C‑609/17. és C‑610/17. sz. egyesített ügyek

Terveys‑ ja sosiaalialan neuvottelujärjestö (TSN) ry

kontra

Hyvinvointialan liitto ry

és

Auto‑ ja Kuljetusalan Työntekijäliitto AKT ry
kontra
Satamaoperaattorit ry

(a työtuomioistuin [Finnország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelmek)

 A Bíróság ítélete (nagytanács), 2019. november 19.

„Előzetes döntéshozatal – Szociálpolitika – EUMSZ 153. cikk – A munkaidő megszervezésével kapcsolatos minimális biztonsági és egészségügyi követelmények – 2003/88/EK irányelv – 7. cikk – Legalább négy hét fizetett éves szabadsághoz való jog – 15. cikk – A munkavállalók biztonságának és egészségének védelme szempontjából kedvezőbb nemzeti rendelkezések és kollektív szerződések – A fizetett éves szabadság alatt betegség miatt munkaképtelen munkavállalók– E szabadság későbbi időszakra való átvitelének megtagadása, amikor az átvitel hiánya nem csökkenti az éves szabadság időtartamát négy hétnél rövidebbre – Az Európai Unió Alapjogi Chartája 31. cikkének (2) bekezdése – Az uniós jog Alapjogi Charta 51. cikke (1) bekezdésének értelmében vett végrehajtása hiányában való alkalmazhatatlanság”

1.        Szociálpolitika – A munkavállalók biztonságának és egészségének védelme – Munkaidő‑szervezés – A fizetett éves szabadsághoz való jog – Nemzeti szabályozás, amely előírja a 2003/88 irányelvben biztosított, minimum négy hetet meghaladó fizetett éves szabadság napjainak megadását – A szabadság e napjai betegség miatt történő átvitelének lehetetlensége– Megengedhetőség

(2003/88 európai parlamenti és tanácsi irányelv, 1. cikk, (1) bekezdés, és (2) bekezdés, a) pont, 7. cikk, (1) bekezdés, és 15. cikk)

(lásd: 33–36., 39., 40. pont és a rendelkező rész 1. pontja)

2.        Alapvető jogok – Az Európai Unió Alapjogi Chartája – Hatály – Az uniós jog végrehajtása – Nemzeti szabályozás, amely előírja a 2003/88 irányelvben biztosított, minimum négy hetet meghaladó fizetett éves szabadság napjainak megadását és kizárja ezen további szabadságnapok betegség miatt történő átvitelét– Nemzeti szabályozás, amely a tagállamok számára fenntartott hatáskör gyakorlásának körébe tartozik, és nem tartozik az irányelv alkalmazási körébe – Az uniós jog végrehajtásának hiánya

(EUMSZ 2. cikk, (2) bekezdés, 4. cikk, (2) bekezdés,b) pont, és EUMSZ 153. cikk; az Európai Unió Alapjogi Chartája, 31. cikk (2) bekezdés, és 51. cikk; 2003/88 európai parlamenti és tanácsi irányelv, (2) preambulumbekezdés, és 7. cikk, (1) bekezdés, és 15. cikk)

(lásd: 42–55. pont és a rendelkező rész 2. pontja)

Összefoglalás

A tagállam kizárhatja a fizetett éves szabadság napjainak betegség miatt történő átvitelét, amennyiben azok meghaladják a 2003/88 irányelv által előírt minimum négy hetes időszakot

A Bíróság, nagytanácsban eljárva, 2019. november 19‑én hozott TSN és AKT ítéletében (C‑609/17. és C‑610/17. sz. egyesített ügyek) megállapította egyrészt, hogy a 2003/88 irányelv(1) 7. cikkének (1) bekezdésével, amely a minimum négy hét fizetett éves szabadsághoz való jogot biztosítja, nem ellentétesek az olyan nemzeti rendelkezések és kollektív szerződések, amelyek előírják az ezen minimális időszakot meghaladó szabadság napjainak megadását, ugyanakkor kizárják e szabadságnapok betegség miatt történő átvitelét. Másrészt a Bíróság kimondta, hogy az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 31. cikkének (2) bekezdése, amely többek között a minden munkavállalót megillető, fizetett éves szabadsághoz való jogot biztosítja, rendeltetése szerint nem alkalmazandó ilyen nemzeti rendelkezések vagy kollektív szerződések tekintetében.

A kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő mindkét ügy olyan munkavállalóra vonatkozik, aki a tevékenységi ágazata tekintetében alkalmazandó kollektív szerződés értelmében a 2003/88 irányelv által előírt minimum négy hetes időszakot meghaladó, nevezetesen hét hét (C‑609/17. sz. ügy) és öt hét (C‑610/17. sz. ügy) fizetett éves szabadságra volt jogosult. Miután e munkavállalók betegség miatt munkaképteleneké váltak a fizetett éves szabadság időszaka alatt, kérték munkáltatójukat az éves szabadság azon részének átvitelére, amelyet nem tudtak felhasználni. A munkáltatók mindazonáltal elutasították e kérelmeket, amennyiben azok a fizetett éves szabadsághoz való jognak a 2003/88 irányelv által előírt minimum négy hetes szabadságot meghaladó részére vonatkoztak.

Először is, a 2003/88 irányelvvel kapcsolatban a Bíróság emlékeztetett arra, hogy azzal nem ellentétesek az olyan nemzeti rendelkezések, amelyek az ezen irányelv 7. cikkének (1) bekezdésében előírt négy hétnél hosszabb időtartamú fizetett éves szabadságra vonatkozó jogot biztosítsanak. Ilyen esetben viszont az e minimális időszakot meghaladó éves szabadsághoz való jogot nem ezen irányelv, hanem a nemzeti jog szabályozza, különösen az e további szabadságnapok megadására és megszűnésére vonatkozó feltételeket illetően. Következésképpen a Bíróság megállapította, hogy a tagállamok továbbra is megválaszthatják, hogy rendelkeznek‑e, vagy sem, az e további szabadságnapok egészének vagy egy részének betegség miatt munkaképtelenség esetén történő átvitelére vonatkozó jogról, feltéve hogy a munkavállalót ténylegesen megillető fizetett éves szabadsághoz való jog maga továbbra is legalább egyenlő a 2003/88 irányelvben biztosított minimum négy hetes időszakkal.

Másodszor, a Chartával kapcsolatban, amelynek alkalmazási körét 51. cikkének (1) bekezdése határozza meg, a Bíróság kiemelte mindenekelőtt, hogy a Charta rendelkezéseinek a tagállamok csak annyiban címzettjei, amennyiben az Unió jogát hajtják végre. Márpedig a Bíróság megállapította, hogy a tagállamok olyan nemzeti rendelkezések elfogadásával vagy olyan kollektív szerződések tárgyalásának engedélyezésével, amelyek a munkavállalók számára a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésében előírt négy hét fizetett éves szabadságon túl további szabadságnapokat biztosítanak, ugyanakkor e további jogoknak a munkavállaló betegsége esetén történő esetleges átvitelét kizárják, nem hajtják végre ezen irányelvet a Charta 51. cikkének (1) bekezdése értelmében, és az, különösen 31. cikkének (2) bekezdése, rendeltetése szerint nem is alkalmazandó.

E tekintetben a Bíróság kiemelte különösen, hogy a 2003/88 irányelv, amelyet az EK 137. cikk (2) bekezdése, jelenleg az EUMSZ 153. cikk (2) bekezdése, alapján fogadtak el, arra korlátozódik, hogy a munkaidő megszervezése tekintetében minimális biztonsági és egészségvédelmi követelményeket állapítson meg. Az EUMSZ 153. cikk (4) bekezdése értelmében e minimális követelmények nem akadályozhatják, hogy a tagállamok olyan szigorúbb védintézkedéseket tartsanak fenn vagy vezessenek be, amelyek a Szerződésekkel összeegyeztethetőek. A tagállamok tehát a szociálpolitika területén fenntartott hatáskörük gyakorlása során továbbra is szabadon elfogadhatnak ilyen, az uniós jogalkotó beavatkozásának tárgyát képező normáknál szigorúbb normákat, feltéve hogy azok nem veszélyeztetik az említett beavatkozás koherenciáját.

A Bíróság megállapította tehát, hogy amennyiben a tagállamok a 2003/88 irányelvben előírt minimum négy hét fizetett éves szabadságot meghaladó szabadsághoz való jogot biztosítanak vagy annak biztosítását engedélyezik a szociális partnerek számára, az ilyen jogok és még inkább e jogok szabadság alatt felmerülő betegség miatti esetleges átvitelének feltételei a tagállamok számára fenntartott hatáskör gyakorlásába illeszkednek, és nem tartoznak az említett irányelv szabályozása alá. Márpedig, amennyiben az érintett terület uniós rendelkezései nem szabályoznak valamely aspektust és nem írnak elő semmiféle különös kötelezettséget a tagállamokra nézve egy adott helyzet tekintetében, a tagállam által ezen aspektus tekintetében hozott nemzeti szabályozás a Charta alkalmazási körén kívül esik.

1 A munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4-i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2003, L 299., 9. o., magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 4. kötet, 381. o.)