I – Bevezetés

II – Jogi háttér

A – A közösségi szabályozás

B – A nemzeti szabályozás

III – Az alapügy tényállása és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

IV – A Bíróság előtti eljárás

V – Az eljárásban részes felek alapvető érvei

VI – A jogkérdésről

A – Előzetes megjegyzések

B – A használat ellenértékének jellemzőjére és funkciójára vonatkozó előzetes megfontolások

C – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésből adódó vizsgálat szakaszairól

D – Az ellenérték a büntetés fogalmába tartozik-e, és ezáltal összeegyeztethetetlen-e a 97/7 irányelvvel?

E – Az ellenérték a költség fogalmába tartozik-e, és ezáltal összeegyeztethetetlen-e a 97/7 irányelvvel?

1. A költség fogalma a 97/7 irányelvben – Értelmezés a szöveg és a mondatok rendszertana alapján

2. A költség fogalma a 97/7 irányelvben – Teleologikus és rendszertani megközelítés

3. A 97/7 irányelv alapját képező kockázatmegosztás elméletének alapos vizsgálata alátámasztja az eddigi értelmezést

4. A tájékoztatási kötelezettség teljesítésének elmulasztása és annak következményei

5. Egyesek visszaélésének lehetősége vezethet-e minden fogyasztóra nézve hátrányos szabályozáshoz?

6. A Schulte- és a Crailsheimer Volksbank ügyben hozott ítéletektől való elhatárolás

7. Következtetés

F – Arra az esetre, ha a Bíróság úgy határozna, hogy az ellenérték nem tartozik a 97/7 irányelvben foglalt büntetés vagy költség fogalmába: a tagállamok szabályozási hatáskörébe tartozik-e az ellenértékre vonatkozó szabályozás?

VII – Végkövetkeztetések

1.

A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem a távollevők között kötött szerződések esetén a fogyasztók védelméről szóló, 1997. május 20-i 97/7/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 6. cikke (2) bekezdésének a 6. cikke (1) bekezdése első albekezdésének második mondatával összefüggésben történő értelmezésére irányul. ( 2 )

2.

Az alapjogvita tárgya az eredeti állapot helyreállítása egy távollevők között kötött szerződéstől való elállást követően. Az alapeljárásban részes felek arról vitatkoznak, hogy az alperes jogosult-e az eladási ár visszatérítésekor azt a felperes által történt használat ellenértékével csökkenteni.

3.

A távollevők között kötött szerződések jellemzője az, hogy nem kerül sor beszélgetésre az eladó és a vevő között egy üzlethelyiségben. Sem a szerződés előkészítése alatt, sem a szerződés megkötésekor nem áll fenn az egyidejű fizikai jelenlét értelmében vett személyes kapcsolat az ebben az összefüggésben logikusan szállítónak nevezett eladó, és a fogyasztó között. ( 3 ) A szerződést a szállító által áru vagy szolgáltatás értékesítésére szervezett távértékesítési rendszer keretében kötik. ( 4 ) Ennek érdekében kizárólag távközlő eszközöket vesznek igénybe, ugyanakkor a távközlő eszköz fogalmát a 97/7 irányelv keretei között, annak I. melléklete értelmében kiterjesztően értelmezik. Tartalmazza egyrészt a levelek, nyomtatványok, katalógusok és telefon formájában régóta ismert távközlési eszközöket. Másrészről tartalmazza a haladó fejlődés eredményeként keletkező új kommunikációs technikákat, amelyek lehetővé teszik az üzleti forgalom és a kereskedelem lebonyolítását az interneten és más médiákon keresztül, mint például a videotex, a videotelefon, az elektronikus levél vagy a távvásárlás. Az új technológiák fejlődéséhez kell igazítani különösen a fogyasztóvédelmi módokat is, anélkül, hogy ennek során a szállítók érdekei háttérbe szorulnának. A jelen ügy vizsgálatának keretei között tehát arra is gondolni kell, hogy az interneten és hasonló médiákon keresztül bonyolított üzleti forgalom és kereskedelem a jövőben előreláthatóan még elterjedtebb lesz, mint ma.

4.

A 97/7 irányelv (14) preambulumbekezdése értelmében:

„mivel a fogyasztónak a szerződés megkötése előtt nincs lehetősége arra, hogy ténylegesen megtekintse a megvásárolni kívánt árut vagy megismerje a szolgáltatás jellemzőit; mivel a fogyasztó számára biztosítani kell a szerződéstől való elállás jogát, kivéve ha ez az irányelv másként rendelkezik; mivel azért, hogy ez a jog ne maradjon formális, amennyiben a fogyasztó gyakorolja elállási jogát, az ezzel kapcsolatban felmerülő esetleges költségeit az áruk visszaküldésének közvetlen költségeire kell korlátozni; mivel ez az elállási jog nem érinti a fogyasztónak a saját nemzeti joga szerinti jogosultságait, különösen ha a fogyasztó sérült árut, hibás szolgáltatást kap, illetve olyan árut vagy szolgáltatást, amely nem felel meg az ajánlatban szereplő leírásnak; mivel a tagállamoknak kell meghatározniuk az elállási jog gyakorlásából eredő egyéb feltételeket és szabályokat.”

5.

A 97/7 irányelv 5. cikke a tájékoztatási kötelezettséggel kapcsolatos olyan előírásokat tartalmaz, amelyeket a szállítónak a fogyasztóval szemben be kell tartania.

6.

A 97/7 irányelv 6. cikke értelmében:

„Elállási jog

(1)   Bármely távértékesítési szerződés esetén a fogyasztó legalább hét munkanapnyi időtartammal rendelkezik arra, hogy büntetésektől mentesen és indokolás nélkül elálljon a szerződéstől. A fogyasztótól az elállási jog gyakorlása esetén csak az áruk visszaküldésének közvetlen költségei követelhetők.

Az elállási jog gyakorlására biztosított időszak kezdete:

[…]

Abban az esetben, ha a szállító nem teljesítette az 5. cikkben előírt kötelezettségeket, az elállásra nyitva álló időszak három hónap. Ezen időszak kezdete:

[…]

Amennyiben a szállító a három hónapos időszakon belül a fogyasztó rendelkezésére bocsátja az 5. cikkben említett információkat, az első albekezdésben megállapított hét munkanapos időszak ettől az időponttól kezdődik.

(2)   Amennyiben a fogyasztó e cikknek megfelelően él elállási jogával, a szállító köteles a fogyasztó által kifizetett összegeket költségmentesen visszatéríteni a fogyasztó számára. A fogyasztótól az elállási jog gyakorlása miatt csak az áruk visszaküldésének közvetlen költségei követelhetők. Az ilyen visszatérítést a lehető legrövidebb időn belül, de legfeljebb 30 napon belül teljesíteni kell.

[…]”

7.

A 97/7 irányelvet a német jogba különösen a német polgári törvénykönyv (Bürgerliches Gesetzbuch, a továbbiakban: BGB) ( 5 ) 312b. és azt követő §-ai, valamint a polgári jog szerinti tájékoztatási és igazolási kötelezettségekről szóló rendelet (Verordnung über Informations- und Nachweispflichten nach bürgerlichem Recht, a továbbiakban: BGB-InfoV) ( 6 ) előírásai ültették át.

8.

A BGB 312d. §-a, amelynek címe „Elállási és visszaadási jog távértékesítési szerződések esetén”, így szól:

„(1)   A fogyasztónak távértékesítési szerződés esetén elállási joga van a 355. § alapján. Elállási jog helyett áruszállítási szerződések esetén a 356. § értelmében vett visszaadási jog biztosítható a fogyasztó számára.

(2)   Az elállás gyakorlására nyitva álló határidő, a 355. § (2) bekezdésének első mondatától eltérően nem kezdődik meg, amíg a 312c. § (2) bekezdése szerinti tájékoztatási kötelezettséget nem teljesítették; áruk szállítása esetén nem kezdődik meg az áruk címzett általi átvételének napja előtt, hasonló áruk ismétlődő szállítása esetén az első szállítási részlet megérkezésének napja előtt, és szolgáltatások esetén a szerződés megkötésének napja előtt.”

9.

A BGB 355. §-a, amelynek címe „Elállási jog fogyasztói szerződések esetén”, a következőket írja elő:

„(1)   Amennyiben a fogyasztónak törvény biztosít elállási jogot e rendelkezés értelmében, a fogyasztót nem köti a szerződés megkötésére irányuló akaratnyilatkozata, amennyiben attól határidőn belül elállt. Az elállást nem kell indokolni, és írásban vagy a dolog visszaküldése útján két héten belül kell közölni a vállalkozóval; a határidő betartásához elegendő az időben történő postára adás.

(2)   A határidő azzal az időponttal kezdődik, amelyben írásban közlik a fogyasztóval az elállási jogával kapcsolatos, világosan megfogalmazott tájékoztatást, amely számára az alkalmazott távközlési eszköz követelményeinek megfelelően világossá teszi a jogait, amely tartalmazza annak nevét és címét is, akivel az elállást közölni kell, valamint utalást a határidő kezdetére és az (1) bekezdés második mondatában foglalt szabályozásra. Amennyiben a tájékoztatásra a szerződés megkötését követően kerül sor, a határidő – az (1) bekezdés második mondatától eltérően – egy hónap. Ha a szerződést írásban kell megkötni, akkor a határidő nem kezdődik meg azelőtt, hogy a fogyasztó rendelkezésére bocsátanák a szerződés egy példányát, a fogyasztó írásbeli kérelmét vagy a szerződés vagy a kérelem egy másolatát. Amennyiben a határidő kezdete vitatott, a bizonyítási teher a vállalkozót terheli.

(3)   Az elállási jog legkésőbb a szerződés megkötésétől számított hat hónap múlva megszűnik. Áruk szállítása esetén a határidő nem kezdődik meg a címzett általi átvétel napja előtt. Az első mondattól eltérően az elállási jog nem szűnik meg, ha a fogyasztót nem tájékoztatták szabályszerűen elállási jogáról, továbbá pénzügyi szolgáltatásokról kötött távértékesítési szerződések esetén akkor sem, ha a vállalkozó a 312c. § (2) bekezdésének 1. pontja értelmében vett tájékoztatási kötelezettségeit nem teljesítette szabályszerűen.”

10.

A BGB-nek „Az elállás és a visszaadás jogkövetkezményei” címet viselő 357. §-a értelmében:

„(1)   Az elállási és visszaadási jogra – eltérő rendelkezés hiányában – a törvényes felmondásra vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni. A kifizetések visszatérítésének kötelezettségére vonatkozóan a 286. § (3) bekezdését e rendelkezéssel összhangban kell alkalmazni; az ott meghatározott határidő a fogyasztó elállási vagy visszaadási szándékára vonatkozó nyilatkozattal kezdődik. E tekintetben a fogyasztónak a visszaadási kötelezettségére vonatkozó határidő e nyilatkozat megtételétől kezdődik, a vállalkozó visszatérítési kötelezettségére vonatkozó határidő pedig a nyilatkozat kézhezvételétől.

[…]

(3)   A 346. § (2) bekezdése első mondatának 3. pontjától eltérően a fogyasztónak meg kell térítenie az áru rendeltetésszerű használatbavételével bekövetkezett állagromlásnak az ellenértékét, amennyiben őt legkésőbb a szerződés megkötésekor írásban figyelmeztették e jogkövetkezményre és ennek elkerülésének lehetőségeire. Ez nem alkalmazandó, ha az állagromlás kizárólag az áru megvizsgálására vezethető vissza. A 346. § (3) bekezdése első mondatának 3. pontja nem alkalmazható, ha a fogyasztót szabályszerűen tájékoztatták az elállási jogáról, vagy arról másképpen tudomást szerzett.

(4)   További igények nem állnak fenn.”

11.

A BGB-InfoV 14. § (1) és (3) bekezdése az elállásra és visszaadásra vonatkozó tájékoztatás formájára, valamint minta alkalmazására vonatkozó rendelkezéseket tartalmaz.

12.

Erre hivatkozva a BGB-InfoV 14. § (1) és (3) bekezdéséhez kapcsolódó 2. melléklet az elállásra vonatkozó tájékoztatás mintáját a következőképpen fogalmazza meg:

„Elállási jog

Ön szerződéses nyilatkozatától két héten belül írásban (pl. levél, fax, e-mail) vagy – amennyiben Önnek a határidő lejárta előtt a rendelkezésére bocsátják a dolgot – a dolog visszaküldésével indoklás nélkül elállhat. A határidő ezen tájékoztatás kézhezvételétől kezdődik. Az elállási jog gyakorlására nyitva álló határidő betartásához elegendő az elállási nyilatkozat vagy áru megfelelő időben történő feladása. […]

Az elállás jogkövetkezményei

Az érvényes elállás esetén a mindkét fél által kapott szolgáltatásokat vissza kell szolgáltatni, és az esetlegesen […] húzott hasznokat (pl. kamatokat) ki kell adni. Ha Ön a kapott szolgáltatást részben vagy egészben nem, vagy csak állagromlással tudja visszatéríteni, úgy adott esetben meg kell térítenie ennek ellenértékét. Dolgok átadása esetén ez nem érvényes, ha a dolog állagromlása kizárólag annak megvizsgálására vezethető vissza, amire Önnek az üzletben történő vásárlás esetén lehetősége lett volna.

Egyébiránt elkerülheti az áru rendeltetésszerű használatbavétele által keletkezett állagromlásért fizetendő ellenértékre vonatkozó kötelezettséget, ha az árut tulajdonaként nem veszi használatba, és kerül minden olyan tevékenységet, amely annak értékét csökkenti.

A csomagban történő küldésre alkalmas árukat a mi költségünkre és veszélyünkre kell visszaküldeni. A csomagba történő küldésre alkalmatlan árukat elszállítják Öntől.”

13.

Az alapügy felperese fogyasztó. Az alapügy alperese internetes csomagküldő kereskedelemmel foglalkozó cég.

14.

Az alperes internetes ajánlata alapján a felperes 2005. december 2-án278,00 euró vételárért használt notebookot vásárolt nála.

15.

Az alperes ezen vásárlás időpontjában általános szerződési feltételeket helyezett el az Interneten, amelyek többek között a következőket tartalmazzák: „[…] Ha Ön az áru kézhezvételétől számított 14 napon belül saját költségére és veszélyére visszaküldi a szállított árut, abban az esetben Önt már nem köti a megkötött szerződés. A határidő betartásához elegendő az áru megfelelő időben történő feladása, és előzetes tájékoztatás eljuttatása részünkre, amelyet írásos formában kell megtenni. A be nem jelentett módon visszaküldött árukat nem vesszük át. […] Végül szeretnénk kifejezetten felhívni szíves figyelmét, hogy Ön köteles megtéríteni a rendeltetésszerű használatbavétel következtében a tőlünk rendelt áruban bekövetkezett állagromlás ellenértékét, ezért engedje meg, hogy azt javasoljuk, lelkiismeretesen hozza meg a tőlünk rendelt áru használatba vételére vonatkozó döntését, ha nem biztos abban, hogy meg kívánja tartani az árut. Ön kétségkívül megérti, hogy már használt árut csak árcsökkentéssel lehet más vevők számára értékesíteni. Az ezzel összefüggő levonás általában az áru értékének 15%-át teszi ki. Az ellenérték megfizetésére vonatkozó kötelezettség nem áll fenn használatba nem vett, eredeti csomagolású áruk esetében. Ön azonban természetesen megvizsgálhatja a nálunk vásárolt árut.”

16.

2006 augusztusában a számítógép képernyője meghibásodott. A felperes 2006. augusztus 4-én tájékoztatta a képernyő hibájáról az alperest. Az alperes megtagadta a hiba ingyenes kijavítását.

17.

2006. november 7-én a felperes kijelentette, eláll a szerződéstől, és a vételár visszafizetése ellenében felajánlotta az alperesnek a notebook egyidejű visszaszolgáltatását.

18.

A felperes a kérdést előterjesztő bíróságtól azt kéri, hogy az alperest kötelezze arra, hogy fizesse meg 278,00 eurónak a kamatokkal növelt összegét és peren kívüli költségeit, valamint állapítsa meg, hogy az alperesnek korábban teljesítenie kellett volna a fizetési kötelezettségét.

19.

Az alperes a kereseti kérelemmel szemben arra hivatkozik, hogy a felperesnek mindenféleképpen meg kell fizetnie a notebook körülbelül nyolc hónapig tartó használatának ellenértékét. Hasonló notebook esetén az átlagos piaci bérleti díj három hónapra 118,80 eurót tesz ki, így a felperes általi használat időtartamára 316,80 euró összegű ellenérték adódik, amelyet be lehetne számítani az érvényesített fizetési igénybe.

20.

A kérdést előterjesztő bíróság abból indul ki, hogy a felperes az elállás gyakorlására nyitva álló határidő lejárta előtt állt el a szerződéstől, mivel nem részesült az elállási jogra vonatkozó érvényes tájékoztatásban.

21.

Ezzel kapcsolatban kifejti, hogy a nemzeti jog értelmében az elállásra nyitva álló határidő nem kezdődik el az alperes tájékoztatási kötelezettségének teljesítése előtt. A kérdést előterjesztő bíróság álláspontja szerint az alperes által az elállásról és az elállás következményeiről adott tájékoztatás nem felel meg a BGB 312c. § (2) bekezdésének és a BGB-InfoV 14. § (1) és (3) bekezdéséhez kapcsolódó 2. mellékletnek, és ezért érvénytelen. E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság megnevezi a tájékoztatás különböző szempontjait. ( 7 )

22.

Az eredeti állapot helyreállítása tekintetében a kérdést előterjesztő bíróság kijelentette, hogy a nemzeti jog értelmében a fogyasztók a BGB 312d. § (1) bekezdésének első mondata alapján – a 355. §-sal, a 357. § (1) bekezdésével és a 346. § (1) bekezdésével összefüggésben értelmezve – kötelesek visszatéríteni a kapott szolgáltatásokat. A BGB a 346. § (1) bekezdésében továbbá úgy rendelkezik, hogy a dologból húzott hasznokat ki kell adni. Amennyiben azok kiadása a megszerzett javak természetéből adódóan kizárt, az adós a BGB 346. § (2) bekezdése első mondatának 1. pontja értelmében ellenérték megfizetésére köteles. A BGB 100. §-a értelmében a hasznok a dolog gyümölcsei, valamint azon előnyök, amelyekkel a dolog használata jár.

23.

A kérdést előterjesztő bíróság kifejti, hogy a felperes által érvényesített, a kifizetett 278,00 EUR összeg visszafizetése iránti igényről hozandó döntés azon kérdés megválaszolásától függ, hogy jogosult-e az alperes a vételár visszatérítése keretében a visszafizetendő összeget a felperes által a fogyasztási cikkből húzott hasznok ellenértékével csökkenteni. A döntés szempontjából nem lényeges, hogy a notebook 2006 augusztusától hibás volt. Ezen esemény alapján pusztán a használat lehetőségének időtartamát kell kiszámítani. Abból kell kiindulni, hogy a felperes csak rendeltetésszerűen vette használatba a notebookot. ( 8 )

24.

Ebben a helyzetben az Amtsgericht Lahr (Németország) 2007. október 26-i határozatával előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjesztette a Bíróság elé:

25.

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozat 2007. november 5-én érkezett a Bíróság Hivatalához.

26.

A belga, a német, a spanyol, az osztrák és a portugál kormány, valamint a Bizottság nyújtott be a Bíróság alapokmányának 23. cikkében meghatározott határidőn belül írásbeli észrevételt.

27.

Az írásbeli eljárás befejezését követően, 2008. december 11-én tárgyalásra került sor, amelyen a német és a spanyol kormány, valamint a Bizottság szóbeli észrevételeket terjesztett elő.

28.

A Bíróság elé terjesztett állásfoglalásokat két érvelési irányba oszthatjuk, amelyeken belül részben további apróbb eltérések tapasztalhatók. Végeredményben a német és az osztrák kormány, valamint a Bizottság amellett érvel, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre a válasz nemleges, míg a belga, a spanyol és a portugál kormány az ellenkező választ javasolja.

29.

A válaszjavaslatok széles köre mutatja, hogy jelentős értelmezési mozgástér áll rendelkezésre az előterjesztett kérdés megválaszolására. ( 9 )

30.

A német és az osztrák kormány álláspontja szerint a 97/7 irányelv megenged egy, a ténylegesen húzott hasznok ellenértékének megtérítésére vonatkozó nemzeti szabályozást. Nyitva hagyja, hogy a fogyasztó a húzott hasznok megtérítésére köteles-e, és milyen mértékben köteles rá. A használat megtérítésekor sem a 97/7 irányelv (14) preambulumbekezdése, illetőleg 6. cikke (1) bekezdése első albekezdésének második mondata és 6. cikkének (2) bekezdése értelmében vett „költségekről”, sem ezen irányelv 6. cikke (1) bekezdése első albekezdésének első mondata értelmében vett „büntetésről” nem beszélhetünk. A „büntetés” az irányelv értelmében olyan kifizetés, amely egyedül az elállást bünteti, anélkül, hogy kapcsolódna a vállalkozónál bekövetkezett konkrét vagyoni hátrányhoz. Az azon használatból fakadó előnyök ellenértékének megfizetésére vonatkozó kötelezettség, amelyek a fogyasztónál maradnak, nem az elállás szankciója. Az elállási jog gyakorlása következtében beálló költségek pusztán olyan pénzösszegek, amelyek az elállás által kiváltott eljárások végrehajtását szolgálják. Ilyen eljárásoknak minősül az elállási jog gyakorlásának keretei között a fogyasztó oldalán bekövetkező eljárás, azaz az áru visszaküldése, valamint a szállító oldalán felmerülő, az elállás feldolgozására irányuló eljárás, amely az adott esetben már kifizetett vételár megtérítése. A „költség” szó tágabb értelmezése, amelynek értelmében a fogyasztóval szemben kizártak lennének a jogalap nélküli gazdagodásra vonatkozó igények, nem olvasható ki a szövegből, és nem következik a rendszertani, valamint cél és értelem szerinti értelmezésből sem. A 97/7 irányelvnek két vezérelve van: a belső piac megvalósítása és a fogyasztóvédelem. Egyik elv sem gyengült azon nemzeti szabályozás által, amely az elállás esetén mindkét félnek igényt biztosít a tényleges használatból származó előnyök ellenértékének megtérítésére.

31.

Az ilyen használat ellenértékének megtérítését tehát a 97/7 irányelv nem tiltja, hanem az a tagállamok mérlegelési jogkörébe tartozik. Ez ezen irányelv (14) preambulumbekezdésének utolsó mondatából következik, amelynek értelmében a tagállamoknak kell meghatározniuk az elállási jog gyakorlásából eredő egyéb feltételeket és szabályokat. Ha a fogyasztó az adásvétel tárgyát a visszalépési nyilatkozat előtt nemcsak kipróbálja, hanem intenzíven használja is, úgy, hogy ezáltal gazdagodik, helytelen lenne a szállítót megfosztani attól a lehetőségtől, hogy a fogyasztótól kiegyenlítést követeljen.

32.

Az osztrák kormány kiegészítésképpen még hozzáteszi, hogy azt a nemzeti szabályozást, amelynek következtében a szállító a fogyasztótól a szerződéstől való elállás esetén a használatért díjat követelhet, az irányelvnek megfelelően kell értelmezni. A használati díj kivetése akkor nem lenne összeegyeztethető a 97/7 irányelv 6. cikkében foglalt elállási jog céljával, ha a fogyasztóra már akkor kivetnék e díj fizetését, ha az árut pusztán megtekinti, vagy kipróbálás céljából rövid időre rendeltetésszerűen használatba veszi. Az ilyen pénzügyi terhek, amelyekkel a fogyasztónak rendszeresen kellene számolnia az elállási jogának gyakorlása esetén, az irányelvvel ellentétes szankcióval lennének egyenlők, amely az elállási jog fogyasztó általi gyakorlását megnehezítené, vagy akár meg is hiúsítaná. A 97/7 irányelv alapvető célja azonban az, hogy megakadályozza, hogy a távértékesítés során vásárló fogyasztó rosszabb helyzetbe kerüljön azzal szemben, aki mindkét szerződő fél fizikai jelenlétében köt meg egy adásvételi szerződést, és ennek során rendszerint díjmentesen megtekintheti (pl. felpróbálhatja) a vásárlás tárgyát. Ezért kell, hogy sor kerüljön a távértékesítés során történt vásárlás esetén az áru kézhezvételekor a megtekintésre, amelyre ugyan a szerződés megkötését követően kerül sor, amely azonban a fogyasztót az elállási jog korlátoktól mentes gyakorlása által azon fogyasztóhoz hasonló helyzetbe kívánja hozni, aki az adásvétel tárgyát az akkor meg nem valósult szerződéskötést megelőzően vizsgálta meg.

33.

Ezenfelül a német kormány kifejti, hogy a kérdéses német szabályozás kiegészíti a 97/7 irányelv előírásait, és kiteljesíti az ezen irányelv szerinti teljesítési viszonyt. Kölcsönösen tartalmazza a kapott használatból fakadó előnyök visszatérítését. Az elállási jog fogyasztó általi gyakorlása esetén a BGB 357. § (1) bekezdésének első mondata értelmében – a 346. § (1) bekezdésével összefüggésben – a szállító köteles visszatéríteni a kapott pénzösszeget, és az e pénz használata által elért előnyt. Ebben az értelemben előnynek tekintendő a tőkehozadék, például a kamat, csakúgy, mint a hitelek hiányában megtakarított kiadások, például a hitelköltségek. Ha a szállító a pénzt a rendeltetésszerű gazdálkodás szabályai ellenére nem fektette be, és adósságai törlesztésére sem használta fel, habár erre lehetősége lett volna, a BGB 357. § (1) bekezdésének első mondata értelmében – összefüggésben a 347. § (1) bekezdés első mondatával – köteles az ellenérték megtérítésére. A fogyasztó a maga részéről a BGB 357. § (1) bekezdésének első mondata alapján – a 346. § (1) és (2) bekezdésével összefüggésben – köteles az esetlegesen húzott hasznok ellenértékének megtérítésére. Hasznok alatt a BGB 100. § értelmében azon előnyök értendők, amelyeket az áru használata nyújtott. Az ellenérték kiszámításához a Bundesgerichtshof (szövetségi bíróság) ítélkezési gyakorlata értelmében arányba kell állítani a tényleges használati időt a még lehetséges használati idővel, és ezt meg kell szorozni az árral. E számítási módból kiindulva a fogyasztó által fizetendő ellenérték sosem lehetne nagyobb, mint a vételár. Általában az ellenérték nem lehet magas. Az alapügyben a szállító által emelt követelés mértéke jogilag nem megalapozott. Utalni kell továbbá arra, hogy a fogyasztót az ellenérték tekintetében nem terheli bizonyítási teher, mivel a német jog a szállítóra telepíti a bizonyítás terhét azon állítás vonatkozásában, hogy a fogyasztó tényleges, gazdaságilag értékes hasznokat húzott az áruból, valamint ezenfelül az adott esetben ebből adódó igény mértéke tekintetében.

34.

A Bizottság – a német és osztrák kormányhoz hasonlóan – szintén azt az álláspontot képviseli, hogy a kérdéses német szabályozáshoz hasonló, a használat ellenértékére vonatkozó szabályozás nem sorolható be a „költségek” fogalmába. A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata értelmében a közösségi jog nem akadályozza meg a nemzeti bíróságokat abban, hogy gondoskodjanak arról, hogy a közösségi jog által biztosított jogok védelme nem vezet az igényjogosultak jogalap nélküli gazdagodásához. ( 10 ) Ugyanakkor árnyalja ezt az érvet a Bizottság, megengedhetetlennek nevezve, hogy az e tekintetben alkalmazandó nemzeti jogot a közösségi jog figyelmen kívül hagyásával alkalmazzák közösségi jogi tényállásokra. A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata sokkal inkább az egyenértékűség és az eredményesség alapelveinek figyelembevételét követeli meg a nemzeti jognak közösségi jogi tényállásokra történő alkalmazásakor. ( 11 ) Az egyenértékűség elvének megőrzése azt feltételezi, hogy a vitatott szabály ugyanúgy alkalmazandó olyan keresetekre, amelyek a közösségi jog megsértésén alapulnak, és olyanokra is, amelyek a nemzeti jog megsértésén alapulnak, amennyiben ugyanolyan típusú adókról vagy díjakról van szó. A Bizottság a jelen ügyben e tekintetben nem lát közösségi jogi problémát. Ugyanakkor úgy véli, hogy másképpen kellene megítélni azt a jogi helyzetet, amely lehetővé teszi a szállító számára, hogy a használatért olyan kártalanítást követeljen, amelyet elvont kritériumok alapján lehet kiszámítani, és amely így végeredményben tiltó hatású lehet, mivel az elállási jog érvényesítését gazdaságilag érdektelenné, és így gyakorlatilag lehetetlenné tenné. A Bizottság álláspontja szerint a használatért való kártalanításkor a vásárolt áru tényleges értékéből és az elvárható élettartamból kell kiindulni úgy, hogy azt az eredeti árhoz és a használat tartamához arányítva számolják ki.

35.

A belga, a spanyol és a portugál kormány úgy véli, a 97/7 irányelvvel ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely a tényleges használat ellenértékére vonatkozik.

36.

A 97/7 irányelvből következik, hogy a fogyasztóra nem terhelhetők más költségek, mint az áru visszaküldésének közvetlen költségei. Az irányelv (14) preambulumbekezdéséből sem következik más, ez alapján nem szabhatók ki további költségek. A 97/7 irányelv 6. cikke (2) bekezdésének célja az, hogy a dolgok újra „eredeti állapotukba” kerüljenek, ami csak a kapott áru vagy szolgáltatás visszaszolgáltatását foglalja magában a teljesített kifizetés visszatérítése ellenében. Különösen fontos, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdést a fogyasztóvédelem irányelvi célja értelmében válaszoljuk meg. A fogyasztók minden, a fogyasztást érintő kapcsolat keretében a kiszolgáltatottabb felet alkotják. Ez különösen akkor igaz, ha távollevők közötti szerződéskötésről van szó. E területen a nevezett kormányok álláspontja szerint a fogyasztóvédelmi követelményeknek különösen magasaknak kell lenniük annak megakadályozása érdekében, hogy a távközlési eszközök alkalmazása a fogyasztóvédelem csökkenéséhez vezessen. A fogyasztó részére megállapított elállási jog a szabályozás központi eleme. E jog hatékonysága ugyanis a (14) preambulumbekezdés értelmében azt a tilalmat írja elő, hogy a fogyasztóra e jog gyakorlása esetén olyan kötelezettségeket rójanak, amelyek túlmutatnak az áru puszta visszaküldésén. Ha az eladónak meg lenne az a lehetősége, hogy az áru használatáért ellenértéket követeljen – amely egyébként nehezen lenne meghatározható –, sérülne a gondolkodási időre és az elállásra vonatkozó jog gyakorlása, vagy ez akár egy pusztán formális joggá alakulna át, hiszen a fogyasztó akadályoztatva lenne joga gyakorlásában. Ellenérték követelésére feljogosítani azt az eladót, aki nem teljesítette a tájékoztatásra vonatkozó jogi kötelezettségeit, ellentétes lenne a közösségi jogalkotó akaratával. Például a spanyol jogban kifejezetten kizárt egy ilyen, szankciós karakterrel is rendelkező ellenérték.

37.

A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem központi jogi problémája az a kérdés, hogy a 97/7 irányelv által biztosított elállási jog összhangban van-e egy olyan nemzeti rendelkezéssel, amely a távollevők között kötött szerződéstől való elállás esetén előírja a fogyasztó számára az áru időközbeni használatáért való ellenérték megfizetését.

38.

Bevezetésképpen először is arra kívánok utalni, hogy nem ez az első alkalom, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlatának tárgyát képezi az áru használatának ellenértékére vonatkozó problematika. E tekintetben mindenekelőtt a 2008. április 17-i Quelle-ügyben hozott ítéletre ( 12 ) kell emlékeztetni azon kérdés vonatkozásában, hogy az eladó egy szerződésnek meg nem felelő fogyasztási cikk helyett történő pótszállítás esetén a fogyasztótól ellenérték megfizetését követelte az előbbi cikk tekintetében. Az akkori ügy közösségi jogi kereteit a fogyasztási cikkek adásvételének és a kapcsolódó jótállásnak egyes vonatkozásairól szóló, 1999. május 25-i 1999/44/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv adta. ( 13 ) A Bíróság a Quelle-ügyben hozott ítéletben – összhangban a 2007. november 15-i indítvánnyal ( 14 ) – arra az eredményre jutott, hogy az 1999/44 irányelvet akképpen kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely az eladó számára – aki a szerződésnek meg nem felelő, hibás fogyasztási cikket értékesített – lehetővé teszi, hogy a hibás fogyasztási cikk új fogyasztási cikkre való cseréjéig tartó használatának az ellenértékét követelje a fogyasztótól. ( 15 )

39.

Egy bizonyos tekintetben rokon problematika került a Bíróság elé a Schulte- ( 16 ) és a Crailsheimer Volksbank ( 17 ) ügyben a tőke átadása tekintetében, mivel ott az volt a kérdés, hogy összeegyeztethető-e a házaló kereskedelem elállási jogának közösségi szabályozásával az, ha a fogyasztó egy nemzeti jogszabály értelmében egy ingatlan-hitelszerződéstől való elállás esetén nemcsak az ezen szerződés értelmében kapott összegek kifizetésére köteles, hanem a kölcsönadó részére még a piaci kamatot is meg kell fizetnie. Az akkori ügy közösségi jogi kereteit az üzlethelyiségen kívül kötött szerződések esetén a fogyasztók védelméről szóló, 1985. december 20-i 85/577/EGK irányelv ( 18 ) alkotta. A Schulte- és a Crailsheimer Volksbank ügyben hozott ítéletekben a Bíróság arra az eredményre jutott, hogy a piaci kamatok megfizetésére vonatkozó kötelezettség összeegyeztethető az irányelvvel. ( 19 )

40.

A számunkra itt lényeges 97/7 irányelv tekintetében még nincs ítélkezési gyakorlat az esetleges használati ellenérték kérdésében. Később tisztázni kell azt, hogy adott esetben a fent, a 37. és 39. pontban említett két ítélkezési gyakorlati irány lényeges-e a jelen probléma kapcsán, és ha igen, milyen mértékben.

41.

Második előzetes megjegyzésként említsük meg röviden a tényállás körülményeinek okán, hogy a 97/7 irányelv nem tesz különbséget új és használt áruk között. Mindkettőre vonatkozik az elállási jog.

42.

Harmadik előzetes megjegyzésként az alapügy két különlegességére szeretném felhívni a figyelmet. Először is kiemelném, hogy a kérdést előterjesztő bíróság a kérdését egy olyan ügy alapján teszi fel, amelyben igazából lényeges a szállított áru – kb. hét hónappal a vásárlás után fellépett – hibája. A kérdést előterjesztő bíróság mindazonáltal kifejezetten hangsúlyozza, hogy a hiba fennállta álláspontja szerint nem döntő, hanem csupán a használati lehetőség időtartamának esetleges kiszámítása kapcsán bírhat jelentőséggel. Ebből az következik, hogy olyan jogkérdés előtt állunk, amely jelentősen különbözik az említett Quelle-ügyben ( 20 ) felmerült esettől, ahol egy másik irányelv ( 21 ) összefüggésében ugyancsak egy leszállított és később visszaadott áru használata ellenértékének problémáját kellett megítélni. Hiszen ott teljesen más előjellel jelentkezett az ellenérték kérdése, nevezetesen egy szerződéssel ellentétes fogyasztási cikk szállításával és új fogyasztási cikkel történő kicserélésével összefüggésben.

43.

Másrészt ki kívánom emelni azt, hogy a kérdést előterjesztő bíróság ténymegállapításai értelmében az alapügyben a szerződéstől történő elállás jóval, nevezetesen körülbelül tizenegy hónappal a vásárlási időpontot követően történt. Az előzetes döntéshozatalra utaló végzésből kiderül, hogy az elállás a kérdést előterjesztő bíróság álláspontja szerint mégis az elállásra nyitva álló határidő lejárta előtt történt, mivel a fogyasztót a nemzeti jog által meghatározott határidőkön ( 22 ) belül nem tájékoztatták érvényes módon az elállásról. Ebben az összefüggésben a jelen előzetes döntéshozatalra utaló végzés kifejezetten nem tartalmaz a fogyasztó részéről történt elállás időszerűségére vonatkozó kérdést. Ennek megfelelően a következő jogi elemzés kizárólag a távollevők között kötött szerződések visszavonása kapcsán történt használat ellenértéke követelésének problémájára irányul.

44.

Még ha az előzetes döntéshozatali eljárás alapvetően úgy is épül fel, hogy a közösségi jog érintett rendelkezéseit az adott konkrét ügy körülményeire tekintettel értelmezik, szeretnék utalni arra, hogy lényeges lehet, hogy a jelen összefüggésben ne korlátozódjunk a jelenlegi, inkább „atipikus esetfelépítésre”. Szükséges végiggondolni azon eseteket, amelyek e probléma kapcsán tipikusan felmerülnek majd. Azokban is igazságosnak kell lennie a megoldásnak.

45.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéssel felvetett probléma leszűkítéséhez néhány gondolatot kívánok felvázolni a használat ellenértékének jellemzőjével és funkciójával kapcsolatban. Milyen helyzetekben lehetne egyáltalán esedékes az ilyen ellenérték, ha összeegyeztethető lenne a 97/7 irányelvvel? Ehhez először is el kell egymástól különíteni a „próbát” és „használatot”. Azután közelebbről szeretném megvilágítani azt, hogy a „használat” alatt pontosan mit lehet érteni.

46.

Először is meg kívánom különböztetni a „használatot” és a „próbát”. A próbához tartozik a megtekintés, a felpróbálás és a kipróbálás is. Hiszen a vásárlásról való döntés része sok áru, például ruházat vagy műszaki eszközök tekintetében a használati tulajdonságok megítélése is. A távértékesítés egyik strukturális különlegessége abban áll, hogy ott nem áll rendelkezésre egy mintatárgy vagy mintaeszköz, hanem a vásárlás tárgya maga veszi át ezt a funkciót. ( 23 ) Például a ruhák és cipők próbájakor nemcsak a megtekintésről van szó, hanem a felpróbálásról és a próbaképpen való viselésről is. Egy személygépkocsi távértékesítés során való vásárlásakor rendszerint a próbaút – akárcsak a helyszínen történő vásárlás esetén – még nem számíthat a vevő általi használatnak. ( 24 ) A személygépkocsi példája különösen sarkított, mivel új gépkocsi esetén a próbaúthoz adott esetben szükségessé váló első engedély rendszerint értékcsökkenést eredményez, amelyet az irodalom mintegy 20%-ban határoz meg, és amely ahhoz vezet, hogy a gépkocsit ezt követően használt autónak tekintik. ( 25 )

47.

Az árun a kipróbálásakor és vizsgálatakor adott esetben hátrahagyott nyomok elviekben ( 26 ) nem azonosíthatók a használat nyomaival. Ezek olyan nyomok, amelyek a távértékesítésen kívül a helyszínen történő kipróbálás alkalmával is keletkezhetnek, és rendszerint nem vezetnek ellenérték-fizetési kötelezettséghez, amíg károsodás nem áll fenn. Minden konkrét esetben az adott áru jellemzőitől, illetve természetétől függ, hogy az érték a próba vagy használat által megváltozott-e, és hogy a termék a visszaadást követően még továbbértékesíthető-e (és milyen áron). ( 27 ) Az ebben rejlő értékcsökkenési kockázat az üzlethelyiségben történő vásárlás esetén alapvetően az eladónál van, aki ezért sok esetben egy bemutatóeszközt, vagy mintatárgyat tart készenlétben. A távértékesítés strukturálisan eltérő helyzetének különlegessége az, hogy ez a kockázat nem a vásárlást megelőző helyzetben jelentkezik, hanem az áru megvásárlását és leszállítását követően.

48.

A 97/7 irányelv szerint az elállási jog fő célja annak lehetővé tétele, hogy a fogyasztó a távértékesítés során megrendelt árut költségmentesen megvizsgálhassa. ( 28 ) Nyilvánvalóan ezt tükrözi a jelen ügy által érintett nemzeti szabályozás a BGB 357. § (3) bekezdésének második mondatában. ( 29 )

49.

A gyakorlatban mindenesetre gyakran nehézkes lehet meghúzni a határt egyrészről a próba, másrészről a használat között. ( 30 ) Feltehetőleg sok esetben nem is lehet szó egyértelműen látható határvonal meghatározásáról, hanem csak egy jelentékeny szürke zónáról, ( 31 ) amelyben egyedi esetenként kell dönteni. Kérdéses lesz, hogy a 97/7 irányelv az ezen szürke zónában rejlő kockázatot a távértékesítés különleges helyzetében melyik oldalra – a szállítóra, vagy a fogyasztóra – helyezi. Amennyiben a 97/7 irányelvvel alapvetően egyáltalán összeegyeztethető lenne a használatért kért ellenérték, belátható, hogy a felek között tipikusan vitatott lehet, hogy egyáltalán volt-e használat, vagy sem. ( 32 ) A probléma meghatározó pontja valószínűleg a bizonyítási teher lesz, habár az említett szürke zónában a bizonyítási teher különösen súlyos, függetlenül attól, hogy melyik oldalt érinti. ( 33 )

50.

E tipikus problematikától azonban egyértelműen elkülönül az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés alapjául szolgáló helyzet. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés különösen olyan esetekre vonatkozik, amelyekben a fogyasztó nemcsak, hogy otthon bepótolta azt, ami a távértékesítés során az üzlethelyiség meglátogatása híján korábban nem volt lehetséges – az árut megtekintette, felpróbálta, vagy kipróbálta –, hanem nyilvánvalóan a „használatba vétel” értelmében vett használat is bekövetkezett. A tényállás ábrázolása alapján arra következtethetünk, hogy a kérdést előterjesztő bíróság nyilvánvalóan azon az állásponton van, hogy a fogyasztó a laptopot a kipróbáláson túl használatba is vette, és használta. A kérdést előterjesztő bíróság például kifejezetten megjegyzi, hogy abból kell kiindulni, hogy a felperes a notebookot (pusztán) rendeltetésszerűen vette használatba. A kérdést előterjesztő bíróság szóhasználata pusztán az előzetes döntéshozatalra utaló végzés egyetlen pontján fejez ki mást, amikor a „használat lehetőségének időtartamát” vizsgálják, amely álláspontom szerint nem egyenlő a tényleges használattal.

51.

Álláspontom szerint az alapügy körülményei nem azonosak a 97/7 irányelv értelmében vett használatért fizetendő ellenértékkel kapcsolatos vita tipikus helyzetével. Épp ellenkezőleg, az ilyen helyzet számomra inkább atipikusnak tűnik, és ez mindenekelőtt az ezen irányelv nemzeti jogba való átültetésének különlegességeiből fakad, az átültető jogszabály ugyanis meghatározott esetekre az irányelv minimális követelményein túlmenő, időben rendkívül hosszú, illetve határtalan elállási jogot állapít meg. Kézenfekvő, hogy a hosszabb határidő jelentős használati lehetőséget nyújt. ( 34 )

52.

A „próba” és „használat” elhatárolása azonban önmagában nem elegendő. A „használat” fogalmát is meg kell vizsgálni. Tényleges használatról van-e szó (órák vagy napok), vagy elegendő már a használat lehetősége is (az áru kézhezvétele és visszaadása között eltelt idő)? Ellenérték-köteles használatnak minősülhet-e ( 35 ) tehát az áru puszta birtoklása az elállás gyakorlására nyitva álló határidő alatt (ami gyakorlatilag utólagos bérleti díjat jelentene)? Meg kell-e téríteni mindenfajta tényleges használatot (ami szintén gyakorlatilag utólagos bérleti díjat jelentene), vagy csak azt, amely használatra utaló nyomokat hagyott hátra? A „használatért fizetendő ellenérték” álláspontom szerint – nagyvonalakban bemutatva – két alapvetően különböző, ugyanakkor egymáshoz szorosan kötődő vagyoni helyzet kiegyenlítését szolgálhatja. Egyrészről azon előny kiegyenlítéséről lehet szó, amelyet a fogyasztó a használat által elér (a használat ellenértéke). Másrészről az ellenérték ugyanakkor a használat által keletkezett károsodás kártalanítását is célozhatja (állagromlás ellenértéke).

53.

Mivel a „használat ellenértékéről” van szó, ezenfelül meg kell vizsgálni az említett két fogalom viszonyát. Úgy tűnik, hogy a némethez hasonló szabályozás feltételezi, hogy bármely használat és használati lehetőség értékvesztést is jelent. Az iratokból az is kiderül, hogy a nemzeti ítélkezési gyakorlat értelmében fizetendő ellenértéket nem a konkrét használat alapján állapítják meg (például napok vagy órák alapján), hanem az áru lehetséges használati idejét vetik össze a használati idővel ( 36 ) (amely alatt nyilvánvalóan a használati lehetőség idejét értik). Átalányszámítást végeznek tehát olyan tényezők alapján, amelyek az idő-érték arányra vonatkoznak.

54.

Álláspontom szerint fontos, hogy amennyiben az „ellenértékkel” kapcsolatos vitában nem választjuk külön a „használat ellenértékét” és az „állagromlás ellenértékét”, rendszertani szempontból jelentős értelmezési problémák adódhatnak.

55.

A kérdést előterjesztő bíróság a használat ellenértékének fent ( 37 ) ismertetett felfogásából indul ki, mert az érintett használatot a BGB 100. §-a alapján egy dolog gyümölcseiként, valamint azon előnyökként írja le, amelyekkel a dolog használata jár. ( 38 ) Kérdése ezért arra vonatkozik, hogy a felperesnek fizetnie kell-e egyfajta „bérleti díjat” a számítógép több hónapos használatáért, amely abból adódik, hogy az áru használatra a rendelkezésére állt, míg a szállító ugyanezen időszakban nem rendelkezhetett azzal.

56.

Amennyiben a szállított áru használatának ellenértékére vonatkozó nemzeti szabályozás összeegyeztethető a 97/7 irányelvvel, előbb vagy utóbb az itt feltettekhez hasonló kérdéseket elkerülhetetlenül meg kell válaszolni közösségi jogi szempontból.

57.

Végül utalni szeretnék arra, hogy – teljesen függetlenül tehát egy mindeddig tisztázatlan közösségi jogi elhatárolástól, hogy mit kell egyáltalán konkrétan a használat ellenértéke alatt érteni – az elemzésbe bele kell vonnunk a kártérítés problémáját. Hiszen a kártérítés mindig akkor merülhet fel, ha a használat egy esetleges (idő)veszteségen túli kár bekövetkezéséhez vezetett. Ha jelen esetben nem is kártérítési helyzetről van szó, később rendszertani szempontból mégiscsak ki kell térni röviden arra a kérdésre, hogy az ilyen problémát hogyan kell kezelni. ( 39 )

58.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés a 97/7 irányelv 6. cikkének (1) és (2) bekezdését érinti. ( 40 ) A 97/7 irányelv 6. cikke (1) bekezdése első albekezdésének első mondata értelmében a távollevők között kötött szerződéstől határidőben történt elállásért nem szabható ki büntetés. A 97/7 irányelv 6. cikke (1) bekezdése első albekezdésének második mondata előírja, hogy a fogyasztótól az elállási jog gyakorlása esetén csak az áruk visszaküldésének közvetlen költségei követelhetők. A 97/7 irányelv 6. cikkének (2) bekezdése értelmében a szállító ( 41 ) elállás esetén köteles a fogyasztó által kifizetett összegeket költségmentesen visszatéríteni a fogyasztó számára. Ezután a rendelkezés megismétli, hogy a fogyasztótól az elállási jog gyakorlása miatt csak az áruk visszaküldésének közvetlen költségei követelhetők. A 97/7 irányelv 6. cikkének szövege ezenfelül nem tesz semmiféle különleges utalást a használat ellenértékének kérdésére. ( 42 )

59.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés megválaszolása érdekében egyrészről azt kell tisztázni, hogy a szállított fogyasztási cikk használatának ellenértéke az irányelv 6. cikkében nevezett „büntetés” vagy „költség” fogalmakba tartozik-e, és már emiatt összeegyeztethetetlen-e a 97/7 irányelvvel, hiszen nem az áru visszaküldésének közvetlen költségeiről van szó. Egyik fogalom sem utal tartalma és terjedelme tekintetében a tagállamok jogára.

60.

Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a közösségi jog egységes alkalmazásának követelményéből és az egyenlőség elvéből az következik, hogy a jelentésének és hatályának meghatározása érdekében a tagállami jogra kifejezett utalást nem tartalmazó közösségi jogi rendelkezést az egész Közösségben önállóan és egységesen kell értelmezni, figyelembe véve a rendelkezés összefüggéseit és a kérdéses szabályozás célját. ( 43 )

61.

Az itt értelmezendő fogalmak ennek értelmében közösségi jogi fogalmaknak tekintendők, és azokat önállóan kell értelmezni.

62.

Arra az esetre, ha az ilyen ellenérték sem a büntetés, sem a költség fogalmába nem tartozna, azt kellene megvizsgálni, hogy a tagállamok a 97/7 irányelv (14) preambulumbekezdésének utolsó mondata alapján rendelkeznek-e azzal a jogosultsággal, hogy önállóan fogadjanak el az alapeljárásbelihez hasonló, az ellenértékre vonatkozó szabályozást.

63.

Az önállóan értelmezendő ( 44 ) büntetés-fogalmat a 97/7 irányelv nem határozza meg. Álláspontom szerint a szűk értelemben vett büntetés alatt olyan fizetést kell érteni, amelynek célja semmi más, csak a büntetés. Ide tartozna a pénzbírság és a kötbér. ( 45 ) Semmi nem szól amellett, hogy az ellenértéket szűk értelemben vett büntetésnek lehessen tekinteni. A fogalom a használat ellenértékére vonatkozik, így a büntetéstől elhatárolható célra vonatkozik.

64.

A büntetés fogalmának valamivel tágabb értelmezésekor, amely mellett a jelen ügyben érvelek, e fogalomba díjak is tartozhatnak, különösen az elálláshoz kötődő díjak. Ide tartozhatna az átalány-ellenérték vagy kártérítés is, amely nem konkrét kárra vagy konkrét használatra vonatkozik, hanem amelyet általánosságban állapítanak meg. ( 46 ) Hiszen ez ugyan a büntetéstől eltérő célt nevez meg, kiszámításakor azonban nem e másik célra vonatkozik, így inkább büntető jelleggel rendelkezhet. Mindazonáltal álláspontom szerint az az ellenérték, amely a tényleges használatra vonatkozik, és amelyet az alapján is számítanak ki, nem vonható a büntetés fogalma alá.

65.

Az alapeljárásban követelthez hasonló ellenérték csak akkor tartozhatna a büntetés fogalmába, ha ezt a fogalmat fölöttébb kiterjesztően értelmezzük és számos ténylegesen felmerülő költség átfogó fogalmának tekintjük (habár lentebb ( 47 ) tisztázni kell, hogy az ellenérték egyáltalán a költség fogalmába tartozik-e), amelynek megfizetését a fogyasztó büntetésként foghatná fel, és amely ezért azzal a hatással járhatna, hogy a fogyasztó nem él az elálláshoz való jogával. Egy ilyen kiterjesztő értelmezés azzal járna, hogy a költség fogalma szinte teljesen beleolvadna a büntetés fogalmába. Azonban az irányelv szövegében semmi nem szól emellett.

66.

Álláspontom szerint az ellenérték tehát nem tekinthető büntetésnek.

67.

Azt kell megállapítani, hogy az ellenérték az önállóan értelmezendő, mind a 97/7 irányelv 6. cikk (1) bekezdése első albekezdésének második, mind 6. cikke (2) bekezdésében foglalt költség fogalmába tartozik-e. ( 48 )

68.

Az irányelv nem tartalmazza a költség fogalmának kifejezett meghatározását, ( 49 ) és semmi nem utal arra, hogy a közösségi jogban létezne e fogalomnak általános vagy legalábbis a jelen helyzetre átvehető meghatározása. ( 50 ) Ugyanakkor a 97/7 irányelv 6. cikk (1) bekezdése első albekezdésének második mondatából és 6. cikkének (2) bekezdéséből egyértelmű, hogy a költségfogalom olyan költségekre vonatkozik, amelyeket a „fogyasztótól az elállási jog gyakorlása miatt” követelnek. Ez az árut visszaküldő fogyasztótól az irányelv szerint csak „az áruk visszaküldésének közvetlen költségei” tekintetében megengedett. ( 51 ) Ez a megfogalmazás, és azon hivatkozás, hogy a „fogyasztótól […] csak […] [ezen] költség[ek] követelhetők”, mutatja, hogy az irányelv „az áruk visszaküldésének közvetlen költségei” mellett egyéb költségek felmerülésére is számít, azok azonban nem követelhetők a fogyasztótól.

69.

E további költségeket az irányelv szövege nem korlátozza a szerződéssel kapcsolatos költségekre, azaz olyan költségekre, amelyek a szerződés létrejöttével összefüggésben keletkeztek, hanem kiterjeszti azokat mindazon költségekre, amelyeket a „fogyasztótól az elállási jog gyakorlása miatt” követelnek. Abból, hogy az irányelv szövege a 6. cikk (1) és (2) bekezdésében az „áru visszaküldésének közvetlen költségeire” hivatkozik, arra lehet következtetni, hogy amellett „közvetett költségek” is felmerülhetnek, amely ugyancsak a 97/7 irányelv értelmében vett költségek fogalmának kiterjesztő értelmezése mellett szól. Emellett szól továbbá az is, hogy a 6. cikk (1) és (2) bekezdése értelmében az elállási jog gyakorlása „miatt” bekövetkezett költségekről van szó. A szövegben semmi nem szól az ellen, hogy a szállított áru használatáért kért ellenérték a 97/7 irányelv értelmében vett költségfogalom alá tartozhat. ( 52 )

70.

Részkövetkeztetésként rögzíteni kell, hogy a 97/7 irányelv 6. cikke (1) bekezdése első albekezdése második mondatának és 6. cikke (2) bekezdésének a szöveg és a mondatok rendszertana alapján történő értelmezése azon kérdés tekintetében, hogy az ellenérték beletartozik-e az irányelv költségfogalmába, nem ad egyértelmű választ. Mindazonáltal már megállapítható, hogy a rendszertani érvek amellett szólnak, hogy az ezen irányelv értelmében vett költségfogalmat kiterjesztően kell értelmezni.

71.

Álláspontom szerint a teleologikus értelmezés a költség fogalmának kiterjesztő értelmezését támasztja alá, amely magában foglalja az itt kérdéses használati ellenértéket. A 97/7 irányelv szabályozási céljából kiderül, amint azt az alábbiakban kifejtem, hogy az irányelv jelenlegi formájában ( 53 ) nem szabályozza az ilyen ellenértéket.

72.

A 97/7 irányelv 6. cikkében foglalt, a távértékesítési szerződés esetében a fogyasztó elállási jogára vonatkozó rendelkezések ( 54 ) értelme és célja a költség fogalmának olyan, kiterjesztő értelmezése mellett szól, amely magában foglalja a használat ellenértékét is. E tekintetben különösen a 97/7 irányelv (14) preambulumbekezdése szolgál felvilágosítással. E rendelkezés hangsúlyozza, hogy az a kérdés, hogy az elállási jog hatásos fogyasztói jogként működik-e, különösen attól függ, hogy milyen pénzügyi hatások kötődnek az igénybevételéhez. Konkrétan a 97/7 irányelv (14) preambulumbekezdése értelmében „azért, hogy ez a jog ne maradjon formális, amennyiben a fogyasztó gyakorolja elállási jogát, az ezzel kapcsolatban felmerülő esetleges költségeit az áruk visszaküldésének közvetlen költségeire kell korlátozni”.

73.

Az itt alkalmazott költség fogalom a mondat teljességének összefüggésében nem megszorítóan, hanem kiterjesztően értelmezett fogalom. Nem lenne ugyanis értelme összefüggést látni a pénzügyi terhek és az elállási jog működőképessége között, és ennek ellenére csak egy korlátozott pénzügyi terhelési módot szabályozni.

74.

A német jog szerintihez hasonló használati ellenérték pénzügyi teher, amely korlátozhatja az elállási jog működőképességét és hatékonyságát. ( 55 ) Amint az az iratokból kiderül, kiszámítása különösen a használat (lehetősége) idejének megtérítését jelenti, ( 56 ) amely egybeesik az elállás gyakorlására nyitva álló idővel. Az ellenértékre vonatkozó kötelezettség végeredményben az az ár lenne, amelyért megváltható az elállás. ( 57 ) Ezáltal ezt az ellenértéket – a 97/7 irányelv 6. cikke (1) bekezdésével ellentétben – az elállási jog gyakorlása következtében vetik ki.

75.

Amint azt már máshol is kiemeltem, ( 58 ) mindig meg kell gondolni, hogy a használati ellenérték fizetésére vonatkozó igény milyen hatással jár a gyakorlatban. ( 59 )

76.

Álláspontom szerint jó érvek szólnak amellett, hogy a közösségi jogalkotó által a 97/7 irányelvvel követett célt csorbítaná, vagy akár meghiúsítaná az, ha a fogyasztónak elállás esetén a szállító részére az áru használatáért ellenértéket kellene fizetnie.

77.

Különösen egy arra vonatkozó esetleges (jog)vita strukturális veszélye, hogy a fogyasztó az árut csak a célnak való megfelelése tekintetében vizsgálta meg, vagy ezenfelül abból (adott esetben valamely) hasznokat is húzott, ( 60 ) visszatarthatja a fogyasztót jogai élvezetétől. Egyrészről ez a gyakorlatban őt már előreláthatóan visszatarthatja attól, hogy az árut visszaküldés előtt ténylegesen megvizsgálja, például egy védő műanyag fólia eltépésével. Hiszen egy érintetlen műanyag védőfólia egyértelműen dokumentálja a használat elmaradását, ám megakadályozza az áru megtekintését és megvizsgálását. Másrészről tartózkodhat attól, hogy elálljon a szerződéstől, ha megállapítja, hogy az áru nem felel meg az elképzeléseinek, vagy nem elégíti ki az igényeit. E körülmények között a fogyasztó azon joga, hogy a szerződés megkötését követően az árut megvizsgálhassa, a 97/7 irányelv (14) preambulumbekezdése ellenére pusztán formális joggá válna. Ez ellentétes lenne a 97/7 irányelv értelmével és céljával.

78.

Végül meg kell említeni azt is, hogy az írásbeli észrevételekben és a tárgyaláson is felvetett kölcsönös visszatérítésre vonatkozó kötelezettség ( 61 ) ugyan elméletileg kölcsönösnek tűnhet, ám a gyakorlatban a fogyasztó számára viszonylag érdektelen lenne, kivéve nagyon magas vételár esetén, amelynél a kamatozás az elállás gyakorlására nyitva álló határidő alatt érdemleges összeget eredményezne.

79.

Mindezekre tekintettel álláspontom szerint a 97/7 irányelv keretei között a használat ellenértéke a kiterjesztően értelmezett költség fogalmába tartozhat. Ha tehát az ellenérték a mind a 97/7 irányelv 6. cikk (1) bekezdés első albekezdésének második mondatában, mind 6. cikke (2) bekezdésében foglalt költség fogalmába tartozik, akkor az nem követelhető a fogyasztótól, mert nem tartozik az áru visszaküldésének közvetlen költségei közé.

80.

A szerződéstől való elállás esetén a kockázatmegosztás így a fogyasztó javára történik, akinél az elállás okán semmiféle eljárási bizonytalanságok ( 62 ) és pénzügyi terhek nem jelentkezhetnek.

81.

A 97/7 irányelvben alkalmazott, a szállító és a fogyasztó közötti kockázatmegosztás ilyen felfogása összhangban áll a távértékesítés előmozdításának céljával, ( 63 ) figyelembe véve a magas fokú fogyasztóvédelem célját, amely ezen irányelv több preambulumbekezdésében is kifejezésre jut. E tekintetben meg kell említeni különösen a belső piac célkitűzéseire, ( 64 ) az új információs technológiákra ( 65 ) és a fogyasztóvédelemre ( 66 ) vonatkozó preambulumbekezdéseket. Ez az irányelv azáltal ösztönzi a fogyasztónak azt a hajlandóságát, hogy részt vegyen a távértékesítés rendszerében, hogy e piac különleges problémáit a fogyasztó javára csökkenti. ( 67 )

82.

Igaz, hogy érinti a szállító érdekeit, ha a költségfogalmat az imént javasolt módon értelmezzük, hiszen akkor a fogyasztási cikknek az elállásig történő használatáért nem követelhet ellenértéket. Ez különösen olyan esetekben igaz, amelyekben az áru – akkor is, ha a lehető legrövidebb időn, azaz hét munkanapon ( 68 ) belül visszaküldik – a szállító számára veszít az értékéből. Az irányelv alkotója ezért írta elő bizonyos esetekben az elállási jog teljes kizárását a 97/7 irányelv 6. cikke (3) bekezdésében, például a terméknek különleges ügyféli kívánságokhoz történő igazítása vagy romló áruk esetén. ( 69 ) Az ilyen áruknál a fogyasztó elállási joga az ellenértékre vonatkozó kötelezettség nélkül – ha a költségfogalmat az imént javasolt módon értelmeznénk – súlyosan sértené a szállító érdekeit. A szállítót ez következésképpen visszatartaná attól, hogy távértékesítést folytasson. Ez azonban nem felelne meg az irányelv alkotója szándékának, aki elő kívánja mozdítani a távértékesítést – különösen a fogyasztó érdekében is. ( 70 )

83.

A szállító rendelkezik azzal a lehetőséggel – fedezve azt a kockázatot, hogy az egyedi esetben ténylegesen elállással szembesülhet a bekövetkezett használatot követően és annak ellenére, és ő ezért nem követelhet ellenértéket –, hogy árpolitikája kialakításakor vegyes számítást használ, amely bizonyos mennyiségű visszaküldött termékkel számol. ( 71 )

84.

Ezenfelül a 97/7 irányelvben a szállító érdekeinek védelmét egy védelmi mechanizmus biztosítja, amely természetes úton kívánja megakadályozni az áru értékcsökkenését, határidők meghatározása mellett előírt kronológia formájában. A 97/7 irányelv 6. cikk (1) bekezdése első albekezdésének első mondata ugyanis „legalább hét munkanapban” határozza meg az elállási jog gyakorlására nyitva álló határidőt. Ezen relatíve rövid elállási határidő leteltével, amelynek rövidségét a tagállamok az átültetés során általában ugyancsak megtartották (általában 7 munkanap vagy 14 naptári nap ( 72 )), elviekben befejeződik a szállító kockázatviselése. Ezáltal az irányelv igencsak áttekinthető időtartamot ír elő, amely alatt a szállító az elállás esetleges pénzügyi következményei kockázatának viselésére köteles.

85.

Végül meg kell említeni, hogy mind a Bizottság – egy aktuális irányelv-javaslatban ( 73 ) – mind a Draft Common Frame of Reference (közös referenciatervezet, a továbbiakban: DCFR) ( 74 ) szakdokumentumának javaslata az európai magánjog egységes szabályozására vonatkozóan ( 75 ) egy részben eltérő szabályozást javasol. A Bizottság javaslata szó szerint így szól: „A fogyasztó csak az áruk természetének és működésének felméréséhez szükséges kezelésből adódó értékcsökkenést meghaladó értékcsökkenésért felel.” ( 76 ) Ez alatt tartalmilag valami mást értenek, mint a német jogban jelenleg előírt időarányosan számított értékcsökkenési ellenérték. ( 77 ) A DCFR a szerződésekre vonatkozó fejezetben szabályozza az elállási jogot is (II.-5:101–II.-5:202. cikk). A II.-5:101. cikk (1) bekezdésében, összefüggésben a (3) bekezdéssel, a távértékesítési fogyasztó számára közösségszerte egységesen 14 napos ( 78 ) alapvető elállási határidőn belül ír elő elállási jogot. E tekintetben a DCFR II.-5:105. cikkének (3) bekezdése a használat ellenértékére vonatkozó kérdéseket szabályozza. A megvizsgálás és a próba esetén az ellenérték a DCFR II.-5:105. cikkének (3) bekezdése alapján kifejezetten kizárt, de a DCFR II.-5:105. cikkének (4) bekezdése értelmében a fogyasztó rendes használat mellett ellenérték megfizetésére köteles, ( 79 ) ám a bizonyítási teher az eladó vállalkozást terheli. ( 80 ) Az úgynevezett acquis-alapelvek (Principles of the Existing EC Contract Law) ( 81 ) is tartalmaznak hasonló rendelkezéseket. ( 82 ) Meg kell jegyezni, hogy e munkák és szabályozási javaslatok a használat ellenértéke kapcsán a költség viselését kizáró 97/7 irányelvtől eltérő felfogáson alapulnak. E dokumentumok attól eltekintve, hogy álláspontom szerint a megvizsgálás/próba és a használat közötti elhatárolást érintően a gyakorlatban összetett elhatárolási problémákhoz vezetnek, amelyek a jogbiztonságra károsak, és végül azt eredményezhetik, hogy a távértékesítési vásárlás a fogyasztó számára kevésbé lesz vonzó, csupán javaslatok, és nem nyújtanak segítséget a hatályban lévő irányelv értelmezéséhez.

86.

A szállító által viselt kockázat csak a 97/7 irányelv 5. cikke szerinti kötelezettségei teljesítésének az elmulasztása esetén bővül ki időbeli szempontból. Ebben az irányelv megalkotójának azon értékelése jut kifejezésre, hogy a szállító érdeke ilyen esetekben a fogyasztói érdekekkel és a fogyasztóvédelemmel szemben kevésbé védendő. Ugyanakkor az irányelv értelmében korlátozott még a kockázatnak ez az időbeli kiterjesztése is, amelyet egyébként a szállító már pusztán a 97/7 irányelv 5. cikkéből származó kötelezettségek betartásával – saját érdekében – leküzdhet. A 97/7 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének harmadik albekezdése értelmében három hónapos határidő szolgál ilyen korlátként. ( 83 )

87.

A három hónapos határidővel a 97/7 irányelv kifejezetten olyan határidőt ír elő, amelynek leteltét követően akkor sem lehetséges az elállási jog gyakorlása, amennyiben elmaradt az arról való tájékoztatás. ( 84 ) E három hónapos határidőt ( 85 ) egyébként nem minimális határidőként fogalmazták meg, hanem pontosan meghatározott határidőként. Meg kell jegyezni, hogy a 97/7 irányelv ugyanakkor a 14. cikkében a minimális előírásokról rendelkezik. A cikk értelmében a tagállamok a 97/7 irányelv által szabályozott területen elfogadhatnak vagy hatályban tarthatnak az EK-Szerződéssel összhangban lévő, szigorúbb rendelkezéseket. Ennek azonban feltétele, hogy a fogyasztóknak magasabb szintű védelmet biztosítsanak. ( 86 ) Amennyiben nemzeti szinten a három hónapos határidő tekintetében az irányelvtől eltérő szabályozást fogadtak el, az nem befolyásolhatja az irányelv értelmezését. Így tehát nincs ez másképp a szóban forgó német szabályozás tekintetében sem – amely, ahogy az iratokból kiderül, a nem szabályszerű tájékoztatás esetén lemond az elállási jog mindenfajta időbeli korlátozásáról.

88.

A Bizottság által előadott érvre, ( 87 ) miszerint egyes esetekben a jogalap nélküli gazdagodás határai átléphetők, például ha valaki egy különleges alkalomra rendel egy árut távollevők közötti kereskedelemben, és az alkalmon való használatot követően a szerződéstől való elállással azt visszaküldi, ( 88 ) nem lehet hivatkozni minden fogyasztóra nézve hátrányos általános költségszabályozás bevezetése végett.

89.

Amint azt fent már kifejtettem, az irányelv nem hagy további teret a fogyasztó terhére előírt olyan tagállami költségszabályozásnak, amely nem az árunak az irányelvben kifejezetten meghatározott visszaküldéséhez kapcsolódik. E tekintetben a 97/7 irányelv szabályait kimerítőnek kell tekinteni.

90.

Ezenfelül utalni kell arra, hogy az egyesek visszaéléseitől való félelem általában nem vezethet ahhoz, hogy mindenki számára korlátozzák a közösségi jog által biztosított jogok védelmét. Hiszen a Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében ( 89 ) egy nemzeti jogszabály visszaélések elkerülése érdekében történő alkalmazása nem korlátozhatja a tagállamokban a közösségi jog teljes körű hatékonyságát és egységes alkalmazását. Különösen nem hiúsulhatnak meg azon célok, amelyeket egy meghatározott közösségi jogi szabályozás, például egy bizonyos irányelv követ. ( 90 )

91.

Nem szabad elfelejteni, hogy a valódi visszaélésszerű helyzetek esetére (és azon esetekre, amelyekben károk keletkeztek ( 91 )) fenn kell állnia valamilyen cselekvési lehetőségnek, amint azt az egyenértékűség elve megköveteli. Ezekben az esetekben a szállító mindezek ellenére anélkül részesülhet kártérítésben, hogy valamely minden fogyasztóra nézve hátrányos szabályozásra kellene hivatkoznia. A tényleges visszaélési eseteket álláspontom szerint nem fedi le a 97/7 irányelv költségfogalma, és ezért azok az általános polgári jogi szabályozás, különösen a jogalap nélküli gazdagodásra vonatkozó adott nemzeti jog által megoldhatók. Ugyanígy megoldhatók a megfelelő tagállami jog alapján azon esetek, amelyekben tényleges kár keletkezett.

92.

Ugyanakkor kérdéses, hogy mit jelent ez azon esetekben, amelyekben a fogyasztót a szállító nem, vagy nem megfelelően tájékoztatta elállási jogáról. Ezen esetekben valószínű, hogy a szerződéstől gyakran csak az áru bizonyos használatát követően állnak el, nevezetesen csak akkor, amikor az elállási jogról való tájékoztatás megtörtént. A fogyasztó tájékoztatás híján nem tudta, hogy az áru igénybe vételét annak próbájára kellene korlátoznia, és annak használatától tartózkodnia kellene. A fogyasztó ebben a helyzetben még „fizessen” is az ő védelmére kitalált meghosszabbított elállási jogért, azáltal, hogy ellenértéket kell fizetnie a szállított fogyasztási cikk használatáért?

93.

E tekintetben figyelembe kell venni azt, hogy a jelenlegihez hasonló esetekben, amelyekben megállapították, hogy a szállító megsértette tájékoztatási kötelezettségét, ( 92 ) nem lehetséges a jogalap nélküli gazdagodásra vonatkozó jog alapján eljárni. Hiszen az irányelv megalkotója fent említett értékelésének megfelelően, ( 93 ) amely a szállító megfelelő kockázatát időben korlátozta, kizártnak tartom ilyen esetekre is a fogyasztó pénzügyi megterhelését. Az irányelv fogyasztóvédelmi céljával nem lenne ugyanis összeegyeztethető az, hogy a fogyasztónak a szállító kötelezettségszegése esetén az időben meghosszabbított védelmet végül használati díj által kelljen megfizetnie. Ez egyfajta kényszerhez vezet, hogy a szerződéstől ne álljanak el. ( 94 ) Ez ellentétben állna a 97/7 irányelv fogyasztóvédelmi céljával, valamint a távértékesítés előmozdításának céljával. Ennek során el kell fogadni, hogy például a túlzott ( 95 ) használat esetei, amennyiben egyidejűleg a tájékoztatási kötelezettséget is megsértették, másképp értékelendők, mint abban a helyzetben, amikor a szállító megfelelően teljesítette a tájékoztatási kötelezettségét.

94.

Végül arra kell utalni, hogy a már említett DCFR ( 96 ) hasonló megközelítést alkalmaz a szállító tájékoztatási kötelezettségének megsértése esetén. Amint azt már kifejtettem, habár a megvizsgálás és a próba esetére az ellenérték kifejezetten kizárt, a rendes használat esetén a fogyasztó ellenérték fizetésére köteles. ( 97 ) Ez azonban érdekes módon csak a rendes elállási határidőben megtett elállásokra vonatkozik, amely rendszerint 14 nap. Azonban azon esetekben, amelyekben a fogyasztót nem, vagy nem megfelelő módon tájékoztatták az elállási jogáról, kifejezetten kizárt a II.-5:105. cikk (4) bekezdése alapján az ellenérték fizetése. Az ebben kifejezésre jutó értékelés mutatja, hogy a tájékoztatási kötelezettség megsértésének eseteiben a fogyasztót a tájékoztatás hiányának ellentételezéseképpen különleges védelem illeti meg.

95.

Továbbá a teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy az ítélkezési gyakorlatból már kitűnik, hogy a fogyasztó nem gyakorolhatja elállási jogát, ha az számára nem ismert. ( 98 ) Ez akkor is igaz, ha ez számára elvileg ismert, a tájékoztatási kötelezettséget azonban nem teljesítették maradéktalanul. Egy nem teljes körű vagy megtévesztő tájékoztatás könnyen oda vezethet, hogy a fogyasztó nem él a jogával, mert azt rosszul ítéli meg.

96.

A használati díjtól mentes elállási jog további határa ezenfelül annál az esetnél húzódhat, ha károsodott árut adnak vissza. Egy ilyen esetben az adott tagállam kártérítésre vonatkozó általános szabályozása alkalmazható. Álláspontom szerint nem ellentétes az irányelvvel, ha a fogyasztónak egy bizonyos gondossági kötelezettség biztosítása érdekében általános információkat adnak.

97.

Végül arra kell utalni, hogy a távértékesítés területén a 97/7 irányelv összefüggései szerinti elállás következményeinek itt képviselt értelmezése nem áll ellentétben a Schulte- és a Crailsheimer Volksbank ügyben ( 99 ) hozott ítéletekkel, amelyekben az ingatlanhitel-szerződéstől való elállás tekintetében a 85/577 irányelv hatálya alatt nemcsak a kapott összegek visszafizetését ítélték az irányelvvel összeegyeztethetőnek, hanem a piaci kamatok fizetésére való kötelezettséget is, ( 100 ) amely tág értelemben ellenértéknek lenne tekinthető. A hitelszerződés különleges esetéről van szó, valamint eltérő szabályozási összefüggésekről ( 101 ) és eltérő irányelvekről, ( 102 ) amelyek eltérő részletszabályokat tartalmaznak; ( 103 ) különösen azt kell megjegyezni, hogy a két irányelvben különbözőképpen épül fel az elállás jogkövetkezményeire vonatkozó szabályozás. A 97/7 irányelv keretei között annak 6. cikke (1) és (2) bekezdése az elállás jogkövetkezményeit szabályozza. Amint azt már kifejtettem, e tekintetben tilos a büntetés és a fogyasztó tekintetében a költség igencsak korlátozottan megengedett. A 85/577 irányelvben hiányoznak ezen előírások. Ott az 5. cikk (2) bekezdése értelmében – amely az elállási jog gyakorlásának következményeit szabályozza ( 104 ) – csupán nagy általánosságban „az értesítés elküldése a fogyasztót a felmondott szerződés hatálya alatt vállalt minden kötelezettség alól mentesíti”. Meg kell tehát állapítani, hogy a Schulte- és a Crailsheimer Volksbank ügyben értelmezendő irányelvi szabályok tekintetében hiányzott egy, a költségek kockázatmegosztására vonatkozó jelenlegi szabályozás.

98.

Ezek szerint a 97/7 irányelvet úgy kell értelmezni, hogy hatálya alatt nem szükséges az eredeti állapotnak a Schulte- és a Crailsheimer Volksbank ügyben hozott ítéletek ítélkezési gyakorlata értelmében vett helyreállítása.

99.

Összességében tehát arra az eredményre jutok, hogy az a nemzeti szabályozás, amely általánosságban azt mondja, hogy az eladó a határidőn belül gyakorolt elállás esetén a szállított fogyasztási cikk használatáért ellenértéket követelhet a fogyasztótól, nem egyeztethető össze a 97/7 irányelv 6. cikke (1) és (2) bekezdésével, a (14) preambulumbekezdéssel összefüggésben értelmezve.

100.

Pusztán arra az esetre, ha a Bíróság az előző pontban foglalt következtetést nem osztja, és arra az eredményre jut, hogy a jelen ügyben vitatott használati ellenérték nem tartozik a 97/7 irányelvben foglalt költség fogalmába, az elkövetkezőkben további észrevételeket kívánok tenni.

101.

A 97/7 irányelv (14) preambulumbekezdésének utolsó mondata értelmében: „a tagállamoknak kell meghatározniuk az elállási jog gyakorlásából eredő egyéb feltételeket és szabályokat”. Arra lehet-e következtetni ebből, hogy az ittenihez hasonló, a használati ellenértékre vonatkozó nemzeti szabályozás a tagállamok mérlegelési jogkörébe tartozik?

102.

Amint azt már kifejtettem, ( 105 ) a német kormány a (14) preambulumbekezdés utolsó mondatára támaszkodik, és kifejti, hogy a 97/7 irányelv nem ellentétes a kérdéses német szabályozással. Az osztrák kormány is ennek megfelelően érvel, és ezáltal a hasonló osztrák szabályozást védi. ( 106 ) Mindketten úgy vélik, hogy az ellenérték/használati díj fizetését a 97/7 irányelv nem tiltja, hanem az a tagállamok mérlegelési jogkörébe tartozik.

103.

Ezenfelül, amint azt már említettem, ( 107 ) a Bizottság állásfoglalása is ebbe az irányba megy. A Bizottság szerint az érintett nemzeti szabályozás nem tartozik a költségfogalom alá. A díj azért jár, mert a fogyasztó a távollevők közötti kereskedelemben megszerzett árut egy bizonyos ideig használta. Amint azt már a közösségi jog egyéb területén is elismerték, ( 108 ) a tagállamok a távértékesítéssel kapcsolatban is gondoskodhatnak arról, hogy a közösségi jog által biztosított jogok védelme ne vezessen az igényjogosult jogalap nélküli gazdagodásához; a jogalap nélkül teljesített kifizetések visszakövetelésére vonatkozó szabályok felállítása alapvetően a tagállami jogrend szabályozási hatáskörébe tartozik.

104.

Álláspontom szerint ezen, a használati ellenérték nemzeti szabályozására vonatkozó tagállami döntési jogkörre vonatkozó érvek nem állják ki egy vizsgálat próbát.

105.

Ezzel kapcsolatban mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy – amint azt fent már kifejtettem – az egyesek által elkövetett visszaélésektől való félelem nem vezethet oda, hogy mindenki számára korlátozzuk a közösségi jog által biztosított jogok védelmét. ( 109 ) Már emiatt sem eshetne az itt kérdéseshez hasonló szabályozás a tagállamok mérlegelési jogkörébe.

106.

Másodsorban utalni kell arra, hogy a jelen ügyben releváns 97/7 irányelv, amint az a preambulumbekezdésekből kiderül, a belső piac célkitűzései megvalósításának keretei között a távollevők közötti kereskedelem előmozdítását célozza, az optimális fogyasztóvédelem céljának figyelembevételével. ( 110 ) Az ezáltal követett célokat nem szabad meghiúsítani. Amint azt fentebb már nyilvánvalóvá tettem, ( 111 ) az irányelvnek az elállási jogra vonatkozó rendelkezései a kockázatmegosztásra vonatkozó érzékeny szabályozást tartalmaznak, amely különösen abból indul ki, hogy a fogyasztónak az elállás igénybe vételéből következő pénzügyi terheit korlátozni kell. Mégha – álláspontommal ellentétben – az ellenérték nem is tartozna a költségfogalom alá, a tagállamok akkor sem szabályozhatnák azt belátásuk szerint. Különösen nem hivatkozhatnak egyedül a (14) preambulumbekezdés utolsó mondatára, és hagyhatják ennek során figyelmen kívül például ugyanazon preambulumbekezdés első mondatait.

107.

Ezért harmadsorban arra kell utalni, hogy a fogyasztónak a távollevők közötti kereskedelem gyakorlatában nincs arra lehetősége, hogy a szerződés megkötése előtt megtekintse a megvásárolni kívánt árut vagy megismerje a szolgáltatás jellemzőit (a (14) preambulumbekezdés első mondata). Az áruk szállítása tekintetében a fogyasztó elállási lehetősége azt a hátrányt egyenlíti ki, amely abban áll, hogy a távollevők közötti kereskedelemben az áru nem látható kiállítva üzlethelyiségekben, és azt adott esetben nem lehet fel/kipróbálni. Az erre épülő elállási jog tartalmilag kiüresedne, és csak formálissá válna, ha a fogyasztónak a 97/7 irányelvben előírt relatív rövid, egy-két hetes próbára nyitva álló idejére ( 112 ) időleges használati ellenértéket követelhetnének. A fogyasztót az a veszély fenyegetné, hogy már az eredeti csomagolás kibontásával (amely a megtekintéshez és a próbához szükséges lépés) a próbán túlmenő használat gyanújának tenné ki magát. ( 113 ) Ezen okokból álláspontom szerint az irányelv értelmében a rendes elállási határidőre nem írható elő használati ellenérték. Mivel a három hónapos határidő a fogyasztót nem hivatott rosszabb helyzetbe hozni, hanem csupán azt a hiányt hivatott kiegyenlíteni, amelyet a szállító a 97/7 irányelv 5. cikkéből eredő tájékoztatási kötelezettségének megsértésével okozott, nem igazán védhető az, hogy a lehetséges használat e hosszabb időtartamára eltérő szabályozást engedjünk meg.

108.

Továbbá negyedsorban arra kívánok utalni, hogy a 97/7 irányelv (14) preambulumbekezdése kifejezetten hangsúlyozza, hogy a távollevők közötti kereskedelemben a fogyasztó elállási joga nem lehet pusztán formális. Az ellenértékre vonatkozó szabályozás által okozott problémák sora azonban alkalmas arra, hogy ezt az elállási jogot a gyakorlatban említésre méltó gyakorlat nélküli elvvé tegye. A már említett ( 114 ) bizonyítási problémák ( 115 ) mellett meg kell említeni azt, hogy a fogyasztók a szerződés megkötésekor általában nem tudhatják, hogy milyen nagyságú ellenérték-követeléssel kell adott esetben szembesülniük. Az ezzel kapcsolatos kockázat következménye az lehet, hogy már a vita elkerülése érdekében nem gyakorolják az elállást, amely kellemetlenségeket von maga után, és pénzbe, időbe és energiába kerül. Ez a kockázat egyébiránt arra is alkalmas, hogy a távollevők közötti kereskedelmet a fogyasztók számára kevésbé vonzóvá tegye, ami a 97/7 irányelvnek nem célja. Hiszen fogyasztói szemszögből nemcsak a szélesebb választási lehetőség, hanem az idő és utazás megtakarítása is a távollevők közötti kereskedelem előnyei közé tartozik.

109.

A jelen helyzetnek a Schulte- és a Crailsheimer Volksbank ügyben hozott ítéletek alapjául szolgáló helyzetektől való elhatárolásához a fenti érvelésre hivatkozom. ( 116 )

110.

Mindezek után az az álláspontom, hogy az olyan nemzeti törvényi szabályozás, mint az alapeljárásbeli, amelynek értelmében az eladó a határidőn belüli elállás esetén a fogyasztótól a szállított fogyasztási cikk használatáért ellenértéket követelhet, a 97/7 irányelv (14) preambulumbekezdésének utolsó mondata alapján sem tartozik a tagállamok szabályozási jogkörébe.

111.

Mindezen okokból azt javaslom a Bíróságnak, hogy az Amtsgericht Lahr előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésére a következőképpen válaszoljon:

A távollevők között kötött szerződések esetén a fogyasztók védelméről szóló, 97/7/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 6. cikkének (1) és (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti törvényi szabályozás, amely általánosságban előírja, hogy az eladó a határidőben gyakorolt elállási jog esetén a fogyasztótól a szállított áru használatáért ellenértéket követelhet.

„(1)

mivel a belső piac célkitűzéseinek megvalósításával kapcsolatban e piac fokozatos megerősítését célzó intézkedéseket kell tenni;

(2)

mivel az áruk és szolgáltatások szabad mozgása nemcsak a kereskedelmi ágazatot érinti, hanem a magánszemélyeket is; mivel ez azt jelenti, hogy a fogyasztóknak ugyanolyan feltételekkel kell tudniuk hozzáférni más tagállamok áruihoz és szolgáltatásaihoz, mint az adott tagállam lakosságának;

(3)

mivel a fogyasztók számára a határokon átnyúló távértékesítés jelentheti a belső piac megvalósulásának egyik legfontosabb kézzel fogható eredményét, amint azt többek között a Bizottság által a Tanács számára készített, »A kereskedelem egységes piaca felé« című közlemény megállapítja; mivel a belső piac zavartalan működéséhez elengedhetetlen, hogy a fogyasztók kapcsolatba kerülhessenek saját országukon kívüli üzleti vállalkozással még akkor is, ha az érintett üzleti vállalkozásnak van leányvállalata a fogyasztó tartózkodási helye szerinti országban.”