28.4.2015   

HU

Az Európai Unió Hivatalos Lapja

C 140/28

1.

ismételten felhívja a figyelmet arra, hogy az Európai Unió kohéziós politikájának továbbra is döntő szerepet kellene játszania az európai régiók gazdaságának fellendítésében;

2.

ahogy azt már a közös stratégiai kerethez tartozó alapokra vonatkozó általános rendeletről írt véleményében (1) is kifejtette, nem ért egyet azzal, hogy a makrogazdasági feltételesség elvét bármilyen formában érvényesítsék a kohéziós politika végrehajtásában, illetve konkrétabban azzal, hogy bármilyen módon összekapcsolják egymással az európai strukturális és beruházási alapok (ESB-alapok) hatékonyságát és a gondos gazdasági irányítást. Ennek a két dolognak az összekapcsolása ugyanis azon a téves feltevésen alapul, amely szerint a helyi és regionális önkormányzatok ugyanolyan mértékben felelősek a költségvetési hiányokért, mint a nemzeti hatóságok;

3.

emellett arra is emlékeztet, hogy a Régiók Európai Bizottsága kérte, hogy dolgozzanak ki egy fehér könyvet a kohéziós politikáról, melynek az lenne a célja, hogy újraélesszék az arról szóló vitát, hogy a sima GDP-n túl milyen más mutatókkal lehetne mérni az életminőséget és a gazdasági növekedés minőségét; olyan új, megbízhatóbb mutatók kidolgozását tartja szükségesnek, amelyek jobban tükrözik a társadalom elvárásait;

4.

amellett, hogy elvből ellenzi a makrogazdasági feltételességet, felveti a kérdést, hogy ezeknek az iránymutatásoknak – amelyek nem többek az 1303/2013/EU rendelet 23. cikkének átfogalmazásánál – milyen hozzáadott értékük van;

5.

véleménye szerint indokolatlanul büntetnék a helyi és regionális önkormányzatokat azzal, hogy újratervezik a programokat (újraprogramozás), mivel ők nem tehetők felelőssé a túlzott államháztartási hiányokért, hiszen leggyakrabban őket kötelezik – magában az alkotmányban – arra, hogy egyensúlyban legyen a költségvetésük. Az EU27-ek szintjén a szubnacionális költségvetések összesített hiánya 2007-ben a GDP 0,1 %-ának felelt meg, de 2009-re és 2010-re elérte a GDP közel 0,8 %-át. Bár egyes országokban valóban lényegesen romlott a szubnacionális költségvetések helyzete (több mint 0,5 százalékponttal nőtt a hiány mértéke 2007 és 2013 között), de ez még mindig nem hasonlítható az államháztartások terén bekövetkezett változáshoz (2);

6.

hangsúlyozza, hogy a helyi és regionális önkormányzatok eladósodottsága nagyon hasonló képet mutat, hiszen (ahogy azt az Európai Bizottság hatodik kohéziós jelentése is megállapítja) az államadósság növekedése alapvetően a központi kormányzat tevékenységeire vezethető vissza. A komolyabb törvényalkotási joggal nem rendelkező helyi és regionális önkormányzatok összesített adósságállománya minden tagállamban alatta marad a GDP 10 %-ának. Egyes országokban azonban még így is aggasztó mérteket ölt az eladósodottság;

7.

számos tanulmány alapján úgy véli, hogy a közkiadások hatékonysága inkább a hatékonysággal és a gondos gazdasági irányítással függ össze (3), semmint a makrogazdasági tényezőkkel. Úgy véli továbbá, hogy az állami intézkedések minősége meghatározó szerepet játszik abban, hogy a kohéziós politika mennyire tudja befolyásolni a gazdasági növekedést. Utal arra is, hogy a „hatos csomagban” szereplő rendelkezések már most is komoly szankciókat helyeznek kilátásba arra az esetre, ha valaki nem tartja be a makrogazdasági stabilitásra vonatkozó szabályokat. Kétségei vannak ezért azzal kapcsolatban, hogy mennyire hatékonyak azok a szankciók, melyek keretében megvonják a strukturális alapokból származó támogatásokat, hiszen ezzel ráadásul kétszeresen büntetnék ugyanazt a hibát;

8.

a „hatos csomag” kapcsán továbbá úgy véli, hogy helyénvaló lenne felülvizsgálni a „strukturális hiány” kiszámításának módszereit, hogy a nemzetgazdaságok sajátosságait és a közkiadások strukturális különbségeit is figyelembe vegyék;

9.

komoly aggodalommal tölti el, hogy a 2014–2020-as időszakra tervezett intézkedések kockázatokat jelenthetnek az európai növekedésre, illetve a gazdasági és szociális fejlesztési projektekre nézve azzal, hogy bizonytalanságot okoznak az ERFA és az ESZA 2015 utáni programozásában, mivel a programozás terén már amúgy is eléggé fennáll a késedelem veszélye a többéves pénzügyi kerettel kapcsolatos tárgyalások elhúzódása miatt, illetve amiatt, hogy a tagállamok és a helyi és regionális önkormányzatok nehezen tudják teljesíteni az előzetes feltételrendszer követelményeit;

10.

ennek kapcsán hangsúlyozza, hogy a helyi és regionális önkormányzatok jelentős és egyre fontosabb szerepet játszanak, mivel ők eszközlik a közkiadások mintegy 33 %-át. Az elmúlt két évtizedet tekintve (1995–2013) ez 2 százalékpontos, enyhe növekedést jelent, és a GDP 16 %-ának felel meg. Még ha jelentőségük országonként, intézményi szervezettségük függvényében változó is, a közszolgáltatások nyújtásában és (ahogy az az Európai Bizottság hatodik kohéziós jelentésében is szerepel) főként a növekedést generáló kiadások szempontjából még mindig jóval fontosabb a szerepük, mint a központi kormányzatoknak. Ezzel kapcsolatban az alábbi területekről van szó: oktatás, egészségügy, környezetvédelem, közlekedés, kutatás-fejlesztés és energiaügy;

11.

ezzel kapcsolatban azt kéri, hogy vizsgálják felül a beruházási záradékot, hogy az európai szemeszter keretében a nemzeti költségvetési hiányokba ne számítsanak bele az európai alapokon keresztül (az ESB-alapokból vagy az Európai Hálózatfinanszírozási Eszközből) társfinanszírozott regionális és nemzeti beruházások;

12.

rámutat, hogy eleve ellentmondás van egyrészről a makrogazdasági feltételrendszerrel kapcsolatos rendelkezések, másrészt a Stabilitási és Növekedési Paktum rendelkezései között – a 1177/2011/EU rendeletben meghatározott kivételes és átmeneti körülmények esetén ugyanis lehetőség van a Stabilitási és Növekedési Paktum rugalmas alkalmazására, továbbá az Európai Bizottság saját értékelése szerint is „az EU költségvetési kerete elegendő mozgásteret nyújt a közpénzből finanszírozott termelőberuházások iránti igények elismerésének és a költségvetési fegyelemre vonatkozó célkitűzéseknek az összeegyeztetésére” (4);

13.

ezzel összefüggésben emlékeztet rá, hogy aggodalommal tekint az ESA 2010 jelű, 2014 szeptemberétől bevezetett új Eurostat számviteli normára, amely nem tesz különbséget a kiadások és a beruházások között. Ez azt jelenti, hogy a helyi és regionális önkormányzatok egy lakosra számított, éves felső határértékeket kötelesek alkalmazni a beruházásokra. Ezek miatt a határértékek miatt egyes tagállamok helyi és regionális önkormányzatai nem feltétlenül tudják biztosítani a szükséges társfinanszírozást az európai strukturális és beruházási alapokhoz kötődő projektekhez. Az RB ezért arra kéri az Európai Bizottságot, hogy készítsen jelentést az ESA 2010 végrehajtásáról;

14.

emlékeztet arra, hogy a helyi és regionális önkormányzatokat háromszorosan is érintették azok a költségvetési konszolidációs intézkedések, melyeket a pénzügyi és gazdasági válságra reagálva fogadtak el nemzeti szinten. Először is ezek az intézkedések komoly akadályt jelentettek a szubnacionális szervek számára abban, hogy hozzájáruljanak az állami beruházásokhoz, melyek átlagos mértéke 2002 és 2007 között a GDP 2,3 %-a volt az EU27-ben, és egészen a GDP 1,8 %-ára csökkent, illetve különösen reálértéken esett vissza: 7,2 %-kal 2010-ben, 5,9 %-kal 2011-ben, 3,3 %-kal 2012-ben és 8,6 %-kal 2013-ban.

15.

másodszor, a helyi és regionális önkormányzatoknak a központi hatóságtól származó, folyó transzferekből és tőketranszferekből adódó bevételei – majdnem az összes uniós tagállamban ezek jelentik a fő forrásaikat –, jelentősen csökkentek, ami azonnal egyensúlyhiányt okozott költségvetéseikben. A spanyol régiók esete még súlyosabb volt, ugyanis bevételeik reálértékben 62 %-kal estek vissza egyrészt a központi hatóságtól származó transzferek nagymértékű (45 %-os) csökkenése miatt, másrészt a régiókból a központi hatósághoz irányuló transzferek jelentős növelésének nyomán (az alig 1,4 milliárd eurós szint 2005-ös árakon 10,1 milliárd euróra emelkedett);

16.

harmadszor, az OECD szerint a költségvetési konszolidációira irányuló intézkedések tovább csökkentették beruházási képességüket, ezenkívül a helyi és regionális önkormányzatoknak a hitelfelvételi lehetőségek romlásával is szembe kellett nézniük;

17.

hangsúlyozza, hogy az ESB-alapok jelentősen hozzájárultak a válság idején az állami beruházásokkal kapcsolatos erőfeszítésekhez, ugyanis részesedésük az EU állami beruházásainak (bruttó állóeszköz-felhalmozás) 2007. évi 11,5 %-áról 2013-ra 18,1 %-ra emelkedett. Bizonyos országokban ez az arány elérte az állami beruházások 75 %-át. A 2007–2013-as időszak során a strukturális alapok és a Kohéziós Alap keretében történő kiutalások, továbbá az ezt kiegészítő nemzeti társfinanszírozás évente az EU-27 GDP-jének átlagosan körülbelül 0,55 %-t tették ki;

18.

ezért ellentmondásosnak tartja az ERFA és az ESZA által nyújtott hitelek megkérdőjelezését azokban az esetekben, amikor egy tagállam gazdasági nehézségek között találja magát. A közkiadások mérséklése nem jár együtt az állami deficit automatikus csökkenésével, és negatív következményei lehetnek a szociális területen;

19.

aggodalommal tölti el, hogy a kifizetések – és nem csak a kötelezettségvállalások – felfüggesztése miatt esetleg romolhat a nemzeti és szubnacionális költségvetések helyzete. Emlékeztet egyébként arra, hogy a strukturális alapok és az állami deficit megfelelő gazdasági kezelése közötti kapcsolat korlátai már a Kohéziós Alapra történő eredeti alkalmazásakor megmutatkoztak, mivel a deficitekhez kapcsolódó szankciók inkább súlyosbítják az érintett államok gazdasági helyzetét;

20.

ismételten kéri az Európai Bizottságot, hogy terjesszen be egy fehér könyvet, amely a közkiadások számításakor alkalmazandó, uniós szintű tipológiát határoz meg a közberuházások minőségének tekintetében a hosszú távú hatások függvényében. Egy ilyen tipológia elvezethetne oda, hogy a közberuházások minőségét a költségvetési hiány számításánál megfelelően súlyozva lehessen figyelembe venni, továbbá jobban tekintetbe lehessen venni a tényleges makrogazdasági ciklust, illetve környezetet;

21.

kétli, hogy az újraprogramozás tartalma és módszerei rendszeresen pozitívak lennének, és hozzájárulnának az ország versenyképességének hosszú távú erősítéséhez, valamint a gazdasági fejlődésnek az ígéretes jövő előtt álló ágazatok felé történő irányításához. A 2009 óta elért eredmények elemzése azt mutatja, hogy a helyzet sürgőssége miatt az Európai Bizottság és a tagállamok a már folyamatban levő projekteket részesítették előnyben annak érdekében, hogy meggyorsítsák az előirányzatok felhasználását, és likviditást biztosítsanak. Ezek a döntések összességükben – elsősorban a fiatalok foglalkoztatását célzó intézkedések révén – lehetővé tették annak az aránynak a növelését, amelyet a K+F-re és az innovációra, a vállalatok általános támogatására, a megújuló energiákra, a közutakra és a munkaerőpiacra fordítanak. Bizonyos esetekben azonban az lett a következményük, hogy háttérbe szorultak olyan növekedéssel bíztató ágazatok, mint például az ikt-szolgáltatások, a környezetvédelmi beruházások, a vasutak, az oktatás és szakképzés és a kapacitások erősítése;

22.

aggodalmát fejezi ki amiatt, hogy nem eléggé operatívak az újraprogramozás jogi korlátai, melyek a tematikus orientációk, az ESZA-ERFA közti egyensúly stb. tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettségből adódnak;

23.

nem tartja elég megalapozottnak egy olyan mechanizmus megvalósítását, amelyet csak 2015 és 2019 között fognak alkalmazni;

24.

úgy véli, hogy az újraprogramozás egyáltalán nem könnyű és gyorsan elvégezhető feladat, és ha az elmúlt 5 évnek a hatodik kohéziós jelentésben ismertetett tapasztalataira támaszkodunk, amelyek szerint az újraprogramozás a 8 érintett tagállam esetében számottevő emberi erőforrásokat mozgósított, beleértve az Európai Bizottság erőforrásait, megállapítható, hogy a nemzeti hatóságok, illetve a helyi és regionális önkormányzatok számára ez igen költséges és nehezen kezelhető lesz;

25.

attól tart, hogy az újraprogramozás a bürokrácia növekedésével jár majd, mivel ugyanolyan kötelezettségek vonatkoznak rá, mint a partnerségi megállapodás kidolgozására (teljesítménymutatók, feltételek stb.), ami valószínűleg új szakértők igénybevételét és új kiadások engedélyezését jelenti; amennyiben a már felvett munkavállalókat további feladatokkal túlterhelik, csökkenhet az általuk végzett munka hatékonysága, ez pedig az elvártakkal ellentétes következményekhez vezethet;

26.

helyteleníti az újraprogramozáshoz kapcsolódó adminisztratív túlterhelést, amely nemcsak az uniós és nemzeti hatóságokra nehezedik, hanem – sőt, főleg – a helyi önkormányzatokra is, amikor irányító hatóság szerepük van, ami jelentős többletköltségekkel járhat, mivel sürgősen reagálni kell az Európai Bizottság kérelmeire, és kiegészítő személyzetre van szükség;

27.

sajnálja az egyszerre nemzeti és uniós újraközpontosítást, amely – az Európai Bizottság erőteljes beavatkozási képességével együtt – az egész mechanizmust jellemzi. Az újraprogramozási határidők rövidsége következtében valószínűleg megkérdőjeleződik majd a partnerségi elv és a többszintű kormányzás, pedig ez a kohéziós politika fontos jellemzője;

28.

rámutat, hogy a közvélemény kedvezőtlenül fogadna egy ilyen szankciót, amely vitathatatlanul fokozná az EU-val szembeni ellenségességet;

29.

végül meglepetésének ad hangot amiatt, hogy az Európai Parlamentnek a makroökonómiai feltételrendszer ezen új rendszerére vonatkozó demokratikus kontrollja nem valósulhat meg nagyobb mértékben egy olyan tendencia miatt, amely egyre inkább technokrata jellegűnek tűnik, különösen az alapok újraprogramozásával kapcsolatban. Ezért határozottan arra kéri az Európai Bizottságot, hogy helyezze vissza az Európai Parlamentet a döntéshozatal középpontjába, hogy – a Régiók Európai Bizottságával közösen – határozhasson a makroökonómiai feltételrendszer elvének bármilyen megvalósításáról.