1.

Milyen körülmények között lehet az érintett piacon korábban tevékenységet végző vállalkozás által elkövetett kartellvétséget az e piacon tevékeny jogutódjának betudni? Lényegében ez az a kérdés, amellyel a Bíróság a Consiglio di Stato kérelmére a szóban forgó ügyben foglalkozik.

2.

Az ügy hátterét egy olyan kartell képezi, amely Olaszországban 1993 és 2001 között a cigaretták piacán a kiskereskedelmi árakat a versenyjogba ütközően befolyásolta, és amelyet az olasz versenyhatóság felfedett. Ebben a kartellben eredetileg az állami monopóliumok önálló adminisztrációja is részes volt. Az adminisztrációnak a dohánytermékek előállítása és forgalmazása területén végzett gazdasági tevékenységét – a kartellben való részvételét is beleértve – azonban 1999. márciusától átvette az újonnan alapított és később privatizált Ente Tabacchi Italiani. Az Ente Tabacchi Italianinak tudnák be – legalábbis az olasz versenyhatóság szándéka szerint – a saját, 1999 márciusától fennálló részvétele mellett az állami monopóliumok adminisztrációjának az azt megelőző részvételét is a kartellmegállapodásban, és őt büntetnék pénzbírsággal.

3.

A kartellvétség ilyen betudásának korlátai a vállalkozás jogutódlásának esetében jelentős gyakorlati relevanciával bírnak a vállalkozások elidegenítésének, átszervezésének és privatizációjának konkrét kialakítása szempontjából. Ugyanis a kartellvétségek betudása tekintetében a versenyhatóságok és bíróságok által alkalmazott kritériumoktól függően változnak a felelősségi kockázatok a vállalkozás átruházója és megszerzője számára.

4.

Más szemszögből is nagyon jelentős a szóban forgó ügy: az olasz versenyhatóság pénzbírságot kiszabó határozata kizárólag a nemzeti kartelljogon alapul, amely azonban a maga részéről a közösségi jog felé orientálódik, amely közösségi jognak az értelmezését a Bíróságtól kérik. Az, hogy egy előzetes döntéshozatal iránti kérelem ilyen körülmények között elfogadható-e, nagy jelentőséggel bír a Bíróság és a nemzeti bíróságok jövőbeni kartelljogi együttműködése szempontjából, annál is inkább, mivel a nemzeti jog és a közösségi jog ezen a területen egyre szorosabban együttműködik.

5.

Az ügy közösségi jogi hátterét az EK 81. és azt követő cikkei, valamint az EK 3. cikk (1) bekezdésének g) pontja határozza meg. Ami a nemzeti jogot illeti, egyrészt az olasz versenyjog rendelkezéseire, másrészt az olasz dohánymonopólium igazgatására vonatkozó néhány előírásra kell utalni.

6.

Az olasz versenyjogon belül a verseny és a piac védelmére irányuló rendelkezések elfogadásáról szóló, 1990. október 10-i 287. sz. törvény ( 2 ) releváns, melynek I. címe többek között az alábbi rendelkezéseket tartalmazza:

„1. cikk

(1)   A jelen törvénynek az Alkotmány 41. cikke alapján elfogadott, a gazdasági kezdeményezéshez való jog védelmére és biztosítására vonatkozó rendelkezései alkalmazandók az Európai Szén- és Acélközösséget létrehozó szerződés 65. és/vagy 66. cikkének, Az Európai Gazdasági Közösséget (EGK) létrehozó szerződés 85. és/vagy 86. cikkének, az EGK rendeletek vagy ugyanilyen joghatást kiváltó közösségi aktusok hatálya alá nem tartozó kartellekre, erőfölénnyel való visszaélésekre és vállalkozások közötti összefonódásokra.

[…]

(4)   A jelen címben szereplő rendelkezések a közösségi versenyjog elvei alapján értelmezendők.

2. cikk

(1)   Kartellnek minősülnek a vállalkozások közötti megállapodások, és/vagy összehangolt magatartások, valamint a vállalkozások csoportjai és társulásai, valamint más hasonló szervezetek akár alapító okirati vagy rendeleti rendelkezések alapján meghozott döntései.

(2)   tilos minden olyan kartellmegállapodás, amelynek célja vagy hatása a nemzeti piacon vagy annak jelentős részén a verseny következetes megakadályozása, korlátozása vagy torzítása, beleértve különösen a következő módokat:

(3)   Az e cikk alapján tiltott kartellek minden tekintetben semmisek.”

7.

A 287/90. sz. törvény II. címe az Autorità Garante della Concorrenza e del Mercato (a továbbiakban: Autorità Garante) elnevezésű nemzeti versenyhatóság létrehozataláról rendelkezik, mely számára e törtvény 15. cikkének (1) bekezdése az alábbi hatásköröket biztosítja:

„Ha […] a hatóság [Autorità Garante] a 2. vagy 3. cikk szerinti jogsértést észlel, határidőt állapít meg az érintett vállalkozások vagy szervezetek számára e jogsértések abbahagyására. Súlyos jogsértések esetén, figyelembe véve a jogsértés súlyát és időtartamát, ezenkívül az egyes vállalkozások vagy szervezetek által a felszólítás kézbesítési időpontját megelőző utolsó üzleti év során elért forgalom 10%-át is elérő közigazgatási bírságot szab ki, a bírság megfizetésére határidőt állapítva meg a vállalkozás számára.”

8.

A 287/90. sz. törvény tartalmazza továbbá a 31. cikket, amely az alábbiak szerint rendelkezik:

„A jelen törvény megsértése következményeként megállapított közigazgatási bírságok az 1981. november 24-i 689. sz. törvény I. fejezete I. és II. részében szereplő rendelkezések hatálya alá tartoznak, amennyiben azok alkalmazandók.”

9.

Az 1927. december 8-i ( 3 ) 2258. sz. királyi törvényrendelettel ( 4 ) létrehozták Olaszországban az állami monopóliumok önálló adminisztrációját, az úgynevezett Amministrazione Autonoma die Monopoli di Statót (a továbbiakban: AAMS). Az AAMS az állam közigazgatási szerve, mely a Gazdasági és Pénzügyminisztérium ( 5 ) alá tartozik. Mind közigazgatási irányítási, mind pénzügyi és számviteli szempontból önálló, de nincs saját jogi személyisége. 1999 februárjáig az AAMS-t bízták meg többek között az olasz dohánymonopólium igazgatásával.

10.

A köztársaság elnökének 1998. július 9-i ( 6 ) 283. sz. törvényrendeletével ( 7 ) létrehoztak egy közjogi gazdasági szervezetet ( 8 ), név szerint az Ente Tabacchi Italianit (a továbbiakban: ETI). A jogszabály az AAMS valamennyi gyártási és értékesítési tevékenységét – a lottóágazat kivételével – az ETI-re ruházta át. A rá átruházott ágazatokban az ETI az AAMS jogutódja minden követelés, tartozás, jog és vagyontárgy vonatkozásában. ( 9 ) Az ETI 1999. március 1-jén kezdte meg tevékenységét.

11.

Az ETI kezdetben a Gazdasági és Pénzügyminisztérium felügyelete alá tartozott, így az határozta meg tevékenységének irányvonalait, választotta meg igazgatási szerveit és felügyelte határozatait. ( 10 ) Mint ahogyan azt azonban kezdettől fogva tervezték, ( 11 ) az ETI 2000. június 23-án részvénytársasággá alakult át és a neve Ente Tabacchi Italiani – ETI SpA-ra változott. E társaság vagyona kezdetben 100%-ban a Gazdasági és Pénzügyminisztérium tulajdonában volt. Végül 2003-ban az ETI-t privatizálták, és azóta a BAT-British American Tobacco csoporthoz tartozó, angol jog szerint alapított holdingtársaság, a British American Tobacco plc kizárólagos irányítása alatt áll.

12.

Az AAMS 1999. március 1-je óta csak közhatalmi feladatokat lát el a dohányáruk területén, ( 12 ) és nem végez többé gazdasági tevékenységet. A fogadások és szerencsejátékok, így különösen a lottóágazat területén azonban az AAMS – a Bíróság rendelkezésére álló információk alapján – a gazdasági tevékenységét ezen időpont után is folytatta.

13.

2003. március 13-i 11795. sz. határozatával ( 13 ) az Autorità Garante megállapította, hogy a Philip Morris csoporthoz ( 14 ) tartozó különböző társaságok az AAMS-sel és később az ETI-vel olyan kartellmegállapodást kötöttek és alkalmaztak 1993 és 2001 között, amely az olasz nemzeti piacon a cigaretták kiskereskedelmi árára vonatkozó verseny jelentős és tartós torzulását célozta, illetve ilyen hatást fejtett ki. Az Autorità Garante a 287/90. sz. törvény 2. cikke (2) bekezdése a) és b) pontjának megsértése miatt pénzbírságot szabott ki a kartellmegállapodás résztvevőire, amely összesen 50 millió eurót tett ki a Philip Morris csoport tagjaival, és 20 millió eurót az ETI-vel szemben. Ezenkívül az Autorità Garante kötelezte a kartellmegállapodás résztvevőit a jogsértő magatartás megszüntetésére.

14.

Az Autorità Garante a határozatában az ETI-nek rótta fel az AAMS kartellmegállapodásban való részvételét az 1999. március 1-je előtti időszakban, és ezt azzal indokolta, hogy az AAMS beszüntette gazdasági tevékenységét a dohánytermékek előállításának és forgalmazásának területén, az ETI pedig átvette ezt a gazdasági tevékenységet.

15.

Az Autorità Garante határozata ellen mind a Philip Morris, mind pedig az ETI keresetet nyújtott be a Tribunale amministrativo regionale del Lazio – Rómához ( 15 )(a továbbiakban: TAR). Míg a Philip Morris csoport kereseteit első fokon elutasították, a TAR az ETI keresetének annyiban helyt adott, hogy az AAMS kartellmegállapodásban való részvételét nem lehetett volna az ETI-nek betudni. Ez az Autorità Garante határozatának részbeni megsemmisítését eredményezte. Ennek során a TAR – a 287/90. sz. törvény 31. cikke által hivatkozott – 689/81. sz. törvény 1. és 7. cikke szerinti személyes felelősség elvére alapozta álláspontját, és kifejtette, hogy ugyanez az alapelv a közösségi jogban is érvényesül. Az objektív gazdasági folytonosság kritériuma csak olyan szűken értelmezendő kivételek esetén alkalmazható, amelyek jelen esetben nem állnak fenn.

16.

Miután az ETI, a Philip Morris és az Autorità Garante is egyaránt jogorvoslattal élt az elsőfokú ítélet ellen, a jogvita jelenleg az olasz Consiglio di Stato ( 16 ) (a továbbiakban szintén: előterjesztő bíróság), mint legfelsőbb közigazgatási bíróság előtt folyik. A Consiglio di Stato az ETI-nek és a Philip Morris-nak a kartellmegállapodás fennállását vitató kifogásait már elutasította, és már csak az Autorità Garante jogorvoslatában felvetett azon kérdést vizsgálja, hogy az AAMS-nek az ETI „megalapítása előtti” időszakban való részvétele a kartellmegállapodásban felróható-e az ETI-nek.

17.

2005. november 8-i – a Bírósághoz 2006. június 27-én érkezett – határozatával a Consiglio di Stato felfüggesztette az eljárást, és a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé előzetes döntéshozatalra:

18.

A Bíróság előtti eljárásban az ETI, a Philip Morris, az olasz kormány és az Európai Közösségek Bizottsága terjesztett elő írásbeli és szóbeli észrevételeket.

19.

Az olasz bíróságok előtt folyó alapjogvita tárgya az Autorità Garante nevű olasz versenyhatóság kartellügyben hozott határozata. Ez a határozat kizárólag a nemzeti kartelljogon alapul, pontosabban a 287/90. sz. törvényen. Jogszerűségének megítéléséhez azonban a kérdéseket előterjesztő bíróság a közösségi versenyjog értelmezését is szükségesnek tartja. Ennek során a 287/90. sz. törvény 1. cikkének (4) bekezdésére hivatkozik, mely szerint az e törvény I. címében foglalt rendelkezéseket a közösségi versenyjog elvei alapján kell értelmezni, azok tehát a nemzeti jog szempontjából is relevánsak.

20.

Erre tekintettel a továbbiakban az előterjesztett kérdések elfogadhatóságával, különösen azok ítéleti relevanciájával kapcsolatban kell néhány megjegyzést tennünk.

21.

Az a körülmény, hogy jelen esetben a közösségi jog csupán egy belső jogi hivatkozás révén válik relevánssá, önmagában még nem teszi kérdésessé a Consiglio di Stato által előterjesztett kérdések relevanciáját és a Bíróság hatáskörét azok megválaszolására.

22.

A Dzodzi-ügyben hozott ítéletig (a továbbiakban: Dzodzi-ítélkezési gyakorlat) ( 17 ) visszanyúló állandó ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis sem az EK 234. cikkének a szövegével, sem pedig az előzetes döntéshozatali eljárás céljával és értelmével nem ellentétes az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések megválaszolása abból a célból, hogy olyan közösségi jogi rendelkezéseket értelmezzenek, amelyekre a nemzeti jog csupán utal egy tisztán belső jogi tényállás szabályozása érdekében.

23.

Éppen ellenkezőleg – mint azt a Bíróság többször elismerte –, egyértelmű közösségi jogi érdek fűződik ahhoz, hogy a közösségi jog minden rendelkezését egységesen értelmezzék az eltérések elkerülése érdekében, függetlenül attól, hogy milyen körülmények között alkalmazzák azokat. ( 18 )

24.

A versenyjog területén ez a közösségi szinten érvényesülő rendelkezések egységes értelmezéséhez és alkalmazásához fűződő érdek különösképpen hangsúlyos, ( 19 ) mivel ezen a területen a nemzeti jog különösen gyakran orientálódik a közösségi jog felé. Ez nem csupán az 1/2003/EK rendelet ( 20 ) – amellyel különösen szoros együtthatás jött létre a nemzeti versenyjog és a közösségi jog között – hatálybalépése óta van így. Már azt megelőzően is – tehát a 17. rendelet ( 21 ) időbeli hatálya alatt – számos tagállam nemzeti versenyjoga igazodott a közösségi joghoz, még a tisztán belső jogi tényállások megoldása érdekében is. Ez nem utolsósorban az alapügyben alkalmazott olasz 287/90. sz. törvényre is igaz.

25.

Ilyen körülmények között a Bíróságnak és a nemzeti bíróságoknak a versenyjog területén történő együttműködése is különös jelentőséghez jut. Hozzájárul a lehető legnagyobb jogbiztonsághoz és az egyenlő versenyfeltételekhez mindazon gazdasági szereplők számára, akikre a közösségi jogot – közvetve vagy közvetlenül – alkalmazni kell.

26.

A Bizottság azonban mégis kétségét fejezi ki az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatóságát illetően. Különböző okoknál fogva a Dzodzi-ítélkezési gyakorlatot nem tartja alkalmazhatónak a szóban forgó esetre.

27.

Előre jelzem, hogy engem a Bizottság kifogásainak egyike sem győzött meg. A Bizottság elvész az olasz rendelkezések részleteiben és eközben elfelejti, hogy az előzetes döntéshozatali eljárásban a Bíróságnak nem feladata a nemzeti jog értelmezése. ( 22 ) Szintén elhanyagolja azt a körülményt, hogy egy nemzeti bíróság által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések relevanciájának vélelme olyan jogi és ténybeli háttér keretében érvényesül, amelyet e bíróság saját felelősségére határozott meg, és amelyek helytállóságát a Bíróság nem vizsgálhatja. ( 23 ) Ha a nemzeti bíróságok által feltett kérdések a közösségi jog értelmezésére vonatkoznak, a Bíróság elvben köteles határozatot hozni. ( 24 )

28.

A továbbiakban egyenként megvizsgálom a Bizottság kifogásait.

29.

A Bizottság összesen négy kifogást támaszt a Consiglio di Stato előzetes döntéshozatal iránti kérelmének elfogadhatóságával szemben. Először is úgy gondolja, hogy az alkalmazandó olasz jogszabályi rendelkezések egyáltalán nem tartalmaznak a közösségi jogra való hivatkozást. Másodszor előadja, hogy egy esetleges hivatkozás sem lenne feltétlen és kötelező. Harmadszor a Bizottság nem lát a közösségi jog értelmezéséhez fűződő érdeket. Negyedszer pedig a közösségi jogi rendelkezések hiányára hivatkozik.

30.

Első kifogásával a Bizottság vitatja, hogy az olasz jog a szóban forgóhoz hasonló esetek vonatkozásában hivatkozna egyáltalán a közösségi jogra. Csupán a 287/90. sz. törvény I. címét kell a közösségi joggal összhangban értelmezni. A szóban forgó esetben azonban az I. cím anyagi jogi rendelkezései egyáltalán nem, hanem a 287/90. sz. törvény II. és VI. címének a szankciókra vonatkozó előírásai alkalmazandóak, mivel kizárólag a „szankció” konkrét természetes vagy jogi személynek a „betudásáról” van szó. E vonatkozásban az olasz jog éppenhogy nem a közösségi jog felé orientálódik. Ezért csupán a nemzeti jog ügydöntő.

31.

Ez az érvelés számomra nem meggyőző. Ugyanis eltérően attól, ahogyan azt a Bizottság feltételezni látszik, egyáltalán nem magától értetődő, hogy a kartelljog megsértésének betudását a vállalkozás jogutódlása esetén kizárólag a szankciókra vonatkozó rendelkezések területére kellene utalni, és az a versenyjog anyagi jogi szabályaitól valamint a vállalkozás fogalmától teljesen függetlenül megítélhető lenne. Így például a kartellvétség betudásának kérdését a Bíróság nem csupán a pénzbírságra vonatkozó releváns rendelkezésekkel (a 17. rendelet 15. cikke, jelenleg az 1/2003 rendelet 23. cikke) összefüggésben vizsgálja, hanem az EK 81. cikk anyagi jogi rendelkezéseivel összefüggésben is, ( 25 ) aminek során nem utolsósorban a gazdasági folytonosság, illetve a vállalkozások azonosságának kritériuma fontos szerepet játszhat. ( 26 )

32.

Ha tehát a Consiglio di Stato az olasz nemzeti versenyjog keretei között egy hasonló utat kíván bejárni, úgy a Bíróság – ha nem akar ellentmondásba kerülni saját ítélkezési gyakorlatával – ezt nem utasíthatja el azzal, hogy ez nyilvánvalóan irreleváns.

33.

Természetesen a Bíróság elfogadhatatlannak tekinthetné a Consiglio di Stato előzetes döntéshozatal iránti kérelmét, ha nyilvánvaló lenne, hogy a közösségi jog kért értelmezése nem függ össze az alapeljárás tényállásával vagy tárgyával. ( 27 ) Ha tehát megállapítható lenne, hogy az olasz jog a szóban forgóhoz hasonló esetekben nem a közösségi jog felé orientálódik, úgy a Bíróság elé terjesztett, a közösségi jog értelmezésére vonatkozó kérdéseket az ítélet szempontjából való relevancia hiányában – mint el nem fogadható kérdéseket – el kellene utasítani. ( 28 )

34.

Jelen esetben azonban éppen nem ez a helyzet. A Consiglio di Stato az előzetes döntéshozatalra utaló határozatában abból indul ki, hogy a 287/90. sz. törvény I. címe – a közösségi jogra való utalásával – az alapjogvita szempontjából jelentőséggel bír. ( 29 ) Már önmagában a nemzeti jogi kereteknek ilyen meghatározása is kötelező a Bíróságra az előzetes döntéshozatali eljárás során.

35.

Mint már említettem, az előzetes döntéshozatali eljárás keretében a Bíróságnak nem feladata a nemzeti rendelkezések értelmezése és annak eldöntése, hogy azoknak a kérdéseket előterjesztő bíróság általi értelmezése helyes-e. ( 30 ) Különösen a szóban forgóhoz hasonló esetekben kizárólag a kérdéseket előterjesztő bíróság feladata a közösségi jogra való nemzeti jogi hivatkozás pontos terjedelmének meghatározása; a kérdéseket előterjesztő bíróságnak adott válaszában a Bíróság nem veheti figyelembe azoknak a nemzeti jogi rendelkezéseknek az általános rendszerét, amelyek a közösségi jogra való hivatkozással együtt e hivatkozás terjedelmét is megállapítják. ( 31 )

36.

A Bizottság első kifogása ezért nem állja meg a helyét.

37.

A Bizottság második kifogásával azt rója fel, hogy még a 287/90. sz. törvény 1. cikkének (4) bekezdésében foglalt közösségi jogra való hivatkozás alkalmazhatósága esetén sem lenne e hivatkozás közvetlen és feltétlen; továbbá a közösségi jognak a Bíróság általi értelmezése ez esetben nem lenne kötelező a nemzeti bíróságra nézve. Ezért akárcsak a Kleinwort Benson ügyben ( 32 ), az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a szóban forgó esetben sem elfogadható.

38.

Ez az érvelés szintén nem meggyőző.

39.

A Kleinwort Benson ügyben hozott ítélet szerint is döntő jelentőségű, hogy a nemzeti jogalkotó különbséget akar-e tenni a tisztán belső jogviszonyok és a közösségi jog által szabályozott tényállások között, vagy pedig a tényállások mindkét típusát azonos módon kívánja kezelni, és ezért mindkettő vonatkozásában a közösségi jog felé orientálódik. ( 33 ) Ennek során irreleváns, hogy a nemzeti jog kifejezetten, vagy csupán hallgatólagosan hivatkozik a közösségi jogra; sokkal inkább a közösségi jogra való tartalmi irányultság a döntő. ( 34 )

40.

Amennyire megállapítható, az olasz jogalkotó nem kívánt különbséget tenni a tisztán belső és a közösségi jog által szabályozott tényállások között. Sokkal inkább mindkét esetben a 287/90. sz. törvény 1. cikkének (4) bekezdésében foglalt közösségi jogra való utalás alkalmazandó. Már önmagában ez a körülmény is a Consiglio di Stato által előterjesztett kérdések elfogadhatósága mellett szól a Dzodzi-ítélkezési gyakorlat alapján, beleértve a Kleinwort Benson ügyben hozott ítéletet is.

41.

A Bizottság felfogásával ellentétben a szóban forgó eset egyebekben semmilyen módon sem összehasonlítható a Kleinwort Benson üggyel.

42.

Egyrészt a Kleinwort Benson ügyben a nemzeti jogalkotó beérte azzal, hogy az európai jogot (az ügy a Brüsszeli Egyezményt érintette) csak részben használja modellként, és annak fogalmait is csak részben vette át. A nemzeti jog az európai jogra támaszkodott, nem tartalmazott azonban közvetlen és feltétlen utalást e jogra, sőt kifejezett eltéréseket engedett meg, valamint „eltérések létrehozását célzó” módosításokat. ( 35 )

43.

Ehhez hasonló körülmény a 287/90. sz. törvény 1. cikkének (4) bekezdésére tekintettel a jelen esetben nem ismerhető fel. Ez a rendelkezés sokkal inkább egy kifejezett utalást tartalmaz a „közösségi versenyjog elveire”. Sem e rendelkezés szövegéből, sem pedig az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból vagy az iratokból nem vezethető le, hogy ez a közösségi jogra való utalás bármilyen feltételhez lenne kötve.

44.

Másrészt a Kleinwort Benson ügyben alkalmazott nemzeti rendelkezések szerint a nemzeti bíróságok belső jogviszonyokhoz kapcsolódó tényállások esetén a Bíróság ítélkezési gyakorlatát csak „figyelembe venni” voltak kötelesek, anélkül, hogy ahhoz kötve lettek volna. ( 36 )

45.

A Bizottság álláspontjával ellentétben a nemzeti bíróságok kötöttségének ilyen hiányáról sem lehet szó jelen esetben: a 287/90. sz. törvény I. címében „szereplő rendelkezések a közösségi versenyjog elvei alapján értelmezendők” (287/90. sz. törvény, 1. cikk, negyedik bekezdés). Sem e rendelkezés szövegéből, sem pedig az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból vagy az iratokból nem vezethető le, hogy ezen értelmezés keretében a Bíróság ítélkezési gyakorlata ne lenne kötelező erejű. ( 37 )

46.

A Bizottság semmilyen bizonyítékkal nem szolgált azon állítása alátámasztására, hogy a közösségi jog az olasz jogalkalmazó számára a vonatkozó nemzeti jogi rendelkezések értelmezése során csupán több elem egyike – nem pedig a döntő elem – lenne, és hogy az olasz bíróságokat nem kötelezi a jogszabály arra, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlatát a nemzeti jogra alkalmazzák. Az eljárásban részt vevő minden más fél hangsúlyozta a szóbeli szakaszban, hogy az olasz bíróságokat a szóban forgóhoz hasonló esetekben köti a Bíróság ítélkezési gyakorlata.

47.

Végül egyébként is annak kellene döntő jelentőségűnek lennie, hogy az előterjesztett kérdések megválaszolása a kérdéseket előterjesztő bíróság számára hasznos lehet-e, vagy sem. Ugyanis az EK 234. cikk szerinti előzetes döntéshozatali eljárás a bíróságok közötti együttműködés olyan eszköze, melynek köszönhetően a Bíróság a közösségi jog olyan értelmezésével szolgál a nemzeti bíróságok számára, amely hasznos lehet számukra az eldöntendő jogvitában szóban forgó nemzeti jogi rendelkezés hatásainak értékeléséhez. ( 38 ) A hasznosság vonatkozásában a kérdéseket előterjesztő bíróságot mérlegelési jogkör illeti meg. ( 39 )

48.

Mindezek után a Bizottság második kifogása sem állja meg a helyét.

49.

Harmadik kifogásában a Bizottság előadja, hogy a szóban forgó esetben – a Bronner-ügytől ( 40 ) és az Asnef-Equifax ügytől ( 41 ) eltérően – nem fűződik érdek a közösségi jog értelmezéséhez, mert az eleve nem alkalmazható a nemzeti joggal párhuzamosan.

50.

Ez az érv sem meggyőző. A Bizottság nem ismeri fel, hogy a Dzodzi-ítélkezési gyakorlat nem csupán olyan esetekre korlátozódik, melyekben a közösségi jog és a nemzeti jog adott esetben egymás mellett érvényesülhet.

51.

Igaz, hogy a kartelljog mindenekelőtt azáltal tűnik ki, hogy ugyanarra a tényállásra gyakran mind a nemzeti jogi, mind pedig a közösségi jogi rendelkezések alkalmazhatóak. ( 42 ) Ez mindig olyan esetben fordul elő, ha a nemzeti kartelljog és a közösségi kartelljog hatálya metszi egymást, vagyis ha a vállalkozások közötti megállapodások nem csupán a nemzeti kartelljog hatálya alá tartoznak, hanem az EK 81. cikk hatálya alá is, mivel e rendelkezés értelmében hatással lehetnek a tagállamok közötti kereskedelemre. Már az 1/2003 rendelet hatálybalépése előtt is különösen nyilvánvaló volt a közösségi jog egységes értelmezéséhez és alkalmazásához fűződő érdek ilyen esetekben. ( 43 )

52.

Ebből azonban semmiképpen sem következik, hogy a Dzodzi-ítélkezési gyakorlat értelmében kizárólag csak a belső jogi és a közösségi jogi rendelkezések párhuzamos alkalmazhatósága esetén fűződne érdek az előzetes döntéshozatalra irányuló kérelem megválaszolásához. Éppen ellenkezőleg, ezen ítélkezési gyakorlat eddig túlnyomórészt olyan eseteket érintett, amelyekre a közösségi jog hatálya mint olyan egyáltalán nem terjedt ki, és ezért a közösségi jog és a nemzeti jog párhuzamos alkalmazása eleve nem képezte vita tárgyát. ( 44 )

53.

A közösségi jog egységes értelmezéséhez és alkalmazásához fűződő érdek a versenyjogban sem korlátozódik kizárólag azokra az esetekre, melyekben a közösségi jog és a nemzeti jog – mindkettő hatályának érvényesülése miatt – párhuzamosan alkalmazható. Sok tagállam jogalkotása orientálódik a közösségi jog vonatkozó rendelkezései felé olyan esetekben is, amikor a tényállás kizárólag a nemzeti versenyjog hatálya alá tartozó, tisztán belső jogviszonyhoz kapcsolódik, és így a közösségi jog csak közvetetten alkalmazandó. Ez a tendencia nem csak – a szóban forgó esetre még nem alkalmazandó – 1/2003 rendelet hatálybalépése óta figyelhető meg. Az olasz versenyjog jelen ügyben kérdéses rendelkezései – melyeket már 1990-ben meghoztak – szemléletesen mutatják, hogy az ilyen jellegű közösségi jog felé mutató tartalmi irányultság már korábban is gyakorlat volt.

54.

Mindegy, hogy a közösségi versenyjog a nemzeti kartelljoggal párhuzamosan alkalmazható-e, vagy csupán a nemzeti kartelljogban foglalt utalás alapján közvetve válik-e a tisztán belső tényállások szempontjából relevánssá, mindkét esetben egységesen kell értelmezni és alkalmazni annak érdekében, hogy a közösségi jog hatálya alá – közvetlenül vagy közvetetten – tartozó valamennyi gazdasági szereplő számára a lehető legnagyobb jogbiztonság és egyenlő versenyfeltételek legyenek biztosíthatóak. A versenyjogi vonatkozású esetekben az EK 234. cikk szerinti előzetes döntéshozatali eljárás egyik fő célja ennek biztosítása.

55.

Következésképpen, a Bíróság versenyjogi ügyekben nem csak akkor fogadja el következetesen az előzetes döntéshozatal iránti kérelmeket, ha a közösségi versenyjog és a nemzeti kartelljog párhuzamos alkalmazása lehetségesnek tűnik, ( 45 ) hanem akkor is, ha csak a nemzeti jog alkalmazható és a közösségi versenyjog csupán közvetetten, a nemzeti jog hivatkozása által válik relevánssá. ( 46 )

56.

Ezért a Bizottság harmadik kifogása sem helytálló.

57.

A negyedik és egyben utolsó kifogását a Bizottság az 1/2003 rendelet 5. cikkére, pontosabban annak negyedik francia bekezdésére alapozza. Ebből a rendelkezésből az következik, hogy a nemzeti versenyhatóságok a kartellügyekben folyó eljárásokban mindenkor a nemzeti joguk által biztosított egyéb szankciót szabnak ki még akkor is, ha a közösségi jogot (EK 81. cikk) alkalmazzák. Ebből a Bizottság arra következtet, hogy a szóban forgóhoz hasonló esetre – amikor csak a „szankció betudásáról” van szó – a közösségi jog semmilyen előírást sem tartalmaz. Ezért nem fűződik érdek a közösségi jog értelmezéséhez.

58.

Ez a nézőpont nem meggyőző. Ugyanis, mint azt már említettük, ( 47 ) semmiképpen sem magától értetődő, hogy a kartellvétség betudása a vállalkozás jogutódlása esetén kizárólag a szankciókra vonatkozó rendelkezések területére tartozik, és a versenyjog anyagi jogi szabályaitól teljesen függetlenül megítélhető.

59.

A jelen esetben elsősorban nem az a kérdés, hogy alkalmazhatóak-e büntetőjogi vagy közigazgatási jogi szankciók, és ezek a szankciók kiszabhatóak-e adott esetben természetes személyekkel – mint a kartellben részt vevő vállalkozás vezető tisztségviselője – szemben. Sokkal inkább azt kell megállapítani, hogy egy vállalkozás felelőssé tehető-e egy másik vállalkozás által egy meghatározott időszakban elkövetett kartellvétség miatt. A Bizottság véleményétől eltérően, ez a probléma nem szűkíthető le csupán a „szankció betudására”, hanem a kartellvétség összességében történő betudásáról van szó. Ennek megfelelően a Bíróság ezt a kérdést nem kizárólag a szankciókra vonatkozó rendelkezésekkel összefüggésben értékeli, hanem legalábbis az EK 81. cikk anyagi jogi rendelkezéseivel összefüggésben is. ( 48 )

60.

Az 1/2003 rendelet 5. cikkének negyedik francia bekezdése azonban csupán tájékoztató jelleggel szól azokról a szankciókra vonatkozó rendelkezésekről, amelyeket egy hatóság az általa lefolytatott kartelljogi eljárásban alkalmazhat. Következésképpen ez a rendelkezés nem tesz lehetővé egyértelmű következtetést a kartellvétség betudásának szempontunkból jelentőséggel bíró kérdésének megválaszolásához.

61.

Ezért a Bizottság negyedik kifogását is el kell utasítani.

62.

Csak a teljesség kedvéért jegyezzük meg, hogy az Ynos-ügyben hozott ítéletből ( 49 ) sem következik semmi olyasmi, ami a Dzodzi-ítélkezési gyakorlatnak a szóban forgó esetre történő alkalmazása ellen szólna.

63.

Az Ynos-ügyben sem szakított a Bíróság a Dzodzi-ítélkezési gyakorlattal. Abban az ügyben sokkal inkább azért állapította meg az előzetes döntéshozatal iránti kérelem megválaszolására vonatkozó hatáskörének hiányát, mert annak az eljárásnak a tényállása még az érintett tagállamnak az Európai Unióhoz való csatlakozása előtt keletkezett, tehát a közösségi jog időbeli hatályán kívül esett. ( 50 ) Csak a csatlakozás időpontjától tekinti ugyanis a Bíróság megállapíthatónak a hatáskörét egy új tagállamban alkalmazandó közösségi jog értelmezésére vonatkozóan. ( 51 )

64.

A fenti megfontolások alapján arra a következtetésre jutok, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadható.

65.

A kérdéseket előterjesztő bíróság két kérdésével lényegében azt kívánja megtudni, hogy milyen feltételekkel engedi meg a közösségi jog a kartellvétség betudását a kartellmegállapodásban részt vevő vállalkozás piaci jogutódjának ( 52 ) (első kérdés), és hogy adott esetben a versenyhatóságokat egy ilyen betudás keretében megilleti-e mérlegelési jogkör (második kérdés).

66.

Az alapeljárásban ettől függ, hogy az Autorità Garante az AAMS kartellmegállapodásban való részvételét jogosan tudta-e be az ETI-nek, vagy pedig inkább külön kellett volna kezelnie az AAMS-t és az ETI-t, és csak a mindenkori kartellmegállapodásban való saját részvétele tekintetében kellett volna felelősségre vonnia. Míg az olasz kormány az ETI-nek való betudás mellett érvel, addig maga az ETI, valamint a Philip Morris és a Bizottság ezzel ellentétes álláspontot képvisel.

67.

A Consiglio di Stato első kérdése a kartellvétség betudásának kritériumaival foglalkozik a vállalkozás jogutódlása esetén.

68.

A kartellvétség alapvető problémája abból ered, hogy a versenyjogi szabályok címzettjei és a versenyhatóságok határozatainak címzettjei nem szükségképpen azonosak.

69.

Amíg ugyanis a versenyjogi szabályok a vállalkozásokra vonatkoznak, és azok szervezetétől és jogi formájától függetlenül közvetlenül alkalmazhatóak rájuk, addig a versenyjog szabályainak megsértése miatti büntetés ügyében hozott versenyhatósági határozat címzettjei csak személyek lehetnek, nem utolsósorban azért is, mert az ilyen határozatokat adott esetben végre is kell hajtani. ( 53 ) Ezért vetődik fel az a kérdés minden olyan esetben, amikor a versenyhatóság kartellvétséget szankcionál, hogy ki az a konkrét személy, akinek ez a jogsértés betudható. ( 54 )

70.

A betudás kritériumainak megválasztása során a kiszabott intézkedések szankciójellegét is figyelembe kell venni, mint ahogy azok céljára és tartalmára is tekintettel kell lenni. Az intézkedések a versenyjogi szabályok hatékony érvényesítését szolgálják a belső piaci verseny torzulásának megakadályozása érdekében (az EK 3. cikk (1) bekezdésének g) pontja); ezért vissza kell tartaniuk a gazdasági szereplőket a kartellvétségek elkövetésétől. ( 55 )

71.

A versenyhatóságok által a kartellvétségek büntetéseként kiszabott intézkedések – különösen a pénzbírságok – szankciójellegéből következik, hogy a büntetőjoggal legalábbis rokon területről van szó. Ezért a kartellvétség betudásának szempontjából a személyes felelősség elve ( 56 ) a mérvadó, amely a maga részéről a jogállamiság elvében és a bűnösség elvében gyökeredzik. ( 57 ) A személyes felelősség azt jelenti, hogy a kartellvétség alapvetően annak a természetes vagy jogi személynek tudható be, aki a kartellben részes vállalkozást működteti, ( 58 ) másként fogalmazva e vállalkozás üzemeltetője felel.

72.

A személyes felelősség elve felé történő orientáció rendszerint egyben a versenyjogi szabályok hatékony érvényesítéséhez is hozzájárul, hiszen a vállalkozás üzemeltetőjének egyben meghatározó befolyása is van e vállalkozás piaci magatartására; ezt a magatartást a kiszabott szankciók hatására módosítania kell oly módon, hogy a vállalkozás a jövőben a versenyszabályoknak megfelelő magatartást tanúsítson. A szankciónak egyidejűleg generálprevenciós hatása is van, mivel más gazdasági szereplőket is visszatarthat a kartellvétségek elkövetésétől.

73.

Az átszervezések, a vállalkozások elidegenítése és egyéb átalakulások miatt bármikor előfordulhat, hogy az a személy, aki a kartellvétség szankcionálásakor a kartellben részes vállalkozást működteti, már nem azonos azzal, aki a vállalkozást a visszaélés elkövetésekor működtette. Ilyenkor a személyes felelősség elvéből az következik, hogy a kartellvétséget alapvetően annak a természetes vagy jogi személynek kell betudni, aki a vállalkozást a visszaélés időpontjában működtette (eredeti üzemeltető), akkor is, ha a versenyhatóság határozatának meghozatalakor más személy felel a működtetésért (új üzemeltető). ( 59 ) Ha a vállalkozás a visszaélést az új üzemeltető felelősségének idején is folytatta, úgy a kartellvétség az új üzemeltetőnek attól az időponttól róható fel, amikortól a vállalkozást átvette. ( 60 )

74.

Ha azonban a vállalkozás eredeti üzemeltetője már nem létezik, vagy már nem végez említésre méltó gazdasági tevékenységet, úgy fennáll annak a veszélye, hogy a kartellvétség miatt kiszabott szankció hatástalan lesz. A személyes felelősség elvének túlzottan formális kezelése tehát oda vezethetne, hogy a kartellvétség miatt kiszabható szankciók célja és tartalma, nevezetesen a versenyjogi szabályok hatékony érvényesítése meghiúsul. ( 61 ) Ezenkívül ez éppen arra biztatná a vállalkozások működtetőit, hogy szándékosan bizonyos szervezeti átalakulások révén bújjanak ki kartelljogi felelősségük alól.

75.

A versenyszabályok hatékony érvényesítésének értelmében ezért szükségessé válhat, hogy a kartellvétséget kivételesen ne a kartellben részes vállalkozás eredeti, hanem az új üzemeltetőjének tudjuk be.

76.

Az új üzemeltetőnek történő ilyen betudás azonban csak akkor jöhet egyáltalán szóba, ha az új üzemeltető gazdasági szempontból ténylegesen is az eredeti üzemeltető jogutódjának tekinthető, ( 62 ) vagyis ha a kartellben részes vállalkozást tovább működteti ( 63 )(a gazdasági folytonosság kritériuma ( 64 )).

77.

Ezenkívül olyan különleges körülményeknek is fenn kell állniuk, amelyek igazolják a személyes felelősség elvétől való eltérést. Ennek kapcsán az ítélkezési gyakorlatban lényegében két esetkör alakult ki.

78.

Egyrészt a gazdasági folytonosság kritériuma olyan átalakulások esetén kerül alkalmazásra, amelyek kizárólag a kartellben részes vállalkozás működtetőjét érintik és annak jogi értelemben vett megszűnését eredményezik. ( 65 ) A gazdasági folytonosság figyelembevétele így biztosítja, hogy a jogi személyek ne bújhassanak ki a kartelljogi felelősség alól jogi formájuknak vagy nevüknek a puszta megváltoztatásával. ( 66 ) Ennek az olyan összefonódásra is érvényesnek kell lennie, amely során a kartellben részes vállalkozás eredeti üzemeltetője a jogi személyiségét egy jogutódjaként fellépő másik jogi személy javára feladja.

79.

Másrészt az ítélkezési gyakorlat egy vállalkozáscsoporton belüli olyan átszervezés esetére is alkalmazza a gazdasági folytonosság kritériumát, amelynek során az eredeti üzemeltető nem szűnik meg szükségszerűen jogi értelemben létezni, de már nem folytat említésre méltó gazdasági tevékenységet még a kartell által érintett piactól eltérő más piacon sem. ( 67 ) Ha ugyanis a kartellben részes vállalkozás eredeti és új üzemeltetője között strukturális kapcsolat áll fenn, ( 68 ) úgy az érintettek a számukra nyitva álló jogi formák segítségével – mindegy, hogy szándékosan, vagy sem – kibújhatnak a kartelljogi felelősségük alól. Így például a vállalkozás eredeti üzemeltetője egy csoporton belüli átszervezés következtében „mag nélküli üres héjjá” degradálódhat. Ez esetben a vele szemben kiszabott kartelljogi szankció hatástalan lenne. ( 69 )

80.

A fent nevezett esetkörben egyedül a kartellvétségnek a vállalkozás új üzemeltetőjével szembeni betudásával biztosítható, hogy egyrészt azt a személyt vonják felelősségre, aki a kartellben való részvételből származó esetleges nyereségből és a vállalat értéknövekedéséből profitál, ( 70 ) másrészt hogy a szankció mint olyan ne maradjon hatástalan. Ugyanis csak a gazdaságilag aktív, új üzemeltető tudja elérni, hogy a vállalkozás a jövőben a versenyszabályoknak megfelelő magatartást tanúsítson. A szankció ennek megfelelő hatása hiányozna, ha azt a vállalkozás gazdaságilag már nem aktív eredeti üzemeltetőjével szemben szabnák ki. A szankciónak a többi gazdasági szereplőre gyakorolt generálpreventív, visszatartó hatása is legalábbis csekélyebb lenne.

81.

Természetesen nem szabad a személyes felelősség elvét a gazdasági folytonosságra hivatkozással kiüresíteni és gyakorlatilag önmaga ellentétévé tenni. A gazdasági folytonosság kritériuma ugyanis nem a személyes felelősség elvének helyettesítésére szolgál, hanem azt csupán – amennyiben szükséges – kiegészíti annak érdekében, hogy a kartellvétségeket a bűnösséggel arányosan, ugyanakkor hatékonyan büntessék, és ezáltal hozzájáruljanak a versenyjog szabályainak hatékony érvényesítéséhez. Ennek megfelelően a gazdasági folytonosság kritériumára való hivatkozásnak meg kell tartania kivétel jellegét.

82.

Ez nem zárja ki, hogy a fent megjelölt két esetkörhöz újabbak kapcsolódhassanak. ( 71 ) Különösen szűk korlátok közé van szorítva azonban a gazdasági folytonosság kritériumának alkalmazása akkor, ha a kartellben részes vállalkozást egy kívülálló harmadik személynek idegenítik el, és az eredeti és az új üzemeltető között nem áll fenn strukturális kapcsolat. Ilyen esetben a gazdasági folytonosság kritériumának alkalmazása és ezáltal a kartellvétségnek az új üzemeltetővel szembeni betudása csak akkor megengedhető, ha a vállalkozást rosszhiszeműen ruházták át rá, vagyis azzal a szándékkal, hogy elkerüljék a kartelljogi szankciókat. ( 72 )

83.

Ha azonban hiányzik a rosszhiszeműségi elem, és a vállalkozást a kívülálló harmadik személyre piaci feltételekkel ruházták át, úgy nem alkalmazandó a gazdasági folytonosság kritériuma. A versenyszabályok hatékony érvényesítéséhez ugyanis ilyenkor nem feltétlenül szükséges a személyes felelősség elvétől való eltérés. A kartelljogi szankció rendszerint a vállalkozás eredeti üzemeltetőjénél is kifejtheti hatását.

84.

Ezenkívül a piaci feltételekkel történő átruházás esetében nem törvényszerű, hogy a vállalkozás kartellben való részvételéből származó esetleges nyereségből és értéknövekedésből egyedül az új üzemeltető profitál. Ez sokkal inkább az eladó és a vevő között létrejött felelősségi megállapodásoktól függ, különösen attól, hogy a kartellvétség miatt fenyegető pénzbírságokat árcsökkentő körülményként figyelembe vették-e, vagy sem.

85.

Még ha a Bíróságnak nem is feladata magának az alapjogvita tényállásának az értékelése, a kérdéseket előterjesztő bíróság számára megadhatja mindazokat a tényállás sajátosságaira tekintettel hasznos útmutatásokat, melyek megkönnyítik az alapügy megoldását. Ebben az összefüggésben az alábbiakat kell kiemelni.

86.

A szóban forgó ügy jellemzője, hogy az olasz állam a saját maga által működtetett AAMS-en keresztül gazdaságilag két területen is tevékenységet fejtett ki, egyrészt a szerencsejáték és lottóágazatban, másrészt a dohányszektorban. E két területnek csak egyikét – nevezetesen a dohánytermékek előállítása és kereskedelmét – ruházták át az erre a célra saját részvétellel alapított állami gazdálkodó szervezetre, vagyis az ETI-re, amely ezután a Gazdasági és Pénzügyminisztérium felügyelete alá tartozott, és csak ezt követően alakult át részvénytársasággá, és került privatizálásra.

87.

Első lépésben tehát csak egy belső átalakításra került sor, melynek során a két érintett állami gazdasági tevékenység   a szerencsejátékok és a dohányágazat területén – továbbra is a Gazdasági és Pénzügyminisztérium égisze alatt egyesült, ráadásul annak felügyelete alatt maradt. Második lépésben azonban a dohányszektorban végzett állami gazdasági tevékenységet kivonták a Gazdasági és Pénzügyminisztérium hatóköréből és magánkézbe adták át.

88.

Az állami gazdálkodó szervezet ETI és a részvénytársaság ETI SpA azonban vitathatatlanul az AAMS gazdasági jogutódjának tekintendő a dohánytermékek előállítása és kereskedelme területén. Nemcsak e tevékenységek ETI-re történő formális átruházása, és az ETI-nek az AAMS jogutódjaként – eszközök és kötelezettségek, jogok és vagyontárgyak vonatkozásában – történő fellépése szól emellett. ( 73 ) Az ETI az itt rendelkezésre álló információk szerint a gazdasági életben is fennakadás nélkül átvette az AAMS szerepét, beleértve a Philip Morrissal kötött kartellmegállapodásban való részvételt is.

89.

Önmagában az a körülmény, hogy az ETI tovább folytatta az AAMS vállalkozói tevékenységét a dohánytermékek előállítása és kereskedelme területén, és ezáltal a gazdasági folytonosság kritériuma teljesült, nem elegendő még ahhoz, hogy az AAMS által elkövetett kartellvétséget a személyes felelősség elvétől eltérve az ETI-nek tudjuk be. Ugyanis, mint már említettük, ( 74 ) a gazdasági folytonosság kritériuma nem a személyes felelősség elvének helyettesítésére szolgál, hanem azt csupán – amennyiben szükséges – kiegészíti, annak érdekében, hogy a kartellvétségeket a bűnösséggel arányosan, ugyanakkor hatékonyan büntessék, és ezáltal hozzájáruljanak a versenyjog szabályainak hatékony érvényesítéséhez.

90.

Ennek szükségessége a szóban forgóhoz hasonló esetben nem állapítható meg.

91.

Először is végig kell gondolni, hogy az AAMS gazdasági tevékenysége nem szállt át teljes egészében az ETI-re, hanem az AAMS – a kérdéseket előterjesztő bíróság adatai szerint – mint önálló gazdasági szereplő továbbra is jelentős tevékenységet folytatott a szerencsejáték és lottóágazatban. A szóban forgó eset tehát nem hasonlítható össze azokkal az esetekkel, melyekben a kartellben részes vállalkozás eredeti üzemeltetője jogilag megszűnik létezni, vagy legalábbis gazdasági szereplőként már nem játszik szerepet. ( 75 )

92.

Ennek megfelelően a szankció célja és tartalma sem követeli meg kötelezően, hogy a szankciót az AAMS helyett az ETI-vel szemben szabják ki. Az AAMS-sel, mint a vállalkozás eredeti üzemeltetőjével szemben kiszabott szankció sokkal inkább kifejthet speciálprevenciós hatást, és így hozzájárulhat a versenyszabályok hatékony érvényesítéséhez. Ugyanis az AAMS továbbra is részt vesz a gazdasági életben, és egy szankció rákényszerítheti arra, hogy a jövőben a versenyszabályoknak megfelelő magatartást tanúsítson.

93.

Kétségtelen, hogy az AAMS mint állami vállalat által fizetendő pénzbírság ismét az államhoz folyna be, azonban az AAMS pénzügyi és számviteli önállósága ( 76 ) arra utal, hogy a szankció mégiscsak hatással lehet az AAMS egyéni piaci magatartására.

94.

A kartellvétség AAMS-nek történő – a személyes felelősség elve szerinti – betudásának az sem mond ellent, hogy az AAMS a dohányszektorban gazdaságilag már nem fejt ki aktív tevékenységet. ( 77 ) Ugyanis az általa fizetett pénzbírság legalábbis generálpreventív hatást ott is kifejthet, így immár az ebben a gazdasági ágazatban tevékenységet folytató vállalkozásokat a versenyszabályoknak megfelelő magatartásra szoríthatja, és visszatarthatja a kartellvétségek elkövetésétől.

95.

Másodszor azt is meg kell fontolni, hogy az ETI időközben részvénytársasággá alakult át, és privatizálásra került, ahogyan azt egyébként kezdettől fogva tervezték is. A vállalkozásnak az ETI-re – a versenyjogi szankciók elkerülése céljából – rosszhiszeműen történő átruházására vonatkozóan ebben az összefüggésben nem találunk támpontot.

96.

Továbbá, amennyire megállapítható, legalábbis a szankció kiszabásának időpontjában nem állt fenn többé strukturális kapcsolat az AAMS, mint a kartellben részes vállalkozást korábbi üzemeltetője, és az ETI mint új üzemeltető között. A szankció kiszabásának időpontjában a vállalkozás már inkább a kívülálló harmadik személy kezében volt.

97.

Ezért a szóban forgó eset végeredményben kevésbé tekinthető vállalatcsoporton belüli átszervezésnek, mint sokkal inkább egy vállalkozás kívülálló harmadik személy részére piaci feltételek mellett történő elidegenítésének, amelyre a gazdasági folytonosság kritériuma – mint azt már vázoltuk ( 78 ) – nem alkalmazható.

98.

Az olasz kormánytól eltérően én az ETI által továbbműködtetett vállalkozás kartellel összefüggő esetleges értéknövekedésében sem látok indokot arra, hogy a személyes felelősség elvétől eltérjünk. Mert mint már említettük, az ilyen értéknövekedésből nem feltétlenül csak a vállalkozás új üzemeltetője profitál. Ellenkezőleg, ez az értéknövekedés az ETI SpA részvényeinek vételárában is lecsapódhatott volna a teljes privatizációjának időpontjában, és ebben az esetben ráadásul az eladó olasz kormány realizálná az értéknövekedést.

99.

Végezetül meg kell jegyezni, hogy a kartellvétség betudásának szempontjából nincs különbség aközött, hogy egy magánszemély vagy az állam idegenítette-e el a kartellben részes vállalkozást kívülálló harmadik személy számára. Az államot legalábbis nem kellene jobb helyzetbe hozni, mint egy magánszemély eladót.

100.

A Bizottság ugyanakkor úgy gondolja, hogy bizonyos körülmények között egy állami vállalat kartellvétségéért fennálló felelősségnek privatizáció esetében – a gazdasági folytonosság elve alapján – át kell szállnia annak új, privát üzemeltetőjére. Nevezetesen abban az esetben tartja ezt indokoltnak, amikor az állam egy sajátos szervezeti struktúra keretében – amelyhez a privatizált vállalkozás eredetileg tartozott – a privatizáció után már nem folytat gazdasági tevékenységet, még ha más struktúra keretében – például más minisztériumok hatáskörén belül – gazdaságilag aktív is marad. ( 79 )

101.

Ennek ellentmond azonban, hogy egy állami vállalat puszta privatizálása nem mentesítheti az államot a korábban általa működtetett vállalkozás esetleges kartellvétségéért fennálló felelőssége alól. Ez az állami felelősség sokkal inkább logikus következménye gazdasági tevékenységének, melynek gyakorlása során a valamennyi vállalkozásra vonatkozó versenyjogi szabályok alól alapvetően nem vonhatja ki magát (lásd az EK 86. cikk (1) bekezdését is). Ha tehát egy magánszemély – a személyes felelősség elve alapján – az általa működtetett vállalkozás kartellvétségéért annak elidegenítése után is felel, úgy az államra sem vonatkozhat más.

102.

Végül is azonban a Bizottság által felvetett problémát nem szükséges végérvényesen eldönteni. Ugyanis, legalábbis a szóban forgó esetben – a kérdéseket előterjesztő bíróság által szolgáltatott információk alapján – megállapítható, hogy az olasz állam az AAMS-en keresztül gazdaságilag továbbra is aktív. Gazdasági tevékenységét tehát maga is ugyanabban a szervezeti struktúrában folytatja, amelyből a később az ETI-re átruházott és privatizált tevékenységi kör is származik.

103.

Ezért összességében azon az állásponton vagyok, hogy a szóban forgóhoz hasonló esetekben a versenyhatóságok és bíróságok a személyes felelősség elvére hagyatkozhatnak, és nem kell a gazdasági folytonosság kritériuma alapján betudniuk a kartellvétséget.

104.

Második kérdésével a Consiglio di Stato lényegében arról kér felvilágosítást, hogy az illetékes versenyhatóság szabad mérlegelés alapján eldöntheti-e, hogy a kartellvétséget a kartellben részes vállalkozás eredeti vagy új üzemeltetőjének tudja-e be, annak biztosítása érdekében, hogy ne veszélyeztessék a versenyszabályok hatékony érvényesülését.

105.

Mint már említettük, a vállalkozás jogutódlása esetén a kartellvétség betudásának a személyes felelősség elve alapján kell megtörténnie. A gazdasági folytonosság kritériuma nem a személyes felelősség elvének helyettesítésére szolgál, hanem azt csupán – amennyiben szükséges – kiegészíti annak érdekében, hogy a kartellvétségeket a bűnösséggel arányosan, ugyanakkor hatékonyan büntessék, és ezáltal hozzájáruljanak a versenyjog szabályainak hatékony érvényesítéséhez.

106.

Ebből az következik, hogy az illetékes versenyhatóságok – akárcsak az illetékes bíróságok – nem választhatják meg, hogy a vállalkozás által elkövetett versenyjogi jogsértést a vállalkozás eredeti vagy új üzemeltetőjének tudják-e be. A gazdasági folytonosság kritériuma sokkal inkább csak akkor kerülhet alkalmazásra, ha a kartelljogi szankció a személyes felelősség elvének önmagában történő alkalmazása esetén nem érné el a célját.

107.

Mindenesetre az, hogy a kartelljogi szankció elérné-e a célját, vagy sem, a konkrét esetekben komplex gazdasági tényállások vizsgálatát követelheti meg.

108.

Így adott esetben értékelni kell, hogy a kartellben részes vállalkozás eredeti üzemeltetője a jogsértés szankcionálásának időpontjában még folytat-e említésre méltó gazdasági tevékenységet, és így a vele szemben kiszabott szankció hatékony hozzájárulást jelenthet-e a versenyszabályok érvényesítéséhez. A vállalkozás eredeti és új üzemeltetője közötti strukturális kapcsolat léte vagy nemléte is szükségessé teheti a komplex gazdasági összefüggések ilyen vizsgálatát, mint ahogy az a kérdés is, hogy a vállalkozást piaci feltételek mellett vagy rosszhiszeműen ruházták-e át az új üzemeltetőre.

109.

Mint azt a Bizottság helyesen hangsúlyozza, az ilyen jellegű értékelés végrehajtása során az illetékes versenyhatóságot a közösségi jog szerint mérlegelési mozgástér illeti meg. ( 80 )

110.

A fenti megfontolások alapján javaslom, hogy a Bíróság a Consiglio di Stato előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseire az alábbi válaszokat adja: