9.6.2017   

HU

Az Európai Unió Hivatalos Lapja

C 185/75

1.

leszögezi, hogy a határokon átnyúló szolgáltatásnyújtásra vonatkozó szabadságot az EUMSZ 56–62. cikke garantálja. A szolgáltatások jól működő belső piaca nem csupán közvetlen előnyökkel szolgál a szolgáltatást nyújtók és a fogyasztók számára az EU-ban, hanem egyben fontos feltétel a gazdasági növekedéshez is, amely pedig nagyobb jólét és magasabb szintű szociális védelem formájában minden uniós polgár számára előnyös;

2.

úgy véli, hogy a szolgáltatások jól működő belső piaca elsősorban a más tagállamokkal közvetlenül határos régiókban szolgáltatásokat nyújtók számára fontos;

3.

véleménye szerint a szolgáltatások szabad áramlásának egyik fontos alapfeltétele, hogy egy adott tagállamban letelepedett szolgáltató egy másik tagállamban is ugyanolyan feltételek mellett nyújthasson szolgáltatásokat. A szolgáltatások jól működő belső piacának másik feltétele, hogy a verseny – határokon átnyúló szinten is – elsősorban ne a munkaerőköltségekre, hanem olyan tényezőkre épüljön, mint a nyújtott szolgáltatás minősége és hatékonysága;

4.

megjegyzi, hogy a tagállamok között a főként a bérköltség terén fennálló különbségek következtében a szabad szolgáltatáskereskedelem keretében megvalósuló kiküldetések adott esetben azt eredményezik, hogy a kiküldetések célpontját jelentő tagállamban lefelé nyomják a béreket. Ha a munka- és foglalkoztatási feltételekkel kapcsolatos verseny tisztességtelen versennyé válik, akkor az szociális dömpinghez vezethet a fogadó tagállamban. A szociális dömping lefelé nyomja az árakat, és veszélyezteti a kiküldetést nem alkalmazó vállalkozásokat;

5.

véleménye szerint a szolgáltatásnyújtás szabadsága, illetve a kiküldött munkavállalók bér- és szociális dömpinggel szembeni védelme közötti kiegyensúlyozott viszony nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az uniós polgárok és főként azok, akik olyan szolgáltatási ágazatokban dolgoznak, ahol előfordulnak és valószínűleg egyre jobban el is terjednek a kiküldetések, elfogadják a belső piac szerepét. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy a szociális dömping elleni hatékony küzdelem érdekében olyan intézkedésekre is szükség van, amelyek védik az önfoglalkoztatókat, illetve a digitális platformok által közvetített tevékenységeket végzőket is;

6.

úgy véli, hogy a különböző érdekek közötti egyensúly megteremtése, amely a kiküldetésről szóló irányelvnek is célja, szintén előfeltétel ahhoz, hogy a határokon átnyúló szolgáltatási ágazatban egészséges és tisztességes verseny valósuljon meg;

7.

ebből kifolyólag kész támogatni azt az alapelvet, amelyre az Európai Bizottság javaslata is épül, azaz hogy az ugyanazon a helyen végzett ugyanolyan munkáért ugyanaz a fizetség járjon;

8.

úgy véli, hogy a fogadó tagállamokban szükséges munkavállalók toborzásával kapcsolatos adminisztratív követelmények elégtelen ismerete és az, hogy bizonyos vállalatok (különösen a kkv-k) számára nehézséget okoz ezeknek a követelményeknek a betartása, megnehezítheti a határokon átnyúló szolgáltatások EU-n belüli szabad nyújtását és veszélyeztetheti a kiküldött munkavállalók védelmét. Az ilyen nehézségek megszüntetésében segítene, ha az Európai Bizottság és a tagállamok egyértelmű és könnyen elérhető tájékoztatási és tanácsadási mechanizmusokat dolgoznának ki ezekről a kérdésekről;

9.

egyetért az Európai Bizottsággal abban, hogy meg kell szabni egy határidőt, amelytől teljes mértékben alkalmazni kell a fogadó tagállam jogát a kiküldött munkavállalókra is. Véleménye szerint azonban nem mindenképpen van szükség arra, hogy a 883/2004 rendelet rendelkezését vegyék alapul annak a határidőnek, illetve időtartamnak a meghatározásához, amelytől kezdve kiküldetés esetén teljes mértékben a fogadó tagállam jogát kell alkalmazni a munkaviszonyra. Az RB úgy véli, hogy a kiküldetésről szóló irányelvben ezt a kiküldetési időtartamot tizenkét hónapban kellene meghatározni;

10.

emellett úgy véli, hogy azok a feltételek, melyek mellett mindenre kiterjedően a fogadó tagállam jogát kell alkalmazni a munkaviszonyra, nem vezethetnek ahhoz, hogy a gyakorlatban kedvezőtlenebbé váljon a kiküldött munkavállalók helyzete;

11.

megjegyzi, hogy összhangban van az Európai Bíróság ítélkezési gyakorlatával (például a Sähköalojen ammattiliitto ry (C-396/13) ügyben hozott ítéletével, illetve az ügy során a „minimális bérszint” fogalmának európai bírósági értelmezésével) az az európai bizottsági javaslat, hogy a „minimális bérszint”-re való hivatkozást a „javadalmazás”-ra történő hivatkozással váltsák fel;

12.

véleménye szerint az, hogy az irányelv értelmében vett díjazás adott tagállami meghatározásakor a fogadó tagállamban csak az előírt, a javadalmazást képező elemeket és kiszámítási elemeket szabad és kell alkalmazni, azt jelenti, hogy a fogadó államnak továbbra sem lesz lehetősége azt kérni, hogy egy kiküldő munkaadó annyit fizessen, mint amennyi a fogadó tagállamban dolgozói esetében „normálisnak” vagy hasonló munka elvégzése esetén átlagosan bevett javadalmazásnak tekinthető;

13.

üdvözli azt a javaslatot, hogy kiküldetés esetén a díjazáshoz kapcsolódó javadalmazás alkotóelemeit a fogadó tagállamban a tagállamok által a végrehajtási irányelv 5. cikkének értelmében létrehozandó hivatalos nemzeti weboldalon közzé kell tenni, hogy javítani lehessen a kiküldetéssel kapcsolatos előzetes információkhoz való hozzáférést;

14.

mindent egybevetve úgy véli, hogy az Európai Bizottság javaslata – a minimális bérszint” helyett a „javadalmazás”-ra kell hivatkozni, illetve a szöveg e részére vonatkozó egyéb változtatási javaslatai –gondoskodnak arról, hogy a kiküldetésről szóló irányelv egyensúlyt teremtsen az EU-ban szolgáltatásokat nyújtók lehetőségei tekintetében: aránytalan korlátozások nélkül nyújthatnak szolgáltatásokat határokon átnyúlóan, miközben a kiküldött munkavállalók védelemben részesülnek, a tisztességtelen versenyt pedig megakadályozzák;

15.

véleménye szerint azonban egyértelművé kellene tenni, hogy önmagában a kiküldetésről szóló irányelv semmilyen módon nem érinti a tagállamoknak azt a kizárólagos hatáskörét, hogy saját munkaerőpiaci modelljüknek megfelelően maguk döntsenek javadalmazási kérdésekben;

16.

egyetért az Európai Bizottsággal abban, hogy minden gazdasági ágazatban alkalmazandóvá teszi a fogadó tagállam olyan területekre vonatkozó feltételeit, amelyek az építőipar kapcsán a kiküldetésről szóló irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében szerepelnek, méghozzá függetlenül attól, hogy a javadalmazást jogszabályokkal, általánosan alkalmazandó kollektív megállapodásokkal vagy a 3. cikk (8) bekezdésének első vagy második franciabekezdése szerinti kollektív megállapodásokkal szabályozzák;

17.

felhívja az Európai Bizottság figyelmét az alvállalkozói lánc keretében megvalósuló kiküldetésékre, ami a munkáltató felelősségének a csökkenéséhez vezet, és esetenként a kiküldött munkavállaló támogatás és segítség nélkül marad. Egy európai segítségnyújtási alap lehetővé tenné a gyors beavatkozást, hogy biztosítható legyen ezeknek a munkavállalóknak a lehető legjobb körülmények között megvalósuló visszatérése származási országukba. Javasolja emellett egy olyan európai regiszter létrehozását, amely az összes tagállamban kötelezné a szolgáltatást nyújtó vállalatokat a kiküldött munkavállalók bejelentésére legkésőbb a szolgáltatásnyújtás megkezdésekor;

18.

megállapítja, hogy a kiküldött munkavállalók képességeit nagyon gyakran szándékosan alulértékeli a munkaadó, hogy ezzel igazolja az alacsonyabb javadalmazást. Félő, hogy ez a gyakorlat továbbra is fennmarad majd, hogy ezáltal megkerülhető legyen az egyenlő bánásmódra vonatkozó kötelezettség a javadalmazás terén. A helyzet javítása érdekében az Európai Bizottságnak meg kellene vizsgálnia a szakmák és szakmai kompetenciák európai nyilvántartása létrehozásának a lehetőségét a diplomával vagy bizonyítvánnyal nem rendelkező munkavállalók érdekeinek védelmében;

19.

utal arra, hogy a munkaerő-kölcsönzésről szóló 2008/104/EK irányelvet legkésőbb 2011. december 5-ig át kellett ültetni a gyakorlatba. Ezen irányelv egyik célja a kölcsönzött munkavállalók védelme, és szerepel benne többek között a fizetésre, a szabadságra és a munkaidőre vonatkozó egyenlő bánásmód elve (5. cikk);

20.

egyetért az Európai Bizottsággal abban, hogy a munkaerő-kölcsönzésről szóló irányelvben szereplő egyenlő bánásmód elvét akkor is kötelezően alkalmazandóvá kellene tenni, ha a munkaerő-kölcsönző cégnek egy másik tagállamban van a székhelye, és egy, a kiküldetésről szóló irányelv szerinti kiküldetésről van szó;

21.

felhívja a figyelmet arra, hogy tizenegy tagállamban (Bulgária, Dánia, Észtország, Horvátország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Románia, Szlovákia, a Cseh Köztársaság és Magyarország) tizennégy nemzeti parlament, illetve kamara egy szubszidiaritási vizsgálatot követően indokolással ellátott véleményeket tett közzé, ami azt jelenti, hogy a javaslat „sárga lapot” kapott;

22.

megjegyzi, hogy a kiküldetésről szóló irányelv szabályozza, hogy egy másik tagállamban letelepedett szolgáltatónak a fogadó tagállam mely munkaügyi és foglalkoztatási feltételeit kell biztosítania annak a munkavállalónak, akit az adott fogadó tagállamba kiküld. Sem a jelenleg hatályos, sem pedig a módosított irányelvnek nem célja a tagállamok különböző feltételeinek harmonizációja;

23.

utal arra, hogy az irányelven csak uniós szinten lehet módosítani. Az EU-n belül a határokon átnyúló szabad szolgáltatásnyújtásról szóló szerződés rendelkezéseinek értelmében, illetve a Róma I. rendelet alapján nem lehet tagállami szinten előírni, hogy milyen munkajogi feltételek vonatkozzanak egy kiküldetésre;

24.

megjegyzi, hogy a végrehajtási irányelv, amelyet a tagállamoknak 2016. június 18-ig kellett átültetniük a nemzeti jogba, olyan eszközöket tartalmaz, amelyek révén a tagállamok korlátozhatják a visszaéléseket és a szociális dömpinget (például a csalással, a szabályok kijátszásával és a tagállamok közötti információátadással kapcsolatosan). Az RB megjegyzi, hogy a munkavállalók kiküldetéséről szóló, átdolgozott irányelv és a végrehajtási irányelv egymást jelentős mértékben erősítő jogi eszközök, ezért érdeklődéssel várja teljes körű vizsgálatát annak, hogy a végrehajtási irányelv tagállami átültetése milyen hatásokkal és következményekkel jár a munkavállalók kiküldetésére nézve;

25.

kiemeli továbbá, hogy a kiküldetések ellenőrzésének koherenciája a tagállamokban továbbra is aktuális kérdés, mivel a végrehajtási irányelv csupán a tagállamok közötti kétoldalú együttműködést helyezi kilátásba. Ezért egyetért azzal, hogy a javasolt átdolgozott irányelv célját – amely nem más, mint a munkavállalók kiküldetésére vonatkozó szabályok közös meghatározása – könnyebb uniós szinten teljesíteni;

26.

úgy véli, hogy mindenképpen szorgalmazni kell a kiküldő és a fogadó tagállamban működő bejelentő irodák és társadalombiztosítási szervek közötti adatcserét, és jelentési kötelezettséget kell bevezetni a fogadó tagállam társadalombiztosítási szervei felé, mert csak így lehet hatékony intézkedéseket hozni a munkavállalók fiktív kiküldetése és a vállalkozások fiktív kiküldetési céllal történő alapítása, valamint az alacsony társadalombiztosítási járulékokból adódó tisztességtelen verseny ellen. Ha lehetőség nyílna vállalkozások fiktív kiküldetési céllal történő alapítására, fontolóra kell venni egy olyan minimális időtartam meghatározását, melyet a munkavállalóknak kiküldetés előtt a kiküldő tagállamban foglalkoztatásban kell eltölteniük.