C-228/06. sz. ügy

Mehmet Soysal

és

Ibrahim Savatli

kontra

Bundesrepublik Deutschland

(az Oberverwaltungsgericht Berlin-Brandenburg [Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Az EGK-Törökország társulási megállapodás — Szolgáltatásnyújtás szabadsága — A valamely tagállam területére történő belépés esetén fennálló vízumkötelezettség”

A Bíróság ítélete (első tanács), 2009. február 19.   I ‐ 1034

Az ítélet összefoglalása

1. Nemzetközi megállapodások – Az EGK-Törökország társulási megállapodás – Személyek szabad mozgása – Letelepedés szabadsága – Szolgáltatásnyújtás szabadsága – A kiegészítő jegyzőkönyv 41. cikke (1) bekezdésének standstill szabálya

   (Az EGK-Törökország társulási megállapodás kiegészítő jegyzőkönyve, 41. cikk (1) bekezdés)

2. Nemzetközi megállapodások – Az EGK-Törökország társulási megállapodás – Személyek szabad mozgása – Letelepedés szabadsága – Szolgáltatásnyújtás szabadsága – A kiegészítő jegyzőkönyv 41. cikke (1) bekezdésének standstill szabálya

   (Az EGK–Törökország társulási megállapodás; az EGK-Törökország társulási megállapodás kiegészítő jegyzőkönyve, 41. cikk (1) bekezdés)

1.  Az EGK-Törökország társulási megállapodás kiegészítő jegyzőkönyve 41. cikke (1) bekezdésének, amely akként rendelkezik, hogy a Szerződő Felek tartózkodnak attól, hogy egymás között új korlátozásokat vezessenek be a letelepedési joggal és a szolgáltatásnyújtás szabadságával kapcsolatban, közvetlen hatálya van. E rendelkezés ugyanis világos, pontos és feltétlen kifejezésekkel egyértelmű „standstill” klauzulát fogalmaz meg, amely a Szerződő Felek által vállalt olyan kötelezettséget tartalmaz, amely jogilag egyszerű tartózkodásban nyilvánul meg. Következésképpen a tagállamok bíróságai előtt hivatkozni lehet azokra a jogokra, amelyeket az említett rendelkezés azon török állampolgároknak biztosít, akikre alkalmazandó.

   Ezenkívül a kiegészítő jegyzőkönyv 41. cikkének (1) bekezdésére megalapozottan hivatkozhatnak azon török közúti gépjárművezetők, akiket a Törökországban letelepedett és valamely tagállamban jogszerűen szolgáltatásokat nyújtó vállalkozás alkalmaz, mivel a szolgáltatásnyújtónak elengedhetetlenül szüksége van az alkalmazottaira ahhoz, hogy a szolgáltatásait nyújtani tudja.

   (vö. 45., 46. pont)

2.  A kiegészítő jegyzőkönyv 41. cikkének (1) bekezdését, amely akként rendelkezik, hogy a Szerződő Felek tartózkodnak attól, hogy egymás között új korlátozásokat vezessenek be a letelepedési joggal és a szolgáltatásnyújtás szabadságával kapcsolatban, akként kell értelmezni, hogy azzal a hatályba lépésétől kezdődően ellentétes a vízumkötelezettség bevezetése a török állampolgárokkal szemben arra az esetre, amikor a tagállam területére abból a célból lépnek be, hogy ott valamely, Törökországban letelepedett vállalkozás nevében szolgáltatásokat nyújtsanak, ha a jegyzőkönyv hatályba lépésének időpontjában ilyen vízumkötelezettség nem állt fenn.

   Az említett rendelkezés ugyanis általános jelleggel tiltja minden olyan új intézkedés bevezetését, amelynek az lenne a célja vagy hatása, hogy a letelepedés szabadságának vagy a szolgáltatásnyújtás szabadságának az ország területén történő, török állampolgár általi gyakorlását szigorúbb feltételeknek vesse alá azoknál, amelyek a kiegészítő jegyzőkönyvnek az érintett tagállam vonatkozásában történt hatályba lépése időpontjában, vagyis 1973. január 1-jén irányadók voltak.

   Azon török állampolgárok esetében, akik valamely tagállam területén élni szándékoznak a szolgáltatásnyújtás szabadságával a társulási megállapodás címén, az olyan nemzeti szabályozás, amely e tevékenységet vízum kibocsátásától teszi függővé – amellyel egyébként a közösségi állampolgároknak nem kell rendelkezniük –, korlátozhatja e szabadság tényleges gyakorlását többek között azon ismétlődően jelentkező adminisztratív és gazdasági többletterhek folytán, amelyekkel az ilyen, időben korlátozott érvényességű engedély beszerzése jár. Ezenkívül, ha a vízum iránti kérelmet elutasítják, az ilyen tartalmú szabályozás megakadályozza az említett szabadság gyakorlását.

   A fentiekből következik, hogy az ilyen szabályozás, amely 1973. január 1-je előtt nem létezett, legalábbis azzal a hatással jár, hogy a társulási megállapodás által biztosított gazdasági szabadságoknak a török állampolgárok általi gyakorlását olyan feltételektől teszi függővé, amelyek szigorúabbak azon feltételeknél, amelyek az érintett tagállamban a kiegészítő jegyzőkönyv hatályba lépésének időpontjában irányadók voltak. Ilyen körülmények között az ilyen szabályozás a kiegészítő jegyzőkönyv 41. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „új korlátozásnak” minősül a Törökországban lakóhellyel rendelkező török állampolgárok azon jogával szemben, hogy az érintett tagállamban szabadon nyújthassanak szolgáltatásokat.

   E következtetést nem vonhatja kétségbe az a körülmény, hogy az említett nemzeti szabályozás csupán valamely másodlagos közösségi jogi rendelkezés végrehajtását szolgálja. Ezzel összefüggésben a Közösség által kötött nemzetközi megállapodások elsőbbsége a másodlagos közösségi joggal szemben az utóbbi olyan értelmezését követeli meg, amely a lehető legteljesebb mértékben összhangban van e megállapodásokkal.

   A EGK-Törökország társulási megállapodás kiegészítő jegyzőkönyve 41. cikkének (1) bekezdésében foglalt „standstill” klauzula ezzel szemben nem képezi akadályát a török állampolgárokra és a közösségi állampolgárokra egyformán alkalmazandó szabályok elfogadásának.

   (vö. 47., 55–59, 61., 62. pont és a rendelkező rész)