C‑411/04. P. sz. ügy

Salzgitter Mannesmann GmbH, korábban Mannesmannröhren‑Werke GmbH

kontra

az Európai Közösségek Bizottsága

„Fellebbezés – Verseny – Kartell – Varrat nélküli acélcsövek piaca – Tisztességes eljárás – Ismeretlen eredetű bizonyítékok – Bírság – Együttműködés – Egyenlő bánásmód”

L. A. Geelhoed főtanácsnok indítványa, az ismertetés napja: 2006. szeptember 12.  

A Bíróság ítélete (első tanács), 2007. január 25.  

Az ítélet összefoglalása

1.     Verseny – Közigazgatási eljárás – A tisztességes eljáráshoz való jog

2.     Fellebbezés – Jogalapok – A tények téves értékelése – Elfogadhatatlanság – A bizonyítékok értékelésének a Bíróság általi felülvizsgálata – Kizártság, kivéve az elferdítés esetét

(EK 225. cikk; a Bíróság alapokmánya, 51. cikk)

3.     Fellebbezés – A Bíróság hatásköre

(EK 81. cikk, (1) bekezdés; 17. tanácsi rendelet, 15. cikk, (2) bekezdés)

4.     Verseny – Bírságok – Összeg – Meghatározás

(17. tanácsi rendelet, 15. cikk, (2) bekezdés, 96/C 207/04 bizottsági közlemény, D. cím, 2. pont)

1.     Azon elv, amely szerint mindenkinek joga van a tisztességes eljáráshoz a közösségi jog egyik alapelve.

Ezen elv azon alapvető jogokból fakad, amelyek a közösségi jog általános elveinek részét képezik, és amelyeknek betartását a Bíróság a tagállamokban közös alkotmányos hagyományokból, valamint különösen az emberi jogok európai egyezményének útmutatásaiból merítve biztosítja.

A közösségi versenyjogi ügyekben ugyanakkor a tanúvallomások csak másodlagos szerepet játszanak, míg az írásbeli bizonyítékoknak központi szerepe van.

A közösségi versenyjogi ügyekben a bizonyítást az jellemzi, hogy a megvizsgált dokumentumok gyakran üzleti titkokat vagy más nyilvánosságra nem hozható, vagy csak szigorú korlátok mellett nyilvánosságra hozható információkat tartalmaznak.

A versenyellenes magatartások Bizottság általi vizsgálatára vonatkozó e különös feltételek mellett azt az elvet, amely szerint mindenkinek joga van a tisztességes eljáráshoz, nem lehet úgy értelmezni, hogy automatikusan ki kell zárni a bizonyításból azon terhelő bizonyítékokat tartalmazó dokumentumokat, amelyekben bizonyos információk bizalmas jellegét meg kell őrizni. Ilyen bizalmas információ lehet a dokumentum szerzőjének vagy az azt a Bizottság részére eljuttató személynek a személyazonossága.

(vö. 40–44. pont)

2.     A fellebbezés keretében a Bíróságnak nincs hatásköre a tényállás megállapítására és főszabály szerint az Elsőfokú Bíróság által az e tényállás alátámasztására elfogadott bizonyítékok vizsgálatára. Amennyiben ugyanis e bizonyítékokhoz szabályszerűen jutottak hozzá, és a bizonyításra, valamint a bizonyítási teherre vonatkozó szabályokat tiszteletben tartották, kizárólag az Elsőfokú Bíróság feladata az elé terjesztett bizonyítékok bizonyító erejének értékelése. Ez az értékelés ezért – az Elsőfokú Bíróság elé terjesztett bizonyítékok elferdítését kivéve − nem minősül a Bíróság felülvizsgálata alá tartozó jogkérdésnek.

(vö. 55. pont)

3.     Habár a fellebbezés keretében a Bíróság méltányossági okból nem helyettesítheti saját értékelésével az Elsőfokú Bíróságét, amely korlátlan felülvizsgálati jogkörében dönt a vállalkozásokra a közösségi versenyjog megsértése miatt kiszabott bírságok összegéről, ugyanakkor e hatáskör gyakorlása a hivatkozott bírságok összegének megállapítása során nem járhat az EK 81. cikk (1) bekezdése szerinti megállapodásban vagy összehangolt magatartásban részt vevő vállalkozások közötti hátrányos megkülönböztetéssel.

Ugyanakkor a fellebbezésben elő kell adni azokat a jogi érveket, amelyek kifejezetten alátámasztják az egyenlő bánásmód elvének megsértésére vonatkozó jogalapot, különben a hivatkozott jogalap elfogadhatatlan.

(vö. 68–69. pont)

4.     A kartellügyek esetében a bírságok alóli mentességről és a bírságok csökkentéséről szóló bizottsági közlemény alkalmazásában különbséget kell tenni a jogsértés kifejezett elismerése, valamint a jogsértés vitatásának puszta hiánya között, amely nem segíti elő a Bizottság azon feladatát, hogy a közösségi versenyjogba ütköző jogsértéseket felfedje és szankcionálja, következésképpen nem minősül hátrányos megkülönbözetésnek két olyan vállalkozással szemben alkalmazott eltérő bánásmód, amelyek ugyanazon jogsértésben vettek részt, de amelyek közül az egyik azt a fent hivatkozottak szerint elismerte, míg a másik nem.

(vö. 71. pont)

A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (első tanács)

2007. január 25.(*)

„Fellebbezés – Verseny – Kartell – Varrat nélküli acélcsövek piaca – Tisztességes eljárás – Ismeretlen eredetű bizonyítékok – Bírság – Együttműködés – Egyenlő bánásmód”

A C‑411/04. P. sz. ügyben,

a Salzgitter Mannesmann GmbH, korábban Mannesmannröhren-Werke GmbH (székhelye: Mülheim an der Ruhr [Németország], képviselik: M. Klusmann és F. Wiemer Rechtsanwälte)

fellebbezőnek

a Bíróság alapokmányának 56. cikke alapján 2004. szeptember 23‑án benyújtott fellebbezése tárgyában,

a másik fél az eljárásban:

az Európai Közösségek Bizottsága (képviselik: A. Whelan és H. Gading, meghatalmazotti minőségben, segítőjük: H.‑J. Freund Rechtsanwalt, kézbesítési cím: Luxembourg)

alperes az elsőfokú eljárásban,

A BÍRÓSÁG (első tanács),

tagjai: P. Jann tanácselnök, K. Lenaerts, Juhász E., K. Schiemann és M. Ilešič (előadó) bírák,

főtanácsnok: L. A. Geelhoed,

hivatalvezető: Fülöp B. tanácsos,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2005. december 8‑i tárgyalásra,

a főtanácsnok indítványának a 2006. szeptember 12‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,

meghozta a következő

Ítéletet

1       Fellebbezésével a Salzgitter Mannesmann GmbH társaság, korábbi nevén a Mannesmannröhren‑Werke GmbH, azt megelőzően pedig a Mannesmannröhren‑Werke AG (a továbbiakban: a Mannesmann vagy a fellebbező) az Európai Közösségek Elsőfokú Bírósága T‑44/00. sz., Mannesmannröhren‑Werke kontra Bizottság ügyben 2004. július 8‑án hozott ítéletének (EBHT 2004., II-2223. o.; a továbbiakban: a megtámadott ítélet) hatályon kívül helyezését kéri annyiban, amennyiben az elutasította az EK‑Szerződés 81. cikke alkalmazására vonatkozó eljárásban (IV/E‑1/35.860‑B „varrat nélküli acélcsövek”‑ügy) 1999. december 8‑án hozott 2003/382/EK bizottsági határozat (HL 2003. L 140., 1. o.; a továbbiakban: a vitatott határozat) ellen benyújtott keresetét.

 A vitatott határozat

 A kartell

2       Az Európai Közösségek Bizottsága a vitatott határozatot nyolc vállalkozásnak címezte, amelyek varrat nélküli acélcsöveket gyártanak. A vállalkozások közül négy európai (a továbbiakban: a közösségi termelők): a Mannesmann, a Vallourec SA (a továbbiakban: a Vallourec), a Corus UK Ltd (korábban British Steel Ltd, a továbbiakban: a Corus) és a Dalmine SpA (a továbbiakban: a Dalmine). A négy további címzett japán (a továbbiakban: a japán termelők): az NKK Corp., a Nippon Steel Corp., a Kawasaki Steel Corp. és a Sumitomo Metal Industries Ltd (a továbbiakban: a Sumitomo).

3       A varrat nélküli acélcsöveket az olaj‑ és gáziparban használják, és két fő csoportra oszthatók.

4       Az első csoportba, amelyet általában „Oil Country Tubular Goods”‑nak vagy „OCTG”‑nek neveznek, a fúrócsövek tartoznak. Menet nélküli (sima végű) vagy menetes változatban árulják őket. A menet arra szolgál, hogy az OCTG csöveket egymáshoz lehessen csatlakoztatni. Az American Petroleum Institute (API) szabványainak megfelelően (e csövek megnevezése a továbbiakban: szabvány menetes OCTG csövek), vagy speciális, általában szabadalmaztatott eljárással gyárthatók. Az utóbbi esetben a menet vagy „illesztés” „kiváló minőségű” vagy „kiváló”; az e módszer szerint gyártott csövek elnevezése a továbbiakban: kiváló minőségű menetes OCTG csövek.

5       A második termékcsoportba az olaj vagy gáz szállítására szolgáló, varrat nélküli acél csővezetékek tartoznak („line pipe”), amelyek között megkülönböztethetők a szabvány gyártási előírások alapján készült és a meghatározott projektek kivitelezésére gyártott csővezetékek (a továbbiakban: egyedileg gyártott csővezetékek).

6       A Bizottság 1994 novemberében vizsgálatot indított az e termékekre vonatkozó versenyellenes magatartások fennállásával kapcsolatban. Ugyanezen év decemberében több vállalkozásnál, köztük a Mannesmannál, vizsgálatot folytatott. 1996 szeptembere és 1997 decembere között a Bizottság további vizsgálatokat folytatott le a Vallourec, a Dalmine és a Mannesmann vállalkozásoknál. A Vallourec vállalkozásnál 1996. szeptember 17‑én folytatott vizsgálatot, amely során a Vallourec Oil & Gas elnöke nyilatkozatot tett (a továbbiakban: Pierre Verluca 1996. szeptember 17‑i nyilatkozata). A Mannesmannál 1997‑ben folytatott vizsgálat során e vállalkozás igazgatója, Bert Becher is nyilatkozatott tett (a továbbiakban Bert Becher nyilatkozata).

7       A Bizottság továbbá a Szerződés [81.] és [82.] cikkének végrehajtásáról szóló, 1962. február 6‑i 17. (első) tanácsi rendelet (HL 1962. 13., 204. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 3. o.) 11. cikke alapján információkérő levelet küldött több vállalkozásnak. Mivel a Dalmine megtagadta bizonyos információk szolgáltatását, a Bizottság 1997. október 6‑án határozatot intézett hozzá a 17. rendelet 11. cikkének (5) bekezdése értelmében. A Dalmine keresetet indított az Elsőfokú Bíróság előtt a határozat megsemmisítése iránt. Az Elsőfokú Bíróság a T‑596/97. sz., Dalmine kontra Bizottság ügyben 1998. június 24‑én hozott végzésében (EBHT 1998., II‑2383. o.) nyilvánvalóan elfogadhatatlannak minősítette a Dalmine keresetét. A Mannesmann szintén megtagadta bizonyos, a Bizottság által kért információk szolgáltatását. Bár 1998. május 15‑i határozatával a Bizottság követelte információk szolgáltatását a 17. rendelet 11. cikkének (5) bekezdése értelmében (a továbbiakban: az 1998. május 15‑i határozat), a Mannesmann továbbra is megtagadta azt. A Mannesmann ugyancsak keresetet indított az Elsőfokú Bíróság előtt a határozat ellen. Az Elsőfokú Bíróság a T‑112/98. sz., Mannesmannröhren‑Werke kontra Bizottság ügyben 2001. február 20‑án hozott ítéletével (EBHT 2001., II‑729. o.) a határozatot részben megsemmisítette, és a keresetet ezt meghaladó részében elutasította.

8       Pierre Verluca és Bert Becher nyilatkozatát és más bizonyítékokat figyelembe véve a Bizottság a vitatott határozatban megállapította, hogy a határozat nyolc címzettje megállapodást kötött többek között egymás nemzeti piacának tiszteletben tartása céljából. A megállapodás szerint minden egyes vállalkozás kötelezte magát arra, hogy nem ad el szabvány menetes OCTG csövet vagy egyedileg gyártott csővezetéket a megállapodás többi feleinek nemzeti piacán.

9       A megállapodást a közösségi és a japán gyártók közötti „Európa-Japán klub” nevű találkozókon kötötték.

10     A nemzeti piacok tiszteletben tartásának elvét az „alapszabályok” („Fundamentals”) névvel illették. A Bizottság azt is megállapította, hogy a klub tagjai az alapszabályokat ténylegesen tiszteletben tartották, és hogy ennek következtében a megállapodásnak a közös piacon versenykorlátozó hatása volt.

11     A megállapodás összesen három részből állt: az első a fent hivatkozott nemzeti piacokra vonatkozó alapszabályok, amelyek a vitatott határozat 1. cikkében megállapított jogsértést valósítják meg; a második árak rögzítése a pályázati felhívásokra és minimumárak rögzítése a „különleges piacokra” („special markets”) nézve, a harmadik rész pedig a világpiac többi részének felosztása – Kanada és az Amerikai Egyesült Államok kivételével − „piacfelosztási kulcsok” útján („sharing keys”).

12     A Bizottság az alapszabályok létezésére vonatkozó következtetését a vitatott határozat 62–67. preambulumbekezdésében felsorolt dokumentumokra és a 68. preambulumbekezdésben foglalt táblázatra alapozta. Ebből a táblázatból kitűnik, hogy a nemzeti gyártók részesedése nagyon magas volt az OCTG csöveknek és a csővezetékeknek a vitatott határozat címzettjei által Japánban és a négy közösségi gyártó saját hazai piacán megvalósított értékesítésében. A Bizottság ebből arra következtetett, hogy a megállapodás felei egészében véve ténylegesen tiszteletben tartották a nemzeti piacokat.

13     Az Európa-Japán klub tagjai 1993. november 5‑én Tokióban találkoztak, hogy új piacfelosztó megállapodást kössenek a latin‑amerikai termelőkkel. E találkozón elért megállapodás tartalmát a Bizottságnak 1997. november 12‑én az eljárásban nem fél informátor által átadott dokumentum tartalmazza (másolatát lásd a Bizottság aktájának 7320. oldalán), amelyben többek között szerepel a „piacfelosztási kulcs” („sharing key”) (a továbbiakban: a piacfelosztási kulcs-dokumentum).

 A kartell időtartama

14     Az Európa-Japán klub 1977‑től kezdve találkozott, körülbelül évente kétszer, 1994‑ig.

15     A Bizottság úgy vélte, hogy a bírságkiszabás céljára az 1990‑es évet kell tekinteni a jogsértés kezdő időpontjának, mivel 1977 és 1990 között az Európai Közösség és Japán megállapodásokat kötött az export önkéntes korlátozásáról. A Bizottság szerint a jogsértés 1995‑ben szűnt meg.

 A bírság

16     A bírság összegének meghatározása céljából a Bizottság a jogsértést különösen súlyosnak minősítette azon az alapon, hogy a megállapodást a nemzeti piacok tiszteletben tartása céljából kötötték, és így az egységes piac megfelelő működését veszélyeztette. A Bizottság azonban azt is megállapította, hogy a négy érintett tagállamban a varrat nélküli acélcsöveknek a címzett vállalkozások általi értékesítése évente csak kb. 73 millió eurót tett ki.

17     Következésképpen a Bizottság a jogsértés súlyára tekintettel kiszabott bírság összegét a nyolc vállalkozásra nézve 10‑10 millió euróban állapította meg. Mivel mind nagyméretű vállalkozások voltak, a Bizottság úgy vélte, hogy nem kell különbséget tenni a kiszabott összegek között.

18     Mivel a Bizottság úgy ítélte meg, hogy a jogsértés közepes időtartamú volt, a jogsértésben való részvétel minden egyes éve után 10%‑kal megnövelte a jogsértés súlya alapján megállapított bírságösszeget, az egyes vállalkozásokra kiszabott bírság alapösszegének rögzítése végett. A Bizottság azonban enyhítő körülmény címén csökkentette az alapösszeget 10%‑kal arra tekintettel, hogy az acélcsőágazat már régóta válságban volt, és 1991‑től az ágazat helyzete romlott.

19     Végül a Bizottság csökkentette a Vallourecre kiszabott bírságot 40%‑kal és a Dalmine‑ra kiszabott bírságot 20%‑kal, a kartellügyek esetében a pénzbírságok alóli mentességről és a pénzbírságok csökkentéséről szóló bizottsági közlemény (HL 1996. C 207., 4. o., a továbbiakban: az engedékenységi közlemény) D.2. pontjával összhangban, annak figyelembevétele érdekében, hogy a közigazgatási eljárás során a két vállalkozás együttműködött a Bizottsággal.

 A vitatott határozat rendelkező része

20     A vitatott határozat 1. cikkének (1) bekezdése szerint a nyolc vállalkozás – a határozat címzettjei – „megsértették az EK‑Szerződés 81. cikkének (1) bekezdését azáltal, hogy többek között a varrat nélküli szabvány menetes OCTG csövek és [az egyedileg gyártott csővezetékek] nemzeti piacainak tiszteletben tartását célzó […] megállapodásban vettek részt.”

21     E határozat 1. cikkének (2) bekezdése szerint a jogsértés 1990‑től 1995‑ig tartott a Mannesmann, a Vallourec, a Dalmine, a Sumitomo, a Nippon, a Kawasaki Steel Corp. és az NKK Corp. esetén. A határozat szerint a jogsértés a Corus esetében 1990‑től 1994 februárjáig tartott.

22     A vitatott határozat egyéb vonatkozó rendelkezései a következők:

„2. cikk

1      A [Mannesmann], a Vallourec […], a [Corus] és a Dalmine […] megsértették az EK‑Szerződés 81. cikkének (1) bekezdését azáltal, hogy az 1. cikkben leírt jogsértés keretében olyan szerződéseket kötöttek, amelyek eredménye az OCTG csövek [Corus] számára történő szállításának felosztása volt (a Vallourec számára 1994‑től).

2      A [Corus] esetében a jogsértés 1991. július 24‑től 1994 februárjáig tartott. A Vallourec […] esetében a jogsértés 1991. július 24‑től 1999. március 30‑ig tartott. A Dalmine […] esetében a jogsértés 1991. december 4‑től 1999. március 30‑ig tartott. A [Mannesmann] esetében a jogsértés 1993. augusztus 9‑től 1997. április 24‑ig tartott.

[...]

4. cikk

A Bizottság a következő bírságokat szabja ki az 1. cikkben említett vállalkozásokra az ott leírt jogsértések elkövetése miatt:

(1)      [Mannesmann] 13 500 000 euró

(2)      Vallourec […] 8 100 000 euró

(3)      [Corus] 12 600 000 euró

(4)      Dalmine […] 10 800 000 euró

(5)      Sumitomo […] 13 500 000 euró

(6)      Nippon Steel […] 13 500 000 euró

(7)      Kawasaki Steel Corp. […] 13 500 000 euró

(8)      NKK Corp. […] 13 500 000 euró.”

 Az Elsőfokú Bíróság előtti eljárás és a megtámadott ítélet

23     Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához benyújtott keresetleveleikkel a vitatott határozat által szankcionált nyolc vállalkozás közül hét – köztük a Mannesmann – keresetet indított e határozat egészben vagy részben való megsemmisítése, másodlagosan pedig a rájuk kiszabott bírság megsemmisítése vagy összegének csökkentése iránt.

24     Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítéletben:

–       megsemmisítette a vitatott határozat 1. cikkének (2) bekezdését annyiban, amennyiben az megállapította a Mannesmann terhére felrótt jogsértés elkövetését az 1991. január 1‑jét megelőző időszakra vonatkozóan;

–       a Mannesmannra kiszabott pénzbírság összegét 12 600 000 euróban állapította meg;

–       egyebekben elutasította a keresetet;

–       kötelezte a feleket a saját költségeik viselésére.

 A Bíróság előtti eljárás

25     A Mannesmann fellebbezésében kérte, hogy a Bíróság:

–       helyezze hatályon kívül a megtámadott ítéletet, amennyiben az elutasította a vitatott határozat ellen benyújtott keresetet;

–       semmisítse meg a vitatott határozatot;

–       másodlagosan csökkentse a vitatott határozat 4. cikkében meghatározott bírság, valamint az 5. cikkében meghatározott késedelmi kamat összegét;

–       harmadlagosan utalja vissza az ügyet az Elsőfokú Bíróság elé, hogy az a Bíróság határozata alapján új határozatot hozzon;

–       kötelezze a Bizottságot a költségek megfizetésére.

26     A Bizottság kéri a Bíróságot, hogy utasítsa el a keresetet, és kötelezze a fellebbezőt a költségek megfizetésére.

 A fellebbezésről

27     A Mannesmann három megsemmisítési jogalapra hivatkozik, amelyek a tisztességes eljáráshoz való jog megsértésére, az EK 81. cikknek a vitatott határozat 2. cikkére való téves alkalmazására, valamint az egyenlő bánásmód elvének megsértésére vonatkoznak.

 A tisztességes eljáráshoz való jog megsértésére vonatkozó első jogalapról

 A felek érvei

28     A Mannesmann álláspontja szerint az Elsőfokú Bíróság tévesen állapította meg a jelen ítélet fenti 13. pontjában említett „piacfelosztási kulcs-dokumentumról” – amelyre a Bizottság a vitatott határozatot alapította, különösen annak 85. és 86. preambulumbekezdésében −, hogy az az eljárásban terhelő bizonyítékként felhasználható.

29     Az Elsőfokú Bíróság továbbá megsértette a tisztességes eljáráshoz való jogot. Mivel ezt a dokumentumot a Mannesmann számára ismeretlen, az eljárásban nem fél személy jutatta el a Bizottsághoz, a Mannesmann nem tudta a fenti dokumentum hitelességét megvizsgálni, és így nem tudott hatékonyan védekezni.

30      Egyébiránt az eljárásban nem fél személy megerősítette a Bizottságnak, hogy a piacfelosztási kulcs-dokumentumot az egyik érintett vállalkozás egy kereskedelmi ügynökétől szerezte − e személy megnevezése nélkül −, így a Bizottság sem ismerte a dokumentum forrásául szolgáló személy személyazonosságát.

31     A Mannesman álláspontja szerint az ítélkezési gyakorlatból következik, hogy nem használható fel olyan bizonyíték, amelynek szerzője ismeretlen. Az Elsőfokú Bíróság nem értelmezte helyesen ezt az ítélkezési gyakorlatot, amely szerint a bizonyítékok mérlegelése körében meg kell vizsgálni azok eredetét. E tekintetben a Mannesmann megjegyzi, hogy nem kizárt, hogy az eljárásban nem fél személyek hamis bizonyítékokat juttatnak el a Bizottsághoz, hogy valamely vállalkozásnak személyes vagy üzleti okból ártsanak. Következésképpen szükséges, hogy az érintett vállalkozás állást foglalhasson az informátor hitelességével kapcsolatban.

32     A Mannesmann hivatkozik továbbá az Emberi Jogok Európai Bíróságának a tisztességes tárgyaláshoz való jogra vonatkozó ítélkezési gyakorlatára, amely jogot az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4‑én kelt európai egyezmény (a továbbiakban: az EJEE) 6. Cikke határozza meg. Ezen ítélkezési gyakorlat alapján az alperesnek nemcsak az ismeretlen eredetű nyilatkozatok hitelességének, hanem az anonimitás által védett személy szavahihetőségének vitatására is lehetőséget kell adni. Ezen túl a fenti ítélkezési gyakorlat megerősíti, hogy még amennyiben adott eljárás vizsgálati szakaszában elfogadható is az ismeretlen eredetű nyilatkozatok felhasználása, ezeket nem lehet terhelő bizonyítékként felhasználni a vádlott ellen.

33     A fellebbező hivatkozik továbbá a Nizzában, 2000. december 7‑én kihirdetett, az Európai Unió alapjogi chartájának (HL 2000. C 364., 1. o.; a továbbiakban: a Charta) 46. és 47. cikkére, amelyek megfelelnek az EJEE 6. cikkének, és a tisztességes eljáráshoz való jogot biztosítják. A fellebbező kiemeli, hogy 52. cikkének (3) bekezdése értelmében a Chartát nem értelmezhetik úgy a bíróságok, hogy az az EJEE‑ben biztosítottnál alacsonyabb szintű védelmet nyújtson.

34     A Mannesmann előadja továbbá, hogy ismeretlen eredetű bizonyíték felhasználása összeegyeztethetetlen az EU 6. cikk (1) bekezdése szerinti jogállamiság elvével. Ugyanis amennyiben nem lehet megvizsgálni, hogy a hivatkozott bizonyítékot ténylegesen az eljárásban nem fél személy juttatta‑e el a Bizottsághoz, fennáll a manipuláció és az önkényesség veszélye.

35     A Bizottság álláspontja szerint ez a jogalap elfogadhatatlan, mivel a fellebbező első ízben hivatkozik az EJEE megsértésére, míg az Elsőfokú Bíróság előtt csak általánosságban hivatkozott a védelemhez való jogának megsértésére. A Mannesmann továbbá nem róhatja fel a Bizottságnak a Charta megsértését, amelyet csak 2000. december 7‑én hirdettek ki, míg a vitatott határozat dátuma 1999. december 8‑a volt.

36     Mindenesetre az Emberi Jogok Európai Bíróságának a Mannesmann által hivatkozott ítélkezési gyakorlata nem releváns a jelen ügyben, mivel az a büntetőügyekben tett névtelen nyilatkozatokra vonatkozik, míg a jelen ügy tárgya a versenyjog alapján bírság kiszabására irányuló eljárás.

37     Ezenfelül a Bizottság előadja, hogy a védelemhez való jog megsértését csak akkor lehet figyelembe venni, ha az Elsőfokú Bíróság az elé terjesztett bizonyítékot olyan információk alapján értékelte, amelyekkel kapcsolatban a félnek nem állt módjában, hogy védekezést terjesszen elő. Ugyanakkor a Mannesmann nyilatkozhatott volna a Bizottság által a vitatott határozat 121. és 122. preambulumbekezdésében a kérdéses irat hitelességével kapcsolatban kifejtett érvekre vonatkozóan. Ezen túlmenően e dokumentum szerzőjének, valamint a dokumentumot a Bizottsághoz eljuttató, az eljárásban nem fél személynek ismeretlen volta nem akadályozta a fellebbezőt abban, hogy a hivatkozott dokumentum tartalmának valószínűségét és relevanciáját megvizsgálja.

38     A Bizottság hozzáteszi, hogy az Elsőfokú Bíróság csak korlátozott megbízhatóságot ismert el e dokumentum tekintetében, éppen azért, mert a létrehozásának körülményei nagyrészt ismeretlenek. Amennyiben az Elsőfokú Bíróság mégis elismerte, hogy e dokumentum rendelkezik némi bizonyító erővel, ez azért volt, mert olyan különös információkat tartalmazott, amelyek egybeestek más dokumentumokban található információkkal.

39     Végül a Bizottság előadja, hogy még amennyiben nem is lett volna jogosult a hivatkozott dokumentumot terhelő bizonyítékként felhasználni, ez a körülmény semmit nem változtatott volna a jogsértéseknek a vitatott határozat 1. és 2. cikkében történő megállapításán. Ugyanis bizonyos, a Bizottság által a védelemhez való jog megsértésével felhasznált dokumentumok kizárása csak abban az esetben bír jelentőséggel, ha a Bizottság által meghatározott kifogásokat csak e dokumentumokra hivatkozással lehet bizonyítani, ami a jelen ügyben nem áll fenn.

 A Bíróság álláspontja

40     A Bíróság elismerte azon közösségi jogi általános elvet, amely szerint mindenkinek joga van a tisztességes eljáráshoz (a C‑185/95. P. sz., Baustahlgewebe kontra Bizottság ügyben 1998. december 17‑én hozott ítélet [EBHT 1998., I‑8417. o.] 20. és 21. pontja, a C‑174/98. P. és C‑189/98. P. sz., Hollandia és Van der Wal kontra Bizottság ügyben 2000. január 11‑én hozott ítélet [EBHT 2000., I‑1. o.] 17. pontja, valamint a C‑341/04. sz. Eurofood IFSC ügyben 2006. május 2‑án hozott ítélet [EBHT 2006., I‑3813. o.] 65. pontja).

41     Azt is kimondta a Bíróság, hogy ezen elv azon alapvető jogokból fakad, amelyek a közösségi jog általános elveinek részét képezik, és amelyeknek betartását a Bíróság a tagállamokban közös alkotmányos hagyományokból, valamint különösen az EJEE útmutatásaiból merítve biztosítja (a fent hivatkozott Eurofood IFSC‑ítélet 65. pontja).

42     Ugyanakkor − amint azt a Bizottság helyesen előadta − az Emberi Jogok Európai Bíróságának a fellebbező által hivatkozott ítélkezési gyakorlata a jelen ügyben nem meghatározó. Ugyanis − amint azt a főtanácsnok indítványának 54‑56. pontjában kifejtette − ez az ítélkezési gyakorlat különösen a büntetőjogi eljárásokban felhasznált tanúvallomásokra vonatkozik, míg a jelen ügy az EK 81. cikk alkalmazására vonatkozó eljárásban előterjesztett írásos dokumentumra vonatkozik. A közösségi versenyjogi ügyekben ugyanakkor a tanúvallomások csak másodlagos szerepet játszanak, míg az írásos dokumentumoknak központi szerepe van.

43     Amint azt a főtanácsnok az indítványának 57‑60. pontjában kifejtette, a közösségi versenyjogi ügyekben a bizonyítást az jellemzi, hogy a megvizsgált dokumentumok gyakran üzleti titkokat vagy más nyilvánosságra nem hozható, vagy csak szigorú korlátok mellett nyilvánosságra hozható információkat tartalmaznak.

44     A versenyellenes magatartások Bizottság általi vizsgálatára vonatkozó e különös feltételek mellett, azt az elvet, amely szerint mindenkinek joga van a tisztességes eljáráshoz, nem lehet úgy értelmezni, hogy automatikusan ki kell zárni a bizonyításból azon terhelő bizonyítékokat tartalmazó dokumentumokat, amelyekben bizonyos információk bizalmas jellegét meg kell őrizni. Ilyen bizalmas információ lehet a dokumentum szerzőjének vagy az azt a Bizottság részére eljuttató személynek a személyazonossága.

45     A fenti megfontolásokra tekintettel az Elsőfokú Bíróság jogszerűen mondta ki ítéletében:

„84      [… ] ami a piacfelosztási kulcs-dokumentumnak a vitatott határozat 1. cikkében említett jogsértés bizonyítására történő felhasználását illeti, hogy a közösségi jogban érvényesülő elv a bizonyítékok szabad értékelésének elve, és az egyetlen fontos tényező, amelyet meg kell vizsgálni, a bizonyítékok hitelessége […]. Ezenkívül szükség lehet arra, hogy a Bizottság védje informátorainak névtelenségét […], és önmagában e névtelenség alapján nem lehet a Bizottságot arra kötelezni, hogy ne használja fel a birtokában lévő bizonyítékokat.

85      Bár a Mannesmann érvelése lényeges lehet a piacfelosztási kulcs-dokumentum hitelességének és így bizonyító erejének megítélésekor, e dokumentum nem tekinthető olyan fel nem használható bizonyítéknak, amelyet az aktából el kellene távolítani.”

46     Ezen túlmenően a megtámadott ítéletből következik, hogy az Elsőfokú Bíróság értékelése során figyelembe vette a piacfelosztási kulcs-dokumentum hitelességét és ismeretlen eredetét. A megtámadott ítélet 86. pontjában kimondta, hogy „amennyiben a Mannesmann e dokumentum felhasználhatóságát érintő érveléséből annak hitelességére vonatkozó kifogást vezet le, meg kell állapítani, hogy a dokumentum hitelességét tagadhatatlanul csökkenti az, hogy nagymértékben ismeretlen körülmények között íródott, és a Bizottság állításai e tekintetben nem ellenőrizhetők”.

47     Ezenfelül az Elsőfokú Bíróság elismerte, hogy olyan ismeretlen eredetű bizonyíték, mint a piacfelosztási kulcs-dokumentum önmagában nem bizonyíthatja a közösségi versenyjogi jogsértés fennállását. A megtámadott ítélet 87. pontjában ugyanis csak azt mondta ki, hogy „amennyiben a piacfelosztási kulcs-dokumentum más dokumentumokban, különösen Pierre Verluca nyilatkozataiban lévőkkel megegyező, konkrét információkat tartalmaz, úgy kell tekinteni, hogy e bizonyítékok egymást erősítik”. Az Elsőfokú Bíróság már a hivatkozott ítélet 81. és 82. pontjában kiemelte, hogy a piacfelosztási kulcs-dokumentum egy bizonyítékrendszer része volt, és csak kiegészítő jelentőséggel bírt. Ez az értékelés ugyanezen ítélet 94. pontjában is visszatér, ahol az Elsőfokú Bíróság kimondta, hogy a hivatkozott dokumentumnak csak „a Bizottság által felhasznált összevágó bizonyítékok keretében” marad némi bizonyító ereje „Pierre Verluca nyilatkozatai néhány lényeges megállapításának alátámasztására”.

48     Figyelemmel az Elsőfokú Bíróság által a piacfelosztási kulcs-dokumentum bizonyító erejével kapcsolatban megállapított korlátokra, azt a következtetést kell levonni, hogy semmilyen jogi tévedés nem történt e dokumentum bizonyítékként való elfogadhatóságának és hasznosságának elemzése során.

49     Végül nem vitatott, hogy a Mannesmann állást foglalhatott a piacfelosztási kulcs-dokumentum bizonyító erejével kapcsolatban, és előadhatta e dokumentum bizonyító ereje elleni érveit, figyelemmel annak ismeretlen eredetére.

50     A fentiekre figyelemmel az első jogalapot el kell vetni, anélkül hogy dönteni kellene arról a kérdésről, hogy a Mannesmann hivatkozott‑e lényegében az Elsőfokú Bíróság előtt a tisztességes eljáráshoz való jogra, illetve hogy a Mannesmann a jelen ügyben hivatkozhatott‑e a Chartára, amelyet a vitatott határozat elfogadását követően hirdettek ki.

 Az EK 81. cikknek a vitatott határozat 2. cikkére történő téves alkalmazására vonatkozó második jogalapról

 A felek érvei

51     A Mannesmann álláspontja szerint az Elsőfokú Bíróság tévesen állapította meg a vitatott határozat 2. cikkében foglalt versenyjogi jogsértés fennállását. A Bizottság nem bizonyította azt, hogy a közte és Corus között létrejött szállítási szerződés megkötésével 1993‑ban a Mannesmann horizontális megállapodást kötött volna a Valloureckel és a Dalmine‑nal, illetve hogy e vállalkozásokkal összehangolta volna magatartását. Különösen azt nem bizonyította, hogy a Mannesmann‑nak tudomása lett volna a Corus és a Vallourec, illetve a Corus és a Dalmine között létrejött szállítási szerződésekről, valamint a Vallourec állítólagos átfogó tervéről. Az Elsőfokú Bíróság megerősítette a Bizottság erre vonatkozó téves és hiányos bizonyítását.

52     Az Elsőfokú Bíróság egyébiránt tévedett azzal, hogy nem vette figyelembe azt a tényt, hogy a kérdéses szállítási szerződéseket nem ugyanazon időpontban kötötték, továbbá annak megállapításával, hogy azok relatíve hosszú időtartama bizonyította a horizontális megállapodás fennállását, valamint azon döntésével, hogy semmilyen mentesség nem volt alkalmazható a jelen ügyben.

53     Ez utóbbi kérdéssel kapcsolatban a fellebbező megjegyzi, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen vetette el a Szerződés 81. cikke (3) bekezdésének a vertikális megállapodások és összehangolt magatartások csoportjaira történő alkalmazásáról szóló, 1999. december 22‑i 2790/1999/EK bizottsági rendeletnek (HL L 336., 21. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 364. o.) a Corus és a Mannesmann közötti vertikális kapcsolatokra való alkalmazhatóságára vonatkozó érveit. Az Elsőfokú Bíróság továbbá elmulasztotta a Szerződés [81]. cikke (3) bekezdésének a kizárólagos forgalmazási megállapodások egyes csoportjaira történő alkalmazásáról szóló, 1983. június 22‑i 1983/83/EGK bizottsági rendelet (HL 1983. L 173., 1. o.), valamint a Szerződés [81]. cikke (3) bekezdésének a kizárólagos beszerzési megállapodások bizonyos csoportjaira való alkalmazásáról szóló, 1983. június 22‑i 1984/83/EGK bizottsági rendelet (HL L 173., 5. o.) figyelembevételét, és ezek alapján az EK 81. cikk (1) bekezdésének a Mannesmann és a Corus közötti szerződésre történő alkalmazásának elvetését.

54     A Bizottság előadja, hogy ez a jogalap elfogadhatatlan, mivel a tényállás értékelésére vonatkozik. Emellett, még amennyiben e jogalap elfogadható és megalapozott is lenne, ez nem vezethetne a megtámadott ítélet hatályon kívül helyezéséhez és a vitatott határozat megsemmisítéséhez, kivéve a hivatkozott határozat 2. cikke tekintetében.

 A Bíróság álláspontja

55     Emlékeztetni kell arra, hogy fellebbezés keretében a Bíróságnak nincs hatásköre a tényállás megállapítására és fő szabályként az Elsőfokú Bíróság által az e tényállás alátámasztására elfogadott bizonyítékok vizsgálatára. Amennyiben e bizonyítékokhoz szabályszerűen jutottak hozzá, és a bizonyításra, valamint a bizonyítási teherre vonatkozó szabályokat tiszteletben tartották, kizárólag az Elsőfokú Bíróság feladata az elé terjesztett bizonyítékok bizonyító erejének értékelése (a C‑7/95. P. sz., Deere kontra bizottság ügyben 1998. május 28‑án hozott ítélet [EBHT 1998., I‑3111. o.] 22. pontja). Ez az értékelés ezért – az Elsőfokú Bíróság elé terjesztett bizonyítékok elferdítését kivéve − nem minősül a Bíróság felülvizsgálata alá tartozó jogkérdésnek (a C‑53/92. P. sz., Hilti kontra Bizottság ügyben 1994. március 2‑án hozott ítélet [EBHT 1994., I‑667. o.] 42. pontja és a C‑204/00. P., C‑205/00. P., C-211/00. P., C-213/00. P., C-217/00. P. és C‑219/00. P. sz., Aalborg Portland és társai egyesített ügyekben 2004. január 7‑én hozott ítélet [EBHT 2004., I‑123. o.] 49. pontja).

56     Fontos megjegyezni, hogy a vitatott határozat 2. cikkében megállapított jogsértés fennállásának vizsgálata során az Elsőfokú Bíróság megállapította a tényállást, amelynek a fellebbezési eljárásban való felülvizsgálata kívül esik a Bíróság hatáskörén. Következésképpen – a bizonyítékok elferdítésének, lényeges pontatlanságnak, továbbá a bizonyítási teherre és a bizonyításra vonatkozó szabályok megsértésének megállapítása hiányában – elfogadhatatlanság miatt el kell vetni a fellebbezőnek azon kérdésekre vonatkozó érvelését, hogy egyrészt horizontális megállapodást kötött‑e vagy összehangolt magatartást gyakorolt‑e a Valloureckel és a Dalmine‑nal, másrészt hogy volt‑e tudomása az ezen vállalkozások között megkötött szerződésekről vagy a Vallourec átfogó tervéről. Ugyanez vonatkozik arra az érvelésére, amely szerint az Elsőfokú Bíróságnak bizonyos ténybeli körülményeket − mint például az ügy tárgyát képező szerződések időtartama, illetve az a tény, hogy azokat nem azonos időpontban kötötték – másképpen kellett volna értékelnie.

57     Az 1983/83 rendeletet és az 1984/83 rendeletet illetően meg kell jegyezni, hogy azokra először a fellebbezési szakban hivatkoztak. A fenti rendeletekre alapított érvek tehát elfogadhatatlanok.

58     Amennyiben a fellebbező a 2790/1999 rendeletre hivatkozik, elegendő megállapítani, hogy az Elsőfokú Bíróság helyesen mondta ki a megtámadott ítélet 171. pontjában, hogy „e rendelet nem alkalmazható közvetlenül a jelen ügyben, mivel a Bizottság a vitatott határozatot 1999. december 8‑án fogadta el, és annak 2. cikke − a Mannesmann tekintetében − az 1993 és 1997 közti időszakra vonatkozik, amely megelőzi a 2790/1999 rendelet vonatkozó rendelkezéseinek 2000. június 1‑jei hatálybalépését”. Ugyanezen ítélet 172. pontjában az Elsőfokú Bíróság szintén jogszerűen hozzátette, hogy „amennyiben e rendelet mégis segítséget nyújthat a jelen ügyben, mivel Bizottságnak a vertikális megállapodások kevéssé versenykorlátozó jellegével kapcsolatos 1999. decemberi álláspontjára utal, meg kell jegyezni, hogy e rendelet az EK 81. cikk (3) bekezdését alkalmazza. A 17. rendelet 4. cikkéből azonban az következik, hogy a vállalkozások közötti megállapodások nem részesülhetnek az előbbi rendelkezés szerinti egyedi mentességben, csak ha e célból bejelentették azokat a Bizottságnak, ami nem történt meg a jelen ügyben”.

59     A fentiekből következően a második jogalapot − részben mint elfogadhatatlant, részben mint megalapozatlant − el kell vetni.

 Az egyenlő bánásmód elvének megsértésére vonatkozó harmadik jogalapról

 A felek érvei

60     A Mannesmann előadja, hogy az Elsőfokú Bíróság megsértette az egyenlő bánásmód elvét azzal, hogy az engedékenységi közlemény alapján nem csökkentette a rá kiszabott bírságot.

61     E tekintetben a Mannesmann előadja, hogy Bert Becher nyilatkozatával hozzájárult a tényállás megállapításához, továbbá nem vitatta a kifogásközlésben megállapított tényeket. Megjegyzi, hogy a Vallourec együttműködés címén 40%‑os bírságcsökkentést kapott, mivel Pierre Verluca nyilatkozatai révén hozzájárult a tényállás megállapításához, míg a Dalmine 20%‑os csökkentésben részesült azért, mert nem vitatta a tényállást. Egyenlőtlen bánásmódnak minősül az, hogy a Mannesmann esetében nem csökkentették a bírságot.

62     A fellebbező vitatja az Elsőfokú Bíróságnak a jelen ítélet 7. pontjában hivatkozott, az 1998. május 15‑i határozat ellen benyújtott keresete hatályára vonatkozó értékelését is.

63     Mindenekelőtt előadja, hogy a megtámadott ítéletnek a fenti keresettel kapcsolatos indokolása a jelen ügyben nem releváns.

64     Az Elsőfokú Bíróság egyébként téves következtetéseket vont le az 1998. május 15‑i határozattal kapcsolatos eljárás lezárásából. E tekintetben a fellebbező megjegyzi, hogy csak akkor egyezett bele az Elsőfokú Bíróság ítélete elleni fellebbezése visszavonásába, amikor megállapodott a Bizottsággal abban, hogy az visszavonja az információkéréseket.

65     A Mannesmann emlékeztet arra is, hogy az 1998. május 15‑i határozat ellen benyújtott keresetét részben megalapozottnak találták. Végül megjegyzi, hogy ellentétben az Elsőfokú Bíróság által a megtámadott ítéletben megállapítottakkal, az információkérések teljesítésének megtagadása nem róható fel neki.

66     A Bizottság álláspontja szerint a jelen jogalap a tényállás értékelésére vonatkozik, és ezért elfogadhatatlan. A Bizottság e tekintetben kiemeli, hogy a fellebbező nem hivatkozik arra, hogy az Elsőfokú Bíróság elferdítette a tényeket és bizonyítékokat a megtámadott ítélet 309. pontjában annak megállapításával, hogy az ügyben a Mannesmann nem igazolta, hogy együttműködése ténylegesen elősegítette a Bizottság feladatát, amely a közösségi versenyszabályok megsértésének megállapításából és a szankció kiszabásából áll.

67     A jogalap érdemét illetően a Bizottság előadja, hogy az Elsőfokú Bíróság jogszerűen állapította meg a megtámadott ítélet 302‑305. pontjában, hogy a Mannesmann által a Bizottságnak átadott információ nem hasonlítható össze a Vallourec által szolgáltatottal, továbbá, hogy a Dalmine‑nal ellentétben a Mannesmann nem jelezte kifejezetten, hogy nem vitatja a tényeket.

 A Bíróság álláspontja

68     Emlékeztetni kell arra, hogy a fellebbezés keretében a Bíróság méltányossági okból nem helyettesítheti saját értékelésével az Elsőfokú Bíróságét, amely teljes körű bírói felülvizsgálati jogkörében dönt a vállalkozásokra a közösségi versenyjog megsértése miatt kiszabott bírságok összegéről, ugyanakkor e hatáskör gyakorlása a hivatkozott bírságok összegének megállapítása során nem járhat az EK 81. cikk (1) bekezdése szerinti megállapodásban vagy összehangolt magatartásban részt vevő vállalkozások közötti hátrányos megkülönböztetéssel (a C‑291/98. P. sz., Sarrió kontra Bizottság ügyben 2000. november 16‑án hozott ítélet [EBHT 2000., I‑9991. o.] 96. és 97. pontja, valamint a C‑238/99. P., C‑244/99. P., C‑245/99. P., C‑247/99. P., C‑250/99. P., C‑252/99. P. és C‑254/99. P. sz., Limburgse Vinyl Maatschappij és társai kontra Bizottság ügyekben 2002. október 15‑én hozott ítélet [EBHT 2002., I‑8375. o.] 617. pontja).

69     Ugyanakkor a fellebbezésben elő kell adni azokat a jogi érveket, amelyek kifejezetten alátámasztják az egyenlő bánásmód elvének megsértésére vonatkozó jogalapot, különben a hivatkozott jogalap elfogadhatatlan (a fent hivatkozott Limburgse Vinyl Maatschappij és társai kontra Bizottság ítélet 618. pontja).

70     Meg kell állapítani, amennyiben a fellebbező vitatja az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 301. pontjában tett megállapításait annak 297‑300. pontjában kifejtett indokok miatt, amely szerint a „Bert Becher által szolgáltatott információ hasznossága csak abból ered, hogy bizonyos mértékig alátámasztja Pierre Verluca nyilatkozatait, amelyek már korábban a Bizottság birtokában voltak, következésképpen ezen információk közlése nem járult hozzá jelentősen a Bizottság feladatainak ellátásához, és így nem indokolja a bírságcsökkentést együttműködés címén”, az érvelése a tényállásra vonatkozik, és ezért azt el kell vetni mint elfogadhatatlant. Nem a Bíróság feladata a jelen fellebbezés keretében annak vizsgálata, hogy az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 302. pontjában szereplő megállapításait ellenőrizze, amelyek szerint a „Mannesmann által [a kifogásközlés] megküldése előtt a Bizottságnak átadott információ nem hasonlítható össze a Vallourec által szolgáltatottal”, továbbá hogy „[e]zen információk önmagukban mindenesetre nem indokolják a kiszabott bírság összegének csökkentését az engedékenységi közlemény alapján”.

71     Ezen túl ami a Dalmine által tanúsított együttműködéssel való összehasonlítást illeti, az Elsőfokú Bíróság kimondta a megtámadott ítélet 303–305. pontjában, hogy „az engedékenységi közlemény D.2. pontja értelmében a vállalkozás akkor részesülhet a bírság mérséklésének kedvezményében a tények nem vitatása címén, ha a kifogásközlésről való tudomásszerzést követően kifejezetten tájékoztatja a Bizottságot arról, hogy nem vitatja a tényeket”. Az Elsőfokú Bíróság fenti megállapítása megfelel a Bíróság ítélkezési gyakorlatának, amely szerint különbséget kell tenni a jogsértés kifejezett elismerése, valamint a jogsértés vitatásának puszta hiánya között, amely nem segíti elő a Bizottság azon feladatát, hogy a közösségi versenyjogba ütköző jogsértéseket felfedje és szankcionálja (a C‑65/02. P. és C‑73/02. P. sz., ThyssenKrupp kontra Bizottság ügyben 2005. július 14‑én hozott ítélet [EBHT 2005., I‑6773. o.] 58. pontja). Ezért a fellebbező általi ilyen kifejezett elismerés hiányában, a Dalmine‑hoz képest vele szemben tanúsított hátrányos megkülönbözetésre vonatkozó érvet mint megalapozatlant el kell vetni.

72     A Mannesmann által a Bizottság a 17. rendelet 11. cikkének (5) bekezdése szerinti határozata ellen benyújtott keresettel kapcsolatban az Elsőfokú Bíróság megállapította a megtámadott ítélet 310. és 311. pontjában, hogy bár a „Mannesmann intézkedése, amellyel megtámadta az 1998. május 15‑i határozat jogszerűségét, természetesen teljes mértékben jogszerű volt, és nem tekinthető az együttműködés hiányára utaló jelnek”, ugyanakkor az erre vonatkozó keresetét nagyrészt arra hivatkozással utasította el az Elsőfokú Bíróság a fent hivatkozott Mannesmannröhren‑Werke kontra Bizottság ügyben 2001. február 20‑én hozott ítéletével, hogy „a Mannesmann által megtagadott információk nagy részét a Bizottság jogszerű módon kérte”.

73     Ilyen körülmények között az Elsőfokú Bíróság jogszerűen állapította meg a megtámadott ítélet 312. pontjában, hogy „a Mannesmann jogellenes magatartása miatt a Bizottság soha nem rendelkezett számos olyan információval, amelyet jogszerűen kért a Mannesmanntól a közigazgatási eljárás során”, és így „a Mannesmann‑nak a közigazgatási eljárás során tanúsított magatartása, azt teljességében nézve, nem tekinthető hatékony együttműködésnek a jelen ügyben”. Ezt a következtetést nem gyengíti az a tény, hogy a Mannesmann által a fent hivatkozott 2001. február 20‑i Mannesmannröhren‑Werke kontra Bizottság ítélet ellen benyújtott fellebbezést a törölték a felek közötti megállapodásra tekintettel.

74     A fentiekre tekintettel a harmadik jogalapot is el kell vetni.

75     Mivel a fellebbező által előadott jogalapok egyikét sem lehet elfogadni, a fellebbezést el kell utasítani.

 A költségekről

76     Az eljárási szabályzat 122. cikkének 1. §‑a alapján, ha a fellebbezés megalapozatlan, a Bíróság határoz a költségekről. Az említett eljárási szabályzat 69. cikkének 2. §‑a alapján, amelyet ugyanezen szabályzat 118. cikke értelmében a fellebbezési eljárásban is alkalmazni kell, a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. A Mannesmannt, mivel pervesztes lett, a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.

A fenti indokok alapján a Bíróság (első tanács) a következőképpen határozott:

1)      A fellebbezést elutasítja.

2)      A Salzgitter Mannesmann GmbH-t kötelezi a költségek viselésére.

Aláírások

---

* Az eljárás nyelve: német.