1.

A Tribunal d’instance de Saintes (Franciaország) (a továbbiakban: Tribunal d’instance) 2005. november 16-i határozatával az EK 234. cikk értelmében a fogyasztói hitelre vonatkozó tagállami törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések közelítéséről szóló, 1986. december 22-i 87/102/EGK tanácsi irányelv ( 2 ) értelmezése iránt két kérdést terjesztett előzetes döntéshozatal céljából a Bíróság elé.

2.

A kérdést előterjesztő bíróság lényegében egyrészt azt kéri a Bíróságtól, hogy mondjon véleményt arról, hogy a 87/102 irányelv 11. és 14. cikke lehetővé teszi-e, hogy a hivatkozott irányelvet átültető, a hitelszerződés és az e hitelből finanszírozott áruk vásárlására, illetve szolgáltatás nyújtására vonatkozó szerződés közötti szoros összefüggést megállapító nemzeti rendelkezések e szabályok alkalmazását a finanszírozott áruknak vagy szolgáltatásoknak a hitelszerződésben való feltüntetésétől tegyék függővé, másrészt pedig a Bíróság pontosítsa a 87/102 irányelv által kitűzött célokat, valamint azt, hogy a közösségi jog értelmében megállapítható-e, hogy a nemzeti bíróság jogosult a hivatkozott nemzeti rendelkezéseket hivatalból alkalmazni még abban az esetben is, ha e rendelkezések hivatalból történő alkalmazására a nemzeti szabályozás értelmében nem lenne jogosult.

3.

A 87/102 irányelv 1. cikke (1) bekezdésének, valamint (2) bekezdése c) pontjának értelmében „a hitelszerződésekre vonatkozik”, vagyis minden olyan szerződésre, „amely alapján a hitelező a fogyasztónak hitelt nyújt vagy annak nyújtására ígéretet tesz halasztott fizetés, kölcsön vagy más, ezekhez hasonló pénzügyi megoldás formájában”; mindazonáltal a hivatkozott irányelv 2. cikkében felsorolt hitelszerződések nem tartoznak ebbe a körbe.

4.

A 87/102 irányelv 4. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a hitelszerződést írásba kell foglalni, továbbá e cikk (2) bekezdésének a) pontja előírja, hogy az írásba foglalt megállapodás tartalmazza az éves hiteldíj mértékének meghatározását. A hivatkozott cikk (3) bekezdése kimondja, hogy „[a]z írásba foglalt szerződésnek továbbá tartalmaznia kell a szerződés egyéb lényeges feltételeit” és hozzáfűzi, hogy „[a]z irányelv [I.] melléklete példa jelleggel felsorolja azokat a feltételeket, amelyeket a tagállamok az írásba foglalt szerződés lényeges részeként megkövetelhetnek”.

5.

A 87/102 irányelv 11. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A tagállamok biztosítják, hogy a hitelszerződés léte ne befolyásolja az ilyen szerződés felhasználásával megvásárolt áru vagy szolgáltatás szállítójával szemben fennálló fogyasztói jogokat olyan esetekben, amikor az áruk vagy a szolgáltatások leszállítására nem kerül sor, vagy azok más okból nem felelnek meg a szerződésnek.

(2)   Amikor:

a fogyasztót jogorvoslati jog illeti meg a hitelezővel szemben. A tagállamok meghatározzák, hogy e jogok milyen mértékben és milyen feltételek mellett gyakorolhatók.

[…]”

6.

Végül a 87/102 irányelv 14. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A tagállamok biztosítják, hogy a hitelszerződések ne térjenek el a fogyasztó hátrányára az irányelvet végrehajtó, vagy annak megfelelő nemzeti jogszabályokban foglalt előírásoktól.

(2)   A tagállamok biztosítják továbbá azt, hogy azok a rendelkezések, amelyeket ennek az irányelvnek a megvalósítására fogadnak el, nem kerülhetők meg a szerződések alakításával, különösen a hitelösszeg több szerződésre történő szétosztása révén.”

7.

A francia jogban a fogyasztói hitel szabályozását eredetileg az 1978. január 10-i 78-22. sz. törvény ( 3 ) tartalmazta. Ez a 87/102 irányelvnél korábbi jogi szabályozás később az 1989. június 23-i 89-421. sz. törvénnyel ( 4 ) került kiegészítésre, amely végül az 1993. július 29-i 93-949. sz. törvényben ( 5 ), valamint az 1997. március 27-i 97-298. sz. rendeletben ( 6 ) foglalt Code de la consommation (a továbbiakban: fogyasztóvédelmi törvény) III. kötete I. címének I. fejezetében került egységesítésre.

8.

A fogyasztóvédelmi törvény L. 311-2. cikke értelmében a fent hivatkozott I. fejezet rendelkezései „a hitelügyletekre, valamint az azokhoz esetleg kapcsolódó, természetes vagy jogi személyek által szokásosan – akár ellenérték fejében, akár ingyenesen – vállalt kezességre alkalmazandók” ( 7 ).

9.

A fogyasztóvédelmi törvény L. 311-8. cikke értelmében az L. 311-2. cikkben hivatkozott hitelügyleteket az adósnak átadott előzetes ajánlat feltételei szerint kell megkötni, amelyben az L. 311-10. cikk értelmében a hitel egyéb feltételei mellett rögzíteni kell „adott esetben az éves hiteldíj mértékét” (2. pont), a fogyasztóvédelmi törvény egyéb rendelkezései mellett utalni kell „adott esetben az L. 311-20–L. 311-31. cikk[re] és az L. 311-13. cikk[re]” (3. pont), végül fel kell tüntetni „adott esetben a finanszírozott árut, illetve szolgáltatást” (4. pont).

10.

A fogyasztóvédelmi törvény L. 313-13. cikkében „[az] előzetes hitelajánlatot az előző cikkekben meghatározott feltételeknek megfelelően, a pénzintézeti szabályozási bizottság által a Conseil national de la consommationnal [országos fogyasztói tanács] folytatott egyeztetést követően rögzített valamely típusszerződés alapján kell megszerkeszteni”. A fogyasztóvédelmi törvény R. 311-6. cikke pedig arról rendelkezik, hogy „[a]z L. 311-6. cikkben meghatározott hitelajánlatnak tartalmaznia kell a jelen törvényhez csatolt és az ajánlott hitelügyletnek megfelelő típusszerződésben található adatokat”.

11.

A fogyasztóvédelmi törvény L. 311-20–L. 311-28. cikke továbbá a „célhoz kötött hitelekre” vonatkozó külön szabályozást állapít meg, amely hiteleket a hitelszerződés és az adásvételi szerződés közötti szoros összefüggés jellemzi, amely mind a szerződéskötés szakaszában, mind e szerződések teljesítésekor kifejezésre kerül.

12.

A fogyasztóvédelmi törvény L. 311-20. cikke különösen azt írja elő, hogy „amennyiben az előzetes hitelajánlat feltünteti a finanszírozott terméket vagy szolgáltatást, az adós kötelezettségei csupán a termék leszállításától, illetve a szolgáltatás nyújtásától kezdve válnak esedékessé”.

13.

Ezen túlmenően a fogyasztóvédelmi törvény L. 311-21. cikkének első bekezdése a következőket mondja ki:

„A főszerződés teljesítésének vitatása esetén a bíróság az eljárás befejeztéig felfüggesztheti a hitelszerződés teljesítését. E hitelszerződés hatálytalannak vagy semmisnek tekintendő, amennyiben a bíróság azt a szerződést, amelynek tekintetében a hitelszerződést kötötték, felbontotta, vagy semmisnek nyilvánította.”

14.

Végül a fogyasztóvédelmi törvény L. 311-33. cikke, amely az L. 311-2. cikkben felsorolt összes hitelszerződésre alkalmazandó, az L. 311-8–L. 311-13. cikkben meghatározott alaki feltételek hitelező általi be nem tartását a kamatszedéshez való jog elvesztésével szankcionálja, amelynek következtében az adós kötelezettsége kizárólag a tőkeösszegnek az előírt esedékességgel történő visszafizetésére korlátozódik.

15.

Az alapeljárás tárgya az M. Rampion és M.-J. Godard, férjezett neve: Rampion (a továbbiakban: Rampion házaspár), másrészről a Franfinance SA (a továbbiakban: Franfinance) és a K par K SAS (a továbbiakban: K par K) között fennálló jogvita.

16.

A 2003. szeptember 5-én aláírt teljes bizonyító erejű magánokirat szerint a K par K házaló ügynökének látogatását követően a Rampion házaspár összesen 6150 euró értékben ablakokat rendelt a K par K-tól, amelyeket egy munkafelvevő szakember által végzett méretfelvételt követően hat és nyolc hét közötti határidő alatt kellett leszállítani és beilleszteni. Az adásvételi szerződés többek között említést tett arról, hogy lehetőség van arra, hogy a vevők az adásvétel teljes finanszírozására hitelt vegyenek fel a Franfinance-tól.

17.

Ugyanazon a napon a Rampion házaspár a Franfinance-nál hitelkeret-szerződést írt alá, amelynek felső határát 6150 euróban határozták meg; e szerződésből mindazonáltal – még ha következtetni is lehetett a K par K mint szállító személyére – nem derült ki, hogy e hitel milyen termék, illetve szolgáltatás vásárlásának finanszírozására szolgál.

18.

2003. november 27-én – vagyis az ablakok leszállítására és beillesztésére megjelölt napon – a Rampion házaspár észrevette, hogy azokat az ablakkönyöklőket, valamint az ablaktokokat, amelyekkel a K par K az ablakok beszerelését akarta kivitelezni, paraziták lepték el. Ezt követően az érintettek 2004. január 5-i tértivevényes ajánlott levelükben a K par K-t abbéli szándékukról értesítették, hogy felmondják az adásvételi szerződést.

19.

Miután a szerződés felmondására irányuló kérelme sikertelen maradt, a Rampion házaspár 2004. október 29-i és november 2-i beadványával a Tribunal d’instance de Saintes előtt eljárást indított a K par K, valamint a Franfinance ellen az adásvételi szerződés semmissé nyilvánítása, illetve másodlagosan a fenti szerződésnek a szállító általi nemteljesítése miatti felbontása és következésképpen mindkét esetben a hitelszerződés megszüntetése iránt.

20.

Az adásvételi szerződés semmissé nyilvánítása iránti kérelem tekintetében a Rampion házaspár kizárólagosan a K par K szándékától függő szállítási határidőre vonatkozó kikötésre hivatkozva fenntartotta, hogy a hivatkozott szerződés a fogyasztóvédelmi törvény L. 114-1. cikkében előírt teljesítési határidő pontos megjelölésének hiánya miatt semmis.

21.

Az adásvételi szerződés nemteljesítés miatti felbontása iránti kérelemben a Rampion házaspár arra hivatkozott, hogy mivel a K par K nem ellenőrizte előzetesen a tartószerkezetek szilárdságát, és nem gondoskodott azok kicseréléséről, nem tett eleget a reá háruló „felvilágosítási kötelezettségnek” („obligation de conseil”).

22.

Az eljáró bíróság előtt megjelent K par K és Franfinance a felperesek keresetének elutasítását kérték lényegében a következőkre hivatkozva:

23.

2005. június 1-jei közbenső ítéletében a Tribunal d’instance elrendelte a bizonyítási szakasz újbóli megnyitását annak érdekében, hogy a felek a fenti határozatban hivatalból hivatkozott és a fogyasztóvédelmi törvény fogyasztói hitelről szóló L. 311-8. és azt követő cikkeire, valamint ugyanezen törvénynek a házaló kereskedésről szóló L. 121-21. és azt követő cikkeire vonatkozó jogalapok tekintetében megtehessék észrevételeiket.

24.

Miután a felek előterjesztették észrevételeiket, a Tribunal d’instance 2005. november 16-i határozatában (a továbbiakban: előzetes döntéshozatalra utaló határozat) úgy ítélte meg, hogy a jogvita megoldása érdekében szükség van arra, hogy előzetes döntéshozatalra vonatkozó kérdést terjesszen a Bíróság elé.

25.

A Tribunal d’instance először is kifejtette:

26.

Másodszor a Tribunal d’instance előadta:

27.

Ennélfogva a Tribunal d’instance felfüggesztette az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából az alábbi kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

28.

A Bíróság alapokmányának 23. cikke értelmében a Franfinance, a francia, német, olasz, osztrák és a spanyol kormány, valamint a Bizottság nyújtott be írásbeli észrevételeket.

29.

A 2007. február 8-án tartott tárgyaláson a Franfinance, a francia kormány és a Bizottság tett szóbeli észrevételeket.

30.

Először is megjegyzem, hogy a Bíróság elé terjesztett első kérdés a kérdést előterjesztő bíróság által megfogalmazott formában nem határozza meg pontosan, hogy melyek azok a hitelszerződés és az áruvásárlási, illetve szolgáltatási szerződés közötti szoros összefüggésre vonatkozó szabályok, amelyeket a hivatkozott bíróság esetleg a finanszírozott terméknek a hitelszerződésben való feltüntetése hiányában is alkalmazna, és hogy ezek a szabályok magában az irányelvben vagy az azt végrehajtó nemzeti rendelkezésekben találhatók-e.

31.

E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében a jelen ügyben – vagyis magánszemélyek közötti jogvitában – nem lehet szó magának az irányelvnek a rendelkezéseiről. Ugyanis valamely irányelv önmagában nem keletkeztethet kötelezettségeket a magánszemély vonatkozásában, még ha e rendelkezés magánszemélyeket is jogosít, vagy rájuk kötelezettséget ró, és ezen irányelvre magánszemélyek egymás közötti jogvitájában önmagában még akkor sem lehet hivatkozni, ha az máskülönben egyértelmű, pontos és feltétel nélküli. ( 12 )

32.

Az első kérdés tehát csak akkor értelmezhető, illetve akkor elfogadható, amennyiben a Tribunal d’instance a 87/102 irányelv 11. és 14. cikkének értelmezését nem e rendelkezések jelen ügyben történő közvetlen alkalmazása tekintetében kéri, hanem annak érdekében, hogy a bíróság a hitelszerződés és az adásvételi szerződés szoros összefüggésére vonatkozó belső szabályokat a fent hivatkozott cikkeknek megfelelően tudja értelmezni és alkalmazni.

33.

Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a tagállamoknak valamely irányelven alapuló azon kötelezettsége, hogy az irányelvben foglalt eredményt elérjék, valamint az EK 10. cikk értelmében e kötelezettség végrehajtásához szükséges valamennyi általános vagy különös intézkedést meghozzák, a tagállamok valamennyi hatóságát kötelezi, ideértve hatáskörük szerint az igazságügyi hatóságokat is. ( 13 ) Továbbá a belső jog alkalmazásakor a nemzeti bíróság köteles a nemzeti jogot úgy értelmezni, hogy az irányelv eredményének eléréséhez az EK 249. cikk harmadik bekezdésének megfelelően a lehető legteljesebb mértékig figyelembe veszi a szóban forgó irányelv szövegét és célját. ( 14 )

34.

A kérdést előterjesztő bíróság által hivatkozott, a hitelszerződés és az adásvételi szerződés szoros összefüggésére vonatkozó belső szabályok a fogyasztóvédelmi törvény L. 311-20. és L. 311-21. cikkében szerepelnek. Maga a nemzeti bíróság is megjegyzi, hogy a Cour de cassation által értelmezett fenti rendelkezések alkalmazásának előfeltétele az, hogy a finanszírozott termék a hitelszerződésben feltüntetésre kerüljön.

35.

Érdemes tehát emlékeztetni, hogy a nemzeti bíróság azon kötelezettségét, hogy a belső szabályozást az irányelv céljának fényében értelmezze, a „lehető legteljesebb mértékig” kifejezés keretében kell értelmezni, vagyis oly módon, hogy e kötelezettség csupán akkor alkalmazható, ha a kérdéses szabályozás szövegezése különböző értelmezésekre ad lehetőséget. E kötelezettség tehát nem terjed odáig, hogy a belső jog jogellenes értelmezését váltsa ki. ( 15 )

36.

Mindazonáltal a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak mérlegelése, hogy a fogyasztóvédelmi törvény hivatkozott rendelkezései értelmezhetők-e a Cour de cassation értelmezésétől eltérően – ám nem jogellenesen –, illetve e rendelkezések alkalmazhatók-e a jelen ügyhöz hasonló esetekben, amely esetben nyilvánvaló, hogy a finanszírozott termék a hitelszerződésben nem került feltüntetésre. ( 16 )

37.

E tekintetben érdemes továbbá emlékeztetni arra, hogy a Bíróság álláspontja szerint, amennyiben a nemzeti jognak megfelelő értelmezés közösségi jogban előírt elve leginkább a szóban forgó irányelv átültetésére hozott belső rendelkezéseket érinti, az elv nem korlátozódik a rendelkezések magyarázatára, hanem a tagállami bíróság a nemzeti jogrendszer egészét köteles figyelembe venni annak eldöntéséhez, hogy az nem vezet-e az irányelvben meghatározottal ellentétes célokhoz. ( 17 ) Ezzel kapcsolatban, ha a nemzeti jog az általa elfogadott értelmezési módszerekkel bizonyos esetekben lehetővé teszi a belső jogrend valamely rendelkezésének oly módon való értelmezését, hogy ezzel elkerülje a nemzeti jog egy másik rendelkezésével való összeütközését, illetve ez utóbbi rendelkezés hatályát csökkentve azt csak olyan mértékben alkalmazza, hogy az első normával összeférhető legyen, a [nemzeti] bíróság az irányelv céljának eléréséhez is köteles ugyanazt a módszert alkalmazni. ( 18 )

38.

Következésképpen – miután pontosítottuk, hogy a 87/102 irányelv 11. és 14. cikke a jelen ügyben nem alkalmazható közvetlenül, és hogy az alapeljárás megoldását a nemzeti szabályozásban kell keresni, amely utóbbit a „lehető legteljesebb mértékig” a 87/102 irányelv szövegének és céljának megfelelően kell értelmezni – az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés, amely a nemzeti jognak megfelelő értelmezés tükrében elfogadható, ( 19 ) a következőképpen fogalmazható újra:

39.

Az eljárásban beavatkozóként részt vevő kormányok és a Bizottság írásbeli észrevételei lényegében mind igenlő választ adnak e kérdésre. A felek hangsúlyozzák, hogy a 87/102 irányelv 11. cikkének (2) bekezdése a fogyasztó hitelezővel szembeni fellépését több feltételtől teszi függővé, amelyek között viszont nem szerepel a finanszírozott termék vagy szolgáltatás hitelszerződésben történő feltüntetése, továbbá a hivatkozott irányelv 14. cikkének (2) bekezdése alátámasztja azt az értelmezést, miszerint az irányelv 11. cikkének (2) bekezdése nem teszi lehetővé a tagállamok számára, hogy olyan feltételt írjanak elő, amely lehetővé teszi a hitelszerződés és az áruvásárlási szerződés közötti szoros összefüggésre vonatkozó fogyasztóvédelmi rendelkezések kijátszását.

40.

A Franfinance másképpen közelíti meg a problémát. Álláspontja szerint az első kérdés lényegében azt veti fel, hogy a 87/102 irányelv 11. cikkének a hitelszerződés és az áruvásárlási szerződés közötti szoros összefüggésre vonatkozó rendelkezései alkalmazhatók-e a jelen ügyben fennálló hitelkeret-szerződésre. ( 20 ) Erre a kérdésre pedig nemleges választ kell adni, mivel a hivatkozott 11. cikk ugyanezen irányelv 7. cikkéhez hasonlóan ( 21 ) csupán a célhoz kötött hitelekre vonatkozik, vagyis azokra a hitelekre, amelyek keretében a fogyasztó csupán egy terméket, illetve szolgáltatást vásárol a hitel segítségével; ezt az esetet meg kell különböztetni attól a helyzettől, amikor valamely vásárlás alkalmával a fogyasztó tulajdonképpen egy megújítható hitelt kap, amely lehetővé teszi, hogy a fogyasztó az eladóval vagy annak leányvállalataival újabb adásvételi szerződést kössön (több vásárláshoz kötődő járulékos hitelkeret). A hivatkozott irányelv 11. cikke (2) bekezdésének d) pontjában alkalmazott „[erre vonatkozó] szállítási szerződés” kifejezés, amely egyes számban szerepel, arra a tényre utal, hogy a hivatkozott cikk értelmében csak akkor lehet szó az e cikk által szabályozott célhoz kötött hitelről, amennyiben a hitel egyetlen áruvásárlási szerződés finanszírozására szolgál.

41.

Az, hogy a finanszírozott termék vagy szolgáltatás nincs feltüntetve az olyan hitelkeret-szerződésben, mint a jelen ügyben szereplő, teljes mértékben összhangban van a szerződés jellegével, amely a fogyasztó konkrét választásának, illetve pontos igényének felel meg, és aki e hitelt az általa visszafizetett összeg erejéig újra igénybe veheti. Ebben az esetben tehát – amint azt az előzetes hitelajánlat hátulján szereplő feltételek II. pontjából is kiderül – folyószámla-hitelkeretről van szó.

42.

A Franfinance hozzáfűzi még, hogy a francia jogban a finanszírozott termék, illetve szolgáltatás hitelszerződésben való feltüntetése olyan feltétel, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy a hitel célhoz kötöttnek minősüljön, és hogy arra a fogyasztóvédelmi törvény L. 311-20. és L. 311-21. cikkében meghatározott szoros összefüggés szabályait alkalmazni lehessen. Ebben az esetben a 87/102 irányelv 11. cikkének (2) bekezdésében a nemzeti jogalkotóra ruházott azon jog gyakorlása során rögzített feltételről van szó, hogy állapítsa meg különösen, hogy „mely feltételek mellett” gyakorolhatja a fogyasztó a hitelezővel szembeni való jogát; és ezeket a feltételeket a Bíróság csupán akkor bírálhatja felül, ha azok az irányelv rendelkezéseit lényegüktől foszthatják meg, amely helyzet viszont a kérdéses feltétel tekintetében nem áll fenn.

43.

Az első kérdés megválaszolása érdekében úgy vélem, először is meg kell vizsgálni a Rampion házaspár által kötött hitelszerződés minősítésének kérdését, valamint a 87/102 irányelv 14. cikkének terjedelmét, majd ugyanezen irányelv 11. cikke hatályának kérdését és végül a hivatkozott 11. cikk előírásainak a finanszírozott termék vagy szolgáltatás hitelszerződésben való feltüntetésére vonatkozó követelménnyel kapcsolatos értelmezését.

44.

A Franfinance ragaszkodik ahhoz, hogy az általa a Rampion házaspárral kötött szerződés nem célhoz kötött hitelre, hanem olyan hitelkeretre vonatkozik, amely a fogyasztóvédelmi törvény L. 313-13. és R. 311-6. cikkében meghatározott szerződésminták egyikének felel meg, amely nem tartozik a fogyasztóvédelmi törvény L. 311-20. és L. 311-21. cikkében meghatározott szoros összefüggési szabályok hatálya alá.

45.

A Tribunal d’instance az előzetes döntéshozatalra utaló határozatában hangsúlyozza, hogy a K par K és a Franfinance a hitelszerződés alakiságára, valamint a [fogyasztóvédelmi törvény] L. 311-20. cikkére hivatkoznak a jelen ügyben megkötött hitelszerződés és adásvételi szerződés közötti bármiféle kapcsolat tagadásának alátámasztása érdekében. A kérdést előterjesztő bíróság a két szerződés közötti összefüggés fennállásának bizonyítása érdekében mindazonáltal hangsúlyozza, hogy a hitelszerződést ugyanazon a napon írták alá, mint az adásvételi szerződést, a hitelösszeg felső határa megegyezett a vételárral, továbbá a hitel fennmaradó összegét csupán a vételár törlesztő részletének levonását követően használhatták fel, továbbá hogy a hitelszerződés feltünteti az eladó személyét, és hogy az adásvételi szerződés tartalmazza, hogy a Franfinance a Rampion házaspár bankszámláját a K par K-nak való átutalás érdekében a vételár 10%-ának megfelelő előleggel megterheli. A kérdést előterjesztő bíróság továbbá megjegyzi, hogy az alapeljárás alperesei nem bizonyították, hogy a felperesek a hitelt más termékek vagy szolgáltatások finanszírozására kívánták volna használni, amennyiben a kölcsönvett tőkét törlesztés formájában – legalább részben – visszafizették volna. A kérdést előterjesztő bíróság ezenfelül megjegyzi, hogy a hitelszerződés alakiságának köszönhetően a fogyasztók rovására kibújik a fogyasztóvédelmi törvénynek az adásvételi szerződés és hitelszerződés közötti szoros összefüggésre vonatkozó rendelkezéseinek hatálya alól, és ez magasabb mértékű kamat alkalmazását teszi lehetővé.

46.

Több beavatkozó kormány is megjegyzi, hogy a konkrét ügy fenti pontban hivatkozott körülményei – annak ellenére, hogy a finanszírozott termék vagy szolgáltatás nincs feltüntetetve a hitelszerződésben – a Rampion házaspár által aláírt két szerződés közötti nyilvánvaló összefüggés fennállását bizonyítják.

47.

A fent hivatkozott észrevételek alapján szeretném megjegyezni, hogy a szóban forgó hitelszerződés minősítése nem a Bíróság feladata. Ennek értékelése ugyanis a nemzeti bíróság hatáskörébe tartozik, és az utóbbi bíróság a szóban forgó szerződést a nemzeti jogrendszer releváns – ideértve a hatáskörére vonatkozó – szabályai alapján fogja minősíteni. E szabályokat a nemzeti bíróság feladata az EK 10. cikk és EK 249. cikk értelmében reá ruházott kötelezettségek keretében és a 87/102 irányelv 14. cikkében meghatározott eredménynek megfelelően értelmezni, amely azt írja elő, hogy az irányelvet átültető vagy annak megfelelő nemzeti jogszabályokban foglalt előírásoktól ne lehessen eltérni a fogyasztó hátrányára ((1) bekezdés), illetve e szabályok bizonyos szerződési kikötések, illetve alakiságok révén ne legyenek megkerülhetők ((2) bekezdés).

48.

Így különösen a bíróság hatáskörére vonatkozó nemzeti rendelkezéseket a lehető legteljesebb mértékig oly módon kell értelmezni, hogy azok lehetővé tegyék számára, hogy a fogyasztóvédelmi törvény rendelkezéseinek alkalmazása céljából az adott szerződés lényegi tartalma, valamint a szerződő felek tényleges szándéka alapján valamely hitelkeretet célhoz kötött hitelnek minősíthessen. Egyébiránt írásbeli észrevételeiben maga a Franfinance és a tárgyaláson a francia kormány is hivatkozott a Cour de cassation azon újabb határozataira, amelyek elismerték a nemzeti bíróság arra való jogosultságát, hogy a felek által valamely, eltérő alakban létrejött hitelszerződést célhoz kötöttnek minősítsen. Ezen túlmenően megjegyzem, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésnek az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban található megfogalmazása arra enged következtetni, hogy a Tribunal d’instance nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a szóban forgó hitelszerződést ne hitelkeretnek minősítse. A kérdés utolsó részében található kettős feltevés nyilvánvalóan túlmagyarázó jellege („amennyiben a hitelszerződés nem tesz említést a finanszírozott áruról, vagy a hitelszerződést a finanszírozott áru említése nélküli hitelkeret formájában kötötték meg”) csupán ezzel magyarázható.

49.

A 87/102 irányelv 14. cikkének feladata az, hogy kötelezze a tagállamokat, hogy az irányelv által kitűzött eredményeket meghiúsító, magánszemélyek közötti szerződéses magatartásokkal szemben hozzanak intézkedéseket, vagyis olyan intézkedéseket, amelyek egyrészt az irányelvet végrehajtó, vagy az irányelv egyéb rendelkezéseinek megfelelő belső jogszabályokat ((1) bekezdés) kötelezővé teszik, másrészt pedig biztosítják, hogy a belső rendelkezések a szerződések megszerkesztésekor alkalmazott csalárd módszerekkel ne legyenek megkerülhetők ((2) bekezdés). A hivatkozott cikk tehát arra szolgál, hogy elősegítse e belső rendelkezések hatékony alkalmazását; ezzel szemben tartalmuk megállapítása tekintetében számomra irrelevánsnak tűnik az, hogy e rendelkezéseknek az irányelv egyéb rendelkezéseinek is meg kell felelniük, mivel tartalmuk kizárólag az utóbbi rendelkezések értelmezésétől függ.

50.

Ez alatt azt értem, hogy a hivatkozott irányelv 14. cikkével nem ellentétes az, hogy a tagállamok a fogyasztónak az eladó nemteljesítése esetén a hitelezővel szembeni fellépéshez való jogát attól a feltételtől tegyék függővé, hogy a finanszírozott termék, illetve szolgáltatás a hitelszerződésben fel legyen tüntetve. Az, hogy a tagállamok jogosultak-e, vagy sem a hitelszerződés és az adásvételi szerződés közötti szoros összefüggésre vonatkozó szabályok alkalmazását a finanszírozott termék vagy szolgáltatás feltüntetésétől függővé tenni, olyan kérdés, amely tekintetében a 14. cikk véleményem szerint irreleváns, ugyanis azt kizárólag a 87/102 irányelv 11. cikke alapján lehet megválaszolni.

51.

Azon feltevéssel kapcsolatban, hogy – amint arra a Franfinance hivatkozott – a szóban forgó hitelszerződést nem szabad célhoz kötött hitelnek minősíteni, mivel az valódi folyószámla-hitelkeretet képez, meg kell vizsgálni, hogy megalapozott-e a Franfinance megjegyzése, miszerint az irányelv 11. cikke egyáltalán nem releváns, mivel e cikk nem vonatkozik erre a szerződéstípusra.

52.

Visszalépve egy lépést, a Bizottsággal egyetértésben megjegyzem, hogy a 87/102 irányelv 1. cikke (2) bekezdésének c) pontja értelmében a „hitelszerződés” meghatározása elég széles ahhoz, hogy e fogalomba a folyószámla-hitelkeret is beletartozzon.

53.

Ezen túlmenően az irányelv I. mellékletéből – amely azokat a feltételeket sorolja fel, amelyeknek feltüntetését a tagállamok az irányelv 4. cikkének (3) bekezdése értelmében a hitelszerződésben kötelezővé tehetik – kitűnik, hogy az „[e]gyes áruk vagy szolgáltatások vételének finanszírozására vonatkozó hitelszerződés” (a melléklet 1. pontja), a „[h]itelkártyával lebonyolított hitelszerződések” (a melléklet 2. pontja), a „[f]olyószámlás hitelszerződések, amelyekre az irányelv egyéb rendelkezései nem vonatkoznak” (a melléklet 3. pontja), valamint „[a]z irányelv hatálya alá tartozó más hitelszerződések” (a melléklet 4. pontja) mellett csupán egyazon hitelszerződés-típusok közül, amelyek az irányelv hatálya alá tartoznak. ( 22 )

54.

A folyószámla-hitelkeret tehát jellegénél fogva a 87/102 irányelv hatálya alá tartozik.

55.

Ezzel szemben meg kell jegyeznem, hogy azon hitelek, amelyek az irányelv 2. cikkének (1) bekezdése értelmében nem tartoznak az irányelv hatálya alá, a fenti cikk e) pontjában kerülnek felsorolásra, a „folyószámla-kedvezmény formájában egy hitel- vagy pénzintézet által nyújtott olyan hitelekre, melyek nem hitelkártya elszámolások”, vagy a 6. cikk szerinti meghatározás értelmében a „folyószámlán – a hitelkártyaszámla kivételével – megadott kedvezmény formájában történő hitelnyújtásra létrejött szerződések”, amelyekre viszont az irányelv 6. cikke alkalmazandó. ( 23 )

56.

Az ügy irataiból nem könnyű meghatározni, hogy a Franfinance által a Rampion házaspár részére nyitott folyószámlához tartozott-e hitelkártya. Mindenesetre ennek megállapítása a Tribunal d’instance hatáskörébe tartozik, amely az előzetes döntéshozatalra utaló határozat 5. oldalán úgy vélte, hogy a Franfinance által a jelen ügyben alkalmazott szerződéstípus az „adásvételi szerződésekhez kapcsolódó, részletekben felhasználható, és hitelkártyával ellátott hitelkeretre vonatkozó előzetes ajánlat” ( 24 ), láthatólag azt az álláspontot erősíti, hogy a hivatkozott folyószámlához hitelkártya is tartozott.

57.

Felmerül tehát az a kérdés – elvonatkoztatva attól, hogy a Rampion házaspár részére a Franfinance által nyitott folyószámlához tartozott-e hitelkártya, vagy sem –, hogy a 87/102 irányelv 11. cikke alkalmazható-e ( 25 ) a folyószámla-hitelkeretekre.

58.

E cikk szövegezésének egyik eleme sem támasztja alá ennek ellenkezőjét. A Franfinance hivatkozása az irányelv 11. cikke (2) bekezdésének d) pontjában található „[erre vonatkozó] szerződés” kifejezésre teljes mértékben irreleváns. E kifejezés a 11. cikk (2) bekezdésében meghatározott alkalmazási feltételként egyáltalán nem jelenti azt, hogy a hitelszerződésből csupán egy adásvételi szerződés finanszírozható. A „vonatkozó” kifejezés nyelvtanilag nem a „hitelszerződéshez” köti a „szállítási szerződést”, hanem a hitelszerződés tárgyát képező „termék[hez] vagy szolgáltatás[hoz]”. Egyébiránt a fent hivatkozott d) pontban szereplő „hitelszerződés szerinti termék vagy szolgáltatás” kifejezést nem kell feltétlenül úgy értelmezni, hogy a hitelszerződésnek tartalmaznia kell a szóban forgó termék vagy szolgáltatás leírását, hanem véleményem szerint úgy lehet és kell értelmezni, hogy olyan „termékről vagy szolgáltatásról” van szó, amelynek „vásárlását a hitelszerződéssel finanszírozzák”. Ezen túlmenően megjegyzem, hogy mivel az irányelv 11. cikke (2) bekezdésének a) pontja olyan hitelszerződésre hivatkozik, amelyet „áruvásárlás vagy szolgáltatásban való részesülés céljából” kötöttek, úgy tűnik, hogy ez magában foglalja azokat a hitelszerződéseket is, amelyeket több áruvásárlás vagy szolgáltatásban való részesülés céljából kötöttek.

59.

A szó szerinti értelmezésen felül semmi sem erősíti meg azt, hogy a hitelszerződés és az adásvételi szerződés közötti szoros összefüggésre vonatkozó fogyasztóvédelem ne lenne indokolt abban az esetben, ha a hitelszerződés folyószámla-hitelkeret formájában jelenik meg.

60.

A 87/102 irányelv 11. cikkében bevezetett szabályozás indokainak magyarázatára szolgáló huszonegyedik preambulumbekezdés értelmében „az olyan áruk és szolgáltatások tekintetében, amelyek megszerzésére a fogyasztó hitelszerződést kötött, a fogyasztó részére az árut vagy szolgáltatást nyújtó féllel kötött szerződés által biztosított jogokon felül jogot kell biztosítani közvetlenül a hitelezővel szemben is, legalább az alábbiakban meghatározott körülmények esetében”. Ugyanezen preambulumbekezdés így folytatódik:„e körülmények azok, amikor a hitelező és az áruszállító vagy a szolgáltatást nyújtó között előzetes megállapodás létezik arról, hogy a fogyasztó részére kizárólag az adott hitelező nyújthat hitelt ettől a szállítótól történő áru vagy szolgáltatás vásárlására”.

61.

Ebben az esetben tehát a fogyasztónak a szállítóval nem azonos hitelezővel szembeni (11. cikk, (2) bekezdés, a) pont) további védelméről van szó abban az esetben, amennyiben „a hitelszerződés szerinti termék vagy szolgáltatás nem, vagy csak részben kerül leszállításra, vagy az nem felel meg a szállítási szerződésnek” (11. cikk, (2) bekezdés, d) pont); ez a védelem „legalább” abban az esetben jár, ha a szállító és a hitelező meghatározott célra vonatkozó előzetes megállapodást kötött, amelynek alapján a fogyasztó megkapta a hitelt (11. cikk, (2) bekezdés, b) és c) pont), azzal a megkötéssel, hogy az említett védelemmel csupán azután lehet élni, hogy „a fogyasztó jogorvoslattal élt a szállítóval szemben, de az nem vezetett eredményre” (11. cikk, (2) bekezdés, e) pont).

62.

A fent meghatározottak szerint tehát a fogyasztónak a hitelezővel szembeni jogorvoslati jog gyakorlásában megnyilvánuló további védelme a fogyasztóvédelem gyengülését kívánja ellensúlyozni (ahhoz az esethez képest, amikor a hitelt közvetlenül a szállító nyújtja), amennyiben a szállító nem, vagy nem megfelelően teljesít, amely egyébként a szállítóval nem azonos személlyel kötött hitelszerződés útján áruvásárlás vagy szolgáltatás igénybevétele céljából kötött szerződés ellenérdekű felének „megkettőződését” eredményezné; ez a megkettőződés pedig a fogyasztót megakadályozná abban, hogy a szállítás nemteljesítésére hivatkozzon a hitel visszafizetésének megtagadása érdekében.

63.

Mindazonáltal teljesen egyértelmű, hogy az irányelv 11. cikke által megoldani kívánt fogyasztóvédelem meggyengülésével kapcsolatos kockázat akkor is fennáll, ha a hitelt nem egy, hanem több vásárlásra használják.

64.

Fenntartom tehát, hogy nincs okunk azt gondolni, hogy a meghatározatlan számú termék vagy szolgáltatás vásárlására szolgáló folyószámla-hitelkeret jellegénél fogva ne tartozna a 87/102 irányelv 11. cikkének hatálya alá.

65.

Egyébiránt ez nem jelenti azt, hogy a fenti cikk alapján a fogyasztónak biztosítandó védelmet e hitelnek a célhoz kötött hitelhez viszonyított sajátosságai figyelembevétele érdekében ne lehetne árnyaltabban alkalmazni.

66.

Az irányelv 11. cikkének (2) bekezdése egyébiránt úgy került megfogalmazásra, hogy lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy mindegyik hiteltípus jellemzőihez igazodó fogyasztóvédelmi szabályozást hozzanak létre. Az irányelv 11. cikkének (2) bekezdése ugyanis nem határozza meg, hogy a fogyasztó további védelmének miből kell állnia, vagyis azt, hogy mi is a „fogyasztót a hitelezővel szemben megillető jogorvoslati jog” tárgya. Ennek meghatározását a tagállamokra hagyja, amelyek az irányelv 11. cikke (2) bekezdésének második albekezdése értelmében jogosultak arról rendelkezni, hogy „e jogok milyen mértékben és milyen feltételek mellett gyakorolhatók” ( 26 ).

67.

E tekintetben többféle védelem írható elő: példának okáért a hitelezővel szemben a szállító nemteljesítésére vonatkozó kifogásra való hivatkozás a hitel-visszafizetés elkerülése, vagy felfüggesztése érdekében; a hitel csökkentésének, illetve a hitelszerződés felbontásának követelése azzal, hogy a hitelező köteles a már törlesztett részleteket visszafizetni; az adásvételi szerződés hitelező költségén történő megfelelő teljesítésének követelése, amennyiben az adásvétel tárgya helyettesíthető áru; továbbá a szállító nemteljesítéséből származó károk hitelező általi megtérítése. ( 27 ) Franciaországban a fogyasztóvédelmi törvény L. 311-20. és L. 311-21. cikke a következőképpen rendelkezik: a hitelező csak a termék leszállításától, illetve a szolgáltatásnyújtástól kezdve vonható felelősségre, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a fogyasztó csupán akkor élhet a nemteljesítésre vonatkozó kifogással a hitelezővel szemben, amikor e nemteljesítés az áruszállítás, illetve szolgáltatásnyújtás elmulasztását jelenti; a hitelszerződés teljesítésének bíróság általi felfüggesztése a szállítási szerződés teljesítésével kapcsolatos jogviták esetén; továbbá amennyiben a bíróság az egyik szerződést felbontja vagy semmisnek nyilvánítja, a második szerződést is felbontottnak, illetve semmisnek kell tekinteni.

68.

Elképzelhető, hogy amennyiben a fogyasztó valódi folyószámla-hitelkeretből vásárol több terméket vagy szolgáltatást hitelre, és ezek tekintetében a szállító nem teljesít, a fogyasztónak a hitelezővel szemben nyújtott jogorvoslati mód a hitelszerződésben meghatározott kötelezettségek alóli időleges vagy végleges mentesülés céljából a hitelezővel szemben e nemteljesítésre való hivatkozás lehet, amely kötelezettségek a hitelszerződés keretében a fogyasztóra nézve egy meghatározott áruvásárlásból erednek, anélkül hogy a fogyasztó a hitelkeret-szerződés egészét jogosult lenne felbontani.

69.

Miután megállapításra került, hogy a 87/102 irányelv hatálya alá tartozó folyószámlahitelkeret-szerződésre is az irányelv 11. cikkének rendelkezései alkalmazandók, a kérdést előterjesztő bíróság feladata mérlegelni – amennyiben úgy véli, hogy a Rampion házaspár által a jelen ügyben kötött hitelszerződés folyószámlahitelkeret-szerződésnek minősül –, hogy a hivatkozott cikk végrehajtására szolgáló, vagy e cikknek megfelelő nemzeti jogszabályokat milyen mértékben lehet e szerződésre alkalmazni, ( 28 ) oly módon, hogy ezek alkalmazása ne vezessen az irányelv által meghatározott céltól eltérő eredményre.

70.

Most pedig itt az ideje, hogy megvizsgáljam, hogy a hivatkozott 11. cikk lehetővé teszi-e, hogy valamely, az e cikk átültetésére szolgáló nemzeti rendelkezés a fogyasztónak a hitelezővel szembeni fellépéshez való jogát attól a feltételtől tegye függővé, hogy a finanszírozott termék vagy szolgáltatás a hitelszerződésben feltüntetésre került-e.

71.

E tekintetben osztom a Bizottság és a beavatkozó kormányok által elfoglalt álláspontot: ez a rendelkezés nem összeegyeztethető a 11. cikkel. A Franfinance által fenntartott állásponttal ellentétben az irányelv 11. cikke (2) bekezdésének második albekezdése nem teszi lehetővé e feltétel előírását. Ugyanis az irányelv e rendelkezése azzal, hogy nem csak arra jogosítja fel a tagállamokat, hogy meghatározzák azt, hogy a hitelezővel szembeni jogorvoslati jogok „milyen mértékben”, hanem azt is, hogy „milyen feltételek mellett”„gyakorolhatók”, nyilvánvalóan nem az a szándéka, hogy e jog keletkezésének feltételeiről – amelyeket az irányelv 11. cikke (2) bekezdésének első albekezdése taxatív módon meghatároz – vitát nyisson; éppen ellenkezőleg arra hatalmazza fel a tagállamokat, hogy meghatározzák e jog gyakorlásának eljárási feltételeit. ( 29 )

72.

Az irányelv 11. cikkét tehát úgy kell értelmezni, hogy amennyiben a fogyasztó a 11. cikk (2) bekezdésének b) pontjában meghatározottak szerint a szállítóval nem azonos hitelezőtől az utóbbiak között létrejött előzetes megállapodás alapján kap hitelt, a fogyasztó a hitelből vásárolt termék vagy szolgáltatás szállító általi nemteljesítése, részbeni, illetve nem megfelelő teljesítése esetén jogosult a hitelezővel szemben jogorvoslattal élni, amennyiben a szállítóval szembeni fellépése sikertelen maradt, függetlenül attól, hogy a szóban forgó termék vagy szolgáltatás a hitelszerződésben feltüntetésre került-e.

73.

Természetesen a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak vizsgálata, hogy a nemzeti jog releváns rendelkezései milyen mértékben alkalmazhatók oly módon, hogy ezek alkalmazása ne vezessen az irányelv által meghatározott céltól eltérő eredményre.

74.

Végül a kérdést előterjesztő bíróság és több beavatkozó kormány által a hitelszerződés és az adásvételi szerződés közötti nyilvánvaló összefüggésre való utalásra tekintettel érdemes megjegyezni, hogy a 11. cikk a fogyasztónak a hitelezővel szemben a szállító nemteljesítése esetén fennálló jogorvoslati jogának gyakorlását nem teszi függővé e körülménytől. E cikk azt írja elő, hogy a fogyasztónak erre jogot kell biztosítani, legalább akkor, ha a hitelező és az áruszállító vagy a szolgáltatást nyújtó között előzetes megállapodás létezik arról, hogy a fogyasztó részére kizárólag az adott hitelező nyújthat hitelt az ettől a szállítótól történő áru vásárlására vagy szolgáltatás igénybevételére, és a fogyasztó ezen előzetesen megkötött megállapodás alapján kap hitelt (az irányelv huszonegyedik preambulumbekezdése és 11. cikke (2) bekezdésének b) és c) pontja).

75.

Azt javaslom tehát a Bíróságnak, hogy a Tribunal d’instance által előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre a következőképpen válaszoljon:

„A 87/102 irányelv 11. cikke megköveteli, hogy a hitelszerződés és az áruvásárlási és szolgáltatásnyújtási szerződés közötti szoros összefüggésre vonatkozó, e cikket átültető vagy annak megfelelő nemzeti rendelkezések akkor is alkalmazhatók legyenek, ha a hitelszerződés nem tesz említést a finanszírozott áruról vagy szolgáltatásról.”

76.

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból világosan kitűnik, hogy a Tribunal d’instance arra vár választ, hogy hivatalból alkalmazhatja-e a 87/102 irányelv rendelkezései helyett (amelyek, amint arra már a fentiekben emlékeztettem, magánszemélyek közötti jogvitákban közvetlenül nem alkalmazhatók) a nemzeti jog azon rendelkezéseit, amelyek a hivatkozott irányelvet átültetik, illetve ezen irányelv rendelkezéseinek felelnek meg.

77.

Ugyan az előzetes döntéshozatalra utaló határozat tényállási része emlékeztet arra, hogy a szóban forgó eljárás során a Tribunal d’instance 2005. június 1-jei I közbenső ítéletével a fogyasztóvédelmi törvény házaló kereskedésre vonatkozó L. 311-10. cikkére utaló jogalapokra hivatalból hivatkozott azzal, hogy előírja, hogy a hitelszerződésben a fogyasztóvédelmi törvény L. 311-20. és azt követő cikkeiben meghatározott szoros összefüggésre vonatkozó rendelkezésekre hivatkozni kell, ám ugyanez az előzetes döntéshozatalra utaló határozat az előterjesztett második kérdés indokolását tartalmazó részében azt állapítja meg, hogy kizárólag ezen utóbbi rendelkezés hivatalból történő alkalmazása által kerül az irányelv 11. és 14. cikke a belső jogba tényleges átültetésre. ( 30 )

78.

Következésképpen álláspontom szerint az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdést – annak meglehetősen tág megfogalmazása ellenére – úgy kell értelmezni, hogy az a fogyasztóvédelmi törvény L. 311-20. és azt követő cikkeiben meghatározott, a hitelszerződés és az adásvételi szerződés közötti szoros összefüggésre vonatkozó rendelkezések hivatalból történő alkalmazására utal annyiban, amennyiben e szabályok átültetik a 87/102 irányelv 11. cikkét.

79.

A kérdést előterjesztő bíróság emlékeztet, hogy nemzeti jogrendszerének a Cour de cassation által értelmezett eljárási szabályai értelmében az eljáró bíróság csupán a közérdekből hozott „közrendi irányítási szabályokra” hivatkozhat hivatalból, a személyek valamely csoportjának érdekében elfogadott „közrendi védelmi szabályokra” viszont nem. A kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy a Cour de cassation ítélkezési gyakorlatával – mivel az utóbbi azon az állásponton van, hogy a fogyasztói hitel szabályozása kizárólag a fogyasztók érdekében került elfogadásra, és ezért nincs köze a közrendi irányítási szabályokhoz – ellentétes a fogyasztóvédelmi törvény L. 311-20. és azt követő cikkei rendelkezéseinek hivatalból történő alkalmazása.

80.

A Cour de cassation e megközelítése megalapozottságának vizsgálata érdekében a kérdést előterjesztő bíróság annak meghatározását kéri a Bíróságtól, hogy a 87/102 irányelvnek ezzel ellentétben van-e a fogyasztók védelmén túlmutató célja, vagyis az kiterjed–e a fogyasztói hitellel kapcsolatos piacszervezésre. Úgy tűnik, a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy igenlő válasz esetén jogosult lenne arra, hogy a fogyasztóvédelmi törvény L. 311-20. és azt követő cikkeinek rendelkezéseit „közrendi irányítási szabályokként” hivatalból alkalmazza.

81.

Úgy tűnik tehát, hogy a kérdést előterjesztő bíróság lényegében a belső eljárásjogi fogalmak és szabályok alkalmazása érdekében kéri a Bíróságtól a 87/102 irányelv céljának meghatározását, amely lehetővé tenné számára a fogyasztóvédelmi törvény L. 311-20. és L. 311-21. cikkében meghatározott szabályok hivatalból történő alkalmazását. Ebből a szemszögből tehát e szabályok belső jogi szabályozásnak megfelelő – nem pedig a közösségi jog értelmében történő – hivatalból történő alkalmazásáról van szó.

82.

Mindemellett úgy vélem, hogy a Bíróságnak az itt vizsgált előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéssel szélesebb keretben kell foglalkoznia, vagyis oly módon, hogy megmondja a kérdést előterjesztő bíróság részére, hogy mely esetben jogosult magának a közösségi jognak az értelmében – vagyis a fent hivatkozott belső eljárásjogi fogalmak és szabályok alkalmazásán túllépve – a fogyasztóvédelmi törvény hivatkozott rendelkezéseit adott esetben a 87/102 irányelv céljainak fényében hivatalból alkalmazni.

83.

A Franfinance mindazonáltal vitatja a második előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés elfogadhatóságát, arra hivatkozva, hogy e kérdés megválaszolása az alapeljárás megoldása szempontjából teljesen felesleges. Hangsúlyozza, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban foglaltakkal ellentétben a Rampion házaspár keresetében kifejezetten hivatkozott az általuk aláírt hitelszerződés és az adásvételi szerződés közötti szoros összefüggésre, azt kérve különösen az eljáró bíróságtól, hogy a második szerződés semmisségének megállapításából „következően” határozzon az első szerződés felbontásáról. Ezért tehát egyáltalán nem szükséges azon rendelkezéseket hivatalból alkalmazni, amelyekre a felperesek egyébként is hivatkoztak.

84.

Ezzel kapcsolatosan megjegyzem, hogy a jelen ügy irataiból kitűnik, hogy a Rampion házaspár a Franfinance-szal kötött hitelszerződés felbontását a K par K-val kötött adásvételi szerződés semmisségének bíróság általi megállapításából „következően” kérte. Mindazonáltal ebből nem következik, hogy a Rampion házaspár a hitelszerződés felbontására irányuló kérelme alátámasztása érdekében kifejezetten hivatkozott volna a fogyasztóvédelmi törvény L. 311-20. és L. 311-21. cikkére. Ugyan szerintem sem ésszerűtlen arra hivatkozni – amint azt a Franfinance lényegében tette –, hogy úgy értékelhető, hogy a Rampion házaspár legalábbis benne foglaltan hivatkozott e cikkekre, mindazonáltal megjegyzem, hogy úgy tűnik, a kérdést előterjesztő bíróság ezzel ellentétes állásponton van, és az eljáró bíróságnak, nem pedig a Bíróságnak a feladata e kérdéssel kapcsolatosan állást foglalni, ugyanis ebben az esetben tisztán nemzeti eljárási jogi szabályokról van szó.

85.

A Franfinance állításával szemben tehát nem tűnik nyilvánvalónak, hogy a második előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésben hivatkozott közösségi jog ne függne össze az alapeljárás tényeivel vagy tárgyával, vagy hogy a probléma elméleti jellegű lenne. A hivatkozott kérdés elfogadhatósága tehát véleményem szerint nem vitatható.

86.

A közösségi jogalkotónak a 87/102 irányelv elfogadásával kifejezett céljával kapcsolatosan a hivatkozott irányelv preambulumbekezdéseiből kitűnik, hogy ezen irányelv a tagállamok fogyasztói hitelre vonatkozó szabályozásai közötti eltéréseket szándékozta kiegyenlíteni, azzal a kettős céllal, hogy egyrészt biztosítsa a fogyasztói hitel közösségi piacának létrejöttét (harmadik és ötödik preambulumbekezdés), másrészt az ilyen hitelt aláíró fogyasztók védelmét (hatodik, hetedik és kilencedik preambulumbekezdés). ( 31 ) A Bizottság, valamint a francia, az olasz és a spanyol kormány is erre hivatkozik a második előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéssel kapcsolatos írásbeli észrevételeiben.

87.

Az irányelv preambulumbekezdései az első célkitűzéssel kapcsolatosan különösen kiemelik, hogy „ezek [ti., a jogi szabályozások közötti] eltérések torzíthatják a hitelezők közötti versenyt a közös piacon” (második preambulumbekezdés) és „korlátozzák a fogyasztók lehetőségeit a hitelek megszerzésében egy másik tagállamban”, továbbá „befolyásolják a hitelkereslet mértékét és jellegét, és a termékek és szolgáltatások megvásárlását” (harmadik preambulumbekezdés), és következésképpen „befolyásolják a fogyasztók által hitelből megvásárolható áruk és szolgáltatások szabad mozgását, és ezáltal „közvetlenül érintik a közös piac működését” (negyedik preambulumbekezdés), miközben „a közös piac létrehozása a fogyasztói hitelezés terén előnyös lehet a fogyasztók, a hitelezők, a gyártók, a nagykereskedők és a kiskereskedők, valamint a szolgáltatók részére egyaránt” (ötödik preambulumbekezdés).

88.

Ennélfogva a 87/102 irányelv céljául kitűzött fogyasztói hitelekre vonatkozó nemzeti jogszabályok harmonizálása kétségkívül nem csupán a fogyasztók védelmének legalacsonyabb szintjét kívánja minden egyes tagállamban biztosítani, hanem ezenfelül, sőt elsődlegesen a fogyasztói hitelek tekintetében oly módon kívánja elősegíteni az egyenlő versenyfeltételek létrejöttét a Közösség területén, hogy megszünteti a hitelezők közötti szabad verseny főleg jogszabályi eredetű akadályait és torzulásait, és emellett a fogyasztói hitel piacán, valamint a gazdasági hatékonyság terén előnyöket hoz létre a hitelre megvásárolható áruk és szolgáltatások piacán.

89.

Úgy tűnik tehát, hogy nem fogadható el azon értelmezés, miszerint a 87/102 irányelv rendelkezései, valamint az ezeket átültető nemzeti jogszabályok kizárólag a fogyasztók védelmének érdekében kerültek elfogadásra. Mindazonáltal a kérdést előterjesztő bíróság és nem a Bíróság feladata annak mérlegelése, hogy a 87/102 irányelv fent meghatározott céljainak fényében az irányelvet átültető nemzeti szabályok – többek között a fogyasztóvédelmi törvény L. 311-20. és L. 311-21. cikke – a nemzeti eljárásjogi szabályok értelmében hivatalból alkalmazható közrendi irányítási szabályoknak minősülnek-e (véleményem szerint valószínűleg igen).

90.

Egyébiránt nem hiszem, hogy a második előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre adott válasz kizárólag a fent kifejtett megfontolásokra korlátozódna. Álláspontom szerint ez a kérdés valójában – amennyiben azt az előzetes döntéshozatalra utaló határozat indokolásának fényében értelmezzük – a fogyasztóvédelmi törvény L. 311-20. és L. 311-21. cikkében meghatározott szabályok hivatalból történő alkalmazásának szélesebb problematikáját veti fel. A Tribunal d’instance annak a kérdésnek a felvetésével, hogy a Bíróságnak az Océano Grupo Editorial és Salvat Editores-ügyben, valamint a Cofidis-ügyben hozott ítéletekben adott válaszai milyen mértékben ültethetők át a fogyasztói hitel szabályozására, ( 32 ) lényegében arra kéri a Bíróságot, hogy azt is határozza meg, hogy a fogyasztóvédelmi törvény L. 311-20. és L. 311-21. cikkében meghatározott szabályoknak a nemzeti bíróság által hivatalból történő alkalmazása a közösségi jog értelmében akkor is megengedett-e, amennyiben a nemzeti eljárási jog ezt kizárja.

91.

Egyetértek tehát a Bizottság azon megállapításával, miszerint ahhoz, hogy a Bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésre választ adhasson, meg kell határozni, hogy a 87/102 irányelv által a biztosítani kívánt fogyasztóvédelem magában foglalja-e azt, hogy a nemzeti bíróság jogosult valamely, a hivatkozott irányelv 11. cikkének (2) bekezdését átültető nemzeti fogyasztóvédelmi rendelkezést hivatalból alkalmazni. ( 33 )

92.

A Bizottság, valamint az olasz és a spanyol kormány erre a kérdésre igenlő választ adott, lényegében azzal érvelve, hogy a jelen ügy tárgya tekintetében is relevánsak azon indokok, amelyek alapján a Bíróság az Océano Grupo Editorial és Salvat Editores ügyben, valamint a Cofidis-ügyben hozott ítéletekben arra a következtetésre jutott, hogy a 93/13 irányelv által a fogyasztókra ruházott jogok hatékony védelme megköveteli, hogy a nemzeti bíróság hivatalból hivatkozhasson valamely szerződéses kikötés tisztességtelen voltára.

93.

A francia és az osztrák kormány nem osztja ezt az álláspontot. Az osztrák kormány felhívja a figyelmet arra, hogy kizárólag a tagállamok jogosultak a 87/102 irányelv által a fogyasztóknak nyújtott jogok bírósági védelmének módjait meghatározni, és ugyan a tagállamok kötelesek e védelem hatékonyságát biztosítani, ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy a nemzeti bíróságoknak kötelességük vagy joguk a fogyasztóvédelmi rendelkezéseket hivatalból alkalmazni. A francia kormány is a tagállamok eljárási autonómiájára hivatkozik, amelyet jelen esetben véleménye szerint a 87/102 irányelv 11. cikke (2) bekezdésének második albekezdése is megerősít, és úgy véli, hogy a Cour de cassation ítélkezési gyakorlata – amely megtiltja a nemzeti bíróságoknak, hogy a hitelszerződés és az adásvételi szerződés közötti szoros összefüggésre vonatkozó jogalapra hivatalból hivatkozzon – nem ellentétes az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvével, amely elvek a közösségi ítélkezési gyakorlat értelmében korlátozzák ezt az eljárási autonómiát. A francia kormány a védelem hatékonyságának szempontjából megjegyzi különösen, hogy a hivatkozott ítélkezési gyakorlat nem teszi sem rendkívül nehézzé, sem gyakorlatilag lehetetlenné, hogy a fogyasztó annak megállapítását kérje az eljáró bíróságtól, hogy a hivatkozott szabályok alkalmazási feltételei fennállnak, amelynek meghatározott időn belüli kérését egyébiránt a fogyasztóvédelmi törvény egyetlen rendelkezése sem írja elő. Végül a francia kormány álláspontja szerint az Océano Grupo Editorial és Salvat Editores ügyben, valamint a Cofidis-ügyben hozott ítélet a jelen esetben nem releváns, mivel az ezen ítéletekben adott válasz a 93/13 irányelv rendelkezésein, és nem a 87/102 irányelv rendelkezésein alapul.

94.

A magam részéről először is emlékeztetni szeretnék arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a tagállamok bíróságainak feladata, hogy az EK 10. cikkben előírt együttműködés elvének alkalmazásával biztosítsák a jogalanyok számára a közösségi jog közvetlen hatályából eredő jogvédelmet. Az ilyen tárgyú közösségi jogszabályok hiányában minden tagállam belső jogrendjének feladata kijelölni a hatáskörrel rendelkező bíróságot, és meghatározni a bírósághoz fordulás azon eljárási szabályait, amelyek célja, hogy biztosítsák azoknak a jogoknak a védelmét, amelyekből a jogalanyok a közösségi jog közvetlen hatályából eredően részesülnek. Azonban ezek a rendelkezések nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint a hasonló, belső jogorvoslatokra vonatkozó szabályok, valamint nem lehetnek olyanok, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tegyék a közösségi jogrend által biztosított jogok gyakorlását. ( 34 )

95.

Esetünkben a tagállamok „eljárási autonómiájának”, és az ezzel kapcsolatos korlátok jól ismert elveiről van szó, amely korlátok a védelem „egyenértékűsége” és „tényleges érvényesülése” feltételének betartásában nyilvánulnak meg. A jogalanyoknak a közösségi jog közvetlen hatályából eredő bírósági jogvédelmével kapcsolatosan megerősített elvek ugyanúgy alkalmazandók a jogalanyok bírósági jogvédelme tekintetében azon nemzeti szabályokra, amelyek valamely közösségi irányelv rendelkezéseit ültetik át, vagy azoknak megfelelnek. Tulajdonképpen mindkét esetben „közösségi eredetű” jogokról van szó, és teljességgel helytelen lenne elfogadni azt, hogy a tagállamoknak e jogok bírósági védelmével kapcsolatos eljárási autonómiájának korlátai kevésbé szigorúak akkor, ha valamely irányelvet átültettek a nemzeti jogrendbe, mintha azt nem ültették volna át.

96.

Lényegében meg kell állapítani, hogy a védelem tényleges érvényesülésének elve akkor biztosított, ha a közösségi eredetű jogok védelmének biztosítására szolgáló bírósági jogorvoslatok eljárási szabályai megfelelő lehetőséget nyújtanak a jogalanyoknak e jogaik bíróság előtti érvényesítésére. ( 35 ) A túl rövid elévülési határidő, illetve a túlzott bizonyítási teher példának okáért gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tehetik az erre jogosultak számára, hogy jogaikat a bíróság előtt gyakorolhassák.

97.

A bíróságok kezdeményezési jogára vonatkozó nemzeti eljárási szabályok és elvek kétségkívül ugyancsak a fent hivatkozott eljárási szabályok részét képezik. Ugyan igaz, hogy annak megtiltása, hogy valamely nemzeti bíróság közösségi eredetű jogokat elismerő szabályokat hivatalból alkalmazzon, nem akadályozza meg e jog jogosultját abban, hogy a bíróság előtt maga érvényesítse e jogot, mindazonáltal emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság már megállapította, hogy a közösségi eredetű jogok hatékony védelme bizonyos feltételek mellett mindazonáltal megkövetelheti, hogy a nemzeti bíróságnak lehetősége legyen hivatalból eljárni.

98.

A Peterbroeck-ügyben hozott ítéletben ( 36 ) a Bíróság megállapította, hogy a közösségi joggal ellentétes az olyan nemzeti eljárási szabály alkalmazása, amely az alapeljárásban felmerült körülmények között megtiltja a hatáskörében eljáró nemzeti bíróságnak, hogy hivatalból vizsgálja a belső jogi aktus valamely közösségi rendelkezéssel való összeegyeztethetőségét, amennyiben erre a jogalany meghatározott határidőn belül nem hivatkozott. Ugyanebben az ítéletben a Bíróság kijelentette, hogy „minden esetben, amikor felmerül a kérdés, hogy valamely nemzeti eljárási rendelkezés lehetetlenné, vagy rendkívül nehézzé teszi-e a közösségi jog alkalmazását, azt kell megvizsgálni, hogy milyen e rendelkezésnek a különböző nemzeti hatóságok előtt történő egész eljárásban betöltött helye, valamint alkalmazása és sajátosságai” ( 37 ).

99.

Az Océano Grupo Editorial és Salvat Editores ügyben hozott ítéletben a Bíróság – ugyan nem emlékeztetett kifejezetten a fent 94. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatára – egy, a 93/13 irányelv értelmében fogyasztó és szolgáltató között létrejött szerződés részét képező joghatósági kikötés kapcsán megállapította, hogy a hatékony fogyasztóvédelem csak akkor megvalósítható, ha a nemzeti bíróság jogosult e kikötésnek a hivatkozott irányelv értelmében vett tisztességtelen voltát hivatalból mérlegelni. ( 38 ) A Bíróság már erre a megállapításra jutott pusztán a hivatkozott ítélet 26. pontjában kifejtett megfontolások alapján is:

„A [93/13] irányelv 6. cikkében meghatározott célkitűzés – amely kötelezi a tagállamokat arra, hogy előírják, hogy a tisztességtelen feltételek nem jelentenek kötelezettséget a fogyasztóra nézve – csak akkor érhető el, ha a fogyasztók maguk kötelesek e feltételek tisztességtelen voltára hivatkozni. Azon jogvitákban, amelyeknek értéke gyakran meglehetősen alacsony, az ügyvédi tiszteletdíjak mértéke meghaladhatja a kérdéses összeget, és ez a fogyasztókat elriaszthatja attól, hogy valamely tisztességtelen feltétellel szemben jogorvoslattal éljenek. Ugyan igaz, hogy ilyen jogviták esetén az eljárási szabályok számos tagállamban lehetővé teszik, hogy e magánszemélyek saját magukat képviseljék, nem elenyésző annak a kockázata, hogy különösen tudatlanságból a fogyasztó ne hivatkozzon a vele szemben kikötött feltétel tisztességtelen voltára.”

100.

A Bíróság ebből arra következtetett, hogy lehetővé kell tenni, hogy az eljáró bíróság a 93/13 irányelv által célként kitűzött fogyasztóvédelem hatékonyságának biztosítása érdekében hivatalból járjon el abból következően, hogy a jogvita tárgya és a fizetendő ügyvédi tiszteletdíj aránytalansága a fogyasztókat elriaszthatja attól, hogy jogaikat bíróság előtt érvényesítsék, vagy amikor a fogyasztók a nemzeti jog értelmében jogosultak saját maguk védekezni, ám ez nem mindig nyújt megfelelő védelmet.

101.

A Bíróság a későbbi Cofidis-ügyben hozott ítéletben ( 39 ) is megerősítette e megfontolásokat annak megállapítása érdekében, hogy az az eljárási szabály, amely megtiltja a nemzeti bíróságnak, hogy az elévülési időt követően hivatalból vagy a fogyasztó által felhozott kifogást követően hivatkozzon egy olyan szerződési feltétel tisztességtelen voltára, amelynek teljesítését a szolgáltató követeli, túlzottan nehézzé teheti a 93/13 irányelv által a bíróságra ruházott fogyasztóvédelem alkalmazását olyan jogvitákban, ahol a fogyasztók alperesként jelennek meg. ( 40 )

102.

A Bizottsággal és a spanyol kormánnyal egyetértésben én is úgy vélem, hogy a fent hivatkozott megfontolások a 87/102 irányelvből eredő fogyasztóvédelmi jogok védelmének kapcsán is teljes mértékben megállják helyüket. Még azt is hozzátenném, hogy e megfontolások az utóbbi területen még inkább érvényesek, mivel a fogyasztó rendszerint azért vásárol termékeket vagy szolgáltatásokat hitelre, mert anyagi forrásai meglehetősen szűkösek, és emiatt fennáll annak kockázata, hogy a jogi képviselettel járó költségek elriaszthatják a fogyasztókat jogaik bíróság előtti jogi védelmétől, vagy mindenesetre a megfelelő védelem igénybevételétől.

103.

Egyébiránt számomra úgy tűnik, hogy nem mutat ellenkező irányba az a körülmény sem, amelyet a francia kormány hangsúlyoz, miszerint a 87/102 irányelv nem tartalmaz a 93/13 irányelv 6. és 7. cikkével megegyező rendelkezéseket.

104.

Nem hiszem, hogy a 93/13 irányelv 6. cikkének szövegezése – amely valóban a Bíróság által az Océano Grupo Editorial és Salvat Editores ügyben hozott ítélet 26. pontjában kifejtett indokolás alapját képezi (lásd a fenti 99. pontot) – ezen okfejtés tekintetében meghatározó lenne. Tulajdonképpen a tagállamok arra való kötelezésével, hogy írják elő, miszerint a „fogyasztókkal kötött szerződésekben az eladó vagy szolgáltató által alkalmazott tisztességtelen feltételek […] nem jelentenek kötelezettséget a fogyasztóra nézve”, e cikk csupán a 93/13 irányelv által a fogyasztó részére az egyéni megállapodást nélkülöző és a fenti irányelv értelmében adott esetben tisztességtelennek minősülő szerződéses feltételekkel szemben nyújtani kívánt védelemnek anyagi jogi értelemben vett lényegét fogalmazza meg; miközben a Bíróság fentiekben kifejtett érvelése alapjában véve a jogvitával, vagy e jogvita megoldásához elengedhetetlen eljárással kapcsolatos különös feltételekre koncentrál, illetve arra, hogy e feltételek a hivatkozott irányelv által nyújtani kívánt anyagi jogi helyzet hatékony bírósági védelmének milyen akadályát képezhetik.

105.

A 87/102 irányelv 11. cikkének (2) bekezdése ugyan nem határozza meg, hogy a fogyasztó „milyen mértékben” jogosult a hitelezővel szembeni fellépni, mivel ennek meghatározását a tagállamokra hagyja, mindemellett az a célja, hogy a jogot a nemzeti jogrendek akkor biztosítsák a fogyasztó részére, ha bizonyos körülmények teljesülnek; a közösségi jogrend viszont nagyobb általánosságban azt követeli meg, hogy ennek a – fogyasztó részére a nemzeti anyagi jog által biztosított, ám mindig közösségi eredetű – jognak a nemzeti eljárási jog általi hatékony védelmét biztosítsák. Ám amennyiben az eljáró bíróság nem járhat el hivatalból, e védelem megvalósítása a Bíróság által az Océano Grupo Editorial és Salvat Editores ügyben hozott ítélet 26. pontjában kifejtett, a jogvita jellegére és e jogviták megoldásához szükséges eljárásra vonatkozó különös feltételek miatt veszélybe kerülhet.

106.

A 93/13 irányelv 6. cikkével kapcsolatosan igaz, hogy a Bíróság az Océano Grupo Editorial és Salvat Editores ügyben hozott ítélet 27. és 28. pontjában megjegyezte, hogy a szerződéses feltétel tisztességtelen voltára való hivatalból történő hivatkozás azon célkitűzés megvalósításának sajátos eszközét is képezi, amelyet a tagállamoknak e cikk értelmében kell megvalósítaniuk, és amely arra irányul, hogy a szolgáltatók ne foglaljanak tisztességtelen szerződéses feltételt a fogyasztókkal kötött szerződésekbe. Mindazonáltal úgy vélem, hogy ez a megjegyzés a hivatkozott ítélet szerkezetében csupán a Bíróságnak a nemzeti bíróság hivatalból történő fellépésével kapcsolatosan adott válaszát alátámasztó kiegészítő indokolás; a Bíróság ugyanis már ugyanezen ítélet 26. pontjában kifejtett – kizárólag a fogyasztókat a 93/13 irányelv által a fogyasztó részére nyújtani kívánt jogi helyzet védelmétől esetleges elriasztó körülményekre koncentráló – érvelésével erre a megoldásra jutott.

107.

Más szemszögből megközelítve továbbá megjegyzem, hogy az a tény, hogy a Tribunal d’instance előtt folyamatban lévő eljárást a Rampion házaspár indította, és őket ügyvéd képviseli, miközben az Océano Grupo Editorial és Salvat Editores ügyben hozott ítélet, valamint a Cofidis-ügyben hozott ítélet alapjául szolgáló nemzeti eljárásban a fogyasztók alperesi helyzetben voltak, és nem jelentek meg az eljáró bíróság előtt, nem indokolja, hogy a jelen ügyben a fent hivatkozott ítéletekben a Bíróság által adott választól eltérő következtetésre jussunk azzal kapcsolatosan, hogy lehetővé kell-e tenni, hogy a nemzeti bíróság hivatalból felléphessen a fogyasztók jogainak hatékony védelme érdekében. A szóban forgó kérdést ugyanis általános érvényűen, vagyis a jogvita jellegének és e jogviták megoldásához szükséges eljárás jellemzőinek fényében kell megválaszolni, elvonatkoztatva tehát az egyes eljárások egyedi körülményeitől. Egyébiránt álláspontom szerint nem elfogadható, hogy ugyanaz a fogyasztóvédelmi szabály egyes fogyasztók tekintetében hivatalból alkalmazhatónak minősüljön, más fogyasztók tekintetében viszont nem, csupán azon indokból, hogy az előbbiek nem gondoskodtak bíróság előtt ügyvédi képviseletükről, az utóbbiak viszont igen.

108.

Azt javaslom tehát a Bíróságnak, hogy a Tribunal d’instance által előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésre a következőképpen válaszoljon:

„A 87/102 irányelvnek nem csupán a fogyasztói hitelt igénybe vevő fogyasztók védelme a célja, hanem továbbá, sőt elsősorban az, hogy biztosítsa a fogyasztói hitel közösségi piacának létrejöttét.

A 87/102 irányelv 11. cikke által a fogyasztóknak nyújtani kívánt jogok hatékony védelme magában foglalja azt, hogy a nemzeti bíróság hivatalból alkalmazhassa a fenti cikket végrehajtó vagy annak megfelelő, a hitelszerződés és az áruvásárlási vagy szolgáltatásnyújtási szerződés közötti szoros összefüggésre vonatkozó nemzeti szabályokat.”

109.

A fentiekben kifejtett megfontolások fényében azt javaslom a Bíróságnak, hogy a Tribunal d’instance de Saintes 2005. november 16-i határozatával előterjesztett kérdésekre a következőképpen válaszoljon: