolja a végrehajtás megtagadását. Másfelől az elutasító határozatot csak akkor lehet a kerethatározat 4. cikkének 6. pontjára alapítani, ha az említett személy társadalomba való visszailleszkedésének elősegítése érdekében a büntetésnek a végrehajtó tagállamban történő végrehajtása bizonyul szükségesnek. Végül a német kormány álláspontja veszélyezteti a kerethatározat hatékony érvényesülését, mivel bizonyos mértékben a saját állampolgárok kiadatása megtagadásának újbóli bevezetéséhez vezet, amit az uniós jogalkotó e kerethatározattal el akart törölni.

50.

A következőkben egymás után megvizsgálom ezeket a pontokat. Ezután azt a következtetést vonom le, hogy a közösségi jog elsőbbsége és a tagállami jognak a közösségi joggal összhangban történő értelmezése elvének megfelelően a tagállami bíróságnak figyelmen kívül kell hagynia az IRG 80. §-ának (3) bekezdését, vagyis ez a rendelkezés nem lehet akadálya Sz. Kozłowski átadásának.

51.

A kerethatározattal létrehozott rendszer vizsgálata alapján kijelenthető, hogy az európai elfogatóparancs valamely személy egyik tagállam által a másiknak, kényszer alkalmazásával történő átadására irányul.

52.

E rendszerből kitűnik ugyanis, hogy a tagállamok kötelesek végrehajtani az európai elfogatóparancsot, amint azt a kerethatározat 1. cikkének (2) bekezdésében szereplő„A tagállamok minden európai elfogatóparancsot […] hajtanak végre” tagmondat francia változatában használt kijelentő mód is bizonyítja. ( 13 )

53.

Ebből az is következik, hogy a végrehajtást csak a végrehajtó igazságügyi hatóságnak a kerethatározat 3. vagy 4. cikkében kimerítően felsorolt megtagadási okok valamelyikével külön indokolt határozatával lehet megtagadni. Meg kell állapítani, hogy az európai elfogatóparanccsal keresett személy beleegyezésének hiánya nem szerepel a végrehajtás kötelező, illetve mérlegelhető megtagadásának e két cikkben felsorolt okai között.

54.

Az átadásba való beleegyezés lehetősége az európai elfogatóparanccsal keresett személy számára a kerethatározat 11. cikkében elismert jogok részét képezi. A beleegyezéssel kapcsolatos álláspontnak azonban a kerethatározatban kifejezetten szereplő egyedüli jogi következménye arra a határidőre vonatkozik, amelyen belül a végrehajtó igazságügyi hatóságnak meg kell hoznia az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozatot.

55.

Következésképpen, a kerethatározat 17. cikke (2) és (3) bekezdésének megfelelően, amennyiben a keresett személy beleegyezik átadásába, az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozatot a beleegyezést követő 10 napon belül kell meghozni, míg ha e személy nem egyezik bele az átadásába, a határozatot az elfogását követő 60 napon belül kell meghozni.

56.

Az érintett személy azon jogának tehát, hogy beleegyezhet az átadásába, az a célja, hogy lehetővé tegyék számára az átadási eljárás felgyorsítását. Arra van tehát joga, hogy lerövidítse a végrehajtó tagállambeli eljárásra vonatkozó határidőket, és adott esetben az ebben a tagállamban az európai elfogatóparancs végrehajtása érdekében elrendelt fogva tartás tartamát. Így hamarabb kerülhet a kibocsátó igazságügyi hatóság elé jogai érvényesítése végett.

57.

A kerethatározattal létrehozott rendszerben azonban az érintett személy beleegyezésének vagy beleegyezése hiányának nincs kötelező következménye a végrehajtó igazságügyi hatóság határozatának tartalmára.

58.

Azt gondolhatjuk, hogy az érintett személy ellenkezése annak megvizsgálására indítja majd a végrehajtó igazságügyi hatóságot, hogy esetlegesen fennáll-e a kerethatározat 3. és 4. cikkében szereplő olyan végrehajtás-megtagadási ok, amelyet a beleegyezés megadása esetén hivatalból nem szükségszerűen vizsgált volna az eljárásra ebben a helyzetben vonatkozó határidők nagyon rövid tartama miatt.

59.

Például a kerethatározat 3. cikkének 2. pontjában és 4. cikkének 5. pontjában szereplő, arra az esetre vonatkozó okokra gondolok, amikor az európai elfogatóparancsban szereplő cselekmények miatt egy másik tagállamban vagy valamely harmadik államban jogerős ítéletet hoztak, amelyet végre is hajtottak, vagy amely már nem hajtható végre. E cikkek szerint ezek az esetek végrehajtás-megtagadási okok, vagy azok lehetnek, ha „a végrehajtó igazságügyi hatóság rendelkezésére álló információkból [kiderülnek]”.

60.

Ha az érintett személy nem egyezik bele az átadásába, és a végrehajtó igazságügyi hatóság általi kihallgatása során az említett okok valamelyikére hivatkozik, ám a kibocsátó igazságügyi hatóság által közölt információk ezt nem tartalmazzák, akkor megalapozottan feltételezhető, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság kiegészítő információkat fog kérni ez utóbbitól az ok fennállásának ellenőrzése és annak érdekében, hogy határozatában levonja belőle a megfelelő következtetést.

61.

Ezt a szempontot azonban a kerethatározat kifejezetten nem tartalmazza, mert abban az uniós jogalkotó annak kívánt elsőbbséget adni, hogy az érintett személyt rövid időn belül átadják.

62.

A kerethatározat 4. cikkének 6. pontjában szereplő végrehajtás-megtagadási ok alkalmazása ugyanígy nem függ az érintett személy beleegyezésétől vagy annak hiányától, bármennyire úgy tűnik is, hogy azt a végrehajtó igazságügyi hatóságnak figyelembe kellene vennie az ok fennállásának értékelésekor.

63.

Ezen a ponton tehát kiemelendő az érvelésből, hogy az európai elfogatóparanccsal keresett személy beleegyezésének hiánya önmagában nem lehet az elfogatóparancs végrehajtása megtagadásának oka.

64.

A kerethatározat 3. és 4. cikkében felsorolt végrehajtás-megtagadási okok között nem szerepel a beleegyezés hiánya, ami megerősíti az uniós jogalkotónak a kerethatározat (1) prembulumbekezdésében szereplő azon szándékát, hogy megakadályozza, hogy az európai elfogatóparanccsal keresett személy kivonhassa magát azon tagállam igazságszolgáltatása alól, amelyben bűncselekményt követett el, vagy azzal gyanúsítják.

65.

Következésképpen attól a ténytől függetlenül, hogy az érintett személy beleegyezik-e a kibocsátó igazságügyi hatóságnak történő átadásába, a végrehajtó igazságügyi hatóság feladata, hogy határozzon az európai elfogatóparancs végrehajtásáról, és azt csak a kerethatározat 3. és 4. cikkében felsorolt végrehajtás-megtagadási okok valamelyikére alapított határozattal tagadhatja meg.

66.

Valamely tagállam szabályozásának az a rendelkezése tehát, amely az IRG 80. §-ának (3) bekezdéséhez hasonlóan a saját állampolgár beleegyezésének hiányát kötelező végrehajtás-megtagadási okká teszi, ellentétes a kerethatározattal létrehozott rendszerrel.

67.

A német kormánnyal ellentétben nem gondolom, hogy a kerethatározat 4. cikke 6. pontjának alapjául szolgáló cél gyengítené a fenti elemzés helytállóságát.

68.

Ahogyan azt a német kormány írásbeli észrevételében jelzi, és ahogyan az az Oberlandesgericht előzetes döntéshozatal iránti kérelméből is kitűnik, a kerethatározat 4. cikkének 6. pontjában szereplő végrehajtás-megtagadási ok célja az, hogy lehetővé tegye az elítélt társadalomba való visszailleszkedését a büntetése leteltét követően.

69.

Bár a kerethatározat kifejezetten nem említi ezt a célt, az Európai Közösségek Bizottsága által benyújtott javaslatban ( 14 ) egyértelműen szerepelt. A Bizottság azt javasolta, hogy az átadás megtagadásának okairól szóló fejezetbe illesszék be a „Társadalomba való visszailleszkedés elve” című 33. cikket, amelynek (1) bekezdése a következőképpen szólt:

„A keresett személlyel szemben kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtása megtagadható, ha e személy a végrehajtó tagállamban nagyobb eséllyel tud visszailleszkedni a társadalomba, és beleegyezik büntetése e tagállamban való letöltésébe.

Ebben az esetben a kibocsátó tagállamban kiszabott büntetést a végrehajtó tagállamban kell letölteni, annak jogával összhangban, de a büntetést nem lehet az említett tagállam jogában ugyanarra a cselekményre előírt szankcióval helyettesíteni.”

70.

A kerethatározat 4. cikkének 6. pontja különbözik ettől a javaslattól. Nagyobb részben azért megtartja annak lényegét, és úgy tűnik, ugyanazt a célt kívánja megvalósítani, jelesül elő kívánja segíteni az elítélt társadalomba való visszailleszkedését. Ezen a véleményen vannak mindazok a felek is, akik beavatkoztak a jelen eljárásba. Ez az álláspont több elemre épül.

71.

Az említett cél elsősorban magából a kerethatározatból következik.

72.

A kerethatározat 4. cikkének 6. pontja szerint ugyanis a pont alkalmazása attól a feltételtől függ, hogy a végrehajtó tagállam vállalja-e a büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtását. Az európai elfogatóparancs rendszerére tekintettel, amely alapján az átadás a főszabály és a végrehajtás-megtagadási okok annak kivételei, a végrehajtás megtagadásáról szóló határozatot csak akkor lehet a kerethatározat 4. cikkének 6. bekezdésére alapítani, ha jogos érdek fűződik ahhoz, hogy a büntetést abban az államban hajtsák végre, ahol az érintett személyt elfogták.

73.

Ugyanerre a következtetésre lehet jutni a kerethatározat 5. cikkének 3. pontját illetően, amely akkor alkalmazható, ha az európai elfogatóparancsot büntetőeljárás lefolytatása céljából bocsátották ki. E rendelkezés szerint – emlékezzünk rá – a végrehajtó tagállam állampolgárának vagy lakosának átadása ahhoz a feltételhez köthető, hogy az érintett személyt visszaszállítják ebbe a tagállamba, hogy ott töltse le a kibocsátó tagállamban rá kiszabott büntetést.

74.

Nem látok más jogos érdeket, mint az elítélt társadalomba való visszailleszkedésének elősegítését, mind a saját, mind az azon társadalom egésze érdekében, amelyben a büntetése leteltét követően újból élnie kell.

75.

Ezt az elemzést másodsorban több olyan aktus is megerősíti, amelyekben a tagállamok és a közösségi intézmények kijelentették, hogy a büntetőjogi szankciónak nem csak megtorlónak kell lennie, hanem szocializáló funkciót is be kell töltenie.

76.

E funkciót az Európa Tanács is kinyilvánította egyfelől az európai büntetésvégrehajtási szabályokról szóló ajánlásokban, ( 15 ) másfelől az elítéltek átadásáról szóló 1983. március 21-i Európa tanácsi egyezményben. A fenti funkciót az emberi jogok Európai Unión belüli tiszteletben tartásáról szóló (1977-es) európai parlamenti határozat ( 16 ) is említi, amelyben a Parlament arra emlékeztetett, hogy a büntetésnek javító és reszocializációs funkciója van, és ennyiben a cél a fogvatartott emberi és társadalmi visszailleszkedése. ( 17 )

77.

A német kormány álláspontjával ellentétben azonban én nem hiszem, hogy az átadásába nem beleegyező német állampolgár reszocializációja minden esetben szükségszerűen jobban biztosítva van, ha Németországban tölti le büntetését. Más szóval a végrehajtó tagállam állampolgára minőség ugyan bizonyítja az ehhez az államhoz való erős kötődést, azonban nem vagyok meggyőződve arról, hogy annak alapján megdönthetetlen vélelemnek kell tekinteni, hogy önmagában a büntetésnek az említett államban való végrehajtása jobban elősegíti az érintett reszocializációját.

78.

Szerintem ezt bizonyítja azon emberi élethelyzetek rendkívüli sokszínűsége, amelyekkel a tagállamok igazságügyi hatóságai nap mint nap találkoznak. Képzeljük el például annak a német állampolgárnak a helyzetét, aki a Németországi Szövetségi Köztársaságtól eltérő tagállamban él évek óta, ott családja és munkahelye van, és az államot csak azért hagyta el, hogy kivonja magát az ellene ott kiszabott büntetés végrehajtása alól. Nem hiszem, hogy ebben a helyzetben megdönthetetlen vélelemnek tekinthetjük, hogy az érintett reszocializációja Németországban jobban biztosítva van.

79.

Ezért úgy vélem, hogy a kerethatározat 4. cikkének 6. pontjával elérni kívánt reszocializációs cél nem indokolhatja, hogy a tagállamok megfosszák igazságügyi hatóságaikat a mérlegelés lehetőségétől, amikor az európai elfogatóparancs olyan saját állampolgárra vonatkozik, aki nem egyezik bele az átadásába.

80.

Ha a büntetésvégrehajtási célból kibocsátott európai elfogatóparancs a végrehajtó tagállam állampolgárára vonatkozik, és az nem egyezik bele az átadásába, szerintem ezen állam igazságügyi hatóságának lehetősége kell legyen arra, hogy az említett személy konkrét helyzetére és az általam a jelen állásfoglalásban a továbbiakban javasolt szempontokra tekintettel ellenőrizze, hogy a büntetésnek a végrehajtó tagállamban történő végrehajtása szükséges-e az érintett reszocalizációjának elősegítéséhez.

81.

Véleményem szerint a német kormány által javasolt, ezzel ellentétes értelmezés oda vezet, hogy bizonyos mértékben újra bevezetésre kerül a saját állampolgárok kiadatása megtagadásának elve, amelyet a kerethatározat el kívánt törölni, és ez az értelmezés részben meggátolja annak hatékony érvényesülését.

82.

A saját állampolgárok kiadatásának az állam általi megtagadása a kiadatási jog hagyományos elve. Több tagállamban alkotmányos elv. ( 18 ) Az Európa Tanács tagállamai által 1957. december 13-án aláírt európai kiadatási egyezmény is elismeri: az egyezmény 6. cikke (1) bekezdésének a) pontja lehetőséget biztosít a szerződő feleknek a saját állampolgáraik kiadatásának megtagadására.

83.

Annak érdekében, hogy ezen elv következményeként az adott állam állampolgárai ne váljanak teljesen büntethetetlenné a külföldön elkövetett bűncselekmények vonatkozásában, a tagállami bíróságoknak általában hatáskörük van arra, hogy e cselekményeket a saját államuk büntetőjoga alapján elbírálják. Az európai kiadatási egyezmény a 6. cikke (2) bekezdésében ezt egyenesen az említett elv alkalmazásának feltételévé teszi.

84.

A kiadatás tehát hagyományosan arra irányul, hogy az adott állam a területén elfogott külföldit átadja az érintett külföldi hatóságnak. Ezen állam állampolgárai pedig nem tartoznak a kiadatási eljárás hatálya alá, és a külföldön elkövetett bűncselekményeikért saját államuk bíróságai előtt kell felelniük azon nehézségek ellenére, amelyekkel e bíróságok az említett cselekmények elbírálásakor – például a bizonyítékok feltárása terén – találkozhatnak.

85.

A saját állampolgárok kiadatása megtagadásának elve az államok állampolgáraik feletti szuverenitásából, az őket összekötő kölcsönös kötelezettségekből és más államok igazságügyi rendszerei iránti bizalmatlanságból ered. Ennek megfelelően az ezen elv indokolására felhozott okok között szerepel például az állam azon kötelessége, hogy állampolgárait megvédje az idegen államok büntetőjogi rendszereinek alkalmazásától, amely rendszerek eljárását és nyelvét azok nem ismerik, és amelyek keretében azok nehezen tudnak védekezni. ( 19 )

86.

A kerethatározat egyértelműen az említett elv tagállamok közötti mellőzését jelzi.

87.

Amint azt már láttuk, a kerethatározat célja, hogy a tagállamok között eltörölje a kiadatási eljárást, és olyan átadási rendszerrel váltsa fel azt, amelynek keretében a végrehajtó igazságügyi hatóság csak a kerethatározat 3. és 4. cikkében felsorolt végrehajtás-megtagadási okok valamelyikére alapított határozattal tagadhatja meg az átadást.

88.

A kerethatározatnak a végrehajtás kötelező megtagadása okairól szóló 3. cikkében nem szerepel a végrehajtó tagállam állampolgárait előnyösebb helyzetbe hozó elvi vagy általános kivétel. ( 20 )

89.

A kerethatározat 4. cikkének 6. pontja olyan körülményként említi a végrehajtó tagállam állampolgára minőséget, mint amely esetlegesen indokolhatja a végrehajtó igazságügyi hatóság elutasító határozatát, ha e hatóság úgy véli, hogy a büntetés saját államában történő végrehajtása szükséges az érintett személy társadalomba való visszailleszkedésének elősegítéséhez. Ezenkívül az uniós jogalkotó ebben a rendelkezésben előírta, hogy ezt a végrehajtás-megtagadási okot pontosan ugyanúgy kell alkalmazni a végrehajtó tagállamban tartózkodó személyekre is, ami megerősíti, hogy az említett végrehajtás-megtagadási ok nem az állampolgárságon alapul.

90.

Amennyiben szükséges, a saját állampolgárok kiadatása megtagadása elvének a kerethatározatban való mellőzését a kerethatározat 33. cikkében az Osztrák Köztársaság javára megállapított átmeneti rendelkezések is megerősítik, amelyek megengedik, hogy az Osztrák Köztársaság alkotmányának módosításáig, de legkésőbb 2008. december 31-ig fenntartsa ezt az elvet.

91.

Az elv mellőzése teljesen logikus a kerethatározat alapját képező elv szempontjából.

92.

A kerethatározat ugyanis, ahogyan az a preambulumbekezdéseiben és cikkeiben több helyen szerepel, a kölcsönös elismerés elvén alapul. A (6) preambulumbekezdés értelmében az európai elfogatóparancs az első konkrét megvalósulása a kölcsönös elismerés elvének a büntetőjog területén, amely elvet az 1999. október 15–16-i tamperei Európai Tanács az igazságügyi együttműködés „sarokkövének” minősített.

93.

Ezen elv alapján, ha az adott igazságügyi hatóság a saját államának jogával összhangban hozza meg határozatát, annak teljes és közvetlen hatálya van az egész Unióban, és a többi tagállam illetékes hatóságainak közre kell működniük a határozat végrehajtásában oly módon, mintha azt a saját államuk igazságügyi hatósága hozta volna. ( 21 ) Az igazságügyi határozatok hatálya tehát már nem korlátozódik a kibocsátó tagállam területére, hanem az Unió egész területére kiterjed.

94.

Következésképpen, ha a tagállam igazságügyi hatósága valamely személy átadását kéri akár jogerős ítélet, akár az ellene folyó büntetőeljárás alapján, határozatát valamennyi tagállamban automatikusan el kell ismerni és végre kell hajtani, illetve a végrehajtás megtagadásának nem lehet a kerethatározatban szereplőktől eltérő oka. Más szóval az európai igazságügyi térség, és különösen az európai elfogatóparancsnak a kölcsönös elismerés elvén alapuló rendszere létrehozásának elfogadásával a tagállamok lemondtak azon szuverén jogukról, hogy saját állampolgáraikat kivonják a többi tagállam igazságügyi hatóságai által folytatott vizsgálatok és az általuk kiszabott szankciók alól.

95.

Ez a lemondás azért vált lehetővé, mert – amint az a kerethatározat (10) preambulumbekezdésében szerepel – „az európai elfogatóparancs szabályozása a tagállamok közötti nagyfokú bizalomra épül”.

96.

Ez a bizalom először abban jutott kifejeződésre, hogy a tagállamok lemondtak a büntetőeljárás lefolytatására vonatkozó jogukról, amelyet a schengeni megállapodás ( 22 ) végrehajtási egyezményének 54. cikkében szereplő ne bis in idem elve foglal magában; ez utóbbi alapján a valamely tagállamban jogerősen elítélt személy ellen ugyanazon cselekmény miatt nem lehet újabb büntetőeljárást folytatni egy másik tagállamban. Ezen elv célja annak elkerülése, hogy a szabad mozgáshoz való jogának gyakorlása következtében valamely személy ellen ugyanazért a cselekményért több tagállamban folytassanak büntetőeljárást.

97.

Amint azt a Bíróság a Gözütok és Brügge ügyben ( 23 )2003. február 11-én hozott ítéletében kiemelte, az említett elv – a szankció kiszabásának módjától függetlenül – szükségképpen feltételezi, hogy a tagállamok kölcsönös bizalommal viseltetnek egymás büntető igazságszolgáltatási rendszerei iránt, és hogy mindegyikük elfogadja a többi tagállamban hatályos büntetőjog alkalmazását, még akkor is, ha a saját nemzeti jogának alkalmazása eltérő eredményre vezetne. ( 24 )

98.

E bizalom több tényező eredménye. Egyfelől az Európai Közösségek létrehozásakor, illetve az ahhoz való csatlakozáskor minden tagállam bizonyította, hogy jogállam, amely tiszteletben tartja az alapvető jogokat, ahogyan azok az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4-én kelt európai egyezményben és 2007. december 7. óta az Európai Unió Alapjogi Chartájában szerepelnek. Egyébiránt az egyezmény, illetve a chartáról szóló nyilatkozat ratifikációján túlmenően ezek az államok – ahogyan azt a Bizottság is megállapította a kerethatározatra vonatkozó javaslata ( 25 ) indokolásának 1. pontjában – olyan felfogást alakítottak ki a jogállamról, amely szigorú követelményeket támaszt.

99.

Annak ellenére, hogy az Európai Unión belül máig nem került sor a büntető anyagi és eljárási jog széles körű harmonizációjára, ( 26 ) a tagállamok meggyőződhettek arról, hogy azok a körülmények, amelyek között a többi tagállamban az állampolgáraikra vonatkozó büntetőeljárást lefolytatják, és az ítéletet meghozzák, a nyelvi nehézségek és az eljárás ismeretének hiánya dacára nem sértik ezen állampolgárok jogait, és megfelelő védekezésre adnak lehetőséget.

100.

Másfelől az a bizalom, amellyel minden tagállamnak és állampolgárnak viseltetnie kell a más tagállamok igazságszolgáltatási rendszere iránt, az egységes piac létrehozása, valamint az uniós polgárság logikus és szükségszerű eredményének tűnik.

101.

Az EK-Szerződés által létrehozott mozgásszabadság alapján ugyanis minden tagállamnak kötelessége lehetővé tenni, hogy a saját területén a más tagállamok állampolgárai ugyanolyan körülmények között folytassanak önálló vagy munkaviszony keretében végzett gazdasági tevékenységet, mint a saját állampolgárai.

102.

Az uniós polgárság létrehozásával újabb lépés történt, mivel a tagállamoknak az is kötelességük, hogy fogadják más tagállamoknak a területükön tartózkodni kívánó állampolgárait, amennyiben azok legalább az első öt évben elegendő forrással és társadalombiztosítással rendelkeznek. A tagállamnak továbbá lehetővé kell tennie a más tagállamok állampolgárainak, hogy részt vegyenek a helyhatósági és az európai parlamenti választásokon. Végül a diplomáciai vagy konzuli hatóságai által nyújtott védelmet ki kell terjesztenie az Unió minden harmadik államban tartózkodó polgárára, ha e védelmet nem képes biztosítani az a tagállam, amelynek az érintett állampolgára.

103.

Az egységes piac megvalósítása és az uniós polgárság tehát fokozatosan oda vezetett, hogy a tagállamoknak a gazdasági, szociális és politikai élet egyre nagyobb területén kell a többi tagállam állampolgárait úgy kezelniük, mint a saját állampolgáraikat. Az egységes piac és az uniós polgárság azt is lehetővé teszi minden egyes polgár számára, hogy az Unión belül tetszésük szerint bármelyik tagállamba elmenjenek élni vagy dolgozni, ugyanolyan körülmények között, mint az adott állam saját állampolgárai.

104.

Úgy tűnt tehát, eljött a pillanat, hogy ez a jogi rendszer kiegészüljön az igazságszolgáltatás előtti egyenlő bánásmóddal. Más szóval, mivel az uniós polgár minden tagállamban nagyjából ugyanazokkal a jogokkal rendelkezik, mint az adott állam állampolgára, indokolt, hogy a büntetőjog területén is ugyanazok a kötelezettségek terheljék, és ha az egyik államban bűncselekményt követ el, akkor ellene ebben az államban folytassák le a büntetőeljárást, és ügyében ezen állam bíróságai ítélkezzenek csakúgy, mint az állam saját állampolgárai esetében.

105.

Végül ki kell emelni, hogy a saját állampolgárok kiadatásának megtagadására vonatkozó elvnek a kerethatározatban szereplő mellőzése nem fosztja meg a végrehajtó igazságügyi hatóságot minden olyan eszköztől, amellyel védheti az érintett személyt, ha – rendkívüli módon – az átadása iránti kérelem alapvető jogait veszélyeztető jellegű lenne. Nem vak vagy a végrehajtó tagállam számára garancia nélküli bizalomról van tehát szó.

106.

Következésképpen, bár a kerethatározat érvényessége – csakúgy, mint minden másodlagos jogi aktusé – az alapvető jogokkal való összhangjától függ, ( 27 ) és a tagállamoknak a végrehajtása során – a többi közösségi jogi aktus végrehajtásához hasonlóan – tiszteletben kell tartaniuk ezeket a jogokat, ( 28 ) a Tanács a kerethatározat 1. cikkének (3) bekezdésében hangsúlyozta, hogy a kerethatározatban előírt átadási kötelezettség semmiképpen nem veszélyeztetheti az alapvető jogokat és a az EU 6. cikkben szereplő elveket.

107.

A végrehajtó igazságügyi hatóság tehát konkrét esetben és kivételes jelleggel megtagadhatja az európai elfogatóparancs végrehajtását, amennyiben – amint az a kerethatározat (12) preambulumbekezdésében is szerepel – „objektív okok alapján feltehető, hogy az elfogatóparancs kibocsátására azért került sor, hogy az adott személyt neme, faji vagy vallási hovatartozása, etnikai származása, állampolgársága, anyanyelve, politikai meggyőződése vagy szexuális irányultsága alapján vonják büntetőeljárás alá vagy megbüntessék, illetve feltehető, hogy helyzetét bármely fenti körülmény hátrányosan befolyásolhatja”.

108.

Egyébiránt arra is emlékeztetni kell, hogy ha valamely tagállam olyan – anyagi vagy eljárási – büntetőjogi rendelkezéseket fogad el, amelyek veszélyeztetik az EU 6. cikkben szereplő elveket, a Tanács az EU 7. cikket alkalmazva felfüggesztheti a kerethatározat végrehajtását, amint az annak (10) preambulumbekezdésében szerepel.

109.

E garanciák felsorolása a kerethatározatban – ami önmagában nem keletkeztet jogokat, mivel e garanciák már szerves részei a közösségi jogrendnek – mutatja, hogy az uniós jogalkotó mennyire azt akarta, hogy a kerethatározatban szereplő, a hagyományos kiadatási rendszerhez képesti újítások – mint a saját állampolgárok kiadatásának megtagadására vonatkozó elv mellőzése – ne járjanak az alapvető jogok védelmi szintjének csökkenésével.

110.

A tagállamok tehát a kerethatározat hatékony érvényesülésének veszélyeztetése nélkül nem hozhatnak olyan belső jogi rendelkezéseket, amelyek valamilyen módon újból az állampolgáraiknak kedvező rendszerszerű kivételt vezetnének be.

111.

E tényezőkre tekintettel annak kimondását javaslom a Bíróságnak, hogy a kerethatározat 4. cikkének 6. pontját akként kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az a tagállami szabályozás, amely kizárja a büntetésvégrehajtási célból kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtását, ha ez az elfogatóparancs saját állampolgárára vonatkozik, és az nem egyezik bele az átadásába.

112.

E ponton rátérek azon következmények vizsgálatára, amelyeket a kérdést előterjesztő bíróságnak le kell vonnia a fenti értelmezésből, ha azt a Bíróság elfogadja.

113.

A kerethatározat másodlagos közösségi jogi aktus, az Amszterdami Szerződés tette a közösségi jogrend részévé, amelyben a tagállamok a Maastrichti Szerződéssel létrehozott Európai Unió céljaként határozták meg a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülése térségének kialakítását. A Maastrichti Szerződés alapján a bel- és igazságügyi együttműködés keretében megalkotható aktusokkal ellentétben a kerethatározatok önmagukban kötelező erejűek, mivel az EU 34. cikk (2) bekezdésének b) pontja értelmében azok „az elérendő célokat illetően kötelezőek a tagállamokra, azonban a forma és az eszközök megválasztását a nemzeti hatóságokra hagyják”.

114.

A tagállamok azzal, hogy a Tanácsnak hatáskört adtak ilyen kötelező aktusok megalkotására – amelyek definíciója szinte megegyezik az Európai Közösség keretében elfogadható irányelvekével –, szükségképpen beleegyeztek abba, hogy az EU-Szerződés VI. címében megfogalmazott célok megvalósításához szükséges mértékben és a szubszidiaritás elvének tiszteletben tartásával átruházzák az Európai Unióra a büntetőügyekkel kapcsolatos jogosítványaik egy részét.

115.

Azok az okok tehát, amelyek miatt a Costa-ügyben 1964. július 15-én hozott ítéletében ( 29 ) a Bíróság kimondta, a tagállamok – azután, hogy szabadon hozzájárultak egyes jogosítványaiknak a Közösségre való átruházásához – a kötelező közösségi aktusokkal szemben nem érvényesíthetnek semmiféle belső jogi szabályt, a kerethatározatra is érvényesek. A kerethatározat a többi kötelező közösségi jogi aktushoz hasonlóan elsőbbséget élvez minden belső jogi rendelkezéssel szemben, még az alkotmányi vagy alaptörvényi rendelkezésekkel szemben is. ( 30 )

116.

Az is igaz azonban, hogy a kerethatározatok és a belső jogi rendelkezések összeütközése esetén az említett elsőbbség biztosítására szolgáló, az EU-Szerződésben szereplő megoldási lehetőségek szűkebb körűek, mint az EK-Szerződésben található eszközök.

117.

Egyfelől, az EK-Szerződéssel ellentétben, az EU-Szerződés nem teszi lehetővé a Bizottság számára, hogy kötelezettségszegés megállapítása iránti keresetet indítson a kötelezettségeit nem teljesítő tagállammal szemben. Az EU 35. cikk (7) bekezdésének megfelelően a kerethatározat tagállamok általi alkalmazásának elmulasztása vagy nem megfelelő alkalmazása csak a tagállamok között adhat okot jogvitára, amelyet a Tanács elé kell utalni, illetve akkor lehet a Bíróság elé vinni, ha a Tanácsban hat hónapon belül nem sikerül rendezni.

118.

Másfelől a tagállami bíróságok nem alkalmazhatják közvetlenül a kerethatározatok azon rendelkezéseit, amelyeket nem, vagy nem megfelelően ültettek át. Az EU 34. cikk (2) bekezdésének b) pontja értelmében a kerethatározatoknak nincs közvetlen hatálya.

119.

Ezzel együtt a tagállami bíróságoknak vannak eszközeik a kerethatározatokban foglaltak érvényesítésére, és azok elsőbbségének biztosítására. A Pupino-ügyben 2005. június 16-án hozott ítéletében ( 31 ) a Bíróság kimondta, hogy a kerethatározatok és a belső jogi rendelkezések összeütközése esetén a tagállami bíróságot köti az összhangban álló értelmezés kötelezettsége. Ez a kötelezettség azt jelenti, hogy a nemzeti jog alkalmazása során az annak értelmezésére hivatott, kérdést előterjesztő bíróságnak ezt, amennyire csak lehetséges, a kerethatározat szövegének és céljának fényében kell megtennie annak érdekében, hogy elérje a kerethatározat által előírt eredményt, és ily módon megfeleljen az EU 34. cikk (2) bekezdése b) pontjának. ( 32 )

120.

Az említett kötelezettség csak akkor nem teljesítendő, ha az a belső jog contra legem értelmezésére vezetne. ( 33 )

121.

A jelen ügyben a más tagállamok állampolgárainak helyzetét – így Sz. Kozłowskiét is – a német jogban az IRG 83b. §-a (2) bekezdésének b) pontja határozza meg, amelynek a kerethatározattal való összeegyeztethetősége nem vitatott.

122.

Ez a cikk ugyanis – emlékezzünk rá – úgy rendelkezik, hogy a belföldi szokásos tartózkodási hellyel rendelkező külföldi kiadatása megtagadható továbbá akkor is, ha büntetésvégrehajtási célból történő kiadatás esetén e külföldi abba nem egyezik bele, és a büntetés belföldi végrehajtásához fűződő méltányolandó érdeke erősebb. Úgy tűnik, az „erősebb méltányolandó érdek” e fogalma – a kerethatározat 4. cikkének 6. pontjában szereplő végrehajtás-megtagadási ok alapjául szolgáló célnak megfelelően – alkalmazható.

123.

Ezzel szemben amiatt, hogy az IRG 80. §-ának (3) bekezdése szerintem ellentétes a kerethatározattal, és kizárólag a német állampolgárokra vonatkozik, véleményem szerint a közösségi joggal összhangban álló értelmezés kötelezettsége alapján a kérdést előterjesztő bíróságnak arra nem kell tekintettel lennie, és alkalmaznia kell az IRG 83b. §-a (2) bekezdésének b) pontját. Más szóval a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elve – amelynek alapján az IRG 80. §-ának (3) bekezdésében szereplő, a német állampolgároknak kedvező rendelkezéseket ki kellene terjeszteni a más tagállamok állampolgáraira is, figyelembe véve, hogy a kerethatározat 4. cikkének 6. pontja pontosan ugyanúgy kezeli az állampolgárokat, mint az állam lakosait – nem alkalmazható, mivel a 80. cikk (3) bekezdése ellentétes a kerethatározattal, és ez utóbbi elsőbbséget élvez a tagállam vele ellentétes bármilyen jogi rendelkezésével szemben.

124.

Ez a megoldás nem lépi túl a közösségi joggal összhangban álló értelmezés kötelezettsége által szabott kereteket, mivel nem kényszeríti a tagállami bíróságot a tagállami jog contra legem értelmezésére. E tekintetben a jelen ügyben adott helyzet más, mint amellyel a Bíróság a 2004. október 5-én hozott ítéletének ( 34 ) alapját képező Pfeiffer és társai ügyben találkozott. Ez utóbbiban az alapeljárás felperesei helyzetét szabályozó belső jogi rendelkezés ellentétes volt a közösségi joggal, és a kérdés az volt, hogy a közösségi joggal összhangban álló értelmezés kötelezettsége alapján a tagállami bíróságnak egy általánosabb hatályú belső jogi szabály alkalmazásával figyelmen kívül kell-e hagynia ezt a rendelkezést.

125.

A jelen ügyben egyszerűen arról van szó, hogy a kerethatározat céljának megfelelően alkalmazni kell Sz. Kozłowskira a speciálisan a helyzetére alkalmazandó belső jogi rendelkezéseket.

126.

Azt javaslom tehát a Bíróságnak, hogy egészítse ki az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésre adandó választ azzal, hogy a kerethatározat céljának megfelelően a kérdést előterjesztő bíróságnak az alapeljárásban alkalmaznia kell Sz. Kozłowskira a más tagállamok állampolgáraira alkalmazandó belső jogi rendelkezéseket. A közösségi joggal összhangban álló értelmezés kötelezettségével ellentétes az átadásukba nem beleegyező német állampolgárok javára szóló belső jogi végrehajtás-megtagadási oknak a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének alkalmazásával való kiterjesztése a más tagállamok állampolgáraira.

127.

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arra keres választ, hogy a kerethatározat 4. cikkének 6. pontját úgy kell-e értelmezni, hogy az adott személyt a végrehajtó tagállamban tartózkodónak vagy ott lakónak lehet-e tekinteni akkor is, ha:

128.

E kérdéssel az előterjesztő bíróság lényegében azt kéri a Bíróságtól, hogy pontosítsa a kerethatározat 4. cikkének 6. pontjában szereplő „tartózkodik” és „lakik” fogalmát, illetve arra vár választ, hogy a kérdésében megfogalmazott körülmények vagy azok egyike meghatározó(ak)-e vagy releváns(ak)-e az államban „tartózkodóvá” vagy a „lakóvá” minősítés szempontjából.

129.

Az előterjesztő bíróság azért teszi fel ezeket a kérdéseket a Bíróságnak, mert a kerethatározat nem határozza meg a szóban forgó két fogalmat. A kerethatározat továbbá nem utal sem a lakóhely vagy tartózkodási hely fogalmát tartalmazó más közösségi jogi aktusra, sem a tagállamok azokat meghatározó jogszabályaira.

130.

A cseh és a holland kormány úgy érvel, hogy e fogalmak meghatározását a tagállamok belátására kellene bízni. Én nem osztom ezt a nézetet.

131.

A kerethatározat ugyanis a tagállamok igazságügyi hatóságai közötti kötelező átadási rendszer létrehozására irányul, amely alól a végrehajtó igazságügyi hatóság csak a kerethatározatban kifejezetten szereplő végrehajtás-megtagadási ok alapján vonhatja ki magát. Véleményem szerint az említett kerethatározat hatékony végrehajtásából következik, hogy az annak 4. cikke 6. pontjában megfogalmazott végrehajtás-megtagadási okot valamennyi tagállamban egységes módon kell meghatározni.

132.

Több tagállam, valamint a Bizottság úgy érvelt továbbá, hogy a kerethatározat 4. cikkének 6. pontjában szereplő végrehajtás-megtagadási ok belső jogba való átültetését a tagállamok mérlegelési jogkörében kell hagyni. E felek szerint ezt a rendelkezést úgy kell érteni, hogy a tagállamok eldönthetik, hogy lehetővé teszik-e igazságügyi hatóságaik számára az e végrehajtás-megtagadási okra történő hivatkozást.

133.

Ezzel az értelmezéssel sem értek egyet. Amint azt már láttuk, a kerethatározat 4. cikkének 6. pontjában szereplő végrehajtás-megtagadási ok célja az elítélt társadalomba való visszailleszkedésének elősegítése. Mivel, ha uniós polgárról van szó, e személyt megilleti a valamennyi tagállamban történő mozgás és tartózkodás joga, visszailleszkedése nem csak a végrehajtó tagállamot érinti, hanem az összes többi tagállamot és az azokban élőket is.

134.

Ugyanezt a következtetést lehet levonni a harmadik államok állampolgárait illetően is. Ezen állampolgárok a belső határokon való ellenőrzésnek a schengeni térségen belüli eltörlése miatt e térségen belül szabadon mozoghatnak. Valamely tagállam állampolgárának családtagjaként szintén szabadon mozoghatnak és tartózkodhatnak az Unió valamennyi tagállamában.

135.

Következésképpen a határok megnyitása kölcsönösen felelőssé tette a tagállamokat a bűnözés elleni küzdelemben. Ezért tűnt szükségesnek az európai bűnügyi térség létrehozása annak érdekében, hogy a mozgásszabadság gyakorlására ne a közbiztonság rovására kerüljön sor.

136.

Ebből következően szerintem a kerethatározat 4. cikke 6. pontját minden tagállam jogába át kell ültetni azért, hogy az európai elfogatóparancs alkalmazására ne az elítélt visszailleszkedésének és így a tagállamok bűnmegelőzéshez fűződő jogos érdekének rovására kerüljön sor, amelynek védelmére ez a végrehajtás-megtagadási ok irányul.

137.

Ezen a ponton a végrehajtó tagállamban „tartózkodik”, illetve „lak[ik]” fogalmának jelentését illetően az osztrák, a lengyel és a finn kormányhoz, valamint a Bizottsághoz hasonlóan az a véleményem, hogy azokat önálló módon, a kerethatározat 4. cikke 6. pontjának céljára, valamint a kerethatározat rendszerére és céljaira tekintettel kell értelmezni.

138.

A más közösségi jogi aktusokban szereplő lakóhely fogalmát ugyanis kifejezetten ezen aktusok rendszerétől és céljaitól függően határozták meg, amelyek eltérnek a kerethatározat rendszerétől és céljaitól. E fogalmakat tehát nem lehet eredeti formájukban átvenni a kerethatározatban szereplő lakóhely fogalmának értelmezéséhez. Az értelmezéshez azonban figyelembe vehetők ( 35 ) csakúgy, mint az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának a „lakóhely” és a „tartózkodási hely” jogi fogalmának egységesítéséről szóló, 1972. január 18-i (72)1. számú határozata, amelyre a kérdést előterjesztő bíróság hivatkozik. ( 36 )

139.

A kerethatározat céljának vizsgálata alapján arra következtetek, hogy a 4. cikkének 6. pontjában megfogalmazott végrehajtás-megtagadási okot szűken kell meghatározni. Ez az ok ugyanis lehetővé teszi az átadásnak a kerethatározat 1. cikke (2) bekezdésében szereplő kötelező jellegétől való eltérést. A főszabály alóli kivételről van tehát szó.

140.

Ezt a következtetést erősíti azon határidő rövidsége, amelyen belül a végrehajtó igazságügyi hatóságnak határozatot kell hoznia az európai elfogatóparancs végrehajtásáról.

141.

Szintén láttuk már, hogy a kerethatározat 4. cikke 6. pontjának alapjául szolgáló ok az európai elfogatóparanccsal keresett személy társadalomba való visszailleszkedésének elősegítése. Az e rendelkezésben szereplő „tartózkodik” és „lak[ik]” fogalmát e célra tekintettel és a kerethatározat céljából kötelezően következő szűk értelemben kell meghatározni.

142.

Az a hely, ahol a szabadságvesztés-büntetéssel vagy szabadságelvonással járó intézkedéssel sújtott személy lakik vagy tartózkodik, azért releváns a visszailleszkedése szempontjából, mert ez a visszailleszkedés arra irányul, hogy az érintett újra megtalálhassa helyét a társadalomban, vagyis abban a családi, szociális és szakmai környezetben, amelyben a rá kiszabott szankció végrehajtását megelőzően élt, és amelybe büntetése letöltése után valószínűleg visszatér.

143.

Ennek megfelelően az Európa Tanács tagállamai a büntetésvégrehajtási szabályokról szóló ajánlásokban kifejezték abbéli óhajukat, hogy a szabadságvesztés-büntetés végrehajtása a lehető legteljesebb mértékben olyan körülmények között történjen, amelyek lehetővé teszik a fogvatartott számára, hogy fenntartsa és erősítse a családjával való kapcsolatát. A büntetés végrehajtása során azt a benyomást kell kelteni a fogvatartottban, hogy nincs kizárva a társadalomból. A fogva tartásnak végül könnyebbé kell tennie az érintett számára, hogy a büntetés letöltése után munkát találjon vagy korábbi állásában újra elhelyezkedjen a szabadulásra felkészítő, a büntetésvégrehajtási intézetben megvalósított programnak vagy a felügyelet melletti feltételes szabadságra bocsátásnak köszönhetően. ( 37 )

144.

Ezen ajánlások végrehajtása következésképpen megköveteli, hogy a büntetés vagy intézkedés végrehajtása a lehető legkisebb mértékben szakítsa ki a fogvatartottat családjából, valamint szociális és szakmai környezetéből.

145.

E megfontolásokból a kerethatározat 4. cikkének 6. pontjában szereplő „lak[ik]” és „tartózkodik” fogalmak tartalmának meghatározásához a következő tanulságok vonhatók le.

146.

Egyfelől e két fogalom tartalma szerintem nem különbözik; erre utal az a tény is, hogy a kerethatározat 5. cikkének 3. pontja kizárólag a lakost említi. Másfelől e fogalmak arra a helyzetre irányulnak, amelyben az európai elfogatóparanccsal keresett személyt olyan kötelékek fűzik a végrehajtó tagállamhoz, amelyek alapján e tagállam igazságügyi hatósága arra a következtetésre juthat, hogy a büntetést – annak érdekében, hogy betölthesse reintegrációs funkcióját – az említett tagállamban kell végrehajtani. A kerethatározat 4. cikkének 6. pontja értelmében vett „tartózkod[ási hely]” fogalma alatt tehát azt a helyet kell érteni, ahol az adott személy alapvető érdekeinek központja van.

147.

Véleményem szerint tehát ez a fogalom több feltételből adódó ténybeli helyzetre vonatkozik, amelyek közül a leginkább relevánsak – amint azt az osztrák, a lengyel és a finn kormány, valamint a Bizottság javasolja – a családi és szociális kapcsolatok, a nyelvhasználat, a lakóhellyel rendelkezés, az állással rendelkezés, valamint az államban tartózkodás tartama, és az érintett azon szándéka, hogy a fogva tartásának végét követően ott marad.

148.

Ez a felsorolás nem lehet kimerítő jellegű; szerintem a végrehajtó igazságügyi hatóságnak mindig az érintett személy egyedi helyzetének értékelése alapján kell alkalmaznia a kerethatározat 4. cikkének 6. pontjában szereplő végrehajtás-megtagadási okot.

149.

Ebből az elemzésből a kérdést előterjesztő bíróság által felsorolt körülményeket illetően a következő következtetéseket lehet levonni.

150.

Először is, az a tény, hogy az érintett személy megszakításokkal tartózkodott a végrehajtó tagállamban, nem teszi vitathatóvá az e személy és állam közötti kötődést. Valamely személy ugyanis elmehet külföldre üdülési vagy szakmai célból anélkül, hogy ezzel változna alapvető érdekeinek központja.

151.

Ennek megfelelően az a tény, hogy a jelen ügyben Sz. Kozłowski 2005 júniusában, majd ugyanezen év karácsonyi szünete alatt, valamint 2006 februárjában és márciusában elhagyta Németországot, önmagában nem bizonyítja, hogy az érintett alapvető érdekeinek központja e tagállamon kívül volt.

152.

Másodszor az a körülmény, hogy az európai elfogatóparanccsal keresett személyt ítélet alapján fogva tartják a végrehajtó tagállamban, szintén nem releváns sem a lakosi minőség, sem annak hiánya bizonyításának szempontjából.

153.

Amint már láttuk, a kerethatározat 4. cikkének 6. pontja értelmében vett „lak[óhely]” fogalma alatt azt a helyet kell érteni, ahol az európai elfogatóparanccsal keresett személy alapvető érdekeinek központja van, és ahova a büntetése letöltését követően vissza kíván térni. Az e hely meghatározását lehetővé tévő körülmények arra szolgálnak, hogy értékelni lehessen az érintett személy kötődésének fokát a végrehajtó tagállam társadalmához.

154.

A kerethatározat 4. cikkének 6. pontja értelmében vett „lakóhely” fogalma tehát az érintett személy szándékából ered, és szükségszerűen olyan helyet jelent, ahol jogait gyakorolja vagy gyakorolhatja.

155.

Ebből a szempontból tehát az a hely, ahol az európai elfogatóparanccsal keresett személy szabadságvesztés-büntetését tölti, egyáltalán nem releváns, mivel ezt a helyet nem maga választotta, hanem az igazságügyi hatóságok, továbbá ott jogai jelentős részét nem gyakorolhatja.

156.

A kérdést előterjesztő bíróság arra is választ vár a Bíróságtól, hogy az a tény, hogy az európai elfogatóparanccsal keresett személy a külföldiek beutazására és tartózkodására vonatkozó szabályozás megsértésével tartózkodik a végrehajtó tagállamban, illetve ott üzletszerűen bűncselekményeket követ el, kizárja-e, hogy ezt a személyt lakosként ismerjék el. A bíróság választ vár továbbá arra, hogy az a tény, hogy az említett személy üzletszerűen bűncselekményeket követ el, önmagában kizárja-e a hely szokásos tartózkodási helyként történő elismerését.

157.

A kérdést előterjesztő bíróság azért teszi fel e kérdéseket, mert bizonytalannak tűnik, hogy Sz. Kozłowski három hónapot meghaladó németországi tartózkodása a tagállami jog alapján jogszerű volt-e, mivel ott nem folytatott kereső tevékenységet, és lényegében bűncselekmények elkövetéséből tartotta fenn magát.

158.

A holland kormány úgy érvel, hogy a büntetésnek a végrehajtó tagállamban történő végrehajtása feltételezi, hogy az érintettnek tényleges lehetősége van továbbra is ebben az államban tartózkodni a büntetése letöltését követően. A kerethatározat 4. cikkének 6. pontjával elérni kívánt visszailleszkedési cél e feltétellel érhető el.

159.

Következésképpen, ha a végrehajtó igazságügyi hatóság azt állapítja meg, hogy az érintettnek nincs joga a büntetése letöltését követően a végrehajtó tagállamban tartózkodni, akkor a kerethatározat 4. cikkének 6. pontjában szereplő végrehajtás-megtagadási ok alkalmazása tárgytalannak tűnik.

160.

Azt azonban, hogy az érintett személy képes-e büntetése letöltését követően a végrehajtó tagállamban tartózkodni – tekintettel arra, hogy ott nem a külföldiek beutazására és tartózkodására vonatkozó tagállami jognak megfelelően tartózkodik, és üzletszerűen bűncselekményeket követett el –, a végrehajtó igazságügyi hatóságnak a közösségi jogi követelményeknek megfelelően és az alapvető jogok tiszteletben tartásával kell értékelnie.

161.

A helyzet tehát attól függően változik, hogy az érintett személy uniós polgár, vagy valamely harmadik állam állampolgára.

162.

A közösségi jog jelenlegi állapota szerint azon követelmények meghatározása, amelyek a harmadik államok állampolgárainak az Unió tagállamaiba történő belépésére és ott-tartózkodására vonatkoznak, nagyrészt továbbra is a tagállamok hatáskörébe tartoznak. Ezen állampolgárok helyzete lényegében csak akkor tartozik a közösségi jog hatálya alá, ha valamely uniós polgár családtagjai, vagy olyan állam állampolgárai, amellyel a Közösség egyezményt kötött, vagy a családegyesítési jogról szóló irányelv, ( 38 ) illetve a harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgárainak jogállásáról szóló irányelv ( 39 ) hatálya alá tartoznak.

163.

Következésképpen, ha a végrehajtó tagállam joga alapján az a tény, hogy valamely harmadik állam állampolgára jogellenesen tartózkodik a tagállam területén, és ott üzletszerűen bűncselekményeket követ el, az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményben és az Európai Unió Alapjogi Chartájában garantált jogok tiszteletben tartása mellett nem teszi számára lehetővé, hogy a büntetése letöltését követően továbbra is ebben az államban tartózkodjon, akkor ez a személy nem tekinthető a kerethatározat 4. cikkének 6. pontja értelmében vett lakosnak.

164.

Ezzel szemben más a helyzet, ha az európai elfogatóparanccsal keresett személy – Sz. Kozłowskihoz hasonlóan – uniós polgár.

165.

Ahogyan azt a Bizottság megjegyzi, valamint ahogy az a 2004/38/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv ( 40 ) (11) preambulumbekezdésében is szerepel, egy másik tagállamban való tartózkodás alapvető és személyes jogát közvetlenül a Szerződés ruházza az uniós polgárokra, és az nem függ adminisztratív eljárások teljesítésétől.

166.

Igaz, ez a jog nem feltétlen. Az első öt év alatt feltétele, hogy az érintett személy elegendő forrással és betegbiztosítással rendelkezzen annak érdekében, hogy ne jelentsen terhet a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerének. A biztos forrás hiánya azonban nem vezethet automatikusan kiutasítási intézkedéshez.

167.

A 2004/38 irányelv (16) preambulumbekezdése szerint ilyen intézkedést csak akkor lehet hozni, ha az érintett személy indokolatlan terhet jelent a fogadó állam szociális segítségnyújtási rendszerének. Ez utóbbi esetben az államnak az intézkedés meghozatala előtt meg kell vizsgálnia, hogy nem csak ideiglenes nehézségekről van-e szó, illetve figyelembe kell vennie a tartózkodás tartamát, az érintett személyes helyzetét és a nyújtandó támogatás összegét.

168.

Következésképpen egyedül az a tény, hogy Sz. Kozłowski nem rendelkezik biztos forrásokkal, és így megsértené a külföldiek beutazásáról és tartózkodásáról szóló német szabályozást, önmagában még nem bizonyítja, hogy szabadságvesztés-büntetése letöltését követően nem tud jogszerűen a végrehajtó tagállamban tartózkodni. Önmagában ez a tény nem zárja ki, hogy az érintett ezen állam lakosának minősüljön, mivel rá vonatkozóan nem hoztak a közösségi jognak megfelelő kiutasítási intézkedést. ( 41 )

169.

Ugyanígy, bűncselekmény valamely tagállamban történő elkövetése nyomán az uniós polgár megfosztható attól a jogától, hogy ebben az államban tartózkodjon, de ez csak a 2004/38 irányelv 27–33. cikkében szereplő nagyon megszorító feltételeknek megfelelően meghozott kiutasítási határozat eredménye lehet.

170.

Emlékeztetni kell arra, hogy ilyen határozatot csak kivételes esetben lehet hozni, ha az érintett magatartása valódi, közvetlen és kellően súlyos fenyegetést jelent a társadalom valamely alapvető érdekére. Ezenkívül, a közrendi vagy közbiztonsági okokból hozott kiutasító határozat meghozatala előtt a fogadó tagállamnak figyelembe kell vennie, hogy az érintett személy mennyi ideje tartózkodott a területén, valamint az érintett személy életkorát, egészségi állapotát, családi és gazdasági helyzetét, társadalmi és kulturális integrációját a fogadó tagállamban, valamint a származási országgal fennálló kapcsolatainak szorosságát.

171.

Ebből következően az a körülmény, hogy valamely uniós polgár üzletszerűen bűncselekményeket követett el a végrehajtó tagállam területén, önmagában nem zárja ki, hogy a kerethatározat 4. cikkének 6. pontja értelmében vett „lakos[nak]” minősüljön. Ez a körülmény ugyanis nem bizonyítja, hogy az érintett alapvető érdekeinek központja ezen államon kívül van.

172.

Ebből az is következik, hogy az a tény, hogy az uniós polgár a végrehajtó tagállamban annak a külföldiek beutazására és tartózkodására vonatkozó jogát sértve tartózkodik, és ott üzletszerűen bűncselekményeket követ el, csak akkor akadálya annak, hogy őt a kerethatározat 4. cikkének 6. pontja értelmében vett „lakos[nak]” ismerjék el, ha rá vonatkozóan a közösségi jognak megfelelő kiutasítási intézkedést hoztak.

173.

E megfontolásokra tekintettel azt javaslom a Bíróságnak, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre válaszolva mondja ki, hogy valamely személy a kerethatározat 4. cikkének 6. pontja értelmében akkor tartózkodik vagy lakik a végrehajtó tagállamban, ha alapvető érdekei központja ott van, és így a társadalomba való visszailleszkedésének elősegítése érdekében a büntetés e tagállamban történő végrehajtása látszik szükségesnek. E feltétel teljesülésének megítéléséhez a végrehajtó igazságügyi hatóságnak az érintett személy egyéni helyzetére vonatkozó releváns tények összességét meg kell vizsgálnia.

174.

Ezenkívül azok a körülmények, hogy az európai elfogatóparanccsal keresett személy megszakításokkal tartózkodott a végrehajtó tagállamban, és ott fogva tartják, nem meghatározó vagy releváns szempontok annak megítéléséhez, hogy a kerethatározat 4. cikkének 6. pontja értelmében ebben az államban tartózkodik-e, vagy lakik-e. Végül azok a körülmények, hogy az érintetett személy az adott államnak a külföldiek beutazására és tartózkodására vonatkozó jogát sértve tartózkodik a végrehajtó tagállamban, és ott üzletszerűen bűncselekményeket követ el, csak akkor akadályai annak, hogy ebben az államban tartózkodónak vagy lakónak minősüljön, amennyiben uniós polgár, ha rá vonatkozóan a közösségi jognak megfelelő kiutasító határozatot hoztak.

175.

A fenti megfontolásokra tekintettel azt javasoljuk a Bíróságnak, hogy a következőképpen válaszoljon az Oberlandesgericht Stuttgart által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre: