1

Az Európai Unió Tanácsa az EU‑Szerződés Lisszaboni Szerződést megelőző változatának 15. cikke alapján elfogadott, a Zimbabwéval szembeni korlátozó intézkedésekről szóló, 2002. február 18‑i 2002/145/KKBP közös álláspontjában (HL L 50., 1. o.) kifejezésre juttatta a zimbabwei helyzettel kapcsolatos súlyos aggályait, különösen az emberi jogoknak – jelesül a véleménynyilvánítás, az egyesülés és a békés gyülekezés szabadságának – a zimbabwei kormány általi súlyos megsértése miatt. Ezért tizenkét hónapos megújítható időszakra évente felülvizsgálandó korlátozó intézkedéseket írt elő. Ezek az intézkedések magukban foglalták többek között a tagállamok azon kötelezettségét, hogy megakadályozzák az említett álláspont mellékletében felsorolt természetes személyeknek a területükre való belépését vagy azon való áthaladását, valamint az ugyanezen mellékletben felsorolt személyek, illetve szervezetek pénzeszközeinek és gazdasági erőforrásainak befagyasztását. A 2002/145 közös álláspont módosításáról és meghosszabbításáról szóló, 2003. február 18‑i 2003/115/KKBP tanácsi közös álláspont (HL L 46., 30. o.) módosította és tizenkét hónappal – azaz 2004. február 20‑ig – meghosszabbította a 2002/145 közös álláspontot.

2

A pénzeszközöknek és gazdasági erőforrásoknak a 2002/145 közös álláspontban előírt befagyasztását az egyes, Zimbabwéval szembeni korlátozó intézkedésekről szóló, 2002. február 18‑i 310/2002/EK tanácsi rendelet (HL L 50., 4. o.) hajtotta végre. E rendelet időbeli hatálya az Európai Unió Hivatalos Lapjában való közzétételének időpontjától számított tizenkét hónapra korlátozódott. A rendeletet a 310/2002 rendelet meghosszabbításáról szóló, 2003. február 18‑i 313/2003/EK tanácsi rendelet (HL L 46., 6. o.) újabb tizenkét hónappal – azaz 2004. február 20‑ig – meghosszabbította.

3

A Zimbabwével szembeni korlátozó intézkedések megújításáról szóló, 2004. február 19‑i 2004/161/KKBP tanácsi közös álláspont (HL L 50., 66. o.; magyar nyelvű különkiadás 18. fejezet, 3. kötet, 43. o.) előírta a 2002/145 közös állásponttal bevezetett korlátozó intézkedések megújítását. A közös álláspont 8. cikke második bekezdésének megfelelően a közös álláspontot 2004. február 21‑től kell alkalmazni. 9. cikke pedig előírta, hogy a közös álláspontot egy 12 hónapig tartó időszakon át kell alkalmazni és folyamatosan felül kell vizsgálni. Ugyanezen cikk szerint „[h]a a Tanács úgy ítéli meg, hogy e közös álláspont céljai nem valósultak meg, e közös álláspontot meg kell hosszabbítani, vagy adott esetben módosítani kell”.

4

Az egyes, Zimbabwéval szembeni korlátozó intézkedésekről szóló, 2004. február 19‑i 314/2004/EK tanácsi rendeletet (HL L 55., 1. o.) – (5) preambulumbekezdése értelmében – a 2004/161 közös álláspontban előírt korlátozó intézkedések végrehajtása érdekében fogadták el. A rendelet 6. cikkének (1) bekezdésében – többek között – előírja, hogy a zimbabwei kormány egyes tagjainak és az e rendelet III. mellékletében felsorolt, velük kapcsolatban álló minden természetes vagy jogi személynek, szervezetnek vagy szervnek az összes pénzeszközét és gazdasági erőforrását be kell fagyasztani. Ugyanezen rendelet 11. cikkének b) pontja értelmében a Bizottság felhatalmazást kap az említett rendelet III. mellékletének a 2004/161 közös álláspont mellékletére tekintettel meghozott határozatok alapján történő módosítására.

5

A 2004/161 közös álláspont érvényességi idejét többször meghosszabbították, utolsó alkalommal a Zimbabwéval szembeni korlátozó intézkedések meghosszabbításáról szóló, 2010. február 15‑i 2010/92/KKBP tanácsi határozattal (HL L 41., 6. o.) 2011. február 20‑ig.

6

A Zimbabwéval szembeni korlátozó intézkedésekről szóló, 2011. február 15‑i 2011/101/KKBP tanácsi határozat (HL L 42., 6. o.; helyesbítés: HL L 100., 74. o.) hatályon kívül helyezte a 2004/161 közös álláspontot. E határozat a 2004/161 közös álláspontban előírtakhoz hasonló korlátozó intézkedéseket írt elő azon személyekkel szemben, akiknek neve szerepel a mellékletében.

7

A 2011/101 határozat 4. cikkének (1) bekezdése különösen a következőképpen rendelkezik:

„A tagállamok megteszik a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy megakadályozzák a zimbabwei kormány tagjainak, a velük összefüggésbe hozható természetes személyeknek, valamint az egyéb olyan természetes személyeknek a tagállamok területére való belépését vagy azon történő átutazását, akik olyan tevékenységet folytatnak, amely súlyosan veszélyezteti a demokráciát, az emberi jogok tiszteletben tartását és a jogállamiságot Zimbabwéban. Az e bekezdés szerinti személyek jegyzéke a mellékletben található.”

8

Ugyanezen határozat 5. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Be kell fagyasztani minden olyan pénzeszközt és gazdasági erőforrást, amely a zimbabwei kormány egyes tagjaihoz, a velük összefüggésbe hozható természetes és jogi személyekhez, szervezetekhez és szervekhez, vagy bármely más olyan természetes és jogi személyhez tartozik, akinek vagy amelynek a tevékenysége súlyosan veszélyezteti a demokráciát, az emberi jogok tiszteletben tartását és a jogállamiságot Zimbabwéban. Az e bekezdés szerinti személyek és szervezetek jegyzéke a mellékletben található.”

9

E határozat 6. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„A Tanács valamely tagállam vagy az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének javaslatára a mellékletben található jegyzéket a zimbabwei politikai fejlemények függvényében módosítja.”

10

A 2011/101 határozat 7. cikke egyebekben a következőt írja elő:

„(1)   A mellékletnek tartalmaznia kell a jegyzékben szereplő természetes és jogi személyek és szervezetek jegyzékbe vételének indokolását.

(2)   A mellékletnek tartalmaznia kell továbbá az érintett természetes és jogi személyek és szervezetek azonosításához szükséges adatokat, amennyiben azok rendelkezésre állnak. Természetes személyek esetében ilyen adat lehet a név – beleértve az álneveket is –, a születési idő és hely, az állampolgárság, az útlevél és a személyazonosító igazolvány száma, a nem, a cím, valamint a beosztás vagy a foglalkozás. Jogi személyek és szervezetek esetében pedig a név, a nyilvántartásba vétel helye és ideje, a nyilvántartási szám és az ügyintézés helye.”

11

Végezetül, a 2011/101 határozat 10. cikkének (2) bekezdése értelmében, a határozatot 2012. február 20‑ig kellett alkalmazni. Ugyanezen rendelkezés szerint a határozatot folyamatosan felül kellett vizsgálni, és ha a Tanács úgy ítélte meg, hogy e határozat céljai nem valósultak meg, a határozatot meg kellett újítani, vagy adott esetben módosítani kellett.

12

A jelen ügyben a keresettel érintett első jogi aktus, a 2011/101 határozat módosításáról szóló, 2012. február 17‑i 2012/97/KKBP tanácsi határozat (HL L 47., 50. o.) 1. cikkének 1. pontja a következő szöveget léptette a 2011/101 határozat 10. cikkének helyébe:

„(1)   Ez a határozat az elfogadásának napján lép hatályba.

(2)   Ezt a határozatot 2013. február 20‑ig kell alkalmazni.

(3)   A 4. cikk (1) bekezdésében említett intézkedések alkalmazását a II. mellékletben felsorolt személyek esetében 2013. február 20‑ig fel kell függeszteni.

(4)   Ezt a határozatot folyamatosan felül kell vizsgálni, és ha a Tanács úgy ítéli meg, hogy annak céljai nem valósultak meg, a határozatot szükség szerint meg kell újítani vagy módosítani kell.”

13

Ezen túlmenően a 2012/97 határozat 1. cikkének 2. pontjából egyrészről az következik, hogy a 2011/101 határozatban szereplő „melléklet” kifejezés helyébe az „I. melléklet” kifejezés lép, másrészről pedig az, hogy e melléklet szövegét a 2012/97 határozat I. mellékletének szövege váltja fel. Végül a 2012/97 határozat 1. cikkének 3. pontja előírja, hogy a 2011/101 határozathoz II. mellékletként csatolni kell az e határozathoz csatolt II. mellékletet.

14

A 2012/97 határozat (1)–(5) preambulumbekezdésének szövege a következő:

15

A 2011/101 határozat – 2012/97 határozattal felváltott – I. mellékletében szerepel Johannes Tomana és a keresetlevél A.4. mellékletében felsorolt többi százhúsz felperes neve. Ugyanezen személyek és szervezetek neve már a 2012/97 határozattal bevezetett módosításokat megelőzően is szerepelt a 2011/101 határozat mellékletében.

16

A jelen ügyben a keresettel érintett második jogi aktus, a 314/2004 rendelet módosításáról szóló, 2012. február 21‑i 151/2012/EU bizottsági végrehajtási rendelet (HL L 49., 2. o.) 1. cikke a valamennyi felperes nevét tartalmazó új melléklettel váltotta fel a 314/2004 rendelet III. mellékletét. Ugyanezen rendelet (2) preambulumbekezdésének szövege egyébként a következő:

„A […] 2011/101 […] határozat felsorolja azokat a természetes és jogi személyeket, amelyekre a határozat 5. cikke szerinti korlátozások alkalmazandók, végrehajtását az uniós szintű fellépés tekintetében a 314/2004 […] rendelet biztosítja. Az e tanácsi határozattal való összhang biztosítása érdekében a 314/2004 […] rendelet III. mellékletét ennek megfelelően módosítani kell.”

17

Ezen túlmenően megjegyzendő, hogy a 314/2004 rendeletnek a 151/2012 végrehajtási rendelet 1. cikke alapján történő felváltását megelőzően hatályos III. mellékletében is már szerepelt valamennyi felperes neve.

18

A jelen ügyben a keresettel érintett harmadik jogi aktus, a 2011/101/KKBP határozat módosításáról szóló, 2012. február 27‑i 2012/124/KKBP tanácsi végrehajtási határozat (HL L 54., 20. o.; helyesbítés: HL L 281., 30. o.) módosította a hatvanadik felperesre, Cephas George Msipára vonatkozó bejegyzést, amely felperes neve szerepel a 2011/101 határozat mellékletében. Vele kapcsolatban különösen a következő szöveggel egészült ki az e határozattal bevezetett korlátozó intézkedésekkel érintett személyek körébe történő felvétellel kapcsolatos okokat tartalmazó, korábban üres oszlop:

„Volt tartományi kormányzó; összeköttetésben áll a ZANU‑PF‑hez tartozó kormányfrakcióval.”

19

2012. április 20‑án a felperesek kérték a Tanácsot, hogy közölje velük „mindazon bizonyítékokat és információkat”, amelyek alapján meghozta a korlátozó intézkedések velük szembeni alkalmazásáról szóló határozatot.

20

A Törvényszék Hivatalához 2012. április 25‑én benyújtott keresetlevelükkel a felperesek előterjesztették a jelen keresetet.

21

A Tanács a Törvényszék Hivatalához 2012. július 4‑én benyújtott, „Elfogadhatatlansági kifogás” címet viselő beadványában azt kérte, hogy a Törvényszék:

22

Amennyiben e beadványban a Tanács lényegében a Törvényszék eljárási szabályzatának 64. cikke szerinti pervezető intézkedés elrendelését kérte elsősorban, a Törvényszék felszólította a felpereseket és a Bizottságot, hogy nyújtsák be az e kérelemmel kapcsolatos írásbeli észrevételeiket, amit ők 2012. október 29‑én, illetve 2012. október 25‑én meg is tettek.

23

Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királysága a Törvényszék Hivatalához 2012. augusztus 16‑án érkezett beadványával azt kérte, hogy az alperes intézmények kérelmeinek támogatása végett beavatkozhasson. 2012. október 25‑i végzésében a Törvényszék harmadik tanácsának elnöke megengedte a beavatkozást. Az Egyesült Királyság 2012. december 14‑én nyújtotta be beavatkozási beadványát. A Tanács, a Bizottság, majd a felperesek 2013. január 16‑án, január 24‑én és február 20‑án nyújtották be az említett beadványra vonatkozó írásbeli észrevételeiket.

24

A felperesek 2012. november 7‑i levelükben – amelyet a Törvényszék Hivatalához ugyanaznap másolatban is benyújtottak – tájékoztatták a Tanácsot, hogy a hatvanhatodik felperes, Isack Stanislaus Gorerazvo Mudenge elhunyt.

25

A Törvényszék Hivatalához 2012. november 19‑én érkezett levelükben a felperesek azt kérték a Törvényszéktől, hogy szólítsa fel a Tanácsot annak megerősítésére, hogy nem az ellenkérelem B.19. mellékletében szereplő információk képezik azokat a bizonyítékokat, amelyek alapján nevüket felvette a vitatott korlátozó intézkedésekkel érintett személyek jegyzékébe. A lényegében az eljárási szabályzat 64. cikke szerinti pervezető intézkedés elrendelése iránti egyik kérelmet illetően a Törvényszék felszólította a Tanácsot, a Bizottságot és az Egyesült Királyságot, hogy nyújtsák be az erre vonatkozó észrevételeiket, amit 2012. december 10‑én, 11‑én, illetve 7‑én meg is tettek. Észrevételeiben a Tanács arról is tájékoztatta a Törvényszéket, hogy 2012. november 27‑i levelében reagált a felperesek fenti 19. pontban említett kérelmére, és benyújtotta e levélnek és mellékleteinek másolatát.

26

Egyébként – mivel a felperesek 2012. november 19‑i levelükben azt kérték a Törvényszéktől, hogy jelezze, hogy az eljárásnak ebben a szakaszában a Tanács által hivatkozott további információkat nem fogja figyelembe venni, és hogy azokat nem fogja csatolni az ügy irataihoz – a felpereseket a 2012. november 26‑i levélben emlékeztették, hogy az újabb bizonyítékok előterjesztésére vonatkozóan az eljárási szabályzat 48. cikkének 1. §‑át kell alkalmazni.

27

A Törvényszék Hivatalához 2013. január 31‑én érkezett válaszukban a felperesek tájékoztatták a Törvényszéket arról, hogy a nyolcvanharmadik felperes, John Landa Nkomo elhunyt.

28

A Törvényszék Hivatalához 2013. február 25‑én érkezett levelében a Tanács tájékoztatta a Törvényszéket a 2011/101 határozat módosításáról szóló, 2013. február 18‑i 2013/89/KKBP határozat (HL L 46., 37. o.) elfogadásáról. Ez a határozat akként módosította a 2011/101 határozat I. mellékletét, hogy a szóban forgó korlátozó intézkedésekkel érintett személyek és szervezetek jegyzékéből törölte a hatodik felperes, David Chapfika, a kilencedik felperes, Tinaye Chigudu, a tizenhatodik felperes, Tongesai Shadreck Chipanga, a harminckettedik felperes, R. Kwenda, a harmincnyolcadik felperes, Shuvai Ben Mahofa, a negyvenkettedik felperes, G. Mashava, az ötvennegyedik felperes, Gilbert Moyo, az ötvennyolcadik felperes, S. Mpabanga, a hatvanadik felperes, Cephas George Msipa, a hatvannegyedik felperes, C. Muchono, a hatvanhatodik felperes, Isack Stanislaus Gorerazvo Mudenge, a hatvanhetedik felperes, Columbus Mudonhi, a hatvannyolcadik felperes, Bothwell Mugariri, a hetvenedik felperes, Isaac Mumba, a hetvennyolcadik felperes, S. Mutsvunguma, a nyolcvanharmadik felperes, John Landa Nkomo, a nyolcvannegyedik felperes, Michael Reuben Nyambuya, a nyolcvannyolcadik felperes, David Pagwese Parirenyatwa, a nyolcvankilencedik felperes, Dani Rangwani, a kilencvenkettedik felperes, Richard Ruwodo, a százkilencedik felperes, Patrick Zhuwao és a száztizenharmadik felperes, a Divine Homes (Private) Ltd nevét.

29

A 314/2004 rendelet módosításáról szóló, 2013. február 19‑i 145/2013/EU bizottsági végrehajtási rendelet (HL L 47., 63. o.) akként módosította az előbbi rendelet III. mellékletét, hogy törölte a fenti 28. pontban említett személyekkel és szervezetekkel kapcsolatban az e mellékletben szereplő bejegyzéseket.

30

A Törvényszék felszólította a felpereseket, hogy nyújtsák be a Tanács fenti 28. pontban említett levelére vonatkozó észrevételeiket, ennek a felhívásnak azonban nem tettek eleget.

31

A 2011/101 határozat módosításáról szóló, 2013. március 27‑i 2013/160/KKBP határozat (HL L 90, 95. o.) 1. cikkének 1. pontja a 2011/101 határozat 10. cikke (3) bekezdése szövegének helyébe olyan új szöveget léptetett, amely szerint „[a] 4. cikk (1) bekezdésében, valamint az 5. cikk (1) és (2) bekezdésében említett intézkedéseket a II. mellékletben szereplő személyek és szervezetek esetében 2014. február 20‑ig fel kell függeszteni”, és „[a] felfüggesztést háromhavonta felül kell vizsgálni”. A 2013/160 határozat 1. cikkének 2. pontja emellett akként rendelkezett, hogy a 2011/101 határozat II. mellékletének helyébe a 2013/160 határozat mellékletében foglalt szöveg lép.

32

A mind természetes személy, mind szervezet felperesek többségének neve szerepel a 2011/101 határozatnak a 2013/160 határozattal felváltott II. mellékletében. Nem szerepel benne a harmadik felperes, Happyton Mabhuya Bonyongwe, a tizenkettedik felperes, Augustine Chihuri, a tizennyolcadik felperes, Constantine Chiwenga, a hetvenötödik felperes, Didymus Noel Edwin Mutasa, a nyolcvanhatodik felperes, Douglas Nyikayaramba, a kilencvenkilencedik felperes, Perence Samson Chikerema Shiri, a százkettedik felperes, Jabulani Sibanda, a száznegyedik felperes, Philip Valerio Sibanda, a százhuszadik felperes, a Zimbabwe Defence Industries (Private) Ltd és a százhuszonegyedik felperes, a Zimbabwe Mining Development Corp neve.

33

A 314/2004 rendelet módosításáról szóló, 2013. március 27‑i 298/2013/EU tanácsi rendelet (HL L 90., 48. o.) 1. cikke akként rendelkezik, hogy „[a] 314/2004 […] rendelet 6. cikkének alkalmazását az e rendelet mellékletében felsorolt személyek és szervezetek esetében 2014. február 20‑ig fel kell függeszteni”, valamint hogy „[a] felfüggesztést háromhavonta felül kell vizsgálni”. A 298/2013 rendelet melléklete ugyanazon természetes személyek és szervezetek nevét tartalmazza, mint amelyek a 2011/101 határozatnak a 2013/160 határozattal felváltott II. mellékletében szerepelnek (lásd a fenti 32. pontot).

34

Mivel a Törvényszék tanácsainak összetétele módosult, az előadó bírót a nyolcadik tanácsba osztották be, következésképpen a jelen ügyet e tanács elé utalták.

35

A Törvényszék Hivatalához 2013. szeptember 26‑án érkezett levelével a Tanács tájékoztatta a Törvényszéket a 2011/101 határozat végrehajtásáról szóló, 2013. szeptember 23‑i 2013/469/KKBP tanácsi határozat (HL L 252., 31. o.) elfogadásáról. Ez a határozat akként módosította a 2011/101 határozat I. mellékletét, hogy arról törölte a százhuszonegyedik felperest, a Zimbabwe Mining Developmentet.

36

A 314/2004 rendelet módosításáról szóló, 2013. szeptember 23‑i 915/2013/EU bizottsági végrehajtási rendelet (HL L 252., 23. o.) egyebekben akként módosította az előbbi rendelet III. mellékletét, hogy abból törölte az abban szereplő százhuszonegyedik felperessel kapcsolatos bejegyzést.

37

A Törvényszék Hivatalához 2014. február 20‑án érkezett levelével a Tanács tájékoztatta a Törvényszéket a 2011/101 határozat módosításáról szóló, 2014. február 17‑i 2014/98/KKBP tanácsi határozat (HL L 50., 20. o.), valamint a 314/2004 rendelet módosításáról és a 298/2013 rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2014. február 17‑i 153/2014/EU rendelet (HL L 50., 1. o.) elfogadásáról.

38

A 2014/98 határozat 1. cikkének (2) bekezdése a következő szöveggel váltotta fel a 2011/101 határozat 10. cikkét:

„(1)   Ez a határozat az elfogadásának napján lép hatályba.

(2)   Ezt a határozatot 2015. február 20‑ig kell alkalmazni.

(3)   A 4. cikk (1) bekezdésében, valamint az 5. cikk (1) és (2) bekezdésében említett intézkedéseket a II. mellékletben szereplő személyek és szervezetek esetében 2015. február 20‑ig fel kell függeszteni.

A felfüggesztést háromhavonta felül kell vizsgálni.

(4)   Ezt a határozatot folyamatosan felül kell vizsgálni, és ha a Tanács úgy ítéli meg, hogy annak céljai nem valósultak meg, a határozatot szükség szerint meg kell újítani, vagy módosítani kell.”

39

Ezen túlmenően a 2014/98 határozat 2. cikke akként rendelkezik, hogy „[a] 2011/101/KKBP határozat I. mellékletében szereplő, az e határozat mellékletében felsorolt személyeket fel kell venni a 2011/101/KKBP határozat II. mellékletébe”. A 2014/98 határozat melléklete tartalmazza a harmadik, a tizenkettedik, a tizennyolcadik, a hetvenötödik, a nyolcvanhatodik, a kilencvenkilencedik, a százkettedik és a száznegyedik felperes nevét.

40

A maga részéről a 153/2014 rendelet a következőképpen rendelkezik:

„1. cikk

A 314/2004 […] rendelet a következőképpen módosul:

2. cikk

A 298/2013 […] rendelet hatályát veszti.

3. cikk

Ez a rendelet az Európai Unió Hivatalos Lapjában való kihirdetésének napján lép hatályba.

Ez a rendelet teljes egészében kötelező és közvetlenül alkalmazandó valamennyi tagállamban.”

41

A 314/2004 rendeletnek a 153/2014 rendelettel beillesztett IV. melléklete tartalmazza valamennyi olyan természetes személy és szervezet felperes nevét, akiknek, illetve amelyeknek neve még szerepelt az említett rendelet III. mellékletében, a százhuszadik felperes, a Zimbabwe Defence Industries kivételével, amely az egyetlen olyan szervezet, amellyel szemben a pénzeszközök és gazdasági erőforrások befagyasztására irányuló, az említett rendeletben előírt intézkedéseket még alkalmazni kell, és amellyel szemben azokat nem függesztették fel.

42

A Törvényszék felszólította a többi felet, hogy terjesszék elő a Tanács fenti 37. pontban említett levelére vonatkozó észrevételeiket. A felperesek és a Bizottság ennek a felhívásnak 2014. március 21‑én, illetve március 4‑én tettek eleget.

43

Az előadó bíró javaslatára a Törvényszék (nyolcadik tanács) a szóbeli szakasz megnyitásáról határozott, és az eljárási szabályzat 64. cikkében előírt pervezető intézkedések keretében felszólította a feleket bizonyos kérdések írásbeli megválaszolására és bizonyos dokumentumok benyújtására. A felek e felhívásnak a kitűzött határidőn belül eleget tettek.

44

A Törvényszék a 2014. június 10‑i tárgyaláson – a távollevő Egyesült Királyság kivételével – meghallgatta a felek szóbeli előterjesztéseit és a Törvényszék kérdéseire adott válaszait.

45

A Tanács a tárgyaláson az iratokhoz bizonyos újságcikkeket csatolt, amelyekből kitűnik, hogy a hatvannyolcadik felperes, Bothwell Mugariri, a kilencvenhatodik felperes, Lovemore Sekeremayi és a kilencvennyolcadik felperes, Nathan Marwirakuwa Shamuyarira elhunyt. A felperesek képviselői megerősítették a két utóbbi személy halálát, jelezték ugyanakkor, hogy – információik szerint – a B. Mugariri halálával kapcsolatos információ pontatlan. Egyebekben, a Törvényszék egyik kérdésére válaszul a felperesek képviselői megerősítették, hogy valamennyi felperes által meghatalmazott képviselőknek tekintik magukat, és felajánlották, hogy minden egyes olyan felperes által aláírt írásbeli meghatalmazást nyújtanak be, akikkel kapcsolatban a keresetlevélhez nem csatoltak ilyen meghatalmazást. A Törvényszék a tárgyalási jegyzőkönyvben rögzítette a fent említett dokumentumok és nyilatkozatok benyújtását.

46

A Törvényszék a tárgyaláson felszólította a felpereseket és a Tanácsot, hogy írásban válaszoljanak bizonyos kérdésekre, valamint hogy nyújtsanak be bizonyos dokumentumokat, köztük a szükséges meghatalmazásokat. Ezek a felek a Törvényszék felhívásának a kitűzött határidőn belül eleget tettek, ami után az írásbeli szakaszt a nyolcadik tanács elnökének határozatával lezárták.

47

A felperesek azt kérik, hogy a Törvényszék:

48

A Tanács és a Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:

49

Az Egyesült Királyság támogatja a Tanácsnak és a Bizottságnak a kereset elutasítására irányuló kérelmét.

50

Az ítélkezési gyakorlat elismeri, hogy a valamely jogi aktus címzettje által indított megsemmisítés iránti keresetet folytathatja az utóbbi egyetemes jogutódja, különösen természetes személy halála esetén (a Törvényszék T-67/00, T-68/00, T-71/00 és T-78/00. sz., JFE Engineering és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2004. július 8-án hozott ítéletének [EBHT 2004., II-2501. o.] 46. pontja; lásd még ebben az értelemben a Bíróság 92/82. sz., Gutmann kontra Bizottság ügyben 1983. október 20-án hozott ítéletének [EBHT 1983., 3127. o.] 2. pontját).

51

A jelen ügyben – amint arra a Törvényszék a fenti 24. és 27. pontban rámutatott – az eljárás során elhunyt a hatvanhatodik felperes, I. S. G. Mudenge és a nyolcvanharmadik felperes, J. L. Nkomo. Ezen túlmenően, a felperesek képviselői – írásbeli válaszadás céljából a tárgyaláson feltett egyik kérdésre válaszul – megerősítették, hogy az eljárás során elhunyt a kilencvenhatodik felperes, Lovemore Sekeremayi és a kilencvennyolcadik felperes, Nathan Marwirakuwa Shamuyarira. Végül, ugyanezen alkalommal azt is jelezék, hogy az eljárás során szintén elhunyt a harminckettedik felperes, R. Kwenda.

52

A fent említett valamennyi elhunyt felperest illetően a felperesek képviselői jelezték, hogy egyetemes jogutódjaik – a jelen ügyben és minden esetben özvegyük – folytatni kívánják az eljárást, és ezen utóbbiak erre vonatkozó, közjegyző jelenlétében aláírt írásbeli nyilatkozatait is benyújtották. A jelen ítéletben a továbbiakban a „felperesek” kifejezés, amennyiben az a fent említett elhunyt felperesekre utal, az olyan egyetemes jogutódiakat jelenti, akik a jelen eljárás folytatására irányuló kívánságukat kifejezésre juttató írásbeli nyilatkozatot nyújtottak be.

53

A fenti 21. pontban megállapítottaknak megfelelően, a Tanács külön beadványban kérte a Törvényszéket annak vizsgálatára, hogy valamennyi természetes személy felperes „valóban támogatja‑e a jelen ügyben előterjesztett keresetet”. Ezzel összefüggésben azzal érvelt, hogy a felperesek képviselői nem csatoltak keresetlevelükhöz semmiféle olyan meghatalmazást vagy más bizonyítékot, amely igazolná, hogy őket a második–száztizedik természetes személy felperes megfelelően meghatalmazta.

54

A Tanács tehát azzal érvelt, hogy a keresetet e felpereseket illetően elfogadhatatlannak kell nyilvánítani, hacsak mindegyikükre vonatkozóan a képviselőik nem nyújtanak be a kereset előterjesztésére irányuló szándékukat igazoló bizonyítékot. Ezzel összefüggésben a Tanács a Bíróságnak a 14/64. sz., Barge kontra Haute Autorité ügyben 1965. február 16-án hozott ítéletének (EBHT 1965., 69. o.) 77. pontjára hivatkozott. A Tanács e kérelmét a Bizottság is támogatta.

55

Emlékeztetni kell arra, hogy egyrészről az Európai Unió Bíróságának alapokmányáról szóló jegyzőkönyv 19. cikkének harmadik és negyedik bekezdése, valamint 21. cikkének első bekezdése – amelyet ugyanezen alapokmány 53. cikkének első bekezdése alapján a Törvényszék előtti eljárásban is alkalmazni kell –, másrészről pedig az eljárási szabályzat 43. cikke 1. §‑ának első albekezdése értelmében a feleket – a tagállamok, az uniós intézmények, az EFTA Felügyeleti Hatóság, valamint az Európai Gazdasági Térségről (EGT) szóló megállapodásban részes államok kivételével – a valamely tagállam bírósága előtt vagy az EGT‑megállapodás más részes államának bírósága előtti eljárásra való jogosultsággal kapcsolatos feltételnek megfelelő ügyvédnek kell képviselnie. Ezen túlmenően, a keresetlevélnek tartalmaznia kell a kérelmező nevét és lakóhelyét vagy székhelyét, valamint az aláíró perbeli állását. Végezetül, a fél meghatalmazottja vagy ügyvédje köteles minden eljárási irat eredeti példányát aláírni.

56

Az eljárási szabályzat 44. cikke 5. §‑ának b) pontja azonban csupán a jogi személyek tekintetében írja elő azt a kötelezettséget, hogy a keresetlevélhez csatolni kell a „bizonyíték[ot] arról, hogy a jogi személy ügyvédje számára adott meghatalmazás erre felhatalmazott személy által, szabályszerűen lett kiállítva”. Az eljárási szabályzat tehát megengedi a természetes személyek számára, hogy őket anélkül képviselje ügyvéd, hogy az ügyvédnek be kellene mutatnia a meghatalmazását, jogi személyek képviselete esetében ez azonban kötelező (a Törvényszék T-34/02. sz., Le Levant 001 és társai kontra Bizottság ügyben 2006. február 22-én hozott ítéletének [EBHT 2006., II-267. o.] 64. pontja).

57

Annak, hogy a valamely természetes személy képviseletében eljáró ügyvédek nem kötelesek az ügyfelük által aláírt meghatalmazást benyújtani, kétségtelenül abban a megfontolásban rejlik az indoka, hogy ha a valamely tagállam ügyvédi kamarájának tagja – akit ilyen minőségében köt a szakmai etikai kódex – kijelenti, hogy őt az ügyfele megfelelően meghatalmazta, ez a nyilatkozat, főszabály szerint, kellően megbízhatónak tekinthető (lásd ebben az értelemben a Bíróság C-229/05. P. sz., PKK és KNK kontra Tanács ügyben 2007. január 18-án hozott ítéletének [EBHT 2007., I-439. o.] 119. pontját).

58

Tekintettel azonban a fenti 55. pontban felidézett rendelkezésekre is, azt a következtetést kell levonni, hogy a Törvényszéknek – mielőtt megkezdené az elé terjesztett valamely kereset vizsgálatát – meg kell bizonyosodnia arról, hogy a keresetet aláíró ügyvédet ténylegesen az a személy jelölte ki a képviseletére, akinek a nevében azt benyújtották. Figyelemmel a fenti 57. pontban kifejtett megfontolásra, úgy kell tekinteni, hogy azt, hogy az ügyvéd a keresetlevelet valamely természetes személy nevében aláírta és benyújtotta, a Törvényszék rendszerint ezen ügyvéd olyan hallgatólagos nyilatkozatának tekinti, amely szerint őt a szóban forgó természetes személy megfelelően meghatalmazta, mivel a Törvényszék az ilyesfajta nyilatkozatot elegendőnek találja. Olyan konkrét információk fennállása esetén azonban, amelyek kétségbe vonhatják e hallgatólagos nyilatkozat valódiságát, a Törvényszék jogosult felszólítani a szóban forgó ügyvédet meghatalmazása valódiságának bizonyítására.

59

Így kell érteni a fenti 54. pontban hivatkozott, Barge kontra Haute Autorité ügyben hozott ítéletet (77. pont), amely szerint „az ügyvédnek nem kell szabályszerűen kiállított meghatalmazással igazolnia keresetindítási jogosultságát, csak vita esetében kell ilyen meghatalmazást benyújtania”. Ezt az állítást ugyanis ennek az ügynek a kontextusába kell helyezni, amint az Roemer főtanácsnoknak a fenti 54. pontban hivatkozott, Barge kontra Haute Autorité ügyre vonatkozó indítványából (EBHT 69. o., 81., és 82. pont) kitűnik.

60

Ez az indítvány rámutat, hogy akkoriban a Bíróság következetesen azt a gyakorlatot alkalmazta, hogy annak ellenére követelt írásbeli meghatalmazást még a természetes személy felperesektől is, hogy a Bíróság eljárási szabályzatának vonatkozó rendelkezése ezt nem követelte meg, legalábbis nem jobban, mint jelenleg a Törvényszék eljárási szabályzata. A fenti 54. pontban hivatkozott, Barge kontra Haute Autorité ügyben hozott ítélet alapjául szolgáló ügyben a felperes ügyvédje a keresetlevél benyújtásával egyidejűleg ilyen meghatalmazást is benyújtott, ez a meghatalmazás viszont más ügyre vonatkozott. A keresetlevél benyújtását követően a szóban forgó ügyre kiterjedő új meghatalmazást nyújtott be, ily módon a Bíróságnak arról a kérdésről kellett határozatot hoznia, hogy ez a későbbi benyújtás megfelelő‑e, vagy hogy a keresetlevél benyújtásának időpontjában a szabályszerűen kiállított meghatalmazás benyújtásának elmulasztása a kereset elfogadhatatlanságát vonja‑e maga után. A Bíróság az első lehetőség mellett döntött.

61

A Tanács felfogásával ellentétben tehát ebből az ítéletből nem következik, hogy az eljárás másik fele kérheti – a kérését alátámasztó konkrét információk előterjesztése nélkül –, hogy a felperes természetes személy ügyvédje nyújtson be egy, az ügyfele által aláírt meghatalmazást, aminek hiányában a keresetet mint elfogadhatatlant el kellene utasítani. Az eljárás másik fele számára rendelkezésre álló ilyen lehetőség elismerése jórészt megfosztaná értelmétől azt a szabályt, amely szerint a természetes személyeket anélkül képviselheti ügyvéd, hogy meghatalmazást kelljen benyújtania, továbbá feleslegesen bonyolíthatná és húzhatná el az eljárást, különösen a jelen ügyhöz hasonló esetben, amikor a keresetet nagyszámú olyan természetes személy nyújtotta be, akik ráadásul az Európai Unió területén kívül rendelkeznek lakóhellyel. Az Európai Unió Alapjogi Chartájának 47. cikkében foglalt, a hatékony bírói jogvédelemhez való jogból eredő követelmények és a fenti 57. pontban kifejtett megfontolások szintén azon álláspont mellett szólnak, amely szerint az ilyen meghatalmazás benyújtása csak akkor követelhető meg, ha konkrét információk kétségbe vonhatják a meghatalmazás meglétének valódiságát (lásd a fenti 58. pontot).

62

A jelen ügyben a felperesek képviselői a Törvényszék által feltett egyik kérdésre válaszul a tárgyaláson hivatalosan megerősítették, hogy a felperesek mindegyike által megfelelően meghatalmazottnak tekintik magukat. Egyébként javasolták, hogy írásbeli meghatalmazást nyújtanak be minden olyan felperes tekintetében, amelyek esetében ezt korábban nem tették meg. Az e célból a Törvényszék által megszabott határidőn belül ténylegesen benyújtották – a fenti 51. pontban említett elhunyt felperesekre vonatkozók kivételével – a második– százkilencedik felperesre vonatkozó, közjegyző jelenlétében aláírt meghatalmazásokat. E tekintetben megjegyzendő, hogy a hatvannyolcadik felperes, Bothwell Mugariri nevében aláírt meghatalmazást is benyújtottak. Ily módon kiderült, hogy téves a Tanács által a tárgyaláson az iratokhoz csatolt újságcikkekben szereplő, az említett felperes halálára vonatkozó információ. Egyebekben meg kell állapítani, hogy a fenti 60. pontban kifejtett megfontolásokra figyelemmel semmi jelentősége nincs annak, hogy a benyújtott meghatalmazásokat a kereset előterjesztése után írták alá.

63

Ennélfogva azt a következtetést kell levonni, hogy az egyes felperesek által a Törvényszék előtt eljáró képviselőik számára adott meghatalmazás valódiságát illetően semmiféle igazolt kétség nem áll fenn.

64

Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a jogvita tárgyának – a felperes eljáráshoz fűződő érdekéhez hasonlóan – a bírósági határozat kihirdetéséig fenn kell maradnia, ellenkező esetben a kereset okafogyottá válik; ami feltételezi, hogy a kereset az eredményénél fogva alkalmas arra, hogy az azt kezdeményező fél számára előnnyel járjon (lásd a Bíróság C-362/05. P. sz., Wunenburger kontra Bizottság ügyben 2007. június 7-én hozott ítéletének [EBHT 2007., I-4333. o.] 42. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot; továbbá a Bíróság C‑373/06. P., C‑379/06. P. és C-382/06. P. sz., Flaherty és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2008. április 17-én hozott ítéletének [EBHT 2008., I-2649. o.] 25. pontját).

65

Emlékeztetni kell arra, hogy a felperesek egy része tekintetében hatályon kívül helyezték a vitatott korlátozó intézkedéseket (lásd a fenti 28., 29., 35. és 36. pontot). Egyebekben pedig egy kivétellel azok alkalmazását valamennyi olyan felperes tekintetében felfüggesztették, akiknek neve továbbra is szerepelt az ezen intézkedésekkel érintett személyek és szervezetek jegyzékében (lásd a fenti 32., 33. és 37–41. pontot).

66

Márpedig a Bíróság a valamely személy terrorista szervezetekkel fennálló állítólagos kapcsolatai miatt elfogadott és az eljárás során hatályon kívül helyezett korlátozó intézkedésekkel érintett személlyel kapcsolatos C‑239/12. P. sz., Abdulrahim kontra Tanács és Bizottság ügyben 2013. május 28‑án hozott ítéletében emlékeztetett arra, hogy az ilyen intézkedések jelentős hátrányos következményekkel, és az érintett személyek jogaira és szabadságaira jelentős hatással járnak. A Bíróság szerint a pénzeszközök befagyasztásán kívül, amely mint olyan, széles hatálya miatt az érintett személyek mind szakmai, mind családi életét felforgatja, valamint számos jogi aktus elfogadását akadályozza, figyelembe kell venni az érintett személyek valamely terrorista szervezettel összeköttetésben állóként való közmegjelölését kísérő helytelenítő értékítéletet, valamint bizalmatlanságot. A Bíróság ily módon megállapította, hogy az ehhez hasonló felperes eljáráshoz fűződő érdeke – nevének a vitatott jegyzékből történő törlése ellenére is – azért áll fenn, hogy az uniós bírósággal ismertesse el azt, hogy soha nem kellett volna őt felvenni ebbe a jegyzékbe, illetve soha nem kellett volna őt arra az uniós intézmények által folytatott eljárás szerint felvenni. A Bíróság továbbá rámutatott, hogy a megtámadott jogi aktus jogellenességének elismerése, noha önmagában nem téríthet meg valamely vagyoni kárt, illetve nem orvosolhatja a magánélet sérelmét, mégis alkalmas az érintett személy becsületének helyreállítására, vagy az e jogellenesség miatt elszenvedett nem vagyoni kár megtérítésének formáját képezheti, valamint igazolhatja az eljáráshoz fűződő érdeke fennállását is. A Bíróság végezetül úgy vélte, hogy az a körülmény, hogy a szóban forgó korlátozó intézkedéseket véglegesen helyezték hatályon kívül, nem akadályozza meg azt, hogy az eljáráshoz fűződő érdek – az ezen intézkedéseket előíró jogi aktusoknak a hatálybalépésük és a hatályon kívül helyezésük időpontja közötti joghatásait illetően – fennmaradjon (a fent hivatkozott, Abdulrahim kontra Tanács és Bizottság ügyben hozott ítélet 70–72. és 82. pontja).

67

Jóllehet a jelen ügy felpereseire nem terrorista szervezetekkel fennálló kapcsolataik okán, hanem amiatt írtak elő korlátozó intézkedéseket, mert vagy olyan kormány tagjai, amely – a megtámadott jogi aktusokat kibocsátó intézmények szerint – súlyosan sérti az emberi jogokat, vagy összefüggésbe hozhatók ilyen kormánytagokkal, vagy mert olyan személyek, akik Zimbabwében a demokráciát, az emberi jogok tiszteletben tartását és a jogállamiságot súlyosan veszélyeztető tevékenységet folytatnak, a fenti 66. pontban hivatkozott, Abdulrahim kontra Tanács és Bizottság ügyben hozott ítéletben (70–72. és 82. pont) a Bíróság által alkalmazott indokolást az ő esetükre is megfelelően alkalmazni kell, ekként pedig azt a következtetést kell levonni, hogy az eljáráshoz fűződő érdekük annak ellenére fennáll, hogy bizonyos felperesek tekintetében hatályon kívül helyezték, mások tekintetében pedig felfüggesztették a vitatott korlátozó intézkedéseket.

68

A Bizottság elsősorban a Tanács jogi aktusainak megsemmisítésére irányuló kérelem Bizottságra vonatkozó részének elfogadhatóságát kifogásolja azon az alapon, hogy a Tanács jogi aktusai tekintetében nem rendelkezik passzív perbeli legitimációval.

69

Márpedig, amennyiben a kereset egyaránt irányul a Tanács által elfogadott két jogi aktus és egy, a Bizottság által elfogadott jogi aktus megsemmisítésére, a felperesek keresetlevelükben helytállóan említették e két intézményt a jelen ügy alpereseiként.

70

A Bizottság másodsorban kijelenti, hogy álláspontja szerint a 2012/124 végrehajtási határozat megsemmisítése iránti kérelem esetében úgy kell tekinteni, hogy azt kizárólag az e határozattal érintett egyetlen személy, a hatvanadik felperes, Cephas George Msipa nevében nyújtották be. Márpedig a Bizottság kétségbe vonja egy ehhez hasonló kérelem elfogadhatóságát, mivel a szóban forgó határozat csupán e felperes neve szóban forgó vitatott korlátozó intézkedésekkel érintett személyek jegyzékébe való felvételének alapjául szolgáló okokat illetően módosítja a 2011/101 határozatot, következésképpen pedig nem változtat a felperes jogi helyzetén. A Bizottság hozzáfűzi, hogy amennyiben a Törvényszék azt állapítja meg, hogy az e határozat megsemmisítésére irányuló kérelmet valamennyi felperes nyújtotta be, azt mint elfogadhatatlant kell elutasítani, „mivel egyik felperesnek sem fűződik jogos érdeke a Tanács e jogi aktusának megtámadásához”.

71

Ez az érv nem lehet eredményes. Emlékeztetni kell arra, hogy a 2011/101 határozatnak a – többek között e határozat I. mellékletét új melléklettel felváltó – 2012/97 határozat alapján elvégzett módosítását követően a 2012/124 végrehajtási határozat a hatvanadik felperes tekintetében ismételten módosította a 2011/101 határozat I. mellékletét, azzal a céllal, hogy a fenti 18. pontban említett szöveggel egészítse ki az okokat tartalmazó, korábban üres oszlopot. Ebből következően a 2012/124 végrehajtási határozat – a 2012/97 határozathoz hasonlóan – közvetlenül és személyében érinti a hatvanadik felperest, és módosítja jogi helyzetét, amennyiben a 2011/101 határozatnak a 2012/97 határozattal felváltott I. mellékletét a szóban forgó korlátozó intézkedések vele szembeni elfogadásának indokaival egészíti ki.

72

Következésképpen a hatvanadik felperes kérheti a 2012/124 végrehajtási határozat megsemmisítését. Mivel egyetlen és ugyanazon keresetről van szó, az elfogadhatóságnak egyetlen felperes tekintetében való megállapítása mentesít a többi felperes kereshetőségi joga vizsgálatának szükségessége alól (a Bíróság C-313/90. sz., CIRFS és társai kontra Bizottság ügyben 1993. március 24-én hozott ítéletének [EBHT 1993., I-1125. o.] 31. pontja, valamint a Törvényszék T-374/94., T-375/94., T-384/94. és T-388/94. sz., European Night Services és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1998. szeptember 15-én hozott ítéletének [EBHT 1998., II-3141. o.] 61. pontja). A kereset ugyanis a megtámadott jogi aktusok felpereseket érintő részeinek megsemmisítésére irányul. Mivel a 2012/124 végrehajtási határozat csak a hatvanadik felperest nevesíti, nyilvánvaló, hogy amennyiben a Törvényszék a keresetnek helyt ad, ezt a határozatot csak vele kapcsolatban fogja megsemmisíteni.

73

Keresetük alátámasztására a felperesek lényegében a következőkre alapított öt jogalapra hivatkoznak: az első a szóban forgó korlátozó intézkedésekkel érintett személyek körébe azon személyek vagy szervezetek felvételét illetően a megfelelő jogalap hiánya, akik nem zimbabwei vezetők és nem is velük kapcsolatban álló személyek; a második a nyilvánvaló értékelési hiba; a harmadik az indokolási kötelezettség megsértése; a negyedik a védelemhez való joguk megsértése, valamint az ötödik az arányosság elvének megsértése.

74

Legelőször a megtámadott jogi aktusok jogalapjával kapcsolatos első jogalapot, majd az eljárási kérdéseket felvető harmadik és negyedik jogalapot, végül pedig az ügy érdemére vonatkozó második és ötödik jogalapot kell megvizsgálni.

75

Első jogalapjukban a felperesek lényegében azzal érvelnek, hogy nem létezik semmilyen megfelelő jogalap számos olyan személy neve vitatott korlátozó intézkedésekkel érintett személyek jegyzékébe való felvételének igazolására, amely személyekkel szemben még csak azt sem róják fel, hogy zimbabwei vezetők, vagy hogy az e vezetőkkel kapcsolatban álló magánszemélyek vagy szervezetek lennének. A felperesek szerint nem elegendő a nevük szóban forgó korlátozó intézkedésekkel érintett személyek jegyzékébe való felvételének igazolásához az a puszta tény, hogy az érintett személyeknek azt róják fel, hogy korábban bűncselekményeket vagy vétségeket követtek el.

76

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a jelen keresettel érintett jogi aktusok közül az elsőt, azaz a 2012/97 határozatot az EUSZ 29. cikk alapján fogadták el, amely a következőt írja elő:

„A Tanács határozatokat fogad el, amelyek meghatározzák, hogy az Unió hogyan viszonyul egy adott földrajzi vagy tematikus természetű kérdéshez. A tagállamok biztosítják, hogy nemzeti politikáik megfeleljenek az uniós álláspontoknak.”

77

A 2012/97 határozattal módosított 2011/101 határozat is az EUSZ 29. cikken alapul.

78

Az EUSZ 29. cikk az EU‑Szerződés „Az Unió külső tevékenységére vonatkozó általános rendelkezések és a közös kül‑ és biztonságpolitikára vonatkozó különös rendelkezések” címet viselő V. fejezetének részét képezi. A szintén az ugyanezen címbe tartozó EUSZ 21. cikk a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Az Unió nemzetközi szintű fellépése azon elvekre épül, amelyek létrehozását, fejlődését és bővítését vezérelték, és arra irányul, hogy ezek érvényesülését a világ többi részén is előbbre vigye; ezek az alapelvek a demokrácia, a jogállamiság, az emberi jogok és alapvető szabadságok egyetemes és oszthatatlan volta, az emberi méltóság tiszteletben tartása, az egyenlőség és a szolidaritás elvei, valamint az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt elvek és a nemzetközi jog tiszteletben tartása.

[…]

(2)   Az Unió közös politikákat és tevékenységeket határoz meg és hajt végre, és a nemzetközi kapcsolatok minden területén magas szintű együttműködés kialakításán munkálkodik annak érdekében, hogy:

[…]

(3)   Az e cím és az [EUM‑S]zerződés ötödik részének hatálya alá tartozó területeken folytatott külső tevékenységei, illetve az egyéb uniós politikák kidolgozása és végrehajtása során az Unió tiszteletben tartja az (1) bekezdésben felsorolt alapelveket, és követi a (2) bekezdésben felsorolt célokat.

[…]”

79

A harmadik jogi aktus, amelynek megsemmisítésére a kereset irányul, azaz a 2012/124 végrehajtási határozat „az Unió valamely fellépését vagy álláspontját meghatározó határozat”, a jelen esetben a 2012/97 határozat „megvalósítására vonatkozó határozatot” képez. A 2012/124 végrehajtási határozatot a 2011/101 határozat 6. cikkének (1) bekezdése alapján fogadták el (lásd a fenti 9. pontot) az EUSZ 31. cikk (2) bekezdésében előírt eljárásnak megfelelően.

80

Végezetül a jelen keresettel érintett második jogi aktust, azaz a 151/2012 végrehajtási rendeletet a 314/2004 rendelet 11. cikkének b) pontja alapján fogadták el (lásd a fenti 4. pontot). Ami a 314/2004 rendeletet illeti, azt az EK 60. cikk és az EK 301. cikk alapján fogadták el. Ezeket a cikkeket a Lisszaboni Szerződés módosította, és így azok az EUMSZ 75. cikké és az EUMSZ 215. cikké váltak.

81

A felperesek szerint a megtámadott jogi aktusok kiterjesztik a Zimbabwéval szemben elfogadott korlátozó intézkedések hatályát, amennyiben már nemcsak azokra a természetes és jogi személyekre vonatkoznak, akikkel vagy amelyekkel szemben azt róják fel, hogy a kormány tagjai, illetve hogy ezen utóbbiakkal kapcsolatban állnak, hanem olyan személyekre is, akiket nem vádolnak azzal, hogy kapcsolatban állnak a kormánnyal, ugyanakkor akikkel szemben azt hozzák fel, hogy Zimbabwéban az emberi jogokat, a demokráciát és a jogállamiságot veszélyeztető tevékenységeket folytattak. Ily módon a személyek ezen utóbbi kategóriájával szemben nem rónak fel a zimbabwei vezetőkkel fennálló semmiféle kapcsolatot. A megtámadott intézkedésekkel érintett személyek körébe sokakat súlyos bűncselekményekkel és vétségekkel kapcsolatos, alá nem támasztott vádak alapján vettek fel. Nem hoztak fel semmiféle olyan bizonyítékot vagy körülményt, amelyek igazolnák a megtámadott jogi aktusokban szereplő ezen személyekre vonatkozó állításokat, és még csak pontos információval sem szolgáltak e tekintetben. Sok esetben a megtámadott intézkedésekben szereplő bűncselekményeket vagy vétségeket a vitatott jogi aktusok elfogadásakor Zimbabwéban hatalmon lévő nemzeti egységkormány megalakulása előtt követték el.

82

Először is, a megtámadott jogi aktusok elfogadása tekintetében, a megfelelő jogalap hiányára alapított jelen jogalap kontextusában irrelevánsként kell elutasítani a felperesek azon állításait, amelyek szerint – lényegében – az említett jogi aktusokkal bevezetett korlátozó intézkedésekkel érintett bizonyos személyekkel kapcsolatban említett ténykörülmények nem bizonyítottak, illetve kevéssé pontosak. Ezek az állítások ugyanis kizárólag vagy a megtámadott jogi aktusokat kibocsátó intézmények ténybeli tévedésének, vagy az említett jogi aktusok indokolása hiányának bizonyítása szempontjából relevánsak. Az ilyen hibák nem érintik a szóban forgó jogi aktusok elfogadását igazoló, megfelelő jogalap meglétét, a jelen jogalap tárgyát pedig egyedül ez a kérdés képezi. Nyilvánvaló, hogy még ha be is bizonyosodik, hogy – a felperesek állításával ellentétben – létezik ilyen jogalap, akkor is meg kellene vizsgálni egyrészről, hogy az említett jogi aktusokat kibocsátó intézmények nem követtek‑e el nyilvánvaló értékelési hibát, amikor úgy vélték, hogy a jelen ügy tényállása igazolja ennek a jogalapnak az e jogi aktusok elfogadása céljából történő alkalmazását, másrészről pedig hogy az említett intézmények e tekintetben elegendő indokolással szolgáltak‑e. Ezek a kérdések – adott esetben – kizárólag a második és a harmadik jogalap vizsgálatával összefüggésben lehetnek relevánsak.

83

Másodszor emlékeztetni kell arra egyfelől, hogy az első megtámadott jogi aktus (a 2012/97 határozat) lényegében meghosszabbította a 2011/101 határozat érvényességi idejét, és felváltotta ezen utóbbi határozatnak azt a mellékletét, amely az általa bevezetett korlátozó intézkedésekkel érintett személyek és szervezetek nevét tartalmazta, másfelől pedig, hogy a második megtámadott jogi aktus (a 151/2012 végrehajtási rendelet) a 314/2004 rendelet azon III. mellékletének a helyébe lépett, amely a pénzeszközöknek és gazdasági erőforrásoknak az e rendelettel bevezetett befagyasztásával érintett személyek és szervezetek nevét tartalmazta, és végezetül, hogy a harmadik megtámadott jogi aktus (a 2012/124 végrehajtási határozat) módosította a 2011/101 határozatnak a 2012/97 határozattal felváltott mellékletében szereplő, a hatvanadik felperesre, Cephas George Msipára vonatkozó bejegyzést. Más szóval, mindhárom esetben egy korábbi jogi aktust módosító jogi aktusról van szó.

84

E tekintetben megjegyzendő, hogy a felperesek által a fenti 81. pontban összefoglalt érvelésükben hivatkozott, az „olyan természetes és jogi személyhez tartozik, akinek vagy amelynek a tevékenysége súlyosan veszélyezteti a demokráciát, az emberi jogok tiszteletben tartását és a jogállamiságot Zimbabwéban” kifejezés csupán a 2011/101 határozat szövegében szerepel (lásd a fenti 7. és 8. pontot). Ezzel szemben – a fenti 4. pontban megállapítottaknak megfelelően – a pénzeszközök és gazdasági erőforrások 314/2004 rendelettel bevezetett befagyasztása, a rendelet 6. cikkének (1) bekezdése értelmében, csupán „a zimbabwei kormány egyes tagjainak és a[…] velük kapcsolatban álló minden természetes vagy jogi személynek, szervezetnek vagy szervnek az összes pénzeszközé[re] és gazdasági erőforrásá[ra] vonatkozik”.

85

Ebből következik, hogy a jelen jogalap különböző kérdéseket vet fel egyrészről a 2011/101 határozatot módosító első és harmadik megtámadott jogi aktust, másrészről pedig a 314/2004 rendeletet módosító második megtámadott jogi aktust illetően.

86

Az első esetben alapvetően az a kérdés merül fel, hogy a 2012/97 (és hasonlóképpen az általa módosított 2011/101) határozat jogalapjaként említett EU 29. cikk megfelelő jogalapot képez‑e az ezen utóbbi határozatban említett, „olyan természetes és jogi személy[ekkel]” szembeni elfogadásának igazolására, „aki[k]nek vagy amely[ek]nek a tevékenysége súlyosan veszélyezteti a demokráciát, az emberi jogok tiszteletben tartását és a jogállamiságot Zimbabwéban”. E tekintetben megjegyzendő, hogy az e kérdésre adandó nemleges válaszból logikusan az következne, hogy a fent említett kategóriába tartozó személyeket illetően a 2011/101 határozat sem rendelkezik jogszerű jogalappal. Azt a következtetést kell tehát levonni, hogy a felperesek a jelen jogalappal – hallgatólagosan ugyan, de egyértelműen – felhoznak egy, a 2011/101 határozattal szembeni jogellenességi kifogást is. Az EUMSZ 277. cikkből következik, hogy a felperesek még akkor is jogosultak ilyen kifogást felhozni, ha ezen utóbbi határozat megsemmisítését is kérhették volna, azonban ezt elmulasztották (lásd ebben az értelemben, és analógia útján a Bíróság C-11/00. sz., Bizottság kontra EKB ügyben 2003. július 10-én hozott ítéletének [EBHT 2003., I-7147. o.] 74–78. pontját; a C-442/04. sz., Spanyolország kontra Tanács ügyben 2008. május 15-én hozott ítéletének [EBHT 2008., I-3517. o.] 22. pontját, valamint a C-91/05. sz., Bizottság kontra Tanács ügyben 2008. május 20-án hozott ítéletének [EBHT 2008., I-3651. o.] 29–34. pontját).

87

A második esetben – azaz a 151/2012 végrehajtási rendelet esetében – az a kérdés merül fel, hogy létezik‑e olyan jogalap, amely igazolja a 314/2004 rendelet azzal a céllal történő módosítását, hogy a 2011/101 határozatnak a 2012/97 határozattal módosított mellékletébe felvett személyek vagy szervezetek nevét azon az alapon vegye fel annak III. mellékletébe – amely azon személyek és szervezetek nevét tartalmazza, akiknek és amelyeknek a pénzeszközeit és gazdasági erőforrásait be kell fagyasztani –, hogy Zimbabwében a demokráciát, az emberi jogok tiszteletben tartását és a jogállamiságot súlyosan veszélyeztető tevékenységet folytattak, holott a 314/2004 rendelet 6. cikkének (1) bekezdése kizárólag a zimbabwei kormány tagjai és a velük kapcsolatban álló természetes vagy jogi személyek, szervezetek vagy szervek összes pénzeszközének és gazdasági erőforrásának befagyasztását írja elő.

88

Ennélfogva ezt a két kérdést egymás után kell megvizsgálni.

89

A felperesek három, szorosan összefüggő érvet terjesztenek elő, amelyeket csak akként lehet érteni, hogy azok a Tanácsnak a 2011/101 és a 2012/97 határozat EU 29. cikk alapján történő, Zimbabwében a demokráciát, az emberi jogok tiszteletben tartását és a jogállamiságot súlyosan veszélyeztető tevékenységet folytató személyekkel szembeni elfogadására irányuló hatáskörét kérdőjelezik meg.

90

Elsősorban azzal érvelnek, hogy jóllehet a demokrácia, a jogállamiság és az emberi jogok támogatása (valamint a terrorizmus elleni küzdelem) a közös kül‑ és biztonságpolitika (KKBP) jogos célkitűzései, a Tanács és a Bizottság nem rendelkezik hatáskörrel arra, hogy büntető‑ vagy polgári jogi kérdésekben általánosságban jogalkotó tevékenységet végezzen. Ezeken a területeken hatáskörüket szigorúan korlátozza és meghatározza az EUMSZ 82–86. cikk, az EUSZ 40. cikkből pedig kitűnik, hogy nem is szabad túllépniük azt. Ily módon – a felperesek szerint – a határokon átnyúló súlyos bűnözés keretében elkövetett bűncselekmények meghatározására vonatkozóan az Unió elfogadhat ugyan minimumszabályokat, a nemzeti jogszabályokat pedig valamely uniós politika hatékony végrehajtásának garantálása céljából harmonizálhatja, sem a Tanács, sem a Bizottság nem rendelkezik hatáskörrel arra, hogy azzal a céllal alkalmazza a KKBP‑t, hogy magánszemélyekkel szemben pénzeszközök befagyasztására irányuló intézkedést vagy utazási tilalmat írjon elő kizárólag azon az alapon, hogy ők korábban állítólagosan bűncselekményekben vagy szabálysértésekben működtek közre.

91

Másodsorban, a felperesek álláspontja szerint, a korlátozó intézkedések hatálya alá vont személyek és a KKBP‑nek az Unió által valamely harmadik országgal szemben elérni kívánt jogos célkitűzései között egyértelmű és nyilvánvaló kapcsolatnak kell fennállnia. Márpedig semmiféle kapcsolat nem áll fenn a bűncselekmények vagy súlyos vétségek múltban való elkövetésével vádolt személyek és a KKBP akármelyik jogos célkitűzése között. Nem szolgáltak magyarázattal arra, hogy miként tehetné lehetővé bármely jogos célkitűzés megvalósítását a pénzeszközök befagyasztására irányuló intézkedés vagy az utazási tilalom e személyek tekintetében történő előírása, akikkel szemben nem róják fel, hogy a jelenlegi zimbabwei kormánnyal összefüggésbe hozhatók. Az ezen utóbbi kategóriába tartozó felperesek egyrészről nem terroristák, akik pénzeszközeiket és gazdasági erőforrásaikat a nemzetközi terrorista cselekmények előmozdítására használhatnák, másrészről pedig nem is olyan személyek, akik a zimbabwei kormány által végrehajtott bármely politika tekintetében felelősséggel vagy ellenőrzési jogkörrel rendelkeznek.

92

Harmadsorban a korlátozó intézkedések elfogadása során a Tanács köteles kifejteni, hogy ezek az intézkedések mennyiben alkalmasak valamely jogos célkitűzés elérésére és mennyiben arányosak azzal. Márpedig a jelen ügyben semmiféle külpolitikai jellegű megalapozott igazolással nem szolgáltak a korlátozó intézkedéseknek az államisággal nem rendelkező azon zimbabwei entitásokkal szembeni előírására, akik korábban állítólag bűncselekményeket vagy súlyos vétségeket követtek el. Azt sem fejtették ki, hogy mennyiben képezné a KKBP bármely jogos célkitűzése elérésének alkalmas és arányos módját a pénzeszközök befagyasztására irányuló intézkedés vagy utazási tilalom azon személyek tekintetében történő alkalmazása, akik a megtámadott jogi aktusok elfogadásának időpontjában Zimbabwéban hatalmon lévő nemzeti egységkormány által folytatott politikát illetően semmiféle felelősséggel nem rendelkeztek, és nem is gyakoroltak befolyást arra.

93

Meg kell állapítani, hogy az EUSZ 21. cikk és az EUSZ 29. cikk – amelyek szövegét a fenti 78., illetve 76. pont idézi fel – együttes értelmezéséből kitűnik, hogy a demokráciának, a jogállamiságnak, az emberi jogok és alapvető szabadságok egyetemes és oszthatatlan voltának a világ többi részén – következésképpen Zimbabwéban – történő előmozdítására irányuló intézkedések elfogadása képezheti az EUSZ 29. cikken alapuló határozat tárgyát (lásd ebben az értelemben a Törvényszéknek a T‑200/11. sz., Al Matri kontra Tanács ügyben 2013. május 28‑án hozott ítéletének 46. pontját). A felperesek ugyanis a fentiekben összefoglalt érvelésükben nem általánosságban vitatják ezt a következtetést, hanem mindössze azzal érvelnek, hogy a jelen ügyben szóban forgókhoz hasonló, a személyekkel vagy szervezetekkel szemben – pusztán állítólagos bűncselekmény‑ vagy szabálysértés‑jellegű tevékenységeik alapján – elfogadott korlátozó intézkedések nem tartoznak az EUSZ 29. cikk alapján elfogadható intézkedések körébe. A felperesek véleménye szerint továbbá az ilyen cselekmények legfeljebb is az EUMSZ 82–EUMSZ 86. cikkben szereplő, a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködéssel kapcsolatos rendelkezések alapján elfogadott intézkedések hatálya alá tartozhatnak.

94

A felperesek ezen érvei azonban figyelmen kívül hagyják azt a kontextust, amelybe a Zimbabwében a demokráciát, az emberi jogok tiszteletben tartását és a jogállamiságot súlyosan veszélyeztető, azon személyekkel szemben felrótt tevékenységek illeszkednek, akiknek nevét felvették a 2011/101 határozat I. mellékletében szereplő jegyzékbe. Ennélfogva fel kell idézni ezt a kontextust, amint az a 2011/101 határozat és az azt megelőző jogi aktusok preambulumbekezdéseiből kitűnik.

95

Ily módon a 2002/145 közös álláspont – azaz a Zimbabwe tekintetében elfogadott első közös álláspont (lásd a fenti 1. pontot) – (1) preambulumbekezdése kimondja:

„2002. január 28‑án a Tanács kifejezte a zimbabwei helyzettel – különösen az erőszak mostanában tapasztalható fokozódásával, a politikai ellenzékkel szemben alkalmazott megfélemlítéssel, valamint a független sajtóval szembeni zaklatással – kapcsolatos mély aggodalmát. Megállapította, hogy a zimbabwei kormány semmiféle konkrét intézkedést nem tett a helyzet javítására, ahogyan pedig arra a 2001. decemberi, laekeni Európai Tanács felszólította. [nem hivatalos fordítás]”

96

A 2002/145 közös álláspontot módosította és meghosszabbította a 2003/115 közös álláspont. Ezen utóbbi (2) preambulumbekezdésének szövege a következő:

„A zimbabwei helyzet tovább romlott, és az országban továbbra is súlyosan sértik az emberi jogokat, valamint a véleménynyilvánítás, az egyesülés és a békés gyülekezés szabadságát. [nem hivatalos fordítás]”

97

A 2002/145 közös álláspontot hatályon kívül helyező és annak helyébe lépő 2004/161 közös álláspont a (6) preambulumbekezdésében szintén „a Zimbabwében tapasztalható emberi jogi helyzet folyamatos romlására” hivatkozik, amely igazolja az Unió által az ezen országgal szemben elfogadott korlátozó intézkedések további tizenkét hónapos időszakra történő megújítását. Ugyanezen közös álláspont (7) preambulumbekezdése szerint „[e] korlátozó intézkedések célja, hogy a célszemélyeket arra ösztönözze, hogy elutasítsák az emberi jogok, a szólásszabadság és a felelős kormányzás sérelméhez vezető politikákat”.

98

A Tanács láthatóan úgy vélte, hogy a zimbabwei helyzet nem javult, mivel – a fenti 3. pontban megállapítottaknak megfelelően – ezt követően „tekintettel a zimbabwei helyzetre” 2009. február 20‑ig meghosszabbította a 2004/161 közös álláspont érvényességi idejét, amint arra az érvényességi időket meghosszabbító különböző közös álláspontok sztereotip módon rámutatnak.

99

2008‑ban választásokat tartottak Zimbabwéban. Amint arra a Tanács emlékeztet, az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője 2008. június 22‑i nyilatkozatában „a zimbabwei hatóságok által néhány hete folytatott elfogadhatatlan, az erőszakra, az obstrukcióra és a megfélemlítésre irányuló módszeres hadjáratra” hivatkozott, továbbá úgy vélte, hogy „[e] feltételek között a választások valójában a demokrácia megcsúfolásává váltak”.

100

Amint arra emellett a Tanács emlékeztet – anélkül, hogy a felperesek vitatnák – a hatalmon lévő zimbabwei párt, azaz a ZANU‑PF, valamint az ellenzék közötti politikai megegyezés céljából 2008. szeptember 15‑én általános politikai megállapodást (Global Political Agreement, a továbbiakban: GPA) írtak alá, amely előírta – többek között – egy olyan új nemzeti egységkormány kinevezését, amely a ZANU‑PF által javasolt, az e kormány kinevezése előtt is már hatalmon lévő tagok mellett az ellenzék által javasolt tagokból fog állni. Zimbabwe elnöke továbbra is Robert Mugabe maradt. Ez a kormány végül 2009. február 9‑én alakult meg, a Tanács szerint azonban az azt követő éveket a ZANU‑PF és az ellenzéki pártok között a hatalomért folytatott harc jellemezte. Ebben a harcban Robert Mugabe élvezte továbbra is az ország hadseregét, hírszerző szolgálatait, rendőrségét és a büntetés‑végrehajtási szervezetét magában foglaló zimbabwei biztonsági apparátus támogatását. Az ezen apparátust koordináló szerv, a Joint Operations Command (közös műveleti parancsnokság) volt nagy részben felelős a 2008‑as választások során tapasztalható erőszakért, azok az emberek pedig, akik 2008‑ban ebbe a szervbe tartoztak, továbbra is betöltik pozíciójukat.

101

A Zimbabwéval szembeni korlátozó intézkedések megújításáról szóló, 2009. január 26‑i 2009/68/KKBP tanácsi közös álláspont (HL L 23., 43. o.) egy további évvel, 2010. február 20‑ig meghosszabbította a 2004/161 közös álláspont érvényességi idejét. A 2009/68 közös álláspont (3) preambulumbekezdése jelzi, hogy az érvényességi idő meghosszabbítására „a zimbabwei helyzetre, különösen a zimbabwei hatóságok által szervezett és elkövetett erőszakos cselekményekre, valamint a 2008. szeptember 15‑én aláírt politikai megállapodás végrehajtásának folyamatos megakadályozására” tekintettel került sor. A 2004/161 közös álláspont érvényességi idejét 2011. február 20‑ig meghosszabbító 2010/92 határozat (3) preambulumbekezdése ugyanígy arra hivatkozott, hogy „nem történt előrehaladás” a GPA „végrehajtása terén”.

102

Ebben a kontextusban kell elhelyezni a 2011/101 határozat 4. és 5. cikkében (lásd a fenti 7. és 8. pontot) szereplő, azon személyekre történő hivatkozást, „akik olyan tevékenységet folytatnak, amely súlyosan veszélyezteti a demokráciát, az emberi jogok tiszteletben tartását és a jogállamiságot Zimbabwéban”. Ebből kitűnik, hogy ez a hivatkozás nem bármely olyan bűncselekményre vagy szabálysértésre utal, amely a rendes büntetőjog vagy akár a polgári jog hatálya alá tartozhat. Minden bizonnyal azon személyek cselekményeire vonatkozik, akik olyan cselekményeket követtek el, amelyek eredményeként a Tanács a zimbabwei vezetőknek felrótta „az erőszak […] fokozódásá[t]”, „a politikai ellenzékkel szemben alkalmazott megfélemlítés[t], valamint a független sajtóval szembeni zaklatás[t]” (lásd a fenti 95. pontot), az országban „az emberi jogok[nak], valamint a véleménynyilvánítás, az egyesülés és a békés gyülekezés szabadságá[nak súlyos megsértését]” (lásd a fenti 96. pontot), illetve „a zimbabwei hatóságok által [...] folytatott [...] az erőszakra, az obstrukcióra és a megfélemlítésre irányuló módszeres hadjárat[ot]” (lásd a fenti 99. pontot).

103

Ezeket a megfontolásokat megerősíti a 2011/101 határozat 4. és 5. cikkének a szövege. Jóllehet ugyanis nyilvánvaló, hogy a bűncselekmények, illetve szabálysértések súlyosan veszélyeztethetik az e cselekmények sértettjeinek jogait, nehezen képzelhető el, hogy az e cselekményekben közvetlenül közreműködő személyek és az érintett ország vezetőinek – legalábbis – egy része közötti összejátszás hiányában ezek magát a demokráciát, vagy a jogállamiságot veszélyeztethetnék.

104

Azt is meg kell állapítani, hogy a GPA és az ún. nemzeti egységkormány megalakítása nem eredményezte a fentiekben összefoglalt vádakkal (lásd még e tekintetben a lenti 109. pontot) érintett zimbabwei vezetők hatalomból való teljes mértékű elmozdítását. Legfeljebb a hatalomnak az ugyanezen vezetők és a korábbi ellenzéki pártok közötti megosztásához vezettek.

105

E feltételek mellett a Törvényszék úgy véli, hogy az EUSZ 29. cikk megfelelő jogalapot képez a 2011/101 és a 2012/97 határozatokhoz hasonló határozatoknak a fenti 102. pontban említett személyek tekintetében történő elfogadásához. A felperesek érvelésével ellentétben, az ebben a két határozatban szereplő korlátozó intézkedéseket nem a bármiféle bűncselekményekben vagy szabálysértésekben való állítólagos közreműködésük, hanem azon állítólagos cselekményeik miatt írták elő ezekkel a személyekkel szemben, amely cselekmények – amellett, hogy egyúttal igen valószínűen a büntetőjog, vagy legalábbis a polgári jog hatálya alá tartoznak – a zimbabwei nép megfélemlítésére és alapvető jogaik módszeres megsértésére irányuló, a Tanács által az ezen ország vezetőinek felrótt stratégiába illeszkednek. Éppen ez az utolsó indok az, ami miatt jogszerűen tartozhattak a fent említett két határozathoz hasonló, az EUSZ 29. cikk alapján meghozott valamely intézkedés hatálya alá azok a személyek, akikkel szemben ezeket a cselekményeket felrótták.

106

Továbbá éppen emiatt áll fenn a fenti 91. pontban összefoglalt érvelésükben a felperesek által hivatkozotthoz hasonló kapcsolat e személyek cselekményei és a KKBP‑nek az EUSZ 21. cikkben felsorolt jogos célkitűzései között. Tekintettel a 2011/101 határozattal megújított, szóban forgó korlátozó intézkedések célkitűzésére (lásd a fenti 97. pontot), az ezen intézkedések hatálya alá tartozó személyek körébe teljes mértékben ésszerű volt nemcsak a zimbabwei vezetőket, hanem az olyan erőszakot és megfélemlítést állítólagosan elkövető személyeket is felvenni, amelyért – a Tanács szerint – a zimbabwei vezetőknek kellett vállalniuk a politikai felelősséget. Függetlenül ugyanis az állítólagos erőszakban feltételezetten közreműködő személyekkel szemben alkalmazható bármely büntetőjogi – vagy akár polgári jogi – intézkedéstől, jogszerű volt és megfelelt a KKBP célkitűzéseinek olyan intézkedések magállapítása, amelyek ezeket a személyeket is arra ösztönzik, hogy „elutasítsák az emberi jogok, a szólásszabadság és a felelős kormányzás sérelméhez vezető politikákat”, ami az ő esetükben azt jelentené, hogy a jövőben tartózkodniuk kell minden hasonló cselekménytől.

107

A felpereseknek a fenti 92. pontban összefoglalt érvelését illetően meg kell állapítani, hogy az valójában nem a megtámadott jogi aktusok jogalapjára vonatkozik, hanem az említett jogi aktusok indokolásának hiányát veti fel. Még e megfontolás figyelmen kívül hagyása mellett is elegendő megállapítani, hogy – amint az a szóban forgó korlátozó intézkedéseket előíró és meghosszabbító különböző jogi aktusok alapjául szolgáló, a fenti 95–101. pontban felidézett megfontolásokból kitűnik, és amint azt a Törvényszék a későbbiekben a harmadik jogalap elemzésének keretében kifejti – a Tanács megfelelően kifejtette azokat az okokat, amelyek eredményeként az említett intézkedések hatálya alá tartozó személyek körébe felvette a jelen jogalapban említett személyeket.

108

A felperesek emellett azzal érvelnek, hogy a vitatott korlátozó intézkedések mindenesetre nem alkalmasak bármely jogos célkitűzés arányos módon való elérésére. E tekintetben öt érvet terjesztenek elő. Először is, jóllehet ezen intézkedések a jelenlegi kormány tagjaira irányulnak, teljes egészében a Zimbabwe előző kormányával, és nem a GPA alkalmazását követően hatalomra kerülő kormánnyal kapcsolatos kérdésekre összpontosítanak. Ezen utóbbi kormányt (az ún. nemzeti egységkormányt) ráadásul az azzal párbeszédet kezdő Unió támogatja. Másodszor, a felpereseknek felrótt bűncselekmények és vétségek számos esetben a nemzeti egységkormány megalakulását megelőző időszakhoz kapcsolódnak. Harmadszor, a pénzeszközök befagyasztására irányuló intézkedésnek vagy az utazási tilalomnak a kormánnyal kapcsolatban nem álló, illetve a kormány által végrehajtott politikákban közre nem működő, és azokat nem is ellenőrző magánszemélyekkel szembeni előírása semmiféleképpen nem járulhat hozzá a KKBP egyik jogos célkitűzéséhez sem. Negyedszer, az Egyesült Királyság – amely javasolta, hogy vegyenek fel magánszemélyeket a szóban forgó korlátozó intézkedésekkel érintett személyek jegyzékébe – a szélsőségesekre gyakorolt nyomás fenntartására irányuló stratégiát alkalmaz. Márpedig ez nem a KKBP hivatalos célkitűzése, és nem is igazolhatta a korlátozó intézkedéseknek az államtól független azon zimbabwei szereplőkre való kiterjesztését, akik korábban állítólag bűncselekményekben működtek közre. Ötödször, még ha a megtámadott intézkedések alkalmasak is, attól még – az ötödik jogalap keretében kifejtett okok miatt – aránytalanok.

109

Ezen öt érv közül az utolsó mindössze az alábbi 285–302. pontban megvizsgált ötödik jogalap alátámasztására a felperesek által előterjesztett érvelésre utal vissza. A többi négy érvet illetően nyilvánvaló, hogy a felperesek abból az előfeltevésből indulnak ki, hogy a GPA‑ban előírt ún. nemzeti egységkormány megalakulása valamennyi zimbabwei vezető lecserélését eredményezte. Márpedig, a fenti 100. pontban megállapítottaknak megfelelően, nem ez volt a helyzet. Bár egyértelmű, hogy a nemzeti egységkormányban szerepet kaptak az ellenzék képviselői is, abban a ZANU‑PF‑nek, azaz annak a pártnak a képviselői is helyet foglaltak, amely akkor volt hatalmon, amikor a Zimbabwéval kapcsolatos különböző közös álláspontokban és határozatokban a Tanács által felhozott és fentebb felidézett erőszakos eseményekre, megfélemlítésre és az alapvető jogok megsértésére sor került. Amint az ugyanis a Tanácsnak az egyik pervezető intézkedés keretében a Törvényszék által feltett egyik kérdésre adott válaszából kitűnik, a nemzeti egységkormánynak a ZANU‑PF által javasolt tagjai lényegében már a korábbi kormánynak is tagjai voltak. Ezen túlmenően Zimbabwe elnöke, Robert Mugabe továbbra is ellátta funkcióit.

110

E feltételek között – ellentétben azzal, amit a felperesek vélni tűnnek – a nemzeti egységkormány GPA‑nak megfelelő megalakulását követően nem lehetett szó a zimbabwei vezetők gyökeres és teljes lecseréléséről. Ily módon a Tanács – még e kormány megalakulása után is – jogosult volt az EUSZ 29. cikk alapján olyan határozatot elfogadni, amely korlátozó intézkedéseket írt elő mind Zimbabwe olyan jelenlegi vezetőivel szemben, akik korábban ezen ország vezetői közé tartoztak, illetve a velük kapcsolatban álló személyekkel szemben, mind pedig a korábban Zimbabwében a demokráciát, az emberi jogok tiszteletben tartását és a jogállamiságot súlyosan veszélyeztető tevékenységet folytató személyekkel szemben. Annál inkább igaz ez akkor, amikor – amint az a 2009/68 közös álláspont és a 2010/92 határozat fenti 101. pontban felidézett preambulumbekezdéseiből kitűnik – a Tanács úgy vélte, hogy a GPA végrehajtását „folyamatos[an] megakadályoz[ták]”, valamint hogy azt az „előrehaladás [hiánya]” jellemezte.

111

Ami ezenfelül még konkrétabban az Egyesült Királyság állítólagosan eltérő stratégiájára utaló negyedik érvet illeti, ez az érv e tagállam egyik parlamenti bizottságának egy jelentésén alapul, amelyet a felperesek mellékletként csatoltak a keresetlevelükhöz. E tekintetben elegendő megállapítani – amint azt lényegében a Tanács hangsúlyozza –, hogy a megtámadott jogi aktusok jogszerűségét az azokban kifejtett indokok alapján, nem pedig az Egyesült Királyság Kormányának azon állítólagos megfontolásai alapján kell értékelni, amelyek eredményeként kifejezte az említett jogi aktusokkal való egyetértését. Ez annál inkább igaz, mert – amint azt a Tanács szintén hangsúlyozza – ezeket a jogi aktusokat nyilvánvalóan nem egyedül az Egyesült Királyság fogadta el, hanem a tagállamoknak a Tanács keretében ülésező valamennyi képviselője.

112

Tekintettel a fenti megfontolások összességére, azt a következtetést kell levonni, hogy az EUSZ 29. cikk megfelelő jogalapot képezett a 2012/97 határozat elfogadásához, csakúgy egyébként, mint az e határozat által módosított 2011/101 határozat elfogadásához. A 2012/124 végrehajtási határozatot egyebekben szintén megfelelő jogalap – a jelen esetben a 2011/101 határozat 6. cikkének (1) bekezdése – alapján fogadták el.

113

A fentiekben megállapítottaknak megfelelően (lásd a fenti 80. pontot), a Bizottság a 151/2012 végrehajtási rendeletet a 314/2004 rendelet 11. cikkének b) pontja alapján fogadta el.

114

Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a szóban forgó rendelkezés szövege (lásd a fenti 4. pontot) „a 2004/161 közös álláspont mellékletére tekintettel meghozott határozatokra” vonatkozik. Márpedig – a fenti 6. pontban megállapítottaknak megfelelően – a 2004/161 közös álláspontot hatályon kívül helyezte a 2011/101 határozat.

115

Persze helyénvalóbb lett volna, ha a 314/2004 rendelet 11. cikke b) pontjának szövegét akként teszik naprakésszé, hogy a hatályon kívül helyezett 2004/161 közös álláspontra való hivatkozást az annak helyébe lépő 2011/101 határozatra való hivatkozással váltják fel. Még egy ehhez hasonló naprakésszé tétel hiányában is nyilvánvaló azonban, hogy a szóban forgó rendelkezést oly módon kell értelmezni, hogy az a valamely intézkedéssel kapcsolatos bármely határozatra, a jelen esetben a 2011/101 határozatra is vonatkozik, amely a 2004/161 közös álláspont hatályon kívül helyezését követően annak helyébe lépett, és lényegében azzal azonos rendelkezéseket tartalmaz.

116

A szóban forgó két intézkedés rendelkezéseinek összehasonlító vizsgálata ugyanis rámutat arra, hogy a 2011/101 határozat 1–5. cikke – néhány másodlagos, szórványos módosítás kivételével – megegyezik a 2004/161 közös álláspont megfelelő cikkeinek a közös álláspont hatályon kívül helyezésének időpontjában hatályos szövegével. A 2011/101 határozat 6. cikkének (1) bekezdése átveszi a 2004/161 közös álláspont 6. cikkének szövegét, de a bevezetett korlátozó intézkedésekkel érintett személyek védelemhez való jogának biztosítására irányuló két újabb bekezdést is tartalmaz. Egy új, a 2011/101 határozat mellékletével kapcsolatos pontosításokat tartalmazó 7. cikket illesztettek – láthatóan az indokolási kötelezettség tiszteletben tartásának garantálása céljából – e határozat 6. cikke és a 2004/161 közös álláspont 7. cikkének szövegével megegyező 8. cikke közé. A 2011/101 határozat 9. cikke a 2004/161 közös álláspontot hatályon kívül helyező egyetlen mondatból áll, míg a 2011/101 határozat utolsó cikke (10. cikk) lényegében a 2004/161 közös álláspont 9. cikkének felel meg. A 2011/101 határozat nem tartalmaz a 2004/161 közös álláspont 10. cikkéhez hasonló cikket, ezen utóbbi viszont mindössze a szóban forgó közös álláspontnak a Hivatalos Lapban való közzétételét írja elő. A 2011/101 határozat szövegében az ehhez hasonló rendelkezés hiánya minden bizonnyal annak tudható be, hogy annak a Hivatalos Lapban való közzétételét közvetlenül előírja az EUMSZ 297. cikk (2) bekezdésének második albekezdése.

117

A 314/2004 rendelet 11. cikke b) pontjának akként történő értelmezését, hogy az a 2011/101 határozat melléklete vonatkozásában meghozott határozatokra is vonatkozik, megerősíti ezen utóbbi határozat (5) preambulumbekezdése, amelyet – és erre emlékeztetni kell – a Tanács fogadott el, amely ugyanaz az intézmény, amely a 314/2004 rendeletet is kibocsátotta. Ez a preambulumbekezdés kimondja, hogy „[a 2011/101 határozatra vonatkozó] uniós végrehajtási intézkedéseket a […] 314/2004 […] rendelet tartalmazza”.

118

Meg kell tehát állapítani, hogy a 314/2004 rendelet 11. cikkének b) pontja megfelelő jogalapot képez a 151/2012 rendelethez hasonló valamely végrehajtási rendeletnek a 2011/101 határozat I. mellékletét módosító határozat alapján történő elfogadásához. Ezután a fenti 87. pontban említett kérdést, azaz azt kell megvizsgálni, hogy egy ehhez hasonló módosítás járhat‑e azzal a hatással, hogy a 314/2004 rendeletben előírt korlátozó intézkedések hatálya alá vonja azokat a személyeket, akikkel szemben azt róják fel, hogy Zimbabwében a demokráciát, az emberi jogok tiszteletben tartását és a jogállamiságot súlyosan veszélyeztető tevékenységet folytattak, holott a 314/2004 rendelet 6. cikkének (1) bekezdése kizárólag a zimbabwei kormány tagjai és a velük kapcsolatban álló természetes vagy jogi személyek, szervezetek vagy szervek összes pénzeszközének és gazdasági erőforrásának befagyasztását írja elő.

119

Emlékeztetni kell arra, hogy a 314/2004 rendeletet az EK 60. cikk és az EK 301. cikk alapján fogadták el. A felperesek a Bíróság azon ítélkezési gyakorlatát idézik fel, amely szerint ahhoz, hogy a természetes személyekkel szembeni intézkedéseket az EK 60. cikk és EK 301. cikk alapján harmadik országokat érintő korlátozó intézkedésekként el lehessen fogadni, azoknak kizárólag az említett országok vezetőire és az e vezetőkkel kapcsolatban álló személyekre szabad irányulniuk (a Bíróság C‑402/05. P. és C-415/05. P. sz., Kadi és Al Barakaat International Foundation kontra Tanács és Bizottság egyesített ügyekben 2008. szeptember 3-án hozott ítéletének [EBHT 2008., I-6351. o.] 166. pontja, valamint a C‑376/10. P. sz., Tay Za kontra Tanács ügyben 2012. március 13‑án hozott ítéletének 63. pontja).

120

A felperesek hozzáfűzik, hogy a Bizottság a 314/2004 rendelet módosításáról szóló tanácsi rendeletre irányuló, 2009. július 29‑i javaslatában (COM(2009) 395 végleges) kifejezetten elismerte, hogy az EK 60. cikk és az EK 301. cikk nem elegendő korlátozó intézkedéseknek a kormánnyal kapcsolatban nem álló személyekkel szembeni előírásához, valamint hogy a 314/2004 rendeletet módosítani kell a korlátozó intézkedéseknek az olyan személyekkel és szervezetekkel szembeni előírásához, akiknek nem rótták fel, hogy a zimbabwei kormány tagjai vagy hogy azokkal kapcsolatban állnak. Ezt a javaslatot azonban soha nem fogadták el, a 314/2004 rendelettel bevezetett korlátozó intézkedések pedig továbbra is az EK 60. cikken és az EK 301. cikken alapulnak.

121

A Tanács válasza szerint a 2011/101 határozatot a Lisszaboni Szerződés hatálybalépését követően fogadták el, és immár az EUMSZ 215. cikk (2) bekezdése alapján el lehet fogadni korlátozó intézkedéseket a valamely harmadik ország hatalmon lévő politikai rendszerével kapcsolatban nem álló természetes vagy jogi személyekkel, csoportokkal, vagy nem állami, illetve államisággal nem rendelkező entitásokkal szemben. A Lisszaboni Szerződés hatálybalépése képezte fejlődés azt jelenti, hogy a Bizottságnak a felperesek által hivatkozott javaslatát meghaladták az események. Érvelésében a Bizottság is az EUMSZ 215. cikk (2) bekezdésére hivatkozik, és azzal érvel, hogy ez a rendelkezés megfelelő jogalapot képez korlátozó intézkedéseknek a harmadik országok vezetőitől, illetve az e vezetőkkel kapcsolatban állóktól eltérő személyekkel vagy szervezetekkel szembeni előírásához.

122

Igaz ugyan, hogy – amint azt a Bíróság a C‑130/10. sz., Parlament kontra Tanács ügyben 2012. július 19‑én hozott ítéletében (51. pont) megállapította – a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése után az elsődleges jogban végbement változásokat követően a tőkemozgásokra és a fizetési műveletekre vonatkozó korlátozó intézkedésekkel kapcsolatos EK 60. cikk, és az egy vagy több harmadik országgal fennálló gazdasági kapcsolatok részbeni vagy teljes megszakításával vagy korlátozásával kapcsolatos EK 301. cikk tartalmát az EUMSZ 215. cikk tükrözi. Amint azt a Bíróság szintén megerősítette, az EUMSZ 215. cikk (2) bekezdése lehetővé teszi a Tanácsnak, hogy egyes természetes és jogi személyekkel, csoportokkal vagy nem állami, illetve államisággal nem rendelkező entitásokkal szemben korlátozó intézkedéseket, azaz olyan intézkedéseket fogadjon el, amelyek esetében a Lisszaboni Szerződés hatálybalépését megelőzően az EK 308. cikket is fel kellett venni a jogalapok közé, ha címzettjeik semmiféle kapcsolatban nem álltak harmadik ország politikai rendszerével (a fent hivatkozott Parlament kontra Tanács ügyben hozott ítélet 53. pontja).

123

E megfontolások azonban pusztán annyit bizonyítanak, hogy a Tanács a Lisszaboni Szerződés hatálybalépését követően az EUMSZ 215. cikk (2) bekezdése képezte megfelelő jogalappal rendelkezett, amely lehetővé tette számára az azon zimbabwei természetes vagy jogi személyekkel szembeni korlátozó intézkedéseket előíró rendelet elfogadását, akik vagy amelyek nem állnak kapcsolatban e harmadik ország vezetőivel. Márpedig meg kell állapítani, hogy semmiféle ilyen jellegű rendeletet nem fogadtak el. A 314/2004 rendelet 6. cikkének (1) bekezdése továbbra is „a zimbabwei kormány [...] tagjai[ra] és a III. mellékletben felsorolt, velük kapcsolatban álló minden természetes vagy jogi személy[re], szervezet[re] vagy testület[re]” hivatkozik.

124

Egyebekben a 314/2004 rendelet 11. cikkének b) pontját az ugyanezen rendelet 6. cikke (1) bekezdése fent említett rendelkezésének megfelelő módon kell értelmezni, ekként pedig meg kell állapítani, hogy a Bizottság a 314/2004 rendelet III. mellékletét csak akkor módosíthatja végrehajtási rendelettel, ha vagy a zimbabwei kormány tagjainak, vagy velük kapcsolatban álló személyeknek minősültek azok a személyek, akiknek nevét fel kellett venni az említett mellékletbe.

125

Ennélfogva különösen azt a kérdést kell megvizsgálni, hogy minősülhetnek‑e a zimbabwei kormány tagjaival kapcsolatban álló személyek kategóriájába tartozónak a 2011/101 határozat I. mellékletébe azon az alapon felvett személyek, hogy Zimbabwében a demokráciát, az emberi jogok tiszteletben tartását és a jogállamiságot súlyosan veszélyeztető tevékenységet folytattak. Nyilvánvaló, hogy ha egy vagy több ilyen személy egyidejűleg a zimbabwei kormány tagja, semmi nem akadályozza meg nevüknek az e rendelet III. mellékletében szereplő jegyzékbe – a 314/2004 rendelet 11. cikkének b) pontja alapján elfogadott valamely végrehajtási rendelet értelmében – történő felvételét, mivel az e jegyzékbe való felvételük igazolásához elegendő az, hogy a kormány tagjai.

126

A Bíróságnak a fenti 119. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatában alkalmazott, a valamely harmadik ország vezetőivel „kapcsolatban álló” kifejezés jobb megértéséhez némileg pontosítani kell az ezen ítélkezési gyakorlat alapjául szolgáló ügyeket. A fenti 119. pontban hivatkozott, Kadi és Al Barakaat International Foundation kontra Tanács és Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet alapjául szolgáló ügyekben szóban forgó korlátozó intézkedéseket – amint a Bíróság azon ítélet 167. pontjában megállapította – a valamely harmadik ország politikai rendszerével fennálló bármiféle kapcsolat hiánya jellemezte. Konkrétan az afganisztáni Tálibán‑rendszer összeomlása után a közvetlenül Oszáma bin Láden, az al‑Kaida hálózat, valamint a velük kapcsolatban álló személyek és szervezetek ellen irányuló intézkedésekről volt szó.

127

A fenti 119. pontban hivatkozott, Tay Za kontra Tanács ügyben hozott ítélet alapjául szolgáló ügyben, a korlátozó intézkedések hatálya alá vont személy egy mianmari vállalkozás vezetőjének egyik családtagja volt. A Bíróság szerint nem kizárt, hogy bizonyos vállalkozások vezetőivel szemben az EK 60. cikk és az EK 301. cikk alapján elfogadott korlátozó intézkedéseket lehet alkalmazni, amennyiben bizonyított, hogy kapcsolatban állnak a Mianmari Államszövetség Köztársaságának vezetőivel, illetve hogy e vállalkozások tevékenységei e vezetőktől függnek (a fenti 119. pontban hivatkozott, Tay Za kontra Tanács ügyben hozott ítélet 55. pontja). A Bíróság azonban kizárta az ilyen intézkedéseknek a természetes személyekre való, pusztán az érintett harmadik ország vezetőivel kapcsolatban álló személyekkel meglévő családi kapcsolatuk miatti és személyes magatartásuktól független alkalmazását (a fenti 119. pontban hivatkozott, Tay Za kontra Tanács ügyben hozott ítélet 66. pontja).

128

E két ügy egyikét sem lehet azonban a jelen ügy körülményeihez hasonlítani. A fenti 119. pontban hivatkozott, Kadi és Al Barakaat International Foundation kontra Tanács és Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet alapjául szolgáló ügyekben fennálló helyzettől eltérően a jelen ügyben – a fenti 109. pontban kifejtett okok miatt – nem a Tanács által a vitatott korlátozó intézkedések elfogadásának indokolására felhozott erőszakos eseményeknek, megfélemlítéseknek, és a zimbabwei nép emberi jogai megsértésének bekövetkezésekor Zimbabwéban hatalmon lévő rendszer „összeomlásáról” van szó. A fenti 119. pontban hivatkozott, Tay Za kontra Tanács ügyben hozott ítélettel kapcsolatban elegendő megállapítani, hogy a jelen ügyben egyáltalán nem olyan személyekről van szó, akiket kizárólag amiatt vonnak korlátozó intézkedések hatálya alá, hogy valamely harmadik állam vezetőivel kapcsolatban álló személyek családtagjai.

129

Ebből következik, hogy a Bíróság fentiekben megvizsgált ítélkezési gyakorlata egyáltalán nem képezi akadályát annak, hogy a 314/2004 rendelet 6. cikke (1) bekezdésének értelmében vett, „a zimbabwei kormány tagjaival kapcsolatban álló” személyek kategóriájába tartozónak minősüljenek azok a személyek, akiknek a nevét azon az alapon vették fel a 2012/97 határozat I. mellékletébe, hogy tevékenységeik súlyosan veszélyeztették Zimbabwében a demokráciát, az emberi jogok tiszteletben tartását és a jogállamiságot. Tekintettel a fenti 105., 106., 109. és 110. pontban szereplő ténymegállapításokra és megfontolásokra, ráadásul ennek is kell minősülniük.

130

Más szóval, meg kell állapítani, hogy a Zimbabwéban tapasztalható – a fenti 95–104. pontban szereplő ténymegállapításokból kitűnő – sajátos körülmények között nem kell különbséget tenni a 2011/101 határozat 4. és 5. cikkében hivatkozott azon természetes személyek „akik olyan tevékenységet folytatnak, amely súlyosan veszélyezteti a demokráciát, az emberi jogok tiszteletben tartását és a jogállamiságot Zimbabwéban” és az e természetes személyekhez tartozó jogi személyek, szervezetek, vagy szervek, valamint a zimbabwei kormány tagjaival összefüggésbe hozható személyek és az ilyen személyekhez tartozó jogi személyek, szervezetek, vagy szervek között, mivel ők valójában a kapcsolatban álló ilyen személyek különös kategóriáját képezik.

131

Nem vitatott persze, hogy első ránézésre úgy tűnik, hogy a fentiekben hivatkozott két rendelkezés szövege a „valamint” és „egyéb […] személyek” kifejezések alkalmazásával egy ezzel ellentétes értelmű következtetés mellett szól. Tekintettel azonban a Zimbabwéval szembeni korlátozó intézkedések elfogadásához és azok – igencsak hosszú időszakra történő – meghosszabbításához vezető, a fenti 95–104. pontban körülírt előzményekre, nem fogadható el a 314/2004 rendelet 6. cikke (1) bekezdésének olyan értelmezése, amely arra engedne következtetni, hogy az e rendeletben előírt korlátozó intézkedéseket nem lehet előírni a fenti 129. pontban említett személyekkel szemben.

132

Ellentmondásos lenne ugyanis elfogadni azt, hogy a 314/2004 rendeletben előírt korlátozó intézkedéseket el lehet fogadni a zimbabwei vezetők családtagjaival szemben (lásd ebben az értelemben a fenti 119. pontban hivatkozott, Tay Za kontra Tanács ügyben hozott ítélet 63. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot) pusztán azon az alapon, hogy ők ezekkel a vezetőkkel kapcsolatban állnak, anélkül hogy velük szemben a demokráciát, az emberi jogok tiszteletben tartását és a jogállamiságot veszélyeztető konkrét magatartást kellene felróni, ugyanakkor pedig kizárni ilyen intézkedések olyan személyekkel szembeni elfogadását, akik az erőszakra, a megfélemlítésre és az emberi jogok megsértésére irányuló politika végrehajtásának valódi eszközei voltak, amint azt e vezetőkkel szemben az Unió felrója. Ezen utóbbi személyek esetében ugyanis még inkább igazolt, hogy a zimbabwei vezetőkkel „kapcsolatban álló személynek” minősüljenek, mint az említett vezetők családtagjainak esetében.

133

Ebből következik, hogy a 314/2004 rendelet 11. cikkének b) pontja megfelelő jogalapot képezett a 151/2012 végrehajtási rendeletnek az azzal érintett valamennyi személlyel szemben történő elfogadására.

134

A fenti megfontolások összességét megerősíti a keresetlevél 33. oldalának alján szereplő lábjegyzetben felsorolt felperesek nevének a 2011/101 határozat – 2012/97 határozattal módosított – I. mellékletébe történő felvételével összefüggésben szolgáltatott indokok vizsgálata. E tekintetben meg kell állapítani, hogy – amint azt a Tanács helyesen hangsúlyozza – az érintett felperesek többsége olyan pozíciókat töltött be, amelyek alapján zimbabwei vezetőknek vagy velük kapcsolatban álló személyeknek minősülhetnek, és amelyek – már csak ezen okból kifolyólag is – igazolhatják az említett mellékletbe való felvételüket. Ezen észrevételtől függetlenül azonban meg kell állapítani, hogy a velük szemben felrótt magatartás rövid ismertetéséből minden esetben kitűnik, hogy az Unió által az ezen állam vezetőinek felrótt, az erőszakra, a megfélemlítésre és a zimbabwei nép alapvető jogainak megsértésére irányuló politikával nyilvánvaló kapcsolatot mutató tevékenységekről van szó.

135

Ily módon, Joseph Chinotimba (tizenötödik felperes) és Gilbert Moyo (ötvennegyedik felperes) esetében például a 2008. évi választások során elkövetett erőszakos cselekményekben való közreműködést róják fel. A harmincadik felperes, Nolbert Kunonga tekintetében a 2011/101 határozatnak a – 2012/97 határozattal módosított – I. melléklete a következőt említi: „Önmagát anglikán püspöknek nyilvánította. A rendszer heves támogatója. Követőit a rendőrség segítette az egyház támogatói ellen 2011‑ben elkövetett erőszakos cselekményekben”. A keresetlevél 33. oldalának alján szereplő lábjegyzetben említett összes többi felperes jegyzékbe való felvétele tekintetében megadott indokok tartalma jórészt hasonló.

136

Mindezen megfontolásokra tekintettel az első jogalapot mint megalapozatlant kell elutasítani.

137

A felperesek azzal érvelnek, hogy noha a Tanács és a Bizottság 2007‑ig semmiféle indokolással nem szolgált a zimbabwei helyzettel kapcsolatban előírt korlátozó intézkedésekre vonatkozóan, később elkezdtek bizonyos indokokat nyújtani. A felpereseket illetően a megtámadott jogi aktusokban előterjesztett indokok azonban nem felelnek meg az ítélkezési gyakorlatban kialakított elveknek, továbbá olyan általános állításokból állnak, amelyekből nem tűnnek ki világosan és egyértelműen azok a konkrét és egyedi indokok, amelyek miatt úgy vélték, hogy az egyes érintett személyeknek és szervezeteknek a szóban forgó korlátozó intézkedések hatálya alá kell tartozniuk. Az érintett személy vagy szervezet nem tudhatja, hogy neve miért szerepel továbbra is az említett korlátozó intézkedések hatálya alá tartozó személyek és szervezetek jegyzékében, amikor más személyek, illetve szervezetek nevét törölték abból, továbbá azt sem tudhatja, hogy a jövőben miként érheti el nevének az e jegyzékből való törlését. A felperesek válaszukban „példaként” a 2011/101 határozatnak a 2012/97 határozattal felváltott I. mellékletében szereplő 39 felperessel kapcsolatos „túl homályos és általános” bejegyzésre hivatkoznak.

138

A felperesek hozzáfűzik, hogy az ítélkezési gyakorlat értelmében a korábban előírt korlátozó intézkedéseket megújító határozatnak meg kell jelölnie azokat az egyedi és konkrét indokokat, amelyek miatt az érintett hatóság a felülvizsgálatot követően úgy véli, hogy a pénzeszközök befagyasztása továbbra is indokolt. A jelen ügyben az alperes intézmények nem tettek eleget ennek a kötelezettségnek. Soha nem jelezték, hogy úgy vélik‑e, illetve hogy mi alapján vélik úgy, hogy egyik vagy másik felperes tevékenységei súlyosan veszélyeztetik Zimbabwéban a demokráciát, az emberi jogok tiszteletben tartását, illetve a jogállamiságot, holott a határozatot súlyos bűncselekményekre vonatkozó, korábban soha fel nem hozott, teljesen új állításokkal egészítették ki a felperesek vonatkozásában.

139

A fent említett kötelezettségek még inkább relevánsak a jelen ügyben, mivel az alperes intézmények a szóban forgó korlátozó intézkedéseknek a felperesekkel szembeni megújítását a felperesek múltbéli magatartására való hivatkozással kísérelték meg igazolni, ekként pedig „el nem ismert vélelmet” alkalmaztak ugyanezen személyek jövőbeli magatartására vonatkozóan. A felperesek ezzel összefüggésben a Törvényszék T-362/04. sz., Minin kontra Bizottság ügyben 2007. január 31-én hozott ítéletére (EBHT 2007., II-2003. o., 72. pont) emlékeztetnek, és azzal érvelnek, hogy – csakúgy, mint az említett ítélet alapjául szolgáló ügyben – az alperes intézményeknek ki kellett volna fejteniük, hogy miért kell továbbra is alkalmazni velük szemben a szóban forgó korlátozó intézkedéseket.

140

A felperesek végezetül azt állítják, hogy az alperes intézmények a szóban forgó korlátozó intézkedéseket megújító határozatot nyilvánosságra nem hozott indokok alapján hozták meg velük szemben. Az első alkalommal az ellenkérelmekben nyilvánosságra hozott ezen indokok a következőkből állnak: elsősorban annak – korábban soha ki nem mondott – meghatározása, hogy az alperes intézmények mit értenek a zimbabwei kormánnyal fennálló „kapcsolatnak”, másodsorban azon megfontolások kifejtése, amelyek szerint minden felperes minősülhet a GPA‑t akadályozó, illetve azt támogató, vagy Zimbabwéban a kormányzati politikát befolyásolni képes személynek, harmadsorban pedig az a vélelem, amely szerint minden felperes erőszakhoz akart folyamodni a Zimbabwéban 2013‑ban megrendezett választásokon. A felperesek szerint az alperes intézmények megalapozatlan állításokon alapuló általános feltevéseket alkalmaztak a múltban elkövetett mulasztásaikat és egy politikai pártban, a ZANU‑PF‑ben viselt tagságukat illetően, amely párt tagjainak nyilvánvalóan jogukban állt lenni.

141

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a sérelmet okozó jogi aktus indokolására vonatkozó kötelezettségnek, amely a védelemhez való jog tiszteletben tartására vonatkozó elvből következik, a célja egyrészt az érintettnek elegendő tájékoztatás nyújtása annak eldöntéséhez, hogy a jogi aktus megalapozott‑e, vagy hogy tartalmaz‑e esetleg az érvényességének vitatását uniós bíróság előtt lehetővé tévő valamilyen hibát, másrészt pedig annak lehetővé tétele, hogy az uniós bíróság felülvizsgálhassa e jogi aktus jogszerűségét (lásd a Bíróság C‑417/11. P. sz., Tanács kontra Bamba ügyben 2012. november 15‑én hozott ítéletének 49. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

142

Az EUMSZ 296. cikk által megkövetelt indokolásnak világosan és félreérthetetlenül fel kell tüntetnie a jogi aktust kibocsátó intézmény érvelését úgy, hogy az érdekelt megismerhesse a meghozott intézkedések indokait, és a hatáskörrel rendelkező bíróság gyakorolhassa felülvizsgálatát (lásd a fenti 141. pontban hivatkozott, Tanács kontra Bamba ügyben hozott ítélet 50. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Különösen, a pénzeszközök és gazdasági erőforrások befagyasztását előíró valamely jogi aktus indokolásának meg kell határoznia azokat az egyedi és konkrét okokat, amelyek miatt e jogi aktust kibocsátó intézmény mérlegelési jogköre gyakorlása során úgy ítéli meg, hogy az érintettel szemben ilyen intézkedést kell hozni (a fenti 141. pontban hivatkozott, Tanács kontra Bamba ügyben hozott ítélet 52. pontja).

143

Az EUMSZ 296. cikkben megkövetelt indokolásnak azonban a szóban forgó jogi aktus jellegéhez és elfogadásának körülményeihez kell igazodnia. Az indokolási kötelezettséget az eset összes körülményeire, így különösen a jogi aktus tartalmára, a felhívott indokok jellegére és a címzettek vagy a jogi aktus által közvetlenül és személyükben érintett egyéb személyek magyarázathoz fűződő érdekére tekintettel kell vizsgálni. Nem követelmény, hogy az indokolás az összes releváns ténybeli és jogi elemet tartalmazza, minthogy az indokolás megfelelőségét nemcsak a szövegére, hanem a körülményeire, valamint az adott tárgyra vonatkozó jogszabályok összességére figyelemmel is meg kell vizsgálni. Így valamely sérelmet okozó aktus indokolása akkor megfelelő, ha az érintett előtt ismert olyan összefüggésben hozzák meg, amely lehetővé teszi számára a vele szemben hozott intézkedés jelentőségének megértését (lásd a fenti 141. pontban hivatkozott, Tanács kontra Bamba ügyben hozott ítélet 53. és 54. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

144

Ahhoz, hogy határozatot lehessen hozni azzal kapcsolatban, hogy a megtámadott jogi aktusok indokolása az azokkal érintett egyes felperesek tekintetében megfelelő‑e, vagy sem, először is azt kell megvizsgálni, hogy azok tartalmaznak‑e olyan megfelelő általános indokokat, amelyek igazolják korlátozó intézkedéseknek a zimbabwei helyzetre tekintettel történő elfogadását és megújítását. E követelmény teljesülése esetén azután azt kell megvizsgálni, hogy a megtámadott jogi aktusok tartalmaznak‑e az egyes felperesek tekintetében olyan megfelelő egyedi indokokat, amelyek igazolják a szóban forgó intézkedéseknek az érintett személlyel vagy szervezettel szembeni előírását vagy megújítását.

145

Emlékeztetni kell arra, hogy a megtámadott jogi aktusok az összes felperes tekintetében csupán megújítják a más jogi aktusokkal korábban előírt korlátozó intézkedéseket (lásd a fenti 15. pontot). Ebből szükségszerűen következik, hogy ezeket a jogi aktusokat a felperesek számára ismert körülmények mellett fogadták el. E körülmények közé tartoznak – többek között – a fenti 95–104. pontban felidézett, valamint a fenti 109. és 110. pontban említett megfontolások és tények, amelyeket a felpereseknek ismerniük kellett. Ebből következik, hogy a megtámadott jogi aktusok, valamint az azokat megelőző, fent hivatkozott jogi aktusok elolvasásakor a felperesek meg tudták érteni azokat az okokat, amelyek alapján a Tanács korlátozó intézkedéseket vezetett be a személyeknek a 2011/101 határozat 4. cikkének (1) bekezdésében és 5. cikkének (1) bekezdésében, valamint a 314/2004 rendelet 6. cikkének (1) bekezdésében említett kategóriái tekintetében. Ezek az indokok lehetővé teszik a felperesek számára, hogy adott esetben kifogásolják a zimbabwei helyzetre tekintettel ilyen intézkedéseket bevezető határozat megalapozottságát, a Törvényszék számára pedig, hogy e tekintetben elvégezze jogszerűségi vizsgálatát.

146

Ugyanez igaz a szóban forgó intézkedések érvényességi idejét meghosszabbító, későbbi határozatokat igazoló indokokra is. Különösen a fenti 109. és 110. pontban felidézett, a megtámadott jogi aktusokból és az azokat megelőző jogi aktusokból kitűnő tények és megfontolások teszik lehetővé azon okok megértését, amelyek alapján az a döntés született, hogy – a GPA megkötése és az ún. nemzeti egységkormány ezt követő megalakulása ellenére – hatályukban fenn kell tartani a korlátozó intézkedéseket a korábban kizárólagos hatalmat gyakorló ZANU‑PF‑fel kapcsolatban álló személyek és szervezetek tekintetében, holott hasonló intézkedéseket nem hoztak a nemzeti egységkormány azon tagjai tekintetében, akik nem voltak az előző kormány tagjai.

147

Ezután azt kell megvizsgálni, hogy a megtámadott jogi aktusok megfelelő indokolást tartalmaznak‑e azon meghatározott indokokat illetően, amelyek alapján az alperes intézmények úgy vélték, hogy a felperesek mindegyike a személyek egy vagy több olyan kategóriájába tartozik, akikkel szemben korlátozó intézkedések előírásáról határoztak.

148

E tekintetben, mindenekelőtt, mint a jelen üggyel összefüggésben teljes mértékben irrelevánst kell elutasítani a felpereseknek a fenti 139. pontban hivatkozott, Minin kontra Bizottság ügyben hozott ítéletre (72. pont) alapított érvét. Ennek az ítéletnek a felperesek által hivatkozott pontja nem az említett ügyben szóban forgó rendeletek indokolásának kérdésére, hanem az említett rendeletek jogalapjának kérdésére vonatkozik. Még konkrétabban arról a kérdésről volt szó, hogy az EK 60. cikk és az EK 301. cikk megfelelő jogalapot képezhet‑e ezen rendeletek elfogadására, ezzel összefüggésben pedig annak vizsgálatáról, hogy Charles Taylor volt libériai elnök társaként a szóban forgó ügy felperese tekintetében elfogadott korlátozó intézkedések ténylegesen harmadik országgal fennálló gazdasági kapcsolatok felfüggesztésére, korlátozására vagy teljes megszakítására irányulnak‑e, mivel CharlesTaylort 2003 augusztusától – azaz az abban az ügyben említett rendeletek elfogadását megelőzően – eltávolították a libériai elnöki hatalomból (a fenti 139. pontban hivatkozott, Minin kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 70. és 71. pontja). Ebben az összefüggésben helyezkedik el a felperesek által felhozott, az említett ítélet 72. pontjában szereplő azon megfontolás, amely szerint „a Charles Taylorrel és társaival szemben hozott korlátozó intézkedések továbbra is szükségesek annak megakadályozásához, hogy az említett személyek az általuk eltulajdonított pénzeszközöket és javakat a béke és stabilitás helyreállításának megakadályozására használják fel Libériában és annak térségében”.

149

Márpedig a jelen ügyben Mugabe elnököt és a ZANU‑PF‑et nem távolították el a zimbabwei hatalomból. A fentiekben – különösen a 109. és 110. pontban – megállapítottaknak megfelelően, ők mindössze beleegyeztek abba, hogy osztozzanak a hatalmon a korábban ellenzéki MDC párttal, ezen túlmenően pedig – a megtámadott jogi aktusokat kibocsátó intézmények szerint – a hatalom megosztására vonatkozó e megállapodás, azaz a GPA végrehajtása a ZANU‑PF által támaszott akadályokba ütközött. A Törvényszék ezenfelül már megállapította, hogy a megtámadott jogi aktusokat jogilag megkövetelt módon indokolták, lévén szó olyan általános jellegű indokokról, amelyek a szóban forgó korlátozó intézkedéseknek a GPA megkötése és az ún. nemzeti egységkormány megalakulása ellenére történő megújítását igazolták.

150

Ezután azt az állítást illetően, amely szerint az alperes intézmények a vitatott korlátozó intézkedések megújítását a felperesek múltbéli cselekményeire való hivatkozással kísérelték meg igazolni, meg kell állapítani, hogy nem zárható ki, hogy egyik vagy másik felperes múltbéli cselekményei igazolhassák korlátozó intézkedések vele szembeni előírását vagy megújítását. Annál inkább ez a helyzet, mert – a Törvényszék által megállapítottaknak megfelelően – a megtámadott jogi aktusokban említett erőszakos események és az emberi jogok megsértése bekövetkezésének időpontjában Zimbabwéban hatalmon lévő személyek és politikai párt, azaz a ZANU‑PF az említett jogi aktusok elfogadásának időpontjában ugyan a hatalom megosztásáról szóló megállapodás keretében, de még mindig hatalmon voltak. Ily módon az indokolási közetelettség tiszteletben tartását illetően – amely a jelen jogalap egyedüli tárgya – meg kell állapítani, hogy az egyik vagy másik felperes múltbéli cselekményeire való hivatkozás nem szolgálhat jelzésként a szóban forgó jogi aktusok indokolásának hiányára vagy nem megfelelő jellegére. A megtámadott jogi aktusok megalapozottságára vonatkozik az a kérdés, hogy a szóban forgó korlátozó intézkedéseknek az állítólagos múltbéli cselekményekre tekintettel az érintett személlyel vagy szervezettel szembeni előírása vagy megújítása igazolt‑e, és ezt a szóban forgó jogi aktusok belső jogszerűségével kapcsolatos jogalapok – különösen a második jogalap (lásd a lenti 235. pontot) – elemzésének keretében kell vizsgálni.

151

A felperesek azon érvét illetően, amely szerint a szóban forgó korlátozó intézkedések velük szembeni megújításának indokait csak az ellenkérelmekben fedték fel (lásd a fenti 140. pontot), emlékeztetni kell arra az állandó ítélkezési gyakorlatra, amelynek értelmében valamely intézmény határozatának önmagában elegendőnek kell lennie, és indokolása nem következhet a határozatot követően akkor előadott írásbeli vagy szóbeli magyarázatokból, amikor a kérdéses határozat már uniós bíróság előtt kereset tárgyát képezi (lásd a Törvényszék T-16/91 RV. sz., Rendo és társai kontra Bizottság ügyben 1996. december 12-én hozott ítéletének [EBHT 1996., II-1827. o.] 45. pontját, valamint a T‑161/04. sz., Valero Jordana kontra Bizottság ügyben 2011. július 7‑én hozott ítéletének [az EBHT‑ban nem tették közzé] 107. pontját). Az eljárás során ugyan ki lehet fejteni és pontosítani lehet azt az indokolást, amelynek ismertetését a megtámadott jogi aktus megkezdte, az intézmény – a jogi aktus kibocsátója – nem jogosult teljesen új indokolással helyettesíteni az eredeti indokolást (a fent hivatkozott, Valero Jordana kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 107. pontja; lásd még ebben az értelemben a Törvényszék fent hivatkozott, Rendo és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 55. pontját, valamint a T-4/01. sz., Renco kontra Tanács ügyben 2003. február 25-én hozott ítéletének [EBHT 2003., II-171. o.] 96. pontját.

152

Ebből az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a megtámadott jogi aktusok indokolásának megfelelő vagy nem megfelelő jellegét kizárólag az abban szereplő és a Zimbabwéval szembeni korlátozó intézkedéseket előíró vagy megújító korábbi jogi aktusokból eredő kontextusba helyezett indokok alapján kell értékelni. Következésképpen az alperes intézmények által az eljárás során nyilvánosságra hozott, teljesen új indokok nem orvosolhatják a megtámadott jogi aktusok indokolásának esetleges hiányát vagy nem megfelelő voltát. Az említett intézményeknek azonban lehetőségük volt arra, hogy a Törvényszék előtt kifejtsék és pontosítsák a megtámadott jogi aktusokban szereplő indokokat.

153

Mindezek után meg kell jegyezni, hogy az indokolási kötelezettség tiszteletben tartásához a megtámadott jogi aktusokat kibocsátó intézményeknek nem kellett kifejteniük azokban a zimbabwei kormánnyal fennálló „kapcsolat” fogalmára vonatkozó saját értelmezésüket, illetve – még általánosabban – a releváns rendelkezésekre és ítélkezési gyakorlatra vonatkozó saját értelmezésüket. Az ügy érdemére vonatkozik, és nem érinti az indokolási kötelezettség tiszteletben tartását az a kérdés, hogy az említett jogi aktusok e fogalom, illetve – még általánosabban – a releváns rendelkezések és ítélkezési gyakorlat helytálló vagy téves értelmezésén alapulnak‑e. Ebből következik, hogy az alperes intézmények által a Törvényszék előtti beadványaikban az e kérdésekkel kapcsolatban előterjesztett esetleges észrevételek nem minősülnek a megtámadott jogi aktusok eljárás során nyilvánosságra hozott indokolásának.

154

Mindezen érvek elutasítását követően meg kell vizsgálni azon indokok megfelelő jellegét, amelyeket a megtámadott jogi aktusokat kibocsátó intézmények az egyes felperesek nevének a szóban forgó korlátozó intézkedésekkel érintett személyek és szervezetek jegyzékébe történő felvételének igazolása céljából szolgáltattak.

155

E tekintetben mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy mind a 2012/97 határozatnak (a 2012/97 határozat általi módosítását követően a 2011/101 határozat I. és II. mellékletévé vált) I. és II. melléklete, mind pedig a 151/2012 rendeletnek (a 314/2004 rendelet III. mellékletévé vált) I. melléklete táblázatos formát ölt. Ezek a táblázatok az érintett személy vagy szervezet nevét tartalmazó első oszlop mellett tartalmaznak egy, az „Azonosító adatok” címet viselő második, és egy, „A jegyzékbe vétel okai” címet viselő harmadik oszlopot. A természetes személyeket illetően ez az utóbbi két oszlop – többek között – az érintett személy által betöltött, illetve – adott esetben – korábban betöltött kormányzati vagy igazgatási pozíciót, vagy az ilyen pozíciót be nem töltő bizonyos személyek esetében a megtámadott jogi aktusokat kibocsátó intézmények által velük kapcsolatban relevánsnak tartott minőségüket jelzi. Számos esetben szerepel ezekben az oszlopokban az az információ is, hogy az érintett személy a GPA megkötését megelőzően kizárólagos hatalmat gyakorló ZANU‑PF tagja, valamint – adott esetben – szerepel a Tanács által velük szemben felrótt erőszakos cselekmények és megfélemlítés, illetve a zimbabwei nép alapvető jogai megsértésének rövid leírása.

156

A jogi személyeket és szervezeteket illetően „[a] jegyzékbe vétel okait” tartalmazó oszlop vagy azt jelzi, hogy azok a megfelelő melléklet I. részében említett valamely természetes személyhez tartoznak, vagy azt, hogy kapcsolatban állnak „a ZANU‑PF‑hez tartozó kormányfrakcióval”, és a száztizenhetedik felperes, az OSLEG (Private) Ltd esetben azt, hogy „[a] zimbabwei hadsereg ellenőrzése alá tartozik”.

157

Ezután emlékeztetni kell arra, hogy a 314/2004 rendelet 6. cikkének (1) bekezdése értelmében a pénzeszközök és gazdasági erőforrások e rendelettel történő befagyasztása a zimbabwei kormány tagjaira, valamint a velük kapcsolatban álló minden természetes vagy jogi személyre, szervezetre vagy szervre vonatkozik. Ezen túlmenően, a 2011/101 határozat 4. cikkének (1) bekezdése és 5. cikkének (1) bekezdése értelmében az e határozat által bevezetett korlátozó intézkedések a zimbabwei kormány tagjaira, a velük összefüggésbe hozható természetes és jogi személyekre, köztük az olyan „természetes és jogi személyek[re]” vonatkoznak, „aki[k]nek vagy amely[ek]nek a tevékenysége súlyosan veszélyezteti a demokráciát, az emberi jogok tiszteletben tartását és a jogállamiságot Zimbabwéban”, és amelyeket – a fenti 146. pontban megállapítottaknak megfelelően – a kapcsolatban álló ilyen személyek különös kategóriájába tartozónak kell tekinteni.

158

Következésképpen ahhoz, hogy a megtámadott jogi aktusok jogilag megkövetelt indokolással rendelkezzenek, azoknak minden egyes felperes tekintetében egyértelműen és pontosan jelezniük kell azokat a tényeket, amelyek igazolják, hogy az érintett személy a zimbabwei kormány tagjának vagy ilyen kormánytaggal kapcsolatban álló személynek minősült.

159

Az első felperes, Johannes Tomana, a negyedik felperes, Flora Buka, a tizenegyedik felperes, Phineas Chihota, a tizenharmadik felperes, Patrick Anthony Chinamasa, a tizenkilencedik felperes, Ignatius Morgan Chiminya Chombo, a huszonegyedik felperes, Nicholas Tasunungurwa Goche, a huszonhetedik felperes, Saviour Kasukuwere, a harmincharmadik felperes, Andrew Langa, a harminchatodik felperes, Joseph Mtakwese Made, a negyvenedik felperes, Paul Munyaradzi Mangwana, a negyvenegyedik felperes, Reuben Marumahoko, az ötvenkettedik felperes, Emmerson Dambudzo Mnangagwa, az ötvenharmadik felperes, Kembo Campbell Dugishi Mohadi, az ötvenkilencedik felperes, Obert Moses Mpofu, a hatvankettedik felperes, Olivia Nyembesi Muchena, a hatvanhatodik felperes, Isack Stanislaus Gorerazvo Mudenge, a hatvankilencedik felperes, Joyce Teurai Ropa Mujuru, a hetvenedik felperes, Isaac Mumba, a hetvenkettedik felperes, Herbert Muchemwa Murerwa, a hetvenötödik felperes, Didymus Noel Edwin Mutasa, a hetvenkilencedik felperes, Walter Mzembi, a nyolcvanegyedik felperes, Sylvester Nguni, a nyolcvankettedik felperes, Francis Chenayimoyo Dunstan Nhema, a nyolcvanharmadik felperes, John Landa Nkomo, a nyolcvanötödik felperes, Magadzire Hubert Nyanhongo, a nyolcvanhetedik felperes, Sithembiso Gile Glad Nyoni, a kilencvenötödik felperes, S. T. Sekeramayi és a kilencvenhetedik felperes, Webster Kotiwani Shamu tekintetében a 2012/97 határozatban és 151/2012 végrehajtási rendeletben szereplő indokok egyértelműen megemlítik az e személyek által az e jogi aktusok elfogadásának időpontjában ellátott funkciókat. A megemlített funkciók teljes mértékben igazolják azt, hogy ezeket a felpereseket a zimbabwei kormány tagjainak minősítik. Ennélfogva a fent említett megtámadott jogi aktusokat az e felperesek tekintetében jogilag megkövetelt indokolással rendelkezőnek kell tekinteni.

160

Ami – a fenti 159. pontban említett felperesek, valamint a tizenötödik felperes, Joseph Chinotimba, a harmincadik felperes, Nolbert Kunonga és az ötvennegyedik felperes, Gilbert Moyo kivételével (akiknek esetét a Törvényszék a lenti 170. és 171. pontban vizsgálja) – a természetes személy felpereseket illeti, meg kell állapítani, hogy olyan személyekről van szó, akik igencsak változatos pozíciókat töltöttek be, illetve funkciókat láttak el. Még konkrétabban a következőkről van szó: a hadsereg vagy a légierő katonatisztjei; a Központi Hírszerzési Szervezet főigazgatója; rendőrtisztek; magas rangú hivatalnokok, jelesül a hetedik felperes, George Charamba, az információs és közzétételi hivatal állandó titkára, a hatvanötödik felperes, Tobaiwa Mudede, „Registrar General”, vagyis többek között a választói névjegyzékek kezeléséért felelős személy, a kilencvenhatodik felperes, Lovemore Sekeremayi, a „választási bizottság főtisztviselője”, valamint a száztizedik felperes, Paradzai Willings Zimondi, börtönigazgató; tartományi kormányzók; a Reserve Bank of Zimbabwe (a zimbabwei központi bank) elnöke; parlamenti képviselők, vagyis a huszonötödik felperes, Newton Kachepa, Észak‑Mudzi parlamenti képviselője és a harminchetedik felperes, Edna Madzongwe, a szenátus elnöke; a ZANU‑PF tisztviselői, vagyis a harminchetedik felperes (a politikai hivatal tagja, emellett a zimbabwei szenátus elnöke), az ötvenhetedik felperes, Simon Khaya Moyo, a politikai hivatal elnöke, a hatvanharmadik felperes, Oppah Chamu Zvipange Muchinguri, és a kilencvennyolcadik felperes, Nathan Marwirakuwa Shamuyarira, a politikai hivatal titkárai, valamint a kilencvenharmadik felperes, Stanley Urayayi Sakupwanya, és a kilencvennegyedik felperes, Tendai Savanhu, a politikai hivatal helyettes titkárai; és a százharmadik felperes, Mishek Julius Mpande Sibanda, „Cabinet secretary” (kabinettitkár).

161

Meg kell emellett említeni a huszonnyolcadik felperes, Jawet Kazangarare esetét, akivel kapcsolatban a 2012/97 határozat és a 151/2012 végrehajtási rendelet mellékletei megállapítják, hogy „[a] ZANU‑PF tanácsosa Észak‑Hurungwéban és háborús veterán”, valamint a százkettedik felperes, Jabulani Sibanda esetét, akivel kapcsolatban ugyanezek a jogi aktusok megállapítják, hogy „[a] Háborús Veteránok Nemzeti Szövetségének volt elnöke”.

162

Végezetül, a megtámadott jogi aktusokban említett többi természetes személy között szerepelnek a kormány egykori tagjai, két volt tartományi kormányzó – azaz a kilencedik felperes, Tinaye Chigudu és a hatvanadik felperes, Cephas George Msipa –, valamint egy volt magas rangú rendőrparancsnok‑helyettes, a hatvannyolcadik felperes, Bothwell Mugariri.

163

A fenti 160–162. pontban említett felperesek többsége, azaz a lenti 169. pontban említettek kivételével valamennyi felperes tekintetében a Törvényszék úgy véli, hogy az általuk a megtámadott jogi aktusok elfogadásának időpontjában, illetve korábban ellátott funkciókra való hivatkozás már önmagában elegendő a nevük szóban forgó korlátozó intézkedésekkel érintett személyek jegyzékébe való felvételének igazolásához. Magas rangú hivatalnokokról (köztük tartományi kormányzókról) és a katonatisztekről vagy a rendőrtisztekről van szó. Az ilyen funkciókat ellátó személyek szorosan együttműködnek valamely ország kormányával, és jogszerűen minősülhetnek az e kormány tagjaival „kapcsolatban álló” személyeknek anélkül, hogy további indokolásra lenne szükség. Ugyanez igaz a ZANU‑PF politikai hivatalának tagjaira is, amely hivatal az ország függetlenné válása óta a GPA megkötéséig Zimbabwéban kizárólagos hatalmat gyakorló politikai párt irányító szerve.

164

A Törvényszék egyébként emellett úgy véli, hogy a jelen ügybelihez hasonló körülmények között az arra történő hivatkozás, hogy valamely személy korábban olyan funkciókat látott el, amelyek alapján – e funkciók ellátásának időpontjában – az érintett kormány tagjának vagy az ilyen kormánytaggal kapcsolatban álló személynek minősülhet, megfelelő indokolását képezi annak, hogy funkcióinak megszűnése után az érintett ország kormányának tagjával kapcsolatban álló személynek minősítsék. Amennyiben ugyanis – ahogyan a jelen esetben – a szóban forgó országban nem omlott össze az akkor hatalmon lévő rendszer, amikor az érintett személy a kormány tagja volt vagy ilyen kormánytaggal kapcsolatban állt, az ellenkezőre utaló bizonyítékok vagy jelzések hiányában jogosan lehet úgy vélni, hogy ez a személy a funkcióinak megszűnése után is kapcsolatban áll ezen ország kormányának tagjaival, akik egykori munkatársai vagy felettesei.

165

Azt az esetleges érvet illetően, amely szerint elképzelhető, hogy ezeket a személyeket azért távolították el korábbi funkciójukból, mert nem támogatták a rendszer elnyomó politikáját, amely esetben a vitatott korlátozó intézkedésekkel érintett személyek körébe történő felvételük nem lenne igazolt, az indokolási kötelezettségnek a fenti 141. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatból kitűnő célkitűzésére kell utalni, és emlékeztetni kell arra, hogy az indokolás kérdése, amely egy lényeges eljárási szabályra vonatkozik, elkülönül az állítólagos tények bizonyításának kérdésétől, amely a szóban forgó jogi aktus érdemi jogszerűségéhez tartozik, és magában foglalja az ezen jogi aktusban említett tények helytállóságának vizsgálatát, valamint ezen tényeknek az érintett személlyel szembeni korlátozó intézkedések alkalmazását igazoló tényeknek történő minősítését (a fenti 141. pontban hivatkozott, Tanács kontra Bamba ügyben hozott ítélet 60. pontja).

166

Az a személy ugyanis, akinek nevét azon az alapon vették fel a szóban forgó korlátozó intézkedésekkel érintett személyek jegyzékébe, hogy a kormány egykori tagja volt vagy magas rangú zimbabwei igazgatási tisztviselő volt, ezen információ elolvasásakor rendelkezik a jegyzékbe való felvétel oly módon történő kifogásolását számára lehetővé tevő elengedhetetlen elemekkel, hogy adott esetben azzal érveljen, hogy a megtámadott jogi aktusokat kibocsátó intézmények által elnyomónak tekintett rendszerrel mindenféle kapcsolatot megszakított, és hogy éppen ezen ok miatt távolították el funkcióiból. Maga az uniós bíróság is rendelkezik a felülvizsgálatának elvégzéséhez szükséges elemekkel, amennyiben a szóban forgó jogi aktusban szereplő indokokból kitűnik, hogy a jogi aktus megalapozottságának vizsgálatához azt kell feltárni, hogy figyelemmel az érintett személy által korábban ellátott funkciókra az e személy és a rendszer közötti kapcsolatok még mindig fennállnak‑e, vagy – éppen ellenkezőleg – megszakadtak.

167

Hangsúlyozni kell, hogy – a jelen ügy körülményei között és tekintettel a Zimbabwéban fennálló különös helyzetre (lásd a fenti 130. pontot) – az indokolási kötelezettség alperes intézmények általi tiszteletben tartása elemzésének keretébe illeszkedő fenti megfontolások nem vonják maguk után sem vélelem felállítását, sem a bizonyítás terhének az érintettek számára hátrányos megfordítását. Mindössze annyit jelentenek, hogy a megtámadott jogi aktusokban szereplő indokokban a bizonyos felperesek által korábban ellátott funkciókra való hivatkozás rávilágít arra, hogy az említett jogi aktusokat kibocsátó intézmények úgy vélték, hogy emiatt a szóban forgó felperesek továbbra is kapcsolatban állnak a zimbabwei vezetőkkel, valamint hogy nem állt rendelkezésükre olyan információ, amely megkérdőjelezhette volna ezt az elméletet. Ennek vitatása esetén a megtámadott jogi aktusokat kibocsátó intézményeknek kell bizonyítaniuk az uniós bíróság előtt az érdekeltek által korábban ellátott funkciók okán a kormánnyal való kapcsolat tényleges fennállását, az érdekelteknek pedig szintén joguk van ahhoz, hogy ennek megkérdőjelezése céljából a rendelkezésükre álló bármely ellenkező értelmű bizonyítékot előterjesszék.

168

Következésképpen a megtámadott jogi aktusokban a fenti 162. pontban említett felperesek által ellátott funkciókra való hivatkozás olyan megfelelő indokot képez, amely lehetővé teszi a felperesek szóban forgó korlátozó intézkedésekkel érintett személyek közé történő felvételének igazolását.

169

Ezzel szemben az alábbiakban említett felperesek tekintetében a Törvényszék úgy véli, hogy a pozíciójukra vagy az általuk ellátott funkcióra való puszta hivatkozás önmagában nem elegendő a nevük szóban forgó korlátozó intézkedésekkel érintett személyek jegyzékébe való felvételének igazolásához. Ebbe a kategóriába tartoznak az ezredesi vagy annál alacsonyabb beosztású katonák, azaz a huszonnegyedik felperes, Stephen Gwekwerere, a harminckettedik felperes, R. Kwenda, a negyvenkettedik felperes, G. Mashava, a negyvenkilencedik felperes, Cairo Mhandu, az ötvenedik felperes, Fidellis Mhonda, az ötvennyolcadik felperes, S. Mpabanga, a hatvannegyedik felperes, C. Muchono, a hetvennyolcadik felperes, S. Mutsvunguma, a nyolcvanadik felperes, Morgan S. Mzilikazi, a kilencvenegyedik felperes, Victor Tapiwe Chashe Rungani, valamint a százegyedik felperes, Chris Sibanda; a fenti 160. pontban említetteknél alacsonyabb beosztásban lévő rendőrtisztek, azaz a hatvanhetedik felperes, Columbus Mudonhi (felügyelőhelyettes), a hetvenedik felperes, Isaac Mumba (főfelügyelő), és a nyolcvankilencedik felperes, Dani Rangwani (rendőrfelügyelő); a huszonötödik felperes, N. Kachepa (parlamenti képviselő), és végezetül a fenti 161. pontban említett két felperes.

170

A tizenötödik, a harmincadik, illetve az ötvennegyedik felperes – azaz Joseph Chinotimba, Nolbert Kunonga, illetve Gilbert Moyo – tekintetében a Tanács ellenkérelmében úgy vélte, hogy ők azon személyek különös kategóriájába tartoznak, akik tekintetében a vitatott korlátozó intézkedések előírását a 2012/97 határozatban és a 151/2012 végrehajtási rendeletben szereplő indokokban velük szemben felrótt konkrét cselekmények igazolják. Márpedig ez csak a harmincadik felperes, Nolbert Kunonga tekintetében helytálló, akit e két jogi aktus mellékleteinek második oszlopában a következőképpen minősítettek: „[ö]nmagát anglikán püspöknek nyilvánította”. Nyilvánvaló ugyanis, hogy önmagában ez a minőség nem elegendő korlátozó intézkedések érintett személlyel szembeni előírásának igazolásához.

171

A tizenötödik és az ötvennegyedik felperest illetően ugyanakkor e két mellékletnek ugyanezen oszlopa egyértelműen megemlíti többek között azt, hogy mindegyikük „a ZANU‑PF milíciavezére”. Ez a pozíció – amennyiben igazolást nyer – elegendő ahhoz, hogy a zimbabwei kormánynak a ZANU‑PF által kinevezett tagjaival kapcsolatban álló személyeknek minősüljenek, ennélfogva pedig ahhoz, hogy – az ugyanezen mellékletek harmadik oszlopában velük szemben felrótt konkrét cselekményektől függetlenül – igazolja a szóban forgó korlátozó intézkedésekkel érintett személyek közé történő felvételüket.

172

A fenti megfontolások máris arra engednek következtetni, hogy a megtámadott jogi aktusok valamennyi természetes személy felperes tekintetében jogilag megkövetelt indokolást tartalmaznak – a fenti 169. pontban említett felperesek, valamint a harmincadik felperes, Nolbert Kunonga kivételével. Az e két jogi aktust kibocsátó intézmények által az ezen utóbbi felperesekkel szemben felrótt cselekményekre kell utalni annak értékeléséhez, hogy a 2012/97 határozat és a 151/2012 végrehajtási rendelet indokolása e személyek tekintetében megfelelő‑e.

173

Megjegyzendő, hogy a megtámadott jogi aktusok a többi természetes személy felperes többsége tekintetében is tartalmaznak konkrét cselekményekre való hivatkozást. A Tanács azzal érvel, hogy e többi felperes tekintetében – a Zimbabwéban az alapvető jogokat, a jogállamiságot és a demokráciát veszélyeztető politikákban való konkrét közreműködésüket tanúsító bizonyítékok szolgáltatásával – „jóval túlment a szükséges mértéken”. A felperesek vitatják ezt az állítást, ami azonban téves feltevésen alapul, amennyiben a felperesek úgy vélik, hogy valamely személynek a zimbabwei kormány tagjaként vagy egy ilyen kormánytaggal kapcsolatban álló személyként fennálló minősége nem elegendő nevének a vitatott korlátozó intézkedésekkel érintett személyek jegyzékébe való felvételének igazolásához. Márpedig az első jogalap elemzésével összefüggésben kifejtett megfontolásokból kitűnik, hogy a nemzeti egységkormány megalakulása előtt ilyen pozíciót betöltő kormánytagok, valamint a velük kapcsolatban álló személyek esetében ezek a pozíciók nagyon is elegendők az ilyen intézkedések elfogadásának igazolásához (lásd – többek között – a fenti 105. pontot). Ugyanez érvényes az egykori kormánytagokra, illetve az egykori magas rangú hivatalnokokra is (lásd a fenti 168. pontot). Ennélfogva a felperesek ezen érvét el kell utasítani.

174

Azokat a felpereseket illetően, akik tekintetében a velük szemben felrótt konkrét cselekményekre a megtámadott jogi aktusokban hivatkozni kell (lásd a fenti 172. pontot), az említett jogi aktusok szövegéből kitűnik, hogy lényegében az erőszakos cselekményekben és megfélemlítésekben – ráadásul vezető és felbujtó szerepben – való közvetlen közreműködésüket rótták fel velük szemben. A harmincadik és a nyolcvankilencedik felperes, Nolbert Kunonga és Dani Rangwani esete kivételével (akik esetében az állítólagos tények 2011‑re, illetve 2007‑re nyúlnak vissza) a szóban forgó erőszakos cselekményekre vagy megfélemlítésre minden esetben a 2008‑as választási kampány idején került sor. Minden esetben – a harmincadik felperes, Nolbert Kunonga, és a nyolcvankilencedik felperes, Dani Rangwani esete kivételével – megemlítik azt a pontos helyet, ahol az érintett személy tevékenységét kifejtette. A harmincadik felperes esetében megállapítják, hogy „[a] rendszer heves támogatója”, és hozzáfűzik, hogy „[k]övetőit a rendőrség segítette az egyház támogatói ellen 2011‑ben elkövetett erőszakos cselekményekben”. A nyolcvankilencedik felperes esetében megállapítják, hogy „[t]agja volt annak az ötvenfős csoportnak, amelyet közvetlenül a ZANU‑PF fizetett azért, hogy megkeressék és megkínozzák az MDC támogatóit 2007 áprilisában”.

175

A fenti 174. pontban említett felperesekkel kapcsolatos információk, és – általánosabban – a 314/2004 rendelet III. mellékletének és a 2011/101 határozat mellékletében szereplő „Személyek” címet viselő táblázatnak a harmadik oszlopába a valamennyi felperes tekintetében a megtámadott jogi aktusokkal beillesztett valamennyi indok a fenti 141. pontban hivatkozott, Tanács kontra Bamba ügyben hozott ítéletben (57–59. pont) a Bíróság által elegendőnek tartott indokokéihoz hasonló hatókörrel rendelkezik. Az említett ítélet alapjául szolgáló ügybeli helyzethez hasonlóan ez az indokolás – a betöltött pozíció vagy ellátott funkció és az említett cselekménytípusok tekintetében – meghatározza azokat az egyedi és konkrét tényezőket, amelyek a megtámadott jogi aktusokat kibocsátó intézmények szerint igazolják az érintetteknek Zimbabwéban az erőszakos cselekményekben, megfélemlítésekben, és alapvető jogok megsértésében való közreműködését.

176

A felperesek érvelésével ellentétben meg kell állapítani, hogy a fent említett mellékletek harmadik oszlopában szereplő indokok nem túl homályosak és általánosak sem a fenti 137. pontban szóban forgó 39 felperest, sem pedig a többi érintett természetes személyt illetően. Azt is hangsúlyozni kell, hogy – amint az a megtámadott jogi aktusoknak az első jogalap vizsgálatával összefüggésben fentebb felidézett preambulumbekezdéseiből is kitűnik – a Robert Mugabe elnök rezsimével szemben felhozott, mind általánosságban, mind pedig egészen konkrétan a 2008‑as választásokkal összefüggésben Zimbabwéban az erőszakos cselekményekre, megfélemlítésre és az alapvető jogok megsértésére vonatkozó vádak nemzetközi szinten közismertek voltak, és nem lehetséges, hogy azokról a felpereseknek nem volt tudomásuk. Ezek a vádak, valóságtartamuktól függetlenül, annak a kontextusnak a részét képezik, amelybe a megtámadott jogi aktusok illeszkednek, és amely – amint az a fenti 143. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatból kitűnik – releváns az indokolási kötelezettség tiszteletben tartásának vizsgálata szempontjából.

177

E kontextus ismeretében ugyanis az érintett felperesek könnyedén megérthették, hogy mit rónak fel velük szemben, és – adott esetben – kifogásolhatták általánosságban ezeket az állításokat, vagy konkrétabban ezen állításoknak arra a helyre vonatkozó részét, ahol tevékenykedtek, illetve legalábbis érvelhettek azzal, hogy még ha ténylegesen sor került is erőszakos cselekményekre, megfélemlítésre vagy az alapvető jogok megsértésére, azokban ők nem működtek közre (lásd ebben az értelemben a fenti 141. pontban hivatkozott, Tanács kontra Bamba ügyben hozott ítélet 59. pontját).

178

Arra is emlékeztetni kell, hogy a Tanács az ellenkérelméhez egy 1046 oldalas dokumentumot (B.19. melléklet) csatolt, amely a mellékletek összefoglalójában szereplő megfelelő információk szerint a vitatott korlátozó „intézkedésekben szereplő információkat alátámasztó, közismert elemeket” tartalmazza. A Tanács szerint a felpereseknek a Zimbabwéban az alapvető jogokat, a jogállamiságot és a demokráciát veszélyeztető magatartásával kapcsolatos, a vitatott jogi aktusok mellékletében szereplő információk közismertek, amint az konkrétan az ebben a mellékletben ismertetett különféle dokumentumokból kitűnik.

179

A fenti megfontolásokra tekintettel a megtámadott jogi aktusok indokolása megfelelő jellegének értékeléséhez nem kell figyelembe venni ezt a mellékletet. A Törvényszék ezért úgy véli, hogy a felperesek által az e melléklettel kapcsolatban javasolt pervezető intézkedést nem kell elrendelni (lásd a fenti 25. pontot).

180

A Tanácsnak a fenti 178. pontban összefoglalt magyarázatára tekintettel nyilvánvaló, hogy különbséget kell tenni a Tanács ellenkérelmének B.19. mellékletében szereplő dokumentumok és a felperesek által a fenti 19. pontban említett kérelmükben kért dokumentumok között. A Törvényszék által megállapítottaknak megfelelően, a Tanács – a felperesek pervezető intézkedés elrendelésére irányuló, a fenti 25. pontban említett kérelmének előterjesztését követően nem sokkal – közölte a felperesekkel a fenti 19. pontban említett kérelmükben kért dokumentumokat. Ebből következik, hogy a Tanács ellenkérelmének B.19. mellékletében szereplő dokumentumok nem olyanok, amelyek a 2012/97 határozat és a 2012/124 végrehajtási határozat Tanács általi elfogadása alapjául szolgáltak.

181

Úgy kell inkább tekinteni, hogy a Tanács ellenkérelme B.19. mellékletének nem a megtámadott jogi aktusok utólagos indokolása, hanem annak bemutatása a célja, hogy e jogi aktusok indokolása – azon összefüggésre tekintettel, amelyben a jogi aktusokat elfogadták – megfelelő volt (lásd ebben az értelemben a fenti 141. pontban hivatkozott, Tanács kontra Bamba ügyben hozott ítélet 62. pontját).

182

A Törvényszék végezetül úgy véli, hogy a 2012/97 határozat és a 151/2012 végrehajtási rendelet mellékleteiben a jogi személy felperesek tekintetében a vitatott korlátozó intézkedésekkel érintett személyek és szervezetek jegyzékébe való felvételük igazolása céljából kifejtett egyedi indokok is megfelelőek. Minden egyes érintett szervezet tekintetében jelzik ugyanis vagy azt, hogy az ugyanezen jogi aktusok értelmében korlátozó intézkedések hatálya alá vont egyik vagy másik természetes személyhez tartozik, vagy azt, hogy kapcsolatban áll a zimbabwei kormánnyal, annak valamely ügynökségével vagy a „ZANU‑PF‑hez tartozó [zimbabwei] kormányfrakcióval”. Ezek az indokok elegendőek ahhoz, hogy lehetővé váljon az érintett szervezetek számára azok megalapozottságának kifogásolása, a Törvényszék számára pedig ahhoz, hogy felülvizsgálatát elvégezze.

183

Összegzésül meg kell állapítani, hogy a megtámadott jogi aktusok valamennyi felperes tekintetében jogilag megkövetelt indokolást tartalmaznak, következésképpen a harmadik jogalapot mint megalapozatlant kell elutasítani.

184

A felperesek azzal érvelnek, hogy a jelen ügy kontextusában a védelemhez való jog tiszteletben tartásának elve arra kötelezi az uniós intézményeket, hogy két főbb kötelezettséget tartsanak tiszteletben. Egyrészről tájékoztatniuk kell az érintett személyt vagy szervezetet a korlátozó intézkedések előírásának igazolása céljából vele szemben felhozott érvekről és bizonyítékokról. Másrészről lehetőséget kell adni az érintett személy vagy szervezet számára, hogy az e bizonyítékokra vonatkozó álláspontját megfelelően kifejtse. A felperesek egyebekben emlékeztetnek arra, hogy a már meghozott korlátozó intézkedés valamely személy vagy szervezet tekintetében történő megújítása esetében a védelemhez való jogának és a meghallgatáshoz való jogának megóvása megköveteli, hogy rendelkezésére bocsássák a vele szemben felhozott bizonyítékokat, valamint hogy lehetővé tegyék számára, hogy a szóban forgó intézkedés megújításával kapcsolatos bármiféle határozat megújítását megelőzően e célból kialakíthassa észrevételeit.

185

Márpedig, a felperesek szerint, a jelen ügyben sem a megtámadott jogi aktusok elfogadása előtt, sem pedig az után nem közölték egyikükkel sem azokat a bizonyítékokat, amelyek igazolhatják velük szemben a vitatott jogi aktusokat. Arra sem volt lehetőségük, hogy előadhassák az említett bizonyítékokkal kapcsolatos észrevételeiket. A megtámadott jogi aktusok e tekintetben semmiféle garanciát nem tartalmaznak. Ezek a jogi aktusok ráadásul súlyos bűncselekményekre vonatkozó vádakat tartalmaznak anélkül, hogy bármilyen módon jeleznék, hogy ezek a vádak honnan erednek, továbbá anélkül, hogy figyelembe vennék az adatvédelemmel összefüggésben a Bizottság és az európai adatvédelmi biztos által meghatározott azon problémákat, amelyek akkor merülhetnek fel, ha a Tanács vagy a Bizottság bűncselekményekkel vagy elmarasztaló ítéletekkel kapcsolatos adatokat dolgoz fel.

186

Amint arra a Bíróság a korlátozó intézkedések felülvizsgálata során emlékeztetett, az uniós bíróságoknak a részükre biztosított hatáskörüknek megfelelően biztosítaniuk kell valamennyi uniós jogi aktus jogszerűségének az uniós jogrend szerves részét képező alapvető jogokra tekintettel történő, főszabály szerint teljes felülvizsgálatát. E követelményt az EUMSZ 275. cikk második bekezdése kifejezetten tartalmazza (lásd a Bíróság C‑280/12. P. sz., Tanács kontra Fulmen és Mahmoudian ügyben 2013. november 28‑án hozott ítéletének 58. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

187

Ezen alapvető jogok rangsorában szerepel különösen az Alapjogi Charta 41. cikkének (2) bekezdésében rögzített, védelemhez való jog tiszteletben tartása, amely magában foglalja a meghallgatáshoz való jogot, valamint az iratokba a bizalmas adatkezeléshez fűződő jogos érdekek tiszteletben tartása mellett való betekintés jogát (lásd a fenti 186. pontban hivatkozott, Tanács kontra Fulmen és Mahmoudian ügyben hozott ítélet 59. és 60. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

188

Ugyanezen ítélkezési gyakorlat szerint a védelemhez való jog megsértését az adott ügy egyedi körülményei alapján kell értékelni, különösen a szóban forgó jogi aktus jellegére, elfogadásának körülményeire, valamint az adott tárgyra vonatkozó jogszabályokra figyelemmel (lásd a fenti 186. pontban hivatkozott, Tanács kontra Fulmen és Mahmoudian ügyben hozott ítélet 63. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

189

A jelen ügyben meg kell állapítani, hogy jóllehet a felperesek keresetlevelükben az ezen a területen alkalmazandó általános rendelkezésekre és elvekre, valamint ítélkezési gyakorlatra emlékeztetnek, a fenti 185. pontban összefoglalt konkrét kifogásuk azon alapul, hogy a Tanács a megtámadott jogi aktusok elfogadása előtt nem közölte az említett jogi aktusokban velük szemben felrótt magatartásra vonatkozó és a velük kapcsolatban elfogadott intézkedések igazolását képező bizonyítékokat, továbbá nem adott alkalmat arra, hogy előadják az e bizonyítékokra vonatkozó észrevételeiket.

190

Márpedig az iratokból nem tűnik ki, a felperesek pedig egyebekben nem állítják, hogy a kereset benyújtása előtt öt nappal a Tanácshoz intézett, a bizonyítékok közlésére irányuló kérelem előtt (lásd a fenti 19. pontot) kérték volna a Tanácsot, hogy közölje azokat a bizonyítékokat, amelyek alapján a vitatott korlátozó intézkedéseket velük szemben elfogadta.

191

Ebből következik, hogy a felperesek abból az előfeltevésből indulnak ki, amely szerint a védelemhez való joguk tiszteletben tartása céljából a Tanácsnak önként, kérés nélkül kellett volna közölnie velük ezeket a bizonyítékokat. Ezen előfeltevés azonban téves.

192

Amint azt a Törvényszék a T-390/08. sz., Bank Melli Iran kontra Tanács ügyben 2009. október 14-én hozott ítéletének (EBHT 2009., II-3967. o.) 97. pontjában megállapította, hogy ha közölték azokat a kellően pontos információkat, amelyek alapján az érdekelt megfelelően ismertetheti az álláspontját azokról a tényekről, amelyeket a Tanács a terhére ró, a védelemhez való jog tiszteletben tartásának elve alapján ezen intézmény nem köteles önként biztosítani az ügy irataiba való betekintést. Csak az érdekelt fél kérelmére köteles a Tanács biztosítani az azokba a nem bizalmas jellegű adminisztratív iratokba való betekintést, amelyek a szóban forgó intézkedésre vonatkoznak. Az iratok önkéntes közlése túlzott elvárás lenne, tekintettel arra, hogy nem biztos, hogy a – pénzeszközök befagyasztására vagy másra vonatkozó – korlátozó intézkedés elfogadásának pillanatában az érintett jogalany az iratbetekintés útján ellenőrizni kívánja azokat a ténybeli elemeket, amelyek alátámasztják a Tanács által terhére rótt állításokat.

193

Márpedig a harmadik jogalap elemzését követően a Törvényszék megállapította, hogy a megtámadott jogi aktusok jogilag megkövetelt indokolást tartalmaztak (lásd a fenti 183. pontot). Más szóval: meg kell állapítani, hogy a felperesek – amint azt a szóban forgó ítélkezési gyakorlat megköveteli – kellően pontos információkkal rendelkeztek, következésképpen pedig nekik maguknak kellett kérniük – ha ezt akarták – a rájuk vonatkozó azon bizonyítékok közlését, amelyekre a Tanács támaszkodott. A Törvényszék által megállapítottak szerint ilyen kérelmet csupán a keresetlevél benyújtása előtt öt nappal terjesztettek elő.

194

Az iratokban semmi nem utal arra, hogy a felperesek nem tudtak volna korábban ilyen kérelmet előterjeszteni, ha ezt akarták volna. Léteznek azonban arra utaló bizonyítékok, hogy a felperesek tisztában voltak azzal a lehetőséggel, hogy kapcsolatba léphetnek a Tanáccsal a rájuk vonatkozó korlátozó intézkedések tárgyában, ezzel összefüggésben pedig, hogy kérhetik a rájuk vonatkozó bizonyítékok közlését.

195

Különösen meg kell állapítani, hogy a Tanács csatolta az iratokhoz az első felperes, Johannes Tomana által a 2011/101 határozat mellékletébe felvett „valamennyi természetes vagy jogi személy, és valamennyi szervezet nevében” az Európai Tanács elnökéhez intézett, 2011. szeptember 1‑jei levelet. Ebben a levélben Johannes Tomana kifogásolta a mindezen személyek tekintetében hozott korlátozó intézkedések előírásának igazolására az említett mellékletben említett indokok megfelelő jellegét és megalapozottságát. Johannes Tomana azonban nem terjesztett elő a szóban forgó mellékletben szereplő állításokra vonatkozó bizonyítékok közlésére irányuló semmiféle kérelmet.

196

Azt is meg kell állapítani, hogy Johannes Tomana kivételével a felperesek – a Törvényszék egyik írásbeli kérdésére válaszul – nem állították, hogy ne hatalmazták volna fel őt arra, hogy az ő nevükben is írja a szóban forgó levelet. Mindössze azt tagadták, hogy Johannes Tomana a vitatott „korlátozó intézkedésekkel érintett személyekként való megjelölésükről […] történő értesítés céljából” járt el a nevükben.

197

Egyebekben csak a fent említett levél megküldésekor állította Johannes Tomana, hogy a többi felperes nevében is eljár. Keresetlevelükkel együtt a felperesek egy, a Johannes Tomana által a képviselőikhez intézett levelet is benyújtottak, amelyben Johannes Tomana azt állítja, hogy a többi felperest is képviseli, és – ezen utóbbiak nevében is – meghatalmazást ad e képviselőknek a kereset benyújtására.

198

Azt is meg kell állapítani, hogy Johannes Tomana 2011. szeptember 1‑jei levelére az Európai Tanács elnökének kabinetfőnöke 2011. szeptember 20‑i levelében válaszolt, amelyben emlékeztetett arra, hogy a korlátozó intézkedések szóban forgó személyek és szervezetek tekintetében történő előírásának indokai szerepelnek a 2011/101 határozat mellékletében, egyebekben pedig a 2011/101 határozatban előírt korlátozó intézkedések hatálya alá tartozó személyek, szervezetek és szervek részére adott értesítésre (HL C 49., 4. o.) utalt. Ez az értesítés – többek között – megemlítette, hogy a szóban forgó korlátozó intézkedésekkel érintett személyek, szervezetek és szervek „kérvényezhetik a Tanácsnál, hogy az bírálja felül a jegyzékbe való felvételükről szóló döntést”, és feltüntette azt a címet, amelyre ezt a kérelmet meg kell küldeni. Egyébként a 2012/97 határozat elfogadását követően hasonló értesítést tettek közzé a Hivatalos Lap 2012. február 18‑i számában (HL C 48., 13. o.).

199

Ezek a tényezők – függetlenül attól a kérdéstől, hogy igazolták‑e, hogy a Tanács, amint állítja, a 2012/97 határozatban említett többi természetes személy tekintetében is közölte annak elfogadását – megerősítik, hogy a felperesek korábban is fordulhattak volna a Tanácshoz azzal a céllal, hogy megszerezzék az általuk kért és a fenti 19. pontban említett kérelmüket követően meg is szerzett információkat.

200

Ami ezen utóbbi kérelmet illeti, a Tanács arra a kért információk (nem bizalmas változatának) közlésével válaszolt körülbelül hét hónapos késedelemmel, amelyet – véleménye szerint – a jelentős számú érintett dokumentum „bizalmas minősítése feloldásának” szükségessége igazolt. Az ellenkezőre utaló bármiféle ténykörülmény hiányában feltételezhető, hogy a felpereseknek az ugyanezen tartalomra vonatkozó esetleges korábbi kérelmére a Tanács ugyanezt válaszolta volna, azaz a kért bizonyítékok nem bizalmas változatát közölte volna velük.

201

Hozzá kell fűzni, hogy az, hogy a Tanács a felperesekkel csak 2012. november 27‑én közölte a fenti 19. pontban említett levelükben kért információkat, semmilyen hatással nem volt arra a lehetőségükre, hogy álláspontjukra a Törvényszék előtt hivatkozzanak. A felperesek ugyanis két alkalommal kérték a Törvényszéktől a válaszuk benyújtására előírt határidő meghosszabbítását, amit a Törvényszék engedélyezett is, ekként pedig volt lehetőségük arra, hogy ebben a beadványban megjegyzéseket tegyenek ezekkel az információkkal kapcsolatban. Az e dokumentumokra vonatkozó érveiket a Törvényszék a második jogalap elemzésével összefüggésben, az alábbiakban vizsgálja.

202

A felperesek válaszukban – miután megismételték a fenti 185. pontban összefoglalt kifogásukat – arra is hivatkoztak, hogy a megtámadott jogi aktusok elfogadásának alapjául szolgáló információk Tanács általi közlése következtében súlyos kárt szenvedtek el, mivel csak 2013‑ban hívták fel őket arra, hogy reagáljanak a körülbelül öt évvel korábbra visszanyúló állítólagos cselekményekkel kapcsolatos állításokra.

203

Egy ilyen rövid és általános állítás azonban nem elegendő ahhoz, hogy igazolja a megtámadott jogi aktusoknak a felperesek védelemhez való jogának megsértése miatti megsemmisítését. A felperesek ugyanis nem határozzák meg sem azokat a pontos állításokat, amelyek kifogásolásával kapcsolatban nehézségekbe ütköztek, sem pedig az általuk tapasztalt nehézségek jellegét és okait. A felperesek ráadásul azt sem fejtik ki, hogy miért csak öt nappal a kereset benyújtása előtt kérték első alkalommal ezen információk közlését.

204

Amennyiben a jelen jogalapot akként kell értelmezni, hogy a felperesek azt állítják, hogy a megtámadott jogi aktusok elfogadását megelőzően az alperes intézmények nem tették lehetővé számukra, hogy célravezető módon megismertethessék az említett jogi aktusokban velük szemben felhozott indokokra vonatkozó álláspontjukat, meg kell állapítani, hogy az ítélkezési gyakorlat értelmében akkor kell tiszteletben tartani annak a személynek vagy szervezetnek a jogi aktus elfogadását megelőzően történő meghallgatásához való jogát, akivel szemben a korábban előírt korlátozó intézkedéseket újabb jogi aktusban megújítják, amikor az érintett jogi aktust kibocsátó intézmény ezekkel a személyekkel vagy szervezetekkel szemben új információkat vett figyelembe, és nem akkor, amikor a megújítás lényegében ugyanazokon az indokokon alapul, amelyek a szóban forgó korlátozó intézkedéseket eredetileg előíró jogi aktus elfogadását igazolták (a Törvényszék T‑383/11. sz., Makhlouf kontra Tanács ügyben 2013. szeptember 13‑án hozott ítéletének 43. pontja, valamint a T‑174/12. és T‑80/13. sz., Syrian Lebanese Commercial Bank kontra Tanács egyesített ügyekben 2014. február 4‑én hozott ítéletének 149. pontja; lásd még ebben az értelemben a Bíróság C-27/09. P. sz., Franciaország kontra People’s Mojahedin Organization of Iran ügyben 2011. december 21-én hozott ítéletének [EBHT 2011., I-13427. o.] 62. pontját).

205

Márpedig a jelen ügyben a vitatott korlátozó intézkedések felperesekkel szembeni előírásának igazolása céljából a megtámadott jogi aktusokban feltüntetett indokok nem térnek el lényegesen a korábbi jogi aktusokban – azaz a 2011/101 határozatnak a 2012/97 határozat általi módosítását megelőző változatában, valamint a 151/2012 végrehajtási rendelet általi módosítását megelőzően a 314/2004 rendeletben – szereplőktől.

206

Még ha a megtámadott jogi aktusokban szereplő indokok számos felperes esetében pontosítják is a felrótt magatartást, illetve tartalmazzák is e magatartás részletesebb leírását, a felpereseknek a szóban forgó korlátozó intézkedésekkel érintett személyek és szervezetek jegyzékébe való felvételét igazoló indokok alapvetően továbbra is megegyeznek a korábbi jogi aktusokban szereplőkkel. Egyik esetben sem tűnik ki, hogy a szóban forgó korlátozó intézkedések megújításakor a korábbi jogi aktusokban említett indokokat törölték, hogy azokat más indokokkal váltsák fel, amint az a fenti, 204. pontban hivatkozott, Franciaország kontra People’s Mojahedin Organization of Iran ügyben hozott ítélet alapjául szolgáló ügyben történt.

207

Különösen a szóban forgó korlátozó intézkedésekkel érintett személyek és szervezetek jegyzékébe az általuk ellátott funkciók vagy az általuk korábban ellátott funkciók miatt felvett személyeket – azaz a fenti 169. pontban említettek kivételével valamennyi felperest – illetően a Törvényszék már megállapította (lásd a fenti 163. pontot), hogy az általuk a megtámadott jogi aktusok elfogadásának időpontjában, illetve korábban ellátott funkciókra való hivatkozás már önmagában elegendő a nevük szóban forgó korlátozó intézkedésekkel érintett személyek jegyzékére való felvételének igazolásához. Márpedig mind a korábbi jogi aktusok, mind pedig a megtámadott jogi aktusok e személyek mindegyike esetében ugyanazokra a funkciókra hivatkoznak.

208

Következésképpen, amennyiben a felperesek a fenti 204. pontban említetthez hasonló kifogást is felhoznak, annak nem lehet helyt adni.

209

A felperesek által a jelen jogalap keretében előterjesztett többi érv nem a védelemhez való joguk állítólagos megsértésére vonatkozik. A felperesek lényegében azzal érvelnek, hogy az alperes intézmények nem meggyőző bizonyítékok alapján fogadták el velük szemben a vitatott korlátozó intézkedéseket. Ezzel összefüggésben hangsúlyozzák, hogy ha a megtámadott jogi aktusokban velük szemben felrótt cselekmények miatt büntetőbíróság elé idézték volna őket, releváns és meggyőző bizonyítékokat kellett volna előterjeszteni ahhoz, hogy elmarasztalják őket. A felperesek szerint egyébként az Egyesült Királyság elismerte, hogy közülük bizonyos személyekkel szemben semmilyen bizonyíték nem létezett a megtámadott jogi aktusokban említett állítólagos cselekményeikre vonatkozóan.

210

Márpedig a felperesek védelemhez való joga esetleges megsértésének kérdése szempontjából ezek az érvek nem relevánsak. Adott esetben a megtámadott jogi aktusok megalapozottságának és az e jogi aktusok alapjául szolgáló tények tárgyi pontosságának kifogásolása esetén relevánsnak bizonyulhatnának. A Törvényszék az alábbi 261–266. pontban vizsgálja azt a kérdést, hogy a felperesek ténylegesen felhoztak‑e ilyen kifogást.

211

A felperesek emellett azzal érvelnek, hogy a Bizottság a fenti 120. pontban említett, rendeletre irányuló javaslatában bizonyos, a védelemhez való joguk tiszteletben tartásának biztosítására irányuló garanciákat írt elő, amelyeket a jelen ügyben nem tartottak tiszteletben. Márpedig a felperesek által hivatkozott bizottsági javaslatot soha nem fogadták el, ily módon nem releváns az a kérdés, hogy a Bizottság által előírt garanciákat a jelen ügyben tiszteletben tartották‑e. Ugyanezen okból kifolyólag nem kell elemezni az európai adatvédelmi biztosnak a Szomália, Zimbabwe, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság és Guinea tekintetében bizonyos különleges korlátozó intézkedések bevezetésére irányuló különböző jogalkotási javaslatokról szóló véleményét (HL 2010. C 73., 1. o.), amelyre a felperesek szintén hivatkoznak (lásd a fenti 185. pontot). Ez a vélemény is a fent említett, és a Tanács által nem követett bizottsági javaslatra vonatkozik.

212

A felperesek válaszukban arra is hivatkoznak, hogy az alperes intézmények soha nem írtak nekik azzal a céllal, hogy tájékoztassák őket arról, hogy nevüket felvették a vitatott korlátozó intézkedésekkel érintett személyek nevét tartalmazó jegyzékbe. Véleményük szerint az ezen információval kapcsolatos véleménynek a Hivatalos Lapban való közzététele nem minősülhet elegendőnek.

213

Márpedig a megtámadott jogi aktusok felperesek részére történő kézbesítésére vonatkozó kérdéssel kapcsolatos érvről van szó, amely a védelemhez való joguk említett jogi aktusok elfogadását megelőző tiszteletben tartásának vizsgálatával összefüggésben nem releváns. E jogi aktusok kézbesítésére ugyanis szükségszerűen később kerül sor azok elfogadásánál. A kereset benyújtására nyitva álló határidő kezdő időpontjának meghatározása szempontjából bír relevanciával az a kérdés, hogy a Tanácsnak postai úton minden egyes felperes részére kézbesítenie kellett volna‑e a rájuk vonatkozó megtámadott jogi aktusokat, és különösen, hogy ezeknek a Johannes Tomana részére postai úton történő kézbesítése a többi felperes részére történő kézbesítést is jelenti‑e, amint azzal a Tanács érvel (lásd a fenti 199. pontot). A jelen ügyben azonban mindenesetre nincs kétség afelől, hogy a keresetet a határidőn belül nyújtották be, mivel az alperes intézmények e tekintetben semmilyen kifogást nem hoztak fel.

214

Mivel a felperesek által a negyedik jogalap keretében megfogalmazott egyetlen kifogásnak sem lehet helyt adni, ezt a jogalapot el kell utasítani.

215

Második jogalapjukban a felperesek azzal érvelnek, hogy a Tanács és a Bizottság nyilvánvaló értékelési hibát vétett, amennyiben úgy vélték, hogy teljesültek a vitatott korlátozó intézkedésekkel érintett személyek és szervezetek jegyzékébe történő felvételüket igazoló kritériumok.

216

A Törvényszék a fenti 192. pontban hivatkozott, Bank Melli Iran kontra Tanács ügyben hozott ítéletében (36. pont) már megállapította, hogy ami a korlátozó intézkedések részletes szabályait meghatározó általános szabályokat illeti, a Tanács széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik azon körülményeket tekintve, amelyeket az EK 60. cikk és az EK 301. cikk alapján a gazdasági és pénzügyi szankciós intézkedések elfogadása érdekében figyelembe kell venni a KKBP alapján elfogadott közös álláspontnak megfelelően. Mivel az uniós bíróság különösen nem helyettesítheti a Tanácsnak az ilyen intézkedések meghozatalának alapjául szolgáló bizonyítékokra, tényekre és körülményekre vonatkozó értékelését a saját értékelésével, a Törvényszék által végzett felülvizsgálatnak az eljárási és indokolási szabályok betartásának, a tények tényleges pontosságának, valamint a tények értékelésében rejlő nyilvánvaló hiba és hatáskörrel való visszaélés hiányának ellenőrzésére kell korlátozódnia. E korlátozott felülvizsgálat érvényesül különösen azon célszerűségi megfontolások értékelése tekintetében, amelyeken az ilyen intézkedések alapulnak.

217

Ezek a megfontolások az EK 60. cikk és az EK 301. cikk tartalmát tükröző EUMSZ 215. cikk alapján elfogadott korlátozó intézkedésekre is érvényesek (lásd a fenti 122. pontot).

218

Márpedig ebből az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy az ezen a területen a Tanács rendelkezésére álló mérlegelési jogkör nem képezi akadályát annak, hogy az uniós bíróság a jogszerűség felülvizsgálata során ellenőrizze azon tények tárgyi pontosságát, amelyekre a Tanács támaszkodott. Az Alapjogi Charta 47. cikkében biztosított bírósági felülvizsgálat hatékonysága ugyanis megköveteli többek között, hogy az uniós bíróság meggyőződjön arról, hogy a határozat, amely az érintett személy vagy szervezet tekintetében egyedi hatállyal bír, kellően biztos ténybeli alappal rendelkezik. Ez magában foglalja az említett határozat alapjául szolgáló indokolásban hivatkozott tények ellenőrzését, aminek folytán a bírósági felülvizsgálat nem a hivatkozott indokok absztrakt valószínűségének értékelésére korlátozódik, hanem arra irányul, hogy megalapozottak‑e ezen indokok, vagy legalább azok közül egy, ugyanezen jogi aktus alátámasztására önmagában elengedőnek tekintett indok megalapozott‑e (lásd a fenti 186. pontban hivatkozott, Tanács kontra Fulmen és Mahmoudian ügyben hozott ítélet 64. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

219

E célból az uniós bíróság feladata e felülvizsgálat elvégzése úgy, hogy adott esetben az Unió illetékes hatóságát az ilyen felülvizsgálathoz releváns – bizalmas vagy nem bizalmas jellegű – információk vagy bizonyítékok szolgáltatására kéri. Vitatás esetén ugyanis az Unió illetékes hatóságának kell az érintett személlyel szemben felhozott indokok megalapozottságát bizonyítani, és nem az érintett személynek kell az említett indokok megalapozottságának hiányára vonatkozó negatív bizonyítékot szolgáltatni. E célból nem követelmény, hogy az említett hatóság az uniós bíróság előtt az azon jogi aktus indokolásában szereplő állítólagos indokokra vonatkozó valamennyi információt és bizonyítékot szolgáltassa, amely jogi aktus megsemmisítését kérték. Mindazonáltal szükséges, hogy a szolgáltatott információk vagy bizonyítékok alátámasszák az érintett személlyel szemben felhozott indokokat (lásd a fenti 186. pontban hivatkozott, Tanács kontra Fulmen és Mahmoudian ügyben hozott ítélet 65–67. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

220

Amennyiben az Unió illetékes hatósága számára lehetetlen az uniós bíróság kérésének eleget tenni, az uniós bíróság kizárólag csak a vele közölt információkra alapíthatja a döntését, tehát a megtámadott jogi aktus indokolásra, az érintett személy által esetlegesen előterjesztett észrevételekre és mentő bizonyítékokra, valamint az Unió illetékes hatóságának ezen észrevételekre adott válaszára. Amennyiben ezen információk nem teszik lehetővé valamely indok megalapozottságának megállapítását, az uniós bíróság nem veszi figyelembe utóbbit a felvételre vagy a szóban forgó felvétel fenntartására vonatkozó határozat alátámasztásaként. Amennyiben azonban az Unió illetékes hatósága releváns információkat vagy bizonyítékokat szolgáltat, az uniós bíróságnak az állítólagos tények tárgyi pontosságát ezen információk vagy bizonyítékok alapján kell vizsgálnia, valamint értékelnie kell utóbbiak bizonyító erejét a jelen ügy körülményeitől függően, és különösen az érintett személy által a tárgyban benyújtott esetleges észrevételek fényében (lásd a fenti 186. pontban hivatkozott, Tanács kontra Fulmen és Mahmoudian ügyben hozott ítélet 68. és 69. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

221

Hangsúlyozni kell azonban azt, hogy – amint arra egyébként a fenti 218. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat rámutat – az uniós bíróságnak csak abban az esetben kell vizsgálnia a korlátozó intézkedések elfogadásának igazolására felhozott tények tárgyi pontosságát, ha az ezen intézkedésekkel érintett személyek ezeket a tényeket előtte kifogásolják. Az ehhez hasonló vizsgálat ugyanis a megtámadott jogi aktusok megalapozottságának elemzésébe tartozik, amit az uniós bíróságnak hivatalból nem feladata vizsgálni.

222

Egyébiránt abban az esetben, amikor a Tanács absztrakt módon határozza meg azokat a kritériumokat, amelyek igazolhatják valamely személy vagy szervezet felvételét azon személyek vagy szervezetek jegyzékébe, akik, illetve amelyek a korlátozó intézkedések hatálya alatt állnak, az uniós bíróság feladata az érintett személy vagy szervezet által vagy adott esetben hivatalból felhozott jogalapok alapján annak ellenőrzése, hogy az esete megfelel‑e a Tanács által meghatározott absztrakt kritériumoknak. Ezen ellenőrzés kiterjed azon hivatkozott tények és körülmények értékelésére, amelyek igazolják a szóban forgó személy vagy szervezet nevének a korlátozó intézkedések hatálya alatt állók jegyzékébe való felvételét, valamint azon bizonyítékok és információk ellenőrzésére, amelyeken ezen értékelés alapul (lásd ebben az értelemben a fenti 192. pontban hivatkozott, Bank Melli Iran kontra Tanács ügyben hozott ítélet 37. pontját).

223

E megfontolásokra figyelemmel kell elvégezni a felperesek által a jelen jogalap keretében előterjesztett kifogások és érvek elemzését. E tekintetben a válaszban előterjesztett kifogások és érvek elfogadhatóságának és – adott esetben – megalapozottságának vizsgálata előtt a Törvényszék mindenekelőtt a keresetlevélben ismertetett kifogásokat és jogalapokat vizsgálja.

224

A felperesek azzal érvelnek, hogy a kifogásolt korlátozó intézkedések – az azokat megelőzőkhöz hasonlóan – a 2011/101 határozat 4. és 5. cikke értelmében olyan személyekre és szervezetekre irányulnak, „akik olyan tevékenységet folytatnak, amely súlyosan veszélyezteti a demokráciát, az emberi jogok tiszteletben tartását és a jogállamiságot Zimbabwéban”. Ebből a felperesek szerint az következik, hogy a Tanács és a Bizottság csak olyan személyek és szervezetek tekintetében fogadhatta el az említett intézkedéseket, akik és amelyek esetében léteztek bizonyítékok a Zimbabwében a demokráciát, az emberi jogok tiszteletben tartását és a jogállamiságot súlyosan veszélyeztető tevékenységekben való tényleges közreműködést illetően. E közreműködésnek egyébként folyamatosnak kellett lennie.

225

Márpedig a felperesek szerint több okból is téves a Tanács és a Bizottság azon következtetése, amely szerint minden egyes felperes esetében teljesült ez a kritérium. Először is, bizonyos felpereseket azért érintenek a vitatott korlátozó intézkedések, mert a „ZANU‑PF‑kormány tagja[i]” voltak, vagy mert „a ZANU‑PF‑hez tartozó kormányfrakcióhoz” tartoztak. Ez az indok azonban nem megfelelő, mivel ez nem minősül jogsértő magatartásra vonatkozó állításnak. Egyébként a zimbabwei alkotmány biztosítja a politikai pártbeli tagsághoz való jogot. Ezen túlmenően a vitatott korlátozó intézkedések az egykori zimbabwei kormány tagjaira irányulnak. Nem vonatkoznak sem a megtámadott jogi aktusok elfogadásának időpontjában Zimbabwéban hatalmon lévő nemzeti egységkormányra, sem a ZANU‑PF‑re. Az Unió ráadásul kifejezetten támogatja a nemzeti egységkormányt.

226

Másodszor, bizonyos felpereseket azon az alapon vettek fel a szóban forgó korlátozó intézkedésekkel érintett személyek és szervezetek jegyzékébe, hogy a ZANU‑PF által alakított kormány valamely tagjával vagy a ZANU‑PF‑hez tartozó kormányfrakcióval összefüggésbe hozhatók, vagy velük kapcsolatban álltak. Ez az indok nem megfelelő. Egyrészről nem róható fel ezeknek a felpereseknek, hogy jogellenes cselekményeket követtek el, az pedig még kevésbé, hogy ténylegesen részt vettek olyan tevékenységekben, amelyekről komolyan lehetne állítani, hogy súlyosan veszélyeztették Zimbabwében a demokráciát, az emberi jogok tiszteletben tartását és a jogállamiságot. Másrészről a Bíróság a fenti 119. pontban hivatkozott, Tay Za kontra Tanács ügyben hozott ítéletében egyértelműen hangsúlyozta, hogy a korlátozó intézkedések valamely személlyel vagy szervezettel szembeni elfogadásának igazolásához nem elegendő pusztán annyit felróni, hogy ez a személy vagy szervezet összeköttetésben áll valamely harmadik ország vezetőivel.

227

Harmadszor, a felperesek nagy része tekintetében a szóban forgó korlátozó intézkedésekkel érintett személyek, illetve szervezetek jegyzékébe való felvételük igazolására felhozott indokok olyan cselekményekre hivatkoznak, amelyekre állítólagosan korábban – sőt, igen sok esetben több évvel a megtámadott intézkedések elfogadása, ráadásul a nemzeti egységkormány megalakulása előtt – került sor. Ezek az indokok nem megfelelőek, tekintettel a szóban forgó korlátozó intézkedések arra irányuló célkitűzésére, hogy „a célszemélyeket arra ösztönözz[ék], hogy elutasítsák az emberi jogok, a szólásszabadság és a felelős kormányzás sérelméhez vezető politikákat”. A semmilyen kormányzati politikában nem közreműködő és azt nem is befolyásoló személyeket nem tudja az ilyen politikák elutasítására ösztönözni, ha a korlátozó intézkedések rájuk kizárólag múltbeli cselekményeik alapján irányulnak. A felperesek e tekintetben – egyúttal a 2002/145 közös álláspont preambulumbekezdéseire, valamint az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének egyik nyilatkozatára hivatkozva – úgy vélik, hogy az érintetteknek kizárólag a múltbeli cselekményei nem elegendőek ahhoz, hogy igazolják a jelen ügyben szóban forgókhoz hasonló korlátozó intézkedésekkel érintett személyek és szervezetek jegyzékébe való felvételüket.

228

Meg kell állapítani, hogy a felperesek ezen érvelése téves előfeltevésen alapul, amennyiben úgy tűnik, hogy a felperesek szerint a vitatott korlátozó intézkedések csak olyan személyekre vagy szervezetekre irányulhatnak, akiknek tevékenységei súlyosan veszélyeztetik Zimbabwében a demokráciát, az emberi jogok tiszteletben tartását és a jogállamiságot. Márpedig ez az állítás nem helytálló.

229

Amint azt ugyanis a Törvényszék az első és a harmadik jogalap elemzésével összefüggésben megállapította, a 2011/101 határozat 4. és 5. cikkének szövegéből kitűnik (lásd a fenti 7. és 8 pontot), hogy ott csak egyről van szó a személyek azon három kategóriája közül, amelyekkel szemben az e határozatban előírt korlátozó intézkedéseket el lehet fogadni. A két másik kategóriát a „zimbabwei kormány tagjai”, illetve „a velük összefüggésbe hozható természetes és jogi személyek, szervezetek és szervek” képezik. Más szóval az, hogy valamely személy vagy szervezet a zimbabwei kormány tagja vagy ilyen kormánytaggal összefüggésbe hozható, elegendő a 2011/101 határozatban előírt korlátozó intézkedések elfogadásának igazolásához.

230

Ezenfelül a fenti 129–133. pontban említett megfontolásokból lényegében kitűnik, hogy a Zimbabwéban a demokráciát, az emberi jogok tiszteletben tartását és a jogállamiságot súlyosan veszélyeztető tevékenységet folytató személyek és szervezetek csupán az ezen ország vezetőivel összefüggésbe hozható személyek egyik különös kategóriáját képezik. A 314/2004 rendelet III. mellékletébe való felvételük ezért igazolt, holott e rendelet szövege nem említi konkrétan a személyeknek és szervezeteknek ezt a kategóriáját.

231

E megfontolásokra tekintettel nem lehet helyt adni a felperesek fenti 225. és 226. pontban összefoglalt érveinek. A fenti 119. pontban hivatkozott, Tay Za kontra Tanács ügyben hozott ítéletből (63. pont) egyértelműen kitűnik, hogy az EK 60. cikk és az EK 301. cikk, vagy az EUMSZ 215. cikk alapján el lehet fogadni korlátozó intézkedéseket a zimbabwei kormánynak a – kétségtelenül az ezen ország vezetői közé tartozó – tagjaival, valamint a velük kapcsolatban álló személyekkel szemben. A személyek ezen utóbbi kategóriájának konkrét cselekményeire történő esetleges hivatkozás célja végső soron mindössze annak bizonyítása, hogy kapcsolatban állnak ezen ország kormányának tagjaival. Ebből következik, hogy ezek a hivatkozások nem elengedhetetlenek sem a kormánytagokat, sem a velük kapcsolatban álló személyeket illetően, amennyiben ezen utóbbiak esetében más körülményekből – például az általuk betöltött vagy korábban betöltött funkciókból – következik, hogy kapcsolatban állnak kormánytagokkal.

232

Egyebekben az arra a körülményre való hivatkozás, hogy az érintett kormánytagok a ZANU‑PF tagjai, nem jelenti azt – mint ahogyan úgy tűnik, a felperesek állítják –, hogy az érintett személyek (és a velük kapcsolatban álló szervezetek) tekintetében kizárólag amiatt fogadnak el szankciókat, hogy valamelyik politikai párthoz tartoznak. Emlékeztetni kell arra, hogy a ZANU‑PF nem akármilyen politikai párt, hanem az a párt, amely a megtámadott jogi aktusokat és az azokat megelőző jogi aktusokat kibocsátó intézmények által az azok elfogadásának igazolására felhozott erőszakos cselekmények, megfélemlítés és a zimbabwei nép alapvető jogainak megsértése során kizárólagos hatalmat gyakorolt. Arra is emlékeztetni kell, hogy a Zimbabwéban a megtámadott jogi aktusok elfogadásának időpontjában hatalmon lévő nemzeti egységkormány részben a ZANU‑PF tagjaiból állt, akik végeredményben az esetek többségében már e kormány megalakulását megelőzően is – azaz a vitatott korlátozó intézkedések elfogadását igazoló erőszakos cselekmények, megfélemlítés és az alapvető jogok megsértésének időszakában is – a zimbabwei kormány tagjai voltak, részben pedig az ellenzéki pártok által javasolt személyekből állt (lásd még a fenti 104., 109. és 110. pontot).

233

E feltételek mellett nyilvánvaló, hogy a megtámadott jogi aktusok indokai között arra tett hivatkozás, hogy az említett jogi aktusokkal érintett valamely kormánytag a ZANU‑PF vagy a „ZANU‑PF‑hez tartozó kormányfrakció” tagja, annak kifejtésére szolgál, hogy a kormány e tagjára miért irányulnak korlátozó intézkedések, amikor ugyanezen kormánynak az egykori ellenzéki pártok által javasolt más tagjai tekintetében nem fogadtak el hasonló intézkedéseket.

234

Ezen túlmenően a fenti 110. pontban megállapítottakból következik, hogy még a nemzeti egységkormány megalakulását követően is el lehetett fogadni korlátozó intézkedéseket e kormány azon tagjaival szemben, akik már annak megalakulása előtt is Zimbabwe vezetői közé tartoztak, valamint a velük kapcsolatban álló személyekkel szemben. Ily módon e személyek esetében csak akkor volna szó nyilvánvaló értékelési hibáról, ha a megtámadott jogi aktusokat kibocsátó intézmények tévesen vélték volna úgy, hogy a vitatott korlátozó intézkedések hatálya alá vont egyik vagy másik személy, illetve szervezet a zimbabwei kormánynak a ZANU‑PF által javasolt tagja volt vagy kapcsolatban állt ilyen kormánytaggal, holott nem ez volt a helyzet. Márpedig a keresetlevélben a felperesek nem fogalmaznak meg ilyen állítást.

235

Azt is meg kell állapítani, hogy a felperesek tévesen értelmezik a fenti 119. pontban hivatkozott, Tay Za kontra Tanács ügyben hozott ítéletet, amikor azt állítják, hogy a Bíróság megerősítette, hogy nem elegendő korlátozó intézkedések elfogadásának igazolásához pusztán az, hogy valamely személy vagy szervezet kapcsolatban áll valamely harmadik ország vezetőivel. Az említett ítélet 63. pontjában ugyanis a Bíróság kifejezetten megerősítette, hogy „ahhoz, hogy a természetes személyekkel szembeni intézkedéseket az EK 60. cikk és EK 301. cikk alapján harmadik országokat érintő korlátozó intézkedésekként lehessen elfogadni, azoknak kizárólag az említett országok vezetőire és az e vezetőkkel összeköttetésben álló személyekre szabad irányulniuk”. A Bíróság mindössze a valamely harmadik ország vezetőivel kapcsolatban álló személyek családtagjai tekintetében zárta ki ilyen intézkedések alkalmazását, amennyiben az ilyen intézkedéseket kizárólag az érintett személyeknek a szóban forgó ország vezetőivel kapcsolatban álló személyekkel fennálló családi kapcsolata miatt, az érintett személyek személyes magatartásától függetlenül fogadják el (lásd a fenti 128. pontot).

236

A felperesek azon érvének sem lehet helyt adni, amely szerint felettébb nagy részük esetében a megtámadott jogi aktusokban szereplő indokok múltbeli – ráadásul több esetben igencsak régmúltbeli – magatartásukra utaltak. Nyilvánvaló, hogy amennyiben a megtámadott jogi aktusokat kibocsátó intézmények úgy döntöttek volna, hogy a megtámadott jogi aktusokkal érintett egyik vagy másik személy, illetve szervezet konkrét magatartására hivatkoznak, csakis múltbéli cselekményekről lehet szó. Az ehhez hasonló hivatkozás nem minősülhet irrelevánsnak pusztán azon az alapon, hogy a szóban forgó cselekmények a többé‑kevésbé távoli múltba nyúlnak vissza. Az ezzel ellentétes érvek és bizonyítékok hiányában megengedett úgy vélni, hogy azok a személyek, akik a múltban személyesen működtek közre azokban az erőszakos cselekményekben és az alapvető jogok megsértésében, amelyeket a megtámadott jogi aktusokat kibocsátó intézmények felrónak a nemzeti egységkormány megalakulása előtt Zimbabwét kizárólagosan vezető személyeknek, valamint annak a politikai pártnak – a jelen esetben a ZANU‑PF‑nek –, amelyhez tartoztak, a fenti 235. pontban említett ítélkezési gyakorlat értelmében továbbra is „kapcsolatban állnak” ezen ország vezetőivel, ily módon pedig – ugyanezen ítélkezési gyakorlat értelmében – velük szemben el lehet fogadni korlátozó intézkedéseket.

237

A felperesek azon érvét, amely szerint a vitatott korlátozó intézkedések lényegében a zimbabwei kormány politikájában közre nem működő személyekre és arra befolyást nem gyakorló személyekre kizárólag múltbeli cselekményeik alapján irányulnak, csak akként lehet érteni, hogy a felperesek azzal érvelnek, hogy a megtámadott jogi aktusok legalábbis részben olyan személyekre vagy szervezetekre irányulnak, akik nem zimbabwei vezetők, és nem is az e vezetőkkel kapcsolatban álló személyek.

238

Márpedig a harmadik jogalap elemzése keretében a Törvényszék megvizsgálta azt a kérdést, hogy a megtámadott jogi aktusokban említett indokok elegendőek‑e az ezen intézkedések valamennyi felperessel szembeni előírásának igazolásához, és megállapította, hogy ez a helyzet (lásd a fenti 155–182. pontot). Végeredményben meg kell állapítani, hogy a felperesek nem pontosították, hogy melyikükre vonatkozik ez az érv. Ráadásul azt is hangsúlyozni kell, hogy nemcsak a kormány politikájának kialakításában közreműködő és az arra befolyást gyakorló személy tartozik a valamely harmadik ország kormányának tagjaival „kapcsolatban álló” személyek kategóriájába, hanem az a személy is, aki részt vesz e politika végrehajtásában, különösen akkor, amikor a szóban forgó politika erőszakos cselekmények, megfélemlítés és a nép alapvető jogai megsértésének elkövetéséből áll. Mindezen indokok alapján ezt az érvet el kell utasítani.

239

A felperesek arra is rámutatnak, hogy bizonyos személyek nevét törölték a szóban forgó korlátozó intézkedések hatálya alá vont személyek jegyzékéből. A felperesek példaként említik F. Z. Charumbirát, T. Gambét és C. T. Kurunerit, akikre 2011‑ig vonatkoztak a Zimbabwe tekintetében megállapított korlátozó intézkedések, de akikkel szemben később nem újították meg ezeket az intézkedéseket. A felperesek szerint múltbeli cselekményeik miatt kerültek fel eredetileg erre a jegyzékre azok a személyek, akik esetében a szóban forgó korlátozó intézkedéseket hatályon kívül helyezték. Márpedig a Tanácsnak és a Bizottságnak a szóban forgó jegyzékben továbbra is szereplő személyekre vonatkozó álláspontja önkényes, és nem tartja tiszteletben a jogbiztonság és az egyenlő bánásmód elvét. Ezen túlmenően, az Egyesült Királyság hatóságai megerősítették, hogy a ZANU‑PF‑fel kapcsolatban már nem álló személyeket töröltek a szóban forgó jegyzékből. Ily módon nehéz megérteni, hogy miért kell a múltban állítólagosan felróható cselekményekben közreműködő bizonyos személyeket továbbra is fenntartani a szóban forgó jegyzékben, mikor másokat töröltek abból.

240

A felperesek által az ezen érv keretében említett három személy neve vitatott korlátozó intézkedések hatálya alá vont személyek jegyzékbe való felvételének indokai kitűnnek a 314/2004 rendelet III. mellékletének a 314/2004 rendelet módosításáról szóló, 2009. január 26‑i 77/2009/EK bizottsági rendelettel (HL L 23., 5. o.; helyesbítések: HL L 46., 79. o.; HL L 75., 28. o.) módosított változatából, valamint a 2004/161 közös álláspontnak a Zimbabwéval szembeni korlátozó intézkedések megújításáról szóló, 2009. január 26‑i 2009/68/KKBP tanácsi közös állásponttal (HL L 23., 43. o.) módosított mellékletéből. F. Z. Charumbira esetében ezek az indokok megemlítik, hogy az érintett „[v]olt önkormányzati, közmunkaügyi és nemzeti lakásügyi miniszterhelyettes, [és k]orábbi kormánytag, ma is fennálló kormánykapcsolatokkal”. T. Gambe esetében megállapítják, hogy ezen utóbbi a „[v]álasztásfelügyeleti Bizottság elnöke [és r]észben felelős a 2005‑ös választási csalásokért”. Végezetül, a két fent említett szöveg C. T. Kuruneri tekintetében megállapítja, hogy „[v]olt pénzügyi‑ és gazdaságfejlesztési miniszter [és k]orábbi kormánytag, ma is fennálló kapcsolat kormánykörökkel”.

241

A Tanács – az egyik pervezető intézkedés keretében azzal kapcsolatban feltett kérdésre válaszul, hogy miért döntött úgy, hogy nem újítja meg az e három személy tekintetében megállapított korlátozó intézkedéseket – jelezte lényegében, hogy „tekintettel a zimbabwei helyzet javulására, némileg enyhíteni kíván[t]a az ezen országra nehezedő nyomást”.

242

A Törvényszék emlékeztet arra, hogy a 314/2004 rendelet 6. cikkének (1) bekezdéséből, valamint a 2011/101 határozat 4. cikkének (1) bekezdéséből és 5. cikkének (1) bekezdéséből kitűnik, hogy a vitatott korlátozó intézkedések a zimbabwei kormány tagjaira, valamint a velük kapcsolatban álló személyekre irányulnak, ez az utóbbi kategória pedig magában foglalja azokat a „természetes személyek[et is], akik olyan tevékenységet folytatnak, amely súlyosan veszélyezteti a demokráciát, az emberi jogok tiszteletben tartását és a jogállamiságot Zimbabwéban”.

243

E rendelkezésekből azonban nem tűnik ki, hogy a Tanács és a Bizottság köteles az említett intézkedésekkel érintett személyek jegyzékébe felvenni a zimbabwei kormány valamennyi tagját és az ilyen kormánytaggal kapcsolatban álló valamennyi személyt. A fenti 216. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatra is figyelemmel, éppen ellenkezőleg, azt kell megállapítani, hogy ezeket a rendelkezéseket akként kell értelmezni, hogy nem vonható ilyen intézkedések hatálya alá az a személy, aki nem tagja a zimbabwei kormánynak és nem is áll kapcsolatban ilyen kormánytaggal, viszont a zimbabwei kormány tagjait és a velük kapcsolatban álló személyeket illetően a Tanács széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik, ami lehetővé teszi számára, hogy adott esetben ne vonja az ehhez hasonló személyt ezen intézkedések hatálya alá, ha úgy véli, hogy – ezen intézkedések céljaira tekintettel – ez nem célszerű.

244

A jelen ügyben a szóban forgó korlátozó intézkedések más személyekkel szembeni megújításának mellőzésével kapcsolatos indokok a felperesek esetében nem bírnak relevanciával.

245

Annak megállapításához ugyanis, hogy a megtámadott jogi aktusok a felperesek tekintetében nyilvánvaló értékelési hibában szenvednek, vagy azt kell bizonyítani, hogy azok téves ténybeli alapra épülnek, vagy azt, hogy a felperesek vonatkozásában megállapított tények ugyan pontosak, de a Tanács nyilvánvaló értékelési hibát vétett, amikor úgy vélte, hogy velük szemben fenn kell tartani a vitatott korlátozó intézkedések hatályát. Márpedig ami az első lehetőséget illeti, a felperesek keresetlevelükben nem vitatják a velük szemben a megtámadott jogi aktusokban felhozott tények tárgyi pontosságát (lásd még a lenti 261–263. pontot). A második lehetőséget illetően a felperesek egyáltalán nem fejtik ki, hogy a Tanácsnak milyen indokok alapján kellett volna úgy vélnie, hogy nincs szükség a rájuk vonatkozó korlátozó intézkedések velük szembeni megújítására.

246

Az egyenlő bánásmód és a jogbiztonság elvére való homályos és általános hivatkozás nem tudja felszámolni a felperesek érvelésében mutatkozó hiányosságokat.

247

Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében az egyenlő bánásmód elve tiltja, hogy az összehasonlítható helyzeteket eltérő módon kezeljék, és hogy a különböző helyzeteket azonos módon kezeljék, hacsak ez a bánásmód objektíve nem igazolt (lásd a fenti 192. pontban hivatkozott, Bank Melli Iran kontra Tanács ügyben hozott ítélet 56. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Márpedig a jelen ügyben a felperesek nem fejtik ki, hogy helyzetük mennyiben összehasonlítható azon személyekével, akikkel szemben nem újították meg a korlátozó intézkedéseket.

248

E tekintetben megjegyzendő, hogy ha a megújítás e többi személy tekintetében történő mellőzését érvényes indokok igazolják, a felpereseknek jelezniük kellett, hogy melyek ezek az indokok, és miért vonatkoznának azok az ő helyzetükre is. Ebben az esetben a többi személy helyzetével való összehasonlítás, következésképpen pedig az egyenlő bánásmód elvére való hivatkozás felesleges lett volna. Ha ugyanis fennállnak olyan indokok, amelyek miatt a szóban forgó korlátozó intézkedéseket nem kellett volna megújítani a felperesekkel szemben, ez már önmagában elegendő a megtámadott jogi aktusok megsemmisítésének igazolásához, a korábban az ugyanezen korlátozó intézkedések hatálya alá tartozó más személyek tekintetében a Tanács által alkalmazott bánásmódtól függetlenül.

249

Ezzel szemben akkor, ha a szóban forgó korlátozó intézkedések megújításának a többi személlyel szembeni mellőzését semmiféle érvényes indok nem igazolja, a Tanács jogellenesen járt volna el, amit a felperesek nem használhatnak ki a saját javukra. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az egyenlő bánásmód elvét összhangba kell hozni a jogszerűség elvével, amely elv szerint előnyök szerzése céljából senki sem hivatkozhat harmadik személy javára elkövetett jogsértésre (lásd a fenti 192. pontban hivatkozott, Bank Melli Iran kontra Tanács ügyben hozott ítélet 59. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

250

Hasonlóképpen a felpereseknek a jogbiztonság elvére való hivatkozását illetően is elegendő megállapítani, hogy a felperesek egyáltalán nem fejtik ki, hogy ezt az elvet miként sértette meg az, hogy velük szemben megújították a szóban forgó korlátozó intézkedéseket. Ráadásul még azt sem állítják, hogy – a megtámadott jogi aktusok elfogadásának időpontjában alkalmazandó rendelkezésekre tekintettel – saját magukat illetően jogosultak lettek volna elvárni a szóban forgó korlátozó intézkedések megújításának mellőzését.

251

Összefoglalva: a keresetlevélben a második jogalap alátámasztása céljából kifejtett érvekben semmi nem bizonyítja, hogy a megtámadott jogi aktusok bármilyen szempontból jogellenesek, illetve hogy azok nyilvánvaló értékelési hibán alapulnak.

252

A megtámadott jogi aktusokat kibocsátó intézmények által a vitatott korlátozó intézkedések előírásának igazolása céljából hivatkozott indokok megalapozottságának megkérdőjelezésére a felperesek eltérő érvelést adtak elő válaszukban. Az alábbiakban ezen érvelés elfogadhatóságát, adott esetben pedig annak megalapozottságát kell megvizsgálni. E tekintetben a Törvényszék különbséget fog tenni a természetes személy felperesekre vonatkozó és a jogi személy felperesekre vonatkozó érvelés között.

253

A válasznak „Az alperesek által követett eljárás” címet viselő egyik részében a felperesek azt állítják, hogy a Tanács és a Bizottság „tévesen vélelmezik, hogy a felperesek nem vitatják” a nevük szóban forgó korlátozó intézkedésekkel érintett személyek jegyzékébe való felvételének igazolása céljából „hivatkozott indokok megalapozottságát”. A felperesek – válaszuk mellékleteként – csatolták a közülük negyven személy által előadott „tanúvallomásokat”. Állításuk szerint e tanúvallomások keretében „nyílt először alkalmuk arra, hogy kifejtsék álláspontjukat a megtámadott intézkedésekben való szankcionálásuk okairól, valamint” a Tanács ellenkérelmének „B.19. mellékletében szereplő dokumentumokról”. Ezekben a tanúvallomásokban az érintett felperesek vitatják a megtámadott jogi aktusok indokaiban szereplő, velük kapcsolatos állításokat. Néhány tanúvallomáshoz mellékleteket is csatoltak.

254

A felperesek hozzáfűzik, hogy egy része azoknak, akik közülük ilyen tanúvallomást tettek, azt állítja, hogy soha nem látták a nevük szóban forgó korlátozó intézkedésekkel érintett személyek jegyzékébe való felvételének alapjául szolgáló információkat, és a Tanács ellenkérelmének B. 19. mellékletében szereplő dokumentumokat sem. Ugyanezek a felperesek azt állítják, hogy nem ismerik az e mellékletben szereplő dokumentumok „forrásait, illetve keltezését”, amely dokumentumok nagy része – úgy tűnik – politikai ellenfeleiktől származik. A felperesek mindenesetre kijelentik, hogy a rájuk vonatkozó állítások „súlyos kárt okoznak nekik, és azok valójában teljes mértékben megalapozatlanok”. „A lehető legszilárdabban cáfolják […] azokat, tekintettel azok homályos jellegére”.

255

A felperesek szerint bizonyos esetekben azok, akik közülük ilyen tanúvallomást tettek, azt is kifejtik, hogy a nemzeti egységkormány keretében szorosan együttműködnek az MDC párttal, valamint hogy ezért nem értik, miért vonták őket a vitatott korlátozó intézkedések hatálya alá, holott a kormányban hasonló pozíciókat betöltő, MDC‑beli kollegáik esetében erre nem került sor.

256

A felperesek ezután válaszuknak a „nyilvánvaló értékelési hibákkal” foglalkozó részében azzal érvelnek, hogy a Tanács és a Bizottság nem bizonyította, hogy igazolt volt nevüknek a szóban forgó korlátozó intézkedésekkel érintett személyek és szervezetek jegyzékébe való felvétele. A válasz a fennmaradó részében lényegében a keresetlevél második jogalapjának alátámasztására előadottakkal azonos és a fentiekben már megvizsgált (lásd a fenti 228–251. pontot) érveket ismétli.

257

Nyilvánvaló, hogy válaszukban a felperesek a szóban forgó korlátozó intézkedések velük szembeni előírásának igazolása céljából a megtámadott jogi aktusokban hivatkozott tények tárgyi pontosságát vitatják. Márpedig az is nyilvánvaló, hogy a keresetlevélben a második jogalap alátámasztására előadott, a fenti 224–227. pontban összefoglalt érvelésben azt semmilyen módon nem vitatják.

258

A Tanács lényegében ezen okok miatt vitatja a felperesek érvelése e részének elfogadhatóságát. A Bizottság a maga részéről – annak hangsúlyozása mellett, hogy a felperesek első alkalommal csupán válaszukban vitatták a megtámadott jogi aktusok indokaiban velük kapcsolatban állított tények tárgyi pontosságát – nem hoz fel a felperesek érvelésének e részével szemben elfogadhatatlansági kifogást.

259

A fenti 258. pontban összefoglalt érvekre való válaszolásra az egyik pervezető intézkedés keretében felkért felperesek emlékeztetnek arra, hogy keresetlevelükben felhoztak egy, a nyilvánvaló értékelési hibára alapított érvet, valamint hogy ugyanebben a keresetlevélben egyértelműen jelezték, hogy a megtámadott jogi aktusokban szereplő állítások homályosak és alaptalanok, és hogy ily módon nem tudnak érdemben válaszolni azokra. Hozzáfűzték, hogy semmilyen szempontból nem érheti bírálat őket, mivel – az első felperes, Johannes Tomana kivételével – a vitatott korlátozó intézkedésekről nem értesítették őket. Ezen túlmenően emlékeztetnek arra, hogy kérték a Tanácstól azokat az „anyagokat”, amelyeken a velük szemben a megtámadott jogi aktusokban szereplő állítások alapulnak, valamint hogy érdemben válaszoltak az említett állításokra, miután megismerték a Tanács által az ellenkérelemben előadott magyarázatokat és az általa szolgáltatott igazoló iratokat.

260

A Törvényszék emlékeztet arra, hogy az eljárási szabályzat 48. cikke 2. §‑ának első bekezdése szerint az eljárás további részében semmilyen új jogalapot nem lehet felhozni, kivéve ha az olyan jogi vagy ténybeli helyzetből származik, amely az eljárás során merült fel. Ugyanakkor a keresetlevélben korábban közvetetten vagy hallgatólagosan megfogalmazott jogalap kiegészítéséből álló, ahhoz szorosan kapcsolódó jogalapot elfogadhatónak kell tekinteni. Egyébként nem lehet új jogalapnak tekinteni azokat az érveket, amelyek lényege szoros kapcsolatban áll a keresetlevélben bemutatott valamely jogalappal, így ezek bemutatása megengedhető a válaszban vagy tárgyalás során (lásd a Törvényszék T‑394/06. sz., Olaszország kontra Bizottság ügyben 2012. szeptember 12‑én hozott ítéletének 48. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

261

A jelen ügyben a Törvényszék megállapítja, hogy a felperesek a keresetlevélben nem állították, hogy pontatlanok lennének a megtámadott jogi aktusok indokai között rájuk vonatkozóan felhozott tények. Más szóval: a felperesek a keresetlevélben nem vitatták az említett tények tárgyi pontosságát, ami – a fenti 221. pontban megállapítottaknak megfelelően – azok tárgyi pontossága uniós bíróság általi vizsgálatának előfeltételét képezi. A keresetlevélben előadott második jogalap azt rója fel, hogy a megtámadott jogi aktusokat kibocsátó intézmények nyilvánvaló hibát vétettek, amennyiben úgy vélték, hogy az említett jogi aktusokban az egyes felperesekkel szemben felhozott indokok igazolják a vitatott korlátozó intézkedéseknek az érintett felperessel szembeni elfogadását. Az ilyen – akár jogi hibának, akár nyilvánvaló értékelési hibának minősülő – hibára alapított jogalapot meg kell különböztetni a szóban forgó indokok tárgyi pontosságát megkérdőjelező jogalaptól. Nem minősül az említett jogalap kiegészítésének, és nem is kapcsolódik szorosan ahhoz.

262

Egyebekben nem lehet a felperesek által a válaszukban előadott, fent említett érvelést a keresetlevélben az első és a negyedik jogalap kapcsán előterjesztett bizonyos állításokkal (lásd a fenti 81., 82., 90., 108. és 185. pontot) összekapcsolni. Emlékeztetni kell arra, hogy ez a két jogalap nem a megtámadott jogi aktusok megalapozottságának, és még konkrétabban az azokban szereplő indokok tárgyi pontosságának, hanem az azok elfogadását igazoló megfelelő jogalap fennállásának, illetve a védelemhez való jog tiszteletben tartásának megkérdőjelezésére irányul. Ezen túlmenően – és akár e megfontolástól függetlenül – meg kell állapítani, hogy noha a felperesek a keresetlevélnek a fenti 81. és 185. pontban összefoglalt érvekkel foglalkozó részeiben a megtámadott jogi aktusok indokaiban szereplő „vádakkal” kapcsolatos bizonyítékok hiányára hivatkoznak, nem állítják, hogy ezek a „vádak” tárgyilag pontatlanok, és még kevésbé cáfolják azokat teljes körűen és részletesen. Annál is inkább szükségesnek bizonyul egy ilyen teljes körű cáfolat, mert jelentős számú felperes van, a megtámadott jogi aktusokban pedig különféle indokok szerepelnek.

263

Ebből következik, hogy a megtámadott jogi aktusokban szereplő indokok tárgyi pontosságának megkérdőjelezésére első alkalommal a válaszban előterjesztett érvelés új jogalapot képez. Márpedig nem tekinthető úgy, hogy ez a jogalap az eljárás során felmerülő jogi vagy ténybeli helyzetből származik, mivel a felperesek már a keresetlevél benyújtásakor is ismerték a megtámadott jogi aktusokban velük szemben felhozott indokokat, és minden lehetőségük megvolt arra, hogy vitassák ezen indokok tárgyi pontosságát.

264

A felperesek által hivatkozottakkal ellentétben nem eredményezhet eltérő következtetést az, hogy a Tanács az eljárás során nyújtotta be egyrészről ellenkérelmének B. 19. mellékletét, másrészről pedig a felpereseknek a fenti 19. pontban említett kérelmére adott válaszát. Meg kell állapítani, hogy az első alkalommal a válaszukban előterjesztett érvelésükkel a felperesek nem a megtámadott jogi aktusokban szereplő indokokat alátámasztó egyik vagy másik bizonyíték megbízhatóságát vagy relevanciáját vitatják, hanem maguknak az indokoknak a tárgyi pontosságát. Mivel azonban a felpereseknek már a kereset benyújtása előtt is tudomásuk volt ezekről a jogi aktusokról, kétségtelen, hogy a keresetlevélben is vitathatták volna ezek tárgyi pontosságát, jóllehet nem ismerték az azokat alátámasztó bizonyítékokat. Amint az a fenti 219. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatból kitűnik, ennek vitatása esetén az uniós bíróság feladata, hogy kérje a hatáskörrel rendelkező hatóságot a szóban forgó bizonyítékok benyújtására, valamint hogy megvizsgálja azt, hogy az ekként benyújtott bizonyítékok alátámasztják‑e ezeket az indokokat. Márpedig a felperesek keresetlevelükben ezt nem vitatták.

265

Még pontosabbnak bizonyul az a megfontolás, amely szerint a felperesek a keresetlevélben vitathatták volna a megtámadott jogi aktusokban szereplő, rájuk vonatkozó indokok tárgyi pontosságát, annak figyelembevétele esetén, hogy ezek az indokok vagy a zimbabwei kormányban vagy igazgatásban a felperesek által betöltött pozíciókra, vagy állítólagos cselekményeikre vonatkoztak. Márpedig még ha egyik felperes sem ismerte a vele szemben a megtámadott jogi aktusokban felhozott indokokat alátámasztó bizonyítékokat, a rájuk vonatkozó indokok egyszerű elolvasásával minden bizonnyal valamennyien meg tudták határozni, hogy azok pontosak‑e vagy sem, végső soron pedig már a keresetlevélben vitathatták volna azok tárgyi pontosságát.

266

Ebből következik, hogy a szóban forgó korlátozó intézkedések velük szembeni elfogadását igazoló indokok tárgyi pontosságának vitatása céljából a természetes személy felperesek által a válaszban előterjesztett érvelés elfogadhatatlan, ekként azt érdemi vizsgálat nélkül el kell utasítani.

267

Mivel a felperesek által a válaszban előterjesztett, és a fenti 253. pontban összefoglalt állítások nem tesznek különbséget a természetes személyek és a jogi személyek között, nyilvánvaló, hogy a válaszban szintén vitatják a felperesek közé tartozó jogi személyek nevének a vitatott korlátozó intézkedések hatálya alá vont szervezetek jegyzékébe való felvételét igazoló indokok tárgyi pontosságát. Márpedig a fent jelzett indokok miatt (lásd a fenti 260–266. pontot), ezt az érvelést – késedelmes előterjesztése miatt – mint elfogadhatatlant kell elutasítani.

268

Válaszukban a felperesek a szóban forgó korlátozó intézkedések jogi személyekkel szembeni előírásának jogszerűségével kapcsolatos számos más érvet is előterjesztenek.

269

Emlékeztetnek arra, hogy a 314/2004 rendelet 6. cikkének (1) bekezdése és a 2011/101 határozat 5. cikke előírja, hogy be kell fagyasztani minden olyan pénzeszközt és gazdasági erőforrást, amely a zimbabwei kormány tagjaival összefüggésbe hozható, illetve olyan jogi személyekhez tartozik, „amelynek a tevékenysége súlyosan veszélyezteti a demokráciát, az emberi jogok tiszteletben tartását és a jogállamiságot Zimbabwéban”. Ebből a felperesek szerint az következik hogy a megtámadott jogi aktusokat kibocsátó intézmények nem voltak jogosultak a kormánnyal összefüggésbe hozható személyekkel, általánosságban a kormánnyal, illetve valamely kormányfrakcióval vagy valamelyik minisztériummal állítólagosan kapcsolatban álló szervezetek pénzeszközeinek befagyasztására.

270

Ennek alapján a felperesek elsősorban a száztizenharmadik felperes, a Divine Homes pénzeszközeinek befagyasztását kérdőjelezik meg. Ezen utóbbi állítólagosan a kormánnyal kapcsolatban álló valamely személlyel – ez esetben a hatodik felperessel, David Chapfikával – hozható összefüggésbe. A felperesek szerint, még ha David Chapfika a kormánnyal kapcsolatban álló személy is – amit vitatnak –, ez a minőség önmagában nem elegendő a száztizenharmadik felperes pénzeszközei befagyasztásának igazolásához.

271

Másodsorban a megtámadott jogi aktusok egyetlen kormánytagot sem említenek akként, hogy kapcsolatban állnának a száztizenötödik–százhuszonegyedik felperessel, azaz a Jongwe Printinggel, az M & S Syndicate (Private) Ltd‑vel, az Osleggel, a Swift Investments (Private) Ltd‑vel, a Zidco Holdings (Private) Ltd‑vel, a Zimbabwe Defence Industries‑zal vagy a Zimbabwe Mining Developmenttel. Nem teljesül tehát a szervezeteknek a vitatott korlátozó intézkedésekkel érintett szervezetek körébe való felvételéhez alapvető előfeltétel.

272

Harmadsorban a Törvényszék ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy a megtámadott jogi aktusokban a szóban forgó szervezetek pénzeszközei és gazdasági erőforrásai befagyasztásának igazolása céljából előterjesztett indokok nem elegendőek. A megtámadott jogi aktusokat kibocsátó intézményeknek esetenkénti elemzést kellett volna végezniük egyrészt az egyes szervezetek tulajdonjoga és ellenőrzése mértékének, másrészt pedig az állítólagos ellenőrzés jellegének, és a vitatott korlátozó intézkedések tekintetében fennálló relevanciájának értékelése céljából.

273

Végezetül, negyedsorban, javasolták a Tanácsnak, hogy a Zimbabwe Mining Development nevét töröljék a vitatott korlátozó intézkedésekkel érintett szervezetek jegyzékéből, a Tanács és a Bizottság azonban nem fejtette ki, hogy ennek a javaslatnak végül miért nem tett eleget.

274

A felperesek az egyik pervezető intézkedés keretében hozzájuk intézett azon kérdésekre válaszul, hogy ezek az érvek a keresetlevélben szereplő mely jogalapra vonatkoznak, valamint hogy – adott estben – fennállnak‑e az eljárás során felmerülő olyan jogi vagy ténybeli elemek, amelyek igazolnák ezen érveknek első alkalommal a válaszban történő előterjesztését, a felperesek azt válaszolták, hogy ezek az érvek az első három kereseti jogalapra vonatkoznak, és hogy azok emellett a Tanács által az ellenkérelemben előterjesztett bizonyos érvekre is reagálnak.

275

A Törvényszék megállapítja, hogy a fenti 272. és 273. pontban összefoglalt érvek lényegében a megtámadott jogi aktusok indokolásának megfelelő jellegével foglalkozó kérdést vetnek fel, amelyet a Törvényszéknek – adott esetben – hivatalból kell vizsgálnia (lásd a Bíróság C-367/95. P. sz., Bizottság kontra Sytraval és Brink’s France ügyben 1998. április 2-án hozott ítéletének [EBHT 1998., I-1719. o.] 67. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Ebből következik, hogy ezeket az érveket érdemben kell megvizsgálni.

276

A fenti 272. pontban összefoglalt érvük alátámasztására a felperesek a Törvényszéknek a T-246/08. és T-332/08. sz., Melli Bank kontra Tanács egyesített ügyekben 2009. július 9-én hozott ítéletére (EBHT 2009., I-2629. o.), a T-562/10. sz., HTTS kontra Tanács ügyben 2011. december 7-én hozott ítéletére (EBHT 2011., II-8087. o.), valamint a T‑53/12. sz., CF Sharp Shipping Agencies kontra Tanács ügyben 2012. október 26‑án hozott ítéletére hivatkoznak. Márpedig ezen ítéletek egyike sem tudja alátámasztani a felperesek érvelését.

277

Helytálló ugyan, hogy a fenti 276. pontban hivatkozott, Melli Bank kontra Tanács egyesített ügyekben hozott ítéletben (146. pont) a Törvényszék megállapította, hogy az abban az ügyben szóban forgó rendelkezés az érintett szervezet vonatkozásában megkövetelte a szervezet „tulajdonban álló vagy ellenőrzött” minőségének esetenkénti értékelését, valamint hogy az elfogadott intézkedés jogalapjának feltüntetésén kívül az intézkedést kibocsátó intézményre háruló indokolási kötelezettség pontosan e körülményre vonatkozik. Mindazonáltal – még azon körülménytől függetlenül is, hogy az említett ítélet a jelen ügyben szóban forgóktól eltérő rendelkezés értelmezésére és alkalmazására vonatkozik – meg kell állapítani, hogy mindenesetre a jelen ügyben a megtámadott jogi aktusokat kibocsátó intézmények ténylegesen esetenkénti elemzést végeztek, a megtámadott jogi aktusokat pedig ezen elemzés eredményei alapján indokolták.

278

A harmadik jogalap elemzésével összefüggésben megállapítottaknak megfelelően, a megtámadott jogi aktusok jogilag megkövetelt módon fejtették ki az összes felperes – köztük a százhuszonegyedik felperes, a Zimbabwe Mining Development – nevének a szóban forgó korlátozó intézkedésekkel érintett személyek és szervezetek jegyzékébe való felvételét igazoló indokokat. A megtámadott jogi aktusok ugyanis minden egyes – természetes, vagy pedig jogi személy – felperes tekintetében kifejtik azokat a konkrét és egyedi indokokat, amelyek igazolják a vitatott korlátozó intézkedések vele szembeni előírását. Ezen túlmenően, a megtámadott jogi aktusokat kibocsátó intézmények nem voltak kötelesek konkrét indokolással szolgálni arra, hogy miért nem döntöttek úgy, hogy nem tesznek eleget a százhuszonegyedik felperes nevének az említett listáról való törlésére irányuló javaslatnak.

279

Egyebekben meg kell állapítani, hogy a Törvényszék a fenti 276. pontban hivatkozott, Melli Bank kontra Tanács egyesített ügyekben hozott ítéletben (146. pont) szereplő, fent említett megfontolásra a Tanács azon érvének elutasítása céljából hivatkozott, amely szerint az abban az ügyben szóban forgó határozatokban nem kellett megemlíteni azon tulajdonban álló vagy ellenőrzött szervezetek nevét, amelyekre a pénzeszközök befagyasztása vonatkozott. Ez a megfontolás tehát nem releváns a jelen ügyben, mivel a megtámadott jogi aktusokban egyértelműen szerepel minden olyan szervezet neve, amelyre a vitatott korlátozó intézkedések vonatkoznak.

280

A felperesek által hivatkozott másik két ítéletben a Törvényszék az indokolási kötelezettség megsértése miatt semmisítette meg a megtámadott jogi aktusokat. Márpedig a jelen ügyben – a harmadik jogalap elemzésével összefüggésben – a Törvényszék már megállapította, hogy a megtámadott jogi aktusokat valamennyi felperes tekintetében jogilag megkövetelt módon indokolták. Ennélfogva a jelen ügyben szintén nem releváns a felperesek által hivatkozott másik két ítélet.

281

Ami a fenti 269. és 270. pontban összefoglalt érveket illeti, azok a második jogalap keretében előterjesztett és a fenti 237. pontban összefoglalt érvhez kapcsolódnak, ily módon a második jogalap kiegészítését képezik, és azokat elfogadhatónak kell nyilvánítani.

282

Érdemi szempontból a szóban forgó érveknek nem lehet helyt adni. A felperesek elmélete szerint lényegében kizárólag a zimbabwei kormány tagjaihoz tartozó vagy általuk ellenőrzött szervezetek minősülhetnek a 314/2004 rendelet 6. cikkének (1) bekezdése és a 2011/101 határozat 5. cikke értelmében vett, velük kapcsolatban álló szervezetnek. Ezt az elméletet nem lehet elfogadni. Teljes mértékben összeegyeztethető a szóban forgó két rendelkezés szövegével azok olyan értelmezése, amely szerint a természetes (vagy, adott esetben, jogi) személyekhez tartozó vagy általuk ellenőrzött, a zimbabwei kormány tagjaival kapcsolatban álló szervezetekre is vonatkozhatnak az e rendelkezésekben előírt korlátozó intézkedések. Ugyanez érvényes arra az értelmezésre is, amely szerint a magához a zimbabwei kormányhoz tartozó vagy általa ellenőrzött szervezeteket az e kormány tagjaival – az e két rendelkezés szerint – kapcsolatban álló szervezeteknek kell tekinteni.

283

Ráadásul a fent említett rendelkezéseknek kizárólag ez az értelmezése felel meg a szóban forgó korlátozó intézkedések céljának (lásd a fenti 97. pontot). A felperesek által javasolt értelmezés esetében fennállna annak a kockázata, hogy ezen intézkedések nagy része – vagy akár teljes egésze – nem érvényesülne hatékonyan. Ellentmondásos lenne ugyanis a zimbabwei kormány tagjaival kapcsolatban álló valamely természetes személyre a pénzeszközeinek és gazdasági erőforrásainak befagyasztását anélkül alkalmazni, hogy ezek befagyasztását ki lehetne terjeszteni azokra a szervezetekre, amelyeket ez a természetes személy – közvetlenül vagy közvetve – ellenőriz. Ilyen esetben az érintett természetes személy felettébb egyszerűen elkerülhetné a pénzeszközöknek a szóban forgó korlátozó intézkedésekben előírt befagyasztását oly módon, hogy az általa ellenőrzött jogi személyeket vagy más szervezeteket erre a célra használja. Ugyanez lenne a helyzet annak elismerése esetén, hogy a fent említett rendelkezések nem teszik lehetővé a pénzeszközök és gazdasági erőforrások befagyasztásának a zimbabwei kormány vagy állam által közvetlenül ellenőrzött szervezetek tekintetében történő végrehajtását.

284

A fenti megfontolások összességére tekintettel a második jogalapot el kell utasítani.

285

A felperesek e jogalap alátámasztására felhozott érvelésének nagy része az ítélkezési gyakorlatra és különféle szövegekre – jelesül az Alapjogi Chartára, az Egyesült Nemzetek Alapokmányára, „Az EU közös kül‑ és biztonságpolitikája keretében elrendelt korlátozó intézkedések (szankciók) végrehajtására és értékelésére vonatkozó iránymutatások” címet viselő, 15114/05. sz., 2005. december 2‑i tanácsi dokumentumra, az európai adatvédelmi biztosnak a fenti 210. pontban említett véleményére, valamint az Independent Reviewer of Terrorism Legislation (az Egyesült Királyság terrorizmusra vonatkozó jogszabályaival foglalkozó független ellenőr) jelentésére – történő hivatkozásokból áll.

286

A felperesek alapvetően – igen tömören – alapvető jogaiknak, valamint az arányosság elvének a megsértésére hivatkoznak. Az első jogalap elemzésével összefüggésben különösen a fenti 106. pontban már megvizsgált azon érvelésüket idézik fel, amely szerint a vitatott korlátozó intézkedések nem a KKBP bármiféle jogos célkitűzésének elérésére irányulnak. Meglátásuk szerint azonban, még ha ilyen célkitűzés elérésére irányulnak is, ezek az intézkedések aránytalanok ezzel a célkitűzéssel. E kifogás alátámasztására a felperesek – dióhéjban – a fentiekben már megvizsgált és elutasított bizonyos érvekre hivatkoznak. Különösen azzal érvelnek, hogy a megtámadott jogi aktusokban néhányukkal szemben még csak azt sem róják fel, hogy a szóban forgó intézkedések elfogadásakor felelősek lettek volna a zimbabwei kormány által folytatott politikáért, vagy hogy befolyást gyakoroltak volna arra. Lényegében a megtámadott jogi aktusok indokolásának hiányára is hivatkoznak, amennyiben az azokat kibocsátó intézmények nem fejtették ki, hogy a vitatott korlátozó intézkedések miként járulhatnának hozzá a KKBP bármiféle jogos célkitűzésének megvalósításához. Arra is emlékeztetnek, hogy a GPA felszólít a korlátozó intézkedések megszüntetésére. Ezen érvek további elemzésére nincs szükség, mivel nagy mértékben átfedik az első három jogalap keretében felhozott, sokkal részletesebb érveket. Az e jogalapok elemzésével összefüggésben már kifejtett indokok miatt ezeket az érveket is el kell utasítani, amelyek ráadásul semmilyen módon nem kapcsolódnak az arányosság elvéhez.

287

A felperesek a szóban forgó korlátozó intézkedések „aránytalanságára” vonatkozó kifogásuk alátámasztására az említett intézkedések állítólagosan „tág hatályára”, azoknak „a gazdaság és a jóhírnév szempontjából kiváltott kedvezőtlen hatására”, valamint a megtámadott jogi aktusok indokaiban szereplő, velük szemben felhozott „vádak jellegére” hivatkoznak.

288

Mivel a felperesek érvelésükben – ugyan pusztán utaló jelleggel – más szövegekre, a magán‑ és a családi élet tiszteletben tartására, a vállalkozás szabadságára, valamint a tulajdonhoz való jogra is hivatkoznak, emlékeztetni kell arra, hogy az Alapjogi Charta 7. cikke értelmében „[m]indenkinek joga van ahhoz, hogy magán‑ és családi életét, otthonát és kapcsolattartását tiszteletben tartsák”. Ezen túlmenően, ugyanezen Charta 16. cikke értelmében „[a] vállalkozás szabadságát, az uniós joggal és a nemzeti jogszabályokkal és gyakorlattal összhangban, el kell ismerni”. Végezetül az említett Charta 17. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogszerűen szerzett tulajdonát birtokolja, használja, azzal rendelkezzen, és azt örökül hagyja. Tulajdonától senkit sem lehet megfosztani, kivéve, ha ez közérdekből, a törvényben meghatározott esetekben és feltételekkel, valamint az ezáltal elszenvedett veszteségekért kellő időben fizetett méltányos összegű kártalanítás mellett történik. A tulajdon használatát, az általános érdek által szükségessé tett mértékben, törvénnyel lehet szabályozni.”

289

A jelen ügyben kétségtelen, hogy a megtámadott jogi aktusokban szereplő korlátozó intézkedések a fentiekben említett alapvető jogok felperesek általi gyakorlása tekintetében korlátozásokat vontak maguk után (lásd ebben az értelemben a fenti 119. pontban hivatkozott, Kadi és Al Barakaat International Foundation kontra Tanács és Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 358. pontját, valamint a Törvényszék T‑187/11. sz., Trabelsi és társai kontra Tanács ügyben 2013. május 28‑án hozott ítéletének 76. pontját).

290

Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében azonban ezen alapvető jogok az uniós jogban nem részesülnek korlátlan védelemben, hanem a társadalomban betöltött szerepük függvényében kell értékelni azokat (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑348/12. P. sz., Tanács kontra Manufacturing Support & Procurement Kala Naft ügyben 2013. november 28‑án hozott ítéletének 121. pontját; lásd még ebben az értelemben a fenti 204. pontban hivatkozott, Makhlouf kontra Tanács ügyben hozott ítélet 99. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Következésképpen e jogok gyakorlása korlátozásoknak vethető alá, azzal a feltétellel, hogy e korlátozások ténylegesen az Unió által elérni kívánt közérdekű céloknak felelnek meg, és a kitűzött cél vonatkozásában nem jelentenek aránytalan és elviselhetetlen beavatkozást, amely épp az ily módon biztosított jogok tartalmát veszélyeztetné (lásd a fenti 204. pontban hivatkozott, Makhlouf kontra Tanács ügyben hozott ítéletet 97. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

291

Különösen, az Alapjogi Charta 52. cikkének (1) bekezdése előírja e tekintetben egyrészt, hogy „[az Alapjogi Chartában] elismert jogok és szabadságok gyakorlása csak a törvény által, és e jogok lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható”, másrészt pedig, hogy „az arányosság elvére figyelemmel, korlátozásukra csak akkor és annyiban kerülhet sor, ha és amennyiben az elengedhetetlen, és ténylegesen az Unió által elismert általános érdekű célkitűzéseket vagy mások jogainak és szabadságainak védelmét szolgálja”.

292

Márpedig a „törvény által” előírtnak kell tekinteni a fent említett azon alapvető jogok gyakorlásának korlátozását, amely jogoknak a felperesek a jogosultjai, mivel – amint az az első és a második jogalappal kapcsolatos, fenti fejtegetésekből kitűnik – a 314/2004 rendelet 6. cikkének (1) bekezdésében, valamint a 2011/101 határozat 4. cikkének (1) bekezdésében és 5. cikkének (1) bekezdésében szereplő kritériumokat tiszteletben tartották.

293

Egyebekben az első jogalap vizsgálatából következik, hogy a szóban forgó intézkedések ténylegesen hozzájárulnak az Unió által elismert általános érdekű célkitűzések megvalósításához vagy mások jogai és szabadságai védelmének biztosításához (lásd a fenti 93. pontot).

294

E feltételek mellett a jelen jogalapot csak akként lehet érteni, hogy a felperesek az arányosság elvének megsértésére hivatkoznak, amely elv tiszteletben tartását az Alapjogi Charta 52. cikkének (1) bekezdése megköveteli.

295

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az arányosság elve – az uniós jog alapelveként – megköveteli, hogy az uniós intézmények jogi aktusai ne lépjék túl azt a mértéket, amely alkalmas és szükséges a szóban forgó szabályozás által elérni kívánt célok megvalósításához. Így amennyiben több alkalmas intézkedés kínálkozik, a kevésbé kényszerítő intézkedéshez kell folyamodni, az okozott hátrányok pedig a kitűzött célokhoz képest nem lehetnek aránytalanul nagyok (a Bíróság C-189/01. sz., Jippes és társai ügyben 2001. július 12-én hozott ítéletének [EBHT 2001., I-5689. o.] 81. pontja, és a Törvényszék T‑388/07. sz., Comune di Napoli kontra Bizottság ügyben 2010. május 6‑án hozott ítéletének [az EBHT‑ban nem tették közzé] 143. pontja).

296

Arra is emlékeztetni kell ugyanakkor, hogy az arányosság elve tiszteletben tartásának bírósági felülvizsgálatát illetően a Bíróság megállapította, hogy széles körű mérlegelési jogkört kell elismerni az uniós jogalkotó részére olyan területeken, amely a jogalkotó részéről politikai, gazdasági, társadalmi döntéseket és összetett mérlegelést igényelnek. Ebből a Bíróság azt a következtetést vonta le, hogy az e területeken elfogadott valamely intézkedés jogszerűségét csak annak a hatáskörrel rendelkező intézmény által követni kívánt cél elérésére nyilvánvalóan alkalmatlan volta érintheti (lásd a fenti 290. pontban hivatkozott, Tanács kontra Manufacturing Support & Procurement Kala Naft ügyben hozott ítélet 120. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

297

A jelen ügyben emlékeztetni kell arra, hogy – a fenti 97. pontban megállapítottaknak megfelelően – a vitatott korlátozó intézkedések célja, hogy az azokkal érintett személyeket és szervezeteket az emberi jogok, a szólásszabadság és a felelős kormányzás sérelméhez vezető politikák elutasítására ösztönözze. Persze olyan intézkedésekről van szó, amelyeknek közvetetten kell érvényesülniük, tekintettel arra, hogy az azok alapjául szolgáló elgondolás az, hogy az általuk érintett személyek és szervezetek el fogják utasítani a fent említett politikákat azért, hogy megszüntessék velük szemben a rájuk alkalmazott korlátozásokat. A Zimbabwéhoz hasonló valamely szuverén harmadik állam esetében azonban magától értetődik, hogy az Unió csak közvetve tudja befolyásolni ezeket a politikákat.

298

Arra is emlékeztetni kell, hogy a megtámadott jogi aktusok előzményeként az uniós hatóságoknak a zimbabwei helyzet tekintetében fennálló súlyos aggályai szolgálnak, amely aggályoknak első alkalommal tíz évvel korábban adtak hangot (lásd a fenti 1. pontot). Márpedig a megtámadott jogi aktusok elfogadásának időpontjában is fennállt ez az aggodalom, amelynek igazolt jellegét a felperesek a jelen eljárás keretében nem vitatták. Ennélfogva nem lehet felróni a hatáskörrel rendelkező uniós hatóságoknak azt, hogy az arányosság elvét megsértették amiatt, hogy azzal a szándékkal tartották fenn hatályukban a korábban már megállapított korlátozó intézkedéseket, és szélesítették ki azok alkalmazási körét, hogy véget vessenek egy ilyen hosszú ideje fennálló, súlyosan aggasztó helyzetnek (lásd ebben az értelemben a fenti 290. pontban hivatkozott, Tanács kontra Manufacturing Support & Procurement Kala Naft ügyben hozott ítélet 126. pontját).

299

Ezenfelül meg kell állapítani, hogy a felperesek nem említettek semmiféle olyan kevésbé kényszerítő konkrét intézkedést, amelynek hatása hasonló lenne a vitatott intézkedésekéhez, és amellyel el lehetne érni ugyanezeket a célkitűzéseket.

300

Az is megjegyzendő, hogy a vitatott korlátozó intézkedések – természetüknél fogva – ideiglenes és visszafordítható jellegűek, ekként pedig nem sértik a felperesek által hivatkozott alapvető jogok „lényeges tartalmát”. Ez annál inkább érvényes, mivel valamennyi felperes Zimbabwéban, nem pedig az Unióban lakóhellyel rendelkező vagy ott letelepedett természetes vagy jogi személy, ami azt jelenti, hogy az említett intézkedésekből eredő – kétségtelenül jelentős – nehézségek nem annyira megterhelők, mint az Unióban lakóhellyel rendelkező vagy ott letelepedett természetes vagy jogi személyek esetében.

301

Végezetül meg kell állapítani, hogy mind a 314/2004 rendelet, mind pedig a 2011/101 határozat előír az általuk létrehozott korlátozó intézkedések alóli kivételeket. Ily módon a 314/2004 rendelet 7. cikkének (1) bekezdése értelmében a hatáskörrel rendelkező hatóságok engedélyezhetik az olyan pénzeszközök vagy gazdasági erőforrások felszabadítását, amelyek „alapvető kiadásokhoz, beleértve az élelmiszerek, lakásbérleti díjak vagy jelzálogkölcsön‑részletek, gyógyszerek és orvosi ellátás, adók, biztosítási díjak és közüzemi díjak megfizetéséhez szükségesek” vagy amelyek „kizárólag jogi szolgáltatások nyújtásával kapcsolatban felmerült ésszerű mértékű szakértői díjak kifizetését, illetve azzal kapcsolatos kiadások megtérítését szolgálják”. Ezen túlmenően, a 2011/101 határozat 4. cikkének (3)–(5) bekezdése a tagállamok területére való belépés vagy azon történő átutazás tilalma alóli mentességeket ír elő, többek között arra az esetre, „ha az utazást sürgős és kényszerítő humanitárius okok indokolj[ák]”.

302

Mindezekre tekintettel, továbbá figyelemmel különösen a fenti 298. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatra, a Törvényszék úgy véli, hogy megállapítást nyert a vitatott korlátozó intézkedések arányos jellege. Ennélfogva az ötödik jogalapot, következésképpen pedig a keresetet teljes egészében el kell utasítani.

303

Az eljárási szabályzat 87. cikkének 2. §‑a alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. A felpereseket, mivel pervesztesek lettek, a Tanács és a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére. Az eljárási szabályzat 87. cikke 4. §‑ának megfelelően az Egyesült Királyság maga viseli a saját költségeit.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (nyolcadik tanács)

a következőképpen határozott:

A jogvita előzményei

Az eljárás és a felek kérelmei

A jogkérdésről

1. Az elhunyt felperesekről

2. A keresetet aláíró ügyvédeknek valamennyi természetes személy felperes által adott meghatalmazás meglétéről

3. A felperesek eljáráshoz fűződő érdekének fennállásáról

4. A kereset elfogadhatóságának kifogásolására a Bizottság által előterjesztett bizonyos érvekről

5. Az ügy érdeméről

Az első, a szóban forgó korlátozó intézkedésekkel érintett személyek körébe azon személyek vagy szervezetek felvételét illetően a megfelelő jogalap hiányára alapított jogalap, akik nem zimbabwei vezetők és nem is velük kapcsolatban álló személyek

A 2011/101 és a 2012/97 határozat, valamint a 2012/124 végrehajtási határozat jogalapjáról

A 151/2012 végrehajtási rendelet jogalapjáról

A harmadik, az indokolási kötelezettség megsértésére alapított jogalapról

A releváns ítélkezési gyakorlat felidézése

A korlátozó intézkedéseknek Zimbabwe tekintetében történő elfogadásával és megújításával kapcsolatos indokokról

A vitatott korlátozó intézkedések egyes felperesek tekintetében történő elfogadását és megújítását igazoló, egyedi indokokról

A negyedik, a védelemhez való jog megsértésére alapított jogalapról

A második, a nyilvánvaló értékelési hibára alapított jogalapról

Előzetes észrevételek

A keresetlevélben előterjesztett kifogásokról és érvekről

A válaszban előadott kifogásokról és érvekről

– A természetes személy felperesekről

– A jogi személy felperesekről

Az ötödik, a felperesek alapvető jogainak, valamint az arányosság elvének a megsértésére alapított jogalapról

A költségekről