JULIANNE KOKOTT

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2004. május 25.(1)

C‑302/02. sz. ügy

Nils Laurin Effing

(Az osztrák Oberste Gerichtshof által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Családi ellátások – Tartásdíj előlegezése kiskorú gyermekek számára – Szabadságvesztés-büntetését töltő elítélt gyermeke – Tartózkodási követelmény – Szabadságvesztés-büntetés letöltése egy másik tagállamban”

I –    Bevezetés

1.     Az osztrák Oberste Gerichtshof (Legfelsőbb Bíróság) a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelmével azt a kérdést veti fel, hogy az EK 12. cikk szerinti és az 1408/71/EGK rendelet(2) 3. cikke szerinti, az állampolgárság alapján történő hátrányos megkülönböztetés tilalmával összeegyeztethető-e az elítéltek gyermekei számára nyújtott ellátások esetén annak alapján különbséget tenni, hogy a szabadságvesztés-büntetést belföldön vagy egy másik tagállamban töltik le. Az osztrák jog szerint tartásdíjelőleget folyósítanak annak a gyermeknek a részére, akinek a tartásra kötelezett szülője Ausztriában szabadságvesztés-büntetését tölti, akkor azonban nem, ha ezt a szülőt más tagállamba szállították át szabadságvesztés-büntetése letöltése céljából.

II – Jogi háttér

A –    A közösségi jog

2.     Az 1408/71 rendelet 2. cikkének (1) bekezdése szerint a rendelet azokra a munkavállalókra és önálló vállalkozókra vonatkozik, akik egy vagy több tagállam jogszabályainak a hatálya alá tartoznak vagy tartoztak, és akik a tagállamok egyikének állampolgárai, valamint ezek családtagjaira és túlélő hozzátartozóira.

3.     Az 1408/71 rendelet 1. cikke a) pontjának i) alpontja a munkavállalót úgy határozza meg, mint olyan személyt, aki akár kötelezően, akár szabadon választható folytatólagos biztosítás keretében a munkavállalókra vonatkozó szociális biztonsági rendszerek ágaiba tartozó egy vagy több kockázattal szemben biztosított.

4.     A mindenkor alkalmazandó jogszabályokat a jelen esetben a 13. cikk (2) bekezdése határozza meg:

„A 14–17. cikk rendelkezéseire is figyelemmel:

a) egy tagállam területén alkalmazott munkavállaló e tagállam jogszabályainak hatálya alá tartozik […];

[…]

f) az a személy, akire az egyik tagállam jogszabályai már nem alkalmazhatóak, és egy másik tagállam jogszabályai sem alkalmazandók rá az előző pontokban megállapított szabályok egyikével összhangban vagy a 14–17. cikkekben megállapított kivételeknek vagy különös rendelkezéseknek megfelelően, azon tagállam jogszabályainak a hatálya alá tartozik, amelyiknek a területén lakóhellyel rendelkezik, kizárólag azon tagállam jogszabályi rendelkezéseivel összhangban.”

5.     Az 1408/71 rendelet 3. cikkének (1) bekezdése az egyenlő bánásmód elvét mondja ki a rendelet alkalmazási területén. A családi ellátások tekintetében pedig a 73. és 74. cikk tartalmaz különös rendelkezéseket.

6.     A 1612/68 rendelet(3) 7. cikkének (2) bekezdése szerint valamely tagállamnak egy másik tagállam területén foglalkoztatott állampolgára a hazai munkavállalókkal azonos szociális és adókedvezményeket élvez.

7.     A 1612/68 rendelet 12. cikke szerint egy másik tagállamban alkalmazásban álló vagy korábban alkalmazott állampolgár gyermekei, ha a gyermekek a fogadó állam területén laknak, az állam saját állampolgáraiéval azonos feltételekkel nyernek felvételt általános oktatási intézménybe, szakmunkás- és egyéb szakképzésre.

B –    Az elítélt személyek átszállításáról szóló egyezmény

8.     Az elítélt személyek átszállításáról szóló egyezmény(4) szerint  az elítélt személyek hozzájárulásukkal átszállíthatók hazájukba a másik államban kiszabott büntetés letöltése céljából. Ez esetben az Ítélkező Államban kiszabott büntetést a Végrehajtó Állam joga szerinti büntetéssé kell átalakítani.

9.     Írország tekintetében 1995. november 1-jén történt hatálybalépését követően az egyezmény minden tagállamot kötelez. Ausztria tekintetében az egyezmény 1987. január 1-jén, Németország tekintetében 1992. február 1-jén lépett hatályba. Időközben az új tagállamok is megerősítették az egyezményt.

C –    A nemzeti jog

10.   Az osztrák Unterhaltsvorschussgesetz (a tartásdíj előlegezéséről szóló törvény) előírja a kiskorú gyermekek számára tartásdíj előlegezésének a biztosítását, amennyiben a tartásra kötelezett szülő nem teljesíti tartási kötelezettségét. Ez érvényesül többek között e törvény 4. §‑ának 3. pontja szerint, ha a tartásdíjfizetés kötelezettjén büntetőeljárásban hozott bírósági határozat alapján egy hónapot meghaladóan fosztják meg belföldön szabadságától, és emiatt nem tudja teljesíteni tartási kötelezettségét.

11.   Az Unterhaltsvorschussgesetz 29. §‑a (1) bekezdésének megfelelően a 4. § 3. pontja szerinti előleget a tartásdíj kötelezettjének vissza kell fizetnie, amennyiben ez a jövedelmi és vagyoni viszonyai alapján, tekintettel a gondviselői kötelezettségeire és a büntetés-végrehajtás céljaira is, méltányossági okokból megfelelőnek tűnik, és a károk jóvátételére vonatkozó gazdasági képességét nem befolyásolja hátrányosan.

12.   Németországban is van tartásdíj előlegezéséről szóló törvény(5). Az ellátások legfeljebb 72 hónapra és az érintett gyermek 12 éves koráig korlátozódnak. A szabadságvesztés-büntetésüket töltő elítéltek tekintetében nincs külön szabályozás.

13.   Az elítéltek mind Ausztriában, mind pedig Németországban kötelesek dolgozni.

III – A tényállás és előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés

14.   Nils Laurin Effing (a továbbiakban: a gyermek), született 1992. április 22-én, a német állampolgárságú Ingo Effing (a továbbiakban: az apa) házasságon kívül született gyermeke. A gyermek osztrák állampolgár és a szülői felügyeleti joggal rendelkező anya háztartásában él Bécsben. Noha az előterjesztő bíróság abból indul ki, hogy az apa munkavállaló volt, az osztrák kormány azt közölte a Bírósággal, hogy Ausztriában 2001. június 30-ig önálló kereskedőként volt biztosított a társadalombiztosítás keretein belül. Az apa 2000. június 7-én vizsgálati fogságba került Ausztriában és végül szabadságvesztés-büntetésre ítélték. A gyermek részére 2001. június 1-i kezdettel erre tekintettel tartásdíjelőleget folyósítottak a tartásdíj előlegezéséről szóló törvény 4. §‑ának 3. pontja alapján.

15.   Az apa a vele szemben kiszabott szabadságvesztés-büntetése letöltését Ausztriában kezdte meg. Eközben az osztrák kormány álláspontja szerint munkanélküliség ellen biztosítva volt. 2001. december 19-én büntetése fennmaradó részének letöltése végett Németországba szállították át.

16.   A német kormány tájékoztatása szerint szabadságvesztés-büntetését az Egyezmény 9. cikke (1) bekezdése b) pontjának megfelelően német szabadságvesztés-büntetéssé alakították át. A német kormány közölte, hogy fogva tartása idején 2002. február és július között, valamint 2002 szeptembere és 2003 márciusa között javadalmazás ellenében foglalkoztatták. Ebből először a munkanélküli alapba fizettek utána járulékot, később pedig a társadalombiztosítás részére is. 2003. április 3-án szabadon engedték. Az ezt követő foglalkoztatásáról nem áll rendelkezésre adat.

17.   Az illetékes osztrák hatóságok 2001. december végi hatállyal megszüntették a tartásdíjelőleg folyósítását. Az osztrák bíróságok állandó ítélkezési gyakorlata szerint csak akkor kell tartásdíjelőleget folyósítani a tartásra kötelezett elítéltek által fizetendő tartásdíj tekintetében, ha a büntetést Ausztriában töltik le.

18.   Az osztrák Oberste Gerichtshof azonban úgy véli, hogy az elítéltek számára nyújtott tartásdíjelőlegről szóló szabályozás ilyen alkalmazása az állampolgárság alapján történő közvetett hátrányos megkülönböztetést valósíthat meg. Az elítélt személyek átszállításáról szóló egyezmény eredményeként más tagállamok állampolgárai az esetleges szabadságvesztés-büntetésüket rendszerint valamely másik államban töltik le. Az (idegen) állampolgárság lesz rendszerint mérvadó a tekintetben, hogy egy Ausztriában elítélt, tartásdíjfizetésre kötelezett személy szabadságvesztés-büntetését az állampolgársága szerinti államban, azaz külföldön tölti-e le. Ezáltal azonban közvetetten a tekintetben is mérvadó lesz, hogy az elítélt tartásdíjra jogosult gyermeke igényt tarthat-e a tartásdíj előlegezéséről szóló törvény 4. §‑ának 3. pontja szerinti előlegre. Az Oberster Gerichtshof ezért előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjesztette a Bíróság elé:

„A szociális biztonsági rendszereknek a Közösségen belül mozgó munkavállalókra és családtagjaikra történő alkalmazásáról szóló, 1971. június 14-i 1408/71/EGK tanácsi rendelet 3. cikkével együtt olvasott EK 12. cikkét úgy kell-e értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely a Közösség azon állampolgárait, akiknek tartásdíjat előlegeznek, hátrányos helyzetbe hozza, amennyiben a tartásdíjfizetésre kötelezett apa szabadságvesztés-büntetését származási országában (és nem Ausztriában) tölti, és ezért egy német állampolgár Ausztriában élő gyermeke hátrányos megkülönböztetést szenved-e el azáltal, hogy tartásdíjat részére nem előlegeznek azzal az indokkal, hogy apja az Ausztriában kiszabott szabadságvesztés-büntetését származási országában (és nem Ausztriában) tölti?”

IV – A jogkérdésről

A –    Az 1408/71 rendeletről

1.      A felek érvei

19.   A felek az Offermanns-(6) és a Humer-ügyben hozott ítélet(7) alapján abból indulnak ki, hogy a tartásdíjelőlegek családi ellátásoknak minősülnek az 1408/71 rendelet 4. cikke h) pontjának értelmében.

20.   Az osztrák kormány álláspontja szerint az 1408/71 rendelet személyi hatálya nem érvényesül, mivel az elítéltek nem munkavállalók. Ha a Bíróság nem ezt az álláspontot képviselné, akkor sem Ausztria lenne illetékes a családi ellátások folyósítása tekintetében eljárni, hanem Németország. Az 1408/71 rendelet 13. cikke (2) bekezdésének a) pontja szerint ez a foglalkoztatás helyéből következik. Az 1408/71 rendelet 13. cikke (2) bekezdésének f) pontja kisegítésképpen írja elő a lakóhely szerinti állam jogának alkalmazását. Ezt meghaladóan az 1408/71 rendelet 73. és 74. cikkéből következik, hogy a munkavállalók hozzátartozóinak családi ellátásokra vonatkozó igényét nem a hozzátartozók lakóhelyének joga alapján, hanem a munkavállaló foglalkoztatási helyének joga alapján kell meghatározni.

21.   A német kormány álláspontja szerint az apa Németországba történt átszállítását követően az 1408/71 rendelet értelmében munkavállalónak minősült, mivel az elítéltek munkanélküli-járadékra jogosultak, amennyiben szabadságvesztés-büntetésük letöltése során eleget tesznek munkavégzési kötelezettségüknek. Az ausztriai szabadságvesztés-büntetés idejére is van támpont a munkavállalói minőség alátámasztására, mivel az osztrák végrehajtási jog is a szabadságvesztés-büntetésüket töltő elítéltek lehetőség szerinti biztosítását írja elő.

22.   Az 1408/71 rendelet 3. cikkének (1) bekezdésével együtt olvasott EK 12. cikkből következik az állampolgárság alapján történő hátrányos megkülönböztetés tilalma. E rendelkezések alkalmazandók a jelen ügyben, mivel határokon átnyúló vonatkozása van. A szabadságvesztés-büntetés letöltése helyének kritériuma közvetett hátrányos megkülönböztetést tesz lehetővé, mivel a más tagállamok polgárainak átszállítására vonatkozó lehetőséget rendszeresen igénybe veszik. Ezt a hátrányos megkülönbözetést objektív, az állampolgárságtól független megfontolások sem indokolják. A szabadságvesztés-büntetést töltő elítélt munkája ellenértékére alapított vélelem itt nem alkalmazható, hiszen más esetekben a tartásdíjelőleget ellenértékre tekintet nélkül, a tartásra jogosult érdekében folyósítják. A Mora Romero ügyben hozott ítélet(8) is a jogszerűség ellen szól, hiszen a Bíróság abban az ügyben a külföldi katonai szolgálati idő beszámítását követelte meg az árvaellátás folyósításához. Annak a gondolatmenetnek a továbbgondolásával, hogy az igényre jogosult lakóhelye nem szolgálhat különbségtétel alapjául a családi ellátások nyújtásánál, a német kormány azt az álláspontot képviseli, hogy a szabadságvesztés-büntetés foganatosítása során sem lehet jelentősége a szabadságvesztés-büntetés letöltése helyének. Végül a gyermek a Humer-ügyben hozott ítélet alapján apjától függetlenül is közvetlenül hivatkozhatna a hátrányos megkülönböztetés tilalmára.

23.   A Bizottság álláspontja szerint is a tartásdíjelőleg iránti jogosultsághoz vezet az 1408/71 rendelet alkalmazása ez esetben. E tekintetben részletesen kifejti, hogy az apa azáltal, hogy németországi fogva tartása idején munkanélküli-járadékra volt jogosult, munkavállalónak tekintendő, és ennek megfelelően gyermekét munkavállaló hozzátartozójaként kell elismerni. Az alkalmazandó jog szerint a gyermek személyére is figyelemmel kell lenni, mivel az osztrák Unterhaltsvorschussgesetz rendelkezései a hátrányos megkülönböztetés irányába hatnak az ő tekintetében. Ez a hátrányos megkülönböztetés közvetetten az állampolgárságon alapul, mivel a szabadságvesztés-büntetés letöltése végett rendszerint külföldieket szállítanak külföldre, és ez esetben gyermekeik nem kapnak többé tartásdíjelőleget. Ennek nem mond ellent az, hogy egyidejűleg esetlegesen Németországgal szemben léphetnek fel igénnyel. Erre az esetre ugyanis az 1408/71 rendelet halmozódásellenes szabályt tartalmaz, különösen a 76. cikk, mely a német jog szerinti jogosultság felfüggesztéséhez vezetne.

2.      Álláspont

24.   Az állampolgárságon alapuló egyenlőtlen elbánás tilalmának az 1408/71 rendelet 3. cikkének (1) bekezdése szerinti alkalmazása mindenekelőtt azt követeli meg, hogy a rendelet személyi hatálya kiterjedjen az adott személyre, és hogy az osztrák jog legyen alkalmazandó.

a)      Az 1408/71 rendelet személyi hatályáról

25.   Az 1408/71 rendelet 2. cikke szerint a rendelet személyi hatálya akkor terjed ki a gyermekre, amennyiben őt egy munkavállaló vagy egy önálló vállalkozó családtagjának kell tekinteni(9). Az anya helyzetéről a jelen ügyben semmi nem tudható. Ezért azt kell vizsgálni, hogy az apa munkavállalónak tekinthető-e.

26.   Az 1408/71 rendelet szerinti munkavállaló fogalma nem azonos az 1612/68 rendelet, valamint az EK 39. cikk szerinti munkavállaló fogalmával(10). Az EK 39. cikk és az 1612/68 rendelet körében azt a személyt kell munkavállalónak tekinteni, aki meghatározott ideig szolgáltatásokat végez egy másik személy érdekében és annak utasítása szerint, amely ellenében díjazásban részesül(11). Ezzel szemben az 1408/71 rendelet 1. cikke a) pontjának i) alpontja a munkavállaló fogalmát úgy határozza meg, mint aki akár kötelezően, akár szabadon választható folytatólagos biztosítás keretében a munkavállalókra vonatkozó szociális biztonsági rendszerek ágaiba tartozó egy vagy több kockázattal szemben biztosított.

27.   A német kormány és a Bizottság joggal tekintik az apát munkavállalónak, mivel – a német kormány tájékoztatása szerint – németországi szabadságvesztés-büntetése letöltésének túlnyomó részében munkanélküli-járadékra volt jogosult. Noha az osztrák kormány kétli, hogy szabadságvesztés-büntetésüket töltő elítéltek munkavállalónak minősülnének az 1408/71 rendelet értelmében, ennek az álláspontnak ellentmond az 1408/71 rendelet 1. cikke a) pontjának i) alpontja szerinti egyértelmű meghatározás. E rendelkezés biztosítotti státuszra való hivatkozása is helytálló, mivel az 1408/71 rendelet elsődleges tárgya a tagállamok szociális biztonsági rendszereinek összehangolása. Egy egységes összehangolt rendszer magába kell, hogy foglaljon olyan biztosítási időszakokat is, amelyeket a szabadságvesztés-büntetés letöltése alatt szereztek.

28.   Az 1408/71 rendelet alkalmazása attól még nem kizárt, hogy az apa, mint szabadságvesztés-büntetést töltő elítélt, nem tudja gyakorolni a személyek szabad mozgására vonatkozó jogát. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az 1408/71 rendelet minden, annak 1. cikkében meghatározott munkavállalóra érvényes, aki valamely tagállam állampolgára, és aki a rendeletben szabályozott, külföldi vonatkozással bíró jogviszonyban van, valamint annak családtagjaira(12). A jelen ügyben a szükséges határokon átnyúló vonatkozás már eleve abból adódik, hogy az apa és gyermeke különböző tagállamokban élnek(13).

29.   Ezért tehát az apa szabadságvesztés-büntetésének letöltése idején az 1408/71 rendelet értelmében munkavállaló volt, mivel munkanélküliség elleni biztosításra volt jogosult. A biztosítási idő esetleges rövidebb megszakításai, mint például a 2002. január és augusztus hónapra vonatkozóak, nem alkalmasak arra, hogy munkavállalói minőségét megkérdőjelezzék, mivel minőségi szempontból a szabadságon vagy betegségben eltöltött idővel hasonlíthatóak össze.

b)      Az alkalmazandó jogról

30.   Kétséges mindazonáltal, hogy egy Németországban alkalmazott munkavállaló gyermekére alkalmazandó-e a tartásdíj előlegezéséről szóló osztrák törvény, vagy pedig inkább a tartásdíj előlegezéséről szóló német törvényt kellene alkalmazni. Az alkalmazandó jogot az 1408/71 rendelet 13. és azt követő cikkeiben meghatározott kollíziós szabályok alapján kell meghatározni. Ha a gyermekre irányadó jog az ő helyzete alapján kerülne meghatározásra, akkor rá – mint a Bizottság állítja – a 13. cikk (2) bekezdésének f) pontja szerint az osztrák jog lenne alkalmazandó, mivel Ausztriában lakik, és a kollíziós szabályok közül más nem alkalmazható rá. Ha azonban az alkalmazandó jogot – amint ezt az osztrák kormány véli – az apa helyzete határozná meg, akkor a német jog kerülne alkalmazásra, mivel az apa 2002 februárjától Németországban állt alkalmazásban és 2002 januárjában legalábbis Németországban élt.

31.   Az ítélkezési gyakorlatban találunk támpontot arra, hogy az alkalmazandó jogot az apa helyzete határozza meg. A Humer ügyben hozott ítéletben(14) a Bíróság megállapította, hogy a Franciaországban élő leánygyermek az 1408/71 rendelet érelmében az osztrák Unterhaltsvorschussgesetz alapján jogosan követelt Ausztriában tevékenykedő és később munkanélküli apjától tartásdíjelőleget. Ha a leány személye lenne irányadó, akkor francia jog került volna alkalmazásra. A Hoever és Zachow ügyben hozott ítéletben(15) a Bíróság megalapozottnak találta a Németországban tevékenykedő munkavállalók Hollandiában élő feleségének a német családi ellátásokra vonatkozó igényét. Ez nem lett volna lehetséges, amennyiben a holland jog lett volna alkalmazandó.

32.   Az 1408/71 rendelet keretében az alkalmazandó jognak a biztosításra kötelezett munkavállaló szerint történő megállapítása főszabály szerint objektíve is indokolt. Az általa szabályozott szociális ellátások túlnyomó része ugyanis a biztosítási rendszereken alapul.

33.   Ezért a további megfontolásoknál abból kell kiindulni, hogy főszabály szerint annak a tagállamnak a joga irányadó, amelyben a munkavállaló vagy önálló vállalkozó, aki miatt az 1408/71 rendelet alkalmazandó, tevékenykedik. Az alkalmazandó jognak bármilyen, a gyermek lakhelyéhez való hozzárendelése a jelen ügyben oda vezetne, hogy két tagállam jogát kellene alkalmazni – az apát foglalkoztató állam joga mellett a gyermek lakóhelye szerinti állam jogát is.

34.   Két tagállam jogához való hozzárendelés ellen szól azonban az 1408/71 rendelet 13. cikkének (1) bekezdésében meghatározott azon alapvető szabály, hogy minden személyre csak egy tagállam joga irányadó. A Bíróság e tekintetben az állandó ítélkezési gyakorlat szerint azt az álláspontot képviseli, hogy az 1408/71 rendelet II. címének rendelkezései, amelybe az 13. cikk is tartozik, a kollíziós szabályok zárt és egységes rendszerét alkotják. E rendelkezések segítségével többek között több tagállam jogszabályainak egyidejű alkalmazását, és az ebből adódó nehézségeket kellene elkerülni(16). Az ilyen kettős hozzárendelés ezért összeegyeztethetetlen lenne az 1408/71 rendelet 13. cikkével. Ezért következetes a családtagok igényeinek megalapozásánál kizárólag azt a jogot alkalmazni, amely az elsődlegesen jogosultra – itt az apára – irányadó.

35.   Ugyanakkor a Bizottság arra mutat rá, hogy szerinte a jelen ügyben mind az osztrák, mind pedig a német jogot alkalmazni kell. E tekintetben utal az 1408/71 rendelet 76. cikkére, amely a családi ellátások halmozódását szabályozza. Ez a rendelkezés felesleges lenne, ha a kollíziós szabályok alapján mindig csak egy jogrend lenne alkalmazandó.

36.   A McMenamin ügyben hozott ítélet(17) megerősíteni látszik a két jogrend alkalmazandóságának elvét, legalábbis a családi ellátások tekintetében. Ez az ügy egy Észak-Írországban dolgozó és az Ír Köztársaságban élő munkavállaló családi ellátásait érintette. Már kapott ellátásokat Írországból, további ellátásokat igényelt a brit jog alapján. Az 1408/71 rendelet 13. cikke (2) bekezdésének a) pontja szerint ebben az esetben csak a brit jog lett volna alkalmazandó. A Bíróság hangsúlyozta mindazonáltal, hogy a 13. cikk szerinti elv, amely szerint valamely munkavállalóra csak a foglalkoztatás szerinti állam joga irányadó, nem zárja ki, hogy bizonyos ellátások tekintetében e rendelet különös szabályai érvényesüljenek. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy az 1408/71 rendelet 76. cikkének és az 574/72 rendelet 10. cikkének halmozódásellenes szabályai alkalmazandók(18).

37.   A McMenamin-ügyben ezért az 1408/71 rendelet kollíziós szabályai által egy meghatározott jogrendszerre történő utalás nem vezet más jogrendszerek szabályai alkalmazásának megakadályozásához. Ez nem jelenti ugyanakkor a kollíziós szabályok hatályon kívül helyezését. A Bíróság inkább csak azt ismerte el, hogy a lakóhely állama az 1408/71 rendelettől függetlenül is nyújthat ellátásokat, amelyeket a halmozódásra vonatkozó szabályok szerint figyelembe kell venni. Ezért az 1408/71 rendelet kollíziós szabályai szerint alkalmazandó jogra vonatkozóan a halmozódásellenes szabályokból és a McMenamin ügyben hozott ítéletből nem lehet jogkövetkezményeket származtatni. Ennek következtében mindig kizárólag a német jogra kell utalni.

38.   A Bizottság azon álláspontja, amely szerint a gyermek személyére is figyelemmel is kell lenni, hiszen a tartásdíj előlegezéséről szóló osztrák törvény előírásai közvetetten személyének hátrányos megkülönböztetése irányába hatnak, szintén téves. Az alkalmazandó jogot nem lehet egyes esetek lehetséges jogkövetkezményeiből levezetni, mivel a jogkövetkezmények feltételezik, hogy a megfelelő szabályok egyáltalán alkalmazandóak. Ez különösen a hátrányos megkülönbözetés tilalmánál nyilvánvaló. Hátrányos megkülönbözetés csak akkor lehetséges, ha valamely közhatalmi jogosítványokat gyakorló szerv két ugyanolyan tényállást különbözően kezel vagy különböző tényállásokat ugyanolyan elbánásban részesít. Ha azonban Ausztria szociális joga a gyermekre nem alkalmazható, akkor Ausztria nem különbözteti meg hátrányosan a gyermeket.

39.   Ezért nem az osztrák, hanem a német jog alkalmazandó(19) abban az esetben, ha az 1408/71 rendelet alapján olyan családi ellátásokat igényelnek, amelyek az apa személyén alapulnak.

c)      Közbenső következtetés

40.   Amennyiben az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az 1408/71 rendeletre irányul, úgy kell válaszolni, hogy a 3. cikkkel nem ellentétes egy olyan nemzeti szabályozás, amely a tartásdíjra jogosult közösségi polgártól megtagadja a tartásdíjelőleg folyósítását, ha a tartásdíj fizetésére kötelezett apa a szabadságvesztés-büntetését nem abban a tagállamban tölti le, ahol korábban foglalkoztatták, hanem az állampolgársága szerinti államban.

B –    A 1612/68 rendeletről

1.      A 1612/68 rendelet 7. cikkének (2) bekezdéséről

a)      A Bizottság érvei

41.   A Bizottság javasolja, hogy fogalmazzák át az előzetes döntéshozatalra feltett kérdést úgy, hogy az 1612/68 rendelet 7. cikkével együtt olvasott EK 39. cikk szerinti hátrányos megkülönböztetés tilalmának megsértését is vizsgálni lehessen.

42.   A Bizottság a Nazli ügyben hozott ítéletre(20) hivatkozik, annak bemutatására, hogy az ideiglenes fogva tartás nem vezet az apa EK 39. cikk és az 1612/68 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése szerinti munkavállalói minőségének elvesztéséhez. A gyermek is hivatkozhatna az 1612/68 rendelet 7. cikkének (2) bekezdésére. A tartásdíjelőleg esetén e rendelkezés értelmében egy szociális kedvezményről van szó. Mivel az átszállítás csak az osztrák állampolgársággal nem rendelkező elítéltek esetén jön szóba, közvetett hátrányos megkülönböztetésről van szó. A munkát végző szabadságvesztés-büntetését töltő elítélt ellenszolgáltatása tisztán pénzügyi megfontolás, amely nem indokolhatja a hátrányos megkülönböztetést.

43.   A többi fél nem foglalt állást az 1612/68 rendelet tekintetében.

b)      Álláspont

44.   Igaz, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem nem említi az 1612/68 rendeletet. Mivel azonban a Bíróság arra törekszik, hogy a kérdést előterjesztő bíróságnak megadjon minden iránymutatást, amely az alapügynek a közösségi joggal összhangban történő eldöntéséhez szükséges(21), a Bizottság jelen kérdésfelvetése közelebbi vizsgálatot igényel.

45.   Az 1612/68 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése szerint egy munkavállaló, aki valamely tagállam állampolgára, egy másik tagállam területén a hazai munkavállalókkal azonos szociális és adókedvezményeket élvez. Az egyenlő bánásmód ezen elve megtilt minden nyílt vagy rejtett, az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetést a nevezett kedvezmények nyújtásakor.

46.   A hátrányos megkülönböztetés tilalmának eme alkalmazása feltételezi, hogy egy munkavállaló másik tagállamban tevékenykedik. Ennyiben csak az apa személye jön számításba. Mindazonáltal az apa a kérdéses időszakban nem a befogadó államban, Ausztriában, hanem az állampolgársága szerinti államban, Németországban tartózkodott.

47.   Ezenkívül kétséges, hogy az apa, mint szabadságvesztés-büntetését töltő elítélt, munkavállaló volt-e. Az 1612/68 rendelet alkalmazásában – ellentétben az 1408/71 rendelettel – az EK 39. cikk szerinti általános munkavállalói meghatározás érvényes, amely nem a biztosítotti jogálláshoz kötődik. Eszerint munkavállalónak kell tekinteni azt, aki meghatározott ideig szolgáltatásokat végez egy másik személy érdekében és annak utasítása szerint, amelyek ellenében díjazásban részesül(22).

48.   Noha a német büntetés-végrehajtási intézetekben a szabadságvesztés-büntetésüket töltő elítéltek alapvetően utasítások alapján végeznek szolgáltatást, amelynek ellenszolgáltatásaként csekély javadalmazásban részesülnek, egy szabadságvesztés-büntetését töltő elítélt jogállása a munkavállalók szabad mozgásának gondolatával összeegyeztethetetlen. A szabad mozgás az egyén abbéli szabadságát testesíti meg, hogy a választása szerinti tevékenységet az általa kiválasztott helyen gyakorolja. A szabadságvesztés-büntetésüket töltő elítéltek minden esetben korlátozottak tevékenységük helye tekintetében, és gyakorlatilag legtöbbször a tevékenység jellege tekintetében is. Ezenkívül a Bíróság a munkavállalói minőséget már elutasította azokban az esetekben, amikor olyan személyek munkaképességének fenntartására, újjáteremtésére vagy támogatására szolgáló munkaviszonyok keretein belül végzett tevékenységekről volt szó, akik a személyükben rejlő körülmények miatt hosszabb ideje nem voltak abban a helyzetben, hogy szokásos körülmények között gyakoroljanak valamely tevékenységet(23). A Bíróság számára ezekben az esetekben az volt döntő, hogy a tevékenységek nem voltak ténylegesen és valóban gazdasági tevékenységnek tekinthetők, mivel csak a rehabilitáció vagy pedig a munkavállalónak a munka világába való újbóli beilleszkedésének eszközei voltak. A szabadságvesztés-büntetésüket töltő elítéltek foglalkoztatásának ehhez hasonló reszocializációs szerepe van(24). Ezért az apa szabadságvesztés-büntetésének töltése alatt nem tekinthető az 1612/68 rendelet értelmében munkavállalónak.

49.   Mivel az 1612/68 rendelet 7. cikke (2) bekezdésének közvetlen alkalmazása kizárt, csak az apa Ausztriában esetlegesen korábban fennálló munkavállalói minősége szolgálhat kiindulópontként e hátrányos megkülönböztetés tilalmának alkalmazásához.

50.   Az ítélkezési gyakorlat szerint a munkaviszony megszünésével az érintett főszabály szerint elveszíti ugyan a munkavállalói minőségét, ugyanakkor ez a minőség a munkaviszony megszűnése után még gyakorolhat bizonyos hatásokat,(25) amelyeket lényegében a Lair ügyben hozott ítéletben(26) fejtettek ki. Ezek a fogadó országban történő tartózkodás feltételeit érintik a munkaviszony, életkor vagy munkaképtelenség miatti megszűnését követően, valamint a más tagállamban történő foglalkoztatás esetén(27). A munkanélküliség esetén is fennmarad a tartózkodási jog(28), és a belföldi munkaerővel szembeni hátrányos megkülönböztetés tilalma is fennáll az újrabeilleszkedés vagy újrafoglalkoztatás(29) valamint a szakiskolai képzéshez és az átképzéshez(30) való hozzáférés vonatkozásában. A Lair ügyben hozott ítéletben ezt meghaladóan a hátrányos megkülönböztetés tilalmát az általános szociális kedvezmények vonatkozásában kiterjesztette a felsőfokú tanulmányok során folytatott folyamatos munkavégzésre is(31).

51.   A munkavállalói minőség ilyen utóhatásainak egyetlen esete sem érinti ugyanakkor a szabadságvesztés-büntetésüket töltő elítéltek hozzátartozóit. Nincs szó nyugdíjazásról, illetve a tartózkodási jog vagy a szakmai újrabeilleszkedés sem kérdéses. A Lair-ügytől eltérően valamely szabadságvesztés-büntetését töltő elítélt helyzetét rendszerint(32) nem a korábbi munkaviszonnyal való folytonosság, hanem annak megtörése jellemzi.

52.   A Bizottság a munkavállalói minőség utóhatásának másik formájára mutat rá. A Nazli ügyben hozott ítélethez(33) hasonlóan a szabadságvesztés-büntetést csupán a tevékenység migráns munkavállalóként történő átmeneti megszakításának kell tekinteni, amely nem indokolja a migráns munkavállaló és hozzátartozói jogainak felfüggesztését. Ebben az ügyben török munkavállalók meghatározott idejű foglalkoztatását követő azon jogáról volt szó, amely lehetővé teszi számukra minden bér és fizetés alapján történő foglalkoztatáshoz való szabad hozzájutást, és ezáltal a tartózkodási jog tekintetében is biztos helyzet elérését. A Társulási Tanácsnak a Közösség és Törökország közötti társulás fejlődéséről szóló, 1980. szeptember 19-i 1/80. sz. határozata szerint ennek a jognak feltétele a fogadó tagállam szokásos munkaerőpiacához való folyamatos tartozás. A Bíróság ebben az ügyben abból indult ki, hogy a munkavállaló az ideiglenes vizsgálati fogság alatt nem áll többé a munkaerőpiac rendelkezésére. Lényegtelennek tartotta ezt mindazonáltal akkor, ha ez az állapot csak ideiglenesen állt fenn(34).

53.   Ez a döntés azonban alig hasonlítható a jelen helyzethez. A Nazli-ügy nem a munkavállalók szociális jogait érintette, hanem a tartózkodáshoz való jogot és a munkaerőpiacra való bejutást. Ezen felül Nazli úr nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés-büntetését töltötte, hanem vizsgálati fogságban volt. Egy vizsgálati fogságot már csak az ártatlanság vélelmére tekintettel is a tevékenység átmeneti megszakításának kell tekinteni. A jogerősen kiszabott szabadságvesztés-büntetésnek ezzel szemben sokkal mélyrehatóbb hatása van, amennyiben olyan hosszú ideig tart, hogy a munkaviszony fennmaradását kizárja.

54.   Ezért meg kell állapítani, hogy az apa személyében sem egy jelenlegi, sem pedig egy korábbi ausztriai foglalkoztatás nem vezet az 1612/68 rendelet 7. cikke (2) bekezdésének alkalmazásához.

2.      Az 1612/68 rendelet 12. cikkéről

55.   Az 1612/68 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése szerinti hátrányos megkülönböztetés tilalmának alkalmazása közvetetten már abból a körülményből is adódhat, hogy a gyermek feltételezhetően részt vesz valamilyen iskolai képzésben, amit eddig sem az Oberste Gerichtshof, sem a felek nem vettek figyelembe észrevételeik során. A 1612/68 rendelet 12. cikke szerint egy tagállam másik tagállam területén alkalmazásban álló vagy korábban alkalmazott állampolgárainak gyermekei a tagállam állampolgáraival megegyező feltételek mellett jogosultak az általános oktatásban, valamint a szakmunkás és szakmai képzésben részt venni, amennyiben e tagállam területén laknak. Noha ez a rendelkezés első pillanatban csak az oktatáshoz való jogosultságot látszik érinteni, a Bíróság a migráns munkavállalók gyermekeinek saját jogává építette ki a vendégállamban történő oktatás időtartama alatt a szociális juttatások igénybevétele esetén az érintett állam állampolgárainak gyerekeivel való egyenlő bánásmódot. Mivel itt a gyermek saját jogán való igényéről és nem a munkavállaló gyermek javára szóló igényéről van szó, nem áll fenn ellentmondás az 1408 rendelet 13. és azt követő cikkeinek kollíziós szabályaival, amelyek szerint főszabály szerint csak egy állam szabályai alkalmazhatóak.

56.   A Bíróság az 1612/68 rendelet 12. cikkére vonatkozó ítélkezési gyakorlatát arra a megfontolásra alapítja, hogy az 1612/68 rendelet céljának, azaz a munkavállalók szabad mozgásának a szabadság és a méltóság elvével összhangban történő biztosítása szükségessé teszi, hogy a közösségi munkavállaló családjának a fogadó államba történő integrálódása a lehető legkedvezőbb feltételekkel történjen(35). Az 1612/68 rendelet 12. cikke nem kizárólag magának az oktatásba való bejutásnak a szabályaira vonatkozik, hanem minden, az oktatás látogatásának megkönnyítésére irányuló intézkedésre is, akkor is, ha azok a létfenntartás biztosítására szolgálnak(36). Sőt, a Baumbast ügyben hozott ítéletben a Bíróság a gyermekek oktatásban való részvételhez való jogából vezette le a szülők tartózkodási jogát(37).

57.   A jelen ügy szempontjából nagyobb jelentősége van annak, hogy a Bíróság az Echternach és társai ügyben hozott ítéletben az 1612/68 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése szerinti hátrányos megkülönböztetés tilalmát a migráns munkavállalók gyermekeire is kiterjesztette, amennyiben e rendelet 12. cikke alapján felvételt nyernek a fogadó ország oktatási intézményébe, mivel e rendelkezés egyéb értelmezése azt gyakran minden hatásától megfosztaná(38). Következésképpen ezek a gyerekek saját jogukon ugyanazokat a szociális és adókedvezményeket élvezik, mint a hazai munkavállalók gyermekei.

58.   Az előzőek jelen ügyre való alkalmazásához először azt kellene vizsgálni, hogy a gyermek migráns munkavállaló gyermekének tekinthető-e az 1612/68 rendelet 12. cikke értelmében. Mivel az 1612/68 rendelet 12. cikke az egykori migráns munkavállalók gyermekeit is kedvezményben részesíti, lényegtelen, hogy a migráns munkavállaló az előírásnak a gyermek általi igénybevételekor még a fogadó országban tartózkodik-e vagy hogy munkavállaló-e(39). A 10. cikk előírásainak sem kell a továbbiakban megfelelni. Ez a rendelkezés meghatározza azoknak a személyeknek a körét, akik a munkavállaló családtagjaiként a fogadó államban lakhatnak. Különösen megköveteli, hogy a munkavállaló az érintett személyeket eltartsa. Az 1612/68 rendelet 12. cikke szerinti igények ugyanis csak azon alapulnak, hogy a múltban ilyen helyzet fennállt. A helyzet jelenlegi fennállásától függetlenek(40). Ezért elegendő, ha a gyermek szüleivel vagy egyik szülőjével egy tagállamban élt abban az időben, amikor ott legalább az egyik szülője munkavállalóként lakott(41). Ezek megállapítása a kérdést előterjesztő bíróság feladata, mivel a Bíróságnak sem a gyermek apával való együttéléséről, sem az apa korábbi ausztriai munkavállalói minőségéről(42) nincs megfelelő információja.

59.   A Bíróság ezzel szemben a jelen ügyben azt vizsgálhatja, hogy a tartásdíjelőleg az 1612/68 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése értelmében szociális kedvezményt valósít-e meg, és hogy adott esetben a megtagadás összeegyeztethető-e ezzel a rendelkezéssel.

60.   A szociális kedvezmény meghatározása igen tág. A Lair ügyben hozott ítéletet követően a szociális kedvezmények részét képezi minden olyan egyéb kedvezmény, amely biztosítja a rendelet harmadik preambulumbekezdése értelmében a migráns munkavállaló élet- és munkaminőségének javulását, és ezáltal megkönnyíti társadalmi felemelkedését(43). Beletartozik valamennyi olyan kedvezmény, amelyet akár a munkaszerződéssel összefüggésben, akár enélkül, általában a hazai munkavállalóknak elsősorban objektív munkavállalói minőségük alapján vagy azon egyszerű tényből fakadóan jár, hogy az ország területén van lakóhelyük, és amelynek kiterjesztése megkönnyítheti más tagállamok állampolgárságával rendelkező munkavállalók Közösségen belüli mobilitását(44).

61.   A fentiekből a Bíróság különösen azt vezette le, hogy a létfenntartáshoz adott segély(45), a hallgatók megélhetéséhez adott bizonyos támogatások(46) vagy a német gyermeknevelési támogatás is(47), az 1408/71 rendelet szerinti családi ellátásoknak(48) és szociális kedvezményeknek tekintendő.

62.   A tartásdíjelőleg kétségtelenül előnyös a tartásra jogosultnak, mivel tartást kap annak ellenére, hogy a tartásra kötelezett kötelezettségét nem teljesíti. Még egy funkcionális megfelelőség is fennáll köztük és a Bíróság által korábban elismert, a létfenntartás fedezésére szolgáló juttatások között. Mint a Bizottság joggal utal rá, a tartásdíjelőleget is szociális kedvezménynek kell ezért tekinteni.

63.   Következésképpen azt kell megvizsgálni, hogy a tartásra kötelezett fogva tartási helye szerinti különbségtétel az 1612/68 rendelet 7. cikkének (2) bekezdésében foglalt hátrányos megkülönböztetés tilalmával összeegyeztethető-e. Ez a különbségtétel nem közvetlenül az állampolgárságon alapul. Az 1612/68 rendelet 7. cikkének (2) bekezdésében foglalt egyenlő bánásmód elve mindazonáltal nem csak a jogosultak állampolgárságon alapuló nyilvánvaló hátrányos megkülönböztetését foglalja magában, hanem a hátrányos megkülönböztetés minden rejtett formáját is, amelyek más különbségtételi kritériumok alkalmazásával ténylegesen ugyanarra az eredményre vezetnek(49).

64.   A Bíróság az O'Flynn-ügyben a közvetett hátrányos megkülönböztetés fogalmát az alábbiak szerint határozta meg:

„A nemzeti jog azon feltételei, amelyek noha függetlenek az állampolgárságtól, de nagyrészt […] vagy teljes mértékben […] migráns munkavállalókat érintenek […] közvetetten hátrányosan megkülönböztető jellegűek. Azokat a feltételeket is közvetetten hátrányosan megkülönböztetőnek kell tekinteni, amelyek esetén fennáll annak a veszélye, hogy különösen a migráns munkavállalók hátrányára szolgálnak […]. Csak akkor nem tekinthetők annak, ha ezeket a rendelkezéseket objektív, az érintett munkavállaló állampolgárságától független okok indokolják és azok a nemzeti jogszabályok által jogszerűen követett céllal arányosak [...].”(50)

65.   A jelen ügyben a tartásdíjelőleg megtagadásának döntő oka az apa állampolgársága volt. Csak külföldi állampolgárságú elítéltek tudnak ugyanis egy Ausztriában kiszabott szabadságvesztés-büntetést Ausztrián kívül letölteni. Ráadásul fordított esetben osztrák állampolgárok egy másik tagállamban történt elítélésüket követően az Egyezmények megfelelően Ausztriába átszállíthatóak. Ebben az esetben gyermekeik jogosultak a tartásdíjelőlegre. A tartásdíjelőlegnek a szabadságvesztés-büntetés Ausztrián kívüli letöltése esetén történő megtagadása ezért különösen hátrányosan hat más tagállamok állampolgárainak hozzátartozóra.

66.   Ezt az egyenlőtlen bánásmódot nem indokolhatja a szabadságvesztés-büntetését töltő elítélt munkájában megtestesülő szolgáltatás és a tartásdíjelőleg formájában nyújtott ellenszolgáltatás közötti kapcsolat fikciója. A német kormány továbbá e tekintetben jogosan utal a Mora Romero ügyben hozott ítéletre, amelyben a Bíróság egy ehhez hasonló érvelést utasított vissza. Ott olyan árvasági járadékról volt szó, amelyet a kifizető tagállamban letöltött katonai szolgálat idejével meghosszabbítottak, de a más tagállamokban letöltött katonai szolgálat idejével nem. A Bíróság szerint e különbségtétel állampolgárság alapján történő meg nem engedett hátrányos megkülönböztetést valósít meg, amelyet nem indokolhat a szolgáltatás meghosszabbításában jelentkező bizonyos kártérítési jelleg(51).

67.   A jelen ügyben a munkateljesítmény és a tartásdíjelőleg közötti szolgáltatás–ellenszolgáltatás kapcsolat még gyengébb. A tartásdíjelőleg elsődlegesen a család és mindenekelőtt a gyermek támogatását szolgálja. Az elsődleges ellenszolgáltatás az osztrák állam igénye a tartásra kötelezettel szemben az előleg visszafizetésére a tartásdíj előlegezéséről szóló törvény 29. §‑a alapján. A szabadságvesztés-büntetését töltő elítélt munkateljesítményének értékét valószínűleg már a fogva tartás költségei(52) teljes mértékben felemésztik, amelyek a büntetés külföldön történő letöltése esetén az osztrák államkasszát nem terhelik többé.

68.   Mindazonáltal objektíve indokoltnak tűnik a tartásdíjelőleg folyósításakor bizonyos hasonló szolgáltatások figyelembevétele, amelyekre apjának németországi foglalkoztatása révén jogosult a gyermek az 1406/71 rendelet alapján. E tekintetben az 1408/71 rendelet 76. cikke szerinti, vagy pedig az 574/72(53) rendelet 10. cikke (1) bekezdése a) pontjának i) alpontja szerinti halmozódásellenes szabályokat is alkalmazni kell, amelyek szerint további körülményektől függően a szolgáltatások nyújtására vonatkozó elsődleges felelősséget vagy Ausztria, vagy Németország viseli, amikor is a másik állam köteles kiegészítő szolgáltatást nyújtani, amennyiben szolgáltatásainak összege az elsődlegesen felelős állam szolgáltatásainál magasabb(54).

69.   Összefoglalóan azt kell megállapítani, hogy egy olyan szabályozás, amely valamely tartásra kötelezett migráns munkavállaló gyermekét a tartásdíjelőleg folyósításából kizárja, amennyiben a tartásra kötelezett nem a szolgáltatást teljesítő államban, hanem saját állampolgársága szerinti államban tölti le szabadságvesztés-büntetését, ellentétes az 1612/68 rendelet 7. cikke (2) bekezdésével együtt olvasott 12. cikkével, feltéve ha

–       ez a gyermek az ilyen szolgáltatást nyújtó államban az általános oktatásban, szakmunkásképzésben vagy szakmai képzésben vesz részt, és

–       a gyermek abban az időben szüleivel vagy egyik szülőjével e szolgáltatást nyújtó államban élt, amikor ott legalább az egyik szülő mint munkavállaló lakott.

C –    Az EK 12. cikkről

70.   Az EK 12. cikk a szerződésben foglalt különös rendelkezések sérelme nélkül tiltja az állampolgárság alapján történő bármely hátrányos megkülönböztetést. A különös rendelkezések tekintetében tett fenntartásban, amely a Szerződés meghatározott megkülönbözetésre vonatkozó tilalmainak a másodlagos jog rendelkezéseiben történő megvalósulására is vonatkozik(55), a specialitás elve kerül megfogalmazásra. A jelen kérdéseket már az 1612/68 rendelet 12. cikke és 7. cikkének (2) bekezdése alapján meg lehet válaszolni. Ezért nem szükséges az EK 12. cikk tekintetében is állást foglalni.

D –    A felek meghallgatáshoz való jogáról

71.   Végül fel kell hívni a figyelmet arra, hogy az 1612/68 rendelet 7. cikkének (2) bekezdésével együtt olvasott 12. cikkéhez tett észrevételeket olyan érvnek lehet tekinteni, amelyeket a felek egymással nem vitattak meg. Ezért meg kell vizsgálni, hogy a meghallgatáshoz való jog elve nem követeli-e meg a szóbeli szakasz újbóli megnyitását az eljárási szabályzat 61. cikke szerint.

72.   A meghallgatáshoz való jog elve a Bíróság értelmezésében annak elkerülését szolgálja, hogy döntését esetleg valamely olyan érv befolyásolja, amelyet a felek egymással nem vitathattak meg(56). Így ezzel a meglepetés erejével ható döntést próbálják elkerülni.

73.   Noha mindezidáig egyetlen fél sem tekintette át az 1612/68 rendelet 7. cikkének (2) bekezdésével együtt olvasott 12. cikkének alkalmazhatóságát, mégsem volt lehetetlen számukra e megoldás tekintetében állást foglalni. Ez ugyanis következik – éppen a Bizottság által jelentős mértében hivatkozott – rendelet rendelkezéseiből, valamint az állandó ítélezési gyakorlatból is. Új jogi tényeket nem hoztak fel. A felek felismerhették volna az 1612/68 rendelet 7. cikkének (2) bekezdésével együtt olvasott 12. cikkének jelen ügyre vonatkozó jelentőségét, és állást foglalhattak volna vele kapcsolatban. Emiatt védhető az az érv, hogy nem szükséges a szóbeli szakasz újbóli megnyitása.

V –    Végkövetkeztetések

74.   Azt javaslom, hogy a Bíróság az előzetes döntéshozataliránti kérelemre a következőképpen válaszoljon:

1.      a szociális biztonsági rendszereknek a Közösségen belül mozgó munkavállalókra és családtagjaikra történő alkalmazásáról szóló, 1971. június 14-i 1408/71/EGK tanácsi rendelet 3. cikkével nem ellentétes egy olyan nemzeti szabályozás, amely a tartásdíjra jogosult közösségi polgártól megtagadja a tartásdíjelőleg folyósítását, ha a tartásdíj fizetésére kötelezett apa a szabadságvesztés-büntetését nem abban a tagállamban tölti, ahol korábban foglalkoztatták, hanem az állampolgársága szerinti államban.

2.       Egy olyan szabályozás, amely valamely tartásra kötelezett migráns munkavállaló gyermekét a tartásdíjelőleg folyósításából kizárja, amennyiben a tartásra kötelezett nem a szolgáltatást teljesítő államban, hanem saját állampolgársága szerinti államban tölti le szabadságvesztés-büntetését, ellentétes a munkavállalók Közösségen belüli szabad mozgásáról szóló, 1968. október 15-i 1612/68/EGK rendelet 7. cikke (2) bekezdésével együtt olvasott 12. cikkével feltéve, ha

–       ez a gyermek az ilyen szolgáltatást nyújtó államban az általános oktatásban, szakmunkásképzésben vagy szakmai képzésben vesz részt, és

–       a gyermek abban az időben szüleivel vagy egyik szülőjével e szolgáltatást nyújtó államban élt, amikor ott legalább az egyik szülő, mint munkavállaló lakott.

---

1 – Eredeti nyelv: német.

---

2  – A 2001. június 5-i 1386/2001/EK európai parlamenti és tanácsi rendelettel (HL L 187., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 4. kötet, 129. o.) módosított, a szociális biztonsági rendszereknek a Közösségen belül mozgó munkavállalókra és családtagjaikra történő alkalmazásáról szóló, 1971. június 14-i 1408/71/EGK tanácsi rendelet (HL L 149., 2. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 35. o.),– a továbbiakban: 1408/71 rendelet.

---

3  – Az 1992. július 27-i 2434/92/EGK tanácsi rendelettel (HL L 245., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 2. kötet, 69. o.) módosított, a munkavállalók Közösségen belüli szabad mozgásáról szóló, 1968. október 15-i 1612/68/EGK tanácsi rendelet (HL L 257., 2. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 15. o.), – a továbbiakban: 1618/68 rendelet.

---

4  – Strasbourg, 1983. március 21., ETS, 112. szám.

---

5  – Módosította a 2002. január 2-i közzététel, BGBl 2002/615.

---

6  – A C‑85/99. sz. ügyben 2001. március 15-én hozott ítélet (EBHT 2001., I‑2261. o.).

---

7  – A C‑255/99. sz. ügyben 2002. február 5-én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑1205. o.).

---

8  – A C‑131/96. sz. ügyben 1997. június 25-én hozott ítélet (EBHT 1997., I‑3659. o.).

---

9  – A 7. lábjegyzetben hivatkozott Humer ügyben hozott ítélet 35. pontja.

---

10  – A C‑85/96. sz., Martínez Sala ügyben 1998. május 12-én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑2691. o.) 31. pontja.

---

11  – A 10. lábjegyzetben hivatkozott Martínez Sala ügyben hozott ítélet 32. pontja.

---

12  – A C‑95/99., C‑98/99. és a C‑180/99. sz., Khalil és társai egyesített ügyekben 2001. október 11-én hozott ítélet (EBHT 2001., I‑7413. o.) 55. pontja, a korábbi 3. rendelethez lásd a 27/69. sz., Compagnie belge d’assurances générales sur la vie et contre les accidents ügyben 1969. november 12-én hozott ítélet (EBHT 1969., 405. o.) 4. pontját is.

---

13  – Hasonló a helyzet a 115/77. sz. Laumann-ügyben 1978. március 16-án hozott ítélet (EBHT 1978., 805. o.) 5. pontjában, a C‑194/96. sz. Kulzer-ügyben 1998. március 5-én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑895. o.) 30. pontjában és a 7. lábjegyzetben hivatkozott Humer ügyben hozott ítélet 48. pontjában.

---

14  – A 7. lábjegyzetben hivatkozott.

---

15  – A C‑245/94. és a C‑312/94. sz. egyesített ügyekben 1996. október 10-én hozott ítélet. (EBHT 1996., I‑4895. o.).

---

16  – Ezt hangsúlyozza a C‑275/96. sz. Kuusijärvi-ügyben 1998. június 11-én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑3419. o.) 28. pontja.

---

17  – A C‑119/91. sz. McMenamin-ügyben 1992. december 9-én hozott ítélet (EBHT 1992., I‑6393. o.).

---

18  – A 17. lábjegyzetben hivatkozott McMenamin ügyben hozott ítélet 14. és azt követő pontja.

---

19  – Amennyiben a német Unterhaltsvorschussgesetz alapján érvényesíthető igények vizsgálata lenne szükséges, meg kell jegyezni, hogy a 6. lábjegyzetben hivatkozott Offermans ügyben hozott ítélet és a 7. lábjegyzetben hivatkozott Humer ügyben hozott ítélet erre a szolgáltatásra is irányadónak tűnik.

---

20  – A C‑340/97. sz.Nazli-ügyben 2000. február 17-én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑957. o.).

---

21  – A Bíróság az 1612/68 rendelet vizsgálatára például a 94/84. sz. Deak-ügyben 1985. június 20-án hozott ítélet (EBHT 1985., 1873. o.) 18. és azt követő pontjaiban kerített sort, az 1408/71 rendeletet a 8. lábjegyzetben hivatkozott Mora Romeo ügyben hozott ítélet 21. és azt követő pontjaiban vizsgálták, noha az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben nem utaltak rá.

---

22  – A 10. lábjegyzetben hivatkozott Martínez Sala ügyben hozott ítélet 32. pontja.

---

23  – A 344/87. sz. Bettray-ügyben 1989. május 31-én hozott ítélet (EBHT 1989., 1621. o.) 17. és azt követő pontok.

---

24  – V. ö. a német Bundesverfassungsgericht (alkotmánybíróság), 1998. július 1-jei 2 BvR 441/90 137. és azt követő bekezdéseivel.

---

25  – A 10. lábjegyzetben hivatkozott Martínez Sala ügyben hozott ítélet 32. pontja.

---

26  – A 39/86. sz. ügyben 1988. június 21-én hozott ítélet (EBHT 1988., 3161. o.) 31. és azt követő pontjai, lásd még a C‑35/97. sz., Bizottság kontra Franciaország-ügyben 1998. szeptember 24-én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑5325. o.) 41. pontját, valamint a C‑413/01. sz. Ninni-Orasche-ügyben 2003. november 6-án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑0000. o.), 34. pontját.

---

27  – EK 39. cikk (3) bekezdésének b) pontja és a foglalkoztatás megszűnését követően a munkavállalóknak a fogadó tagállam területén maradásának jogáról szóló, 1970. június 29-i 1251/70/EGK bizottsági rendelet (HL L 142., 24. o.;magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 32. o.)

---

28  – A tagállami munkavállalók és családtagjaik Közösségen belüli mozgására és tartózkodására vonatkozó korlátozások eltörléséről szóló, 1968. október 15-i 68/360/EGK tanácsi irányelv 7. cikke (HL L 257., 13. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 27. o.).

---

29  – Az 1612/68 rendelet 7. cikkének (1) bekezdése.

---

30  – Az 1612/68 rendelet 7. cikkének (3) bekezdése.

---

31  – A 26. lábjegyzetben hivatkozott 37. és azt követő pont.

---

32  – A munkaviszony folytatása kivételesen nem tűnik kizártnak, ha a szabadságvesztés-büntetését töltő elítélt a büntetésének letöltése során is piaci viszonyok között folytatja korábbi foglalkozását, például a német büntetés-végrehajtási törvény 39. §‑ának (1) bekezdése szerinti szabadfoglalkozás keretében.

---

33  – A 20. lábjegyzetben hivatkozott Nazli ügyben hozott ítélet.

---

34  – A 20. lábjegyzetben hivatkozott Nazli ügyben hozott ítélet 41. és azt követő pontjai.

---

35  – Lásd pl. a C‑413/99. sz., Baumbast és R. ügyben 2002. szeptember 17-én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑7091. o.) 50. pontját és a 9/74. sz. Casagrande-ügyben 1974. július 4-én hozott ítéletet (EBHT 1974., 773. o.) 3. és azt követő pontjait.

---

36  – Lásd pl. a 389/87. és 390/87. sz., Echternach és társai egyesített ügyekben 1989. március 15-én hozott ítélet (EBHT 1989., 723. o.) 32. és azt követő pontjait és a 35. lábjegyzetben hivatkozott Casagrande-ügyben hozott ítélet 3. pontját.

---

37  – A 35. lábjegyzetben hivatkozott 68. és azt követő pontok.

---

38  – A 36. lábjegyzetben hivatkozott Echternach és társai ügyben hozott ítélet 34. pontja, valamint a C‑308/89. sz., di Leo ügyben 1990. november 13-án hozott ítélet (EBHT 1990., I‑4185. o.) 14. és azt követő pontja és a C‑7/94. sz. Gaal-ügyben 1995. május 4-én hozott ítélet (EBHT 1995., I‑1031. o.) 30. pontja.

---

39  – A 36. lábjegyzetben hivatkozott Echternach és társai ügyben hozott ítélet 20. és azt követő pontjai.

---

40  – A 38. lábjegyzetben hivatkozott Gaal ügyben hozott ítélet 20. és azt követő pontjai.

---

41  – A 197/86. sz. Brown-ügyben 1988. június 21-én hozott ítélet (EBHT 1988., 3205. o.) 30. pontja és a 38. lábjegyzetben hivatkozott Gaal ügyben hozott ítélet 27. pontja.

---

42  – Ha az apa soha nem volt osztrák munkavállaló, amint azt az önálló vállalkozóként való biztosítása jelezheti, akkor azt kellene vizsgálni, hogy a letelepedés szabadsága vagy az általános hátrányos megkülönböztetés tilalma közvetetten megalapoz-e az önálló vállalkozók gyermekei számára is hasonló igényeket, mint amelyek az 1612/68 rendeletből származnak a migráns munkavállalók gyermekei számára.

---

43  – A 26. lábjegyzetben hivatkozott 20. pont.

---

44 – A 249/83. sz. Hoeckx-ügyben 1985. március 27-én hozott ítélet (EBHT 1985., 973. o.) 20. pontja és a 10. lábjegyzetben hivatakozott Martínez Sala ügyben hozott ítélet 25. pontja.

---

45  – A 44. lábjegyzetben hivatkozott Hoeckx ügyben hozott ítélet 22. pontja.

---

46  – A 26. lábjegyzetben hivatkozott Lair ügyben hozott ítélet 23. pontja, a 36. lábjegyzetben hivatkozott Echternach és társai ügyben hozott ítélet 34. pontja, a 38. lábjegyzetben hivatkozott di Leo ügyben hozott ítélet 14. és azt követő pontja és a 38. lábjegyzetben hivatkozott Gaal ügyben hozott ítélet 30. pontja.

---

47  – A 10. lábjegyzetben hivatkozott Martínez Sala ügyben hozott ítélet 26. pontja.

---

48  – A 15. lábjegyzetben hivatkozott Hoever és Zachow ügyben hozott ítélet 16. és azt követő pontjai.

---

49  – A C‑237/94. sz. O'Flynn-ügyben 1996. május 23án hozott ítélet (EBHT 1996., I‑2617. o.) 17. pontja és további hivatkozások.

---

50  –      A 49. lábjegyzetben hivatkozott 18. és azt követő pont.

---

51  – A 8. lábjegyzetben hivatkozott Mora Romero ügyben hozott ítélet 35. pontja.

---

52  – Susanne Meyer: A német büntetés-végrehajtási intézetek napi fogva tartási költségei: áttekintés., Darmstadt Discussion Papers in Economics/Arbeitspapiere des Instituts für Volkswirtschaftslehre, Technische Universität Darmstadt, 2003. 121. szám szerint Németországban az egy főre eső napi fogva tartási költségek 61,09 euró/fogva tartási nap (Bajorország) és 91,40 euró/ fogva tartási nap (Hamburg) összeg közé esnek. Ausztria esetében is hasonló összegek valószínűsíthetők.

---

53 – A szociális biztonsági rendszereknek a Közösségen belül mozgó munkavállalókra és családtagjaikra történő alkalmazásáról szóló, 1408/71/EGK rendelet végrehajtására vonatkozó szabályok megállapításáról szóló 1972. március 21-i 574/72/EGK tanácsi rendelet (HL L 74., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 83. o.), egységes szerkezetben a 2001. június 5-i 1386/2001 európa parlamenti és tanácsi közös rendelet által végrehajtott módosításokkal.

---

54  – V. ö. a 17. lábjegyzetben hivatkozott McMenamin ügyben hozott ítélettel.

---

55  – A 8. lábjegyzetben hivatkozott Mora Romero ügyben hozott ítélet 11. pontja.

---

56  – A C‑17/98. sz., Emesa Sugar ügyben 2000. február 4-én hozott végzés (EBHT 2000., I‑665. o.) 18. pontja.