CHRISTINE STIX‑HACKL

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2005. június 5.(1)

C‑441/02. sz. ügy

Az Európai Közösségek Bizottsága

kontra

Németországi Szövetségi Köztársaság

„Kötelezettségszegés megállapítása iránti kereset – Szabad mozgás – 64/221/EGK irányelv – EU-polgársággal rendelkező külföldiek kiutasítása – A személyes magatartás figyelembevétele – Közrend – Különös megelőzés – Alapvető jogok – A családi élet védelme – Azonnali végrehajtás sürgős esetekben”

Tartalomjegyzék

I –   evezetés

II – Jogi háttér (hivatkozás)

III – A tényállás, a pert megelőző eljárás és a bírósági eljárás

IV – Előzetes megfontolások

A –   A közigazgatási gyakorlat jelentősége a jogszabályok értékelése szempontjából

B –   Az egyéni esetek jelentősége a közigazgatási gyakorlat értékelése szempontjából

V –   Az első kereseti kérelem: A kiutasítás jellege

A –   A nem megfelelő átültetésre alapított kifogás

1.     A felek érvei

2.     A jogkérdésről

B –   A hibás alkalmazásra alapított kifogás

1.     A keresetben foglalt kifogás tartalma

2.     A közigazgatási gyakorlatnak a közösségi jogi követelményekkel való összeegyeztethetetlenségére alapított kifogásról

VI – A második kereseti kérelem: A szabadság korlátozására vonatkozó követelmények

A –   A nem megfelelő átültetésre alapított kifogás

1.     A felek érvei

2.     A jogkérdésről

a)     A határozott idejű tartózkodási jog szabályozása (az AufenthG/EWG 12. §‑a (1) bekezdésének első mondata) tekintetében fennálló elvi pontatlanság

b)     A határozatlan idejű tartózkodási jog szabályozása (az AufenthG/EWG 12. §‑a (1) bekezdésének második mondata) tekintetében fennálló pontatlanság

B –   A hibás alkalmazásra alapított kifogás

1.     Az elfogadhatóságról

a)     A felek érvei

b)     A jogkérdésről

2.     A megalapozottságról

a)     A felek érvei

b)     A jogkérdésről

VII – A harmadik kereseti kérelem: az általános megelőzéssel kapcsolatos szempontok tiltott figyelembevétele

A –   A hiányos átültetésre alapított kifogásról

1.     Az elfogadhatóságról

a)     A felek érvei

b)     A jogkérdésről

2.     A megalapozottságról

a)     A felek érvei

b)     A jogkérdésről

B –   A hibás alkalmazásra alapított kifogás

1.     A felek érvei

2.     A jogkérdésről

VIII – Negyedik kereseti kérelem: a családi élet tiszteletben tartásához való alapvető jog

A –   Az érdekek mérlegelésének elmulasztása

B –   Az érdekek nem megfelelő mérlegelése

C –   Következtetés

IX – Ötödik kereseti kérelem: az azonnali végrehajtás elrendelése

A –   A felek érvei

B –   A jogkérdésről

1.     Az Orfanopoulos és Oliveri ügyben hozott ítélet hatálya

2.     Az eset sürgős voltára vonatkozó vizsgálat elmulasztása

X –   A költségekről

XI – Végkövetkeztetések

MELLÉKLET

A –   Közösségi jog

1.     A 64/221/EGK irányelv

2.     Az 1612/68/EGK irányelv

3.     A 73/148/EGK irányelv

4.     A 90/364/EGK irányelv

B –   Nemzeti jog

1.     Ausländergesetz (a külföldiekről szóló törvény)

2.     Gesetz über Einreise und Aufenthalt von Staatsangehörigen der Mitgliedstaaten der Europäischen Wirtschaftsgemeinschaft [az Európai Gazdasági Közösség tagállamai állampolgárainak beutazásáról és tartózkozdásáról szóló törvény] (Aufenthaltsgesetz/EWG)

3.     A Verwaltungsgerichtsordnung (VwGO) [közigazgatási bírósági rendtartás] 80. §‑ának (2) bekezdése

I –    evezetés

1.        A jelen kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárásban a Bizottság azt kifogásolja, hogy álláspontja szerint sem az uniós polgársággal rendelkező külföldiek kiutasítására vonatkozó német jogi szabályozás, sem az e jogon alapuló közigazgatási gyakorlat nem felel meg a szükséges egyértelműséggel a közösségi jogi előírásoknak.

2.        A Bizottság különösen a következő rendelkezések megsértését kifogásolja: az EK 18. és az EK 39. cikk, a külföldiek mozgására és tartózkodására vonatkozó különleges intézkedések összehangolásáról szóló 64/221/EGK tanácsi irányelv,(2) a munkavállalók szabad mozgásáról szóló 1612/68/EGK tanácsi rendelet,(3) a letelepedés és a szolgáltatásnyújtás területén a tagállamok állampolgárainak Közösségen belüli mozgására és tartózkodására vonatkozó korlátozások eltörléséről szóló 73/148/EGK tanácsi irányelv,(4) és a tartózkodási jogról szóló 90/364/EGK tanácsi irányelv.(5)

II – Jogi háttér (hivatkozás)

3.        A közösségi jog és a német jog releváns előírásait a melléklet tartalmazza.

III – A tényállás, a pert megelőző eljárás és a bírósági eljárás

4.        A Bizottság 1998‑ban vizsgálatot indított olyan panaszok és petíciók alapján, amelyeket több olasz állampolgárnak a baden-württembergi hatóságok általi kiutasítására vonatkozóan nyújtottak be a Parlamenthez és a Bizottsághoz.

5.        Miután a Bizottság arra az álláspontra jutott, hogy a tartózkodási jog területén bizonyos német jogszabályok és a közigazgatási gyakorlat ellentétes a közösségi joggal, 1998. július 8‑án felszólító levelet küldött a német kormánynak.

6.        A német kormány 1999. március 25‑i válasza a Bizottság álláspontja szerint nem oszlatta el a közösségi jog megsértésének gyanúját. Következésképpen a Bizottság 2000. július 24‑én indokolással ellátott véleményt küldött a német kormánynak, amelyben rámutatott a jogsértésekre, és felhívta Németországot, hogy két hónapon belül hozza meg a szükséges intézkedéseket a kifogásolt jogsértések megszüntetése érdekében.

7.        A német kormány 2000. szeptember 26‑i válasza után a Bizottság ismételten úgy vélte, hogy Németország nem hozta meg a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy a közösségi jogi kötelezettségeinek megfeleljen. A Bizottság így 2002. december 4‑i kérelmével, amely 2002. december 5‑én érkezett a Bíróság Hivatalához, az EK 226. cikk értelmében kötelezettségszegés megállapítása iránti keresetet indított a Németországi Szövetségi Köztársaság ellen.

8.        A Bizottság a keresetében kéri, hogy a Bíróság:

1.      állapítsa meg, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság, mivel

a)      jogszabályaiban nem mondta ki kellő egyértelműséggel, hogy uniós polgárokkal szembeni kiutasítási határozatokat nem lehet olyan indokra alapítani, amely az érintett büntetőjogi felelősségét jogerősen megállapító korábbi ítélet esetén kötelezően vagy elvi alapon kiutasítást ír elő, illetőleg e pontatlan indokra kiutasítási határozatokat alapított uniós polgárokkal szemben;

b)      az Aufenthaltsgesetz/EWG 12. §‑ának (1) bekezdésébe nem ültette át kellő egyértelműséggel a szabad mozgás korlátozásával kapcsolatban a közösségi jog által támasztott feltételeket, illetőleg e pontatlan indokra kiutasítási határozatokat alapított uniós polgárokkal szemben;

c)      jogszabályaiban nem mondta ki kellő egyértelműséggel, hogy uniós polgárokkal szembeni kiutasítási határozatokat nem lehet az általános megelőzést célzó indokra alapítani, illetőleg mivel uniós polgárokkal szemben kiutasítási határozatokat a más külföldiek elriasztására irányuló szándékával indokolt;

d)      uniós polgárokkal szemben olyan kiutasítási határozatokat hozott, amelyek a családi élet tiszteletben tartásához való jog és a közrend fenntartásának követelménye között nem tartják be a megfelelő arányt,

e)      uniós polgárokkal szemben hozott kiutasítási határozatok azonnali végrehajtását rendelte el, jóllehet nem sürgős esetekről volt szó,

nem teljesítette az EK 18. és az EK 39. cikkből, a 64/221 irányelv 3. és 9. cikkéből, az 1612/68 rendelet 1. cikkéből, a 73/148 irányelv 1., 4., 5., 8. és 10. cikkéből, valamint a 90/364 irányelv 1. és 2. cikkéből eredő kötelezettségeit;

2.      kötelezze a Németországi Szövetségi Köztársaságot az eljárás költségeinek viselésére.

IV – Előzetes megfontolások

9.        A jelen ügy többek közt két előzetesen vizsgálandó alapvető jogi kérdést vet fel egy adott közigazgatási gyakorlat jogi jelentőségére vonatkozóan.

A –    A közigazgatási gyakorlat jelentősége a jogszabályok értékelése szempontjából

10.      A jelen kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárás többek közt azt a kérdést veti fel, hogy a közigazgatásban alkalmazott gyakorlatnak van‑e jelentősége a gyakorlat alapjául szolgáló nemzeti jogszabályok értelmezése szempontjából is. Különösképpen azt kell megvizsgálni, hogy egy meghatározott gyakorlatból lehet‑e a nemzeti jogszabályok egyértelműségének hiányára, és így azok jogellenességére következtetni.

11.      E tekintetben a Bizottság kontra Olaszország ügyben(6) hozott alapvető jelentőségű ítéletből kell kiindulni. Ezen ítéletben a Bíróságnak a nemzeti jogi és közigazgatási rendelkezések hatályát a nemzeti bíróságok által történő értelmezésükre tekintettel kellett vizsgálnia.(7)

12.      A Bíróság e vizsgálat során a következő kritériumokat határozta meg:

„32. E tekintetben az elszigetelt bírósági határozatok vagy a más irányzat által jellemzett ítélkezési kontextusban egyértelműen kisebbséget képviselő határozatok, illetve a legfelsőbb nemzeti bíróság által elutasított értelmezés nem vehetők figyelembe. Ez nem alkalmazandó az olyan jelentős bírói értelmezésre, amelyet a legfelsőbb bíróság nem utasít el, hanem megerősít.”

13.      A Bíróság az ezen ügyben hozott ítélet 33. pontjában a „bírósági értelmezésre” is hivatkozik. Ebből arra lehet következtetni, hogy önmagában a közigazgatási gyakorlat nem elég. Ennek nem mondanak ellent a 41. pontban tett megállapítások sem, amelyekben a Bíróság a közigazgatás általi értelmezésre és alkalmazásra is utal, hiszen ebben a pontban ugyanakkor „a bíróságok jelentős része” általi alkalmazásra és értelmezésre is hivatkozik, a hatáskörrel rendelkező nemzeti legfelsőbb bíróságot is beleértve.

14.      A jelen ügyben ezzel szemben nyilvánvalóvá vált, hogy a bíróságok – különösen a közigazgatási bíróságok – nem erősítik meg a közigazgatási gyakorlatot.

15.      Következésképpen az olyan közigazgatási gyakorlat, mint amely a jelen ügy tárgyát képezi, és amely szinte kizárólag a Regierungspräsidiumok [területi közigazgatási hatóságok] határozatait érinti, amelyek viszonylagos jelentősége vitathatatlan, önmagában nem határozhatja meg azokat a kritériumokat, amelyek alapján a nemzeti jogi és közigazgatási rendelkezések értelmezendők.

16.      Ez nyilvánvalóan nem változtatja meg azt a tényt, hogy maga a közigazgatási gyakorlat is megvalósíthatja a közösségi jog megsértését.

B –    Az egyéni esetek jelentősége a közigazgatási gyakorlat értékelése szempontjából

17.      A Bizottság a keresetlevelében hangsúlyozza, hogy az egyéni esetekre csak példálózó jelleggel, és csupán egyes tipikus határozatoknak vagy közigazgatási gyakorlatoknak a szemléltetése céljából hivatkozik. Ebből következően a Bizottság nem kívánja az alperes tagállamnak az összes egyéni eset tekintetében történő elmarasztalását.

18.      Mivel a Bizottság azonban magának a közigazgatási gyakorlatnak a közösségi joggal való összeegyeztethetetlenségét is kifogásolja, ezek az esetek mégis jelentőséget nyernek. Szükségtelen tehát annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy a közigazgatási gyakorlatnak mely alapkritériumnak kell megfelelnie ahhoz, hogy a közösségi joggal való összeegyeztethetetlenség tekintetében vizsgálható legyen. Szintén kevéssé fontos annak megválaszolása, hogy megvalósult‑e a másodlagos jog meghatározott rendelkezéseinek rendszerszerű megsértése.(8)

19.      Amint ugyanis a Bíróság már számos terület tekintetében megállapította, a közigazgatási gyakorlat egyetlen esete is megvalósíthatja a közösségi jog megsértését. Ez vonatkozik például a közbeszerzési jogra,(9) a környezetvédelmi jogra(10), valamint a jelen ügyben releváns irányelveken alapuló tartózkodási jogra(11) is, mely utóbbi a jelen ügy tekintetében példaértékű.

V –     Az első kereseti kérelem: A kiutasítás jellege

20.      A Bizottság az első kereseti kérelmével a Bíróságot annak megállapítására kéri, hogy az AuslG. 47. §‑a a kiutasítás kötelező jellege, illetve főszabály-jellege tekintetében nem egyértelmű, valamint hogy a német közigazgatás az uniós polgárokkal szemben kiutasítást előíró határozatokat e pontatlan indokra alapítja.

A –    A nem megfelelő átültetésre alapított kifogás

1.      A felek érvei

21.      A Bizottság érvelése szerint az AuslG rendelkezései nagy mértékben és feloldhatatlan módon ellentmondanak a 64/221 irányelv 3. cikke (1) és (2) bekezdése követelményeinek, mivel az AuslG 47. §‑a a kiutasítást kötelező jelleggel, illetve fő szabály szerint kötelező jelleggel írja elő, amennyiben a külföldit az e rendelkezésben megnevezett bűncselekmények miatt elítélik. A hatóságnak a külföldit ki kell utasítania, és az ettől eltérő határozat meghozatalára semmilyen mérlegelési mozgástérrel nem rendelkezik.

22.      A Bizottság kereseti kérelmeinek előmozdítása érdekében beavatkozó olasz kormány e tekintetben egyetértésének hangot adva kifejti, hogy a külföldiekre vonatkozó német szabályozás a közösségi joggal ellentétes abban a mértékben, amennyiben a más tagállam állampolgárának automatikus kiutasítását csupán a megállapított büntetőjogi felelősség indokához köti.

23.      A német kormány ezzel szemben azzal érvel, hogy a német jog szerint az uniós polgárok kötelező kiutasítására csak a közösségi jogi feltételek teljesülése esetén kerülhet sor. Az uniós polgárok kiutasítására ugyanis nemcsak az AuslG 47. §‑ában foglalt szabályozás, hanem az AufenthG/EWG 12. §‑a, valamint a Freizügigkeitsverordnung/EG 4. §‑a is irányadó.

24.      A német kormány álláspontja szerint az uniós polgároknak a harmadik országok állampolgáraihoz képest kedvezményes jogállása úgy jut kifejezésre, hogy Németország az általános Ausländergesetz mellett külön elfogadta az AufenthG/EWG‑t és a Freizügigkeitsverordnung/EG‑t kizárólag az uniós polgárokra vonatkozóan. Az általános törvény elfogadása, amelyet bizonyos részterületeken külön törvény tölt meg tartalommal, általános jogalkotási technika. Az AuslG. 2. §‑ának (2) bekezdése kifejezetten tisztázza az AufenthG/EWD szabályainak az AuslG szabályaihoz viszonyított elsőbbségét. Ez azt jelenti, hogy az uniós polgárokkal szemben kötelező kiutasításra csak akkor kerül sor, ha az AufenthG/EWG 12. §‑ában foglalt feltételek teljesülnek.

2.      A jogkérdésről

25.      Amint a Bíróság már számos alkalommal(12) megállapította, a büntetőjogi felelősség megállapításának ténye alapján automatikusan, az elkövető személyes magatartása vagy az elkövető által a közrend tekintetében okozott veszély figyelembevétele nélkül elrendelt kiutasítás ellentétes a közösségi jog alapelveivel, különösen az EK 39. cikk (3) bekezdésével és a 64/221 irányelvvel.(13)

26.      A Bíróság indokolása szerint a kiutasítási intézkedés az uniós polgárok szabadsága gyakorlásának korlátozásaként a közrendhez kapcsolódó indokok alapján csak abban az esetben elfogadható, ha a társadalmi rend bármely jogsértés által megvalósított megzavarásán túl a közrend olyan valóságos és kellően súlyos veszélyeztetése áll fenn, amely sérti a társadalom valamely alapvető érdekét.(14) A büntetőjogi felelősséget megállapító ítélet ezért a kiutasítást csak annyiban igazolhatja, amennyiben az azt megalapozó körülmények olyan személyes magatartásra utalnak, amely az elbírálás időpontjában is veszélyezteti a közrendet.(15)

27.      Következésképpen az a szabályozás, amely a kiutasítandó személy személyes körülményeinek vizsgálata nélkül kötelező kiutasítást vagy fő szabály szerint alkalmazandó kiutasítást ír elő, ellentétes a közösségi joggal.

28.      Az Orfanopoulos és Oliveri ügyben többek között azt a kérdést terjesztették a Bíróság elé, hogy ellentétes‑e az EK 39. cikk (3) bekezdésével és a 64/221 irányelv 3. cikkével az olyan nemzeti szabályozás, amely a hatóságok számára előírja a más tagállamok azon állampolgárainak a kiutasítását, akiket szándékos bűncselekmény miatt a Betäubungsmittelgesetz [kábítószerről szóló törvény] szerint jogerősen legalább két év tartamú, fiatalkorúakkal szemben alkalmazandó büntetésre vagy szabadságvesztésre ítéltek, és a büntetés végrehajtását nem függesztették fel próbaidőre.

29.      A Bíróság kifejtette, hogy az olyan nemzeti rendelkezés alapján történő kiutasítást, amely előírja a más tagállamok azon állampolgárainak a kiutasítását, akiket meghatározott bűncselekmények miatt meghatározott büntetésre ítéltek, automatikusan rendelik el, anélkül hogy az elkövető személyes magatartását vagy az elkövető által a közrend tekintetében okozott veszélyt figyelembe vennék.(16)

30.      A Bíróság azonban az Orfanopoulos és Oliveri ügyben nem vizsgálta az AuslG 47. §-ának az EK 39. cikkel és a 64/220 irányelv 3. cikkével való összeegyeztethetőségét. Ezt a kérdés tehát eddig nem került véglegesen tisztázásra. A továbbiakban ezért meg kell vizsgálni, hogy a német jogi normák tartalmaznak‑e ilyen jellegű automatizmust.

31.      Az AuslG 47. §‑a néhány szándékos bűncselekmény tekintetében a büntetőjogi felelősség jogerős megállapítása esetén kötelező kiutasítást ír elő ((1) bekezdés), más szándékos bűncselekmények esetében pedig a büntetőjogi felelősség jogerős megállapítása esetén fő szabályként rendeli el a kiutasítást (a (2) bekezdés 1. pontja). Ezek a rendelkezések az AuslG 1. §‑ának (2) bekezdése szerint – amely előírja, hogy mindenki külföldi, aki nem német állampolgár – az uniós polgárokra is vonatkozik.

32.      Az AuslG 47. §‑a tehát az (1) bekezdésében a büntetőjogi felelősség jogerős megállapításának minden esetére kötelezően elrendeli a kiutasítást, és nem hagy teret a személyes körülmények figyelembevételének. Az eredmény szempontjából ezzel azonos az AuslG 47. §‑ának (2) bekezdésében elrendelt fő szabály szerinti kiutasítás. Igaz ugyan, hogy ez utóbbi tekintetében fennáll bizonyos mérlegelési mozgástér, de a kiutasítástól eltérő jogkövetkezmény alkalmazását csak olyan körülmények igazolhatják, amelyek egyébként a kiutasítást aránytalanná tennék, amely alighanem csupán atipikus események esetén fordul elő. Az érintett személyes magatartásának a rendszeres figyelembevételét azonban a rendelkezés nem foglalja magában.

33.      Következésképpen az AuslG 47. §‑ának (1) bekezdése és – úgyszintén – (2) bekezdésének 1. pontja automatikus kiutasítást ír elő. Ezek a rendelkezések tehát önmagukban vizsgálva nem összeegyeztethetők a közösségi joggal.

34.      Figyelembe kell venni ugyanakkor, hogy a német jogalkotó a Gesetz über Einreise und Aufenthalt von Staatsangehörigen der Mitgliedstaaten der Europäischen Wirtschaftsgemeinschaftban (az Európai Gazdasági Közösség tagállamai állampolgárainak beutazásáról és tartózkodásáról szóló törvény, a továbbiakban: AufenthG/EWG) különös szabályozást fogadott el az uniós polgárok kiutasítására vonatkozóan. Az AufenthG/EWG 12. §-ának (3) bekezdése előírja, hogy intézkedések csak akkor hozhatók meg, ha az érintett személyes magatartása indokolja. Ugyanezen törvény 12. §‑ának (4) bekezdése kifejezetten előírja, hogy a büntetőjogi felelősség megállapítása önmagában nem elegendő a tartózkodást korlátozó határozatok vagy intézkedések indokolására. A 12. § tehát kellőképpen figyelembe veszi az irányelv rendelkezéseit.

35.      Az AuslG 2. §-ának (2) bekezdése e két törvény kollízióját oly módon szabályozza, hogy előírja, hogy az AuslG csak annyiban alkalmazható, amennyiben a közösségi jog és az AufenthG/EWG nem tartalmaz eltérő rendelkezést.

36.      Ezekből következően az alapvető kérdés abban áll, hogy az alkalmazandó törvények e rendszere – azaz az uniós polgárokra vonatkozóan az AuslG-nek lex generalis-ként, és az AufenthG/EWG‑nak lex specialis-ként történő alkalmazása – megfelel‑e a 64/221 irányelv rendelkezéseinek.

37.      Az irányelvek átültetése során a tagállam az eszközt és a módot szabadon megválaszthatja, az irányelv csupán a célja tekintetében kötelező.(17) Ily módon lehetővé kell tenni a tagállamok számára, hogy az elfogadandó szabályozást oly módon építsék be a saját jogrendszerükbe, hogy e szabályozás ne hasson idegen elemként. Az átültetés során a tagállam hatáskörébe tartozik annak meghatározása is, hogy az esetlegesen egymásnak ellentmondó törvények viszonyát szabályozza, és a kollíziót úgy oldja fel, ahogy az a tagállam jogrendjének a leginkább megfelel, azonban egyidejűleg biztosítani kell a közösségi jog megfelelő átültetését.

38.      A német jogalkotó az AufenthG/EWG elfogadásával átültette a 64/221 irányelvet, és ezzel elfogadta azokat a különös rendelkezéseket, amelyek az uniós polgároknak a Németországi Szövetségi Köztársaság területén való tartózkodását a közösségi joggal összhangban szabályozzák.

39.      Ezeket a különös rendelkezéseket a német jogalkotó önálló törvényben foglalta össze, és annak a valamennyi külföldire vonatkozó AuslG-hez való viszonyát törvény útján úgy szabályozta, hogy az előbbinek elsőbbséget biztosított az utóbbihoz képest.

40.      Valamely törvény lex specialis-ként történő alkalmazása azt jelenti, hogy e törvény a hatálya alá tartozó esetekben az általános törvény alkalmazását kizárja. Ebben a mértékben végső soron anyagi jogi szempontból kizárólag a különös törvény alkalmazandó.

41.      Az uniós polgárok tehát elvben az AuslG hatálya alá tartoznak; a rájuk vonatkozó anyagi jogi szabályozás azonban kizárólag az AufenthG/EWG‑n alapul, amennyiben annak feltételei teljesülnek. Amennyiben tehát uniós polgárról van szó, aki a közösségi jog értelmében az EK 18. és az EK 39. cikk szerint mozgásszabadságot élvez, e személyt megilleti az AufenthG/EWG által biztosított, kiutasítással szembeni védelem, mégpedig a közösségi jog által a 64/221 irányelvben előírt módon.

42.      Végezetül a lex specialis elsőbbségének elve olyan elv, amely valamennyi tagállam jogi hagyományának részét képezi, és ezért az alkalmazandó törvény kérdése tekintetében semmilyen bizonytalanságnak nem hagy teret. Ezt a Bíróság a későbbi jogszabályt a korábbi jogszabályhoz képest megillető elsőbbség elvével kapcsolatban kifejezetten megállapította.(18)

43.      Következtetésképpen meg kell állapítani, hogy az AuslG 47. §‑a e tekintetben nem pontatlan, és ebből következően nem is ellentétes a 64/221 irányelv 3. cikkének (1) és (2) bekezdésében foglalt közösségi jogi követelményekkel.

44.      Az első kereseti kérelem első része ezért megalapozatlan.

B –    A hibás alkalmazásra alapított kifogás

1.      A keresetben foglalt kifogás tartalma

45.      A Bizottság azt a közigazgatási gyakorlatot kifogásolja, amely az általa a keresetben leírt kiutasítási automatizmuson alapszik. Emiatt mindenekelőtt felmerül az a kérdés, hogy a Bizottság mit ért a jelen ügyben a közigazgatási gyakorlat fogalmán.

46.      A keresetlevél 15. pontjában a Bizottság előadja, hogy a jelen keresetnek nem célja az egyéni esetekben felmerülő egyéni kérdések vizsgálata. Az egyéni esetekre történő hivatkozások tehát csupán példálózó jellegűek, és a céljuk a szemléltetés. Az egyéni esetek említése nem zárja ki, hogy az adott esetben releváns jogsértésre más további esetek is például szolgálhatnak.

47.      Ebből következik, hogy a Bizottság a közigazgatási gyakorlat fogalmán egyéni határozatok sokaságát érti.

2.      A közigazgatási gyakorlatnak a közösségi jogi követelményekkel való összeegyeztethetetlenségére alapított kifogásról

48.      A Bizottság kifogásolja, hogy a német hatóságok a bemutatott esetek közül valamennyiben az AuslG 47. §‑ára alapították az uniós polgárokkal szemben hozott kiutasítási határozatokat, és így számos értesítésben kifejezetten azt adták elő a közigazgatási határozat indokolásául, hogy olyan kötelezően meghozandó határozatról van szó, melyre vonatkozóan a hatóságok nem rendelkeznek mérlegelési mozgástérrel.

49.      A német kormány elismeri, hogy az uniós polgárok kiutasítása esetén valamennyi esetben a releváns rendelkezések összessége kerül alkalmazásra, az AuslG 47. §‑át tehát csak a AufenthG/EWG 12. §‑ának összefüggésében alkalmazzák. A német kormány az észrevételeiben ezen túlmenően az AuslG közigazgatási rendelkezéseire (AuslG‑VwV) hivatkozik, amelyek szerint az AuslG szerinti kiutasítási határozat meghozatala során figyelembe kell venni az AufenthG/EWG 12. §‑a szerinti korlátozásokat (az AuslG‑VwV 45.0.5.1. és 47.0.2.1. pontja).

50.      A Bizottság a határozatoknak csupán kis számát kifogásolta. Ennek bizonyára az az oka, hogy a Bizottság számára nem egyszerű minden egyéni esetet megvizsgálni – nem is szólva a teljes közigazgatási gyakorlat felülvizsgálatáról – annak megállapítása érdekében, hogy az összes hatósági határozat mennyiben felelt meg a közösségi jogi kritériumoknak. A Bizottság ezért mindenekelőtt arra hagyatkozott, hogy eléje terjesztik azokat az egyéni eseteket, amelyekben a jogsértés nyilvánvaló. A jelen ügyben a Bizottság az információkat nagyrészt maguktól az érintettektől kapta, ezért az értékelés is lényegében a határozatokra vonatkozó ezen információkon alapul.

51.      E tekintetben felmerül a kérdés, hogy kit illet a jelen kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárásban az egyes körülmények fennállására vonatkozó bizonyítási kötelezettség és bizonyítási teher.

52.      Amint a közösségi jogból következik, és amint azt az állandó ítélkezési gyakorlat is megerősíti,(19) a kötelezettségszegés megállapítása tekintetében a bizonyítási teher a Bizottságot illeti, azaz a Bizottságnak kell bizonyítania, hogy a tagállam nem teljesítette a Szerződés alapján fennálló kötelezettségeit.

53.      Ugyanakkor a Bíróság számos ítéletben – mindenekelőtt a mezőgazdaság területén – a bizonyítási teherre vonatkozó könnyítéseket állapított meg.(20) A Bizottságot illető bizonyítási teher e könnyítéseinek az a megfontolás képezi az alapját, hogy a tagállam van a leginkább abban a helyzetben, hogy meghatározott adatokat rendelkezésre bocsásson, illetve ellenőrizzen, így a tagállam feladata az adatok hitelességének alapos és teljes ellenőrzése, illetve adott esetben a Bizottság állításai téves jellegének a bizonyítása.

54.      Kérdéses, hogy a bizonyítási teher megosztása általánosítható‑e. Elvben abból kell kiindulni, hogy a tagállam valószínűleg mindig tájékozottabb, mint a Bizottság, és ezért a Bizottsággal szemben az informáltság tekintetében előnnyel rendelkezik. A bizonyítási teher általános megfordulásának a kizárólag ezzel történő igazolása azonban ellentétes lenne az általános eljárási elvekkel.

55.      A bizonyítási teher megfordulására akkor kerül sor, ha már a közösségi jogi szabályból is az következik, hogy a tagállamot illeti a bizonyítási kötelezettség, mivel az ilyen esetekben az államot terheli annak kötelezettsége, hogy a dokumentált információkat megőrizze, és adott esetben rendelkezésre bocsássa. Ez azonban a súlyos következmények ellenére valószínűleg nem áll fenn a szabad mozgás korlátozásának minősülő kiutasítás esetében.

56.      Másfelől nem szükséges, hogy a Bizottság a kötelezettségszegést mindenre kiterjedően bizonyítsa. A közösségi jog megsértésének megalapozásához a szúrópróbaszerű vizsgálat is elegendő lehet.

57.      Mindenesetre a Bizottság nem vitatott észrevételéből – jóllehet az olyan határozatokat is tartalmaz, amelyeket a fellebbviteli rendszerben megsemmisítettek, vagy más okok miatt nem hajtottak végre – egyértelműen kitűnik, hogy számos közigazgatási határozatot fogadtak el azzal az indokolással, hogy a döntéshozó hatóság semmilyen mérlegelési mozgástérrel nem rendelkezik, és a hatóságot az AuslG 47. §‑a kötelezi.(21)

58.      Ezenfelül e határozatok nem csak egy behatárolt regionális egység néhány hatóságának határozatai, hanem Baden-Württemberg szövetségi tartomány teljes területére kiterjednek.(22) Továbbá a fellebbviteli szerv, a Regierungspräsidium, a közigazgatási jogi fellebbezési eljárás során számos kiutasítást megerősített a fellebbezésre vonatkozó határozatában.

59.      Végezetül rá kell mutatni arra, hogy a kötelezettségszegés megalapozásához csupán egyetlen, a közösségi joggal bizonyítottan ellentétes határozat is elég lehet.(23)

60.      A jelen ügyben a német közigazgatás ilyen, a közösségi joggal ellentétes kiutasítási határozatának minősül a Regierungspräsidium Freiburg 2000. március 23‑i határozata.

61.      E határozatban az Ausländerbehörde (a továbbiakban: a külföldiek ügyeiért felelős hatóság) egy uniós polgárt az AuslG 47. §‑a (2) bekezdésének 1. pontja alapján kiutasít a Németországi Szövetségi Köztársaság területéről. Indokolásul előadja, hogy az említett rendelkezés szerint köteles a kiutasításra, és nem rendelkezik mérlegelési mozgástérrel. Az indokolás szerint a fő szabálytól való eltérést megengedő atipikus kivétel nem áll fenn, és az érintett külföldi az AuslG 47. §‑ának (3) bekezdése szerinti, kiutasítással szembeni fokozott védelemben sem részesül. Azokat a megfelelő közigazgatási rendelkezéseket, amelyekre a német kormány hivatkozott, a határozat meghozatalakor nem vették figyelembe.

62.      A külföldiek ügyeiért felelős hatóság ezzel legalábbis ebben az egy esetben egy uniós polgár kiutasítását olyan indokra alapította, amely figyelmen kívül hagyta a 64/221 irányelv értelmében az uniós polgárok tartózkodására vonatkozó különös rendelkezéseket. E hatóság a kiutasítást kizárólag a büntetőjogi felelősség megállapítása alapján, az AuslG 47. §‑a szerint rendelte el, azaz nem alkalmazta sem az AufenthG/EWG 12. §‑ának az éppen ezt tiltó (4) bekezdését, sem az AufenthG/EWG 12. §‑ának (3) cikkét, amely az uniós polgár személyes magatartásának figyelembevételét írja elő.

63.      Igaz ugyan, hogy a jelen ügyben csupán egy egyéni eset került példaként vizsgálatra, és bizonyult a közösségi joggal ellentétesnek, ez azonban elég annak megállapításához, hogy a közigazgatás hibásan alkalmazta a törvényeket, és ezt megerősíti az, hogy ez számos esetben hasonlóan történt.

64.      A kereseti kérelem második része következésképpen megalapozott.

VI – A második kereseti kérelem: A szabadság korlátozására vonatkozó követelmények

65.      Második kereseti kérelmével a Bizottság azt kifogásolja, hogy az AufenthG/EWG 12. §‑a (1) bekezdésének rendelkezése a szabad mozgás közrendhez kapcsolódó indokok alapján történő korlátozásának követelményei tekintetében nem kellően egyértelmű, és a német közigazgatási hatóságok uniós polgárokkal szemben kiutasítási határozatokat alapítottak e pontatlan indokokra.

A –    A nem megfelelő átültetésre alapított kifogás

1.      A felek érvei

66.      A Bizottság érvelése szerint az AufenthG/EWG 12. §‑a nem ülteti át megfelelően a másodlagos közösségi jogot. A határozott idejű tartózkodási engedély esetében történő kiutasítás („csak súlyos közbiztonsági vagy közrendi indok alapján”) valamint a határozatlan tartózkodási engedély esetében történő kiutasítás („csak közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi indokból”) közötti különbségtétel ugyanis azt a benyomást kelti, hogy a határozott idejű tartózkodási jog esetében a közbiztonság és a közrend „egyszerű” indokai is elegendőek. Ez azonban lényegesen eltér azoktól a követelményektől, amelyeket a Bíróság az EK 39. cikk (4) bekezdése értékelésének keretében a közrendhez kapcsolódóan meghatározott.

67.      A német kormány ezzel szemben azzal érvel, hogy az AufenthG/EWG‑ban foglalt, az EK‑Szerződés rendelkezéseire történő hivatkozás kellően egyértelművé teszi, hogy a fogalmakat az EK‑Szerződésnek a Bíróság általi értelmezésének megfelelően kell értelmezni, és ezért nem keletkezik jogbizonytalanság.

2.      A jogkérdésről

a)      A határozott idejű tartózkodási jog szabályozása (az AufenthG/EWG 12. §‑a (1) bekezdésének első mondata) tekintetében fennálló elvi pontatlanság

68.      Bár a Bizottság lényegében az EK 39. cikk megsértését kifogásolja, egyértelmű, hogy a 64/221 irányelvben foglalt szabályozás megsértését is vizsgálni kell, hiszen ez az irányelv konkretizálja a munkavállalók szabad mozgásának, valamint a letelepedés szabadságának korlátozására vonatkozó követelményeket. A 64/221 irányelv 2. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy az államterületről történő kiutasításra csak közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi indokok alapján kerülhet sor.

69.      Lényegében éppen ez a szöveget tartalmazza a német AufenthG/EWG is. A kérdés tehát az, hogy a közösségi szabályozás puszta átvétele pontatlanságot hordoz‑e magában, azaz, megállapítható‑e, hogy az irányelvnek a külföldi EU‑polgárok kiutasítására vonatkozó követelményeit a német átültető szabályozás nem adja vissza kellő pontossággal.

70.      Az irányelvek rendelkezéseit vitathatatlan kötelező erővel, valamint a jogbiztonságnak való megfeleléshez szükséges egyediséggel, meghatározottsággal és egyértelműséggel kell átültetni.(24)

71.      Egyrészt az irányelvek belső jogba való átültetéséhez nem feltétlenül szükséges az irányelv rendelkezéseinek kifejezett, konkrét jogi norma formájában történő alak- és szövegszerű átvétele, hanem általános jogi kontextus is elegendő lehet, amennyiben ez ténylegesen, kellő egyértelműséggel és pontossággal biztosítja az irányelv teljes körű érvényesülését.(25)

72.      Másrészt a jogbiztonság elve megköveteli a közösségi jog alkalmazása során hozott nemzeti intézkedések megfelelő nyilvánosságát, hogy az érintett jogalanyok megismerhessék a közösségi jog hatálya alá tartozó területen meglévő jogaik és kötelességeik terjedelmét.(26)

73.      Az irányelv rendelkezésének szó szerinti átvétele tehát elvben nem elég az irányelv átültetésére vonatkozó követelményeknek való megfeleléshez. A jelen ügyben azonban csupán arról van szó, hogy az AufenthG/EWG‑ben alkalmazott fogalmak tájékoztatást adnak‑e a fogalmak közösségi jogi hatályára vonatkozóan, azaz az irányelv által biztosított védelem hatálya és a nemzeti rendelkezésé fedi‑e egymást.

74.      Az AufenthG/EWG 12. §‑ában a „közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi” fogalmakhoz közvetlenül kapcsolódik az EGK‑Szerződés 48. cikkének (3) bekezdésére és 56. cikkének (1) bekezdésére történő hivatkozás. Az e normákra történő hivatkozás egyértelművé teszi, hogy az alapvető szabadságokra irányadó közösségi jogi kritériumokat kell alkalmazni, amelyeket a Bíróság ítélkezési gyakorlata pontosít.(27)

75.      Felmerül azonban ennek következtében az a kérdés, hogy az elsődleges jog rendelkezéseire történő hivatkozás elegendő‑e a Bíróság által meghatározott követelmények teljesítéséhez. E követelmények szerint az irányelv rendelkezésének a belső jogba való átültetése feltételezi, hogy a nemzeti rendelkezésnek önmagában kell érthetőnek, és olyan egyértelműnek és meghatározottnak lennie, hogy a jogbiztonságnak megfeleljen. Amennyiben tehát a rendelkezés csupán a közösségi jog kontextusában – beleértve annak a Bíróság által történő továbbfejlesztését is – értelmezhető, ez a szükséges jogbiztonság sérelmét okozza.

76.      Végezetül a norma hatálya alá tartozó jogalanyok sem tudják megállapítani az AufenthG/EWG 12. §‑a (1) bekezdésének olvasásakor, hogy a közrend, a közbiztonság és a közegészség indokai a Bíróság ítélkezési gyakorlata alapján milyen korlátozást jelentenek, mivel a rendelkezés egyedül és kizárólag az elsődleges jog normáira hivatkozik.

77.      Az AufenthG/EWG 12. §‑a (1) bekezdésének pontatlanságát az is fokozza továbbá, hogy a 12. § (1) bekezdése második mondatának hatálya alá tartozó eseteben nem kell súlyos indoknak fennállnia a kiutasítás igazolásához. Ez azonban éppen ellentétes a Bíróság ítélkezési gyakorlatával, amely szerint az uniós polgárok szabad mozgása korlátozásának minősülő kiutasítási intézkedés igazolása a közrendhez kapcsolódó indokok alapján csak akkor lehetséges, ha a közrend olyan valóságos és kellően súlyos veszélyeztetése áll fenn, amely sérti a társadalom valamely alapvető érdekét.(28)

78.      Igaz ugyan, hogy a 47.0.2.1. sz. közigazgatási előírás előírja, hogy a kiutasításnak csak a közrend olyan valóságos és kellően súlyos veszélyeztetése esetén van helye, amely sérti a társadalom valamely alapvető érdekét. Ez azonban szintén nem alkalmas arra, hogy az átültető rendelkezés kellő egyértelműségét megteremtse. Egyrészt ugyanis a közigazgatási előírások a közigazgatás belső jogi normái, amelyek elvben nem rendelkeznek külső hatállyal, és a magánszemélyek számára nem ismertek. A magánszemélyeknek ezért nincs lehetőségük arra, hogy a közigazgatási előírások útján a jogaik hatályát és terjedelmét megismerjék. Másrészt a 47.0.2.1. sz. közigazgatási előírás azt írja elő, hogy a kiutasítás csak a közrend olyan valóságos és kellően súlyos veszélyeztetése esetén alkalmazható, amely sérti a társadalom valamely alapvető érdekét. Az előírás e tekintetben nem alkalmazza az 12. §‑a (1) bekezdésének első és két mondata közötti különbségtételt.

79.      Azonban a 45.0.5.1. sz. közigazgatási előírás sem járul hozzá az egyértelműséghez. Az előírás ugyanis úgy rendelkezik, hogy a kiutasítás csak közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi indokból megengedett. Az előírás azonban itt az AufenthG/EWG 12. §‑ának (1) bekezdésére hivatkozik, ismételten az első és a második mondat közötti különbségtétel nélkül.

80.      Következésképpen az AufenthG/EWG 12. §‑a (1) bekezdésének első mondata nem felel meg az irányelvek átültetésére vonatkozóan a Bíróság által meghatározott követelményeknek.

b)      A határozatlan idejű tartózkodási jog szabályozása (az AufenthG/EWG 12. §‑a (1) bekezdésének második mondata) tekintetében fennálló pontatlanság

81.      Az AufenthG/EWG 12. §‑a (1) bekezdésének második mondata a határozatlan idejű tartózkodási jogra vonatkozóan kifejezetten előírja, hogy a kiutasítás csak súlyos közbiztonsági vagy közrendi indok alapján rendelhető el.

82.      Az előírás szövegéből tehát kifejezetten az következik, hogy a kiutasításhoz nem elég a jogrend bármely megsértése, hanem az indoknak ettől súlyosabbnak kell lennie.

83.      Az AufenthG/EWG 12. §‑a (1) bekezdésének második mondata tehát a 64/221 irányelv 3. cikkét a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatában adott értelmezés szerint,(29) a közösségi jognak megfelelően ülteti át.

B –    A hibás alkalmazásra alapított kifogás

1.      Az elfogadhatóságról

a)      A felek érvei

84.      A német kormány álláspontja szerint ez a kereseti kérelem az indokolással ellátott véleményben foglalt kifogás jelentős kiterjesztésének minősül. Az indokolással ellátott véleményben a Bizottság arra szorítkozott, hogy a német jogalkotó által az AufenthG/EWG 12. §‑ának (1) bekezdésében elfogadott átültetési módot kifogásolja. Jelentős különbség áll fenn azonban aközött, hogy a Bizottság csupán egy átültető jogi aktust absztrakt módon, a Szerződés megsértéseként kifogásol, illetve hogy a keresetlevélben azt a további kifogást terjeszti elő, hogy olyan közigazgatási gyakorlat áll fenn, amelyben az AufenthG/EWG 12. §‑ának (1) bekezdésében foglalt félreérthető szabályozás alapján a közösségi joggal ellentétes, egyéni esetekre vonatkozó határozatokat fogadtak el.

85.      A Bizottság ezzel szemben azzal érvel, hogy a keresetben foglalt kérelmeket nem vette át szó szerint a pert megelőző eljárásból, hanem pontosította őket. Ezek a pontosított kérelmek pedig nem terjesztették ki a felszólító levélben és az indokolással ellátott véleményben foglalt kifogások keretét. A hibás gyakorlat ezenkívül a kifogások lényegét képezi, és ezért a kifogásoknak a már a pert megelőző eljárásban is felhozott, felismerhető része.

b)      A jogkérdésről

86.      A kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárásban az EK 226. cikkben előírt, pert megelőző eljárás célja az, hogy lehetőséget nyújtson az érintett tagállamnak arra, hogy a közösségi jogból eredő kötelezettségeit teljesítse, valamint arra, hogy a Bizottság részéről megfogalmazott kifogásokkal szemben hatékonyan védekezzen.(30)

87.      A pert megelőző eljárás szabályos lefolytatása nemcsak a Szerződés által az érintett tagállam jogainak védelmére előírt lényeges biztosíték, hanem garancia arra is, hogy az esetleges peres eljárás tárgya egyértelműen meghatározásra kerül.(31)

88.      A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint az indokolással ellátott véleménynek és a keresetnek ugyanazokon a kifogásokon kell alapulniuk, mint amelyeken a pert megelőző eljárást elindító felszólító levél alapul. Ezzel szemben nem várható el minden esetben a felszólító levélben, az indokolással ellátott vélemény rendelkező részében és a keresetlevélben megfogalmazott kifogások tökéletes egyezése, amennyiben a jogvita tárgyának nem a kiterjesztésére vagy a módosítására, hanem éppen ellenkezőleg, a szűkítésére kerül sor.(32)

89.      A Németországgal szemben támasztott azon kifogás, hogy uniós polgárokkal szembeni kiutasításokat az AufenthG/EWG 12. §‑ára alapozott, szövegében nem egyezik az indokolással ellátott véleményben foglalt kifogásokkal. Az utóbbinak a vi. pontja kifejezetten csak a közösségi jog nem egyértelmű módon történő átültetését foglalja magában.

90.      Figyelembe kell venni azonban, hogy a Bizottság az indokolással ellátott vélemény iv. pontjában kifogásolja, hogy a német hatóságok uniós polgárokkal szemben kiutasítási határozatokat fogadtak el olyan esetekben, amelyekben nem volt bizonyított a közrend olyan valóságos és kellően súlyos veszélyeztetésének fennállása, amely sérti a társadalom valamely alapvető érdekét.

91.      Kérdés, hogy ez a kifogás, ha szó szerint nem is, legalább tartalmilag megfelel‑e a második kereseti kérelemnek, tekintve, hogy az szintén a hibás közigazgatási gyakorlatra vonatkozik.

92.      A második kereseti kérelem azt a kifogást érinti, hogy a német közigazgatás az AufenthG/EWG 12. §‑ának (1) bekezdésében foglalt, nem kellő egyértelműséggel átültetett indokra határozatokat alapított. A Bizottság észrevételeiből egyértelműen kitűnik, hogy ezen azt kell érteni, hogy az AufenthG/EWG 12. §‑ának (1) bekezdése a közrendet és a közbiztonságot – mint védendő jogi tárgyakat – nem a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatának megfelelően fogalmazza meg.

93.      Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint nem minden jogsértés érinti a közrendet mint jogi tárgyat, hanem fenn kell állnia a közrend olyan valóságos és kellően súlyos veszélyeztetésének, amely sérti a társadalom valamely alapvető érdekét.(33)

94.      Az indokolással ellátott vélemény iv. pontja ugyanezt a kifogást tartalmazza. Végső soron nincs különbség aközött, hogy a kifogás arra irányul, hogy a közigazgatás olyan indokra alapított valamely határozatot, amely nem feltételezi kifejezetten a társadalom valamely alapvető érdekének valóságos és kellően súlyos veszélyeztetését, vagy arra, hogy e súlyos veszélyeztetést nem bizonyították. Mindkét esetben az a tartalma ugyanis a kifogásnak, hogy a közigazgatás nem vizsgálta az ilyen súlyos veszélyeztetés fennállását.

95.      Ezenfelül az indokolással ellátott véleménynek a közrend veszélyeztetése című szövegrészéből egyértelműen kiderül, hogy a kellő egyértelműséget nélkülöző átültetésre vonatkozó kifogás mellett éppen a közigazgatási gyakorlat az, amely szintén kifogás tárgyát képezi.

96.      Annak vizsgálatakor ugyanis, hogy a keresetben a jogvita tárgya ugyanaz‑e, mint az indokolással ellátott vélemény tárgya, nem csupán a vonatkozó rész pontjainak szövege a meghatározó, hanem az egyes pontokra vonatkozó, azokat megelőző okfejtések is.(34)

97.      A Bizottság az indokolással ellátott vélemény 7–9. oldalán kifogásolja az AufenthG/EWG 12. §‑ának a közigazgatás általi alkalmazását annyiban, amennyiben a) az AufenthG/EWG 12. §‑a (1) bekezdésének első mondata értelmében a közrend fogalmát tévesen értelmezik; b) a határozatok nem tartalmaznak olyan, kellő mértékben konkrét és pontos tényállási elemeket, amelyekkel indokolható a közrendnek az érintett személyes magatartása által okozott súlyos, valóságos, és az elbíráláskor is fennálló veszélyeztetése; c) a körülményeknek a legutóbbi hatósági határozat után történő változása nem vehető figyelembe.

98.      A második kereseti kérelem második része tehát a Bíróság ítélkezési gyakorlatára(35) tekintettel tartalmilag megfelel az indokolással ellátott vélemény iv. pontjának, és így a pert megelőző eljárás tárgyát képezte.

99.      A kereseti kérelem e része következésképpen elfogadható.

2.      A megalapozottságról

a)      A felek érvei

100. A Bizottság kifogásolja, hogy számos határozatból az AufenthG/EWG 12. §‑a (1) bekezdése első mondatának értelmében vett „közrend” fogalmának alapvetően téves értelmezése tűnik ki, és e tekintetben 17 határozatra hivatkozik.

101. A Bizottság érvelése szerint a hatóságok ezen esetek közül valamennyiben azt állapították meg, hogy a büntetőtörvény adott megsértése már önmagában nyilvánvalóan, illetve minden további nélkül megalapozza a közrendhez kapcsolódó indokot. A Bouchereau-ügyre vonatkozó ítélkezési gyakorlatban(36) meghatározott egyedi kritériumokat, a „valóságosságot”, „kellő súlyosságot”, illetve „az elbírálás időpontjában való fennállást” nem említették, és nem is vizsgálták az adott ügyben. Részben kifejezetten azt állapították meg, hogy a közrend kellően súlyos indokait nem kell vizsgálni, mivel annak csak az AufenthG/EWG 12. §‑a (1) bekezdésének második mondata szerinti esetekben, azaz a határozatlan idejű „EK” tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldiek tekintetében kell fennállnia. A Bizottság e tekintetben hét határozatra hivatkozik.

102. Ezzel kapcsolatban a Bizottság ismételten hangsúlyozza, hogy az egyéni esetekre csak példaként hivatkozik. A Bizottság számára a hivatkozott esetek kétségtelenül egyértelművé teszik, hogy nem elszigetelt, tévesen értelmezett esetekről van szó, hanem ez a határozati példa újra és újra megismétlődött, így bizonyos szintű általánosságot mutatott, amely meghatározott (bár régiónként eltérően megvalósuló), a közösségi joggal ellentétes közigazgatási gyakorlathoz vezetett.

103. A német kormány ezzel szemben azt az álláspontot képviseli, hogy a közigazgatási hatóságok helyesen alkalmazták a közösségi jogot. Álláspontja szerint ezt mutatja például a maga a Bizottság által hivatkozott esetek közül kettő is, amelyekben a külföldiek ügyeiért felelős hatóság tisztában volt a közösségi jog szigorú követelményeivel. Ennek megfelelően mindkét kiutasítási határozat azonos módon a következőképpen rendelkezik: „Tekintettel az Európai Közösségek Bíróságának ítélkezési gyakorlatára, amely a szabad mozgásnak a büntetőjogi felelősség megállapítása miatti korlátozása esetére vonatkozóan megköveteli, hogy a közrend olyan súlyos veszélyeztetése álljon fenn, amely érinti a társadalom valamely alapvető érdekét, kellő mértékben valószínűnek kell lennie – és e valószínűséget az arányosság elve szerint kell értékelni, és így a kár mértéke szerint kell differenciálni –, hogy az érintett külföldi a jövőben is megzavarja a közbiztonságot vagy a közrendet.”

b)      A jogkérdésről

104. A kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárásban a Bizottság mint felperes köteles a vitatott tények előterjesztésére és bizonyítására. A jelen ügyben, amelyben az AufenthG/EWG 12. §‑ának a közösségi joggal ellentétes alkalmazását kifogásolják, ezek a vitatott tények a közigazgatási határozatok. A Bizottság nem tett eleget a fenti kötelezettségének, mert nem szolgáltatott bizonyítékokat. A hivatkozott határozatokat nem bocsátotta rendelkezésre, és azok kivonatait sem nyújtotta be, hanem a keresetlevélben – ugyanúgy, mint az indokolással ellátott véleményben, illetve a felszólító levélben – listák előterjesztésére szorítkozott.

105. Az az állítás, hogy a Bizottság az egyéni esetekre csupán példaként kíván hivatkozni, és a keresettel a teljes közigazgatási gyakorlatot kívánja kifogásolni, szintén nem alapoz meg ettől eltérő következtetést. Amint azt a fentiekben(37) kifejtettem, a Bizottság a közösségi joggal ellentétes közigazgatási gyakorlatra vonatkozó kifogásával számos egyéni esetet kifogásol. A közigazgatási gyakorlat közösségi joggal való összeegyeztethetetlenségének megállapítása érdekében azonban legalább egyetlen közigazgatási aktust meg kellene vizsgálni a közösségi joggal való bizonyítható összeegyeztethetetlenség kérdésében.(38) Mivel a Bíróság számára azonban nem állnak rendelkezésre a közigazgatási határozatok, a megfelelő értékelés nem lehetséges.

106. A második kereseti kérelem e részét így – mint megalapozatlant – a bizonyítási teherre vonatkozó szabályok értelmében el kell utasítani.

VII – A harmadik kereseti kérelem: az általános megelőzéssel kapcsolatos szempontok tiltott figyelembevétele

107. A harmadik kereseti kérelmében a Bizottság annak megállapítását kéri, hogy az AuslG 47. §‑ának (1) és (2) bekezdése ellentétes a 64/221 irányelv (1) és (2) bekezdésével, mivel az AuslG 47. §‑ának (1) és (2) bekezdése a büntetőjogi felelősség jogerős megállapítása esetére kötelező, illetve fő szabály szerinti kiutasítást ír elő, amely nem teszi lehetővé a személyes magatartás figyelembevételét, és ezáltal általános megelőzéshez kapcsolódó célokra irányul. A Bizottság annak megállapítását kéri továbbá, hogy a német közigazgatási gyakorlat az uniós polgárok elleni kiutasítási határozatokat a többi külföldire gyakorolt visszatartó hatással indokolta.

A –    A hiányos átültetésre alapított kifogásról

1.      Az elfogadhatóságról

a)      A felek érvei

108. A német kormány nézete szerint a harmadik kereseti kérelem e része a kereseti kérelem elfogadhatatlan kiterjesztése, mivel ezt a kifogást az indokolással ellátott vélemény még nem tartalmazta. Ez a kifogás csupán a régi vii. pont átfogalmazása során, újonnan lett a harmadik kereseti kérelem része.

109. A Bizottság ezzel szemben azzal érvel, hogy már a felszólító levélben kifejtette, hogy az AuslG 47. §‑ának (1) és (2) bekezdése – mint jogalap – általános megelőzéshez kapcsolódó célkitűzést követ, így az e rendelkezésekre alapított határozatok szükségszerűen az általános megelőzés tiltott elemét foglalják magukban, és ezen oknál fogva sértik a közösségi jogot. Az indokolással ellátott vélemény e jogi kifogásokat fenntartotta. A Bizottság e tekintetben különösen az indokolással ellátott vélemény 11. oldalának harmadik bekezdésére hivatkozik.

b)      A jogkérdésről

110. Az indokolással ellátott vélemény „Visszatartó erő” című bekezdése azt a kifogást tartalmazza, hogy az AuslG 47. §‑ának (1) és (2) bekezdése általános megelőzéshez kapcsolódó célkitűzésre irányul. Ez egyértelművé teszi, hogy a közigazgatási gyakorlat mellett a Bizottság a közösségi jog átültetését is kifogásolja.

111. Következésképpen a harmadik kereseti kérelem első része, amely szerint a jogalkotó nem tette kellően egyértelművé, hogy uniós polgárokkal szembeni kiutasítási határozatokat nem lehet az általános megelőzést célzó indokra alapítani, tartalmilag megegyezik az indokolással ellátott vélemény iii. pontjában foglalt kifogással. E kifogás szerint a német jogalkotásban nem tették kellően egyértelművé, hogy kiutasítási határozatot nem lehet olyan indokra alapítani, amely a büntetőjogi felelősség jogerős megállapítása miatt a kiutasítást kötelezően, illetve fő szabály szerint kötelezően írja elő.

112. Az a jogalap ugyanis, amely a büntetőjogi felelősség jogerős megállapítása esetén megengedi a kiutasítást, anélkül hogy további szempontokat, különösen az érintett személyes magatartását figyelembe venné, főképpen általános megelőzési célokat követ. A különös megelőzésre vonatkozó megfontolások olyan indokokat tesznek szükségessé, amelyek teret hagynak az egyéni eset különleges körülményei figyelembevételének.

113. Ezt a kereseti kérelmet következésképpen már az indokolással ellátott vélemény is tartalmazta, tehát elfogadható.

2.      A megalapozottságról

a)      A felek érvei

114. A Bizottság érvelése szerint az AuslG 47. §‑ának (1) és (2) bekezdése általános megelőzéshez kapcsolódó célkitűzésre irányul, mivel a kiutasítás célja az, hogy a többi külföldit visszatartsa attól, hogy ugyanolyan vagy hasonló módon bűncselekményt kövessenek el. Ez azonban sérti a 64/221 irányelv 3. cikkének (1) és (2) bekezdését.

115. A Bíróság megállapította, hogy a kiutasítás csak akkor igazolt, ha „az érintett személyes magatartása a közrend további súlyos megzavarásának konkrét veszélyére enged következtetni”.(39) A Bíróság arra a megállapításra jutott, hogy a meghatározott bűncselekményre vonatkozó büntetőjogi felelősség megállapítása esetére az általános megelőzés céljából elrendelt, fő szabály szerinti kiutasítás ellentétes a valamely tagállam állampolgárságával rendelkező munkavállalóra a szabad mozgás keretében vonatkozó elvekkel.(40)

116. A német kormány ezzel szemben úgy véli, hogy a német jogi helyzet félreérthetetlenül és egyértelműen előírja, hogy uniós polgárral szemben általános megelőzési célok alapján nem kerülhet sor kiutasításra. Az AufenthG/EWG 12. §‑a az uniós polgárokra vonatkozóan tiltja az általános megelőzési célok figyelembevételét.

b)      A jogkérdésről

117. A harmadik kereseti kérelem első részéhez kapcsolódó jogkérdés tekintetében lényegében hivatkozni lehet az első kereseti kérelem első részével kapcsolatban kifejtettekre. A jelen ügyben ugyanis az általános megelőzési szempontok a német jogrendben való figyelembevételének kifogása megfelel annak a kifogásnak, hogy a német jog az uniós polgároknak a Németországi Szövetségi Köztársaságról való kiutasítására vonatkozó szabályozásban automatizmust ír elő.

118. Amennyiben ugyanis a jog a büntetőjogi felelősség jogerős megállapításának esetére a kiutasítást kötelezően, illetve fő szabály szerint kötelezően írja elő azért, hogy ezzel általános visszatartó erővel bírjon a bűncselekmények elkövetését illetően, nem marad tér az egyének személyes magatartásának figyelembevételére, és az általános megelőzési megfontolások szerepe elsődleges.

119. E tekintetben tehát a fent kifejtettekre kell utalni, és e rész tekintetében is azt kell megállapítani, hogy a német jog, amennyiben lehetővé teszi az uniós polgároknak a közrendhez kapcsolódó indokok alapján történő kiutasítását, az AufenthG/EWG 12. §‑ában tiltja az általános megelőzési megfontolásokat.

120. A harmadik kereseti kérelem első része következésképpen megalapozatlan.

B –    A hibás alkalmazásra alapított kifogás

1.      A felek érvei

121. A Bizottság kifogásolja, hogy a német hatóságok számos határozatban határozottan azt fejtették ki, hogy a kiutasítás megfelel többek közt az általános megelőzési megfontolásoknak. Erre vonatkozóan a Bizottság tizenegy határozatra hivatkozik példaként. A Bizottság előadja, hogy a cél a többi külföldinek a kiutasítás útján történő figyelmeztetése, valamint a jogkövető magatartás ösztönzése. Az általános megelőzés hatása némely esetben az indokolásban különleges jelentőséget kap. A Bizottság e tekintetben hét határozatra hivatkozik, amelyek tartalmát összefoglalva közli.

122. A német kormány érvelése szerint a közigazgatási előírások megállapítják, hogy általános megelőzési célból nem hozhatók uniós polgárokkal szemben kiutasítási határozatok. Nem kifogásolható, hogy a külföldiek ügyeiért felelős hatóságok az egyéni különös megelőzési indokok mellett általános megelőzési indokokat is említenek, és kiegészítő felszólítások értelmében nyilatkoznak.

2.      A jogkérdésről

123. A szabad mozgás elvétől a közrend indokain alapuló eltérést megszorítóan kell értelmezni, oly módon, hogy az egyéni esetben a személyes körülményeknek arra kell utalniuk, hogy az elbírálás időpontjában fennáll a közrend valós veszélyeztetése.(41)

124. A Bíróság ebből arra következtetett, hogy a közösségi joggal ellentétes valamely tagállam állampolgárának kiutasítása, ha a kiutasítás az „általános megelőzésre” vonatkozó indokokon alapul, azaz, ha annak célja más külföldiek visszatartása,(42) különösen akkor, ha az intézkedést önmagában a büntetőjogi felelősséget megállapító korábbi ítélet alapján, a bűncselekmény elkövetője személyes magatartásának vagy annak a veszélynek a figyelembevétele nélkül rendelték el, amelyet az elkövető személye jelent a közrendre nézve(43).

125. Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a német kormány a gyakorlatot nem igazolhatja azzal, hogy a német közigazgatási rendelkezések nem teszik lehetővé, hogy az indokolás általános megelőzési szempontokon alapuljon. Egyrészt ugyanis nem a jogalapról van szó, hanem arról, hogy számos kiutasítási határozat általános megelőzési szempontokon alapul. Másrészt a kiutasítás általános megelőzési indokok alapján történő elrendelésének tilalmát már a közigazgatásra szintén kötelező elsődleges jog is előírja.

126. A német kormány nem vitatja, hogy számos határozat indokolása említi az általános megelőzési szempontokat. Hangsúlyozza azonban, hogy az általános megelőzésre csak „kiegészítésképpen” hivatkoznak, magát a kiutasítást azonban az érintett személyes magatartása igazolja.

127. A magánszemélyekkel szemben hozott hatósági határozatok indokolásai azt határozzák meg, hogy a hatóság a határozata szempontjából minek tulajdonított jelentőséget. Amennyiben az indokolás általános megfontolási szempontokat is tartalmaz, azt a benyomást kelti, hogy az ilyen jellegű megfontolások is szerepet játszottak abban, hogy a hatóság a határozatot ebben a formában és ezzel a tartalommal hozta meg.

128. A közigazgatási aktusok indokolása a magánszemélyek védelmét is szolgálja, mivel a magánszemélyek a határozatban foglalt érveket vitathatják. Amennyiben az indokolás általános megelőzési elemeket tartalmaz, a magánszemélyek védelme ennyiben korlátozottabb, mivel e kifogások vitatására a magánszemélynek nincs lehetősége, az általános megelőzés indoka nem a személyében rejlik, hanem általános, az érintett befolyásán kívül álló körülményekben.

129. Ennek megfelelően álláspontom szerint a jogsértés megvalósításához már az is elegendő, ha az indokolás általános megelőzési elemeket tartalmaz, mivel az ilyen esetekben az általános megelőzési szempontok – legalábbis a magánszemély szemszögéből – az indokolás részévé válnak, és emiatt nem lesz egyértelmű, hogy a 64/221 rendelet 3. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy kizárólag a személyes magatartás, és így a különös megelőzési szempontok lehetnek meghatározóak.

130. A harmadik kereseti kérelem második része ezért megalapozatlan.

VIII – Negyedik kereseti kérelem: a családi élet tiszteletben tartásához való alapvető jog

131. A negyedik kereseti kérelmével a Bizottság annak megállapítását kéri, hogy a német hatóságok uniós polgárokkal szemben olyan kiutasítási határozatokat hoztak, amelyek nem tartották be a megfelelő arányt egyrészről az EJEE 8. cikke szerinti, a családi élet tiszteletben tartásához való alapvető jog, másrészről a közrend fenntartásának követelménye között. A Bizottság e kérelmével lényegében az arányosság elvének megsértését kifogásolja, amelyet az EJEE 8. cikkében megkövetelt mérlegelésnél figyelembe kell venni.

132. Az EJEE azon alapvető jogok közé tartozik, amelyek az EU 6. cikk (2) bekezdése szerint – amint azt Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata is megerősítette – a közösségi jogrendben védelemben részesülnek. Az EJEE olyan alapvető jogokat és emberi jogokat foglal magában, amelyeket a közösségi jog alkalmazása során a tagállamoknak is tiszteletben kell tartaniuk.(44)

133. A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint a tagállamoknak a közrend védelmére irányuló intézkedések meghozatala során az arányosság elvét be kell tartaniuk oly módon, hogy az intézkedésnek alkalmasnak kell lennie az általa követett cél elérésének biztosítására, és nem léphet túl azon a mértéken, amely e cél eléréséhez szükséges.(45)

134. E tekintetben minden egyedi esetben a nemzeti hatóságok feladata a közrendet fenyegető veszély értékelése, melynek során a közösségi jog hatálya alá tartozó személyek különleges jogállását, és a szabad mozgás elvének meghatározó jelentőségét is figyelembe kell venniük.(46)

135. E tekintetben az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) az EJEE 8. cikke (2) bekezdésének alkalmazására vonatkozó releváns ítélkezési gyakorlatából kell kiindulni. Alapvetően arról a kérdésről van szó, hogy a családi élet tiszteletben tartásához fűződő, az EJEE által biztosított alapvető jog korlátozása szükségességének értékelése során mely érdekeket kell figyelembe venni, és egymással szemben mérlegelni.

136. Idetartozik az elkövetett bűncselekmény jellege és súlyossága, a kiutasító országban való tartózkodás tartama és az ezen országba való beilleszkedés, az érintett állampolgársága, valamint az érintettnek és családtagjainak az érintett származási országában fennálló családi helyzete, valamint esetleges nehézségei.(47)

137. A Bizottság kereseti kérelméből kiindulva a német közigazgatási gyakorlatot kettős szempont alapján kell vizsgálni, egyrészt az érdekek mérlegelésének elmulasztása, másrészt az érdekek hibás mérlegelése tekintetében.

A –    Az érdekek mérlegelésének elmulasztása

138. A Bizottság kifogásolja, hogy a külföldiek ügyeivel foglalkozó hatóságok számos esetben egyáltalán nem vizsgálták az arányosság kérdését, illetve abból indultak ki, hogy az automatikus kiutasítás az arányosság vizsgálatát nem teszi lehetővé.

139. E tekintetben tehát szükségtelen kitérni arra a kérdésre, hogy a kiutasítás ténylegesen aránytalan volt‑e.

140. E ponton fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a kifogás az AuslG 47. §‑ának hibás alkalmazása tekintetében lényegében egyezik az első kereseti kérelem hibás alkalmazásra vonatkozó kifogásával. Amennyiben ugyanis a hatóság a kötelező kiutasításból indul ki, az arányosság vizsgálata természetesen nem fog teljes mértékben érvényesülni még akkor sem, ha azt a nemzeti jog esetleg elvi szinten előírja.

141. A német kormány nem vitatja, hogy számos határozatban kifejezetten kifejtették, hogy az arányosság vizsgálatára nem került sor, illetve nem kerülhet sor. A német kormány csupán arra hivatkozik, hogy a hibás határozatok esetében bírósági vagy más úton helyesbítés történt.

142. A német közigazgatási hatóságok mindenesetre a kiutasítást legalább egy esetben kötelező döntésnek tekintették, és akként rendelték el. Ez az első kereseti kérelem vizsgálata keretében a Regierungspräsidium Freiburg 2000. március 23‑i határozata tekintetében megállapításra került. A Bizottság továbbá számos hasonló esetre rámutatott, amelyekben hasonlóan határoztak.

143. Következtetésképpen meg kell állapítani, hogy a külföldiek ügyeivel foglalkozó német hatóságok a közösségi joggal ellentétes kiutasítási határozatokat hoztak, mivel az AuslG 47. §‑ának alkalmazása során nem vizsgálták a határozat arányosságát, és így figyelmen kívül hagyták az EEJE 8. §‑ának relevanciáját.

B –    Az érdekek nem megfelelő mérlegelése

144. A Bizottság kifogásolja továbbá a határozatok aránytalanságát, mivel a hatóságok nem tulajdonítottak kellő jelentőséget a magán- és családi élet tiszteletben tartásához fűződő alapvető jognak. A Bizottság érvelése szerint az egyéni eset hibás mérlegelése jogsértésnek minősül. A Bizottság elismeri, hogy a mérlegelés során az alapvető jogokat is figyelembe vették, de kifogásolja azok figyelembevételének mértékét. Ezzel kapcsolatban meg kell állapítani, hogy a fenti A. pontban megnevezett esethez képest a Bizottság nem alkalmazott egyértelmű különbségtételt. A Bizottság e pontban ugyanis azokra az esetekre is hivatkozik, amelyekben a hatóságok kötelezőnek tekintették az arányosság vizsgálatának elmaradását.

145. Az érdekek mérlegelése tekintetében abból kell kiindulni, hogy az EJEB ítélkezési gyakorlata(48) szerint az államokat a bevándorlási politika végrehajtása során alapvetően széles mérlegelési jogkör illeti meg, amennyiben ez nem sérti aránytalanul az EJEE által biztosított jogokat.(49)

146. A közösségi jog által biztosított alapvető jogok sérelme csak akkor áll fenn, ha a körülményekből arra lehet következtetni, hogy az EJEE alapértékeit, illetve ily módon az érintett jogait nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyták. Ez az eset áll fenn akkor, ha a hatóság például egyes családi kapcsolatok vonatkozásában nem nyilatkozik, bár nyilvánvaló, hogy az egyéni esetben éppen ennek lehet jelentősége. Nem elég ugyanis kizárólag azt megállapítani, hogy a kiutasítás ellen semmilyen családi indok nem szól.

147. Igaz, hogy a Bizottság által rendelkezésre bocsátott adatokból csak nehezen állapítható meg, hogy az egyéni határozatokban a családi indokokat valóban figyelmen kívül hagyták‑e. A Bizottság számos olyan családi elem megnevezésére szorítkozik, amelyek álláspontja szerint a kiutasítandó személy bűnöző magatartásával szemben nem kerültek mérlegelésre. A Bizottság érve azonban végső soron a kereset más pontjaiban felsorolt különböző esetekkel való összehasonlítás útján, valamint az indokolással ellátott vélemény és a felszólító levél tartalma alapján egyértelművé válik.

148. A német kormány e tekintetben nem vitatja a Bizottság érvelését, amennyiben a különböző kiutasítási határozatok indokolásai a családi viszonyokat nem mutatták be átfogóan. Hangsúlyozza, hogy az aránytalan kiutasítási határozatokat mindenesetre a bíróságok megsemmisítették.

149. Nézetem szerint azonban ez nem elég azon gyanú eloszlatásához, hogy a közigazgatásban az esetek számottevő részében a családi tényezőket nem veszik kellőképpen figyelembe az értékelés során. Amint ugyanis a fentiekben már kifejtésre került, nem az a meghatározó, hogy a kiutasítás valóban arányos volt‑e, hanem az, hogy a kiutasítást eredményező mérlegelés arányos mértékben kifejezésre jut az indokolásban.

150. Vizsgálni kell továbbá, hogy a közösségi polgárok kiutasítása esetében a mérlegelés során figyelembe veszik‑e azt a körülményt, hogy az érintett elvben tartózkodási joggal rendelkezik.

151. Míg ugyanis az EJEE maga nem biztosít tartózkodási jogot,(50) a közösségi jog számos kapcsolóelvet tartalmaz a tartózkodási jog megalapozására. A tartózkodási joggal rendelkező személyek fokozott védelmével szemben a német kormány azzal érvel, hogy az EJEE‑vel ellentétes lenne, ha az alapvető jogok védelme tekintetében eltérő kritériumokat alkalmazna. Ez az érv ebben a formában nem elfogadható. Az EJEB ítélkezési gyakorlatából ugyanis éppen az tűnik ki, hogy az olyan személyi csoportok kiutasítására, mint például a második generáció bevándorlói, illetve azon személyek kiutasítására, akik határozatlan idejű tartózkodási engedéllyel rendelkeznek,(51) különösen szigorú kritériumokat kell alkalmazni.

C –    Következtetés

152. Következtetésképpen meg kell állapítani, hogy Németország – mivel uniós polgárokkal szemben olyan kiutasítási határozatokat hozott, amelyek nem biztosítják az EEJE 8. cikke értelmében a családi élet tiszteletben tartásához való jog és a közrend fenntartásának követelménye közötti megfelelő arányt.

153. A negyedik kereseti kérelem tehát megalapozott.

IX – Ötödik kereseti kérelem: az azonnali végrehajtás elrendelése

154. Az ötödik kereseti kérelmével a Bizottság a Bíróságot annak megállapítására kéri, hogy a német hatóságok a 64/221 irányelv 9. cikkének (1) bekezdését megsértették azzal, hogy uniós polgárokkal szemben hozott kiutasítási határozatok azonnali végrehajtását rendelték el, jóllehet nem sürgős esetekről volt szó.

A –    A felek érvei

155. A Bizottság érvelése szerint a német közigazgatási gyakorlat rendszeresen – szinte szisztematikusan – és kellő indokolás nélkül megállapítja a kiutasítás azonnali végrehajtásának elrendeléséhez előírt feltételek fennállását. Nevezetesen a Verwaltungsgerichtsordnung 80. §‑a (2) bekezdése első mondatának 4. pontja által megkövetelt, a határozatok azonnali végrehajtásához fűződő közérdekről van szó, amely a határozat hatályának felfüggesztéséhez fűződő magánérdekhez képest a jogorvoslati eljárás során elsődlegesnek bizonyul.

156. A német kormány egyetért abban, hogy számos esetben az uniós polgárok kiutasítása esetében is elrendelik az azonnali végrehajtást. Vitatja azonban, hogy az azonnali végrehajtást szisztematikusan, kellő indokolás nélkül rendelik el. Álláspontja szerint az azonnali végrehajtás az erre előírt különleges feltételek külön vizsgálatának eredménye.

B –    A jogkérdésről

157. Az ötödik kereseti kérelem tekintetében elsőként a Bíróságnak a jelen eljárás megindítása után kialakult ítélkezési gyakorlatát kell megvizsgálni.

1.      Az Orfanopoulos és Oliveri ügyben hozott ítélet hatálya

158. Az Orfanopoulos és Oliveri ügyben(52) indított előzetes döntéshozatali eljárásban a Bíróságnak többek közt arra a kérdésre kellett választ adnia, hogy a 64/221 irányelv 9. cikkével ellentétes‑e az olyan szabályozás, amely a Regierungspräsidium által a tagállami területről való kiutasítás tárgyában hozott határozat tekintetében többé nem írja elő a határozat célszerűségének vizsgálatát is magában foglaló jogorvoslati eljárást, ha nincs e közigazgatási hatóságtól független hatóság.

159. Az említett eljárás tárgyát olyan nemzeti rendelkezés képezte, amely előírja, hogy nem kerül sor a felettes hatóság közigazgatási aktusa jogszerűségének és célszerűségének felülvizsgálatát magában foglaló előzetes eljárásra, ha a közigazgatási határozatot a Regierungspräsidium hozta. (lásd a baden-württembergisches Ausführungsgesetz zur Verwaltungsgerichtsordnung [a közigazgatási bírósági rendtartás végrehajtásáról szóló baden-württembergi törvény] 6a. §‑át).

160. A Bíróság válasza szerint a 64/221 irányelv 9. cikkének (1) bekezdésével ellentétes az olyan rendelkezés, amely arra az esetre, ha nincs a közigazgatási hatóságtól független hatóság, többé nem írja elő a közigazgatási hatóság által a más tagállam állampolgárának a kiutasítására vonatkozóan hozott határozat elleni jogorvoslati eljárást, valamint az olyan kereset lehetőségét, amelynek keretében célszerűségi vizsgálatra is sor kerül.

161. A Bizottság kifogása ezzel szemben a jelen ügyben arra irányul, hogy a közigazgatás a kiutasítást rendszeresen elrendelte anélkül, hogy sürgős esetről lett volna szó.

2.      Az eset sürgős voltára vonatkozó vizsgálat elmulasztása

162. Egyet kell érteni a német kormánnyal abban, hogy a kiutasítás esetében igen szigorú követelményeket kell meghatározni, így az e követelmények és az azonnal végrehajtásra vonatkozó követelmények közti különbség nem tűnik fel azonnal.

163. A 64/221 irányelv 7. cikkének a 9. cikkel való összehasonlítása ezzel szemben arra az eredményre vezet, hogy az állam területén való hátralevő tartózkodás határidejének az előbbre hozására – a kiutasítás elrendelésére vonatkozó követelményeken túl – különleges követelmények vonatkoznak.

164. Ez azt jelenti, hogy a 64/221 irányelv 9. cikkében feltételként előírt sürgősség nem vonatkozhat a közrend veszélyeztetésére, hanem attól függetlenül arra vonatkoznia, hogy a szokásos jogorvoslati eljárás befejeződésének kivárása nem lehetséges.

165. Az azonnali végrehajtás elrendelésével a magánszemélyek meghallgatáshoz való jogát a közrend javára korlátozzák. Azzal ugyanis, hogy a fellebbezés nem rendelkezik az elvszerűen előírt halasztó hatállyal, a védekezés eszközeinek hatékonyságát és a védekezésre nyitva álló határidőt korlátozzák. Ezért az azonnali végrehajtás elrendelése keretében végzett arányossági vizsgálat során a kiutasításra vonatkozó, a közrend veszélyeztetettségét érintő követelményeken túl a közösségi jogban az EEJE 6. cikkében biztosított meghallgatáshoz való alapvető jogot is figyelembe kell venni. Annak feltételezéséhez, hogy egy adott eset sürgős, a közigazgatási hatóságnak az egyedi ügyben mérlegelnie kell ezt az alapvető jogot, mielőtt az azonnali végrehajtás elrendeléséről határoz.

166. A Landratsamt Göppingen a 1996. május 23‑i határozatában ezt nem tette meg, amikor a következő indokolást adta: „E határozat azonnali végrehajtásának elrendelése nyomós közrendi okok alapján szükséges volt. Annak megakadályozása érdekében, hogy Ön az esetleges szabadlábra helyezését követően újabb bűncselekményeket kövessen el, szükséges, hogy Ön még az esetleges közigazgatási per lezárulta előtt elhagyja a Németországi Szövetségi Köztársaság területét.”

167. A Bizottság ezenfelül számos olyan esetre hivatkozott, amelyekben a külföldiek ügyeivel foglalkozó német hatóságok hasonló módon indokolták az azonnali végrehajtás elrendelését.

168. Igaz, a német kormány azzal érvel, hogy Németországban az azonnali végrehajtás elrendelését elvben külön kell vizsgálni. Nem vitatja azonban, hogy – amint azt a Bizottság kifejtette – az azonnali végrehajtás elrendelésének indokolására számos esetben ugyanezt a megfontolást alkalmazták, mégpedig a közrend veszélyeztetettségét.

169. Következésképpen meg kell állapítani, hogy Németország nem teljesítette a közösségi jogból eredő kötelezettségeit, mivel a német hatóságok a sürgősség feltételeinek fennállására vonatkozó vizsgálat nélkül rendelték el az uniós polgárokkal szemben hozott kiutasítási határozatok azonnali végrehajtását.

170. Következésképpen az ötödik kereseti kérelem megalapozott.

X –    A költségekről

171. Az eljárási szabályzat 69. cikkének 2. §‑a alapján a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. A 69. cikk 3. §‑ának első bekezdése szerint a Bíróság részleges pernyertesség esetén elrendelheti a költségeknek a felek közötti megosztását, vagy határozhat úgy, hogy mindegyik fél maga viselje saját költségeit.

172. A jelen esetben, mivel a Bizottság és a Németországi Szövetségi Köztársaság részlegesen lettek pernyertesek, kötelezni kell őket a saját költségeik viselésére. Az eljárásba beavatkozó Olasz Köztársaság az eljárási szabályzat 69. cikk 4. §‑ának első bekezdése szerint maga viseli saját költségeit.

XI – Végkövetkeztetések

173. A fentiek alapján javaslom, hogy a Bíróság:

1)         Állapítsa meg, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság, mivel:

–        uniós polgárokkal szemben kiutasítási határozatokat az AuslG 47. §‑ának (1) és (2) bekezdésére alapított, amelyek a kiutasítást a büntetőjogi felelősség jogerős megállapítása esetén kötelezően, illetve fő szabály szerint kötelezően előírják,

–        az AufenthG/EWG 12. §‑a (1) bekezdésének első mondatában a közösségi jogi követelményeket a határozott idejű tartózkodási jog tekintetében nem ültette át kellő egyértelműséggel, illetve uniós polgárokkal szemben kiutasítási határozatokat általános megelőzési célokkal indokolt,

–        uniós polgárokkal szemben olyan kiutasítási határozatokat hozott, amelyek a magán- és családi élet tiszteletben tartásához fűződő alapvető jog, valamint a közrend fenntartása közötti arányosságot nem tartják be,

–        az adott eset sürgős jellegére vonatkozó vizsgálat nélkül rendelte el uniós polgárok kiutasításának azonnali végrehajtását,

2)         nem teljesítette az EK 18. és az EK 39. cikkből, az EEJE 8. cikkéből – mint a közösségi jog általános elvéből –, valamint a külföldiek mozgására és tartózkodására vonatkozó, a közérdek, közbiztonság vagy közegészség által indokolt különleges intézkedések összehangolásáról szóló 64/221/EGK irányelv 3. és 9. cikkéből eredő kötelezettségeit.

3)         A keresetet ezt meghaladó részében utasítsa el.

4)         A Bizottságot, a Németországi Szövetségi Köztársaságot, valamint az Olasz Köztársaságot kötelezze a saját költségeik viselésére.

 MELLÉKLET

 (Jogi háttér)

A –    Közösségi jog

1.      A 64/221/EGK irányelv

„3. cikk

(1)      A közrendi, illetve közbiztonsági indokok alapján hozott intézkedések kizárólag az érintett személy magatartásán alapulhatnak.

(2)      Az érintett személlyel szemben korábban hozott büntetőítéletek önmagukban nem szolgálhatnak alapul [helyesen: korábban hozott, büntetőjogi felelősséget megállapító ítélet önmagában nem szolgálhat alapul] ilyen intézkedésekhez.

[…]”

„9. cikk

(1)      Amennyiben nincs lehetőség jogorvoslatra, vagy a jogorvoslat kizárólag a határozat jogszerűségére vonatkozhat, vagy nem lehet halasztó hatálya, a közigazgatási hatóság – a sürgős eseteket kivéve – a tartózkodási engedély meghosszabbítását elutasító, valamint a tartózkodási engedéllyel rendelkező kiutasítását elrendelő határozatot addig nem hozza meg, amíg meg nem kapta a befogadó ország olyan illetékes hatóságának véleményét, amely előtt az érintett személy az adott ország jogszabályainak megfelelő módon védheti, illetve képviseltetheti magát.

Ez a hatóság nem lehet azonos azzal, amelyik a tartózkodási engedély meghosszabbításának elutasítása vagy a kiutasítás tárgyában jogosult dönteni.

(2)      A tartózkodási engedély kiadását, illetve meghosszabbítását elutasító, valamint azok kiadása előtt a kiutasítást elrendelő határozatokat az érintett kérelmére, vizsgálat céljából az elé a hatóság elé terjesztik [helyesen: hatóság elé kell terjeszteni], amelynek előzetes véleményét az (1) bekezdés szerint ki kell kérni. Az érintett személy itt személyesen láthatja el védelmét, kivéve, ha ez nemzetbiztonsági érdekbe ütközik.”

2.      Az 1612/68/EGK irányelv

„1. cikk

(1) A tagállamok állampolgárainak, lakóhelyükre tekintet nélkül, joguk van arra, hogy egy másik tagállam területén munkát vállaljanak és munkát végezzenek, a tagállam állampolgárainak foglalkoztatását szabályozó törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezéseknek megfelelően.

(2) Különösen joguk van egy másik tagállam területén az adott állam állampolgáraival azonos feltételekkel munkát vállalni.”

3.      A 73/148/EGK irányelv

„1. cikk

„(1) A tagállamok ezen irányelv értelmében eltörlik a következő személyek mozgására és tartózkodására vonatkozó korlátozásokat:

a)      egy tagállam azon állampolgárai, akik egy másik tagállamban már letelepedtek, vagy le kívánnak telepedni szolgáltatások nyújtásának céljából;

b)      a tagállamok azon állampolgárai, akik szolgáltatások címzettjeként a szolgáltatást egy másik tagállamban kívánják igénybe venni;

c)      ezen állampolgárok házastársai és 21 éven aluli gyermekei, állampolgárságuktól függetlenül;

d)      ezen állampolgárok és házastársaik felmenő és lemenő ági rokonai, amennyiben az előbbiek eltartottjai, állampolgárságuktól függetlenül.

(2)      A tagállamok a beutazáskor kedvező bánásmódban részesítik az (1) bekezdés a) vagy b) pontjában meghatározott állampolgárok és az ilyen állampolgárok házastársainak további családtagjait, amennyiben e családtagok az állampolgár vagy házastársának eltartottjai, vagy a származási országban velük közös háztartásban éltek.”

„4. cikk

(1)      Minden tagállam biztosítja a határozatlan idejű tartózkodás jogát más tagállamok azon állampolgárainak, akik az előbbi tagállam területén azzal a céllal kívánnak letelepedni, hogy ott önálló vállalkozói tevékenységet folytassanak, amennyiben az e tevékenységekre vonatkozó korlátozásokat a Szerződés alapján eltörölték.

A tartózkodási jog igazolására okiratot állítanak ki »Tartózkodási engedély az Európai Közösség tagállamának állampolgára számára« címmel [helyesen: a tartózkodási jogot a »Tartózkodási engedély az Európai Közösség tagállamának állampolgára számára« című okirat igazolja]. Ez az okirat a kibocsátás időpontjától számított legalább öt évig érvényes, és minden további nélkül megújítható.

A hat egymást követő hónapot meg nem haladó távollét és a tartózkodás katonai szolgálat okán történő megszakítása nem érinti a tartózkodási engedély érvényességét.

Érvényes tartózkodási engedély nem vonható vissza az 1. cikk (1) bekezdésének a) pontjában említett állampolgártól kizárólag azért, mert akár betegség, akár baleset következtében átmenetileg munkaképtelenné vált.

Azoknak az első albekezdésben nem említett tagállami állampolgároknak, akik egy másik tagállam területén a tagállam jogszabályai értelmében tevékenység végzésére jogosultak, [legalább] az adott tevékenység végzésére kiadott engedély érvényességi idejével azonos időtartamra [szóló,] a tartózkodás jogcímét igazoló okiratot állítanak ki.

Mindazonáltal azok az első albekezdésben említett állampolgárok, akikre tevékenységük változása miatt a továbbiakban az előző albekezdés rendelkezései érvényesek, tartózkodási engedélyüket egészen annak lejártáig megtartják.

(2)      Szolgáltatásokat nyújtó és igénybe vevő személyek esetében a tartózkodási jog érvényességének időtartama megegyezik a szolgáltatásnyújtás időtartamával.

Ha ez az időszak a három hónapot meghaladja, az a tagállam, amelynek területén a szolgáltatásokat nyújtják, e jog igazolására a tartózkodás jogcímét igazoló okiratot állít ki.

Amennyiben ez az időszak a három hónapot nem haladja meg, az a személyazonosító igazolvány vagy útlevél, amellyel az érintett személy az adott állam területére lépett, elegendő a tartózkodás időtartamára. A tagállam mindazonáltal megkívánhatja az érintett személytől annak bejelentését, hogy az állam területén tartózkodik.

(3)      Azon családtagok részére, akik a tagállamoknak nem állampolgárai helyesen: akik egyik tagállamnak sem állampolgárai], tartózkodási okmányt állítanak ki, amelynek érvényességi ideje megegyezik az azon állampolgárnak kiadott okirat érvényességi idejével, akinek az érintett családtag az eltartottja.”

„5. cikk

A tartózkodási jog az érintett tagállam egész területén érvényes.”

„8. cikk

A tagállamok nem térnek el ezen irányelv rendelkezéseitől, kivéve, ha azt a közrend, a közbiztonság vagy a közegészségügy szempontjai indokolják.”

„10. cikk

(1)      A külföldiek mozgására és tartózkodására vonatkozó, a közrend, a közbiztonság és a közegészség szempontjából indokolt külön intézkedések összehangolásáról szóló, 1964. február 25‑i tanácsi irányelvet mindaddig alkalmazni kell, amíg a tagállamok ezt az irányelvet végre nem hajtják.

(2)      Az (1) bekezdésben említett irányelv értelmében kiadott [és a jelen irányelv hatálybalépésekor érvényes] tartózkodási okmányok a következő lejárati időpontjukig érvényesek maradnak.”

4.      A 90/364/EGK irányelv

„1. cikk

(1)      A tagállamok tartózkodási jogot biztosítanak a tagállamok olyan állampolgárainak, akik számára a közösségi jog más rendelkezései nem biztosítják ezt a jogot, továbbá a (2) bekezdésben meghatározott családtagjaiknak, azzal a feltétellel, hogy ők és családtagjaik teljes körű egészségbiztosítással rendelkeznek a fogadó államban, továbbá elegendő anyagi fedezettel rendelkeznek ahhoz, hogy elkerüljék, hogy tartózkodási idejük alatt a fogadó tagállam szociális biztonsági rendszerének [helyesen: szociális ellátórendszerére nézve] terhet jelentsenek.

Az első albekezdésben hivatkozott anyagi fedezet akkor minősül elegendőnek, ha meghaladja azt a szintet, amely alatt a fogadó állam az állampolgárainak szociális támogatást nyújthat, figyelembe véve a kérelmező, és szükség esetén a (2) bekezdés értelmében beengedett családtagok személyes körülményeit is [helyesen: és szükség esetén azon családtagok személyes körülményeit is, akik beutazását a (2) bekezdés alapján engedélyezték].

Amennyiben a második albekezdés nem alkalmazható egy tagállamban, a kérelmező rendelkezésére álló anyagi fedezet akkor minősül elegendőnek, ha az meghaladja a fogadó állam szociális biztonsági rendszere [helyesen: társadalombiztosítási rendszere] által juttatott nyugdíj legkisebb összegét.

(2)      A következő személyeknek, tekintet nélkül állampolgárságukra, joguk van a tartózkodási jog jogosultjával egy másik tagállamban letelepedni:

a)      a házastárs és eltartott egyenesági leszármazóik;

b)      a tartózkodásra jogosult, illetve házastársa eltartott felmenő egyenesági rokonai.”

„2. cikk

„(1)      A tartózkodási jog gyakorlását a »tartózkodási engedély az EGK tagállamának állampolgára számára« címen kibocsátott okmány igazolja, amelynek érvényessége ötéves időtartamra korlátozható, és meghosszabbítható. A tagállamok a tartózkodás első két évének végén azonban megkövetelhetik az engedély újraérvényesítését, ha azt szükségesnek ítélik. Amennyiben a családtag egyik tagállamnak sem állampolgára, számára egy ugyanolyan érvényességgel bíró tartózkodási okmányt állítanak ki [helyesen: számára ugyanolyan érvényességgel bíró okmányt kell kiállítani], mint amilyet annak az állampolgárnak, akinek a jogán jogosult.

A tartózkodási engedély vagy okmány kiadásához a tagállam a kérelmezőtől csupán érvényes személyazonosító igazolvány vagy útlevél bemutatását kívánhatja meg, továbbá annak bizonyítását, hogy a kérelmező az 1. cikkben megállapított feltételeknek eleget tesz.

(2) A 68/360/EGK irányelv 2., 3. cikkét és a 6. cikk (1) bekezdésének a) pontját, valamint (2) bekezdését és a 9. cikkét értelemszerűen kell alkalmazni ezen irányelv kedvezményezettjeire.

Egy tagállam állampolgárának a tagállam területén tartózkodási joggal rendelkező házastársa és eltartott gyermekei jogosultak bármely munkavállalói jogviszonyba lépni vagy bármely önálló vállalkozói tevékenységet folytatni az érintett tagállam egész területén, még akkor is, ha egyik tagállamnak sem állampolgárai.

A tagállamok nem térhetnek el ezen irányelv rendelkezéseitől, kivéve közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi okok alapján. Ebben az esetben a 64/221/EGK irányelvet kell alkalmazni.

(3) Ez az irányelv nem érinti a második lakóingatlan megszerzésére vonatkozó hatályos jogszabályokat.”

B –    Nemzeti jog

1.      Ausländergesetz (a külföldiekről szóló törvény)

„45. § Kiutasítás

(1)      A külföldi kiutasítható, amennyiben tartózkodása sérti a közbiztonságot és a közrendet vagy a Németországi Szövetségi Köztársaság egyéb jelentős érdekét.

(2)      A kiutasításról történő határozat meghozatalakor figyelembe kell venni:

1.      a külföldi jogszerű tartózkodásának időtartamát és a szövetségi területen fenntartott, védelemre érdemesíthető személyi, gazdasági és egyéb kapcsolatait,

2.      a kiutasításnak a külföldinek a szövetségi területen jogszerűen tartózkodó és vele életközösségben élő családtagjait érintő következményeit, és […]”.

„46. § Az egyes kiutasítási indokok

A 45. § (1) bekezdés alapján különösen az a külföldi utasítható ki:

[…]

2. aki – egyszeri vagy kisebb súlyú cselekmények kivételével – jogszabályi rendelkezéseket, illetőleg bírósági vagy közigazgatási határozatokat sértett meg, vagy pedig a szövetségi területen kívül olyan bűncselekményt követett el, amely a szövetségi területen szándékos bűncselekménynek minősül,

3. aki a prostitúcióval kapcsolatos jogszabályi rendelkezést vagy közigazgatási határozatot sértett meg,

4. aki heroint, kokaint vagy hasonló veszélyt jelentő kábítószert fogyaszt, és nem hajlandó a gyógyulásához szükséges kezelésnek magát alávetni, vagy kivonja magát az ilyen kezelés alól […]”.

„47. § Kiutasítás különös veszélyesség miatt

(1) A külfödit ki kell utasítani, ha:

1.      egy vagy több szándékos bűncselekmény elkövetése miatt jogerősen legalább három év szabadságvesztésre vagy fiatalkorúra kiszabott szabadságvesztésre ítélték, vagy öt éven belül szándékos bűncselekmény elkövetése miatt jogerősen összesen legalább három évet szabadságvesztésre vagy fiatalkorúra kiszabott szabadságvesztésre ítélték, vagy legutóbbi jogerős elítélésekor biztonsági őrizetét (»Sicherungsverwahrung«) rendelték el, vagy

2.      a kábítószerekről szóló törvényben (Betäubungsmittelgesetz) foglalt szándékos bűncselekmény, illetőleg a büntető törvénykönyv 125a. §‑a második mondatának feltételei szerint köznyugalom megsértése vagy közterületen megszervezett megtiltott összejövetel vagy megtiltott felvonulás keretében elkövetett közbiztonság elleni bűncselekmény elkövetése miatt a büntető törvénykönyv 125. §‑a szerint jogerősen legalább két év, fiatalkorúra kiszabott szabadságvesztésre vagy jogerősen szabadságvesztésre ítélték, és a büntetés végrehajtását nem függesztették fel próbaidőre.

(2) A külföldit általában ki kell utasítani, ha

1.      egy vagy több szándékos bűncselekmény elkövetése miatt legalább két év, fiatalkorúra kiszabott szabadságvesztésre vagy jogerősen szabadságvesztésre ítélték, és a büntetés végrehajtását nem függesztették fel próbaidőre,

2.      a kábítószerekről szóló törvény rendelkezéseinek megsértésével, engedély nélkül kábítószert termeszt, előállít, az országba behoz, onnan kivisz, vagy az ország területén átvisz, kínál, átad, forgalomba hoz, vagy azzal kereskedik, vagy ilyen cselekmény elkövetésére felbújt, vagy elkövetéséhez bűnsegélyt nyújt,

3.      közterületen szervezett, megtiltott vagy feloszlatott összejövetelen vagy felvonuláson személyek sérelmére vagy vagyontárgy ellen, tettesként vagy részesként erőszakos cselekményt követ el csoportosan oly módon, hogy az veszélyt jelent a közbiztonságra,

[…].

(3) Azt a külföldit, aki a 48. cikk (1) bekezdése értelmében a kiutasítás ellen fokozott védelemben részesül, az (1) bekezdésben említett esetekben általában ki kell utasítani. A (2) bekezdésben említett esetekben a külföldi kiutasításáról szóló határozatot a hatóság mérlegelés alapján hozza meg. A szövetségi területen felnőtt és letelepedési vagy tartózkodási engedéllyel rendelkező 18 és 21 év közötti külföldit érintő kiutasítási határozatot mind az (1), mind a (2) bekezdésben említett esetekben mérlegelés alapján kell meghozni. Az (1) bekezdés és a (2) bekezdés 1. pontjának rendelkezései kiskorú külföldiekre nem alkalmazhatók.”

„48. §  A kiutasítás elleni fokozott védelem

„(1)      Az a külföldi,

1.      aki tartózkodási engedéllyel rendelkezik,

2.      aki letelepedési engedéllyel rendelkezik, és szövetségi területen született, vagy oda kiskorúként utazott be,

3.      aki letelepedési engedéllyel rendelkezik, és az 1. vagy a 2. pontban meghatározott külföldivel házastársi vagy élettársi életközösségben él,

4.      aki német családtagjával él életközösségben,

5.      akit menedékkérőként ismertek el, és szövetségi területen külföldi menekülti jogállással rendelkezik, vagy a Németországi Szövetségi Köztársaság valamely hatósága által a menekültek jogállásáról 1951. július 28‑án kelt megállapodás (Abkommen über die Rechtsstellung für Flüchtlinge) (BGBl. 1953 II, 559. o.) alapján kiadott útiokmánnyal rendelkezik,

6.      aki a 32a. § alapján kiadott tartózkodási engedéllyel rendelkezik,

csak súlyos közbiztonsági vagy közrendi indok alapján utasítható ki. Súlyos közbiztonsági vagy közrendi indok általában a 47. § (1) bekezdésében foglalt esetekben áll fenn.

(2)      Az a kiskorú külföldi, akinek szülei vagy az őt eltartó szülője jogszerűen tartózkodik a Németországi Szövetségi Köztársaság területén, csak abban az esetben utasítható ki, ha jelentősebb, súlyos vagy különösen súlyos bűncselekmények többszöri, szándékos elkövetéséért jogerősen elítélték. A szövetségi területen felnőtt és a szüleivel közös háztartásban élő 18 és 21 év közötti fiatal felnőtt kizárólag a 47. § (1) bekezdése, (2) bekezdésének 1. pontja vagy (3) bekezdése alapján utasítható ki.”

2.      Gesetz über Einreise und Aufenthalt von Staatsangehörigen der Mitgliedstaaten der Europäischen Wirtschaftsgemeinschaft [az Európai Gazdasági Közösség tagállamai állampolgárainak beutazásáról és tartózkozdásáról szóló törvény] (Aufenthaltsgesetz/EWG)

„12. § A szabad mozgás korlátozása

(1) Amennyiben e törvény lehetővé teszi a szabad mozgást és az előző rendelkezésekben nem ír elő ezt korlátozó intézkedéseket, a kezdeti beutazási tilalom, az »EK« letelepedési engedély kiadását vagy meghosszabbítását az Ausländergesetz 3. §‑ának (5) bekezdése, 12. §‑a (1) bekezdésének második mondata és 14. §‑a szerint korlátozó intézkedések elrendelése, valamint az 1. §‑ban felsorolt személyek kiutasítása vagy kitoloncolása csak közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi indokból történhet (az Európai Gazdasági Közösség létrehozásáról szóló szerződés 48. cikkének (3) bekezdése, 56. cikkének (1) bekezdése). Az »EK« letelepedési engedéllyel rendelkező külföldi csak súlyos közbiztonsági vagy közrendi indok alapján utasítható ki.

(2) Az (1) bekezdésben említett határozatok vagy intézkedések nem hozhatók meg gazdasági célból.

(3) Az (1) bekezdésben említett határozatok vagy intézkedések bármelyike csak abban az esetben hozható meg, ha azt a külföldi személyes magatartása indokolja. E szabály nem alkalmazható a közegészségügyi okból hozott határozatokra vagy intézkedésekre.

(4) A büntetőjogi felelősséget megállapító korábbi ítélet önmagában nem elegendő az (1) bekezdésben írt határozatok vagy intézkedések indokolására.

[…]

(7) Az »EK« letelepedési engedély kiadásának vagy meghosszabbításának megtagadása, a kiutasítás elrendelése, illetve a kitoloncolást kilátásba helyező határozat meghozatala esetében meg kell jelölni azt a határidőt, amelyen belül a külföldi köteles elhagyni a jelen törvény hatálya alá tartozó területet. Sürgős esetek kivételével ez a határidő legalább tizenöt nap, amennyiben az érintett részére »EK« letelepedési engedélyt még nem adtak ki, és legalább egy hónap, amennyiben az érintett már rendelkezik »EK« letelepedési engedéllyel.

[…]”

3.      A Verwaltungsgerichtsordnung (VwGO) [közigazgatási bírósági rendtartás] 80. §‑ának (2) bekezdése

„(2) A halasztó hatály csak az alábbi esetekben szűnik meg:

[...]

4.      abban az esetben, ha – különösen közérdekből vagy az érintett személy különös méltánylást érdemlő magánérdeke alapján – a közigazgatási határozatot hozó vagy a fellebbezést elbíráló hatóság elrendeli a határozat azonnali végrehajtását.

A tartományok is rendelkezhetnek úgy, hogy a jogorvoslatnak nincs halasztó hatálya, amennyiben olyan intézkedések ellen irányul, amelyeket a tartományok szövetségi jogszabály végrehajtására hoznak.

(3) A (2) bekezdés 4. pontjában meghatározott esetekben a közigazgatási határozat azonnali végrehajtásához fűződő különös érdeket írásban kell indokolni. Nincs szükség különös indokolásra abban az esetben, ha a hatóság közérdekből és megelőzés végett – különösen az életet, egészséget vagy a tulajdont fenyegető – közvetlen veszélyhelyzet esetén sürgősségi intézkedésként megjelölt intézkedést hoz.

[…]”.

---

1 – Eredeti nyelv: német.

---

2  – A külföldiek mozgására és tartózkodására vonatkozó, a közérdek, közbiztonság vagy közegészség által indokolt különleges intézkedések összehangolásáról szóló, 1964. február 25‑i 64/221/EGK tanácsi irányelv (HL 1964. 56., 850. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 11. o.).

---

3  – A munkavállalók Közösségen belüli szabad mozgásáról szóló, 1968. október 15‑i 1612/68/EGK tanácsi rendelet (HL L 257., 2. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 15. o.)

---

4  – A letelepedés és a szolgáltatásnyújtás területén a tagállamok állampolgárainak Közösségen belüli mozgására és tartózkodására vonatkozó korlátozások eltörléséről szóló, 1973. május 21‑i 73/148/EGK tanácsi irányelv (HL L 172., 14. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 167. o.).

---

5  – A tartózkodási jogról szóló, 1990. június 28‑i 90/364/EGK tanácsi irányelv (HL L 180., 26. o.; magyar nyelvű különkiadás 20. fejezet, 1. kötet, 3. o.).

---

6  – A C‑129/00. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 2003. december 9‑én hozott ítélet (EBHT 2003., I‑14637. o.).

---

7  – 30. és azt követő pont.

---

8  – Lásd ezzel kapcsolatban a közelmúltban a C‑494/01. sz., Bizottság kontra Írország ügyben 2005. április 26‑án hozott ítéletet (EBHT 2005., I‑3331. o.).

---

9  – A C‑20/01. és C‑28/01. sz., Bizottság kontra Németország egyesített ügyekben 2003. április 10‑én hozott ítélet (EBHT 2003., I‑3609. o.).

---

10  – A C‑45/91. sz., Bizottság kontra Görögország ügyben 1992. április 7‑én hozott ítélet (EBHT 1992., I‑2509. o.).

---

11  – A C‑157/03. sz., Bizottság kontra Spanyolország ügyben 2005. április 14‑én hozott ítélet (EBHT 2005., I‑2911. o.).

---

12  – A C‑348/96. sz. Calfa-ügyben 1999. január 19‑én hozott ítélet (EBHT 1999., I‑11. o.) 27. pontja, a C‑340/97. sz. Nazli-ügyben 2000. február 10‑én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑957. o.) 40. pontja, valamint a C‑482/01. és C‑493/01. sz., Orfanopoulos és Oliveri egyesített ügyekben 2004. április 29‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑5257. o.) 68. pontja.

---

13  – Az Orfanopoulos és Oliveri ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 12. lábjegyzetben) 70. és 71. pontja.

---

14  – A 30/77. sz. Bouchereau-ügyben 1977. október 27‑én hozott ítélet (EBHT 1977., 1999. o.) 35. pontja, és az Orfanopoulos és Oliveri ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 12. lábjegyzetben) 66. pontja.

---

15  – Az Orfanopoulos és Oliveri ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 12. lábjegyzetben) 67. pontja.

---

16  – Az Orfanopoulos és Oliveri ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 12. lábjegyzetben) 69. és azt követő pontja.

---

17  – A 38/77. sz. Enka-ügyben 1977. november 23‑án hozott ítélet (EBHT 1977., 2203. o.) 11. pontja és a C‑40/02. sz. Schemdl-ügyben 2003. október 23‑án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑12647. o.) 43. pontja.

---

18  – A C‑145/99. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 2002. március 7‑én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑2235. o.) 38. pontja.

---

19  – Lásd többek közt a C‑249/88. sz., Bizottság kontra Belgium ítéletben 1991. március 19‑én hozott ítélet (EBHT 1991., I‑1275. o.) 6. pontját, a C‑119/92. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 1994. február 9‑én hozott ítélet (EBHT 1994., I‑393. o.) 37. pontját, valamint a C‑160/94. sz., Bizottság kontra Spanyolország ügyben 1997. október 23‑án hozoztt ítélet (EBHT 1997., I‑5851. o.) 17. pontját.

---

20  – Lásd a C‑278/98. sz., Hollandia kontra Bizottság ügyben 2001. március 6‑án hozott ítélet (EBHT 2001., I‑1501. o.) 39–41. pontját, a C‑329/00. sz., Spanyolország kontra Bizottság ügyben 2003. június 19‑én hozott ítélet (EBHT 2003., I‑6103. o.) 68. pontját, valamint a C‑344/01. sz., Németország kontra Bizottság ügyben 2004. március 4‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑2081. o.) 58. pontját.

---

21  – Lásd a keresetlevél 18. oldalát.

---

22  – Lásd a C‑365/97. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 1999. november 9‑én hozott ítélet (EBHT 1999., I‑7773. o.) 69. pontját.

---

23  – A Bizottság kontra Spanyolország ügyben 2005. április 14‑én hozott ítélet (hivatkozás az 1. lábjegyzetben).

---

24  – Lásd többek közt a C‑80/92. sz., Bizottság kontra Belgium ügyben 1994. március 24‑én hozott ítélet (EBHT 1994., I‑1019. o.) 20. pontját, a C‑151/94. sz., Bizottság kontra Luxemburg ügyben 1995. október 26‑án hozott ítélet (EBHT 1995., I‑3685. o.) 18. pontját, a C‑415/01. sz., Bizottság kontra Belgium ügyben 2003. február 27‑én hozott ítélet (EBHT 2003., I‑2081. o.) 21. pontját, valamint a C‑296/01. sz., Bizottság kontra Franciaország ügyben 2003. november 20‑án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑13909. o.) 54. pontját.

---

25  – A C‑58/02. sz., Bizottság kontra Spanyolország ügyben 2004. január 7‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑621. o.) 26. pontja, valamint a C‑217/97. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 1999. szeptember 9‑én hozott ítélet (EBHT 1999., I‑5087. o.) 31. pontja.

---

26  – A C‑313/99. sz., Mulligan és társai ügyben 2002. június 20‑án hozott ítélet (EBHT 2002., I‑5719. o.) 51. és azt követő pontja, valamint a Bizottság kontra Belgium ügyben 2003. február 27‑én hozott ítélet (hivatkozás a 24. lábjegyzetben) 21. pontja).

---

27  – Lásd a 14. lábjegyzetet.

---

28  – A Bouchereau-ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 14. lábjegyzetben).

---

29  – A Bouchereau-ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 14. lábjegyzetben) 35. pontja és az Orfanopoulos és Oliveri ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 12. lábjegyzetben) 66. pontja.

---

30  – A 293/85. sz., Bizottság kontra Belgium ügyben 1988. február 2‑án hozott ítélet (EBHT 1988., 305. o.) 13. pontja, a C‑96/95. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 1997. március 20‑án hozott ítélet (EBHT 1997., I‑1653. o.) 22. pontja, a C‑439/99. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 2002. január 15‑én hozott ítélet [EBHT 2002., I‑305. o.] 10. pontja, valamint a C‑350/02. sz., Bizottság kontra Hollandia ügyben 2004. június 24‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑6213. o.) 18. pontja.

---

31  – A C‑1/00. sz., Bizottság kontra Franciaország ügyben 2001. december 13‑án hozott ítélet (EBHT 2001., I‑9989.o.) 53. pontja, a C‑287/00. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 2002. június 20‑án hozott ítélet (EBHT 2002., I‑5811.o.) 17. pontja, valamint a Bizottság kontra Hollandia ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 30. lábjegyzetben) 19. pontja.

---

32  – A C‑191/95. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 1998. szeptember 29‑én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑5449) 56. pontja, valamint a Bizottság kontra Olaszország ügyben 1999. november 9‑én hozott ítélet (hivatkozás a 22. lábjegyzetben) 25. pontja.

---

33  – A Bouchereau-ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 14. lábjegyzetben) 35. pontja.

---

34  – A Bizottság kontra Olaszország ügyben 1999. november 9‑én hozott ítélet (hivatkozás a 22. lábjegyzetben) 36. és azt követő pontjai.

---

35  – Uo., 25. pont; valamint a Bizottság kontra Németország ügyben 1998. szeptember 29‑én hozott ítélet (hivatkozás a 32. lábjegyzetben) 56. pontja.

---

36  – Hivatkozás a 32. lábjegyzetben, 35. pont.

---

37  – Lásd erre vonatkozóan a IV. B. pontban kifejtetteket.

---

38  – A Bizottság kontra Olaszország ügyben 2002. március 7‑én hozott ítélet (hivatkozás a 18. lábjegyzetben) 56. pontja.

---

39  – A Nazli-ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 12. lábjegyzetben) 61. pontja.

---

40  – Uo., 63. pont.

---

41  – A Calfa-ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 12. lábjegyzetben) 22–24. pontja.

---

42  – A 67/74. sz. Bonsignore-ügyben 1975. február 26‑án hozott ítélet (EBHT 1975., 297. o.) 7. pontja.

---

43  – Az Orfanopoulos és Oliveri ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 12. lábjegyzetben) 68. pontja; a Calfa-ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 12. lábjegyzetben) 27. pontja, valamint a Nazli-ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 12. lábjegyzetben 59. pontja.

---

44  – A C‑60/00. sz. Carpenter-ügyben 2002. július 11‑én hozott ítélet (EBHT 2002, I‑6279. o.) 41. pontja.

---

45  – A C‑100/01. sz. Oteiza Olazabal-ügyben 2002. november 26‑án hozott ítélet (EBHT 2002., I‑10981. o.) 43. pontja, valamint a Carpenter-ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 44. lábjegyzetben) 42. pontja.

---

46  – A Bouchereau-ügyben hozott ítélet (hivatkozás a 14. lábjegyzetben) 29. pontja.

---

47  – Az újabb ítélkezési gyakorlat tekintetében lásd az EJEB 52206/99. sz. Mokrani kontra Franciaország ügyben 2003. július 15‑én hozott ítéletének 30. §‑át, valamint a Boultif kontra Svájc ügyben 2001. augusztus 2‑án hozott ítéletet (Recueil des arrêts et décisions 2001‑IX, 39., 41. és 46. §).

---

48  – Lásd továbbá az EJEB 43359/98. sz., Adam kontra Németország ügyben 2001. október 4‑én hozott határozatát, amelyben nem állapították meg az EJEE 8. cikkének megsértését.

---

49  – Geelhoed főtanácsnoknak a C‑275/02. sz. Ayaz-ügyben 2004. május 25‑én ismertetett indítványának ,a 84. pontja (2004. szeptember 30‑i ítélet [EBHT 2004., I‑8765. o.]).

---

50 – Lásd az EJEB 2004. április 22‑i, Radanovic kontra Ausztria ítéletét (42703/98. sz., 30. §), valamint az 1985. május 28‑i, Abdulaziz és Balkandali kontra Egyesült Királyság ítéletet (A. sorozat, 94. szám, 68. §).

---

51  – Az EJEB Radanovic kontra Ausztria ítélete (hivatkozás az 5. lábjegyzetben), 36. §.

---

52  – Hivatkozás a 12. lábjegyzetben; 101. és azt követő pontok.