C‑626/18. számú ügy

Lengyel Köztársaság

kontra

Európai Parlament

és

az Európai Unió Tanácsa

A Bíróság ítélete (nagytanács), 2020. december 8.

„Megsemmisítés iránti kereset – (EU) 2018/957 irányelv – Szolgáltatásnyújtás szabadsága – Munkavállalók kiküldetése – Munka‑ és foglalkoztatási feltételek – Díjazás – A kiküldetés időtartama – A jogalap meghatározása – EUMSZ 53. és EUMSZ 62. cikk – Meglévő irányelv módosítása – EUMSZ 9. cikk – A hátrányos megkülönböztetés tilalmának elve – Szükségesség – Az arányosság elve– 593/2008/EK rendelet – Hatály – A jogbiztonság és a normavilágosság elve – Közúti szállítás – EUMSZ 58. cikk”

1. Megsemmisítés iránti kereset – Tárgy – Részleges megsemmisítés – Feltétel – A vitatott rendelkezések elválasztható jellege – Objektív szempont – Nem teljesített feltétel –Megengedhetetlenség

   (EUMSZ 263. cikk; 2018/957 európai parlamenti és tanácsi irányelv, 1. cikk, (2) bekezdés, a) és b) pont; 96/71 tanácsi irányelv, 3. cikk, (1) és (1a) bekezdés)

   (lásd: 28–34. pont)

2. Szolgáltatásnyújtás szabadsága – Korlátozások – A munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetése – 2018/957 irányelv – A 96/71 irányelv módosítása – Jogalap – A 96/71 irányelv, valamint az irányelv céljának és tartalmának figyelembevétele – A 96/71 irányelv jogalapjával megegyező jogalap alapján történő elfogadás

   (EUMSZ 9. cikk, EUMSZ 53. cikk, (1) bekezdés és EUMSZ 62. cikk; 2018/957 európai parlamenti és tanácsi irányelv; 96/71 tanácsi irányelv (1), (5), (13) és (14) preambulumbekezdés, valamint 3. cikk)

   (lásd: 44–47., 63–69. pont)

3. Szolgáltatásnyújtás szabadsága – A Szerződés rendelkezései – Az EUMSZ 53. cikk (1) bekezdése és az EUMSZ 62. cikk – A szolgáltatásnyújtás szabadságának korlátozására alkalmas nemzeti szabályozások összehangolására irányuló rendelkezések – A közérdek és az EUMSZ 9. cikkben foglalt követelmények figyelembevétele

   (EUMSZ 9. cikk, EUMSZ 53. cikk, (1) bekezdés és EUMSZ 62. cikk; 2018/957 európai parlamenti és tanácsi irányelv)

   (lásd: 49–53., 88., 89. pont)

4. Szolgáltatásnyújtás szabadsága – Korlátozások – A munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetése – 2018/957 irányelv – Célkitűzés

   (2018/957 európai parlamenti és tanácsi irányelv, (4), (6) és (10) preambulumbekezdés)

   (lásd: 55–57., 90., 104–107. pont)

5. Európai uniós jog – Elvek – Arányosság – Terjedelem – Az uniós jogalkotó mérlegelési jogköre – Bírósági felülvizsgálat – Korlátok

   (lásd: 94., 95., 97–99. pont)

6. Szolgáltatásnyújtás szabadsága – Korlátozások – A munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetése – 2018/957 irányelv – A 96/71 irányelv módosítása – Az egyenlő bánásmód elvének megsértése – Hiány

   (2018/957 európai parlamenti és tanácsi irányelv, (4), (6) és (10) preambulumbekezdés; 96/71 tanácsi irányelv, 3. cikk, (1) bekezdés)

   (lásd: 102–108., 111–113., 115–118. pont)

7. Szolgáltatásnyújtás szabadsága – Korlátozások – A munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetése – 2018/957 irányelv – A 96/71 irányelv módosítása – Az arányosság elvének megsértése – Hiány

   (2018/957 európai parlamenti és tanácsi irányelv; 96/71 tanácsi irányelv, (16) preambulumbekezdés, valamint 3. cikk, (1) és (1a) bekezdés)

   (lásd: 119–122., 124., 125. pont)

8. Polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés – A szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jog – 593/2008 rendelet – A közösségi jog más rendelkezéseivel való kapcsolat – A szerződéses kötelezettségekre vonatkozó kollíziós szabályokra vonatkozó uniós jogi rendelkezések – Fogalom – A 2018/957 irányelvvel módosított 96/71 irányelv 3. cikkének (1) és (1a) bekezdése – Bennfoglaltság

   (593/2008 európai parlamenti és tanácsi rendelet, 40. cikk, (3) bekezdés és 8. cikk, (1) és (2) bekezdés, valamint 23. cikk; 2018/957 európai parlamenti és tanácsi irányelv; 96/71 tanácsi irányelv, 3. cikk, (1) és (1a) bekezdés)

   (lásd: 131–134. pont)

Összefoglalás

A Bíróság elutasítja a Magyarország és Lengyelország által a kiküldött munkavállalók jogait megerősítő irányelvvel szemben benyújtott megsemmisítés iránti kereseteket. Tekintettel többek között a belső piacnak az Unió egymást követő bővítései következtében bekövetkezett fejlődésére, az uniós jogalkotó újraértékelhette a szolgáltatásnyújtás szabadságával élő vállalkozások és a fogadó tagállamba kiküldött munkavállalóik érdekeit annak biztosítása érdekében, hogy e szabad szolgáltatásnyújtásra az e vállalkozások és az említett tagállamban letelepedett vállalkozások közötti tisztességes versenyfeltételek mellett kerüljön sor.

A munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló 96/71 irányelvet ( 1 ) a 2018/957 irányelv ( 2 ) részben módosította. Ez utóbb irányelv elfogadásával az uniós jogalkotó arra törekedett, hogy méltányos alapon biztosítsa a szolgáltatásnyújtás szabadságát, amely garantálja az olyan versenyt, amely nem az attól függően lényegesen eltérő munka‑ és foglalkoztatási feltételeknek az ugyanazon tagállamban történő alkalmazásán alapul, hogy a munkáltató letelepedett‑e ebben a tagállamban, vagy sem, miközben nagyobb védelmet nyújt a kiküldött munkavállalók számára. E célból a 2018/957 irányelv arra irányul, hogy a kiküldött munkavállalók munka‑ és foglalkoztatási feltételei a lehető legközelebb álljanak a fogadó tagállamban letelepedett vállalkozások által foglalkoztatott munkavállalókéhoz.

E logikát követve a 2018/957 irányelv többek között módosította a 96/71 irányelv 3. cikkének (1) bekezdését, amely a kiküldött munkavállalók munka‑ és foglalkoztatási feltételeiről szól. Ezek az egyenlő bánásmód elve által vezérelt módosítások többek között azt eredményezik, hogy ezekre a munkavállalókra nem a fogadó tagállam jogszabályai által meghatározott „minimális bérszintet”, hanem az e szabályozásban előírt „díjazást” kell alkalmazni, amely tágabb fogalom, mint a minimálbéré. Ezenkívül abban az esetben, ha a kiküldetés tényleges időtartama meghaladja a tizenkét hónapot, vagy kivételes esetben a tizennyolc hónapot, a 2018/957 irányelv a 3. cikk (1a) bekezdésének a 96/71 irányelvbe történő beillesztésével előírta a fogadó tagállam szinte valamennyi munka‑ és foglalkoztatási feltételének alkalmazását.

Magyarország (C‑620/18. sz. ügy) és a Lengyel Köztársaság (C‑626/18. sz. ügy) a 2018/957 irányelv megsemmisítése iránti keresetet terjesztett elő. E tagállamok többek között az ezen irányelv elfogadásához választott téves jogi alapra, a szolgáltatásnyújtás szabadságát biztosító EUMSZ 56. cikk megsértésére, valamint a „Róma I” rendelet ( 3 ) megsértésére alapított jogalapokra hivatkoztak. Ítéleteiben a Bíróság a két keresetet teljes egészében elutasítja.

A Bíróság álláspontja

Először is a Bíróság kimondja, hogy az uniós jogalkotó a 2018/957 irányelv elfogadásakor ugyanazon jogalapra támaszkodhatott, mint amelyre az említett 96/71 irányelv elfogadásakor hivatkoztak, azaz az EUMSZ 53. cikk (1) bekezdése és az EUMSZ 62. cikkre, ( 4 ) amelyek többek között lehetővé teszik a szolgáltatásnyújtás szabadsága gyakorlásának megkönnyítését célzó irányelvek elfogadását.

Mivel ugyanis olyan szabályozásról van szó, amely – mint a 2018/957 irányelv – valamely meglévő szabályozást módosít, a megfelelő jogalap meghatározása céljából figyelembe kell venni az általa módosított meglévő szabályozást, és különösen annak célját és tartalmát. Egyébiránt, ha valamely jogalkotási aktus már egy adott uniós cselekvési területen összehangolta a tagállamok jogszabályait, az uniós jogalkotó nem fosztható meg attól a lehetőségtől, hogy ezt a jogi aktust a körülmények bármely változására vagy az ismeretek bármilyen fejlődésére tekintettel kiigazítsa. A Bíróság e tekintetben az Uniónak a 96/71 irányelv hatálybalépése óta egymást követően sorra kerülő bővítéseire, valamint egy, az ezen irányelv módosításával összefüggésben kidolgozott hatásvizsgálatra hivatkozik. Ez az elemzés megállapítja, hogy a 96/71 irányelvből a fogadó tagállamban letelepedett vállalkozások és az ezen államba munkavállalókat kiküldő vállalkozások közötti egyenlőtlen versenyfeltételek fakadtak, valamint a munkaerőpiacra az ezen vállalkozások munkavállalóira alkalmazandó bérezési szabályok strukturális különbözősége miatt jellemző szegmentáció is abból eredt. ( 5 )

A Bíróság rámutat arra, hogy az a tény, hogy az EUMSZ 53. cikk (1) bekezdése és az EUMSZ 62. cikk felhatalmazza az uniós jogalkotót arra, hogy összehangolja azokat a nemzeti szabályozásokat, amelyek éppen eltérő jellegüknél fogva akadályozhatják a tagállamok közötti szolgáltatásnyújtás szabadságát, nem jelentheti azt, hogy e jogalkotónak nem kellene biztosítania többek között az EUMSZ 9. cikkben kimondott átfogó célok tiszteletben tartását. E célok között szerepelnek a foglalkoztatás magas szintjének előmozdítására, valamint a megfelelő szociális védelem biztosítására vonatkozó követelmények.

Így a 96/71 irányelv által követett célnak a megváltozott körülmények közötti lehető legjobb elérése érdekében az uniós jogalkotó szükségesnek tarthatta, hogy az ezen irányelv alapjául szolgáló egyensúlyt a fogadó tagállamba kiküldött munkavállalók jogainak megerősítésével oly módon igazítsa ki, hogy a munkavállalókat e tagállamba kiküldő vállalkozások és az ott letelepedett vállalkozások közötti verseny méltányosabb feltételek mellett alakuljon ki.

A Bíróság ebben az összefüggésben azt is pontosítja, hogy az EUMSZ 153. cikk, amely kizárólag a munkavállalók védelmére, nem pedig az Unión belüli szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozik, nem képezheti a 2018/957 irányelv jogalapját. Mivel ez az irányelv nem tartalmaz egyetlen harmonizációs intézkedést sem, hanem a tagállamoknak a munkavállalók kiküldetésére vonatkozó szabályozásainak összehangolására szorítkozik, azáltal, hogy előírja a fogadó tagállam kötelező szabályai szerinti egyes munka‑ és foglalkoztatási feltételek alkalmazását, nem sérti az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésében rögzített, az Unió e cikk első bekezdéséből eredő hatáskörei alóli kivételt.

Másodszor, a Bíróság megvizsgálja az EUMSZ 56. cikk megsértésére alapított jogalapot, közelebbről pedig azt, hogy a 2018/957 irányelv megszünteti azt a költségek terén jelentkező versenyelőnyt, amelyben a bizonyos tagállamokban letelepedett szolgáltatók részesültek volna. A Bíróság rámutat, hogy a 2018/957 irányelv célja elérése érdekében a megtámadott irányelv kiegyenlíti azokat a tényezőket, amelyekre tekintettel a különböző tagállamokban letelepedett vállalkozások versenyezhetnek egymással. Ugyanakkor ez az irányelv nem törli el azt az esetleges versenyelőnyt, amelyben egyes tagállamok szolgáltatói részesülhettek, mivel ez az irányelv egyáltalán nem eredményezi minden, a költségeken alapuló verseny kizárását. E rendelkezés ugyanis azt írja elő, hogy a kiküldött munkavállalók számára biztosítani kell a fogadó tagállamban a munka‑ és foglalkoztatási feltételek egy sorának, köztük a díjazás ezen államban kötelezővé tett alkotóelemeinek alkalmazását. Ezen irányelv tehát nincs hatással az ilyen munkavállalókat kiküldő vállalkozások egyéb költségtényezőire, mint például e munkavállalóknak az irányelv (16) preambulumbekezdésében említett termelékenységére vagy hatékonyságára.

Harmadszor, ami a módosított 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdése első albekezdésének c) pontjában, illetve 3. cikkének (1a) bekezdésében előírt, a „díjazás” fogalmára, illetve a hosszú távú kiküldetésre vonatkozó szabályok jogszerűségének vizsgálatát illeti, a Bíróság emlékeztet arra, hogy az uniós bíróságnak, amelyhez olyan jogalkotási aktus ellen nyújtottak be megsemmisítés iránti keresetet, mint a 2018/957 irányelv, ezen jogalkotási aktus belső jogszerűsége szempontjából kizárólag arról kell megbizonyosodnia, hogy az nem sérti az EU‑ és az EUM‑Szerződést vagy az uniós jog általános elveit, és hogy az nem jogellenes hatáskörrel való visszaélés miatt. Az e feltételek tiszteletben tartásának bírósági felülvizsgálatával kapcsolatban az uniós jogalkotó széles körű mérlegelési jogkörrel rendelkezik a ráruházott hatáskörök gyakorlása során azokon a területeken, ahol cselekvése mind politikai, mind pedig gazdasági és szociálpolitikai döntéseket igényel, illetve amikor összetett mérlegelést és értékelést kell végeznie. E széles mérlegelési jogkörre tekintettel a Bíróság kimondta, hogy a hosszú távú kiküldetésre vonatkozó szabályt illetően az uniós jogalkotó nyilvánvaló hiba elkövetése nélkül tekinthette úgy, hogy a tizenkét hónapot meghaladó időtartamú kiküldetésnek azzal a következménnyel kell járnia, hogy az érintett kiküldött munkavállalók személyes helyzete jelentősen közelít a fogadó tagállamban letelepedett vállalkozások által foglalkoztatott munkavállalók személyes helyzetéhez.

Negyedszer, a Bíróság rámutat, hogy a hatásvizsgálat, amelyet az uniós jogalkotó figyelembe vett annak megállapításakor, hogy a kiküldött munkavállalók 96/71 irányelv által előírt védelme már nem volt megfelelő, különösen két olyan körülményt tárt fel, amelyek alapján e jogalkotó észszerűen tekinthette úgy, hogy a fogadó tagállam „minimális bérszintjének” alkalmazása már nem képes biztosítani e mukavállalók védelmét. Egyfelől a Bíróság a Sähköalojen ammattiliitto ítéletben ( 6 ) e fogalom tág értelmezését fogadta el, amely egy bizonyos számú, a fogadó tagállam jogszabályaiban előírt minimálbéren felüli szempontra is kiterjedt. Ezáltal a hatásvizsgálat meg tudta állapítani, hogy a „minimális bérszint” Bíróság által értelmezett fogalma jelentős mértékben eltér a szolgáltatásnyújtás keretében valamely másik tagállamba munkavállalókat kiküldő vállalkozások elterjedt gyakorlatától, amely abban áll, hogy a munkavállalóknak csak minimálbért fizetnek. Másrészt a hatásvizsgálatból kitűnik, hogy a 2014. év során a díjazás terén több fogadó tagállamban jelentős különbségek jelentkeztek az e tagállamokban letelepedett vállalkozások által alkalmazott munkavállalók és az oda kiküldött munkavállalók között.

Ötödször, a Bíróság a „Róma I” rendeletnek a módosított 96/71 irányelv 3. cikkének (1a) bekezdése általi állítólagos megsértését vizsgálja, amely rendelkezés azt írja elő, hogy a tizenkét hónapot meghaladó kiküldetés esetén a fogadó tagállam jogszabályaiból eredő szinte összes kötelezettséget kötelezően alkalmazni kell a kiküldött munkavállalókra, függetlenül a munkaviszonyra alkalmazandó jogtól. E tekintetben a Bíróság megjegyzi, hogy a „Róma I” rendelet 8. cikkének (2) bekezdése kimondja, hogy a felek ilyen jogválasztásának hiányában az egyéni munkaszerződésre annak az országnak a joga az irányadó, amelyben vagy – ilyen hiányában – amelyből kiindulva a munkavállaló rendszerint a munkáját végzi, mivel úgy kell tekinteni, hogy ez az ország nem változik, ha a munkavállaló a munkáját ideiglenesen egy másik országban végzi. Ugyanakkor a „Róma I” rendelet a 23. cikkében előírja, hogy az általa megállapított kollíziós szabályoktól el lehet térni, ha az uniós jog rendelkezései bizonyos területeken a szerződéses kötelezettségek tekintetében alkalmazandó jogra irányadó szabályokat írnak elő. Márpedig jellegénél és tartalmánál fogva a kiküldött munkavállalókat illetően a módosított 96/71 irányelv 3. cikkének (1) bekezdése a „Róma I” rendelet 23. cikke értelmében vett különös kollíziós szabálynak minősül.

( 1 ) A munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló, 1996. december 16‑i 96/71/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 1997. L 18., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 2. kötet, 431. o.).

( 2 ) A munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló 96/71/EK irányelv módosításáról szóló, 2018. június 28‑i (EU) 2018/957 európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2018. L 173., 16. o.; helyesbítés: HL 2019. L 91., 77. o.).

( 3 ) A szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról („Róma I”) szóló, 2008. június 17‑i 593/2008/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2008. L 177., 6. o.; helyesbítés: HL 2009. L 309., 87. o.; a továbbiakban: „Róma I” rendelet).

( 4 ) 96/71 irányelvet az EK 57. cikk (2) bekezdése és az EK 66. cikk alapján fogadták el, amelyek helyébe az EUM‑Szerződés fent hivatkozott cikkei léptek.

( 5 ) „A 96/71 irányelv módosításáról szóló európai parlamenti és tanácsi irányelvjavaslathoz kapcsolódó hatásvizsgálat [nem hivatalos fordítás]” című, 2016. március 8‑i SWD(2016) 52 final munkadokumentum.

( 6 ) A Bíróság 2015. február 12‑iSähköalojen ammattiliitto ítélete (C‑396/13, EU:C:2015:86, 38–70. pont).