Keywords
Summary

Keywords

1. Előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések – A Bíróság hatásköre – Egyetlen tagállamon belülre korlátozódó jogvitában felmerült kérdés

(EUMSZ 267. cikk)

2. Személyek szabad mozgása – Letelepedés szabadsága – A Szerződés rendelkezései – Hatály

(EK 43., 48., 49. és 56. cikk)

3. Személyek szabad mozgása – Letelepedés szabadsága – Korlátozások

(EK 43. cikk és EK 48. cikk)

Summary

1. Amennyiben az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés keretében a nemzeti bíróság előtt folyamatban lévő jogvita valamennyi körülménye egyetlen tagállamon belülre korlátozódik, a Bíróság akkor rendelkezhet hatáskörrel arra, hogy válaszoljon a nemzeti bíróságnak, ha a közúti üzemanyagtöltő állomások közötti kötelező minimális távolságot előíró szabályozást tekintve semmiképpen nem zárható ki, hogy az érintett tagállamon kívüli más tagállamokban letelepedett vállalkozások érdeklődtek vagy érdeklődnek az e tagállamon belüli üzemanyag‑forgalmazás iránt.

(vö. 22–24. pont)

2. A közúti üzemanyagtöltő állomások közötti kötelező minimális távolságot előíró nemzeti szabályozást kizárólag a Szerződésnek a letelepedés szabadságára vonatkozó rendelkezéseire tekintettel kell vizsgálni. Mivel ugyanis ezen üzemanyagtöltő állomásoknak az EK 48. cikk szerinti jogi személyek által történő létesítése szükségszerűen magában foglalja ez utóbbiaknak a fogadó tagállam gazdasági életében való tartós és folyamatos részvétele céljából e tagállam területére való belépését, nevezetesen képviseletek, fióktelepek vagy leányvállalatok létesítése útján, a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó rendelkezések – amelyek csak akkor alkalmazhatók, ha a letelepedés szabadságára vonatkozó rendelkezések nem alkalmazhatók –  nem irányadók. Feltéve továbbá, hogy ez a szabályozás hatást gyakorol a tőke szabad mozgására, e hatás a letelepedés szabadsága esetleges korlátozásának lenne az elkerülhetetlen következménye, és ezért nem indokolja az említett szabályozás külön vizsgálatát az EK 56. cikk alapján.

(vö. 39–41. pont)

3. Az EK 43. cikket az EK 48. cikkel összefüggésben úgy kell értelmezni, hogy az olyan belső jogi szabályozás, amely a közúti üzemanyagtöltő állomások között kötelező minimális távolságot ír elő, és amely csak új létesítmények létesítése esetén alkalmazandó, a letelepedés EK‑Szerződésben biztosított szabadsága korlátozásának minősül. Ez a korlátozás nem tűnik igazolhatónak a közúti közlekedés biztonságához, az egészség és a környezet védeleméhez, valamint fogyasztók számára nyújtott szolgáltatás ésszerűsítéséhez fűződő célokkal, amit a nemzeti bíróságnak kell megvizsgálnia.

Az ilyen szabályozás ugyanis, amely kizárólag az új létesítményekre vonatkozik, és az annak hatálybalépését megelőzően már működő létesítményekre nem, feltételekhez köti az üzemanyag‑forgalmazói tevékenységhez való hozzáférést. E szabályozás – a belföldön már jelen lévő gazdasági szereplőket ezáltal előnyben részesítve – kevésbé vonzóvá teszi, illetve akadályozza más tagállamokból származó gazdasági szereplők nemzeti piacra jutását, és az EK 43. cikk szerinti letelepedés szabadsága korlátozásának minősül.

Ez a korlátozás nem tűnik igazolhatónak a közúti közlekedés biztonságához, az egészség és a környezet védeleméhez fűződő célokkal, mivel úgy tűnik, hogy valójában nem alkalmas e célok koherens és szisztematikus módon történő megvalósítására, és ennél fogva úgy tűnik, hogy nem alkalmas ezen említett célok megvalósításának biztosítására anélkül, hogy ne lépné túl az ezek eléréséhez szükséges mértéket, a kérdést előterjesztő bíróság által elvégzendő vizsgálatra figyelemmel.

Az utasok számára nyújtott szolgáltatás ésszerűsítésére irányuló célt illetően, a pusztán gazdasági természetű indokok nem képezhetnek olyan közérdeken alapuló kényszerítő indokot, amely igazolhatná a Szerződés által biztosított alapszabadság korlátozását. Ezen túlmenően, akár feltételezve, hogy ez a cél – mivel a fogyasztóvédelemre vonatkozik – közérdeken alapuló kényszerítő indoknak tekinthető, és nem pusztán gazdasági természetű indok, nehezen ismerhető fel az a módszer, ahogyan ez a szabályozás alkalmas lehet a fogyasztók védelmére, vagy ahogyan a fogyasztóknak előnyük származhat belőle. Éppen ellenkezőleg, úgy tűnik, egy ilyen szabályozás, mivel megakadályozza új gazdasági szereplők piacra jutását, inkább a belföldön már működő gazdasági szereplők helyzetét javítja, anélkül hogy a fogyasztóknak valódi előnyük származna belőle. Mindenesetre úgy tűnik, hogy a fenti szabályozás túllép azon, ami a fogyasztóvédelemre irányuló esetleges cél eléréséhez szükséges, és ezt a nemzeti bíróságnak kell megvizsgálnia.

(vö. 45., 51., 52., 55–57. pont és a rendelkező rész)