1.

A jelen eljárás újabb alkalmat kínál a Bíróságnak arra, hogy a kartelljogi felelősség vállalkozáscsoportokon belüli betudhatóságára vonatkozó ítélkezési gyakorlatát egy jelentős vonatkozásban pontosítsa. Az ETI és társai ügyben a közelmúltban hozott ítélet ( 2 ) tárgyát képező esettel ellentétben azonban a jelen ügy nem a vállalkozás jogutódlásának problémájáról, hanem arról a kérdésről szól, hogy az anyavállalat milyen feltételek mellett felel a leányvállalatai kartellvétségeiért.

2.

Jelen ügy hátterében azon kartelljogi eljárás áll, amelyben a Bizottság megállapította, hogy az Akzo Nobel NV 100%-os tulajdonában álló négy leányvállalat azzal, hogy a kolin-klorid-ágazatban a kartelljogba ütköző megállapodásokban vett részt, megsértette az EK 81. cikk (1) bekezdését és az EGT-Megállapodás 53. cikkének (1) bekezdését. ( 3 ) Habár maga az Akzo Nobel NV anyavállalat a kartellben nem vett részt, leányvállalataival egyetemlegesen bírsággal sújtották. A Bizottság erre vonatkozó 2004. december 9-i határozatát ( 4 ) (a továbbiakban: vitatott határozat) az Elsőfokú Bíróság 2007. december 12-i ítéletével ( 5 ) (a továbbiakban: megtámadott ítélet) teljes egészében helybenhagyta.

3.

A Bíróság előtt jelenleg az Akzo Nobel NV és az Akzo Nobel csoport négy további társasága fellebbezésének elbírálása van folyamatban. A felek alapvetően egyetértenek abban, hogy az anyavállalat felelősségre vonható a leányvállalatai kartellvétségéért, ha azokra meghatározó befolyást gyakorol. Erősen vitatott azonban, hogy az ilyen befolyásolás vélelmezhető-e abban az esetben, ha az anyavállalat a leányvállalatainak 100%-os tulajdonosa, vagy ezen felül szükség van-e konkrét támpontokra arra vonatkozóan, hogy az anyavállalat a leányvállalatainak kereskedelmi magatartását is befolyásolja; e tekintetben az Elsőfokú Bíróság ítélkezési gyakorlata nem egységes. ( 6 ) Tisztázni kell ezenkívül, hogy pontosan mire kell az anyavállalat meghatározó befolyásának vonatkoznia (a meghatározó befolyás tárgya).

4.

Ezen ügy jogi hátterét az EK 81. cikk (1) bekezdése, az EGT-Megállapodás 53. cikkének (1) bekezdése és az 1/2003/EK rendelet 23. cikkének (2) bekezdése ( 7 ) adja.

5.

Az EK 81. cikk (1) bekezdésének releváns rendelkezései az alábbiak:

„A közös piaccal összeegyeztethetetlen és tilos minden olyan vállalkozások közötti megállapodás, vállalkozások társulásai által hozott döntés és összehangolt magatartás, amely hatással lehet a tagállamok közötti kereskedelemre, és amelynek célja vagy hatása a közös piacon belüli verseny megakadályozása, korlátozása vagy torzítása, így különösen:

[…]”

6.

Az EGT-Megállapodás 53. cikkének (1) bekezdése az EK 81. cikk (1) bekezdésével alapvetően megegyező tartalmú előírást tartalmaz, de az EGT-Megállapodás szerződő felei közötti kereskedelemre, valamint az e megállapodás hatálya alá tartozó területre vonatkozik.

7.

Az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése a következőkről rendelkezik:

„A Bizottság határozattal bírságot szabhat ki a vállalkozásokra vagy vállalkozások társulásaira, amennyiben azok akár szándékosan, akár gondatlanságból:

[…]

A jogsértésben részt vevő vállalkozások és vállalkozások társulásai tekintetében a bírság egyenként nem haladhatja meg az előző üzleti év teljes forgalmának 10%-át.

[…]”

8.

A Bizottság megállapításai szerint, amelyekre az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítéletben hivatkozik, ( 8 ) a szóban forgó ügynek a következő tényállás szolgál alapjául:

9.

Miután 1999 áprilisában egy amerikai vállalkozás „méltányossági intézkedés” alkalmazására irányuló kérelmet nyújtott be a Bizottsághoz, az utóbbi vizsgálatot indított a világméretű kolin-klorid-ágazatot illetően.

10.

A kolin-klorid B-komplex vízben oldódó vitamincsoportba tartozik (B4 vitamin), amelyet elsősorban a takarmányiparban használnak élelmiszer-adalékanyagként. A gyártókon kívül a kolin-klorid piaca érinti egyrészt a feldolgozókat, akik a terméket folyékony formában szerzik be a gyártóktól, és kevert kolin-kloriddá alakítják a gyártó vagy saját maguk számára, másrészt a forgalmazókat.

11.

A fellebbezők, az Akzo Nobel csoport öt vállalkozása a kolin-klorid piacán tevékenykedik. A hollandiai székhelyű Akzo Nobel NV az Akzo Nobel csoport anyavállalata, és (tiszta holdingtársaságként) leányvállalatai, az Akzo Nobel Chemicals International BV és az Akzo Nobel Nederland BV tőkéjének 100%-ával rendelkezik. Utóbbi a leányvállalata – az Akzo Nobel Chemicals BV – tőkéjének 100%-ával rendelkezik, mely utóbbi egyébiránt teljes mértékben birtokolja leányvállalata, az Akzo Nobel Functional Chemical BV részesedéseit.

12.

Vizsgálatának lezárását követően a Bizottság a vitatott határozat 1. cikkében megállapította, hogy a fellebbezők mind világ-, mind európai szinten az ármeghatározást, piacfelosztást és az EGT kolin-klorid piacán a versenytársakkal szembeni fellépést szolgáló megállapodásokban és összehangolt magatartásokban vettek részt, és ezzel megsértették az EK 81. cikk (1) bekezdését és az EGT-Megállapodás 53. cikkének (1) bekezdését. ( 9 )

13.

A megállapított jogsértések miatt a Bizottság a vitatott határozat 2. cikkében az Akzo Nobel NV-vel, az Akzo Nobel Nederland BV-vel, az Akzo Nobel Chemicals International BV-vel, az Akzo Nobel Chemicals BV-vel és az Akzo Nobel Functional Chemicals BV-vel mint egyetemlegesen kötelezettekkel szemben 20,99 millió euró összegű bírságot szabott ki.

14.

A vitatott határozat 3. cikkében a Bizottság elrendelte, hogy a fellebbezők azonnal vessenek véget az 1. cikkben meghatározott jogsértéseknek, és a jövőben tartózkodjanak a megállapított jogsértő magatartások megvalósításától, valamint minden olyan intézkedéstől, amelynek célja vagy hatása ezekkel azonos vagy egyenértékű lenne.

15.

Indokolásában a Bizottság kifejtette, hogy határozatának címzettjei között a leányvállalatok hiányzó gazdasági önállóságára tekintettel az Akzo Nobel NV anyavállalatnak is szerepelnie kell, annak ellenére, hogy az – a megnevezett leányvállalatokkal ellentétben – nem vett önállóan részt a kartellben. ( 10 ) A Bizottság ugyanezen okból vette alapul egész határozatában – nem utolsó sorban a bírság összegének kiszámításánál – az Akzo Nobel csoport piaci részesedését, illetve forgalmát. ( 11 )

16.

A Bizottság vitatott határozata ellen az Akzo Nobel NV, az Akzo Nobel Nederland BV, az Akzo Nobel Chemicals International BV, az Akzo Nobel Chemicals BV és az Akzo Nobel Functional Chemicals BV közös keresetet nyújtott be az Elsőfokú Bírósághoz, és kérték, hogy az semmisítse meg a fenti határozatot, és kötelezze a Bizottságot az eljárás költségeinek viselésére. Ezzel szemben a Bizottság azt kérte, hogy az Elsőfokú Bíróság a keresetet mint elfogadhatatlant vagy nyilvánvalóan megalapozatlant utasítsa el az Akzo Nobel Nederland BV, az Akzo Nobel Chemicals International BV, és az Akzo Nobel Chemicals BV vonatkozásában, a keresetet ezt meghaladó részében utasítsa el, és kötelezze a felpereseket a költségek viselésére.

17.

Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélettel 2007. december 12-én a vitatott határozatot teljes egészében helybenhagyta. A keresetet elutasította, és a felpereseket az eljárás költségeinek viselésére kötelezte.

18.

A Bíróság Hivatalához 2008. március 3-án érkezett közös fellebbezésükben az Akzo Nobel NV, az Akzo Nobel Chemicals International BV, az Akzo Nobel Nederland BV, az Akzo Nobel Chemicals BV és az Akzo Nobel Functional Chemicals BV azt kéri, hogy a Bíróság

19.

A Bizottság azt kéri, hogy a Bíróság

20.

A Bíróság a fellebbezést írásban tárgyalta. Egyik fél sem kérte tárgyalás tartását.

21.

A Bizottság mindenekelőtt két szempontból vitatja a fellebbezés elfogadhatóságát.

22.

Az első kifogásában vitatja a fellebbezők többségének fellebbezési jogosultságát, illetve az eljáráshoz fűződő érdekét. Kifejti, hogy a fellebbezéssel csupán az Akzo Nobel NV egyetemleges felelősségét támadják, tehát az Akzo Nobel Chemicals International BV, az Akzo Nobel Nederland BV, az Akzo Nobel Chemicals BV és az Akzo Nobel Functional Chemicals BV esetében hiányzik a locus standi (kereshetőségi jog).

23.

A Bizottságnak ez a kifogása nem helytálló. A fellebbezők fellebbezési jogosultságát a Bíróság alapokmánya 56. cikke második bekezdésének első mondata alapján már önmagában az a körülmény megalapozza, hogy kereseti kérelmüket az Elsőfokú Bíróság elutasította. ( 12 )

24.

Ami pedig az eljáráshoz fűződő érdeket illeti, ahhoz az állandó ítélkezési gyakorlat alapján arra van szükség, hogy a fellebbezés, amennyiben sikeres, előnyt jelentsen az azt benyújtó fél számára. ( 13 ) Márpedig ez vonatkozik az Akzo Nobel Chemicals International BV-re, az Akzo Nobel Nederland BV-re, az Akzo Nobel Chemicals BV-re és az Akzo Nobel Functional Chemicals BV-re is: még ha a fellebbezés a jelen ügyben kizárólag az Akzo Nobel NV egyetemleges felelőssége ellen irányul is, a többi fellebbező számára is konkrét előnyt jelenthet.

25.

Az Elsőfokú Bíróság ítélete ugyanis helybenhagyta a Bizottság által a fellebbezőkkel szemben egyetemlegesen kiszabott 20,99 millió eurós bírságot. Ha ez a helyzet nem változik, a Bizottság az egyetemleges kötelezettség elve alapján bármelyik fellebbezőtől szabadon követelheti a bírság teljes összegének megfizetését. Ha azonban a fellebbezési eljárásban az Elsőfokú Bíróság ítéletét az Akzo Nobel NV felelőssége tekintetében hatályon kívül helyeznék, a bírság megállapításánál már nem lehetne az egész Akzo Nobel vállalkozáscsoport piaci részesedését, illetve forgalmát figyelembe venni, ami azzal a következménnyel járna, hogy a leányvállalatokra egyetemlegesen kiszabott bírságnak sokkal kisebb mértékűnek kellene lennie. Ez tehát a többi fellebbező számára azzal a jelentős előnnyel járna, hogy a teljes összeget, amelyet a Bizottság az egyetemleges kötelezettség elve alapján mindegyiküktől külön követelhetne, jelentősen csökkenteni kellene. Ezenfelül ily módon csökkenne annak kockázata, hogy sikertelenül zárul az egyetemleges kötelezettség vállalkozáscsoporton belüli felosztása.

26.

A fellebbezés elfogadhatóságával szembeni második kifogásában a Bizottság előadja, hogy a fellebbezés alátámasztására felhozott jogalapok egy része elfogadhatatlan új jogalapnak tekintendő. Ugyanis a fellebbezők az Elsőfokú Bíróság előtt önmagában nem vitatták annak a vélelemnek az érvényességét, hogy az anyavállalat meghatározó befolyást gyakorol a 100%-os tulajdonában álló leányvállalatra. Ezenfelül a fellebbezők az elsőfokú eljárásban nem hivatkoztak arra, hogy a meghatározó befolyás tárgyának tág értelmezése – ahogyan ezt most állítják – sérti a személyes felelősség elvét.

27.

A Bizottságnak ezt a kifogását is el kell utasítani.

28.

Kétségtelen, hogy a Bíróság eljárási szabályzatának 118. cikkével összefüggésben értelmezett 42. cikkének 2. §-a alapján a fellebbezési eljárásban nem lehet új jogalapot felhozni. A fellebbezőnek azonban lehetősége van arra, hogy az általa már az elsőfokú eljárásban előadott jogalapok tekintetében új érveket hozzon fel, különösen az Elsőfokú Bíróságnak a megtámadott ítéletben kifejezésre jutott jogi álláspontjára adott reakcióként. ( 14 ) A Bizottság álláspontjával ellentétben nem az a mérvadó, hogy a fellebbezők hivatkoznak-e egyáltalán új érvre, hanem az, hogy az újonnan felhozott érv önálló jogalapnak, vagy csak az eljárásban már felhozott jogalap elfogadható kiterjesztésének minősül-e. ( 15 )

29.

Még annak feltételezése esetén is, hogy a fellebbezők a jelen ügyben csak a fellebbezési eljárásban vitatták a vélelem alkalmazhatóságát, ezzel csupán az első fokú eljárásban már felhozott jogalapot tágították, amelynek során ugyanis hivatkoztak többek között arra, hogy az Akzo Nobel NV-t jogellenesen vonták felelősségre egyetemlegesen kötelezettként, mivel a leányvállalatai piaci magatartására gyakorolt „meghatározó befolyás” hiányában ezekkel nem alkot gazdasági egységet, és így az EK 81. cikk értelmében vett vállalkozást sem. Az csak az Akzo Nobel NV „meghatározó befolyásának” általuk állított hiányát alátámasztó további érvnek tekintendő, ha most a fellebbezési eljárásban a vélelem alkalmazhatóságát kifejezetten kétségbe vonják. Ez a vélelem ugyanis egyedül a „meghatározó befolyás” ismérveinek végrehajtását és gyakorlati alkalmazását szolgálja, azzal tehát szoros kapcsolatban áll.

30.

Mindez különösen érvényes arra tekintettel, hogy a fellebbezés – az EK 225. cikknek, a Bíróság alapokmánya 58. cikke első bekezdésének és a Bíróság eljárási szabályzata 112. cikke 1. §-a c) pontjának megfelelően – nem korlátozódhat az Elsőfokú Bíróság előtt felhozott jogalapok és érvek ismétlésére, hanem kifejezetten az Elsőfokú Bíróság állítólagos jogi tévedésére vonatkozó fejtegetéseket kell tartalmaznia. ( 16 ) Mivel az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítéletében hangsúlyosan foglalkozott a szóban forgó vélelemmel, ( 17 ) a fellebbezők kötelesek voltak fellebbezési kérelmükben szintén e vélelemmel foglalkozni. Első fokon ellenben ez még nem feltétlenül volt szükséges, mivel a Bizottság a vitatott határozatban – nem úgy, mint később az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítéletében – nem foglalkozott részletesen a vélelemmel.

31.

A Bíróság eljárási szabályzata 118. cikkének értelme és célja sem követeli meg a fenti jogi értékelés módosítását. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint e rendelkezés annak megakadályozását szolgálja, hogy a Bíróság az Elsőfokú Bíróság által eldöntött jogvitán túlterjedő jogvitával foglalkozzon; a fellebbezési eljárás keretében a Bíróság hatásköre az első fok bírái előtt megvitatott jogalapokról hozott jogi döntés megítélésére korlátozódik. ( 18 ) Jelen ügyben azonban az Elsőfokú Bíróság az Akzo Nobel NV-t illetően már behatóan foglalkozott a vélelem feltételeivel és alkalmazhatóságával. ( 19 )

32.

Hasonlóképpen a fellebbezők azon érve, amely szerint a meghatározó befolyás tárgyának tág értelmezése a személyes felelősség elvét sérti, szintén nem minősül elfogadhatatlan új jogalapnak. A fellebbezők ugyanis már az Elsőfokú Bíróság előtt hivatkoztak arra, hogy az anyavállalat meghatározó befolyását csak akkor kell figyelembe venni, ha az a leányvállalat üzletpolitikájának meghatározott aspektusaira vonatkozik. ( 20 ) Az Elsőfokú Bíróság – amely e tekintetben a meghatározó befolyás tárgyának tág értelmezéséből indul ki – ezt az érvelést a megtámadott ítéletben elutasította. Ha a fellebbezők most ezen – az álláspontjuk szerint túl tág – értelmezés következményeit vitatják, csupán az Elsőfokú Bíróság erre vonatkozó megfontolásaira válaszolnak.

33.

Érvelésük tehát egy olyan jogalapra vonatkozó, elfogadható új érvnek minősül, amely már az elsőfokú eljárásnak is tárgya volt. E tekintetben sem áll fenn a veszélye annak, hogy a Bíróság a fellebbezési eljárásban túlléphetné a hatáskörét, hiszen az Elsőfokú Bíróság már behatóan foglalkozott az anyavállalat meghatározó befolyásának tárgyát firtató kérdéssel. ( 21 )

34.

A fellebbezés következésképpen teljes egészében elfogadható.

35.

A fellebbezők úgy vélik, hogy az Akzo Nobel NV jogellenesen szerepel a vitatott határozat címzettjei között, és ily módon ez utóbbit az Akzo Nobel csoport anyavállalataként jogellenesen tették felelőssé leányvállalatainak kartellvétségéért. E vélemény alapján a fellebbezők egyetlen jogalappal támadják meg az elsőfokú ítéletet. Előadják, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen értelmezte és alkalmazta a vállalkozásnak az EK 81. cikk, illetve az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése szerinti fogalmát azáltal, hogy az Akzo Nobel NV-t és annak leányvállalatait egyetlen vállalkozásnak tekintette.

36.

A kartellvétség alapvető problémája abból ered, hogy a versenyjogi szabályok címzettjei és a versenyhatóságok határozatainak címzettjei nem szükségképpen azonosak. ( 22 )

37.

Amíg ugyanis a versenyjogi szabályok a vállalkozásokra vonatkoznak, és azok szervezetétől és jogi formájától függetlenül közvetlenül alkalmazhatóak rájuk, ( 23 ) addig a versenyjog szabályainak megsértése miatti szankció ügyében hozott versenyhatósági határozat címzettjei csak személyek lehetnek, nem utolsósorban azért, mert az ilyen határozatokat adott esetben végre is kell hajtani. ( 24 ) Ezért vetődik fel a kérdés – minden olyan esetben, amikor a versenyhatóság kartellvétséget szankcionál – hogy ki az a konkrét személy, akinek ez a jogsértés betudható. ( 25 )

38.

A betudás kritériumainak megválasztása során a kiszabott intézkedések szankciójellegét is figyelembe kell venni, mint ahogy azok céljára és tartalmára is tekintettel kell lenni.

39.

A versenyhatóságok által a jogellenes kartellvétségek büntetéseként kiszabott intézkedések – különösen a pénzbírságok – szankciójellegéből következik, hogy a büntetőjoggal legalábbis rokon területről van szó. Ezért a kartellvétség betudásának szempontjából a személyes felelősség elve ( 26 ) a mérvadó, amely maga is a jogállamiság és a felróhatóság elvéből ered. ( 27 ) A személyes felelősség azt jelenti, hogy a kartellvétség alapvetően annak a természetes vagy jogi személynek tudható be, aki a kartellben részes vállalkozást működteti. ( 28 ) Másként fogalmazva, az a jogalany felelős, amely e vállalkozást megtestesíti.

40.

Ami az elrendelt intézkedések értelmét és célját illeti, számításba kell venni, hogy azok a versenyjogi szabályok hatékony érvényesítését szolgálják a belső piaci verseny torzulásának megakadályozása érdekében (az EK 3. cikk (1) bekezdésének g) pontja). Ezért az említett intézkedéseknek vissza kell tartaniuk a gazdasági szereplőket a kartellvétségek elkövetésétől. ( 29 )

41.

A személyes felelősség elvének elfogadása rendszerint egyben a versenyjogi szabályok hatékony érvényesítéséhez is hozzájárul, amennyiben igaz, hogy a vállalkozás üzemeltetőjének egyben meghatározó befolyása is van e vállalkozás piaci magatartására. Az üzemeltetőnek ezt a magatartást a kiszabott szankciók hatására módosítania kell oly módon, hogy a vállalkozás a jövőben a versenyszabályoknak megfelelő magatartást tanúsítson. A szankciónak egyidejűleg általános visszatartó hatása is van, mivel más gazdasági szereplőket is eltántoríthat a kartellvétségek elkövetésétől.

42.

A gazdasági szereplők egyre összetettebbé váló szervezeti felépítésére tekintettel természetesen előfordulhat, hogy egy vállalkozás több társaságból áll, és hogy nem – vagy nem egyedüliként – a kartellvétségért voltaképpen felelős természetes vagy jogi személy az, aki kifelé a kartell résztvevőjeként megjelenik. A versenyjogi szabályok alkalmazása tekintetében a két szerződő fél elkülönülő jogi személyiségéből fakadó formális elkülönülés nem meghatározó, ugyanis a döntő tényező a piacon kifejtett magatartásuk egységessége vagy annak hiánya. ( 30 )

43.

Ha az anyavállalat egy csoportszerkezetben meghatározó befolyást gyakorol a leányvállalataira, amelyek közül néhányan – harmadik felekkel közösen – kartellben vettek részt, a személyes felelősség elve és a versenyjogi szabályok hatékony érvényesítésének célja azt kívánja, hogy a kartellvétség szankcionálása céljából a csoportnak a kartellben részt vevő valamennyi vállalatát az anyavállalattal együtt egyetemlegesen felelősségre vonják. Csak így lehet biztosítani azt is, hogy a kiszabandó bírság összegének meghatározásakor helyesen vegyék figyelembe az egész vállalkozás tényleges gazdasági erejét, és hogy a bírság végrehajtását ne veszélyeztesse az anyavállalat és leányvállalatai közötti esetleges vagyonmozgatás.

44.

Ebben az értelemben az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy az anyavállalatnak betudható a leányvállalata magatartása, különösen akkor, ha a leányvállalat önálló jogalanyisága ellenére nem önálló módon határozza meg saját piaci magatartását, hanem lényegében az anyavállalat utasításait követi. ( 31 )

45.

Jelen esetben éppen ez a kérdés áll az érdeklődés középpontjában. Azt kell tisztázni, hogy az Akzo Nobel NV-t anyavállalatként jogszerűen vonták-e felelősségre a leányvállalatai által elkövetett kartellvétségért. ( 32 ) A fellebbezők egyrészt arra hivatkoznak, hogy az Elsőfokú Bíróság a bizonyítási teher téves felfogásából indult ki az Akzo Nobel NV által a leányvállalataira gyakorolt meghatározó befolyás tekintetében (a fellebbezés jogalapjának első része). Másrészt az Elsőfokú Bíróság tévedett e befolyás tárgyát illetően annyiban, amennyiben feltételezte, hogy e tekintetben a vállalkozások közötti minden szervezeti, gazdasági és jogi kapcsolatot figyelembe kell venni, míg valójában csupán a szűkebb értelemben vett üzletpolitikára kell tekintettel lenni (a fellebbezés jogalapjának második része).

46.

A fellebbezés jogalapjának első része az anyavállalat leányvállalataira gyakorolt meghatározó befolyása bizonyításának követelményeire vonatkozik. A fellebbezők felróják az Elsőfokú Bíróságnak, hogy a megtámadott ítélet 60–62. pontjában félreértelmezte a bizonyításnak az ítélkezési gyakorlatban megállapított követelményeit.

47.

Mindenekelőtt, a fellebbezési eljárás felei egyetértenek abban, hogy a leányvállalat kartellvétsége két együttes feltétel megvalósulása esetén tudható be az anyavállalatnak: egyrészt az anyavállalatnak olyan helyzetben kell lennie, hogy meghatározó befolyást gyakorolhasson a leányvállalatára, másrészt ezt a befolyást ténylegesen gyakorolnia is kell. ( 33 )

48.

Ahhoz, hogy az anyavállalat abban a helyzetben legyen, hogy a leányvállalatára meghatározó befolyást gyakorolhasson, az anya- és a leányvállalat között a gazdaságinál szélesebb körű függőségnek kell fennállnia. ( 34 ) Jelen ügyben azonban nem kell hosszan elidőzni azon, hogy a két társaság között ehhez milyen típusú kapcsolatra van szükség, mivel ( 35 ) az anyavállalat kétségtelenül képes leányvállalatára meghatározó befolyást gyakorolni, ha a jelen ügyben szereplő Akzo Nobel NV-hez hasonlóan leányvállalatát 100%-ban ellenőrzi, ( 36 ) akár közvetlen részesedés, akár más társaságokban meglévő részesedései útján.

49.

Erősen vitatott azonban a felek között, hogy milyen követelményeket kell teljesíteni az anyavállalat által a leányvállalataira gyakorolt meghatározó befolyás tényleges gyakorlásának bizonyítása érdekében. A Bizottsággal ellentétben a fellebbezők úgy vélik, hogy a kartelljogi felelősség betudhatósága – legalábbis a jelen jogvitában – kizárólag akkor jöhet számításba, ha a 100%-os részesedésen túl konkrét tények utalnak arra, hogy az anyavállalat ténylegesen befolyásolta a leányvállalatát. Leegyszerűsítve azt lehetne mondani, hogy a fellebbezők álláspontja szerint a meghatározó befolyásolás bizonyításának követelményei „100% plusz x” képletnek felelnek meg.

50.

A fellebbezők fenti véleménye számomra nem meggyőző. Amint azt a következőkben ki fogom fejteni, azt nem támasztja alá a Bíróság eddigi ítélkezési gyakorlata, amely éppen ellenkezőleg azt a megdönthető vélelmet állítja fel, hogy a leányvállalatát 100%-ban uraló anyavállalat a meghatározó befolyását ténylegesen is gyakorolja (lásd az alábbi a) pontot). Véleményem szerint egyébként sem indokolt ettől a vélelemtől elszakadni, és a bizonyítás követelményeit a fellebbezők szerinti „100% plusz x” formulára szigorítani (lásd az alábbi b) pontot).

51.

A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint vélelem áll fenn arra vonatkozóan, hogy a leányvállalatában 100%-os részesedéssel rendelkező anyavállalat a meghatározó befolyását ténylegesen gyakorolja is.

52.

Már az AEG-ügyben hozott ítéletből is következik, hogy egy csoporton belüli versenyellenes magatartás betudásának keretében nem szükséges azt vizsgálni, hogy az anyavállalat élt-e a rendelkezésére álló azon lehetőséggel, hogy a 100%-os tulajdonában álló leányvállalatainak forgalmazási és árpolitikáját meghatározó módon befolyásolja. A Bíróság szerint ugyanis egy 100%-os tulajdonú leányvállalat „szükségszerűen ugyanazon – alapszabály szerint meghatározott – társasági szervek által előírt politikát követi, amely szervek az anyavállalat politikáját is meghatározzák”. ( 37 )

53.

Ezt az ítélkezési gyakorlatot a Stora-ügyben hozott ítélet is megerősíti, amely szerint már az anyavállalatnak a leányvállalat tőkéjével való rendelkezése arra enged következtetni, hogy az anyavállalat ténylegesen meghatározó befolyást gyakorol e leányvállalat magatartására. ( 38 )

54.

Az, hogy megdönthető vélelemről van szó, a Stora-ügyben hozott ítéletből is kitűnik. A Bíróság abban ugyanis úgy határozott, hogy az anyavállalat (mint fellebbező) kötelessége volt, hogy a meghatározó befolyásra vonatkozó vélelmet megfelelő ellenbizonyítékokkal megdöntse. ( 39 )

55.

A fellebbezők mindazonáltal a Stora-ügyben hozott ítélet 28. és 29. pontjára utalva megkísérlik bemutatni, hogy ott a Bíróság korlátozta a vélelem hatályát, és szigorította a magatartás anyavállalat és leányvállalat közötti betudásának feltételeit. Az ítélet szóban forgó részei a következőképpen szólnak:

56.

A fellebbezők véleményével ellentétben a Stora-ügyben hozott ítélet ezen részei semmi esetre sem érthetők úgy, hogy a Bíróság eltávolodott volna az eddigi ítélkezési gyakorlatától, szigorítva a kartelljogi felelősség anya- és leányvállalat közötti betudhatóságának követelményeit.

57.

Kétségtelen, hogy a Bíróság az Elsőfokú Bíróság megállapításainak felülvizsgálata körében valóban kifejtette, hogy az Elsőfokú Bíróság „nem abból indult ki, hogy az anyavállalat felelőssége egyedül a 100%-os tőkerészesedésből fakad”. ( 40 ) Ebből azonban nem lehet arra következtetni, hogy a versenyhatóság kötelessége, hogy az anyavállalat 100%-os tulajdonú leányvállalatára gyakorolt konkrét befolyását alátámasztó bizonyító erejű adatokat szolgáltasson annak érdekében, hogy a leányvállalat kartellvétsége az anyavállalatnak betudható legyen. E megfogalmazással a Stora-ügyben hozott ítélet csupán azt szögezi le, hogy az anyavállalatnak a jogvitában lehetőségében áll, hogy a meghatározó befolyás létét ellenbizonyítékok előterjesztésével vitassa, és így a befolyás 100%-os tőkerészesedés esetén fennálló vélelmét megdöntse.

58.

Mindez különösen egyértelművé válik a Bíróság Stora-ügyben hozott ítéletének további részében kifejtettek alapján. E fejtegetésekben tisztázódik, hogy az Elsőfokú Bíróság „[a] leányvállalat teljes tőkéjével való rendelkezés esetén […] jogosan feltételezhette […], hogy az anyavállalat ténylegesen meghatározó befolyással van a leányvállalata viselkedésére”, és hogy „a felperes [– azaz az anyavállalat –] feladata [volt] e vélelem megdöntése elegendő bizonyíték előterjesztése útján”. ( 41 )

59.

Az a körülmény, hogy a Stora-ügyben a Stora-csoport anyavállalata a Bizottság egyedüli tárgyalópartnereként járt el, nem értelmezhető tévesen a vélelem korlátozásaként. Jóllehet a Bíróság, ahogyan korábban az Elsőfokú Bíróság is, ezt a körülményt az ítéletében kiemeli, ( 42 ) a „különösen” kötőszó használatával egyértelművé teszi, hogy azt, hogy a közigazgatási eljárásban a Stora-csoportot kizárólag az anyavállalata képviselte, csupán járulékos szempontnak tekintette, amely a meghatározó befolyás gyakorlásának egyébként is fennálló vélelmét nem korlátozhatja, hanem éppenséggel megszilárdíthatja. ( 43 )

60.

A Bíróság a Stora-ügyben hozott ítéletében a 100%-os tőkerészesedés mellett tehát semmiképpen sem támaszt további feltételeket a vélelem alkalmazásával szemben. Ezt támasztja alá a Mischo főtanácsnok ugyanezen ügyben ismertetett indítványával való összevetés is, mivel a főtanácsnok a magatartás anyavállalatnak való betudásához nem tartotta elegendőnek a 100%-os részesedést, és „további bizonyítékot” követelt meg. ( 44 ) Márpedig érvelését a Bíróság a Stora-ügyben hozott ítéletében egyáltalán nem fogadta el.

61.

Következésképpen az Elsőfokú Bíróság a Bíróság eddigi ítélkezési gyakorlatának keretei között maradt azzal, hogy a megtámadott ítéletében azon megdönthető vélelmet vette alapul, amely szerint az az anyavállalat, amely leányvállalata tőkéjének 100%-ával rendelkezik, meghatározó befolyást gyakorol annak magatartására. ( 45 ) A fellebbezők ezzel ellentétes előadása tehát megalapozatlan.

62.

Azt kell még megvizsgálni, hogy a Bíróságnak a jelen eset kapcsán meg kell-e ragadnia az alkalmat arra, hogy a bizonyítás követelményeit a fellebbezők szerinti „100% plusz x” követelményrendszerre szigorítsa. Ennek megvitatása éppen az Elsőfokú Bíróság közelmúltbeli ítélkezési gyakorlatának fényében tűnik szükségesnek; e tekintetben utalni kell különösen a DaimlerChrysler-ügyben ( 46 ) és a Bolloré-ügyben ( 47 ) hozott ítéletre, amelyekre a fellebbezők érvelésük alátámasztásaként hivatkoztak.

63.

Előrebocsátom, hogy az Elsőfokú Bíróság DaimlerChrysler-ügyben és Bolloré-ügyben hozott ítéletei – a fellebbezők állításával ellentétben – semmiképpen sem ugyanabba az irányba mutatnak.

64.

Ami mindenekelőtt a DaimlerChrysler-ügyben hozott ítéletet illeti – legalábbis felületes vizsgálat alapján – úgy tűnik, hogy az Elsőfokú Bíróság az anyavállalatnak a leányvállalatában fennálló 100%-os részesedését nem találja elegendőnek, és további támpontokat követel meg a meghatározó befolyás bizonyításához. Kifejti ugyanis, hogy „a 100%-os részesedés önmagában […] nem elegendő az anyavállalat felelősségének megállapítására […]”. ( 48 ) Közvetlenül ezen kijelentés után azonban az Elsőfokú Bíróság leszögezi: „[a]mennyiben […] az anyavállalat a leányvállalat egyedüli tulajdonosa, a Bizottság jogszerűen feltételezheti azt, hogy az anyavállalat ténylegesen meghatározó befolyást gyakorol leányvállalata magatartására […]”. ( 49 ) Ezenkívül az Elsőfokú Bíróság hangsúlyozza, hogy a jogvitában az anyavállalat feladata, hogy ezt a vélelmet a megfelelő bizonyítékokkal megdöntse. ( 50 )

65.

Azt a körülményt, hogy az anyavállalat a közigazgatási eljárás során a csoport vállalatait képviselő egyetlen tárgyalópartnerként járt el, – ahogyan azt a „különösen” kötőszó is egyértelművé teszi – pusztán járulékos szempontnak tekintendő, amely a meghatározó befolyás gyakorlásának egyébként is fennálló vélelmét nem korlátozza, hanem éppenséggel megszilárdítja. ( 51 )

66.

Az Elsőfokú Bíróság tehát a DaimlerChrysler-ügyben a látszattal ellentétben nem kerül ellentétbe a Bíróság által az AEG-ügyben és a Stora-ügyben kialakított ítélkezési gyakorlattal. A DaimlerChrysler-ügyben hozott ítéletben – ahogyan egyébként néhány más ítéletében is ( 52 ) – az Elsőfokú Bíróság szorosan követi a fenti ítélkezési gyakorlatot, és kizárólag a meghatározó befolyás Bíróság által elismert megdönthető vélelmét alkalmazza. Ennek során semmiképpen sem szigorítja a bizonyítás követelményeit a „100% plusz x” képletnek megfelelően.

67.

Egészen más irányba mutat viszont a Bolloré-ügyben hozott ítélet, amelyben az Elsőfokú Bíróság kifejti: „[…] az a tény, hogy az anyavállalat a leányvállalat teljes tőkéjének egyedüli tulajdonosa, habár erős ténykörülménynek minősül annak az anyavállalat tekintetében való alátámasztására, hogy az meghatározó befolyást képes gyakorolni leányvállalata magatartására a piacon, önmagában nem elegendő ahhoz, hogy az anyavállalatnak lehessen betudni a felelősséget a leányvállalata magatartása miatt. […] További bizonyítékra van szükség a részesedés mértékén túl, de ez ténykörülményekből is állhat.” ( 53 )

68.

Az Elsőfokú Bíróság a Bolloré-ügyben tett fenti kijelentéseivel kilép a Bíróság AEG-ügyben és Stora-ügyben hozott ítéletében kijelölt keretek közül. ( 54 ) Az Elsőfokú Bíróság inkább Mischo főtanácsnok Stora-ügyben ismertetett – a Bíróság által e ponton nem követett – indítványához igazodik, amelyet kifejezetten idéz is. Innen származik a „[részesedés mértékén túli] további bizonyíték” követelménye, amely ténykörülményekből is állhat. ( 55 ) A Bolloré-ügyben hozott ítéletében az Elsőfokú Bíróság további elemzésében – mind a Bizottság közigazgatási eljárásban tett megállapításaiból, mind a felek által a bírósági eljárásban előadottakból kiindulva – abból a szempontból vizsgál további tényállási elemeket, hogy azok a Bolloré leányvállalatára gyakorolt meghatározó befolyás melletti vagy elleni ténykörülményeket tartalmaznak-e. ( 56 ) Ezzel az Elsőfokú Bíróság a Bolloré-ügyben hozott ítéletben a „100% plusz x” szabálynak megfelelően szigorította az anyavállalat által a leányvállalatára gyakorolt meghatározó befolyása bizonyításának követelményeit.

69.

Nem gondolom, hogy az Elsőfokú Bíróságnak a Bolloré-ügyben hozott ítéletében kifejtett jogi álláspontját a Bíróságnak a magáévá kellene tennie. Ha az Elsőfokú Bíróság a fenti ítéletben csupán az eddigi ítélkezési gyakorlatot kívánta folytatni, akkor a Bíróság AEG-ügyben és Stora-ügyben hozott ítéletében kialakított kereteket tévesen ítélte meg, ( 57 ) miként a befolyás létezése és tényleges gyakorlása közötti különbséget is elmosta. ( 58 ) Amennyiben az Elsőfokú Bíróság az eddigi ítélkezési gyakorlat keretein tudatosan kívánt túlterjeszkedni, ennek indoklásával feltétlenül adós maradt.

70.

Egyébként nem látok meggyőző indokot a bizonyítás követelményeinek a „100% plusz x” követelményrendszerre való szigorítására.

71.

A versenyjogi szabályok hatékony érvényesítéséhez világos szabályokra van szükség. A Bíróság AEG-ügyben és Stora-ügyben hozott ítéletében elismert azon vélelem, amely a Bizottság mint versenyhatóság számára lehetővé teszi, hogy a 100%-os tulajdonú leányvállalat kartellvétségért való felelősségét az anyavállalatának tudja be, jogbiztonságot teremt, és a gyakorlatban egyszerű alkalmazni.

72.

Nagy általánosságban a versenyjogtól semmiképpen nem idegen a vélelmek alkalmazása. ( 59 ) Éppen ellenkezőleg, a versenyjogi szabályok megsértése esetén alkalmazott bizonyítási eljárás sajátosságaival együtt jár az, hogy a hatóságnak vagy a magánfélnek mint a bizonyítási teher mindenkori alanyának lehetőségében kell, hogy álljon, hogy az események jellegzetes alakulásából a tapasztalati elv alapján meghatározott következtetéseket vonjon le. ( 60 )

73.

Ha egy vállalkozáscsoportban az anyavállalat a leányvállalatában 100%-os részesedéssel rendelkezik, akkor az anyavállalat – amint már említettem ( 61 ) – abban a helyzetben van, hogy a leányvállalatára meghatározó befolyást gyakorolhat. Ekkor ugyanis az anyavállalat rendelkezik azon kizárólagos joggal, hogy a leányvállalat vezetői testületeinek tagjait meghatározza, és gyakran személyi összefonódás is megfigyelhető a két társaság között. Ezenkívül a 100%-os részesedésből az következik, hogy sem a leányvállalat stratégiai döntéseiben, sem annak napi üzletvitelében nem játszhatnak szerepet más résztulajdonosok érdekei. Az anyavállalat és a 100%-os tulajdonában álló leányvállalatának érdekei tehát teljesen azonossá válnak. E körülmények között kézenfekvő az a végkövetkeztetés, hogy a leányvállalat nem önálló módon határozza meg a saját piaci magatartását, hanem az anyavállalata akaratával összhangban cselekszik. ( 62 )

74.

A jelenleg tárgyalthoz hasonló vélelem alkalmazása nem vezet a bizonyítási tehernek az ártatlanság vélelmével összeegyeztethetetlen ( 63 ) megfordulásához. Inkább csak azt a bizonyítási szintet ( 64 ) határozza meg, amelynek a kartelljogi felelősség anya- és leányvállalat közötti betudásánál eleget kell tenni. Mivel az anyavállalat 100%-os részesedése a leányvállalatban prima facie arra enged következtetni, hogy a meghatározó befolyás gyakorlására ténylegesen is sor kerül, az anyavállalat kötelessége, hogy ezt a következtetést helytálló ellenbizonyítékok előterjesztésével vitassa; máskülönben ez a következtetés eleget tesz a bizonyítási teher követelményeinek. ( 65 ) Más szavakkal, minden félnek magának kell bizonyítania állításait, még mielőtt felmerülne az objektív bizonyítási teher kérdése. ( 66 )

75.

Az anyavállalat érdekei nem sérülnek az itt tárgyalt vélelem folytán. Az anyavállalat számára adott a lehetőség, hogy a meghatározó befolyás gyakorlásának tapasztalati elveken nyugvó vélelmét az adott esetben megdöntse annak igazolásával, hogy tartózkodó volt, és a leányvállalata piaci magatartását nem befolyásolta. ( 67 ) Az ehhez szükséges tények és információk egyébként is az anya- és a leányvállalat által alkotott vállalkozás belső szférájából származnak. Emiatt mindenképpen indokolt az utóbbiakra hárítani az ilyen információ szolgáltatásának terhét.

76.

Ilyen körülmények között a Bíróságnak meg kellene erősítenie, hogy ha az anyavállalat 100%-os részesedéssel rendelkezik a leányvállalatában, megdönthető vélelem áll fenn arra vonatkozóan, hogy az anyavállalat a leányvállalatára meghatározó befolyást gyakorol.

77.

Végezetül a fellebbezők két kifogásával foglalkozom, amelyek egy 100%-os tulajdonú leányvállalatnak az anyavállalatával szembeni önállósága létezésének vagy ezen önállóság hiányának a bizonyítását érintik.

78.

A fellebbezők elsőként azt adják elő, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen ítélte meg a Bizottság előtti közigazgatási eljárásban érvényesülő védelemhez való jogból eredő követelményeket. Eszerint a Bizottság köteles arra, hogy a leányvállalat hiányzó önállóságával kapcsolatos bizonyítékokat már a kifogásközlésben előadja. Jelen esetben azonban a Bizottság csupán a megtámadott határozat meghozatalakor foglalkozott e kérdéssel.

79.

Ha, miként javasoltam, abból a vélelemből indulunk ki, hogy az anyavállalat meghatározó befolyást gyakorol a 100%-os tulajdonában álló leányvállalatára, akkor e kifogást – mint megalapozatlant – el lehet vetni. Az említett vélelem ugyanis felmenti a Bizottságot azon kötelezettség alól, hogy a 100%-os tulajdonú leányvállalat önállóságának hiányára nézve maga szolgáltasson bizonyítékot, illetve hogy az eljárásban részt vevő feleket erről meghallgassa.

80.

A Bizottságnak a kifogásközlésében csupán azt kell egyértelműen közölnie, hogy mely jogi személlyel szemben lehet bírságot kiszabni, és a kifogásközlést ennek a személynek is kell címeznie. ( 68 ) Annak igazolására, hogy az anyavállalat felelőssége a 100%-os tulajdonában álló leányvállalata kartellvétségéért megalapozott, alapvetően elegendő, ha a Bizottság a kifogásközlésében feltünteti a részesedés arányát.

81.

Az anyavállalat kötelezettsége tehát, hogy a meghatározó befolyás gyakorlásának vélelmét ellenbizonyítékok segítségével megdöntse. Ha nem adott elő ilyen ellenbizonyítékot már a vizsgálati szakaszban, akkor erre a kifogásközlésre adott írásbeli észrevételeiben, valamint az esetleges szóbeli meghallgatáson van lehetősége. A Bizottság feladata másfelől, hogy ezen ellenbizonyítékokat értékelje, és e körülmények között a kifogásközlésében levont előzetes következtetéseit felülvizsgálja. ( 69 )

82.

Kétségtelen, hogy ezek a követelmények a jelen esetben teljesültek.

83.

Másodszor, a fellebbezők kifogásolják az Elsőfokú Bíróság azon kijelentését, miszerint az anyavállalat egyetemleges kötelezettsége megállapítható, amennyiben nem bizonyítja, hogy „leányvállalata lényegében nem hajtja végre az általa adott utasításokat, és ennélfogva önálló piaci magatartást követ”. ( 70 ) Az Elsőfokú Bíróság ezzel jogellenesen kizárólag azokra az esetekre szűkíti az ellenbizonyítás lehetőségét, amelyekben az anyavállalat a leányvállalatnak utasításokat adott, és ezeket nem követték.

84.

A fenti állítások sem meggyőzőek. A megtámadott ítélet azon nyilvánvalóan hibás olvasatán alapulnak, amely az ítélet indokolásának egyik – kétségtelenül félreérthető – félmondatát a szövegösszefüggésből kiragadja. A megtámadott ítélet indokolásának fennmaradó részeit figyelembe véve azonban teljesen egyértelmű, hogy az Elsőfokú Bíróság el kívánt fogadni az anyavállalat által előterjesztett minden olyan ellenbizonyítékot, „[amely alkalmas] a leányvállalat önállóságának alátámasztására”. ( 71 ) Ez magába foglalja azokat az eseteket is, amelyekben az anyavállalat egyáltalán nem adott utasításokat leányvállalatainak.

85.

Figyelembe véve a fent kifejtett megállapításokat, a fellebbezés jogalapjának első részét – mint megalapozatlant – el kell utasítani.

86.

A fellebbezők jogalapjuk második részében a megtámadott ítélet 64. és 65. pontját kifogásolják, ahol – véleményük szerint – az Elsőfokú Bíróság tévesen ítélte meg, hogy az anyavállalat leányvállalatával szembeni meghatározó befolyásának mire kell irányulnia ahhoz, hogy igazolható legyen a leányvállalat kartellvétségéért való felelősség anyavállalatnak történő betudása. Az Elsőfokú Bíróság ebben az összefüggésben helytelenül hivatkozik az anya- és a leányvállalat közötti „minden […] szervezeti, gazdasági és jogi kapcsolatra”. Valójában csak a stricto sensu üzletpolitikára, azaz a leányvállalat piaci magatartására gyakorolt befolyás releváns.

87.

Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a leányvállalat piaci magatartásával kapcsolatos önállóságának hiánya csak egyike azon lehetséges kapcsolódási pontoknak, amelyekkel az anyavállalat felelőssége alátámasztható. Ez nem az egyetlen kapcsolódási pont. A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint ugyanis valamely magatartás „különösen” akkor tudható be az anyavállalatnak, ha a leányvállalat önálló jogalanyisága ellenére nem önállóan határozza meg saját magatartását. ( 72 ) Már ez a körülmény is a fellebbezők azon álláspontja ellen szól, hogy a magatartás kartelljogi betudása egyedül attól függ, hogy az anyavállalat milyen befolyást gyakorol a leányvállalatra annak stricto sensu üzletpolitikáját illetően.

88.

Teljesen általánosan nézve, a magatartás betudására mindig lehetőség van, ha az anya- és a leányvállalat gazdasági egységet képez, tehát ha egyetlen vállalatnak tekintendők. Másszóval, a kartelljogi felelősség anyavállalatnak történő betudására „az így képzett csoport egysége miatt” kerül sor. ( 73 )

89.

Még ha a leányvállalat szűk értelemben vett üzletpolitikája tekintetében fennálló önállóságát vizsgáljuk is, az anyavállalat meghatározó befolyása akkor sem szükségképpen az ármeghatározásra, a termelési és forgalmazási tevékenységre vagy a piaci magatartás szempontjából lényeges hasonló szempontokra vonatkozó konkrét utasításokból, irányelvekből vagy beleszólási jogokból következik. Az ilyen jellegű utasítások csupán különösen közismert jelei az anyavállalat által a leányvállalatának üzletpolitikájára gyakorolt meghatározó befolyás fennállásának. ( 74 ) Hiányukból nem lehet egyértelműen a leányvállalat önállóságára következtetni.

90.

Nem lehet az a döntő tényező, hogy az anyavállalat beavatkozott-e a leányvállalatának napi üzletvitelébe, éppily kevéssé, hogy a leányvállalat versenykorlátozó tevékenysége az anyavállalat utasítására volt-e visszavezethető, vagy ez tudomással bírt-e arról. ( 75 )

91.

Az anyavállalat akkor is gyakorolhat meghatározó befolyást a leányvállalatára, ha konkrét beleszólási jogával nem él, és tartózkodik az üzletpolitika egyes elemeire vonatkozó konkrét utasításoktól és irányelvektől. Így a csoporton belüli egységes üzletpolitika az anyavállalat és a leányvállalata közötti gazdasági és jogi kapcsolatok együtteséből közvetetten is kikövetkeztethető. ( 76 ) Megfordítva, az anyavállalat és leányvállalata közötti ilyen egységes üzletpolitika hiánya kizárólag a közöttük fennálló gazdasági és jogi kapcsolatok együttesének értékelése alapján állapítható meg. ( 77 )

92.

Például az anyavállalatnak a leányvállalatára gyakorolt befolyása a vállalati stratégia, üzletpolitika, üzleti tervek, beruházások, kapacitások, üzemeltetési hozzájárulás, humánerőforrások és jogi ügyek vonatkozásában közvetett hatással lehet a leányvállalatok és az egész vállalkozáscsoport piaci magatartására. Ezenkívül a Bizottság helyesen mutat rá arra, hogy pusztán egy társaság csoporthoz való tartozása is befolyásolhatja annak piaci magatartását, például annak kérdését, hogy e társaságnak kivel kell hatékony versenyt folytatnia.

93.

A döntő szempont végül az, hogy az anyavállalat a befolyásának intenzitása alapján képes-e leányvállalata magatartását olyan mértékben irányítani, hogy azokat egy gazdasági egységnek kelljen tekinteni.

94.

Mivel a fentiek az anya- és leányvállalat közötti általános kapcsolatot érintik, az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 65. pontjában helyesen hangsúlyozta a közöttük fennálló „szervezeti, gazdasági és jogi kapcsolat” jelentőségét ahelyett, hogy a stricto sensu üzletpolitikára szorítkozott volna.

95.

A fellebbezők kifogásolják, hogy ez létrehozza a csoport anyavállalatának objektív felelősségét („strict liability”) a leányvállalatai kartellvétségéért, ami ellentmond a személyes felelősség elvének.

96.

Ez az érv nem meggyőző.

97.

Az a tény, hogy egy csoport anyavállalata a leányvállalataira meghatározó befolyást gyakorol, amelyek kartellvétségéért egyetemlegesen felelősségre vonható, semmi esetre sem jelent kivételt a személyes felelősség elve ( 78 ) alól, hanem az éppen ellenkezőleg ennek az elvnek a kifejeződése. Az anyavállalat és a meghatározó befolyása alatt álló leányvállalatok ugyanis együttesen egyetlen versenyjogi értelemben vett egységes vállalkozást alkotnak, és azért felelősséggel tartoznak. ( 79 ) Ha ez a vállalkozás szándékosan vagy gondatlanságból megsérti a versenyjogi szabályokat, nevezetesen az EK 81. cikket és az EGT-Megállapodás 53. cikkét, ez a csoportszerkezetbe tartozó valamennyi jogi személynek kiváltja a személyes és egyetemleges felelősségét, függetlenül attól, hogy az anyavállalatról vagy valamelyik leányvállalatról van-e szó. ( 80 )

98.

Az anyavállalatta háruló felelősség e kartelljogra jellemző formájának az objektív felelősséghez („strict liability”) sincs köze, mivel az anyavállalat az egyike az azon vállalkozást alkotó jogalanyoknak, amely vétkesen megsértette a versenyjogi szabályokat. Egyszerűbben úgy is mondható, hogy az anyavállalat (a meghatározó befolyása alatt álló valamennyi leányvállalattal együtt) azon vállalkozás jogi megtestesítője, amely vétkesen megsértette a versenyjogi szabályokat.

99.

Kétségtelen, hogy az anyavállalat a jogsértő cselekmény elkövetésekor megtehette, hogy kifelé nem jelenik meg közvetlenül, például ha saját alkalmazottai nem vesznek részt a kartell résztvevőinek találkozóján. Azonban ez a jogsértő cselekményért való személyes (részleges) felelősségét nem csorbítja. Olyan anyavállalatként, amely meghatározó befolyást gyakorol a leányvállalataira, a vállalkozáscsoporton belül ő mozgatja a szálakat, és az e vállalkozáscsoportban elkövetett kartellvétségért való felelősségét nem háríthatja rövid úton csupán egyes leányvállalataira.

100.

Végül meg kell említeni, hogy a fellebbezők az Elsőfokú Bíróságnak az indokolás elégtelenségét is felróják. „Homályosnak” és „érthetetlennek” tartják az arra vonatkozó megállapításokat, hogy egy anyavállalatnak milyen adatokat kellene az Elsőfokú Bíróság elé terjesztenie ahhoz, hogy be tudja bizonyítani, hogy nem áll fenn gazdasági egység közte és a leányvállalatai között. ( 81 )

101.

Ez a kifogás is megalapozatlan. A gazdasági egység fogalma közismert jogi fogalom, amelyet az EK 81. cikkel és az EGT-megállapodás 53. cikkével összefüggésben általánosan alkalmaznak. Ami az előterjesztendő bizonyítékokat illeti, azokat az Elsőfokú Bíróság természetesen nem sorolhatta fel kimerítően, mert saját megállapításai szerint azok az adott eset körülményeitől függnek. ( 82 ) A megtámadott ítélet további fejtegetéseiből azonban félreérthetetlenül kitűnik, hogy a szóban forgó ügyben milyen jellegű adatokat várt az Elsőfokú Bíróság. ( 83 )

102.

A fellebbezők ez utóbbi kifogása ugyanis nem annyira az indokolás elégtelenségét, mint inkább az Elsőfokú Bíróság érvelése helytállóságának megkérdőjelezését érintette. Ahogyan azonban már kifejtettem, ezzel kapcsolatban nem számíthatnak sikerre.

103.

Ezért a fellebbezés jogalapjának második része is megalapozatlan.

104.

Összességében tehát a fellebbezők előadása elfogadható, de megalapozatlan. Következésképpen fellebbezésüket el kell utasítani.

105.

Az eljárási szabályzat 122. cikke első bekezdése szerint, ha a fellebbezés megalapozatlan, a Bíróság határoz a költségekről. Az eljárási szabályzat 118. cikkével összefüggésben értelmezett 69. cikke 2. §-ának első mondatából következik, hogy a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Az eljárási szabályzat 69. cikke 2. §-ának második mondata értelmében több pervesztes fél esetén a Bíróság határoz a költségek megosztásáról.

106.

Mivel a fellebbezők pervesztesek lettek, a Bizottság kérelmének megfelelően a fellebbezőket kell kötelezni a költségek viselésére. Tekintettel arra, hogy a fellebbezést együtt nyújtották be, e költségeket egyetemleges kötelezettként viselik.

107.

A fenti megfontolások alapján azt javaslom, hogy a Bíróság a következőképpen határozzon: