1

A fellebbezésével F. Campoli az Európai Közösségek Elsőfokú Bírósága T-135/05. sz., Campoli kontra Bizottság ügyben 2006. november 29-én hozott ítéletének (EBHT-KSZ 2006., I-A-2-297. és II-A-2-1527. o.; a továbbiakban: megtámadott ítélet) hatályon kívül helyezését kéri, amellyel az Elsőfokú Bíróság mint részben elfogadhatatlant és részben megalapozatlant elutasította a fellebbező 2004. május–július havi illetmény-elszámolásának megsemmisítése iránti keresetét, tekintettel arra, hogy azon illetmény-elszámolásban alkalmazták először a jogellenesen a lakóhely szerinti ország átlagos megélhetési költségei alapján – és már nem ezen ország fővárosának átlagos megélhetési költségeihez viszonyítva – kiszámított korrekciós együtthatót.

2

Az Európai Közösségek tisztviselői személyzeti szabályzatának 2004. május 1-je előtt hatályos szövege (a továbbiakban: régi személyzeti szabályzat) 82. cikkének (2) bekezdése előírta, hogy nyugdíjakat az azon Közösségeken belüli ország tekintetében meghatározott korrekciós együtthatóval kell súlyozni, amelyben a jogosult lakóhelyének fennállását igazolja.

3

Mivel a régi személyzeti szabályzat egyetlen különös rendelkezése sem állapította meg a nyugdíjakra alkalmazandó korrekciós együttható számítási módszerét, a nyugdíjakat az aktív foglalkoztatásban lévő tisztviselők díjazására kiszámított korrekciós együtthatókkal súlyozták e személyzeti szabályzat XI. melléklete 64. cikkének első bekezdése szerint, azaz olyan módszer szerint, amely a tisztviselők alkalmazási helyétől függetlenül azonos vásárlóerő biztosítására irányul. Ez a módszer tipikus tisztviselő esetében az alkalmazási ország fővárosa és Brüsszel (Belgium) megélhetési költségeinek különbségét kívánta tükrözni (a továbbiakban: fővárosmódszer). A nyugdíjasok esetében a lakóhely szerinti ország fővárosa megélhetési költségeinek Brüsszel megélhetési költségeivel való összehasonlítása minősült referenciatényezőnek.

4

Az Európai Közösségek tisztviselőinek személyzeti szabályzatának, valamint az Európai Közösségek egyéb alkalmazottainak alkalmazási feltételeinek módosításáról szóló, 2004. március 22-i 723/2004/EK, Euratom tanácsi rendelet (HL L 124., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet, 2. kötet, 120. o.) alapvetően átalakította a régi személyzeti szabályzatot. Az e rendelet által bevezetett újítások egyike a nyugdíjakra alkalmazott korrekciós együtthatók 2004. május 1-jétől való eltörlése volt.

5

A 723/2004 rendelet (30) preambulumbekezdése ennek indokolásként kifejti:

„Az Európai Unió fokozott integrációja és az Európai Unión belül a nyugdíjasok szabad lakóhelyválasztása elavulttá tette a nyugdíjak rendszerét. A rendszer a nyugdíjasok lakóhelye tekintetében egyúttal ellenőrzési problémákat is okozott, amelyek megoldásra várnak. Ezt a rendszert ezért el kell törölni, megfelelő átmenetet írva elő a nyugdíjasok és az e rendelet hatálybalépése előtt toborzott tisztviselők számára.”

6

Ennek következtében a személyzeti szabályzat 2004. május 1-jét követően hatályos szövege (a továbbiakban: új személyzeti szabályzat) 82. cikke (1) bekezdésének második albekezdése és (3) bekezdése előírja, hogy nyugdíjakra és a rokkantsági támogatásra korrekciós együttható nem alkalmazandó.

7

A korrekciós együttható eltörlése nem érinti azokat a tisztviselőket, akiket 2004. május 1-je előtt nyugdíjaztak. Így az új személyzeti szabályzat XIII. melléklete 20. cikke (1) bekezdésének első albekezdése kimondja, hogy ezeknek a tisztviselők nyugdíja továbbra is azon tagállam tekintetében megállapított korrekciós együttható függvénye, amelyben lakóhelyének fennállását igazolja.

8

Az új személyzeti szabályzat XIII. melléklete 20. cikke (1) bekezdésének második albekezdése bevezette azt a szabályt, amely szerint a nyugdíjakra alkalmazandó legkisebb korrekciós együttható 100%.

9

Az új személyzeti szabályzat XIII. melléklete 20. cikkének (4) bekezdése szerint a korrekciós együtthatóra vonatkozó átmeneti szabályozást alkalmazni kell a rokkantsági juttatásra is.

10

Az átmeneti szabályozás szerint alkalmazandó korrekciós együtthatókat az új személyzeti szabályzat XI. melléklete 1. cikke (3) bekezdésének a) pontja és 3. cikke (5) bekezdésének b) pontja szerint a szóban forgó nyugdíjas lakóhely szerinti tagállama és a Belgium megélhetési költségeinek átlagos különbsége alapján számítják ki (a továbbiakban: országmódszer), míg a fővárosmódszert mindig az aktív foglalkoztatásban levő tisztviselők díjazása esetében alkalmazzák.

11

A fővárosmódszerről az új országmódszerre való áttérésnek az érintett nyugdíjasok számára való megkönnyítése érdekében ez utóbbit négyéves átmeneti időszak alatt fokozatosan vezetik be. Ennek érdekében az új személyzeti szabályzat XIII. melléklete 20. cikkének (2) bekezdése a nyugdíjak összegének arányos összetételét a következő ütemezés szerint lépcsőzetesen rendezi el:

12

Ezenkívül az új személyzeti szabályzat XIII. melléklete 24. cikke (2) bekezdése rendelkezik a 2004. május 1-je előtt kapott nettó nyugdíj nominálösszegének garantálásáról.

13

A fellebbező a 2003. február havi nyugdíjazásától kezdve a régi személyzeti szabályzat 53. és 78. cikke alapján rokkantsági nyugdíjban részesült, amelyet e személyzeti szabályzat 82. cikke szerint azon ország tekintetében meghatározott korrekciós együtthatóval súlyoztak, amelyben az érdekelt a lakóhelyének fennállását igazolta, azaz a jelen ügyben az Egyesült Királyság tekintetében, mivel a fellebbező Londonban telepedett le, ahol korábban házat vett. A fellebbező rokkantsági nyugdíját tehát 2004. január 1-jétől az Egyesült Királyság esetében meghatározott 139,6%-os korrekciós együtthatóval súlyozták. Ezt a korrekciós együtthatót a fővárosmódszer szerint úgy számították ki, hogy az tükrözze a londoni és brüsszeli megélhetési költségek különbségét.

14

A 2004. május 13-án kelt levelében az Európai Közösségek Bizottságának „Személyi Juttatásokat Kezelő és Kifizető” Hivatala tájékoztatta a fellebbezőt arról, hogy az új személyzeti szabályzat hatálybalépése milyen következményekkel jár a nyugdíjjogosultságára. Ez a levél többek között megjelölte, hogy a fellebbező nyugdíjjogosultságai nem változtak, ha a nyugdíjjogosultságát 2004. május hónapja előtt állapították meg.

15

A fellebbező azonban megállapította, hogy díjazása az új személyzeti szabályzat értelmében csökkent, mivel a Londonban lakó volt tisztviselőknek fizetett nyugdíjakra alkalmazandó korrekciós együtthatót fokozatosan eltörölték és az egy új – a korábbinál alacsonyabb – korrekciós együtthatóval váltották fel.

16

Ennek következtében a fellebbező 2004. augusztus 20-án a személyzeti szabályzat 90. cikke alapján panaszt nyújtott be a kinevezésre jogosult hatósághoz a 2004. május, június és július havi illetmény-elszámolásból álló bizottsági határozat ellen. A fellebbező előterjesztette, hogy a nyugdíjjogosultságának és különösen a korrekciós együtthatónak a szerinte indokolatlan csökkentése számos általános jogelvet sért. A Bizottság a 2004. december 13-i határozatával ezt a panaszt elutasította (a továbbiakban: vitatott határozat).

17

A megtámadott ítélettel az Elsőfokú Bíróság elutasította a fellebbező keresetét, amely a vitatott határozat megsemmisítésére irányult, együttesen egyrészt a kinevezésre jogosult hatóság az érdekelt panaszában vitatott határozatának – amely 2004. május 1-jén módosította a korrekciós együtthatót, a fellebbező nyugdíja esetében alkalmazandó háztartási támogatást és az átalányjellegű iskoláztatási támogatást – másrészt az illetmény-elszámolásának megsemmisítésével, az utóbbi határozat 2004. május hónaptól történő alkalmazásával kapcsolatos részükben.

18

Az Elsőfokú Bíróság először elfogadhatatlannak minősítette a háztartási támogatásra és iskoláztatási támogatásra vonatkozó kérelmeket, mivel azok nem szerepeltek a fellebbező panaszában, valamint a 2004. május és június havi illetmény-elszámolásokból álló határozatok megsemmisítésére irányuló kérelmeket az eljáráshoz fűződő érdek hiánya miatt. Az Elsőfokú Bíróság elismerte azonban az eljáráshoz fűződő érdeket a 2004. július hónapra vonatkozó illetmény-elszámolás megtámadása esetében, mivel az Egyesült Királyságban alkalmazott, aktív foglalkoztatásban levő tisztviselőkre alkalmazandó korrekciós együtthatót a fővárosmódszer szerint e hónapra visszamenőleges hatállyal 142,7%-ban határozták meg, jóllehet a fellebbező nyugdíjának összege – a garantált nominálösszeg alapján – az ugyanezen a napon 139,6%-os korrekciós együttható alkalmazásával megkapott összeggel egyenlő szinten maradt.

19

Az Elsőfokú Bíróság megállapította, hogy megalapozatlan a fellebbező által előterjesztett egyetlen jogalapot képező, az új személyzeti szabályzat XIII. melléklete 20. cikkének jogellenességére vonatkozó kifogás hét része, amelyeket a bizalomvédelem, a jogbiztonság, a szerzett jogok visszaható hatálya tilalmának, az egyenlő bánásmód, az arányosság, illetőleg a gondos ügyintézés elvének megsértésére, a hatáskörrel való visszaélésre, valamint az indokolás elégtelenségére alapított.

20

A fellebbező négy érvet hozott fel az említett jogalap egyenlő bánásmód elvének megsértésére vonatkozó részének alátámasztására, amely részre vonatkozóan az elsőfokú bírósági álláspontot a jelen fellebbezés keretében vitatja.

21

Így az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 99–109. pontjában elutasította a fellebbező első érvét, amely szerint a 2004. május 1-je előtt nyugdíjazott tisztviselők nyugdíjára alkalmazott átmeneti korrekciós együtthatóknak az országmódszer szerinti kiszámítása sérti az egyenlő bánásmód elvét, mivel az ezen új módszer szerint kiszámított korrekciós együtthatók nem garantálják a valamennyi nyugdíjas esetében egyenlő vásárlóerő fennmaradását. Az Elsőfokú Bíróság először emlékeztetett a T-184/00. sz., Drouvis kontra Bizottság ügyre vonatkozó indítványának (2003. február 26-án hozott ítélet, EBHT-KSZ 2003., I-A-51. és II-297. o.) 60. pontjára, amely szerint az országonként egyetlen korrekciós együttható megfelelő iránymutatásnak minősülhet, hogy – szükségszerűen közelítőlegesen – tükrözze a valamely tagállamon belüli megélhetési költségeket, és hogy megfelelően szolgálja a nyugdíjasok közötti egyenlő bánásmód célját.

22

Az Elsőfokú Bíróság álláspontja szerint továbbá a fővárosmódszernek az országmódszerrel való felváltásával a jogalkotó nem lépte túl az e tárgyban a mérlegelési jogköre gyakorlására rögzített határokat. A megtámadott ítélet 105. pontjában többek között rámutatott, hogy a jogalkotó szabadon elfogadhat az érintett tisztviselők vonatkozásában a korábbiaknál kedvezőtlenebb rendelkezéseket, ha megfelelő időtartamú átmeneti időszakot állapít meg. Ezt a szabadságot annál kevésbé akadályozhatja meg az egyenlő vásárlóerő elvére való hivatkozás, mivel az átmeneti rendszer a nyugdíjasok számára garantálja az új személyzeti szabályzat hatálybalépése előtt kapott nettó nyugdíj nominálösszegének fennmaradását.

23

A megtámadott ítélet 110–115. pontjában az Elsőfokú Bíróság elutasította a fellebbező második érvét – amely az aktív foglalkoztatásban levő tisztviselők, akikre még mindig a fővárosmódszer vonatkozik, és a nyugdíjas tisztviselők közötti hátrányos megkülönböztetésen alapult – rámutatva arra, hogy a tisztviselők e két kategóriájának helyzete objektíve különbözik.

24

A megtámadott ítélet 116–130. pontjában elutasítja a fellebbező harmadik érvét, amely annak bizonyítására irányult, hogy hátrányos megkülönböztetés áll fenn a Belgiumban lakó nyugdíjasok között, mivel az utóbbiak nyugdíját Brüsszel – mint főváros – megélhetési költségeinek figyelembevételével állapították meg. Ebben a tekintetben az Elsőfokú Bíróság először is megállapította, hogy az új személyzeti szabályzat XI. melléklete 1. cikke (3) bekezdése a) pontja ii) alpontja és a 3. cikke (5) bekezdése b) pontja együttes rendelkezéseinek megfelelően, a Belga Királyságtól eltérő tagállamokban kifizetett nyugdíjakra alkalmazandó korrekciós együtthatókat „Belgiumhoz viszonyítva” kell megállapítani, és hogy az új nyugdíjszabályozásban semmi sem engedi meg azt a következtetést, hogy Brüsszel – mint főváros – megélhetési költségeinek figyelembevétele által a jogalkotó előnyhöz akarta juttatni a Belgiumban lakó nyugdíjasokat.

25

Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 120–123. pontjában ehhez hozzátette, hogy az igaz, hogy a fővárosmódszerről az országmódszerre való áttérés során az új módszertan figyelembevételével sem a „belga” alapnyugdíjak összegét, sem az erre az összegre alkalmazott 100%-es korrekciós együtthatót nem csökkentették. A Bizottság ebben a tekintetben a tárgyaláson kifejtette, hogy a gyakorlatban a statisztikusok arra a következtetésre jutottak, hogy a brüsszeli árak és egy másik főváros – mint London – árai különbségének méréséből álló módszer a lakbér kivételével valamennyi termék vonatkozásban teljesen helytálló becsléssel szolgál a belgiumi és az egyesült királysági árak közötti különbségre nézve. A Bizottság kifejtette, hogy a nyugdíjakra alkalmazandó korrekciós együtthatók meghatározása céljából a statisztikusok a kérdéses ország átlagos lakbéreit összehasonlítják az átlagos belgiumi lakbérekkel. Ennek alapján úgy becsülhető, hogy a „brüsszeli és a belgiumi átlag közötti különbség 2% körül van”. Ennek ellenére Belgium esetében nem határoztak meg 98%-os korrekciós együtthatót.

26

Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 124. pontjában ebben a tekintetben megállapította, hogy a Bizottság által nyújtott magyarázatok az Európai Közösségek Statisztikai Hivatala (Eurostat) által megvalósított, és a nyugdíjakra alkalmazott korrekciós együtthatók elfogadásáról szóló rendeletekben véglegesített új nyugdíjrendszerre vonatkoznak, jóllehet a fellebbező által felhozott jogellenességi kifogás egyedül az új személyzeti szabályzat XIII. mellékletének 20. cikkét érinti. Márpedig valamely közösségi jogszabályi aktus jogszerűsége nem függhet annak gyakorlati alkalmazási módjától. Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 125. pontjában ehhez hozzátette, hogy amennyiben a Bizottság által leírt gyakorlat – az új országmódszer mellőzése miatt – a Belgiumban lakó nyugdíjasoknak kedvezne, akkor emlékeztetni kell arra, hogy az egyenlő bánásmód elvét összhangba kell hozni a jogszerűség elvével, miszerint senki sem hivatkozhat valamely harmadik személy javára elkövetett jogellenes magatartásra előnyök szerzése végett.

27

Végül a megtámadott ítélet 131–140. pontjában az Elsőfokú Bíróság elutasította a negyedik érvet, amelyben a fellebbező a valamelyik „kevésbé drága” tagállamban lakó azon nyugdíjasokkal szembeni hátrányos megkülönböztetésre hivatkozik, akik vonatkozásában 2004. május 1-je előtt 100%-nál alacsonyabb korrekciós együtthatót alkalmaztak, és akik esetében az új nyugdíjszabályozás 100%-os legkisebb korrekciós együtthatót vezetett be azzal az eredménnyel, hogy ezek a nyugdíjasok a lakóhelyük tényleges megélhetési költségeinél nyilvánvalóan nagyobb korrekciós együtthatóban részesülnek.

28

Az Elsőfokú Bíróság így a megtámadott ítélet 132–135. pontjában megállapította hogy ez az érv elfogadhatatlan, mivel a fellebbező nem bizonyította, hogy számára pénzügyileg kedvező volna a „kevésbé drága” tagállamokban lakó személyek számára fizetett nyugdíjak esetében a legalább 100%-os korrekciós együttható alkalmazásának jogellenességét megállapító ítélet. Az Elsőfokú Bíróság nem állapította meg többek között azt, hogy az ilyen tagállamban lakó nyugdíjasok számára adott állítólagos „pénzügyi ajándék” szükségszerűen magában foglalja az annak megfelelő pénzügyi veszteséget a valamelyik „drága” tagállamban lakó nyugdíjasok rovására. Egyebekben a nyugdíjak közösségi szabályozásának nem a nyugdíjalapok, hanem a szolidaritás elvén alapuló modelljében a legalább 100%-os korrekciós együtthatót bevezető szabály jogilag nem jár azzal az eredménnyel, hogy az érintett nyugdíjasokat a nyugdíjasok azon kategóriájának rovására gazdagítja, amelyhez a fellebbező tartozik.

29

Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 136. pontjában megállapította, hogy a legalább 100%-os korrekciós együttható bevezetése nem minősíthető nyilvánvalóan önkényesnek és nem megfelelőnek, mivel ezt a szabályt annak érdekében fogadták el, hogy az átmeneti szabályozást – a nyugdíjakra alkalmazandó korrekciós együtthatók megőrzésével – amennyire lehetséges közelítsék az azt eltörlő végleges rendelkezésekhez. Ebben az értelemben az említett szabály számos tagállam esetében és az érintett nyugdíjasokkal szemben mindössze megelőlegezi a nyugdíjakra alkalmazandó korrekciós együtthatók eltörlését.

30

F. Campoli fellebbezésében azt kéri, hogy a Bíróság:

31

A Bizottság, amely csatlakozó fellebbezést nyújtott be, kéri hogy a Bíróság:

32

Az Európai Unió Tanácsa kéri, hogy a Bíróság:

33

A fellebbező a fellebbezésében vitatja a jogalapjának az egyenlő bánásmód elvének megsértésére alapított része alátámasztása céljából előterjesztett első, második és negyedik érvére vonatkozó elsőfokú bírósági mérlegelést. A fellebbező a fellebbezésének egyetlen jogalapjában ebben a vonatkozásban arra hivatkozik, hogy az Elsőfokú Bíróság megsértette az egyenlő bánásmód elvét, a védelemhez való jogot, a felek közösségi bíróság előtti egyenlőségének elvét, az intézményeket terhelő indokolási kötelezettséget a jogellenességi kifogás keretében az eljáráshoz fűződő érdek fogalmát és a saját indokolási kötelezettségét.

34

E jogalap megalapozottságának vizsgálata előtt határozni kell a Bizottság által előterjesztett csatlakozó fellebbezésről, mivel az arra irányul, hogy állapítsák meg a fellebbező által előterjesztett fellebbezés elfogadhatatlanságát.

35

A Bizottság úgy véli, hogy az Elsőfokú Bíróságnak hivatalból meg kellett volna állapítania a jogalap egyenlő bánásmód elvének megsértésére alapított része alátámasztására hivatkozott első, harmadik és negyedik érv elfogadhatatlanságát, mivel azokat nem hozták fel a pert megelőző szakaszban. A Bizottság ebben a vonatkozásban előterjeszti, hogy a jogvitát megelőző panaszában a fellebbező e rész keretében csak a tisztviselők és nyugdíjasok közötti hátrányos megkülönbözetésre alapított második érvet hozta fel, és azt hogy ez utóbbi különbözik a később hivatkozott három másik érvtől.

36

A Bizottság a viszonválaszában kifejti, hogy a csatlakozó fellebbezésének az a célja, hogy megállapítsák a fellebbezés elfogadhatatlanságát, mivel a fellebbezés kizárólag a három elfogadhatatlan érvre hivatkozik. A Bizottság elismeri, hogy az előterjesztés módja ellenére a csatlakozó fellebbezése nem teljesen felel meg a Bíróság alapokmánya 56. cikke megfogalmazásának, azonban úgy véli, hogy a Bíróság ennek ellenére hivatalból köteles megvizsgálni azt a kérdést, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen alkalmazta-e a jogot azáltal, hogy nem állapította meg hivatalból a szóban forgó három érv elfogadhatatlanságát.

37

A fellebbező szerint a csatlakozó fellebbezés elfogadhatatlan mivel az említett 56. cikk által megköveteltekkel ellentétben a Bizottság indítványait az elsőfokú eljárás során nem utasították el. A Bizottság nem kérte többek között a kereset elfogadhatatlanságának megállapítását és az Elsőfokú Bíróság teljes egészében helyt adott az indítványainak, azzal hogy a keresetet – mint megalapozatlant – elutasította. Egyebekben a Bizottság, jóllehet csatlakozó fellebbezést terjesztett elő, nem kérte a megtámadott ítélet teljes vagy részleges hatályon kívül helyezését.

38

Másodlagosan a fellebbező úgy véli, hogy a csatlakozó fellebbezés nem megalapozott. A kérdéses első, harmadik és negyedik érv ugyanis a fellebbező panaszában hivatkozott egyenlő bánásmód elvének megsemmisítéséhez kapcsolódott. A vitatott határozatában a Bizottság maga is egyértelműen úgy azonosította az érvelését, hogy az azon tény bírálatának minősül, hogy „ezáltal valamely »drága« régió lakóit megfosztják a kevésbé »drága« régió lakóival egyenlő vásárlóerőtől”, és hogy „a nyugdíjasok a lakóhelyüktől függően már nem rendelkeznek azonos vásárlóerővel”. Az Elsőfokú Bíróság tárgyalásra készített jelentése világosan ismerteti a fellebbező által a hátrányos megkülönböztetés tilalmának megsértésére vonatkozó négy érvét anélkül, hogy a Bizottság ezt a jelentést, vagy ezen érvek elfogadhatóságát kifogásolta volna.

39

A Bíróság alapokmánya 56. cikkének második bekezdése szerint fellebbezéssel bármelyik fél élhet, akinek indítványait egészben vagy részben elutasították.

40

Márpedig, amint azt a Bizottság maga is elismeri a viszonválaszában, a megtámadott ítélet teljes egészében helyt adott az Elsőfokú Bíróság előtt előterjesztett indítványoknak. Többek között meg kell jegyezni, hogy a Bizottság az Elsőfokú Bíróság előtt hivatkozott ugyan a fellebbező háztartási támogatásra és iskoláztatási támogatásra vonatkozó kérelmeinek elfogadhatatlanságára, mivel azok nem szerepeltek a panaszban, azonban egyáltalán nem hivatkozott az egyenlő bánásmód elvének megsértésére vonatkozó rész elfogadhatatlanságára.

41

Egyebekben, amint az többek között a Bíróság alapokmányának 61. cikkéből kitűnik, valamennyi fellebbezésnek az Elsőfokú Bíróság valamely ítéletének teljes vagy részleges hatályon kívül helyezésére kell irányulnia; hatályon kívül helyezés esetén ha a per állása megengedi, az ügyet maga a Bíróság is érdemben eldöntheti, illetve határozathozatalra visszautalhatja az Elsőfokú Bírósághoz.

42

Márpedig a jelen esetben a Bizottság csatlakozó fellebbezése nem a megtámadott ítélet hatályon kívül helyezésére, hanem a fellebbező által benyújtott fellebbezés elfogadhatatlanságának megállapítására irányul.

43

Ebből következően az említett csatlakozó fellebbezést – mint elfogadhatatlant – el kell utasítani.

44

A fellebbező előterjeszti, hogy ezen első érv elutasításával az Elsőfokú Bíróság megsértette az egyenlő bánásmód elvét és a közösségi bíróságot terhelő indokolási kötelezettséget. A megtámadott ítélet ugyanis a jogalkotó által élvezett széles mérlegelési jogkört ezen elv fölé helyezi. Ebben a vonatkozásban meghatározó a megtámadott ítélet 105. pontja. Az Elsőfokú Bíróság által előtérbe helyezett megfelelő időtartamú átmeneti időszak létezése hatékony tényező a jogbiztonság és a szerzett jogok visszaható hatályának tilalma elvei tiszteletben tartásának vizsgálata céljából, az azonban idegen valamely intézkedés jogszerűségének az egyenlő bánásmód elve szempontjából történő vizsgálatától.

45

A fellebbező hangsúlyozza egyebekben, hogy az országmódszer szerint meghatározott korrekciós együttható sérti az egyenlő bánásmód elvét, mivel az még közelítőlegesen sem tükrözheti az országon belüli megélhetési költségeket, és így nem szolgálhatja a volt tisztviselők közötti egyenlő vásárlóerő célját. Az új módszer tulajdonképpen azokat a nyugdíjasokat bünteti, akik a fővárosban vagy más városban vagy „drága” régiókban laknak, és akik nem képesek viselni a lakóhelyükhöz kapcsolódó költségeket.

46

A Bizottság szerint a megtámadott ítélet 105. cikke a kérdéses tárgyban a jogalkotó rendelkezésére álló mérlegelési mozgástér következményeire vonatkozik. Ebben a kérdésben az Elsőfokú Bíróság akként határozott, hogy az egyenlő vásárlóerőt, mint az egyenlőség elvének sajátos formáját nem sérti a kérdéses módszer megváltozása, ha nincs szó olyan önkényes vagy nyilvánvalóan nem megfelelő megkülönböztetésről, amely túllép a jogalkotó rendelkezésére álló mérlegelési mozgástéren, annál is inkább, mivel az átmeneti szabályozás garantálja a nettó nyugdíj nominálösszegének fennmaradását.

47

A Tanács azt állítja, hogy a fellebbező összetéveszti az egyenlő bánásmód elvét a „vásárlóerő egyenlőségének elvé”-vel. A megtámadott ítélet 105. pontja ugyanis nem általában az egyenlő bánásmód elvére hivatkozik, hanem a „vásárlóerő egyenlőségének elvé”-re, amely az egyenlő bánásmód biztosításának csak az egyik lehetséges eszköze. Egyebekben a fővárosmódszer az országmódszerhez hasonlóan tiszteletben tartja az egyenlő bánásmód elvét, és nem veszélyezteti jobban a nyugdíjasok szabad mozgását. A korábbi rendszer ugyanis a jelenlegi rendszerrel azonos mértékben részesítette előnyben az országon belül annak a helynek a kiválasztását, ahol a kevésbé drága megélhetés, és ezáltal befolyásolta a lakóhely megválasztását.

48

Az Elsőfokú Bíróságnak a valamennyi nyugdíjas számára egyenlő vásárlóerő garantálására irányuló új országmódszer hiányában az egyenlő bánásmód elvének megsértésére alapított érv Elsőfokú Bíróság általi mérlegelésének bírálatával a fellebbező lényegében annak megállapítását kívánja elérni, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen határozott akként, hogy a közösségi jogalkotó – azáltal, hogy az átmeneti nyugdíjszabályozás keretében a korrekciós együtthatók meghatározása céljából a fővárosmódszert az országmódszerrel váltotta fel – nem lépett túl ebben a tárgyban a mérlegelési jogkörének korlátain.

49

Ezen érvelés megalapozottságának vizsgálata céljából először is meg kell állapítani, hogy az országmódszer szerint kiszámított, országonként egyetlen korrekciós együttható alkalmazása összhangban van-e az egyenlő bánásmód elvével.

50

Emlékeztetni kell arra, hogy az egyenlő bánásmód elve, illetőleg a hátrányos megkülönböztetés tilalma megköveteli, hogy az összehasonlítható helyzeteket ne kezeljék eltérő módon, és hogy a különböző helyzeteket ne kezeljék azonos módon, hacsak ez a bánásmód objektíve nem igazolt (a C-344/04. sz. IATA és ELFAA ügyben 2006. január 10-én hozott ítélet [EBHT 2006., I-403. o.] 95. pontja, és a C-227/04. P. sz., Lindorfer kontra Tanács ügyben 2007. szeptember 11-én hozott ítélet [EBHT 2007., I-6767. o.] 63. pontja).

51

A régi személyzeti szabályzat a tisztviselők díjazására és nyugdíjára való korrekciós együttható alkalmazásának előírásáról szóló cikkeit illetően a Bíróság már kimondta: nem állítható, hogy az egyenlő bánásmód elvével összeegyeztethetetlen az a rendelkezés, amelynek – a lakóhelyüktől függetlenül – valamennyi nyugdíjas tisztviselő egyenlő vásárlóerejének fenntartása a célja (lásd a C-187/03. P. sz., Drouvis kontra Bizottság ügyben 2004. április 29-én hozott végzés 25. és 26. pontját valamint a hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

52

Márpedig amint arra az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 99–101. pontjában helyesen rámutatott, a korrekciós együttható rendszere a jellegénél fogva nem biztosíthatja a volt tisztviselők közötti teljesen egyenlő bánásmódot, mivel nyilvánvalóan lehetetlen figyelembe venni a megélhetési költségeknek a különböző tagállamok azon helységei szerinti valamennyi változatát, ahol a nyugdíjasok letelepedhetnek, és e helységek mindegyike vonatkozásában sajátos korrekciós együtthatót alkalmazni. E körülmények között az országonként egyetlen korrekciós együttható minősülhet megfelelő útmutatásnak, hogy az – szükségszerűen közelítőleges jelleggel – tükrözze a megélhetési költségeket valamely tagállamon belül.

53

Az országonként egyetlen korrekciós együttható kiszámításához kiválasztandó módszert illetően az nem vitatott – amint arra a főtanácsnok az indítványának 69. és 70. pontjában rámutatott – hogy az egyes volt tisztviselők által viselt tényleges megélhetési költségekre vonatkozóan bármelyik kiválasztott rendszer legfeljebb ésszerű közelítőleges becslésnek minősülhet, és hogy ebből a szempontból mind a fővárosmódszer, mind az országmódszer rendelkezik előnyökkel és hátrányokkal.

54

Tekintettel az országonként egyetlen korrekciós együttható szükségszerűen közelítőleges jellegére, a különböző tagállamokban lakó volt tisztviselők vásárlóerejének bizonyos egyelősége garantálásának célját akkor tartják be, ha ezt az egyetlen korrekciós együtthatót olyan kritériumok alapján határozzák meg, amelyek biztosítják annak reprezentatív jellegét. Márpedig az nem vitatható, hogy az országmódszer a tagállamon belüli megélhetési költségeket legalább ugyanolyan reprezentatívan tükrözi, mint a fővárosmódszer.

55

Mivel az országmódszer ennélfogva a nyugdíjasok közötti vásárlóerő egyenlősége biztosításának a lehetőségekhez mérten megfelelő számítási módjának minősül, az Elsőfokú Bíróság nem alkalmazta tévesen a jogot azáltal, hogy úgy határozott, hogy a közösségi jogalkotó nem sértette meg az egyenlő bánásmód elvét azzal, hogy az átmeneti nyugdíjszabályozás keretében a korrekciós együtthatók meghatározása céljából a fővárosmódszert az országmódszerrel váltotta fel.

56

A fellebbezőnek a megtámadott ítélet 105. pontjára irányuló bírálatait illetően meg kell állapítani, hogy azok megalapozatlannak bizonyultak. A megtámadott ítélet 99–104. pontjában kifejtett érvelésből következik, hogy a fellebbező állításával ellentétben az Elsőfokú Bíróság valójában nemlegesen válaszolt arra a kérdésre, hogy a korrekciós együttható meghatározásának új módszere a követett cél szempontjából önkényes vagy nyilvánvalóan nem megfelelő megkülönböztetésnek minősül-e. Ezáltal egyáltalán nem fogadta el a fellebbező azon felvetését, hogy a jogalkotó hatalom egyetlen korlátjának az elegendő átmeneti időszak minősül, hanem ezzel ellenkezőleg a jelen ítélet 51–54. pontjában kifejtetthez hasonló érvelés alapján megvizsgálta, hogy a közösségi jogalkotó megsértette-e az egyenlő bánásmód elvét azzal, hogy az országmódszerrel váltotta fel a fővárosmódszert. A vitatott kérdésnek a szövegösszefüggésében való olvasatából kitűnik tehát, hogy az Elsőfokú Bíróság okfejtése nem azon az előfeltételezésen alapul, amely szerint a nyugdíjszabályozás kialakítása keretében a közösségi jogalkotó kötve van a jogbiztonság és a szerzett jogok elveihez, az egyenlő bánásmód elvéhez azonban nincs.

57

A fentiekből következik, hogy a fellebbezés egyetlen jogalapjának az egyenlő bánásmód elvének megsértésén és a közösségi bíróságot terhelő indokolási kötelezettség megsértésén alapuló első részét – mint megalapozatlant – el kell utasítani.

58

A fellebbező azt állítja, hogy a megtámadott ítélet 132–135. pontjában megállapítottakkal ellentétben igazolta az eljáráshoz fűződő érdekét. A fellebbező vitatja, hogy ilyen érdek csak a „kevésbé drága” tagállamokban lakó nyugdíjasoknak a „drága” tagállamokban lakó nyugdíjasok rovására való gazdagodásából eredhet, hangsúlyozva, hogy bírálata a vásárlóerő egyenlőségének elvén alapul. Még ha el is fogadnánk, hogy meg kell vizsgálni a nyugdíjasok egyik csoportjának fizetett ellátásoknak valamely másik csoportnak fizetett ellátásokkal fennálló viszonyát, meg kell állapítani, hogy a legalább 100%-os korrekciós együttható alkalmazásának költségeit „kiegyenlíti” az országmódszer bevezetése.

59

Az Elsőfokú Bíróságnak a megtámadott ítélet 136. pontjában tett megállapítását illetően, amely szerint a legalább 100%-os korrekciós együttható bevezetése nem minősíthető nyilvánvalóan önkényesnek és nem megfelelőnek, a fellebbező előterjeszti, hogy a jogalkotó széles mérlegelési jogkörére való egyszerű utalás és az átmeneti szabályozás végleges szabályozáshoz való közelítésének célja nem indokolhatja ezt a következtetést. Ezenkívül semmilyen átmeneti szabályozást nem hoztak létre a „kevésbé drága” országokban lakó nyugdíjasok számára. Az átmeneti rendszer természete és tulajdonságai egyáltalán nem adnak objektív magyarázatot az abból eredő megkülönböztetésre, hogy a legalább 100%-os korrekciós együttható bevezetéséről szóló szabály alapján ezek a nyugdíjasok a lakóhelyük megélhetési költségeit lényegesen meghaladó ellátásban részesülnek.

60

A Bizottság és a Tanács úgy vélik, hogy az Elsőfokú Bíróság helyesen állapította meg, hogy a fellebbező érve elfogadhatatlan. Ebben a tekintetben előterjesztik, hogy még ha az Elsőfokú Bíróság megalapozottnak ítélte volna is ezt az érvet, akkor az a „kevésbé drága” tagállamokban lakó nyugdíjasok nyugdíjának csökkenését eredményezte volna, ami azonban a fellebbező helyzetét egyáltalán nem változtatta volna meg. A Bizottság és a Tanács másodlagosan előterjesztik, hogy a jogalkotó azáltal, hogy az átmeneti szabályozást összhangba hozta a végleges szabályozással, számos tagállam esetében és a „kevésbé drága” tagállamokban lakó nyugdíjasok javára koherens és a megfelelő döntést hozott. A Tanács hangsúlyozza, hogy az utóbbiak vonatkozásában nem voltak oltalmazandó jogos elvárások, ami magyarázatot ad arra, hogy azok vonatozásában nem voltak szükségesek az átmeneti rendelkezések.

61

A megtámadott ítélet indokolásának azon részeire vonatkozó bírálatok, amelyekkel az Elsőfokú Bíróság elutasította a „kevésbé drága” tagállamokban lakó nyugdíjasokkal szemben a legalább 100%-os korrekciós együttható bevezetéséből eredő hátrányos megkülönböztetésre alapított fellebbezői érvet, mind az Elsőfokú Bíróságnak ezen érv elfogadhatóságára vonatkozó álláspontjára, mind ezen érv érdemi vizsgálatára vonatkoztak. A fellebbező ugyanis azt kívánja bizonyítani, hogy az Elsőfokú Bíróság határozatával ellentétben ez az érv elfogadható és megalapozott.

62

E bírálatok megválaszolása előtt meg kell vizsgálni a Bizottság által felhozott elfogadhatatlansági kifogást. A Bizottság előterjeszti, hogy az Elsőfokú Bíróságnak hivatalból meg kellett volna állapítania, hogy ez az érv elfogadhatatlan, mivel azt a fellebbező az elsőfokú eljárás keretében csak a válasz szakaszában terjesztette elő, ezért az új érvnek minősül.

63

Ebben a vonatkozásban fel kell idézni, amint arra a főtanácsnok az indítványának 103. és 104. pontjában emlékeztetett, hogy a szóban forgó érv – jóllehet kezdetleges állapotban – szerepel a kereset a hatáskörrel való visszaélésről, valamint az arányosság elvének és az indokolási kötelezettségnek megsértéséről szóló fejtegetéseiben. Márpedig az ítélkezési gyakorlatból az következik, hogy elfogadhatónak kell tekinteni azt a jogalapot, amely a keresetlevélben valamely korábban közvetlenül vagy közvetve már előadott jogalap kibővítése (lásd ebben az értelemben a 306/81. sz., Verros kontra Parlament ügyben 1983. május 19-én hozott ítélet [EBHT 1981., 1755. o.] 9. pontját és a C-412/05. P. sz., Alcon kontra OHIM ügyben 2007. április 26-án hozott ítélet [EBHT 2007., I-3569. o.] 38–40. pontját).

64

A fellebbező bírálatainak megalapozottságát illetően először is a megtámadott ítélet 136. pontja vonatkozásában tett bírálatokat kell megvizsgálni, amely pontban az Elsőfokú Bíróság – miután a fellebbező eljáráshoz fűződő érdekének hiánya miatt megállapította a szóban forgó érv elfogadhatatlanságát – úgy határozott, hogy a legalább 100%-os korrekciós együttható bevezetése nem minősíthető nyilvánvalóan önkényesnek és nem megfelelőnek, mivel ezt a szabályt annak érdekében fogadták el, hogy az átmeneti szabályozást – a nyugdíjakra alkalmazandó korrekciós együtthatók megőrzésével – amennyire lehetséges közelítsék az azt eltörlő végleges rendelkezésekhez. Ugyanis a fellebbező által hivatkozott jogalap jelen részének csak abban az esetben lehet helyt adni, ha ez a megállapítás téves jogalkalmazást tartalmaz. Márpedig erről nincs szó.

65

Amint arra az Elsőfokú Bíróság helyesen rámutatott, az átmeneti szabályozás keretében a legalább 100%-os korrekciós együttható bevezetése a nyugdíjasok egy része esetében csak megelőlegezi a korrekciós együtthatóknak a végleges szabályozás által előírt eltörlését. Az átmeneti szabályozásnak az egyenlő bánásmód elvével való összhangját tehát ebből a szemszögből kell elemezni.

66

Márpedig meg kell állapítani, hogy a nyugdíjakra alkalmazandó korrekciós együtthatók eltörlése által a közösségi nyugdíjrendszer átalakítására vonatkozó közösségi jogalkotói határozat nem összeegyeztethetetlen az egyenlő bánásmód elvével. Az ugyan igaz, hogy a korrekciós együtthatók rendszerén és ebből következően a nyugdíjas lakóhelyének tagállama szerinti vásárlóerejének bizonyos kiegyenlítésén alapuló korábbi nyugdíjrendszer megfelelő eszköznek minősült az említett elv végrehajtására, ebből azonban nem lehet arra következtetni, hogy ezzel az elvvel bármely más rendszer összeegyeztethetetlen.

67

Ugyanis amint arra a Tanács helyesen rámutatott, a nyugdíjak vásárlóerejének egyenlőségére törekvő nyugdíjszabályozás az egyenlő bánásmód biztosításának csak az egyik lehetséges eszköze. Ezt az elvet ugyanennyire tiszteletben tartja az a rendszer, amely szerint a nyugdíjasok egyelő hozzájárulás alapján, egyenlő nominálnyugdíjat kapnak, ami egyebekben – amint azt a Bizottság megállapította – a tagállamokban és más nemzetközi szervezetekben fennálló nyugdíjszabályozásokban általában így van.

68

Tekintettel arra, hogy az új személyzeti szabályzatból eredő végleges nyugdíjszabályozás, mivel annak már nem az a célja, hogy a nyugdíjasok között a vásárlóerő egyenlőségét azok lakóhelyétől függetlenül garantálja, ezért az összeegyeztethető az egyenlő bánásmód elvével, az átmeneti szabályozás – amely csak megelőlegezi az „egységes” összegű nyugdíj elvét azon nyugdíjasok esetében, akik számára ez az elv kedvező – nem minősülhet hátrányosan megkülönböztetőnek.

69

Meg kell tehát állapítani, hogy az Elsőfokú Bíróság helyesen állapította meg, hogy a „kevésbé drága” tagállamokban lakó nyugdíjasokkal szemben a legalább 100%-os korrekciós együtthatónak az átmeneti szabályozás általi bevezetéséből eredő hátrányos megkülönböztetésre alapított fellebbezői érv megalapozatlan. E körülmények között a Bíróságnak már nem kell határoznia az arra alapított kifogásról, hogy az említett érv azért elfogadhatatlan, mert a fellebbező nem rendelkezik eljáráshoz fűződő érdekkel.

70

A fentiekből következik, hogy az egyetlen jogalap e részét – amely az egyenlő bánásmód elvének és az eljáráshoz fűződő érdek fogalmának megsértésén alapul – el kell utasítani.

71

A fellebbező ebben a vonatkozásban azt állítja, hogy a megtámadott ítéletben megállapítottakkal ellentétben az új nyugdíjszabályozás a brüsszeli megélhetési költségekhez kapcsolódik. Így az új személyzeti szabályzat XI. mellékletének 3. cikke kifejti, hogy a díjazások és a nyugdíjak kiigazítása az ugyanezen melléklet 1. cikkében meghatározott számos tényezőn alapul, amelyek között szerepel a megélhetési költségek változása Brüsszelben (Brüsszeli Nemzetközi Index). Az a tény, hogy Belgium esetében nem kell korrekciós együtthatót alkalmazni, amint azt az új személyzeti szabályzat XI. melléklete 3. cikkének (5) bekezdése előírja, azt jelenti, hogy a nyugdíjakat ténylegesen 100%-os korrekciós együtthatóval súlyozzák. Ebből következően a Belgiumban lakó nyugdíjasok jövedelmét kizárólag e tagállam fővárosa – Brüsszel – megélhetési költségeinek figyelembevételével határozzák meg.

72

A fellebbező ezenkívül bírálja a megtámadott ítéletben kifejtett indokolást úgy annak 124. pontjában, amely szerint „közösségi jogszabályi aktus jogszerűsége nem függhet annak gyakorlati alkalmazási módjától”, mint ezen ítélet 125. pontjában, amely az ítélkezési gyakorlatra hivatkozik, amely szerint az egyenlő bánásmód elvét összhangba kell hozni a jogszerűség elvével, miszerint senki sem hivatkozhat valamely harmadik személy javára elkövetett jogellenes magatartásra előnyök szerzése végett. A fellebbező ebben a tekintetben hivatkozik az egyenlő bánásmód elvének, a felek közösségi bíróság előtti egyenlőségének, a védelemhez való jognak, valamint a közösségi bíróságot és az intézményeket terhelő indokolási kötelezettségnek a megsértésére.

73

A Bizottság és a Tanács utalnak a személyzeti szabályzat XI. melléklete 1. cikke (3) bekezdése a) pontjának és 3. cikke (5) bekezdése második albekezdésének megfogalmazására, hangsúlyozva hogy e cikkek közül az első akként rendelkezik, hogy az Eurostat a gazdasági paritásokat „Belgiumhoz viszonyítva” számítja ki. Az új szabályozás tehát egyáltalán nem kapcsolódik a brüsszeli megélhetési költségekhez. Az átmeneti szabályozás gyakorlati alkalmazása eredményezte a Tanács végrehajtási rendeleteit, amelyeket az Eurostat csak végrehajt. A fellebbező nem vitathatja ezen végrehajtási rendeleteket azzal, hogy csak a 723/2004 rendelet jogellenességére hivatkozik.

74

Amint arra a jelen ítélet a 68. és 69. pontjában és a megtámadott ítélet a 136. pontjában rámutat, a legalább 100%-os korrekciós együttható bevezetése nem jár az egyenlő bánásmód elvének megsértésével. E körülmények között meg kell állapítani, hogy a Belgiumban lakó nyugdíjasok esetében – jogilag vagy ténylegesen – a 100%-os korrekciós együttható alkalmazása nem minősülhet az egyenlő bánásmód elve megsértésének.

75

Ugyanis még abban az esetben is, ha az országmódszer szerint kiszámított belgiumi megélhetési költségek alacsonyabbak azoknál, amelyeket az alapilletmény kiszámításához vettek figyelembe, azzal az eredménnyel, hogy a régi nyugdíjszabályozás saját logikáját alkalmazva 100%-nál alacsonyabb korrekciós együtthatót kellett volna meghatározni, az a tény, hogy a Belgiumban lakó nyugdíjasok – azon többi nyugdíjashoz hasonlóan, akik a jelen ítélet 69. pontja szerinti „kevésbé drága” tagállamok egyikében laknak – egyszerűen az alapnyugdíj teljes összegében részesülnek, tehát a fellebbezőnél nagyobb vásárlóerővel rendelkeznek, az átmeneti rendszer szempontjából nem minősül hátrányos megkülönböztetésnek.

76

A fentiekből következően, még ha a fellebbező állításának megfelelően az Elsőfokú Bíróság indokolása, különösen a megtámadott ítélet 124. és 125. pontja téves jogalkalmazást tartalmazott volna, az ilyen téves jogalkalmazás megállapítása nem vonta volna maga után az ítélet hatályon kívül helyezését, mivel a fellebbezőnek a Belgiumban lakó nyugdíjasokkal szembeni hátrányos megkülönböztetésre alapított érvét a jelen ítélet 74. és 75. pontjában megfogalmazott indokok miatt el kell utasítani, amely indokokat az Elsőfokú Bíróság is kifejtette a megtámadott ítéletben.

77

E körülmények között el kell utasítani az egyetlen jogalapnak a jelen részét, amely az egyenlő bánásmód elvének, a felek közösségi bíróság előtti egyenlősége elvének, a védelemhez való jognak, valamint a közösségi bíróságot és az intézményeket terhelő indokolási kötelezettségnek a megsértésén alapul.

78

Mivel a fellebbező által hivatkozott egyetlen jogalap egyik része sem megalapozott az F. Campoli által előterjesztett fellebbezést el kell utasítani.

79

Az eljárási szabályzat 122. cikkének 1. §-a alapján, ha a fellebbezés megalapozatlan, a Bíróság határoz a költségekről.

80

Az eljárási szabályzat 69. cikke, amelyet e szabályzat 118. cikke értelmében a fellebbezési eljárásban is alkalmazni kell, a 2. §-ában akként rendelkezik, hogy a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Az eljárási szabályzat 69. cikke 3. §-ának alapján azonban részleges pernyertesség esetén, illetve kivételes okból a Bíróság elrendelheti a költségeknek a felek közötti megosztását, vagy határozhat úgy, hogy mindegyik fél maga viselje saját költségeit. Mivel valamennyi fél részlegesen pervesztes lett, úgy kell határozni, hogy mindegyik fél maga viseli a saját költségeit.

81

Az eljárási szabályzat 69. cikkének 4. §-a alapján, amelyet szintén e szabályzat 118. cikke alapján kell alkalmazni, az eljárásba beavatkozó intézmények maguk viselik saját költségeiket. Ennélfogva kötelezni kell a Tanácsot a saját költségei viselésére.

A fenti indokok alapján a Bíróság (második tanács) a következőképpen határozott: