1. 

Az elszámolóházak („clearance services”) olyan feladatot látnak el, amely a részvények megőrzéseként definiálható. Ezek a szolgáltatások különösen a részvények tulajdonjogára és átruházására vonatkozó nyilvántartást ölelik fel, míg a részvények ténylegesen ezen szolgáltatók kezében maradnak. Másképpen fogalmazva, az elszámolóházak lehetővé teszik a részvények egyszerűbb, gyorsabb és biztosabb megszerzését és eladását.

2. 

Az elszámolóházak igen elterjedtek az európai kontinensen, ellentétben az Egyesült Királysággal, ahol a részvények átruházása a hagyományokhoz hűen eltérő módon történik. Éppen ezért e tagállam az ezen elszámolóházak útján végrehajtott ügyletek tekintetében eltérő adójogi rendszert alkalmaz, mint a területén alkalmazott általános eljárásnak megfelelően lebonyolított részvényátruházás tekintetében. A jelen eljárás, amelynek alapjául a Special Commissioners, London (Egyesült Királyság) által a Bíróság elé előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés szolgál, alkalmat ad a fent hivatkozott adóztatási módszer közösségi joggal való összeegyeztethetőségének vizsgálatára.

3. 

Pontosabban az Egyesült Királyság jogi szabályozását mind a tőkeemelést [helyesen: tőkefelhalmozást] terhelő közvetett adókról szóló, 1969. július 17-i 69/335/EGK tanácsi irányelv, ( 2 ) mind pedig az EK-Szerződésnek az alapvető szabadságokra vonatkozó rendelkezései szempontjából meg kell vizsgálni.

4.

A 69/335 irányelvet, amely a jelen ügyben az irányadó másodlagos jogi szabályozást képezi, az idők folyamán többször lényegesen módosították.

5.

Az irányelv célkitűzéseit a preambuluma egyértelműen meghatározza, különösen az első és a második preambulumbekezdés, amelyek a következőképpen fogalmaznak:

„mivel a Szerződés célja egy olyan gazdasági unió létrehozása, amely jellemzői hasonlóak egy hazai piacéhoz, és mivel e cél elérésének egyik lényeges feltétele a tőke szabad mozgásának előmozdítása;

mivel a tőkeemelést [helyesen: tőkefelhalmozást] terhelő, a tagállamokban jelenleg hatályos közvetett adók, nevezetesen a társaságokba apportként történő bevitelire kiróható adó és az értékpapírra kivetett adó megkülönböztetéshez, kettős adóztatáshoz és egyenlőtlenségekhez vezet, amelyek gátolják a tőke szabad mozgását, és amelyeket következésképpen az összehangolás révén ki kell küszöbölni”.

6.

A Tanácshoz címzett, a 69/335 irányelv alapjául szolgáló bizottsági javaslathoz csatolt, 1964. december 14-i jelentésben ( 3 ) az Európai Közösségek Bizottsága rámutatott, hogy a tőkeilleték és a bélyegilleték teljes eltörlése lenne a legalkalmasabb megoldás a tőke szabad piacának megvalósítása tekintetében. Mivel azonban a tagállamok ilyen radikális intézkedéssel szembeni tiltakozását valószínűsíteni lehetett, a Bizottság úgy határozott, hogy a bélyegilletéket eltörli, és a tőkeilletéket fenntartja, jóllehet közösségi szinten harmonizált módon.

7.

Ugyanakkor az évek során az irányelv egy sor módosítása következtében a tőkeilleték harmonizált mérték alapján történő adóztatására vonatkozó eredetileg előírt követelmény eltűnt: többek között az irányelv jelenlegi 7. cikke azt írja elő, hogy a tagállamok maximum 1%-os mértékű adót alkalmazhatnak, vagy egyszerűen eltörölhetik a tőkeilletéket. Az Egyesült Királyság 1988-ban többek között eltörölte a tőkeilletéket.

8.

Az irányelv 4. cikkének (1) bekezdésében meghatározza a tőkeilleték alá tartozó ügyleteket. E bekezdésben szerepel többek között a „c) egy tőketársaság tőkéjének emelése bármilyen jellegű vagyoni hozzájárulással”.

9.

A tőkeilleték kiszámításának és kivetésének módjaival kapcsolatos rendelkezéseken kívül az irányelv több, mind a tőke kettős adóztatásának, mind a bélyegilletékek alkalmazásának elkerülésére irányuló tilalmat is tartalmaz. Többek között a 10. és a 11. cikk a következőképpen rendelkezik:

„10. cikk

A tőkeilletéktől eltekintve, a tagállamok nem számíthatnak fel semmilyen adót vagy illetéket a nyereségszerzési céllal működő társaságoknak, egyesületeknek vagy jogi személyeknek:

[…]

11. cikk

A tagállamok semmilyen adót nem vetnek ki, amely

[…]”

10.

A fent hivatkozott tilalmak ellenére a 12. cikk a következőképpen fogalmazva lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy bizonyos sajátos adókat újra bevezessenek:

„12. cikk

(1)   A 10. és 11. cikktől függetlenül, a tagállamok kivethetik a következőket:

[…]”

11.

Az Egyesült Királyságnak a jelen ügyben irányadó adójogi szabályai az 1986. évi költségvetési törvényben (Finance Act 1986) találhatók. E törvény 87. cikke értelmében az értékpapír-átruházás után 0,5%-os „Stamp Duty Reserve Tax” (SDRT) fizetendő minden egyes átruházás alkalmával.

12.

Ugyanezen törvény 96. cikke értelmében azonban a részvényeknek valamely elszámolóház kezelésébe adása 1,5%-os SDRT megfizetését vonja maga után. A részvények további átruházása ezzel szemben adómentes, amennyiben ugyanezen elszámolóház keretén belül történik.

13.

A Finance Act 1986 97A. cikke végül előírja, hogy az elszámolóházakat az Egyesült Királyság adóhatóságával kötött megállapodás alapján választási lehetőség („election”) illeti meg. Ezen választási lehetőséggel élve, az 1,5%-os SDRT egyszeri megfizetése helyett az általános mértékű, 0,5%-os SDRT-t kell fizetni. Ebben az esetben természetesen minden egyes részvényátruházás adóköteles. Annak érdekében, hogy e választási lehetőséggel élhessen, az elszámolóháznak az Egyesült Királyságban leányvállalatot vagy ügynökséget kell működtetnie, vagy másodlagos jelleggel egy saját „adójogi képviselőt” kell kijelölnie. Az elszámolóháznak továbbá az SDRT kiszámítási módjaira, kivetésére és elszámolására vonatkozóan egy sor technikai előírásnak meg kell felelnie.

14.

A HSBC bank egy londoni székhelyű részvénytársaság. 2000 júniusában a párizsi tőzsdén jegyzett részvényekkel rendelkező Crédit commercial de France (a továbbiakban: CCF) francia bank valamennyi részvényének felvásárlására vonatkozó nyilvános ajánlatot tett. A HSBC az ajánlatában a CCF-részvényesek számára a részvényeik ellenében kézpénzfizetést vagy HSBC-részvényeket ajánlott fel. Annak érdekében, hogy ezen második lehetőséget a francia piacon jelen lévő részvényesek számára vonzóbbá tegye, a HSBC úgy határozott, hogy a részvényeit a párizsi tőzsdén is forgalomképessé teszi.

15.

Az alapügy tényállása idején a társaságoknak ahhoz, hogy a párizsi tőzsdén jegyeztethessék magukat, a Sicovam elszámolóházhoz kellett fordulniuk. Következésképpen a HSBC nyilvános ajánlatát elfogadni szándékozó CCF-részvényesek úgy is dönthettek, hogy ennek részvényeit közvetlenül a Sicovamon keresztül szerzik meg: ily módon a szóban forgó részvények ezt követően a párizsi tőzsdén értékesíthetőkké váltak.

16.

Gyakorlatilag a HSBC-nek a Sicovam útján a CCF-részvények ellenében átruházott részvényei nem közvetlenül a Sicovamhoz, hanem a Vidacoshoz, ennek Egyesült Királyságbeli megbízottjához kerültek. Ez a társaság ugyanis egyaránt tagja a CREST-rendszernek ( 4 ): mivel azonban a jelen ügyben a Vidacos a Sicovam megbízotti minőségében járt el, az ügynöke által (és a Sicovam ügynöke közvetítésével) átruházott HSBC-részvényeket a Finance Act 1986 96. cikke értelmében 1,5%-os adó terhelte.

17.

A HSBC, annak érdekében, hogy nyilvános vételi ajánlatát a CCF-részvényesek számára vonzóbbá tegye, vállalta, hogy a HSBC-részvényeknek a Sicovamon keresztül történő megszerzésére kész CCF-részvényesek helyett befizeti az 1,5%-os adót (SDRT). Ez általánosan elterjedt gyakorlat, jóllehet a nemzeti szabályozás értelmében az adófizetési kötelezettség technikailag az elszámolóházat terheli.

18.

Ily módon a HSBC az angol adóhatóságoknak 2000 júliusában több mint 27 millió GBP-t fizetett az 1,5%-os SDRT tartozás kielégítése címén.

19.

Ezt követően azon HSBC-részvényesekkel szemben is, akiknek a részvényeit a Sicovam kezeli, és akik úgy határoztak, hogy az osztalékot részvény fomájában kívánják megkapni, 1,5%-os SDRT-t vetettek ki.

20.

A HSBC 2002. október 18-i levelében az Egyesült Királyság adóhatóságától azonban a megfizetett adó visszatérítését kérte. Ezt követően a HSBC az adóhatóság elutasító határozatát megtámadta a kérdést előterjesztő bíróság előtt, amely – mivel nem volt bizonyos az SDRT-re vonatkozó szabályozás közösségi joggal való összeegyeztethetőségében – előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjesztette a Bíróság elé:

„Vajon az 1985. június 10-i 85/303/EK tanácsi irányelvvel (HL 1985. L 156., 23. o.; magyar nyelvű különkiadás 9. fejezet, 1. kötet, 122. o.) módosított 69/335 tanácsi irányelv (HL 1969. L 249., 25. o.; magyar nyelvű különkiadás 9. fejezet, 1. kötet, 11. o.) 10. vagy 11. cikke, az EK-Szerződés 43., 49. vagy 56. cikke, illetve a közösségi jog bármely más rendelkezése tiltja-e, hogy valamely tagállam (a továbbiakban: előbbi tagállam) 1,5%-os illetéket vessen ki az elszámolóház keretében történő részvényátruházásra vagy -kibocsátásra, ha:

21.

Az 1,5%-os SDRT közösségi joggal való összeegyeztethetőségét, amint azt egyébként a kérdést előterjesztő bíróság a kérdésében kifejti, két szempontból kell megvizsgálni. Egyrészről ugyanis meg kell vizsgálni, hogy ezen illetékfizetés a 69/335 irányelv, és különösen annak 10. és 11. cikke értelmében jogszerű-e. Másrészről azt is meg kell vizsgálni, hogy a szóban forgó illeték összeegyeztethető-e a Szerződés által a letelepedés, a szolgáltatásnyújtás és a tőkemozgás terén meghatározott alapvető szabadságokkal. Az egyértelműség kedvéért a kérdés két aspektusát külön-külön vizsgálom meg.

22.

Mindenekelőtt azt hangsúlyoznám, hogy a felek egyetértenek abban, hogy a szóban forgó illeték a 69/335 irányelv 4. cikke értelmében nem minősül tőkeilletéknek. Amint láttuk, a tőkeilletéket az Egyesült Királyságban 1988-ban eltörölték.

23.

Ugyanakkor megjegyzendő, amint ezt a tárgyalás alkalmával megerősítették, hogy a HSBC-részvények, amelyek a CCF-részvények ellentételezéseképpen történő átruházása érdekében a Sicovam kezelésébe kerültek, új részvényeknek tekintendők, és ily módon tőkeemelésnek felelnek meg.

24.

A 69/335 irányelv azon rendelkezései, amelyek a szóban forgó illeték tekintetében problémát jelenthetnek, a 10. és 11. cikkben találhatók. Ezeket a rendelkezéseket, amelyek az irányelv első változatához képest változatlanok maradtak, elsősorban annak elkerülése érdekében dolgozták ki, hogy a tagállamok a tőkeilletéken túlmenően bélyegilletéket vezessenek be, vagy a tőkefelhalmozást kettős adóztatásnak vessék alá.

25.

Különösen a 10. cikk írja elő, hogy kizárólag a tőkeilleték alkalmazható – következésképpen minden más adót vagy illetéket kizárva – az irányelv 4. cikkében felsorolt ügyletek tekintetében, amelyek között szerepel – amint láttuk – „egy tőketársaság tőkéjének emelése bármilyen jellegű vagyoni hozzájárulással.”

26.

Ugyanakkor az irányelv 11. cikke alapján semmilyen adó nem vethető ki (következésképpen tőkeilleték sem) bizonyos ügyletekre, amelyek között az olyan ügylet szerepel, amely „értéktőzsdei megjelenéssel, kibocsátással, jegyzésre engedélyezéssel függ össze, s amely a piacon elérhetővé vagy forgalomképessé teszi a részvényeket”.

27.

Ily módon például új részvények kibocsátása esetén a kibocsátásra önmagában nem vethető ki adó a 11. cikk alapján, míg a részvények ellenértékeként kifizetett összegek, azaz a tőke-hozzájárulás, tőkeilleték útján adóztathatók, amennyiben az érintett tagállam ezt előírja (4. cikk), más illetékek azonban nem vethetők ki (10. cikk).

28.

Másrészről azonban a 12. cikk úgy rendelkezik, hogy „[a] 10. és 11. cikktől függetlenül” a tagállamok kivethetnek többek között „illetékek[et] értékpapírok átruházására”. ( 5 )

29.

A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság az Egyesült Királyság szabályozásának az irányelv 10. és 11. cikkével való esetleges összeegyeztethetetlenségére hivatkozik. Számomra úgy tűnik azonban, hogy mégha valóban e két rendelkezés tekintendő is irányadónak, megfelelőbb lenne a 11. cikket alapul venni, mivel az SDRT meghatározásánál fogva nem egy tőkefelhalmozási ügylethez, hanem általánosabb jelleggel a 11. cikk a) pontjában meghatározott csoportba tartozó ügyletekhez kapcsolódik (a jelen ügyben, amint látni fogjuk, a részvények kibocsátásához). Továbbá az SDRT-t attól függetlenül ki kell vetni, hogy az ennek alapjául szolgáló részvények új kibocsátásnak felelnek-e meg vagy sem.

30.

Az Egyesült Királyság Kormánya, amelyet e tekintetben a Bizottság támogat, úgy véli, hogy az 1,5%-os SDRT pontosan az irányelv 12. cikke értelmében vett részvényátruházásokat sújtó illetékként igazolható: ugyanazon rendelkezés alapján ismerhető tehát el, mint amely lehetővé teszi a 0,5%-os SDRT kivetését az elszámolóház igénybevétele nélküli átruházásokra.

31.

Az 1,5%-os és a 0,5%-os SDRT közötti különbség azonban jelentős. A különbség a mértéken túl inkább abban áll, hogy míg a 0,5%-os SDRT-t minden egyes értékpapír-átruházás után kivetik, az 1,5%-os illeték akkor fizetendő, ha az értékpapír valamely elszámolóház kezelésébe kerül, a részvények tulajdonjogának ezt követő átruházása azonban már illetékmentes, amennyiben erre az elszámolóház keretén belül kerül sor.

32.

Az 1,5%-os SDRT-nek az irányelv 12. cikkében meghatározott „illetékek értékpapírok átruházására” vonatkozó csoportjához való hasonlítása céljából az Egyesült Királyság azt állítja, hogy az 1,5%-os SDRT egy „idénybérlet” („season ticket”) formát öltő részvényátruházási illeték. Mivel az értékpapír-átruházások nyomon követése, amennyiben ezek már egy elszámolóház kezelésében vannak, az angol adóhatóságok számára problémát jelentene, az elszámolóházon belüli három átruházás feltételezett értéke alapján számított 1,5%-os átalányilleték megfelelő kompromisszumnak tűnik. Másképpen kifejezve, az 1,5%-os SDRT egyszerűen a részvények jövőbeli átruházására kivetett illetékelőleg. Az Egyesült Királyság megjegyzi azonban, hogy az elszámolóházak azon lehetősége továbbra is fennáll, hogy a Finance Act 97A. cikkében meghatározott választással éljenek, amely minden egyes ügyletre nézve az „általános”, 0,5%-os SDRT alkalmazását jelenti.

33.

Az Egyesült Királyság által képviselt álláspont nem tűnik elfogadhatónak, mégpedig a következő okokból.

34.

Elsősorban, az 1,5%-os SDRT-t egy és ugyanazon személynek kell megfizetnie, aki gyakorlatilag a részvények kibocsátója, illetve átruházója, még ha pusztán technikai szempontból maga az elszámolóház van kötelezve az illetékfizetésre. Az általunk vizsgált ügyben az illetéket tehát teljes egészében a HSBC fizette ki. Az SDRT „általános” rendszerében ezzel szemben az illetéket minden egyes értékpapír-átruházás alkalmával különböző személyek fizetik meg, mégpedig az, aki az adott esetben a részvényt eladja. Másképpen fogalmazva, a részvények elszámolóházban való kezelése esetén egyetlen személynek kell azt az (1,5%-os) illetéket megfizetnie, amely azonban az „általános” rendszerben több személy között oszlik el, akik külön-külön 0,5%-os illetéket fizetnek.

35.

Másodsorban, az értékpapíroknak az elszámolóház kezelésébe kerülésekor esedékes 1,5%-os „különleges” SDRT-t ezen értékpapíroknak a rendszerbe való kerülése pillanatában fennálló értéke alapján számítják ki és fizetik meg – még akkor is, ha ezt követően az elszámolóházon belül magasabb vagy alacsonyabb értéken ruházzák át őket. Magától értetődik, hogy a minden egyes ügylet alkalmával fizetendő SDRT esetén az illetéket ezzel szemben az értékpapírnak az átruházás pillanatában fennálló értéke alapján számítják ki.

36.

Harmadsorban, nem világos, hogy a részvényeknek az elszámolóház kezelésébe kerülésekor fizetendő SDRT miért 1,5%-os, azaz miért háromszorosa az általános rendszerben az értékpapírok minden egyes átruházásakor fizetendő illetéknek. Az Egyesült Királyság azzal érvel, hogy az illeték mértékét azon feltevés alapján határozták meg, hogy a részvények elszámolóházi kezelésébe kerülését követően átlagosan három értékpapír-átruházásra kerül sor. Az azonban nem egyértelmű, hogy mely tényezők vezettek ezen számításhoz, illetve az sem, hogy az 1,5%-os mérték miért tűnt megfelelőbbnek, mint például az 1 vagy 2%-os mérték. Annál is inkább, mivel az előzetes döntéshozatalra utaló határozat értelmében a Sicovam kezelésébe került HSBC-részvények több mint 40%-át két héten belül kivették ezen elszámolóház kezeléséből a londoni tőzsdén való értékesítés céljából, aminek következtében minden egyes ezt követő átruházásra 0,5%-os SDRT-t vetettek ki. Másképpen fogalmazva, az SDRT 1,5%-os mértékének megállapítása kissé önkényesnek tűnik. ( 6 )

37.

Végül megjegyzendő, hogy amennyiben az értékpapírok első átruházását követő átruházásokra az Egyesült Királyságon kívül kerül sor, ami valószínű, tekintettel arra, hogy az értékpapírok minden bizonnyal a külföldi forgalmazás megkönnyítése érdekében kerültek egy elszámolóház kezelésébe, az 1,5%-os SDRT az átruházás előzetesen megfizetett illetékének minősülne, amely tekintetében az Egyesült Királyság adójogi hatásköre egyáltalán nem bizonyos.

38.

Véleményem szerint ezek az észrevételek önmagukban elegendők annak kizárásához, hogy az 1,5%-os SDRT az értékpapírok jövőbeli átruházása után fizetendő „illetékelőlegnek” minősüljön. Függetlenül ugyanis az illeték mértékének kérdésétől, az bizonyos, hogy egy más adóalap alapján kiszámított, és mindenekelőtt egy másik adóalany által fizetendő összeg nem tekinthető adóelőlegnek. A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata értelmében az adó közösségi jogra tekintettel való minősítése ugyanis annak objektív jellemzői alapján kell hogy történjen, függetlenül a nemzeti jogban neki tulajdonított minősítéstől. ( 7 )

39.

Mindazonáltal, amennyiben a részvények elszámolóházi kezelésbe adása az ezen részvények kibocsátását követő első ügyletet jelenti, mint a jelen ügyben is, megjegyzendő, hogy az irányelv 12. cikke alapján igazolható és a 11. cikkben megállapított tilalmat megkerülő illeték alkalmazása tekintetében jogi szempontból külön-külön kell értékelni az értékpapírok kibocsátását (adómentes az irányelv 11. cikke értelmében) és ezen értékpapírok első átruházását. Ezen első átruházás, a jelen ügyben az elszámolóház kezelésébe adás, tehát az irányelv 12. cikke értelmében adóköteles lehet.

40.

Márpedig, még ha elméletileg lehetséges is a részvények kibocsátása és első átruházása közötti megkülönböztetés, ezt a lehetőséget a Bíróság a Bizottság kontra Belgium ügyben 2004. július 15-én hozott ítéletében ( 8 ) kifejezetten elutasította. Ezen ítélet 33. pontjában különösen azt állapította meg, hogy „[a] 69/335 irányelv 11. cikke a) pontjának hatékony érvényesülése ezért feltételezi, hogy e rendelkezés értelmében a »kibocsátás« magában foglalja az értékpapírok kibocsátásuk során történő első megszerzését is”. Amint ugyanis Tizzano főtanácsnok indítványában ( 9 ) megjegyezte, és amint azt a Bíróság az ítélet 32. pontjában felidézte, „annak engedélyezése, hogy az újonnan kibocsátott értékpapírok első megszerzésére adót vagy illetéket vessenek ki, azt eredményezné, hogy magát az értékpapír kibocsátását adóztatnák meg, mivel ez a tőkefelhalmozás szempontjából ugyanazon átfogó ügylet szerves részét képezi. Az értékpapírok kibocsátása önmagában nem elegendő, hanem csak attól a pillanattól van értelme, amikor valaki meg is szerzi az értékpapírokat”.

41.

A Bíróság ugyanakkor egyértelműen meghatározta, hogy egyrészt az irányelv 12. cikkét, mint kivételt, szigorúan kell értelmezni, ( 10 ) másrészt pedig megerősítette az ezen cikkben meghatározott kivételek kimerítő jellegét. ( 11 )

42.

Éppen ezért úgy gondolom, hogy az 1,5%-os SDRT, amikor azt az újonnan kibocsátott részvények átruházására vetik ki, nem tekinthető az irányelv 12. cikke értelmében vett, az értékpapírok átruházására kivetett illetéknek, és hogy következésképpen az irányelv 11. cikke által tiltott, a részvények kibocsátására kivetett illetékről van szó.

43.

Továbbá, ebben a vonatkozásban véleményem szerint nem szükséges az irányelv 12. cikkének, mint az irányelv 10. és 11. cikkében meghatározott esetekhez képest eltérő vagy korlátozó szabálynak a jellegével kapcsolatban állást foglalni: ez a szempont ugyanis, bármennyire érdekes és talán tisztázásra szorul is, a jelen ügyben irreleváns. ( 12 )

44.

Nem fogadható el továbbá az az érv sem, amelyet az Egyesült Királyság másodlagosan hoz fel arra az esetre, ha a Bíróság a jelen ügyre nézve elfogadhatónak minősíti a fent hivatkozott Bizottság kontra Belgium ügyben kialakított ítélkezési gyakorlatot, amely szerint tehát az 1,5%-os SDRT-t a jövőbeli, a részvények első elszámolóházi kezelésbe adását követő átruházások illetékelőlegeként kellene értelmezni. Egyrészről ugyanis ez a gondolatmenet igen mesterkéltnek tűnik, hiszen az illetéket a részvények elszámolóházi kezelésbe adása alkalmával vetik ki. Másrészről egy ilyen helyzet az általam felvázolt problémákat még nyilvánvalóbbá tenné, és ily módon elsősorban ahhoz vezetne, hogy a három feltételezett ügylet alapján kiszámított illetéket olyan személynek kellene megfizetnie, aki az adott időpontban e három ügylet közül még csak az elsőnek sem részese.

45.

Egyébiránt, még ha az elszámolóház kezelésébe adott részvények nem is új kibocsátásból erednének, az 1,5%-os SDRT-nek az irányelv 12. cikke alapján történő igazolása véleményem szerint akkor is nehezen fogadható el. Függetlenül ugyanis a részvények kibocsátását követő első átruházás adóztatásának tilalmától, amely tilalom a jelen ügyben egyébként nem alkalmazható, az „idénybérlet” megközelítés elfogadásának nehézségével kapcsolatban fent kifejtett kifogások továbbra is érvényesek maradnak. Ugyanis ebben az esetben is egy és ugyanazon személyre hárulna azon illeték megfizetése, amely főszabály szerint (vagyis az „általános” rendszerben) más személyeket terhelne, akikkel szemben az előző nem léphet fel követelésekkel. Továbbá az illetéket ebben az esetben is a részvények értéke alapján számítanák ki, amely jelentősen eltérhet a részvények tényleges későbbi, mégpedig az illeték esedékességének pillanatában megállapított értékétől. Másként fogalmazva, számomra elfogadhatatlannak tűnik az adónak egy átalányjelleggel számított, a jövőbeli átruházások után fizetendő illetékelőlegként való felfogása.

46.

Az újonnan kibocsátott részvények esetéhez viszonyítva az egyetlen eltérés abban áll, hogy a már létező részvények esetében az SDRT „általános” rendszerében 0,5%-os illeték fizetendő. Amint láttuk, a részvények első kibocsátása esetén azonban az „általános” SDRT-t nem vetik ki, következésképpen, a már létező részvények esetén a kiegészítő adóteher ténylegesen 1% és nem pedig 0,5%.

47.

A már létező részvények átruházását illetően az egyetlen felmerülő kérdés arra vonatkozik, hogy erre az ügyletre nézve főszabály szerint alkalmazható-e az irányelv 11. cikkében meghatározott adókivetési tilalom azon része, amely kimondja, hogy tilos adót kivetni „értéktőzsdei megjelenés[re], kibocsátás[ra], jegyzésre engedélyezés[re], s [a részvények] piacon elérhetővé vagy forgalomképessé [tételére]”. Úgy tűnik azonban, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlatában találhatunk egyértelműen ilyen értelmű utalást. ( 13 )

48.

Következésképpen az elemzésem ezen részének befejezéseképpen úgy vélem, hogy az 1,5%-os SDRT mechanizmusa a 69/335 irányelvvel nem tekinthető összeegyeztethetőnek. Különösen érvényes ez arra az esetre, amelyben a részvények elszámolóházi kezelésbe adása közvetlenül a részvények kibocsátását követi, mint a jelen ügyben is; amint láttuk, az alapérvelés azonban érvényes a már létező részvények átruházásának esetére is. Az 1,5%-os SDRT ugyanis az irányelv 12. cikke értelmében egyáltalán nem tekinthető a jövőbeli átruházások illetékelőlegének.

49.

Az eddigiekben kifejtett megfontolások elegendőnek bizonyulnak az előterjesztő bíróság által feltett kérdés megválaszolására. A teljesség kedvéért azonban, és különösen arra az esetre nézve, ha a a Bíróság nem követi az irányelv általam kifejtett értelmezését, a következőkben röviden megvizsgálom a kérdést az elsődleges jog szempontjából is.

50.

Meg kell tehát vizsgálni, hogy az irányelv 12. cikke által főszabály szerint elismert részvényátruházási illeték jogszerűen értelmezhető-e másképpen, mint ahogyan ez az SDRT esetében történt, attól függően, hogy az átruházás egy elszámolóház javára történik-e vagy sem. ( 14 ) Különösen azt a kérdést kell feltenni, hogy a „szokásos” átruházás és az elszámolóház javára történő átruházás közötti objektív különbség alkalmas-e arra, hogy az Egyesült Királyság szabályozásában meghatározott olyan különbségeket igazoljon, mint valamely magasabb illeték egyszeri megfizetése és az illeték egészének egyetlen személyre való kivetése. Végül mindenképpen meg kell vizsgálni, hogy az elszámolóházak számára elismert azon lehetőség, hogy a Finance Act 1986 97A. cikkében meghatározott választással éljenek, elegendő-e ahhoz, hogy eloszlassa e rendszernek a közösségi jogi szabályozással való összeegyeztethetőségével kapcsolatos esetleges kétségeket.

51.

A jelen ügyben a felek úgy vélték, hogy a szóban forgó nemzeti szabályozás összeegyeztethetősége az elsődleges jog három szabálya vonatkozásában lehet problematikus: konkrétan a letelepedés szabadságát meghatározó EK 43. cikkről, a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó EK 49. cikkről és végül a tőke szabad mozgására vonatkozó EK 56. cikkről van szó.

52.

A letelepedés szabadságát illetően a HSBC azt állítja, hogy a CCF-részvények felvásárlására irányuló nyilvános ajánlatán keresztül vált konkréttá a HSBC azon szándéka, hogy Franciaországban állandó telephelyet létesítsen: következésképpen az 1,5%-os SDRT alkalmazása ezen alapjog korlátozását jelentené.

53.

Ezzel szemben a szolgáltatásnyújtás szabadságát illetően a brit adójogi szabályozás indokolatlanul korlátozta a Sicovam azon jogát, hogy az Egyesült Királyság területén nyújthassa szolgáltatásait.

54.

Végül a tőke szabad mozgását illetően a HSBC azt állítja, hogy a Szerződés erre vonatkozó rendelkezéseit sértik a brit adójogi szabályok, mivel a párizsi tőzsdére való jutás korlátozásának minősülnek, amely tőzsdére való jutás csakis a Sicovamon keresztül lehetséges.

55.

Először is megjegyzem, hogy a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó rendelkezések véleményem szerint ebben az ügyben nem relevánsak. Figyelembe kell venni ugyanis azt, amint fentebb megjegyeztem, hogy az 1,5%-os SDRT-t gyakorlatilag nem az elszámolóház fizeti meg, amely technikailag az illeték alanya, hanem az, aki a részvényeket az elszámolóház kezelésébe adja (a jelen ügyben a HSBC). Ily módon gyakorlatilag a szóban forgó illeték a szolgáltatásnyújtó, azaz az elszámolóház érdekeit csak közvetett módon érinti. Ugyanakkor az, hogy a Sicovam az Egyesült Királyság területén a Vidacoson keresztül biztos vonatkozási ponttal rendelkezett, a nemzeti bíróság által elbírálandó helyzetet inkább a letelepedés szabadságához, mintsem a szolgáltatásnyújtás szabadságához kapcsolja. ( 15 ) Kiegészítő jeleggel felidézendő, hogy a 69/335 irányelv első preambulumbekezdése az alapvető szabadságok közül kizárólag a tőke szabad mozgására hivatkozik kifejezetten.

56.

Következésképpen úgy vélem, hogy az SDRT-nek az elsődleges jog szempontjából való vizsgálatát csakis a letelepedés szabadsága és a tőke szabad mozgása vonatkozásában kell elvégezni. A Bíróságnak már alkalma nyílott arra, hogy a nemzeti rendelkezéseknek e két szabadsággal való összeegyeztethetőségét együttesen megvizsgálja. ( 16 )

57.

Az bizonyos, hogy az ítélkezési gyakorlat értelmében a más tagállamban székhellyel rendelkező társaság társasági részesedésének megszerzése, amely lehetővé teszi e személyek számára, hogy irányítást biztosító befolyást gyakoroljanak e társaság döntéseire, és meghatározzák annak tevékenységét, a Szerződés letelepedés szabadságára vonatkozó rendelkezései hatálya alá tartozik. ( 17 ) A jelen ügyben azonban a letelepedés szabadságának esetleges korlátozása a tőke szabad mozgása korlátozásának közvetlen következménye. Először is tehát a tőke szabad mozgásának korlátozását kell megvizsgálni; amennyiben megállapítható ezen utóbbi alapvető szabadsággal való összeegyeztethetetlenség fennállása, akkor a letelepedés szabadságára vonatkozó szempont vizsgálata szükségtelen. ( 18 )

58.

Kétségtelen, hogy az alapügy tárgyát képező pénzügyi ügyletek főszabály szerint a tőke szabad mozgásának hatálya alá tartoznak. Ismeretes, hogy a Szerződés nem határozza meg a tőkemozgások fogalmát, a Bíróság azonban gyakran alkalmazta tájékoztatásképpen a 88/361/EGK irányelvhez ( 19 ) csatolt nómenklatúrát, amelybe a részvények adásvétele vitathatatlanul beletartozik.

59.

Tagadhatatlannak tűnik, hogy a szóban forgó brit szabályozás és pontosabban az 1,5%-os SDRT-nek a részvények elszámolóházi kezelésbe adása esetén való alkalmazása korlátozza a tőke szabad mozgását, ami főszabály szerint az EK 56. cikkben meghatározott tilalmak körébe tartozik.

60.

Elsősorban a Bíróság ugyanis kimondta, hogy egy nemzeti szabályozás már annálfogva sérti az EK 56. cikket – anélkül, hogy szükséges lenne a hátrányosan megkülönböztető jellegének vizsgálata –, hogy a más tagállamokból származó befektetésekre nézve visszatartó hatással bír. ( 20 ) Ugyanakkor azt is megállapította, hogy nem csupán azon korlátozások tilosak, amelyek alkalmasak arra, hogy eltántorítsák a külföldieket attól, hogy valamely tagállamban beruházásokat hajtsanak végre, hanem azok is, amelyek az említett tagállam lakosait visszatarthatják attól, hogy más államokban hajtsanak végre beruházásokat. ( 21 )

61.

Mivel – amint ezt az előzetes döntéshozatalra utaló határozat egyértelműen kifejti – az elszámolóházak szinte ismeretlenek az Egyesült Királyságban, az európai kontinensen azonban igen elterjedtek, ahol bizonyos esetekben valóságos monopóliummal rendelkeznek a tőzsdei ügyletek terén, kétségtelen, hogy a szóban forgó brit szabályozás visszatarthatja a tőke szabad mozgását.

62.

Mivel megállapítást nyert, hogy a szóban forgó nemzeti rendelkezések a tőke szabad mozgása korlátozásának az EK 56. cikkben meghatározott tilalma hatálya alá esnek, meg kell vizsgálni, hogy mindazonáltal igazolhatók-e, különösen az EK 58. cikkre tekintettel. Ebben a vonatkozásban emlékeztetni kell a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatára, amely értelmében ahhoz, hogy a nemzeti szabályozás igazolható legyen, az szükséges, hogy alkalmas legyen az elérni kívánt célkitűzés megvalósítására, és ne lépjen túl az annak eléréséhez szükséges mértéken, tiszteletben tartva az arányosság elvét. ( 22 )

63.

A brit szabályozás által előírt korlátozás lehetséges igazolása azonban a jelen ügyben igen csekély mértékű vita tárgyát képezte. Amennyiben ugyanis eltekintünk az Egyesült Királyság azon állításától, miszerint az 1,5%-os SDRT-t az adózás terén való hatékony ellenőrzés biztosításának szükségessége igazolja, a felek egyébként lényegében a Finance Act 1986 97A. cikke értelmében az elszámolóházakat megillető választási lehetőség jellemzőire összpontosítottak.

64.

Megjegyzendő azonban, hogy a választási lehetőségnek önmagában semmi köze a tőke szabad mozgása korlátozásának igazolásához. Logikusan nézve ugyanis, a választási lehetőséget illetően azt a kérdést kell feltenni, hogy ez, feltéve hogy a választási lehetőség rendszere összeegyeztethető a közösségi joggal, semlegesíteni tudja-e a nemzeti szabályozásnak az EK 56. cikk értelmében való esetleges jogellenességét: a kérdést azonban mindenképpen meg kell különböztetni a tőke szabad mozgásának korlátozása esetleges igazolásának kérdésétől. A jelen főtanácsnoki indítvány befejező részében tehát a 97A. cikkben meghatározott választási lehetőséggel foglalkozom.

65.

Az Egyesült Királyság azt állítja, hogy a részvényeknek elszámolóházi kezelésbe adása esetére meghatározott eltérő adóügyi rendszert az adózás terén való hatékony ellenőrzés biztosításának szükségessége igazolja.

66.

Ez az igazolás véleményem szerint nem fogadható el. Egyrészt ugyanis az Egyesült Királyság nem jelöli meg, hogy egy ilyen radikális intézkedés milyen okból képezi az illetékek hatékony beszedése biztosításának egyetlen eszközét, és azt sem, hogy ugyanezen célok miért nem érhetők el más, kevésbé megterhelő mechnizmusok útján.

67.

Másrészről, függetlenül attól, hogy az illetékek megfizetését biztosító, kevésbé megszorító rendszer rendelkezésre állt-e vagy sem, számomra úgy tűnik, hogy ehelyütt ugyanazokat az észrevételeket lehet tenni, mint amelyeket fentebb a 69/335 irányelvvel való összeegyeztethetőség vizsgálata keretében kifejtettem arra irányulóan, hogy az 1,5%-os SDRT már a jellegénél fogva sem tekinthető az értékpapírok tulajdonjogának jövőbeli átruházására kivetett illetékelőlegnek. Különösen azért nem, mert olyan illetékről van szó, amelyet az átruházás „általános” illetékének megfizetésére kötelezettől eltérő személynek kell megfizetnie; a korábban hivatkozott többi problémás szempont ugyanígy érvényes. ( 23 ) Másképpen fogalmazva, az adózás terén való hatékony ellenőrzés biztosításának szükségessége nem igazolja azt, hogy az általában fizetésre kötelezett személytől eltérő személyre háruljon az illeték megfizetése.

68.

Éppen ezért úgy vélem, hogy az 1,5%-os SDRT sérti az EK 56. cikket.

69.

Az utolsó kérdés, amelyet e tekintetben fel kell tenni, arra vonatkozik, hogy a Finance Act 97A. cikkéből következő választási lehetőség „semlegesítheti-e” a 69/335 irányelvnek és a Szerződésnek az 1,5%-os SDRT által okozott sérelmét. Másképpen, illetve általánosabban fogalmazva, felmerül a kérdés, hogy egy, a közösségi jogot sértő szabályozás esetén egy másik, a közösségi joggal feltehetően összeegyeztethető szabályozás alkalmazásához vezető választási lehetőség általában kizárja-e a jogellenességet.

70.

A felek mind írásbeli, mind pedig szóbeli észrevételeik jelentős részében a választási lehetőséggel kapcsolatos vitával foglalkoztak. Különösen a HSBC és a Bizottság képviseli azt az álláspontot, hogy a brit szabályozás által a választási lehetőséggel szemben előírt feltételek túlságosan és szükségtelenül megterhelők, következésképpen aránytalanok. Az Egyesült Királyság azonban azt állítja, hogy ezek a feltételek megfelelnek a brit piacon általában a részvényátruházással foglalkozó személyekkel szemben támasztott feltételeknek, és elengedhetetlenül szükségesek a 0,5%-os SDRT minden egyes értékpapír-átruházás alkalmával történő megfelelő kivetésének biztosítása érdekében.

71.

Úgy vélem azonban, hogy ehelyütt valójában nincs szükség a választási lehetőségre vonatkozó feltételek és azok érvényességének részletes vizsgálatára. Megjegyzendő ugyanis, hogy a választás mechanizmusa, vagyis a közösségi jog feltételezetten megfelelőbb tiszteletben tartására irányuló mechanizmus pontosan egy „lehetőséget” jelent. Más szavakkal, ennek alkalmazása egy tevőleges magatartást feltételez, amely hiányában a közösségi jogot sértő szabályozás alkalmazandó. Továbbá, amint fentebb már megjegyeztem, a választási lehetőség nem azt a személyt illeti meg, akinek a legnagyobb érdeke fűződne hozzá, azaz aki a részvényeket átruházza, hanem az elszámolóházat, amely azonban gyakorlatilag nem kötelezett az SDRT fizetésére. Ugyanakkor, vannak olyan esetek, mint a jelen ügyben is, amelyekben az elszámolóház a letelepedés szerinti országban jogszerű monopolhelyzetben van: ily módon, végeredményben ezen elszámolóháznak semmi előnye nem származik abból, ha él választási lehetőségével.

72.

Más lenne a helyzet, ha az a mechanizmus, amely lehetővé teszi a 0,5%-os SDRT megfizetését a részvények elszámolóházi kezelésbe adásának esetére is, nem választási lehetőség tárgyát képezné, hanem az általánosan alkalmazandó rendszert jelentené. Ebben az esetben ugyanis elegendő lenne az elszámolóházakkal szemben technikai szempontból támasztott feltételek arányosságának vizsgálata: amennyiben ezek a feltételek nem aránytalanok, akkor a rendszer a közösségi joggal összeegyeztethetőnek bizonyulna.

73.

A jelen ügyben azonban, tekintettel az ügy konkrét körülményeire, a választási lehetőségre vonatkozó feltételek részletes vizsgálata feleslegesnek tűnik.

74.

A kifejtett megfontolásokra tekintettel azt javasolom, hogy a Bíróság a Special Commissioners előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésére a következőképpen válaszoljon:

„A tőkeemelést [helyesen: tőkefelhalmozást] terhelő közvetett adókról szóló, 1969. július 17-i 69/335/EGK tanácsi irányelv 11. cikkét sérti a jelen ügyben szóban forgóhoz hasonló olyan adójogi szabályozás, amelyben a részvények elszámolóház keretében történő kibocsátása a nemzeti jogban általánosan alkalmazott 0,5%-os értékpapír-átruházási illeték helyett egyszeri alkalommal fizetendő, 1,5%-os illeték kivetésével jár.”