DÁMASO RUIZ-JARABO COLOMER

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2004. július 15.(1)

C‑106/03. P. sz. ügy

Vedial SA

kontra

Belső Piaci Harmonizációs Hivatal

(védjegyek és formatervezési minták)(OHIM)

„Fellebbezés – Közösségi védjegy – HUBERT ábrás és szóvédjegy – A SAINT‑HUBERT 41 nemzeti szóvédjegy jogosultjának felszólalása – A diszpozitivitás elvének megsértése – Az összetéveszthetőség fogalmának megsértése”

 Bevezetés

1.        Ebben az ügyben különös jelentősége van a diszpozitivitás elvének bizonyos, a közösségi védjegyekkel kapcsolatos eljárásokban való alkalmazási köre meghatározásának, különösen az Elsőfokú Bíróság előtti eljárásokban, amelyekben egy védjegy lajstromozása elleni felszólalási eljárásban megkérdőjeleződik valamely közigazgatási határozat érvényessége.

 A jogvita előzményei

2.        1996. április 1‑jén a France Distribution, egy emerainville-i (Franciaország) székhelyű társaság, a 40/94/EK rendeletnek(2) megfelelően védjegybejelentést nyújtott be a Belső Piaci Harmonizációs Hivatalhoz (védjegyek és formatervezési minták) (a továbbiakban: OHIM), az alábbi összetett (szóból és ábrából álló) megjelölés tekintetében:

3.        A Nizzai Megállapodás(3) 29., 30. és 42. osztályába tartozó – a védjeggyel jelölni kívánt – áruk árujegyzéke a következő:

–       29. osztály: „Hús, hentesáruk, hal-, baromfi- és vadhús; húskivonatok; tartósított, szárított és főzött gyümölcsök és zöldségek; zselék, lekvárok (dzsemek); tojások, tojástermékek általában; tej és tejtermékek; konzervek, tartósított vagy fagyasztott gyümölcsök és zöldségek; savanyúságok”;

–        30. osztály: „Kávé, tea, kakaó, cukor, rizs, tapióka, szágó, kávépótló szerek; lisztek és más gabonakészítmények, kenyér, péksütemények és cukrászsütemények, fagylaltok; méz, melaszszirup; élesztő, sütőporok; só, mustár; ecet, fűszeres mártások; fűszerek; jég”;

–        42. osztály: „Szállodai és éttermi szolgáltatások”.

4.        Ezt a bejelentést a Közösségi Védjegyértesítő 22/97., 1997. október 6‑i számában tették közzé.

5.        A bejelentett védjeggyel szemben 1998. január 6‑án a hatályon kívül helyezés iránti keresetet benyújtó Vedial SA, egy ludres-i (Franciaország) székhelyű társaság, a 40/94 rendelet 42. cikke alapján felszólalást terjesztett elő a védjegybejelentésben szereplő áruk egy részére vonatkozóan, nevezetesen a 29. osztályba tartozó „tej és más tejtermékek”, valamint a 30. osztályba tartozó „ecet és fűszeres mártások” tekintetében.

A hivatkozott korábbi védjegy a Franciaországban 1 552 214 lajstromszámmal bejegyzett, a 29. osztályba tartozó „vaj, étkezési zsírok, sajtok és mindenféle tejtermék” jelölésére vonatkozó „SAINT-HUBERT 41” szóvédjegy.

6.        1999. december 1-jei határozatában az OHIM felszólalási osztálya elutasította a felszólalást, arra hivatkozva, hogy francia területen, ahol a korábbi védjegy a 40/94 rendelet 8. cikke (1) bekezdésének b) pontja alapján oltalom alatt áll, a fogyasztóknál nem áll fenn az összetévesztés veszélye.(4)

7.        2000. január 31‑én a 40/94 rendelet 59. cikke alapján a Vedial fellebbezést nyújtott be az OHIM-hoz a felszólalási osztály határozata ellen. Kérelmének alátámasztására több dokumentumot mellékelt a védjegy Franciaországban való közismertségének bizonyítására.

8.        2001. március 9‑i határozatával az OHIM első fellebbezési tanácsa elutasította a fellebbezést.

9.        Az említett tanács a 40/94 rendelet 8. cikke (1) bekezdése b) pontjának alkalmazása vonatkozásában megalapozottnak találta a felszólalási osztály határozatát, mert bár nagyfokú hasonlóság van a szóban forgó áruk között, és az említett rendelkezés alkalmazása céljából figyelembe vehető a kérelmező által hivatkozott korábbi védjegy közismertsége, az érintett fogyasztók tekintetében nem áll fenn az összetévesztés veszélye, mert az ütköző megjelölések nem mutatnak túlságosan nagy hasonlóságot.

 A megtámadott ítélet

10.      2001. május 23‑án a Vedial megsemmisítés iránti keresetet nyújtott be az Elsőfokú Bírósághoz. Ez a kereset egyetlen jogalapra hivatkozott, nevezetesen az összetéveszthetőség fogalmának a 40/94 rendelet 8. cikke (1) bekezdése b) pontja szerinti megsértésére.

11.      A Vedial kontra OHIM ügyben 2002. december 12‑én hozott ítéletében(5) az Elsőfokú Bíróság elutasította a fellebbezést.

12.      Az Elsőfokú Bíróság előzetes jelleggel az OHIM azon érvelését vizsgálta, amelyben az bírálta a felszólalási osztály határozatát, megállapítva, hogy a felszólalási osztálynak nem volt hatásköre elismerni a korábbi védjegy franciaországi közismertségét, mivel a Vedial a felszólalási osztály által erre megadott határidőn belül nem terjesztett elő bizonyítékot az említett közismertség bizonyítására.

Ennek ellenére az OHIM véleménye szerint ez a hiányosság nem volt elegendő a megtámadott határozat megsemmisítéséhez.

13.      Kérelmében az OHIM arra kérte az Elsőfokú Bíróságot, hogy:

–        mondja ki, hogy a fellebbezési tanácsnak nem lett volna szabad elismernie a korábbi védjegy közismertségét;

–        hozzon döntést az összetéveszthetőség kérdésében, és kizárólag akkor helyezze hatályon kívül a megtámadott határozatot, ha e veszély fennállása bizonyított; valamint

–        rendelkezzen arról, hogy mindegyik fél maga viselje a saját költségeit.(6)

14.      Az Elsőfokú Bíróság véleménye szerint az OHIM kérése, miszerint a Bíróság mondja ki, hogy a fellebbezési tanácsnak nem lett volna szabad elismernie a korábbi védjegy közismertségét, olyan, mintha az OHIM a vitatott határozat megváltoztatását kérné.

Ennek ellenére az Elsőfokú Bíróság figyelembe vette a következőket: az OHIM nem vett részt félként a fellebbezési tanács előtti eljárásban; az OHIM, mint annak a határozatnak a kibocsátója, amelynek jogszerűségét vizsgálják, kizárólag alperesi minőségben szerepelhet; a fellebbezési tanácsok az OHIM-hoz tartoznak; és végül, ahhoz, hogy az OHIM inter partes eljárásban megtámadhassa a fellebbezési tanács határozatát, az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzatának lehetővé kellene tennie a többi, az Elsőfokú Bíróság előtti eljárásban beavatkozóként részt vevő fél számára is, hogy kérhessék a vitatott határozat hatályon kívül helyezését vagy megváltoztatását, akár olyan pontra vonatkozóan is, amely nem szerepelt az OHIM válaszbeadványában.

15.      Az Elsőfokú Bíróság ezért megállapította, hogy az OHIM-nak nem volt kereshetőségi joga – azaz nem kérhette a fellebbezési tanácsok határozatainak hatályon kívül helyezését vagy megváltoztatását –, és kérelmét elfogadhatatlannak minősítette.

16.      Ami a kereset lényegét illeti: a felperes fenntartotta, hogy a fellebbezési tanács határozata nem volt kellő figyelemmel az „összetéveszthetőség”-nek a Bíróság által értelmezett fogalmára, továbbá azt állította, hogy a korábbi védjegy önmagában erőteljes megkülönböztető képességgel bír, és hogy a fellebbezési tanács számos értékelési hibát vétett a szóban forgó védjegyek összehasonlításakor.

Ami pedig jelen esetben fontos hangzásbeli összehasonlítást illeti, a Vedial előadja, hogy a fellebbezési tanács nem állapította meg, hogy a megjelölések közötti hasonlóság az egymással ütköző védjegyek domináns elemeire vonatkozik.

17.      Az OHIM – saját részéről – úgy érvelt, hogy ha az Elsőfokú Bíróság megállapítaná, hogy a korábbi védjegy domináns összetevője a HUBERT keresztnév, akkor nehéz lenne tagadni, hogy a szóban forgó védjegyek összetéveszthetők. Másrészről viszont, ha az Elsőfokú Bíróság úgy vélné, hogy a korábbi védjegy nem kifejezetten megkülönböztető jellegű, és olyan egységet képez, amelynek nincs domináns összetevője, akkor a védjegyek közötti különbségek elegendőek lennének annak bizonyítására, hogy nem áll fenn az összetévesztés veszélye.

18.      Ítéletben az Elsőfokú Bíróság először is elismerte, hogy a fellebbezési tanács helyesen állapította meg, hogy a szóban forgó áruk egy része azonos, más része hasonló.

19.      Az Elsőfokú Bíróság ezután összehasonlította a két megjelölést, vizuális, hangzásbeli és fogalmi szempontból. Alapos elemzést követően arra a meggyőződésre jutott, hogy a megjelölések közötti vizuális, hangzásbeli és fogalmi különbségek elegendőek ahhoz, hogy célközönség általi észlelésekor kizárják az összetévesztés veszélyét.(7)

20.      Konkrétabban fogalmazva, a hangzásbeli elemzés kapcsán az Elsőfokú Bíróság a következőket állapította meg:

„…a fellebbezési tanács megállapította, hogy a korábbi védjegy hét fonémából áll, míg a bejelentett védjegy kettőből. Ezen kívül megállapította, hogy a korábbi védjegy esetében a hangsúly a franciában az első, a harmadik és az ötödik szótagra esik, a bejelentett védjegy esetében pedig a másodikra (a megtámadott határozat 31. pontja).

Meg kell állapítani, hogy a fellebbezési tanács hangzásbeli elemzése helytálló. A két megjelölés egyetlen közös eleme ugyanis a korábbi védjegyet (amely két szóból és egy számból áll) alkotó szókapcsolat második eleme. Ezért hangzásbeli szempontból a védjegyek eltérőek.”(8)

 Az Elsőfokú Bíróság előtti eljárás

21.      A Vedial által benyújtott fellebbezés 2003. március 7‑én érkezett a Bíróság Hivatalához.

A felperes és az OHIM írásbeli észrevételeket terjesztett elő. Tárgyalás megtartására nem került sor.

Az ügyet 2004. március 23‑án a Bíróság második tanácsa elé utalták, amely 2004. június 7‑én fejezte be az ügy vizsgálatát.

 A fellebbezés jogalapjainak elemzése

22.      Fellebbezésének alátámasztására a felperes elsődlegesen két jogalapra hivatkozik – és egy harmadikra másodlagosan.

 A z első fellebbezési jogalapról

23.      Az első jogalapjával a Vedial azt állítja, hogy az Elsőfokú Bíróság megsértette a diszpozitivitás elvét, amelynek értelmében a felek az ügy urai, és ők határozzák meg az eljárás tárgyát.

24.      A felperes szerint ezen elv értelmében, ha egy adott kérdésben nincs véleménykülönbség a felek között, a bíróság nem vizsgálhatja a kérdést, kivéve, ha a közrend érdekében ez kötelező számára.

25.      A Vedial azt állítja, hogy az Elsőfokú Bíróság előtti tárgyaláson a felek egyetértettek abban, hogy az ütköző megjelölések – legalábbis hangzásban –hasonlóak, valamint abban is, hogy fennáll az összetévesztés veszélye abban az esetben, ha nem kifogásolható a fellebbezési tanács azon véleménye, miszerint a „Saint‑Hubert 41” védjegy – Franciaországi közimertsége révén – jelentős megkülönböztető képességgel rendelkezik.

A fellebbezéssel megtámadott ítélet – azáltal, hogy a felek e kérdésben való egyetértése ellenére azt állapította meg, hogy a védjegyek között nincs hasonlóság – megsértette a diszpozitivitás elvét.

26.      Az OHIM-nak kétségei vannak a fenti elv közigazgatási eljárásokban – mint például a közösségi védjegyekkel kapcsolatos eljárásban – való alkalmazási körét illetően.

A szóban forgó eljárás sajátos jellegét mutatja egyébként, hogy az OHIM nem járhat el a fellebbezési tanács előtt abban az ügyben, amelynek tárgya a meghozott határozat jogszerűségének felülvizsgálata.

Ebben az ügyben az Elsőfokú Bíróság a felperes kérelmére megvizsgálta az összetéveszthetőség jogi fogalmát – anélkül, hogy a felek véleménye kötelező erejű lett volna az értelmezésére nézve.

Végezetül az OHIM kiemeli, hogy az Elsőfokú Bíróság előtt tett kijelentései nem jelentenek egyezséget. Ezen állításának alátámasztására két érvre hivatkozik: elsősorban arra, hogy az ő álláspontját látszik alátámasztani a fellebbezési tanács határozata, másodsorban pedig, hogy a France Distribution – az ellenérdekű fél az OHIM előtti eljárásban, és beavatkozó az Elsőfokú Bíróság előtti eljárásban – nem adta beleegyezését e tárgyban.

27.      Ezen indok elfogadásához meg kell állapítani:

–        hogy a diszpozitivitás elve milyen mértékben alkalmazható a felszólalási eljárás során az OHIM által hozott határozatok jogszerűségét vizsgáló bírósági eljárásokban, illetve hogy adott esetben

–        az ügyiratokból lehet-e ennek az elvnek a megsértésére következtetni.

28.      Az említett diszpozitivitás elvének nagy haszna van egyes eljárások meghatározott jellemzőjeként, különösen a polgári eljárásban, ahol az egyén önrendelkezési jogának elismerését tükrözi.(9) A feleket – mint az ügy urait –nemcsak az eljárás megindításának és megszüntetésének joga illeti meg, hanem az ügy tárgyának meghatározása is. Végső soron itt az egyén saját jogaival való rendelkezési joga tükröződik eljárási szinten, amely anyagi szinten a szerződési akarat elsődlegességében nyilvánul meg. Ezen elv végső bizonyítéka az, hogy a dolog jogosultja számára – akár lehetséges, akár vélt jogosult – meg kell hagyni annak lehetőségét, hogy jogait gyakorolja, vagyis hogy azokat jogi úton érvényesíthesse, követelhesse vagy lemondjon róluk, egészben vagy részben, elállás vagy egyezség útján – amivel összességében meghatározza a jogvitát.

29.      Ezzel szemben a bizonyítékok szolgáltatásának elve (Beibringungsgrundsatz), amely eltér a vele szoros kapcsolatban álló, megfelelően értelmezett diszpozitivitás elvétől,(10) azt jelenti, hogy a feleknek kell előterjeszteniük az üggyel kapcsolatos tények bizonyítékait, olyan formában és mértékben, ahogyan az az érdekeiket szolgálja, és a felek ezáltal meghatározzák így az ügy tárgyát és kötik a bíróságot, amely köteles az ügyben secundum allegata et probata partium dönteni.(11)

30.      A polgári eljárásjogban a diszpozitivitás elvére való sikeres hivatkozás érdekében meg kell állapítani egyrészről, hogy a peres fél a dominus litis, másrészről, hogy a jogvita tárgya azért nem hozzáférhetetlen.(12) Még a polgári jog is ismer olyan eseteket, amikor az egyén jogai mellett létezik olyan egyenértékű vagy predomináns közérdek, amely megváltoztatja, korlátozza vagy megsemmisíti ezen elv tényleges hatását. Tipikusan ez történik egyes családjogi esetekben, amelyekben az állam részvétele azt jelzi, hogy e jogviszonyok alakítása tekintetében a vita kikerül az egyén döntési köréből.(13)

31.      Semmi sem indokolja, hogy a közigazgatási jellegű – mint például az OHIM előtt indított – kereseteket kizárjuk ezen eljárásjogi alapelv alkalmazásából. Mindazonáltal az alapelv alkalmazása a konkrét eljárásban attól függ majd, hogy a felek milyen mértékben tudják érvényesíteni jogosultságukat azon dologgal vagy érdekkel kapcsolatban, amelyre a követelés vonatkozik, vagyis hogy valójában mennyire urai az eljárásnak.(14)

32.      Ahogyan azt a Bíróság elismerte: „[…] az a nemzeti jogelv, mely szerint egy polgári peres eljárásban a bírónak a jogalapokat hivatalból kell vagy lehet figyelembe vennie, annyiban korlátozott, hogy [a bírónak] tartania kell magát a jogvita tárgyához, és döntésének az elé tárt tényeken kell alapulnia. Ezt a korlátozást igazolja az az elv, mely szerint egy polgári peres eljárásban a kezdeményezés joga a feleket illeti meg, és a bíró csak kivételes esetekben, olyankor járhat el hivatalból, amikor beavatkozását a közérdek követeli meg. Ez az elv kifejezi a tagállamok nagy része által osztott, az állam és a magánszemély közötti viszonyra vonatkozó felfogást, védi a védekezéshez való jogot, és biztosítja az eljárás megfelelő lefolytatását, különösen azzal, hogy elhárítja az új jogalapok értékelésével járó késedelmet.”(15)

Ezzel az érveléssel a Bíróság a diszpozitivitás elvének a nemzeti jogbeli meglétét kívánta igazolni, annak érdekében, hogy felmentse a nemzeti bíróságokat az előttük indított eljárásokban azon kötelezettség alól, hogy azoknak hivatalból kelljen felvetniük a közösségi rendelkezések megsértésére vonatkozó jogalapot, lemondva ezáltal sajátos passzivitásukról. Mindazonáltal vitathatatlannak tűnik, hogy a diszpozitivitás elve a közösségi bíróságokra is vonatkozik, igaz, az előttük felmerülő ügyek sajátos jellegének megfelelően kiigazítva.

33.      Ennek az elvnek a hatályát világítja meg a Bíróság eljárási szabályzatának 77. cikkében foglalt azon lehetőség, hogy a felek egyezséggel rendezhetik a jogvitát, vagy lemondhatnak a követeléseikről. Ebben az esetben az elnök azonnal rendelkezik arról, hogy az ügyet töröljék a nyilvántartásból.

Az eljárási szabályzat csak a megsemmisítés iránti kereseteknél (EK 230. cikk), és az intézményi döntéshozatal elmulasztásának megállapítása iránti kereseteknél (EK 232. cikk) zárja ki ezen elv általános alkalmazását, pontosan a kérdéses jogi aktusok objektív megítélése érdekében.

Ha a felperes a közösségi bíróságok előtt eláll keresetétől, az azzal a következménnyel jár, hogy az ügyet törlik a nyilvántartásból (az eljárási szabályzat 78. cikke).

Egyéb elemek – amelyek kisebb vagy nagyobb mértékben illusztrálják a szóban forgó elv Bíróság előtti aspektusait – például az eljárási szabályzatnak a kérelemben foglalt jogvita alakítására vagy a tagállami kötelezettségszegési kereseteknél a Bizottság kötelező előzetes véleményére vonatkozó rendelkezései; a jogvita tárgyának a fellebbezésben való megváltoztatásának tilalma (113. cikk 2. §); illetve az, hogy az eljárás további részében semmilyen új jogalapot nem lehet előterjeszteni, kivéve, ha az olyan jogi vagy ténybeli alapon nyugszik, amely kizárólag az eljárás folyamán merült fel (42. cikk 2. §).

Az előbbiekből következik, hogy a közösségi bíróságok is kötve vannak a felek által előterjesztett tényállási keretekhez és jogalapokhoz.

34.      Jelentőséggel bír viszont, hogy az eljárási szabályzat semmiféle általános rendelkezést nem tartalmaz az alperes beleegyezését illetően. A magyarázat talán abban rejlik, hogy a közösségi jogvitában szokatlan, hogy a bíróság előtt megjelenő felek teljes mértékben rendelkezzenek a jogvitáról.

Természetesen így van ez az előzetes döntéshozatali kérdéseknél is, amely tulajdonképpen egy bíróságok közötti párbeszéd. Csak a nemzeti bíróság vonhatja vissza az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet. Sem a kötelezettségszegési, sem a megsemmisítés iránti vagy a döntéshozatal elmulasztása miatti keresetek nem teszik lehetővé a beleegyezést.(16)

35.      Ebből következően viszont meg kell vizsgálni, hogy ezek a paraméterek alkalmazhatók‑e abban az eljárásban, amelyet az OHIM felszólalási eljárás során hozott, védjegyeket érintő határozatának vitatása iránt indítottak.

36.      A felek meghatározhatják‑e az ilyen jellegű jogvita tárgyát?

Ahhoz, hogy ezt a kérdést – ha csak absztrakt módon is – meg tudjuk válaszolni, tudnunk kell, hogy a felek egyszerű érdekein túl felmerülnek‑e egyéb jogi érdekek is.

37.      A Bíróságnak a védjegy szerepére vonatkozó állandó joggyakorlatából kiindulva arra kell következtetnünk – még ha csak ideiglenesen is –, hogy a szellemi tulajdonjog ezen eszköze nem csupán a védjegyjogosult vállalkozásokat védi; a Bíróság mindig is azon állásponton volt, hogy a védjegy alapvető szerepe „garantálni a fogyasztó, illetve a végső felhasználó számára az áru vagy a szolgáltatás eredetének azonosíthatóságát, lehetővé téve számára, hogy az adott árut vagy szolgáltatást az esetleges összetévesztés veszélye nélkül meg tudja különböztetni a más eredetű árutól vagy szolgáltatástól”, hozzátéve azt is, hogy „ahhoz, hogy a védjegy a Szerződés által megteremteni szándékozott torzításmentes verseny rendszerében betölthesse alapvető szerepét, biztosítania kell, hogy az összes védjeggyel jelölt áru vagy szolgáltatás annak az egyetlen vállalkozásnak az ellenőrzése mellett készült vagy valósult meg, amely felelős ezek minőségéért”.(17)

38.      Annak a követelménynek az értelmezésekor, miszerint a védjegynek meghatározott megkülönböztető képességgel kell rendelkeznie, a Bíróság a 89/104 irányelv 5. cikke (1) bekezdésének b) pontjában(18) foglalt, a lajstromozás feltétlen kizáró okainak vizsgálata keretében kimondta, hogy ezen előírás konkrét célja annak biztosítása, hogy „a védjegy a lajstromoztatni kívánt árut képes legyen egy meghatározott vállalkozástól származó áruként azonosítani, és így képes legyen megkülönböztetni ezt az árut más vállalkozások áruitól”.(19)

39.      Ebből könnyen kikövetkeztethető, hogy létezik olyan közérdek, amely eltér a védjegyjogosult érdekétől, és amely ahhoz fűződik, hogy a megjelölés tájékoztassa a fogyasztót arról, hogy az áru egy meghatározott vállalkozástól származik. Ebben az esetben a közérdek az összetéveszthetőség elkerülését jelentené. Az összetéveszthetőség a rendelet 8. cikke (1) bekezdése b) pontjának megfelelően akkor merülne fel, ha egy adott piacon két azonos vagy hasonló védjegy jelölne olyan árukat, amelyek szintén azonosak vagy hasonlóak.

40.      Ez a megoldás, jóllehet vonzó, nem állja meg a helyét – tekintettel arra a módra, ahogy a közösségi jogalkotó a felszólalási eljárást rendezte.

41.      A 40/94 rendelet IV. címének 2., 3., és 4. fejezetében leírtaknak megfelelően: ha az OHIM megállapítja, hogy a lajstromozni kívánt megjelölés nem tartozik a feltétlen kizáró okok valamelyikének hatálya alá, elvégzi a kutatást az olyan közösségi védjegyekre, illetve korábbi bejelentésekre, amelyeknek jogosultjai a 8. cikk értelmében felszólalhatnak a lajstromozás ellen. A megfelelő nemzeti szervek ugyanezt teszik a területükön érvényes védjegyekre vonatkozóan.

42.      Az OHIM-nak ezek után meg kell hirdetnie a védjegybejelentést, és erről tájékoztatnia kell a közösségi és nemzeti kutatási jelentésben szereplő korábbi védjegyek jogosultjait.

43.      A rendelet 42. cikke értelmében azonban csak a korábbi védjegyek jogosultjai szólalhatnak fel az újabb megjelölés lajstromozása ellen a 8. cikkben foglalt okok alapján, amelyek között szerepel – a jelen jogvita tárgyát képező – összetéveszthetőség is. Ezt az eljárást sem az OHIM, sem a nemzeti hatóságok, sem más közintézmény nem indíthatja meg.

44.      Ha a korábbi védjegy jogosultja nem indítja meg ezt az eljárást, semmi sem akadályozza, hogy nemcsak a fogyasztók megtévesztésére alkalmas megjelölések kerüljenek bejegyzésre, hanem olyanok is, amelyek azonosak már korábban lajstromozott, hasonló áruk jelölésére szolgáló megjelölésekkel (a rendelet 8. cikkének (1) bekezdése a) pontja). A korábbi védjegy jogosultja tehát szabadon dönt arról, hogy él‑e felszólalási jogával.

45.      Ez a rendszer, amely kizárólagos jelleggel a magánjog szereplőire bízza a viszonylagos kizáró okok figyelembe vételét, egyes esetekben megakadályozza, hogy a védjegy betölthesse azt a szerepét, hogy a fogyasztó számára garantálja a valamely adott vállalkozástól való származását. Azonban abból kell kiindulni, hogy a jogalkotó – a kereskedelmi gyakorlat ismeretében – úgy döntött, hogy ez a rendszer valószínűleg hatékonyabb lesz a gyakorlatban, és az összetévesztés fent említett veszélyét – miután azt csekélynek ítélte – elfogadta.

46.      Ha a korábbi védjegy jogosultja a lajstromozás szakaszában szabadon dönthet arról, hogy gyakorolja‑e jogait, akkor következetlenség lenne, ha az ezt követő bírósági felülvizsgálati eljárásban ettől eltérő szempontokat alkalmaznának.

47.      Ebből következően kétségtelen, hogy a közösségi bíróság előtt a korábbi védjegy jogosultját ugyanaz a rendelkezési jog illeti meg, mint amely a megelőző közigazgatási eljárás során.

48.      Ezért amikor az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzata e jogosult beavatkozásáról rendelkezik, beavatkozói minőségére tekintettel ugyanazokat a jogokat és hatásköröket biztosítja számára, mint az alperesnek – nevezetesen az OHIM-nak – amely a vitatott határozat kibocsátója. Hasonló rendelkezés vonatkozik az újabb védjegy jogosultjára is, amikor az megtámadja a fellebbezési tanács által hozott, érdekeit sértő határozatot. A 134. cikk ugyanis úgy rendelkezik, hogy a fellebbezési tanács előtti eljárásban részt vevő felek – a felperes kivételével – beavatkozóként vehetnek részt az Elsőfokú Bíróság előtti eljárásban (1. §), továbbá, hogy ebben az esetben „ugyanolyan eljárási jogaik vannak, mint a feleknek. A beavatkozók támogathatják valamely fél kérelmeit, továbbá a felek által előterjesztettektől független kérelmeket és jogalapokat terjeszthetnek elő”(2. §).

49.      Mindebből világos, hogy a korábbi védjegy jogosultja – annak a jogállásnak megfelelően, amelyet a 40/94 rendelet biztosít számára a közigazgatási eljárásban – a bíróság előtti eljárásban is fenntartás nélkül gyakorolhatja felszólalási jogát.

50.      Egyébként a contrario az is kikövetkeztethető, hogy ez a jog az OHIM-ot nem illeti meg. Felperesi minősége korlátozott, és kimerül a szervezeti egysége – nevezetesen a fellebbezési tanácsa – által hozott határozat jogszerűségének védelmében. Az OHIM nem kérdőjelezheti meg e határozat érvényességét, –ahogyan ezzel kapcsolatban az Elsőfokú Bíróság helyesen érvelt a megtámadott ítéletben(20) –, még kevésbé illeti meg a jogvitával való rendelkezés joga, hiszen a 40/94 rendelet nem adja meg számára a 8. cikk szerinti viszonylagos kizáró ok alá eső valamely megjelölés lajstromozása elleni felszólalás lehetőségét.

51.      A korábban elmondottakat figyelembe véve ezt az első fellebbezési jogalapot el kell utasítani, a Bíróság előtti korábbi egyezség hatályának elemzése nélkül: az OHIM nem „az ügy ura”, ebből kifolyólag nem rendelkezik az e minőséghez kapcsolódó azon lehetőséggel sem, hogy részt vegyen a jogvita tárgyának meghatározásában.

 A második megsemmisítési jogalapról

52.      A második fellebbezési jogalap szerint – amely az elsőhöz hasonlóan elsődleges jogalap – az Elsőfokú Bíróságnak legalább el kellett volna rendelnie a szóbeli szakasz újbóli megnyitását, hogy a felek számára jelezze: az ütköző védjegyek hangzásbeli hasonlóságát illetően nem osztja a felek egyetértő véleményét.

53.      Ezt a jogalapot csak akkor lehetne elfogadni, ha bizonyítani lehetne, hogy az Elsőfokú Bíróság olyan érvekre alapította határozatát, amelyek nem állnak kapcsolatban a jogvitával. Például ha a rendelet 8. cikke (1) bekezdésének a) pontjára alapította volna a határozatát.

54.      Jelen esetben az Elsőfokú Bíróságot arra kérték, vizsgálja meg, hogy a fellebbezési tanács helyesen alkalmazta‑e az összetéveszthetőség fogalmát. Elég lenne annyit mondani, hogy a megtámadott ítélet 41. és azt követő pontjaiban foglalt érvelés érinti ezt a kérdést, és az Elsőfokú Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a fellebbezési tanács nem követett el semmilyen hibát, amikor kizárta a bejelentett és a korábbi védjegy közötti összetéveszthetőség lehetőségét.

Ami az állítólagos hangzásbeli hasonlóságot illeti, az Elsőfokú Bíróság csupán a fellebbezési tanács által alkalmazott kritériumok helyességét vizsgálta, és megállapította, hogy a szóban forgó védjegyek nem hasonlóak (a megtámadott ítélet 56. pontja), vagyis hogy azokat nem lehet azonosnak vagy hasonlónak tekinteni (62. pont), míg a fellebbezési tanács úgy ítélte, hogy a két megjelölés nem túlságosan hasonló (a határozat 33. pontja). E kifejezésbeli különbségek irrelevánsak, mivel a 8. cikk (1) bekezdés b) pontjának alkalmazása tekintetében nincs jogkövetkezményük, különösen azért, mert a fellebbezési tanács maga is abból a feltevésből indult ki – amelyhez később az Elsőfokú Bíróság is csatlakozott –, hogy a korábbi védjegy közismert volt Franciaországban.

55.      Az a tény – amint az a megtámadott ítéletben szerepel –, hogy az OHIM az Elsőfokú Bíróság előtti észrevételeiben eltért a fellebbezési tanács álláspontjától, azt állítva, hogy „ha a korábbi védjegyet valóban hírnévvel rendelkező védjegynek lehetne tekinteni, akkor meg kellene állapítani, hogy fennáll a bejelentett védjeggyel való összetévesztés veszélye” (31. pont), nem változtatja meg a jogvita keretét, amelyről – ahogyan azt az első jogalap magyarázatánál leírtam – az OHIM nem is rendelkezhet.

56.      Ezen okokból kifolyólag a második fellebbezési jogalapot el kell utasítani.

 A harmadik fellebbezési jogalapról

A harmadik fellebbezési jogalap, amelyet a felperes másodlagosként említ, arra vonatkozik, hogy a megtámadott ítélet tévesen alkalmazta a 40/94 rendelet 8. cikke (1) bekezdésének b) pontja szerinti „összetéveszthetőség” és „érintett vásárlóközönség” fogalmakat. A Vedial négy kifogást említ.

57.      Az első hiba az a – 62. pontban lévő – állítás, hogy a vásárlóközönség az igényelt és a korábbi védjeggyel jelölt árukat látva nem tulajdonítana azonos kereskedelmi származást a szóban forgó áruknak. A felperes szerint az összetéveszthetőség azt is magában foglalja, hogy arra lehet következtetni, hogy a vállalkozások gazdaságilag kapcsolódnak egymáshoz.

58.      Ez az érv a legjobb esetben sem működik. Attól a pillanattól kezdve, hogy az Elsőfokú Bíróság arra a meggyőződésre jutott a megtámadott ítélet 48. és 59. pontjában, hogy a megjelölések nem hasonlítanak egymáshoz (ahogyan azt a 65. pontban kifejezetten ki is mondja), nem lehet többé összetéveszthetőségről vagy – a felperes említette – asszociációról beszélni. E hasonlóság hiányában semmi értelme azt vizsgálni, hogy a vásárlóközönség azt gondolná‑e az újabb védjeggyel jelölt árukról, hogy azok a korábbi védjegy jogosultjához gazdaságilag kapcsolt vállalkozástól származnak.

Ezenfelül az elsőfokú ítélet kimondta – szintén a 62. pontban –, hogy „következésképpen nem áll fenn annak veszélye, hogy a célközönség gondolatban összeköti azokat az árukat, amelyeket a – különböző képzetet keltő – két védjegy külön-külön azonosít”.

59.      A második hiba a 63. pontban található, amely szerint „bár van azonosság és hasonlóság az ütköző védjegyek által jelölt áruk között, a megjelölések közötti vizuális, hangzásbeli és fogalmi különbségek elegendő alapot képeznek arra, hogy a célközönség észlelésénél ki lehessen zárni az összetéveszthetőséget”, míg a felperes szerint az lett volna a helyes eljárás, ha a szóban forgó megjelölés általános értékelését veszik alapul, és arról döntenek, hogy az azonosság vagy hasonlóság olyan mértékű‑e, hogy az összetévesztés veszélyével járhat.

60.      Ezt az érvelést – az első kifogásnál említettekhez hasonló okok miatt – el kell utasítani: az Elsőfokú Bíróság úgy vélte, hogy a megjelölések semmilyen hasonlóságot nem mutatnak, és a felperes nem tudta megfelelően cáfolni ezt a kiinduló feltevést. Következésképpen felesleges azt vizsgálni, hogy a két különböző megjelölés mely körülmények között adhatna alapot az összetéveszthetőségre.

61.      A harmadik hiba, amelyet a felperes a megtámadott ítéletben talált, a kölcsönös függőség szabályának helytelen alkalmazása. A Vedial szerint a Bíróságnak, amennyiben úgy ítélné meg, hogy az Elsőfokú Bíróság bizonyos – legalább hangzásbeli – hasonlóságot talált a megjelölések között, elő kellene írnia hogy ez az enyhe hasonlóság az áruk közötti azonossággal és a korábbi védjegy erőteljes megkülönböztető képességével kiegyenlítettnek tekintendő, és meg kellene állapítania, hogy fennállt az összetévesztés veszélye.

62.      A jogalap ezen része nyilvánvalóan megalapozatlan, mert téves feltevésen alapul, hiszen az Elsőfokú Bíróság sohasem állapította meg a megjelölések közötti állítólagos hangzásbeli hasonlóságot. Éppen ellenkezőleg: azt mondta, hogy az említett megjelöléseket nem lehet azonosnak vagy hasonlónak tekinteni (65. pont), és ezt a felperes sem vitatatta. Ezért a kérelem ezen részét el kell utasítani.

63.      Végül a Vedial azt kifogásolja, hogy a megtámadott ítélet 62. pontja sérti az összetéveszthetőség fogalmát, azáltal, hogy releváns vásárlóközönségen azokat a fogyasztókat érti, akik a védjeggyel jelölt árut nagy valószínűséggel megvennék, és nem az összes olyan személyt, akik láthatják a védjegyet.

64.      Ez a jogalap sem helytállóbb, mint az előzőek. A megjelölések közötti hasonlóság hiányában nincs értelme az összetéveszthetőségnek kitett vásárlóközönség meghatározásának, mivel az összetévesztés veszélye nem áll fenn.

Ebből kiindulva a megtámadott ítélet 62. pontjában kidolgozott fogalom helytálló. A Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében egy védjegy megkülönböztető képességének értékelése szempontjából releváns személyek a szóban forgó áruk vagy szolgáltatások átlagos fogyasztói.(21)

65.      Ebből következően a harmadik jogalapot – mint irrelevánsat –, valamint a fellebbezés többi részét – mint nyilvánvalóan megalapozatlant – el kell utasítani.

 Költségek

66.      Az eljárási szabályzat 69. cikkének 2. §‑a szerint, amely ugyanezen szabályzat 118. cikke értelmében a fellebbezési eljárásra is alkalmazandó, a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Következésképpen, amennyiben a felperes által előterjesztett jogalapok elutasításra kerülnek, őt kell kötelezni a fellebbezés költségeinek viselésére.

 Végkövetkeztetések

67.      Mivel úgy vélem, hogy a kifejtett indokokra alapján az előterjesztett jogalapok egyike sem megfelelő, azt indítványozom a Bíróságnak, hogy utasítsa el a jelen – az Elsőfokú Bíróság ítélete ellen benyújtott – fellebbezést, valamint rendelkezzen arról, hogy – ennek megfelelően – a felperes viselje a költségeket.

---

1 – Az eljárás nyelve: spanyol.

---

2  – A közösségi védjegyről szóló, 1993. december 20‑i 40/94/EK – módosított – tanácsi rendelet (HL L 11., 1. o., magyar nyelvű különkiadás 17. fejezet, 1. kötet, 146. o.).

---

3  – A védjegyekkel ellátható termékek és szolgáltatások nemzetközi osztályozására vonatkozó, 1957. június 15‑én kötött – felülvizsgált és módosított – Nizzai Megállapodás.

---

4  – A felszólalási osztály előtti eljárás kiterjed a 40/94 rendelet 8. cikke (5) bekezdésének megvitatására, amelynek ebben az eljárásban nincs jelentősége.

---

5  – T‑110/01. sz., Vedial kontra OHIM ügy (EBHT 2002., II‑5275. o.).

---

6  – A megtámadott ítélet 11. pontja.

---

7 – A fellebbezéssel megtámadott ítélet 63. pontja.

---

8 –      A megtámadott ítélet 55. és 56. pontja.

---

9  – Zeiss, W. és Schreiber, K., Zivilprozessrecht, Mohr Siebeck kiad., 2003, 64. o. és az azt követő oldalak.

---

10  – És amelynek nevét gyakran kölcsönveszi – legalábbis a spanyol jogirodalomban.

---

11 – Ramos Méndez, F., Derecho procesal civil, Barcelona, Bosch, 1986, 347. és 348. o.

---

12  – Uo. 348. o.

---

13  – Jauernig, O., Zivilprozeβrecht, München, Beck, 1993, 72. o.

---

14 – Gimeno Sendra, V. és mások, Derecho procesal administrativo, Valencia, Tirant lo Blanch, 1993, 63. és 64. o.

---

15 – Az egyesített C‑430/93. és C‑431/93. sz., Van Schijndel és Van Veen ügyekben 1995. december 14‑én hozott ítélet (EBHT 1995., I‑4705. o.) 20. és 21. pontja.

---

16 –      Lásd azonban a C‑58/99. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 2000. május 23‑án hozott ítéletet (EBHT 2000., I‑3811. o.) és a C‑255/03. sz., Bizottság kontra Belgium ügyben 2004. június 17‑én hozott ítéletet (az EBHT-ban még nem tették közzé), amelyekben a Bíróság, úgy tűnik, úgy véli, hogy egy tagállam egyetérthet az olyan kérelemmel, amely annak megállapítására irányul, hogy a Bizottság megszegte a kötelezettségeit. Ezek azonban nem releváns jogi precedensek, mivel az a legvalószínűbb, hogy a Bíróság érvelésében mindkét esetben szándékosan voltak kihagyások, mert a Bíróság úgy vélte, hogy az állítólagos jogsértés nyilvánvaló.

---

17 – A C‑39/97. sz. Canon-ügyben 1998. szeptember 29‑én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑5507. o.) 28. pontja.

---

18  – A védjegyekre vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 1988. december 21‑i 89/104/EGK első tanácsi irányelv (HL 1989. L 40., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 17. fejezet, 1. kötet, 92. o.), amely teljesen megegyezik a 40/94 rendelet 7. cikke (1) bekezdése b) pontjának vonatkozó rendelkezésével.

---

19  – A C‑108/97. és C‑109/97. sz., egyesített Windsurfing Chiemsee ügyben 1999. május 4‑én hozott ítélet (EBHT 1999, I‑2779. o.) 46. pontja; a C‑299/99. sz. Philips-ügyben 2002. június 18‑án hozott ítélet (EBHT 2002., I‑5475. o.) 35. pontja; a C‑53/01. és C‑55/01. sz., egyesített Linde és mások ügyben 2003. április 8‑án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑3161. o.) 40. pontja; valamint a C‑218/01. sz. Henkel-ügyben 2004. február 12‑én hozott ítélet (az EBHT-ban még nem tették közzé) 48. pontja.

---

20 – Lásd feljebb a 12–14. pontot.

---

21 –      Lásd a Philips-ügyben hozott ítélet 63. pontját; a Henkel-ügyben hozott ítélet 50. pontját; valamint – a 89/104 irányelvvel összefüggésben – a Linde és társai ügyben hozott határozat 50. pontját (hivatkozások a 19. lábjegyzetben).