C‑325/05. sz. ügy

Ismail Derin

kontra

Landkreis Darmstadt‑Dieburg

(a Verwaltungsgericht Darmstadt [Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„EGK–Törökország társulási megállapodás – A kiegészítő jegyzőkönyv 59. cikke – A Társulási Tanács 1/80 határozatának 6., 7. és 14. cikke – Szabad munkavállaláshoz való jog a 7. cikk első bekezdésének második francia bekezdése alapján – Abból levezethető tartózkodási jog – 21. életévét betöltött, már nem a szülei által eltartott török állampolgár − Büntetőjogi felelősséget megállapító ítéletek − Megszerzett jogok elvesztésének feltételei − Összeegyeztethetőség azzal a szabállyal, miszerint a Török Köztársaság nem részesülhet a tagállamok által egymásnak biztosítottnál kedvezőbb bánásmódban”

Y. Bot főtanácsnok indítványa, az ismertetés napja: 2007. január 11.  

A Bíróság ítélete (első tanács), 2007. július 18.  

Az ítélet összefoglalása

Nemzetközi megállapodások – Az EGK–Törökország társulási megállapodás – Az EGK–Törökország társulási megállapodás által felállított Társulási Tanács – 1/80 határozat – Családegyesítés – A szabad munkavállalás jogával rendelkező török munkavállaló gyermeke

(Az EGK–Törökország társulási megállapodás kiegészítő jegyzőkönyve, 59. cikk; Az EGK–Törökország Társulási Tanács 1/80 határozata, 7. cikk, első bekezdés, és 14. cikk, (1) bekezdés)

Az a török állampolgár, akinek gyermekként engedélyezték, hogy családegyesítés jogcímén valamely tagállam területére belépjen, és aki rendelkezik a bármely állásajánlatra történő jelentkezéshez való, az Európai Gazdasági Közösség és Törökország közötti társulást létrehozó megállapodás által létrehozott Társulási Tanács által elfogadott, a társulás fejlesztéséről szóló, 1980. szeptember 19‑i 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének második francia bekezdésén alapuló joggal, az e jelentkezési jogból levezetett tartózkodási jogát még akkor is csak két esetben veszíti el, ha 21. életévét betöltötte, már nem szülei tartják el, hanem önálló háztartást vezet az érintett tagállamban, és a vele szemben kiszabott, több év tartamú, végrehajtásában fel nem függesztett szabadságvesztés töltése miatt annak időtartamára nem állt a munkaerőpiac rendelkezésére, mégpedig:

–       amennyiben a migráns török állampolgár tagállam területén való jelenléte személyes magatartása folytán az ugyanezen határozat 14. cikkének (1) bekezdése értelmében vett közrendet, közbiztonságot vagy közegészséget ténylegesen és súlyosan veszélyeztetőnek minősül; vagy

–       amennyiben a tartózkodási hely államát jogos ok nélkül, nem jelentéktelen időtartamra elhagyja.

Ez az értelmezés nem ellentétes a társulási megállapodás kiegészítő jegyzőkönyvének 59. cikkében meghatározott követelményekkel, amely cikk szerint Törökország nem részesülhet kedvezőbb elbánásban, mint amelyet a tagállamok egymásnak biztosítanak.

(vö. 54., 57., 75. pont és a rendelkező rész)

A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (első tanács)

2007. július 18.(*)

„EGK–Törökország társulási megállapodás – A kiegészítő jegyzőkönyv 59. cikke – A Társulási Tanács 1/80 határozatának 6., 7. és 14. cikke – Szabad munkavállaláshoz való jog a 7. cikk első bekezdésének második francia bekezdése alapján – Abból levezethető tartózkodási jog – 21. életévét betöltött, már nem a szülei által eltartott török állampolgár − Büntetőjogi felelősséget megállapító ítéletek − Megszerzett jogok elvesztésének feltételei − Összeegyeztethetőség azzal a szabállyal, miszerint a Török Köztársaság nem részesülhet a tagállamok által egymásnak biztosítottnál kedvezőbb bánásmódban”

A C‑325/05. sz. ügyben,

az EK 234. cikk alapján benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában, amelyet a Verwaltungsgericht Darmstadt (Németország) a Bírósághoz 2005. augusztus 26‑án és szeptember 29‑én érkezett, 2005. augusztus 17‑i és szeptember 21‑i határozataival terjesztett elő az előtte

Ismail Derin

és

a Landkreis Darmstadt-Dieburg

között folyamatban lévő eljárásban,

A BÍRÓSÁG (első tanács),

tagjai: P. Jann tanácselnök, R. Schintgen (előadó), A. Tizzano, M. Ilešič és E. Levits bírák,

főtanácsnok: Y. Bot,

hivatalvezető: H. von Holstein hivatalvezető‑helyettes,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2006. november 16‑i tárgyalásra,

figyelembe véve a következők által előterjesztett észrevételeket:

–       a német kormány képviseletében M. Lumma és C. Schulze‑Bahr, meghatalmazotti minőségben,

–       az olasz kormány képviseletében I. M. Braguglia, meghatalmazotti minőségben, segítője: W. Ferrante avvocato dello Stato,

–       az Egyesült Királyság kormánya képviseletében S. Nwaokolo, meghatalmazotti minőségben, segítője: T. Ward barrister,

–       az Európai Közösségek Bizottsága képviseletében G. Rozet és I. Kaufmann‑Bühler, meghatalmazotti minőségben,

a főtanácsnok indítványának a 2007. január 11‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,

meghozta a következő

Ítéletet

1       Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a Brüsszelben 1970. november 23‑án aláírt – a Közösség nevében az 1972. december 19‑i 2760/72/EGK tanácsi rendelettel (HL L 293., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 11. fejezet, 11. kötet, 41. o.) megkötött, jóváhagyott és megerősített – kiegészítő jegyzőkönyv (a továbbiakban: kiegészítő jegyzőkönyv) 59. cikkének, valamint a társulás fejlesztéséről szóló, 1980. szeptember 19‑i 1/80 társulási tanácsi határozat (a továbbiakban: 1/80 határozat) 6., 7. és 14. cikkének értelmezésére irányul. A Társulási Tanácsot az Európai Gazdasági Közösség és Törökország közötti társulás létrehozásáról szóló, egyrészről a Török Köztársaság, másrészről az Európai Gazdasági Közösség tagállamai és a Közösség által 1963. szeptember 12‑én Ankarában aláírt, a Közösség nevében az 1963. december 23‑i 64/732/EGK tanácsi határozattal (HL L 1964. 217., 3685. o.; magyar nyelvű különkiadás 11. fejezet, 11. kötet, 10. o., a továbbiakban: társulási megállapodás) megkötött, jóváhagyott és megerősített megállapodás létesítette.

2       E kérelmet I. Derin török állampolgár és a Landkreis Darmstadt‑Dieburg között a német államterületről való kiutasítás miatt folyamatban lévő eljárásban terjesztették elő.

 Jogi háttér

 EGK–Törökország társulás

3       A társulási megállapodás 2. cikkének (1) bekezdésével összhangban a megállapodás célja a szerződő felek közötti kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok folyamatos és kiegyensúlyozott megerősítésének elősegítése, beleértve a munkaerő tárgykörét is, a munkavállalók szabad mozgásának fokozatos megvalósítása által (e megállapodás 12. cikke), a török állampolgárok életszínvonalának javítása és Törökország Közösséghez történő későbbi csatlakozásának megkönnyítése érdekében (ugyanezen megállapodás negyedik perambulumbekezdése és 28. cikke).

4       Ennek érdekében a társulási megállapodás tartalmaz: előkészítő szakaszt, melynek során Törökország a Közösségtől kapott támogatással megerősíti a gazdaságát (e megállapodás 3. cikke), átmeneti szakaszt, melynek során fokozatosan vámuniót hoznak létre, és szorosabban összehangolják a gazdaságpolitikákat (az említett megállapodás 4. cikke), és zárószakaszt, amely a vámunión alapul, és magában foglalja a szerződő felek gazdaságpolitikáinak szorosabb összehangolását (ugyanezen megállapodás 5. cikke).

5       A társulási megállapodás 6. cikke a következőképpen fogalmaz:

„A Szerződő Felek a társulás megvalósításának és fokozatos fejlesztésének biztosítása érdekében a Társulási Tanácsban üléseznek, amely a megállapodásban ráruházott hatáskörök korlátai között jár el.” [nem hivatalos fordítás]

6       A társulási megállapodás „Egyéb gazdasági jellegű rendelkezések” címet viselő 3. fejezetének „Az átmeneti szakasz megvalósítása” megnevezésű II. címe alatti 12. cikke szerint:

„A Szerződő Felek megállapodnak abban, hogy az [EK 39.], [EK 40.] és az [EK 41.] cikk szolgál iránymutatásul a munkavállalók Szerződő Felek közötti szabad mozgása fokozatos biztosításának megvalósításához.” [nem hivatalos fordítás]

7       A társulási megállapodás 22. cikkének (1) bekezdése szerint:

„A Társulási Tanács a megállapodás célkitűzéseinek megvalósítása érdekében és a megállapodás által meghatározott esetekben jogosult határozatot hozni. Mindkét fél köteles a meghozott határozatok végrehajtásához szükséges intézkedéseket megtenni. [...]” [nem hivatalos fordítás]

8       A kiegészítő jegyzőkönyv, amely 62. cikke alapján a társulási megállapodás szerves részét képezi, 1. cikkében az említett megállapodás 4. cikke által előirányzott átmeneti szakasz feltételeinek, módozatainak és ütemezésének megvalósításáról rendelkezik.

9       A kiegészítő jegyzőkönyv magában foglalja a „Személyek és szolgáltatások szabad áramlása” megnevezésű II. címet, melynek I. fejezete a munkavállalókra vonatkozik.

10     A kiegészítő jegyzőkönyv 36. cikke, amely az említett 1. fejezet részét képezi, előírja, hogy a munkavállalóknak a Közösség tagállamai és Törökország közötti szabad mozgása a társulási megállapodás 12. cikkében írt elvek szerint, az említett megállapodás hatálybalépését követő tizenkettedik év vége és huszonkettedik év vége között fokozatosan valósul meg, és hogy az ehhez szükséges részletes szabályokat a Társulási Tanács állapítja meg.

11     A kiegészítő jegyzőkönyv IV. címe alatti, „Általános és záró rendelkezések” címet viselő 59. cikke a következőképpen fogalmaz:

„E jegyzőkönyv hatálya alá tartozó területeken Törökország nem részesülhet kedvezőbb elbánásban, mint amelyet a Közösséget létrehozó szerződés alapján a tagállamok egymásnak biztosítanak.”

12     Az 1/80 határozat célja – harmadik preambulumbekezdése szerint – az, hogy a szociális területen a munkavállalók és családtagjaik által igénybe vehető rendszert az 1976. december 20‑i 2/76. társulási tanácsi határozat által előirányzott rendszerhez képest javítsa.

13     Az 1/80 határozat 6., 7. és 14. cikke e határozat „Szociális rendelkezések” című II. fejezetének „A foglalkoztatásra és a munkavállalók szabad mozgására vonatkozó rendelkezések” elnevezésű 1. részében szerepelnek.

14     Az 1/80 határozat 6. cikkének (1) bekezdése értelmében:

„A családtagok szabad munkavállalásra való jogosultságáról szóló 7. cikk sérelme nélkül, valamely tagállam rendes munkaerőpiacához tartozó török munkavállaló ebben a tagállamban

–       egy év rendes foglalkoztatás után jogosult arra, hogy munkavállalási engedélyét ugyanannál a munkaadónál megújítsa, amennyiben munkahellyel rendelkezik;

–       három év rendes foglalkoztatás után – és a Közösség tagállamai munkavállalóinak biztosítandó elsőbbségre is figyelemmel – jogosult arra, hogy ugyanazon foglalkozás vonatkozásában a választása szerinti munkaadónál pályázzon rendes feltételek mellett e tagállam munkaügyi hatóságánál bejelentett állásajánlatra;

–       négy év rendes foglalkoztatás után jogosult a választása szerinti bármely munkaviszonyban történő munkavállalásra.” [nem hivatalos fordítás]

15     Az 1/80 határozat 7. cikke előírja:

„Valamely tagállam rendes munkaerőpiacához tartozó török munkavállaló családtagja, aki engedélyt kapott arra, hogy hozzá költözzön,

–       jogosult – a Közösség tagállamai munkavállalóinak biztosítandó elsőbbségre is figyelemmel – bármely állásajánlatra pályázni, amennyiben ott már legalább három éve szabályszerű lakóhellyel rendelkezik;

–       jogosult a választása szerinti bármely munkaviszonyban történő szabad munkavállalásra, amennyiben ott legalább öt éve szabályszerű lakóhellyel rendelkezik.

A török munkavállaló gyermeke, aki a fogadó országban szakmai képzettséget szerzett, az érintett tagállamban való tartózkodása időtartamától függetlenül pályázhat minden állásajánlatra, amennyiben egyik szülője az érintett tagállamban legalább három éve szabályszerűen alkalmazásban állt.” [nem hivatalos fordítás]

16     Az 1/80 határozat 14. cikkének (1) bekezdése kimondja:

„E szakasz rendelkezéseit a közrend, a közbiztonság és a közegészség miatt indokolt korlátozásokra is figyelemmel kell alkalmazni.” [nem hivatalos fordítás]

 A közösségi jog egyéb rendelkezései

17     Az 1992. július 27‑i 2434/92/EGK tanácsi rendelettel (HL L 245., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 2. kötet, 69. o.) módosított, a munkavállalók Közösségen belüli szabad mozgásáról szóló, 1968. október 15‑i 1612/68/EGK tanácsi rendelet (HL L 257., 2. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 15. o., a továbbiakban: 1612/68 rendelet) 10. cikkének (1) és (2) bekezdése a következőképpen fogalmaz:

„(1)      Állampolgárságuktól függetlenül a következők jogosultak azzal a munkavállalóval letelepedni, aki az egyik tagállam állampolgára, és aki egy másik tagállam területén áll alkalmazásban:

a)      a munkavállaló házastársa és azok a lemenő egyenes ági rokonaik, akik 21 évnél fiatalabbak, vagy a munkavállaló eltartottjai;

b)      a munkavállaló és házastársa felmenő egyenes ági, eltartott rokonai.

(2)      A tagállamok lehetővé teszik az (1) bekezdés rendelkezése alá nem tartozó családtagok letelepedését, ha a fent említett munkavállaló tartja el őket, vagy vele közös háztartásban élnek abban az országban, ahonnan a munkavállaló érkezett.”

18     Az 1612/68 rendelet 11. cikke értelmében:

„Ha egy tagállam állampolgára foglalkoztatottként vagy önálló vállalkozóként tevékenységet folytat egy másik tagállam területén, házastársa és 21 év alatti vagy eltartott gyermekei jogosultak ugyanannak az államnak a területén foglalkoztatottként bármely tevékenységet vállalni [helyesen: területén bármely munkaviszonyban munkát vállalni], abban az esetben is, ha egyik tagállamnak sem állampolgárai.”

 Az alapeljárás, és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

19     Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy az 1973. szeptember 30‑án született I. Derin számára engedélyezték, hogy 1982. július 1‑jén, családegyesítés jogcímén a szüleihez költözzön a Németországi Szövetségi Köztársaság területére.

20     I. Derin apja és anyja jogszerű munkaviszonnyal rendelkeztek e tagállamban 6, illetve 24 éven át.

21     Németországba történt érkezését követően I. Derin 1982 augusztusától 1988. július hónapjáig általános iskolát, majd 1988 augusztusától 1990 júliusáig szakmai iskolát végzett. Iskolai tanulmányait 1991‑ben fejezte be alapszintű középiskolai bizonyítványa („mittlere Reife”) megszerzésével.

22     Tanulmányai befejezését követően az érintett rendszeresen dolgozott egymást követően több munkaadónál, azonban azonos munkáltatónál fennállt munkaviszonyának időtartama sosem érte el az egy évet.

23     1992–1996 során I. Derin jogszerű önálló vállalkozói tevékenységet végzett.

24     2001. szeptember 3‑án hivatásos gépjárművezető képzettséget adó tanulmányokba kezdett, amelyeket azonban fogva tartása miatt abba kellett hagynia. Mégis 2005. január 17‑től újra alkalmazták.

25     1990. december 10. óta I. Derin határozatlan időre szóló tartózkodási engedéllyel rendelkezik Németországban.

26     1994. őszén I. Derin elhagyta a szülői házat, és önálló háztartást alapított. Török állampolgárságú feleségének 2002. február 24‑én engedélyezték, hogy hozzá költözzön Németországba.

27     1994 augusztusától különféle bűncselekmények miatt több ízben pénzbüntetésre ítélték, majd 2002. december 13‑án több mint két év hat hónap szabadságvesztésre ítélték külföldiek Németországba csempészése miatt.

28     A 2003. november 24‑én hozott határozattal határozatlan időre kiutasították a német államterületről. A börtönből való szabadulását követően a határra kellett volna kísérni.

29     Az illetékes nemzeti közigazgatási hatóság úgy véli, hogy I. Derin megfelel a főszabály szerinti kiutasítás Ausländergesetz (a külföldiekről szóló német törvény, a továbbiakban: AuslG) 47. cikke (2) bekezdésének 1. pontjában írt feltételeinek, amely rendelkezés szerint a külföldit általában ki kell utasítani, amennyiben egy vagy több szándékos bűncselekmény miatt jogerősen, végrehajtásában fel nem függesztett szabadságvesztésre ítélik. Mivel azonban az alapeljárás felperese határozatlan időre szóló tartózkodási engedéllyel rendelkezik Németországban, és mivel kiskorúként érkezett e tagállamba, az AuslG 48. cikke (1) bekezdésének 2. pontja szerinti különleges védelemben részesül a kiutasítással szemben, így csak súlyos közbiztonsági vagy közrendi okokból utasítható ki. E közigazgatási hatóság a jelen esetben a kiutasításról szóló határozatot az AuslG 47. cikke (3) bekezdésének 2. mondatán alapuló diszkrecionális mérlegelési jogkörében hozta meg.

30     E tekintetben az illetékes nemzeti közigazgatási hatóság megítélése szerint igaz ugyan, hogy I. Derin gyermekkora óta német területen tartózkodik, mégsem sikerült beilleszkednie a német társadalomba. Első alkalommal 1994‑ben ítélték el, és azóta folyamatosan visszaesett. Minden bűnösségérzet idegen tőle, mivel a vele szemben alkalmazott büntetések nem vezettek magatartása megváltozásához. Így aztán vélhetően a szabadságvesztésre történő első elítélése sem fog változtatni ezen a magatartáson. I. Derin kiutasítása ugyanakkor elrettentő hatással lehetne más, külföldi állampolgárokra, akik így súlyos következményekkel számolhatnak külföldiek valamely tagállamba csempészése miatt. Fontos ugyanis az embercsempészek elleni szigorú intézkedések meghozatala, figyelemmel a Németországban jelentős számban tartózkodó, rendezetlen állapotú külföldiek jelentette problémára. Ezenkívül az alapeljárás felperese nem rendelkezik semmilyen joggal az 1/80 határozat 6. cikkének (1) bekezdése, illetve 7. cikke alapján, mivel egyrészt sosem állt megszakítás nélkül egy éven túl munkaviszonyban ugyanannál a munkáltatónál, másrészt nem él szülei háztartásában, és már nem szorul rá, hogy azok eltartsák.

31     I. Derin e kiutasító határozat ellen benyújtott panaszát 2004. szeptember 15‑én elutasították, így 2004. október 5‑én keresetet terjesztett elő a Verwaltungsgericht Darmstadt (Darmstadti Közigazgatási Bíróság) előtt, kihangsúlyozva, hogy az 1/80 határozat 7. cikke értelmében különleges védelemben részesül. Állítása szerint esete e határozat 14. cikkének hatálya alá tartozik, amely a kiutasítást a közrend újabb súlyos megzavarásának közvetlen veszélyétől teszi függővé, ami a jelen esetben nem áll fenn.

32     Ezzel szemben az alapeljárás alperese szerint az 1/80 határozat 7. cikke csupán a török munkavállalók azon 21. év alatti gyermekeit védi, akik szüleik tartására szorulnak.

33     A kérdést előterjesztő bíróság megítélése szerint I. Derin ténylegesen megfelel az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének második francia bekezdésében meghatározott jogok megszerzéséhez előírt feltételeknek, azon ténynél fogva, hogy állandó jelleggel több mint 5 éven át élt szülei háztartásában, akik a fogadó államban lakó török munkavállalók.

34     Az említett bíróság ugyanakkor bizonytalan annak megítélésében: milyen feltételekkel veszíti el az I. Derinéhez hasonló helyzetben lévő török állampolgár az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének második francia bekezdése alapján szerzett jogait.

35     A kérdést előterjesztő bíróság elsősorban a C‑373. sz. Aydinli‑ügyben 2005. július 7‑én hozott ítéletre (EBHT 2003., I‑6181. o.) hivatkozik, megállapítva, hogy a Bíróság úgy ítélte meg, hogy az említett rendelkezés alapján megszerzett jogok elvesztése két irányban is korlátozott, mégpedig egyrészt akkor, ha az 1/80 határozat 14. cikkének (1) bekezdése alapján a török bevándorló jelenléte a tagállam területén, személyes magatartása folytán a közrendet, a közbiztonságot vagy a közegészséget ténylegesen és súlyosan veszélyeztetőnek minősülhet, másrészt ha az érintett a fogadó tagállam területét jogos indok nélkül jelentős időtartamra elhagyja.

36     A jelen esetben I. Derin helyzete nem tartozik az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének második francia bekezdése által biztosított jogok elvesztését eredményező két ok egyikének hatálya alá sem.

37     Mindazonáltal a kérdést előterjesztő bíróság megítélése szerint a kiegészítő jegyzőkönyv 59. cikkével összhangban lényeges annak vizsgálata, hogy az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének második francia bekezdése által biztosított jogok elvesztését eredményező okok ilyen korlátozása nem eredményezi‑e a török állampolgárok előnyben részesítését a valamely tagállam állampolgárságával rendelkező munkavállaló olyan családtagjaival szemben, akik az 1612/68 rendelet 10. cikkének alkalmazása révén e munkavállalóhoz költözhetnek, amíg 21 év alattiak, vagy e munkavállaló eltartottai. A jelen esetben, mivel az 1/80 határozat alkalmazása révén nem adódik egyéb lehetőség a jogai korlátozására, I. Derin, aki 1994 ősze óta már nem él a szüleivel egy háztartásban, 30. életévét betöltötte, és már nem szorul családja tartására, kedvezőbb helyzetben lenne, mint a közösségi migráns munkavállaló leszármazottja.

38     Másodsorban, arra az esetre, ha I. Derin ténylegesen elvesztette volna az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének második francia bekezdése által biztosított jogokat annál a ténynél fogva, hogy 21. életévét betöltötte, szüleitől külön él, és tőlük tartásban nem részesül, a kérdést előterjesztő bíróság az iránt érdeklődik, nem alapíthat‑e az érintett az 1/80 határozat 14. cikkének (1) bekezdése értelmében meghozott kiutasító határozat elleni védelmet ezen határozat egyéb rendelkezésére, és különösen azt kérdezi, milyen esetben tekinthető I. Derin ugyanezen határozat 6. cikke (1) bekezdésének alkalmazásával jogot szerzett személynek.

39     Ezért a Verwaltungsgericht Darmstadt az eljárását felfüggesztette, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

„1)      Összhangban áll‑e a [kiegészítő jegyzőkönyv] 59. cikkével, hogy a gyermekként családegyesítéssel a Németországi Szövetségi Köztársaságban munkavállalóként foglalkoztatott szüleihez költözött török állampolgár – az [1/80 határozat] 14. cikkében írt eseteken és a tartózkodási hely államának nem jelentéktelen időtartamú, jogos ok nélküli elhagyásán kívül – akkor is elveszíti az [e határozat] 7. cikke [első bekezdésének] második francia bekezdésén alapuló, bármely állásajánlatra való jelentkezési jogából levezetett tartózkodási jogát, ha 21. életévének betöltése után szüleitől külön él, és tőlük tartásban nem részesül?

2)      Jogosult‑e ez a török állampolgár az [1/80 határozat] 7. cikke [első bekezdésének] második francia bekezdése szerinti jogállásának elvesztése ellenére is az [e határozat] 14. cikke szerinti, kiutasítás elleni különleges védelemre, ha a szüleivel fennállt családi életközösség felbomlását követően rendszertelenül állt munkaviszonyban, ám munkavállalóként nem szerzett önállóan az [1/80 határozat] 6. cikkének (1) bekezdése szerinti jogállást, és több éven át kizárólag önálló vállalkozói tevékenységet folytatott?”

 Az első kérdésről

40     Bevezetésként lényeges leszögezni, hogy az első kérdés olyan török állampolgár helyzetére vonatkozik, aki megfelel a bármely állásajánlatra való jelentkezési joggal, valamint az abból az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének második francia bekezdése alapján levezethető tartózkodási joggal való rendelkezéshez megkívánt feltételeknek.

41     Noha megállapítható, hogy az alapeljárás felperese ténylegesen megszerezte az 1/80 határozat említett rendelkezéséből eredő ezen jogokat, az olasz kormány és az Egyesült Királyság felvetették azt a kérdést, hogy az érintett helyzete nem tartozik‑e inkább ugyanezen határozat 7. cikke második bekezdésének hatálya alá.

42     Az alapeljárás előzetes döntéshozatalra utaló határozatban előadott tényállását tekintve ugyanis valószínű, hogy I. Derin, aki a fogadó tagállamban 6, illetve 24 éven át jogszerű munkaviszonnyal rendelkező török apa és anya gyermekeként a fogadó tagállam területén szakmai képzettséget szerzett, az említett 7. cikk második bekezdésének alkalmazásával – amely ugyanezen cikk (1) bekezdéséhez képest kedvezőbb rendelkezés – élhet a munkavállalás, valamint az ezen tagállamban való tartózkodás jogával (lásd a C‑210/97. sz. Akman‑ügyben 1998. november 19‑én hozott ítélet [EBHT 1998., I‑7519. o.] 35. és 38. pontját, valamint a C‑502/04. sz. Torun‑ügyben 2006. február 16‑án hozott ítélet [EBHT 2006., I‑1563. o.] 22–24. pontját).

43     Mindamellett, egyedül a kérdést előterjesztő bíróság hivatott az előtte folyamatban lévő eljárás alapjául szolgáló tényállás megállapítására, és annak mérlegelésére, hogy az előző pontban említett két rendelkezés közül melyik alkalmazandó az alapeljárásban.

44     Hozzá kell tenni, hogy a feltett kérdés lényegében azoknak az indokoknak a meghatározására irányul, amelyek következtében valamely I. Derinhez hasonló török állampolgár elvesztheti az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének második francia bekezdése által a fogadó tagállamban számára bármely állásajánlatra való jelentkezéshez biztosított jogot és az ebből levezethető tartózkodási jogot.

45     Jóllehet, miként azt a főtanácsnok jogosan vetette föl indítványa 35. és 78. pontjában, az említett határozat 7. cikke alapján megszerzett jogok ugyanazon feltételek mellett enyészhetnek el, függetlenül attól a kérdéstől, hogy az eljárást eredményező konkrét eset ezen cikk első vagy második bekezdésének hatálya alá tartozik‑e (lásd ilyen értelemben a fent hivatkozott Torun‑ügyben hozott ítélet 21–25. pontját).

46     Ebben a helyzetben az a körülmény, hogy az alapeljárás felpereséhez hasonló török állampolgár az 1/80 határozat 7. cikke első vagy második bekezdésének hatálya alá tartozik‑e, nem bír jelentőséggel az előterjesztő bíróság által feltett első kérdés vizsgálata szempontjából.

47     Az e kérdésre adandó hasznos válasz érdekében megállapítandó: nem vitatott egyrészt, hogy az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdése – éppen úgy, mint az 1/80 határozat 6. cikkének (1) bekezdése, illetve 7. cikkének második bekezdése – a tagállamokban közvetlen hatállyal rendelkezik, ezért a feltételeknek megfelelő török állampolgárok közvetlenül hivatkozhatnak az ebben szereplő jogaikra (lásd a fent hivatkozott Torun‑ügyben hozott ítélet 19. pontját), és másrészt, hogy az e határozat 7. cikkének elsőbekezdésében a török munkavállaló gyermekének az érintett tagállamban való munkavállalást illetően juttatott jogok szükségszerűen magukban foglalják az érintett ezzel összefüggő tartózkodási jogát; ha nem így lenne, a munkaerőpiacon való részvétel és a tényleges munkavállalás joga teljesen elenyészne (lásd különösen a C‑467/02. sz. Cetinkaya‑ügyben 2004. november 11‑én hozott ítélet [EBHT 2004., I‑10895. o.] 31. pontját).

48     Az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdése az olyan török állampolgár helyzetére vonatkozik, aki a fogadó tagállam rendes munkaerőpiacához tartozó vagy tartozott török munkavállaló gyereke, és vagy családegyesítés jogcímén engedélyezték neki, hogy e munkavállalóhoz költözzön, vagy a fogadó tagállamban született, és mindig ott lakott (lásd különösen a fent hivatkozott Aydinli‑ügyben hozott ítélet 22. pontját).

49     E tekintetben először emlékeztetni kell: a Bíróság korábban már kimondta, hogy e rendelkezésnek az ilyen típusú helyzetekre való alkalmazhatósága független attól a körülménytől, hogy az érintett a jogvita tényállásának időpontjában már nagykorú, és már nem a családjával egy háztartásban lakik, hanem az illető tagállamban tartózkodó munkavállalótól függetlenül tartja fenn magát (lásd többek között a fent hivatkozott Aydinli‑ügyben hozott ítélet 22. pontját, valamint ehhez hasonlóan a fent hivatkozott Torun‑ügyben hozott ítélet 27. és 28. pontját).

50     E török állampolgár tehát nem veszítheti el az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdése alapján szerzett jogait olyan körülmények bekövetkezte miatt, mint amilyenek az előző pontban szerepelnek. Továbbá a családtagoknak az a joga, hogy bizonyos idő eltelte után a fogadó tagállamban valamely munkaviszonyban munkát vállalhassanak, pontosan e tagállambeli helyzetük megszilárdítására irányul azáltal, hogy az önállósodás lehetőségét nyújtja nekik (lásd a fent hivatkozott Aydinli‑ügyben hozott ítélet 23. pontját).

51     Valamint, noha az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének első francia bekezdése főszabályként azt követeli meg, hogy a török munkavállaló családtagja ténylegesen együtt éljen a török munkavállalóval az alatt a három év alatt, amíg az érintett nem teljesíti maga is a fogadó tagállami munkaerőpiacra jutás feltételeit (lásd a C‑351/95. sz. Kadiman‑ügyben 1997. április 17‑én hozott ítélet [EBHT 1997., I‑2133. o.] 33., 37., 40., 41. és 44. pontját; a C‑329/97. sz. Ergat‑ügyben 2000. március 16‑án hozott ítélet [EBHT 2000., I‑1487. o.] 36. és 37. pontját; a C‑65/98. sz. Eyüp‑ügyben 2000. június 22‑én hozott ítélet [EBHT 1998., I‑4747. o.] 28. és 29. pontját, valamint a fent hivatkozott Cetinkaya‑ügyben hozott ítélet 30. pontját), a tagállamok nem jogosultak arra, hogy a török munkavállaló családtagjainak tartózkodását e hároméves időtartam letelte után is feltételektől tegyék függővé; ez még inkább érvényes arra a török bevándorlóra, aki teljesíti az ezen 7. cikk első bekezdésének második francia bekezdésében előírt feltételeket (lásd a fent hivatkozott Ergat‑ügyben hozott ítélet 37–39. pontját, a fent hivatkozott Cetinkaya‑ügyben hozott ítélet 30. pontját és a fent hivatkozott Aydinli‑ügyben hozott ítélet 24. pontját).

52     Miként a főtanácsnok az indítványa 30. és 31., valamint 120–123. pontjában rámutatott, a Bíróság az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdésében írt török munkavállaló családtagjai tekintetében – akik, mint I. Derin, öt év rendes tartózkodást követően e rendelkezés második francia bekezdése szerint jogot szereztek a fogadó tagállamban a szabad munkavállalásra – akként határozott, hogy e rendelkezés közvetlen hatályából nemcsak az következik, hogy az érintettek közvetlenül az 1/80 határozatból vezethetik le egyéni jogukat a munkavállalás terén, de e jog hatékony érvényesülése szükségszerűen magában foglalja az e jogból levezethető tartózkodási jogot, amely független az e jogok megszerzéséhez szükséges feltételek folyamatos fennállásától (lásd többek között a fent hivatkozott Ergat‑ügyben hozott ítélet 40. pontját, a fent hivatkozott Cetinkaya‑ügyben hozott ítélet 31. pontját és a fent hivatkozott Aydinli‑ügyben hozott ítélet 25. pontját).

53     Következésképpen az a körülmény, hogy a jogszerzés feltétele, a jelen esetben a török munkavállalóval bizonyos ideig való együttlakás, elenyészik, miután e munkavállaló családtagja a kérdéses jogot megszerezte, nem teheti kétségessé a családtag jogosultságát (lásd a korábban már idézett Aydinli‑ügyben hozott ítélet 26. pontját). Az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének eltérő értelmezése nem lenne összhangban e határozat rendszerével és célkitűzésével, amely az e határozat valamely rendelkezésében megállapított feltételeknek megfelelő török állampolgároknak a fogadó tagállamba történő fokozatos beilleszkedését részesíti előnyben, és aki ennél fogva az e határozatban biztosított jogokban részesül (lásd különösen a C‑171/01. sz. Wählergruppe Gemeinsam ügyben 2003. május 8‑án hozott ítélet [EBHT 2003., I‑4301. o.] 79. pontját).

54     Másodszor, a Bíróság következetes ítélkezési gyakorlata szerint az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdése által a török munkavállaló e bekezdésben megállapított feltételeket teljesítő családtagjai számára juttatott jogok csak két okból korlátozhatók, mégpedig vagy azért, mert a migráns török állampolgár a tagállam területén való jelenléte személyes magatartása folytán az ugyanezen határozat 14. cikkének (1) bekezdése értelmében vett közrendet, közbiztonságot vagy közegészséget ténylegesen és súlyosan veszélyeztetőnek minősül, vagy azért, mert az érintett jogos indok nélkül jelentős időtartamra elhagyja a fogadó tagállam területét (lásd a fent hivatkozott Ergat‑ügyben hozott ítélet 45., 46. és 48. pontját; a fent hivatkozott Cetinkaya‑ügyben hozott ítélet 36. és 38. pontját; a fent hivatkozott Aydinli‑ügyben hozott ítélet 27. pontját és a fent hivatkozott Torun‑ügyben hozott ítélet 21. pontját).

55     Mivel az 1/80 határozat megkülönböztetéssel él a meghatározott ideig a tagállam rendes munkaerőpiacához tartozó török munkavállaló helyzete (e határozat 6. cikke), illetve az olyan török állampolgár helyzete között, aki e munkavállaló fogadó tagállamban tartózkodó családtagja (ugyanezen határozat 7. cikke), és mivel e határozat rendszerében ez utóbbi cikk lex specialisnak minősül az említett 6. cikk (1) bekezdésének három francia bekezdésében szereplő, a rendes munkaviszony tartamához igazodva fokozatosan szélesedő jogokhoz képest (lásd a C‑317/01. és C‑369/01. sz., Abatay és társai ügyben 2003. október 21‑én hozott ítélet [EBHT 2003., I‑12301. o.] 78. pontját, a fent hivatkozott Aydinli‑ügyben hozott ítélet 19. pontját és a fent hivatkozott Torun‑ügyben hozott ítélet 17. pontját); az 1/80 határozat 7. cikkének második bekezdésében juttatott jogok nem ugyanolyan körülmények között korlátozhatók, mint az e határozat 6. cikkében juttatottak (lásd a fent hivatkozott Aydinli‑ügyben hozott ítélet 31. pontját és a fent hivatkozott Torun‑ügyben hozott ítélet 26. pontját).

56     Közelebbről, a 7. cikkben juttatott jogokkal rendelkező török állampolgár nem fosztható meg e jogaitól sem amiatt, hogy többéves, végrehajtásában nem felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték, és ezalatt nem vállalhatott munkát, sem amiatt, hogy sohasem szerzett munkavállaláshoz való jogot az 1/80 határozat 6. cikkének (1) bekezdése alapján (lásd ilyen értelemben a fent hivatkozott Aydinli‑ügyben hozott ítélet 28. pontját és a fent hivatkozott Torun‑ügyben hozott ítélet 26. pontját). Ugyanis azon török munkavállalóktól eltérően, akikre ez utóbbi rendelkezés vonatkozik, az ugyanezen határozat 7. cikkének hatálya alá tartozó családtagjaik helyzete nem függ munkaviszony fennállásától.

57     E megfontolásokból azt a következtetést kell levonni, hogy az 1/80 határozat rendszere, illetve célja azt eredményezi, hogy az alapeljárás felpereséhez hasonló helyzetben lévő török állampolgár, aki rendelkezik a bármely állásajánlatra történő jelentkezéshez való, e határozat 7. cikke első bekezdésének második francia bekezdésén alapuló joggal, az e jelentkezési jogból levezetett tartózkodási jogát csak két esetben veszíti el, mégpedig az ugyanezen határozat 14. cikkének (1) bekezdésében írt esetben, vagy amennyiben a tartózkodási hely államát jogos ok nélkül, nem jelentéktelen időtartamra elhagyja. Ellenkező esetben az ilyen török állampolgár nem veszíti el a tartózkodási jogát sem a munkaerőpiacról való, akár többéves, végrehajtás felfüggesztésének kedvezménye nélküli szabadságvesztés töltése alatti távolléte miatt, sem amiatt, hogy a kiutasító határozat meghozatalakor 21. életévét betöltötte, és már nem a tartózkodási jogát megalapozó török munkavállalónál lakik, valamint már nem e török munkavállaló tartja el, hanem e munkavállalótól független háztartást vezet (lásd a fent hivatkozott Aydinli‑ügyben hozott ítélet 32. pontját és analógia útján a Torun‑ügyben hozott ítélet 29. pontját).

58     A kérdést előterjesztő bíróság azonban azt kérdezi, hogy az előző pontban kifejtett értelmezés összeegyeztethető‑e a kiegészítő jegyzőkönyv 59. cikkével.

59     E bíróság nincs meggyőződve arról, hogy ez az értelmezés az 1/80 határozat 7. cikke által biztosított jogok megszűnési okait kimerítő jelleggel átfogja, így felveti, hogy a jelen ítélet 57. pontjában említett ítélkezési gyakorlat által a megszerzett jogok megtartásához támasztott követelményeken kívül a török munkavállaló gyermekének szintén meg kell felelnie a másodlagos közösségi jog által előírt feltételeknek, és különösen az 1612/68. sz. rendelet 10. cikke (1) és (11) bekezdésének, amelyek kizárólag 21 év alatti vagy a munkavállaló tartására szoruló gyermekekre vonatkoznak.

60     Következésképpen, az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének második francia bekezdését a kérdést előterjesztő bíróság szerint úgy kell értelmezni, hogy azon török állampolgár, akinek 21. életévének betöltése előtt engedélyezték, hogy a fogadó állam területére az ebben az államban lakó szüleivel történő családegyesítés jogcímén belépjen, elveszíti a munkavállalásra, valamint az abból levezethető tartózkodásra vonatkozó jogát, amennyiben betölti 21. életévét, vagy nem szorul többé családja tartására.

61     Az említett határozat más értelmezése a kérdést előterjesztő bíróság szerint arra a megállapításra vezetne, hogy a valamely tagállam rendes munkaerőpiacához tartozó török munkavállaló családtagja kedvezőbb helyzetben lenne, mint a közösségi migráns munkavállaló leszármazottja.

62     E tekintetben meg kell mindenekelőtt állapítani, hogy az 1612/68 rendelet 10. cikkének (1) bekezdésével összhangban a 21 év alatti, vagy valamely tagállam állampolgárságával rendelkező, és egy másik tagállam területén alkalmazásban álló munkavállaló tartására szoruló gyermekek feltétel nélkül jogosultak arra, hogy ezzel a közösségi migráns munkavállalóval letelepedjenek.

63     Ezzel szemben az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdése a családegyesítést kifejezetten a török migráns munkavállalóhoz való költözésnek a fogadó tagállam szabályozása által előírtaknak megfelelően történő engedélyezésétől teszi függővé (Lásd a C‑275/02. sz. Ayaz‑ügyben 2004. szeptember 30‑án hozott ítélet [EBHT 2004., I‑8765. o.] 34. és 35. pontját).

64     Így az EGK–Törökország társulás keretében történő családegyesítés – kivéve azt a különleges esetet, amikor a török állampolgár a fogadó államban született, és mindig is ott élt – nem a török migráns munkavállaló családtagjait megillető jog, hanem ellenkezőleg, a nemzeti hatóságoknak a kizárólag az érintett tagállam joga alapján, egyben az alapvető jogok, különösen az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4‑én kelt európai egyezmény 8. cikkében megfogalmazott alapvető jog tiszteletben tartásának követelményére figyelemmel meghozandó döntésétől függ (lásd analógia útján a C‑413/99. sz., Baumbast és R ügyben 2002. szeptember 17‑én hozott ítélet [EBHT 2002., I‑7091. o.] 72. pontját).

65     Továbbá az 1612/68 rendelet 11. cikkének alkalmazása során a gyermekek, akik jogosultak azzal a munkavállalóval letelepedni, aki az egyik tagállam állampolgára, és másik tagállam területén áll alkalmazásban, jogosultak, ennél a ténynél fogva, foglalkoztatottként bármely tevékenységet vállalni a fogadó tagállamban, míg a török migráns munkavállaló gyermekeinek munkavállalási jogát az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdése pontosan szabályozza, amely rendelkezés e tekintetben különböző, változó feltételeket ír elő azon migráns munkavállaló háztartásában való szabályszerű lakóhellyel rendelkezésük időtartamától függően, akitől a jogaikat eredeztetik. Ennélfogva az első három évi tartózkodás alatt a török állampolgárokat semmiféle ilyen jog nem illeti meg, míg három év családjukkal történő szabályszerű tartózkodás után jogosultak – a Közösség tagállamai munkavállalóinak biztosítandó elsőbbségre is figyelemmel – bármely állásajánlatra pályázni. Csak öt év szabályszerű tartózkodást követően jogosultak a választásuk szerinti bármely munkaviszonyban történő szabad munkavállalásra.

66     Végül, a Bíróság már többször rámutatott arra, hogy a török munkavállalók a tagállamok munkavállalóitól eltérően nem rendelkeznek a Közösségen belüli szabad mozgás jogával, csupán bizonyos jogokkal élhetnek, kizárólag a fogadó tagállam területén (lásd ilyen értelemben többek között a C‑171/95. sz. Tetik‑ügyben 1997. január 23‑án hozott ítélet [EBHT 1997., I‑329. o.] 29. pontját, a C‑37/98. sz. Savas‑ügyben 2000. május 11‑én hozott ítélet [EBHT 2000., I‑2927. o.] 59. pontját, valamint a fent hivatkozott Wählergruppe Gemeinsam ügyben hozott ítélet 89. pontját).

67     Ezenkívül a Bíróságnak az 1/80 határozat 7. cikkéből eredő jogok korlátozását lehetővé tévő feltételekre vonatkozó ítélkezési gyakorlata a közrenddel, a közbiztonsággal, és a közegészséggel összefüggésben felmerülő, a török és a közösségi állampolgárokra egyaránt irányadó kivételeken (lásd többek között a C‑340/97. sz. Nazli‑ügyben 2000. február 10‑én hozott ítélet [EBHT 2000., I‑957. o.] 55., 56. és 63. pontját) felül az említett jogok másik, kizárólag a török bevándorlókra vonatkozó megszűnési okát is megállapítja: a fogadó tagállam nem jelentéktelen időtartamra, jogos ok nélkül történő elhagyását (lásd a jelen ítélet 54. és 57. pontját). Az így felvázolt esetben az érintett tagállami hatóságoknak jogukban áll megkövetelni, hogy amennyiben az érintett újra e tagállamban kíván letelepedni, új kérelmet terjesszen elő vagy a török munkavállalóhoz való költözés engedélyezése iránt, ha továbbra is e török munkavállaló tartja el, vagy e határozat 6. cikke alapján a munkavállalás engedélyezése iránt (lásd a fent hivatkozott Ergat‑ügyben hozott ítélet 49. pontját).

68     E feltételek esetén a török migráns munkavállaló gyermekének helyzetét végső soron nem lehet összehasonlítani a tagállami állampolgár leszármazójáéval, tekintettel a hasonló jogi helyzetük között fennálló érzékelhető különbségekre, ez utóbbi kedvezőbb jellege ráadásul magából a vonatkozó szabályozás szövegéből következik.

69     Következésképpen a kérdést előterjesztő bíróság által javasolt értelmezéssel szemben jogszerűen nem állítható, hogy a török migráns munkavállaló azon családtagja, akinek engedélyezték, hogy valamely tagállamba e munkavállalóhoz költözzön, azért lenne – a kiegészítő jegyzőkönyv 59. cikkében foglalt szabályt megsértve – kedvezőbb helyzetben, mint bármely tagállam állampolgárának családtagja, mert tartózkodási joga elvesztésének okai a Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében korlátozottak (lásd a jelen ítélet 54. és 57. pontját).

70     Egyébként a kérdést előterjesztő bíróság által javasolt értelmezés nincs figyelemmel arra a körülményre sem, hogy az 1/80 határozat 7. cikkének és az 1612/68 rendelet 10. cikkének a szövege különböző.

71     Továbbá az ilyen értelmezés elkerülhetetlenül azt eredményezné, hogy a török migráns munkavállalók gyermekeinek jogi helyzete a fogadó tagállamba történő fokozatos integrációjuk során egyre bizonytalanabbá válna, noha az 1/80 határozat 7. cikke éppen ezen dolgozók családtagjai helyzetének a fokozatos megszilárdítását célozza az érintett tagállamban, lehetővé téve a számukra, hogy egy idő után ott önálló háztartást alapíthassanak.

72     Az is kitűnik az előzetes döntéshozatalra utaló határozat indokaiból, hogy e bíróságnak a jelen ítélet 60. pontjában bemutatott értelmezése lényegében Geelhoed főtanácsnoknak a fent hivatkozott Ayaz‑ügyre vonatkozó indítványa 52. pontjában tett megállapításain alapul, jóllehet ilyen megállapítások az említett ítélet indokolásában nem szerepelnek.

73     Mivel a kérdést előterjesztő bíróság a fent hivatkozott Aydinli‑ügyben hozott ítélet kihirdetését követően kifejezetten újrafogalmazta első kérdését annak érdekében, hogy a Bíróság vizsgálja felül a fent hivatkozott Aydinli‑ügyben hozott ítélet alkalmazhatóságát, emlékeztetni kell arra, hogy egyrészről az említett ítéletben az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdése második francia bekezdésének tartalmára vonatkozóan adott értelmezés csupán megerősíti a Bíróság korábbi ítélkezési gyakorlatában (a fent hivatkozott Ergat‑ügyben hozott ítélet és a fent hivatkozott Cetinkaya‑ügyben hozott ítélet) ugyanezen rendelkezés kapcsán kifejtetteket. Másrészről ugyanezt az értelmezést a Bíróság ugyanilyen indokok alapján már kiterjesztette az említett határozat 7. cikkének második bekezdésére (a fent említett Torun‑ügyben hozott ítélet). Egyébiránt senki sem hivatkozott olyan megkülönböztető tényezőre, amely lényeges különbséget eredményezne az alapeljárás, és a fent említett Ergat‑, Cetinkaya‑, Aydinli‑ és Torun‑ügy ténybeli és jogi helyzet között, ennélfogva a jelen ügyben egyetlen olyan jogos indok sem merült fel, amely a Bíróságot e vonatkozásban ítélkezési gyakorlata felülvizsgálatára késztetné.

74     Végül az alapeljárásban vitáshoz hasonló olyan helyzetben, amelyben az illetékes fogadó tagállami hatóságok különböző tagállami törvénysértések miatt elítélt török állampolgárral szemben hoznak kiutasító határozatot, megállapítandó: a kötelező intézkedések meghozatalára a tagállamokat felhatalmazó jogi keret az 1/80 határozat 14. cikkének (1) bekezdése, azonban az említett hatóságok kötelesek figyelembe venni a törvénysértés elkövetőjének személyében rejlő körülményeket, valamint az általa a közrendre és a közbiztonságra jelentett veszély közvetlen, tényleges és kellően súlyos voltát, valamint tiszteletben kell tartaniuk az arányosság elvét (lásd ilyen értelemben a fent hivatkozott Nazli‑ügyben hozott ítélet 57–61. pontját, és analógia útján a C‑100/01. sz. Oteiza Olazabal ügyben 2002. november 26‑án hozott ítélet [EBHT 2002., I‑10981. o.] 39., 43. és 44. pontját). Közelebbről az említett határozat 14. cikkének (1) bekezdésére kiutasítás csak akkor alapítható, ha az érintett egyedi magatartása a közrend újabb súlyos megzavarásának konkrét veszélyét rejti magában. Ilyen intézkedés tehát nem rendelhető el automatikusan a büntetőjogi felelősség megállapítását követően általános megelőzési céllal (Lásd a C‑383/03. sz. Dogan‑ügyben 2005. július 7‑én hozott ítélet [EBHT 2005., I‑6237. o.] 24. pontját).

75     E megfontolások alapján az első kérdésre adandó válasz az, hogy az a török állampolgár, akinek gyermekként engedélyezték, hogy családegyesítés jogcímén valamely tagállam területére belépjen, és aki rendelkezik a bármely állásajánlatra történő jelentkezéshez való, az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének második francia bekezdésén alapuló joggal, az e jelentkezési jogból levezetett tartózkodási jogát még akkor is csak két esetben veszíti el, ha 21. életévét betöltötte, már nem szülei tartják el, hanem önálló háztartást vezet az érintett tagállamban, és a vele szemben kiszabott, több év tartamú, végrehajtásában fel nem függesztett szabadságvesztés töltése miatt annak időtartamára nem állt a munkaerőpiac rendelkezésére, mégpedig:

–       az e határozat 14. cikkének (1) bekezdésében írt esetben, vagy

–       amennyiben a tartózkodási hely államát jogos ok nélkül, nem jelentéktelen időtartamra elhagyja.

Ez az értelmezés nem ellentétes a kiegészítő jegyzőkönyv 59. cikkében meghatározott követelményekkel.

Olyan helyzetben, mint az alapeljárás felperese, a fenti értelmezés nem ellentétes a kiegészítő jegyzőkönyv 59. cikkében meghatározott követelményekkel.

 A második kérdésről

76     Az előterjesztő bíróság első kérdésére adott válaszra figyelemmel az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésre nem szükséges választ adni.

 A költségekről

77     Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (első tanács) a következőképpen határozott:

Az a török állampolgár, akinek gyermekként engedélyezték, hogy családegyesítés jogcímén valamely tagállam területére belépjen, és aki rendelkezik a bármely állásajánlatra történő jelentkezéshez való, az Európai Gazdasági Közösség és Törökország közötti társulást létrehozó megállapodás által létrehozott Társulási Tanács által elfogadott, a társulás fejlesztéséről szóló, 1980. szeptember 19‑i 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének második francia bekezdésén alapuló joggal, az e jelentkezési jogból levezetett tartózkodási jogát még akkor is csak két esetben veszíti el, ha 21. életévét betöltötte, már nem szülei tartják el, hanem önálló háztartást vezet az érintett tagállamban, és a vele szemben kiszabott, több év tartamú, végrehajtásában fel nem függesztett szabadságvesztés töltése miatt annak időtartamára nem állt a munkaerőpiac rendelkezésére, mégpedig:

–       az e határozat 14. cikkének (1) bekezdésében írt esetben, vagy

–       amennyiben a tartózkodási hely államát jogos ok nélkül, nem jelentéktelen időtartamra elhagyja.

Ez az értelmezés nem ellentétes a Brüsszelben, 1970. november 23‑án aláírt, a Közösség nevében az 1972. december 19‑i 2760/72/EGK tanácsi rendelettel megkötött, jóváhagyott és megerősített kiegészítő jegyzőkönyv 59. cikkében meghatározott követelményekkel.

Aláírások

---

* Az eljárás nyelve: német.