Felek
Az ítélet indoklása
Rendelkező rész

Felek

A T-308/00. RENV. sz. ügyben,

a Salzgitter AG (székhelye: Salzgitter [Németország], képviselik: J. Sedemund és T. Lübbig ügyvédek)

felperesnek,

támogatja:

a Németországi Szövetségi Köztársaság (képviselik: M. Lumma és A. Wiedmann, meghatalmazotti minőségben, segítőjük: U. Karpenstein ügyvéd)

beavatkozó

az Európai Bizottság (képviselik kezdetben: V. Kreuschitz és M. Niejahr, később: V. Kreuschitz és T. Maxian Rusche, meghatalmazotti minőségben)

alperes ellen

a Németország által a jelenleg a Salzgitter AG – Stahl und Technologie (SAG) név alatt összevont Salzgitter AG, Preussag Stahl AG és a csoport acélipari leányvállalatai javára megvalósított állami támogatásról szóló, 2000. június 28-i 2000/797/ESZAK bizottsági határozat (HL L 323., 5. o.) megsemmisítése iránt benyújtott keresete tárgyában,

A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített második tanács),

tagjai: N. J. Forwood elnök (előadó), F. Dehousse, I. Wiszniewska-Białecka, J. Schwarcz és A. Popescu bírák,

hivatalvezető: T. Weiler tanácsos,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2011. június 10-i tárgyalásra,

meghozta a következő

Ítéletet

Az ítélet indoklása

A jogvita előzményei

1. A felperes, a Salzgitter AG az acélipari ágazatban működő csoporthoz tartozik, a Preussag Stahl AG-vel és az ugyanezen ágazatban működő további vállalkozásokkal együtt.

2. Németországban a Zonenrandförderungsgesetzet (az egykori Német Demokratikus Köztársasággal [NDK] és az egykori Csehszlovák Köztársasággal határos zóna fejlesztéséhez való hozzájárulásról szóló német törvény, a továbbiakban: ZRFG) 1971. augusztus 5-én fogadták el. E törvényt – az utóbb elfogadott módosításaival együtt – az Európai Közösségek Bizottsága az EK-Szerződés 92. cikke (módosítást követően az EK 87. cikk), valamint az EK-Szerződés 93. cikke (módosítást követően az EK 88. cikk) alapján jóváhagyta. A ZRFG legutóbbi módosításait a Bizottság az EK-Szerződéssel összeegyeztethető állami támogatásokként jóváhagyta (HL 1993. C 3., 3. o.). A ZRFG 1995-ben végleg hatályát vesztette.

3. Az egykori NDK-val és az egykori Csehszlovák Köztársasággal közös határ („Zonenrandgebiet”) mentén elhelyezkedő minden vállalkozási telephely által megvalósított befektetés vonatkozásában a ZRFG 3. §-a speciális értékcsökkenési leírások (Sonderabschreibungen) és adómentes tartalékok (steuerfreie Rücklagen) formájában kezdettől fogva adóösztönzőket tartalmazott.

4. 1999. március 3-i levelével a Bizottság – miután észlelte a jelenleg a felperessel azonos csoporthoz tartozó társaság, a Preussag Stahl AG 1994/1995-re és 1995/1996-ra vonatkozó éves beszámolóiban, hogy e társaság 1986 és 1995 között a ZRFG 3. §-a alapján többszörös támogatásban részesült – tájékoztatta a Németországi Szövetségi Köztársaságot azon határozatáról, hogy megindítja az acélipari támogatások közösségi szabályainak felállításáról szóló, 1996. december 18-i 2496/96/ESZAK bizottsági határozat (HL L 338., 42. o., a továbbiakban: hatodik acélipari támogatási kódex) 6. cikkének (5) bekezdése szerinti eljárást. Ezen, az Európai Közösségek Hivatalos Lapjában (HL C 113., 9. o.) 1999. április 24-én kihirdetett határozatával a Bizottság felhívta az érintett feleket a szóban forgó támogatásokkal kapcsolatos észrevételeik megtételére. A közigazgatási eljárás során a Bizottság megkapta a német hatóságoknak többek között a 1999. május 10-i levelében foglalt megjegyzéseit, valamint az egyetlen beavatkozó érdekelt, a UK Steel Association észrevételeit, amelyeket a Bizottság megküldött a Németországi Szövetségi Köztársaságnak.

5. 2000. június 28-án a Bizottság elfogadta a Németország által a ma a Salzgitter AG – Stahl und Technologie (SAG) név alatt összevont Salzgitter AG, Preussag Stahl AG és a csoport acélipari leányvállalatai javára megvalósított állami támogatásról szóló 2000/797/ESZAK határozatot (HL L 323., 5. o., a továbbiakban: megtámadott határozat). E határozat értelmében, mely szerint a ZRFG 3. §-ában szereplő speciális értékcsökkenési leírások és adómentes tartalékok, amelyekben a felperes 484 millió, illetve 367 millió német márkás (DEM) támogatási alappal részesült, a közös piaccal összeegyeztethetetlen állami támogatásnak minősülnek. A megtámadott határozat 2. és 3. cikke szerint a Bizottság kötelezte a Németországi Szövetségi Köztársaságot, hogy a fenti támogatásokat a kedvezményezettel téríttesse vissza, és felhívta a visszatéríttetés pontos feltételeinek megjelölésére.

6. A Törvényszék Hivatalához 2000. szeptember 21-én benyújtott keresetlevelével a felperes előterjesztette a megsemmisítés iránti jelen keresetet. A Németországi Szövetségi Köztársaságnak megengedték, hogy a felperes kérelmeinek támogatása végett beavatkozzék az eljárásba.

7. A Törvényszék a T-308/00. sz., Salzgitter kontra Bizottság ügyben 2004. július 1-jén hozott ítéletében (EBHT 2004., II-1933. o.) részben megsemmisítette a megtámadott határozatot.

8. A Törvényszék az első, második, harmadik és nyolcadik jogalapot elutasította, ezzel szemben a jogbiztonság elvének megsértésére alapított hetedik jogalapot elbírálva úgy ítélte meg, hogy a Bizottság ezen elv megsértése nélkül 2000-ben nem írhatta elő a felperes számára 1986 és 1995 között nyújtott támogatások visszatéríttetését. A Törvényszék ezért megsemmisítette a megtámadott határozatnak az e határozatban említett állami támogatások Németországi Szövetségi Köztársaság általi visszatéríttetésére vonatkozó kötelezettséget előíró 2. és 3. cikkét.

9. E körülmények között a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy a visszatérítendő támogatás összegének számítására vonatkozó negyedik, ötödik és hatodik jogalapot nem szükséges elbírálni.

10. A Bíróság Hivatalához 2004. szeptember 16-án benyújtott beadványával a Bizottság fellebbezést terjesztett elő ezen ítélet ellen. Csatlakozó fellebbezésében a felperes a megtámadott ítélet részleges hatályon kívül helyezését kérte, többek között annyiban, amennyiben ez az ítélet nem semmisítette meg a vitatott határozat 1. cikkét, amely „állami támogatásnak” minősítette azokat a speciális értékcsökkenési leírásokat és adómentes tartalékokat, amelyekben a felperes a ZRFG alapján részesült.

11. A Bíróság a C-408/04. P. sz., 2008. április 22-én hozott ítéletében (EBHT 2008., I-2767. o.; a továbbiakban: másodfokú ítélet) elutasította a csatlakozó fellebbezést. Ezzel szemben a fenti 7. pontban hivatkozott Salzgitter kontra Bizottság ügyben hozott ítéletet hatályon kívül helyezte annyiban, amennyiben az megsemmisítette a megtámadott határozat 2. és 3. cikkét. A Bíróság lényegében megállapította, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor az ügy körülményei mellett nem tárta fel, hogy a Bizottság az ellenőrzési jogkörének gyakorlása során elkövetett-e nyilvánvaló mulasztást vagy megsértette-e a gondossági kötelezettségét, amikor 2000 júniusában elmarasztaló határozatot hozott a vitatott támogatásokról, és elrendelte azok visszatéríttetését. A Bíróság ezt követően visszautalta az ügyet a Törvényszékhez, a költségekről pedig egyelőre nem határozott.

Az eljárás és a felek kérelmei a visszautalást követően

12. Az ügyet a Törvényszék kibővített hetedik tanácsának osztották ki. Mivel a Törvényszék tanácsainak összetétele megváltozott, az előadó bírót a második kibővített tanácshoz osztották be, következésképpen pedig a jelen ügyet e tanács elé utalták.

13. A Törvényszék eljárási szabályzata 119. cikkének 1. §-a alapján a felperes, a Bizottság, valamint beavatkozói minőségében a Németországi Szövetségi Köztársaság írásbeli észrevételeket nyújtott be.

14. Az előadó bíró jelentése alapján a Törvényszék megnyitotta az eljárás szóbeli szakaszát, és az eljárási szabályzat 64. cikkében szabályozott pervezető intézkedések keretében felhívta a feleket, hogy írásban válaszoljanak több kérdésre. A felek e felhívásnak az előírt határidőn belül tettek eleget.

15. A 2011. június 10-i tárgyaláson a Törvényszék meghallgatta a felek szóbeli előadásait és a kérdéseire adott válaszaikat. Ez alkalommal a Törvényszék meghallgatta D. Becker tanúvallomását, aki 1972-től 2002-ig a felperes jogi szolgálatának vezetője volt, valamint D. Boeshertz, a Bizottság Versenyjogi Főigazgatósága egységvezetőjének tanúvallomását, aki előadóként foglalkozott azzal az ügyirattal, amelynek alapján e főigazgatóság elfogadta a megtámadott határozatot.

16. A felperes és a Németországi Szövetségi Köztársaság azt kéri, hogy a Törvényszék:

– semmisítse meg a megtámadott határozat 2. és 3. cikkét;

– a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére;

másodlagosan pedig, hogy:

– semmisítse meg a megtámadott határozat 1. cikkét annyiban, amennyiben az a 17 549 000 DEM összegű befektetésekre, valamint a környezetvédelmi célú, 332 millió DEM összegű azon befektetésekre vonatkozik, amelyek nem tartoznak az ESZAK tárgykörébe;

– semmisítse meg a megtámadott határozat 2. cikke (2) bekezdésének harmadik mondatát, és kötelezze a Bizottságot a kifejezetten a vállalkozásra jellemző tényleges előny meghatározására;

– a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.

17. A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:

– a keresetet mint megalapozatlant utasítsa el;

– a felperest kötelezze a költségek viselésére.

A jogkérdésről

1. Az arra irányuló kérelmek elfogadhatóságáról, hogy a Törvényszék kötelezze a Bizottságot azon tényleges előny meghatározására, amelyben a felperes a támogatások címén részesült

18. A felperes a másodlagosan előterjesztett kereseti kérelmeiben azt kéri, hogy a Törvényszék kötelezze a Bizottságot azon tényleges előny meghatározására, amelyben a felperes a vitatott támogatások címén, az adóhalasztások révén részesült.

19. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az európai uniós bíróság a számára az EUMSZ 263. cikkben biztosított megsemmisítési hatáskör keretében nem utasíthatja az intézményeket. Az érintett intézmény feladata, hogy az EUMSZ 266. cikk alapján megtegye az esetleges megsemmisítést kimondó ítélet végrehajtásához szükséges intézkedéseket, az uniós bíróság ellenőrzése mellett gyakorolva az őt ennek érdekében megillető mérlegelési jogkört, közben tiszteletben tartva mind az általa végrehajtandó ítélet rendelkező részét és indokolását, mind pedig az uniós jog rendelkezéseit (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T-56/92. sz., Koelman kontra Bizottság ügyben 1993. november 29-én hozott végzésének [EBHT 1993., II-1267. o.] 18. pontját, valamint a Törvényszék T-298/97., T-312/97., T-313/97., T-315/97., T-600/97–T-607/97., T-1/98., T-3/98–T-6/98. és T-23/98. sz., Alzetta és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2000. június 15-én hozott ítéletének [EBHT 2000., II-2319. o.] 42. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

20. Ebből következik, hogy a fenti 18. pontban ismertetett kereseti kérelmek elfogadhatatlanok.

2. Az ügy érdeméről

21. Mivel a fenti 11. pontban hivatkozott másodfokú ítélet részben hatályon kívül helyezte a megtámadott ítéletet, az ügyet pedig visszautalta a Törvényszékhez, a Törvényszék elsődlegesen a megtámadott határozat 2. és 3. cikkének megsemmisítésére irányuló hetedik jogalapot vizsgálja meg. Ennek keretében azt kell eldönteni, hogy a jelen ügy körülményei között a Bizottság az ellenőrzési jogköreinek gyakorlása során nyilvánvalóan megsértette-e a gondossági kötelezettségét és nyilvánvaló mulasztást követett-e el, amikor 2000 júniusában elmarasztaló határozatot hozott a vitatott támogatásokról, és elrendelte azok visszatéríttetését.

22. Másodlagosan, amennyiben a Törvényszék a jogbiztonság elvének megsértésére alapított e jogalapot elutasítja, meg kell vizsgálnia a szűkebb körű megsemmisítés iránti kérelem alátámasztására irányuló azon többi jogalapot, amelyeket nem bírált el. E jogalapok a következőkön alapulnak: azon, hogy a Bizottság bizonyos befektetéseket tévesen tekintett az ESZAK-Szerződés hatálya alá tartozónak, továbbá azon, hogy a szóban forgó támogatások egy része a környezet védelmére irányul, végül pedig az irányadó leszámítolási kamatláb meghatározásával kapcsolatos mérlegelési hibán.

A jogbiztonság elvének megsértésére alapított hetedik jogalapról

23. A fenti 11. pontban hivatkozott másodfokú ítéletben a Bíróság emlékeztetett arra, hogy még a közösségi jogalkotó által megállapított elévülési idő hiányában is a jogbiztonság alapvető követelménye kizárja, hogy a Bizottság határozatlan ideig késlekedhessen jogkörei gyakorlásával (a fenti 11. pontban hivatkozott másodfokú ítélet 100–103. pontja).

24. A Bíróság ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az állami támogatások bejelentése az azok ellenőrzése közösségi szabályozásának központi eleme, következésképpen pedig a bejelentés elmaradása esetén az e támogatásokban r észesülő vállalkozások nem hivatkozhatnak jogos bizalomra (a fenti 11. pontban hivatkozott másodfokú ítélet 104. pontja).

25. A Bíróság e tekintetben arra is emlékeztetett, hogy az ESZAK-Szerződésben az állami támogatásokra vonatkozóan előírt szabályozás – különösen szigorú jellege miatt – különbözik az EK-Szerződésben foglalt szabályozástól (a fenti 11. pontban hivatkozott másodfokú ítélet 105. pontja).

26. A Bíróság ebből levezeti, hogy amikor az ESZAK-Szerződés keretében bejelentés nélkül nyújtottak valamely támogatást, az a tény, hogy a Bizottság késlekedett ellenőrzési jogköreinek gyakorlásával és e támogatás visszatéríttetésének elrendelésével, e visszatéríttetési határozatot csak olyan kivételes esetekben tette jogellenessé, mint a Bizottság nyilvánvaló mulasztása és gondossági kötelezettségének nyilvánvaló megsértése (a fenti 11. pontban hivatkozott másodfokú ítélet 106. pontja).

27. E tekintetben elöljáróban meg kell állapítani, hogy nem vitatott, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság a vitatott támogatásokat nem jelentette be a Bizottságnak. Így a Németországi Szövetségi Köztársaság megsértette azt a kötelezettséget, amelyet az acélipari támogatások közösségi szabályainak felállításáról szóló, 1985. november 27-i 3484/85/ESZAK bizottsági határozat (HL L 340., 1. o., a továbbiakban: harmadik acélipari támogatási kódex) 6. cikke e határozat 1986. január 1-jei hatálybalépésétől kezdve vele szemben előírt (a fenti 11. pontban hivatkozott másodfokú ítélet 93. pontja).

28. A Németországi Szövetségi Köztársaság állításával ellentétben azt, hogy ő megsértette a bejelentési kötelezettségét, nem vonhatja kétségbe az a körülmény, hogy a felperes a harmadik acélipari támogatási kódex hatálybalépését megelőző időponttól kezdve bizonyos olyan befektetésekre vonatkozó döntéseket hozott, amelyeknek a ZRFG 3. §-ába illeszkedő támogatási programmal lehetővé tett finanszírozása ezen időpont utánra is kiterjedt.

29. Mint ugyanis a Bíróság a fenti 11. pontban hivatkozott másodfokú ítélet 91. pontjában felidézte, az EK-Szerződéstől eltérően az ESZAK-Szerződés nem tesz különbséget az új és a létező támogatások között, mivel az ESZAK 4. cikk c) pontja egész egyszerűen megtiltja a tagállamok által bármely formában nyújtott támogatásokat.

30. Ebből következik, hogy az a bejelentési kötelezettség, amely a harmadik acélipari támogatási kódex hatálybalépésétől kezdve terhelte a Németországi Szövetségi Köztársaságot, adott esetben azokra az adóelőnyökre vonatkozott, amelyekben a felperes e kódex hatálybalépésének időpontjától számítva részesült a ZRFG 3. §-a alapján, ideértve az e dátum előtt végrehajtott befektetésekre vonatkozó előnyöket is.

31. A Bíróság kimondta továbbá, hogy az acélipari támogatási kódexek keretében a támogatásoknak a közös piaccal való összeegyeztethetősége kizárólag a támogatások tényleges nyújtásának időpontjában hatályos szabályok alapján értékelhető (lásd a fenti 11. pontban hivatkozott másodfokú ítélet 92. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

32. Márpedig különösen a Németországi Szövetségi Köztársaság által a tárgyaláson nyújtott magyarázatokból kiderül, hogy valamely vállalkozásnak ahhoz, hogy a ZRFG 3. §-a címén támogatásban részesüljön, az adóbevallásában minden évben a speciális értékcsökkenési leírásokhoz való hozzájárulást vagy adómentes tartalékok képzését kellett kérnie e rendelkezés értelmében. Meg kell tehát állapítani, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság olyan időszakban nyújtott támogatásokat a felperesnek, amelyre nézve a harmadik acélipari támogatási kódex hatályba lépett, és amelynek kapcsán ennek következtében e kódex a szóban forgó támogatások előzetes bejelentési kötelezettségét írta elő e tagállammal szemben.

33. Ezért e feltételek mellett meg kell vizsgálni, hogy a Bizottság magatartása megfelel-e a fenti 26. pontban felidézett kritériumoknak.

34. A felperes azt állítja, hogy a Bizottság legalábbis 1982 óta információkkal rendelkezett olyan támogatásokról, amelyeket a felperesnek nyújtottak. A felperes szerint a Bizottság ezen időponttól kezdve a felperes több tevékenységi jelentését és éves beszámolóját megkapta, amelyekből világosan kiderül, hogy a felperes támogatásokban részesült.

35. A felperes hozzáteszi, hogy a Bizottságnak tudomása volt arról, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság nem jelentette be e támogatásokat, mivel e támogatások a harmadik acélipari támogatási kódex hatálybalépésének időpontjában már elkezdődtek, továbbá hogy e tagállam szerint így e támogatások nem feleltek meg az említett kódex 6. cikke szerinti „projektek” minősítésnek.

36. Márpedig a felperes szerint a Bizottságot a jelen ügyben különös gondossági kötelezettség terhelte amiatt, hogy e harmadik kódex elfogadásával alapvetően megváltozott az ESZAK 4. cikk c) pontjának alkalmazási körével kapcsolatos jogi álláspontja, különösen a regionális támogatásokat illetően.

37. A felperes utal arra az elválaszthatatlan kapcsolatra is, amely szerinte a kvótarendszer és a támogatások ellenőrzése között áll fenn. A felperes szerint ebből a Bizottság különböző szervezeti egységei közötti koordináció és kölcsönös információcsere kötelezettsége következik annak érdekében, hogy a kvóták meghatározása során figyelembe vegyék a jogellenes támogatásokat.

38. A Bizottság vitatja a fenti érveket. Azt állítja, hogy nem volt köteles elolvasni a tevékenységi jelentéseket, valamint hogy e jelentések és az éves beszámolók – még ha a ZRFG 3. §-ára is utalnak – nem jelenítik meg a vitatott támogatásokat.

39. E tekintetben mindenekelőtt emlékeztetni kell arra a kapcsolatra, amelyet a Bizottság a nem engedélyezett támogatások odaítélése, valamint az acélipari vállalkozások számára acéltermelési kvótarendszer felállításáról szóló, 1980. október 31-i 2794/80/ESZAK határozattal (HL L 291., 1. o.) létrehozott rendszer kiigazítása keretében az acélipari ágazatban előírt termelési kvóták között megállapított.

40. Az acélipari vállalkozások egyes termékei termelésének felügyeleti és kvótarendszere meghosszabbításáról szóló, 1983. július 28-i 2177/83/ESZAK határozattól (HL L 208., 1. o.) kezdve ugyanis a Bizottságnak a határozat 15A. cikke alapján joga volt „egy vállalkozás kvótáját csökkenteni, amennyiben azt állapít[ott]a meg, hogy az adott vállalkozás a Bizottság által a 2320/81/ESZAK határozat alapján nem engedélyezett támogatásokban részesül[t], vagy hogy a támogatás engedélyezéséhez kötött feltételeket nem tart[ott]ák tiszteletben.” E rendelkezés értelmében „egy ilyen megállapítás ugyancsak kizár[t]a a vállalkozást a [2177/83] határozat 14., 14A., 14B., 14C. és 16. cikkei alapján történő [kvóta]kiigazításból”. Az e felügyeleti és termelési kvótarendszer meghosszabbításáról szóló későbbi határozatok lényegében azonos szabályokat tartalmaztak.

41. A Bíróság ebben az összefüggésben emlékeztetett arra, hogy az acélipari kvótarendszerek és támogatási kódexek összefüggő egészet alkotnak, és egy közös célt – nevezetesen a termelésnek és a kapacitásoknak az előre látható kereslethez történő igazításához és az európai acélipar versenyképességének helyreállításához szükséges átalakítást – szolgálnak, és hogy az ezen rendszerek egyikének alkalmazásából származó adatoknak a másikban referenciaként történő felhasználhatósága nem önkényes, és nem is diszkriminatív (lásd a fenti 7. pontban hivatkozott Salzgitter kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 177. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

42. Ebből következik, hogy a Bizottság a fenti 40. pontban ismertetett felügyeleti és kvótarendszer címén ellenőrizhette az acélipari vállalkozások termelésére vonatkozó információkat annak meghatározása érdekében, hogy a termelési kapacitások fenntartása vagy növelése nem vezet-e meg nem engedett állami támogatásokhoz, adott esetben pedig indokolt volt-e ennek következtében csökkenteni a kedvezményezett vállalkozásoknak odaítélt kvótákat.

43. A jelen esetben nem vitatott, hogy a Bizottság az 1988. év végétől kezdve kapott a felperest érintő különböző tevékenységi jelentéseket és éves beszámolókat, amelyek közül az első az 1987/1988-as üzleti évre vonatkozott. E közlésekre különösen a termelési kvóták felperes részére történő odaítélésére irányuló eljárások keretében került sor.

44. Nem vitatott az sem, hogy ezen első jelentések és éves beszámolók lényegében olyan mutatókat tartalmaztak, amelyek megfeleltek a felperes 1994/1995. és 1995/1996. évre vonatkozó tevékenységi jelentéseiben és éves beszámolóiban foglalt azon mutatóknak, amelyek alapján a Bizottság megindította a megtámadott határozat elfogadásához vezető eljárást. Ezen adatok olyan rovatból állnak, amelyben – e különböző dokumentumokban – megjelennek a felperes által a ZRFG 3. §-a alapján képzett rendkívüli tartalékok.

45. Ugyanakkor az, hogy több év telt el az 1987/1988-as üzleti évre vonatkozó tevékenységi jelentés és éves beszámolók közlésének időpontja, valamint azon időpont között, amikor a Bizottság gyakorolta ellenőrzési jogkörét, a jelen ügy körülményei között nem jelenti azt, hogy a Bizottság nyilvánvaló mulasztást követett volna el, vagy megsértette volna gondossági kötelezettségét.

46. Az e dokumentumokban szereplő egyedüli adatokból ugyanis nem tűnik ki nyilvánvalóan, hogy az e dokumentumokban hivatkozott rendkívüli tartalékok egészben vagy részben megfeleltek volna az ESZAK 4. cikk c) pontja értelmében vett, „a közös szén- és acélpiaccal összeegyeztethetetlen” állami támogatások minősítésnek.

47. Így a ZRFG 3. §-ára utalás, valamint az e cikk alapján végrehajtott speciális értékcsökkenési leírások tárgyában nyújtott rövid magyarázat nem volt alkalmas annak egyértelmű kiemelésére, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság az adóalap csökkentésére irányuló összetett mechanizmus révén olyan támogatásokat nyújtott volna a felperesnek, amelyek többek között adómentes tartalékok képzéséből, illetve a bizonyos befektetéseket követő első évek során az értékcsökkenési leírásokhoz nyújtott rendkívüli juttatásokból álltak.

48. E következtetést még inkább megerősíti az a körülmény, hogy az 1987/1988. évi beszámolóban az a szövegrész, amely a tartalékok és speciális értékcsökkenési leírások jogi alapjaira vonatkozóan tartalmaz magyarázatot, az ekkor hatályban lévő több német jogszabályra utal, másfelől pedig, mint az nem is vitatott, a kérdéses jelentés semmilyen módon nem határolja el e tartalékok és értékcsökkenési leírások összegeit, amelyek e jogi alapok mindegyikéhez kapcsolódnak.

49. Ugyanez a helyzet a felperes által a Bizottság részére továbbított, az ezt követő üzleti évekre vonatkozó többi tevékenységi jelentéssel és éves beszámolóval, mivel azok nem tartalmaznak semmilyen további utalást azon adómentes tartalékok és speciális értékcsökkenési leírások eredetére és jellegére, amelyekben a felperes a ZRFG 3. §-a alapján részesült.

50. Végeredményben a felperes és a Németországi Szövetségi Köztársaság által előterjesztett egyik érv sem vonhatja kétségbe e következtetéseket.

51. Így mindenekelőtt a jelen ügyben nem releváns a Bizottság 1988. december 14-i levele, valamint 1991. december 18-i határozata, amelyek mindegyikét a Németországi Szövetségi Köztársasághoz intézte, és amelyekben úgy ítélte meg, hogy a ZRFG 3. §-a alapján képzett adómentes tartalékok és végrehajtott speciális értékcsökkenési leírások az EK-Szerződés 92. cikkének (1) bekezdése (módosítást követően az EK 87. cikk (1) bekezdése) értelmében vett olyan állami támogatásoknak minősültek, amelyeket a Bizottságnak jóvá kell hagynia.

52. Emlékeztetni kell ugyanis arra, hogy az EK-Szerződés és az ESZAK-Szerződés egymástól független szerződések. Így az EK-Szerződés, valamint az ennek alapján megállapított másodlagos jog nem járhat hatással az ESZAK-Szerződés hatálya alá tartozó területen, mivel az EK-Szerződés rendelkezései csak másodlagosan, az ESZAK-Szerződésben foglalt különös szabályozás hiányában alkalmazandók (lásd a fenti 88. pontban hivatkozott másodfokú ítélet 178. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

53. Márpedig a fenti 51. pontban említett dokumentumokat az EK-Szerződés hatálya alá tartozó területen nyújtott állami támogatások összeegyeztethetőségére irányuló eljárás keretében dolgozták ki, azt követően, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság e Szerződés alapján bejelentette a ZRFG 3. §-ában bevezetett támogatási programot. Így e dokumentumok a jelen jogvita tárgyát képezőtől elkülönülő területre tartoznak. Következésképpen meg kell állapítani, hogy e dokumentumok nem szüntethették meg a Bizottság számára abban megnyilvánuló nehézséget, hogy egyedül a rendelkezésére álló, a felperesre vonatkozó tevékenységi jelentések és éves beszámolók alapján azonosítsa azokat az állami támogatásokat, amelyekben a felperes rendkívüli tartalékok és speciális értékcsökkenési leírások formájában, az ESZAK 4. cikk c) pontja szerinti szabályozás megsértésével részesült.

54. E következtetést megerősíti az a körülmény, hogy az említett jelentéseket és éves beszámolókat olyan eljárások keretében közölték a Bizottsággal, amelyeknek a fenti 51. pontban hivatkozott levélhez és határozathoz vezető eljárásoktól eltérően nem kifejezetten az állami támogatások ellenőrzése volt a tárgya.

55. Hasonló megállapításokat kell tenni a Németországi Szövetségi Köztársaság által 1987. március 9-én a Bizottsághoz intézett levéllel kapcsolatban. E levélben ugyanis a Bizottság csak annak érdekében utalt a ZRFG-re, hogy felhívja a Németországi Szövetségi Köztársaságot, hogy az EK-Szerződés 92. és 93. cikke alapján jelentse be neki a ZRFG alapján nyújtott támogatási program módosításait. A Németországi Szövetségi Köztársaság által 1987. április 16-án e felhívásra adott válasz egyébként nem tartalmaz semmilyen arra utaló adatot, hogy e levélváltás olyan támogatásokra vonatkozna, amelyek nem az EK-Szerződés alkalmazási területére tartoznak. Másfelől e tekintetben jelentőségteljes, hogy az e válaszban említett egyetlen elsődleges jogi rendelkezés az EK-Szerződés 92. cikke (2) bekezdésének c) pontja.

56. Továbbá – ellentétben a felperes által a tárgyaláson megfogalmazott állítással – a Bizottsággal szemben nem kifogásolható, hogy a ZRFG által bevezetett támogatási program tárgyában a Németországi Szövetségi Köztársasággal folytatott különböző levélváltások alkalmával nem jelezte, hogy e levélváltások nem vonatkoztak az ESZAK-Szerződés alkalmazási területére tartozó esetleges támogatásokra. Mint azt ugyanis a jelen ítélet korábban felidézte, az 1986. január 1-jétől kezdve alkalmazandó harmadik acélipari támogatási kódex 6. cikke világosan és egyértelműen előírta, hogy be kell jelenteni a Bizottságnak azokat a ZRFG alapján a felperesnek nyújtható támogatásokat (a fenti 11. pontban hivatkozott másodfokú ítélet 93. pontja).

57. Továbbá el kell utasítani azt az érvet, amelyet a felperes és a Németországi Szövetségi Köztársaság a D. Becker által azon találkozók tárgyában tett tanúvallomásból szándékozik levezetni, amelyeken ő a „Cadieux” munkacsoport tagjaival 1982-ben részt vett.

58. Először is, még ha e tanúvallomás bizonyítaná is, hogy a Bizottságnak ebben az időpontban tudomása volt arról, hogy a felperes már részesült a ZRFG alapján tett intézkedések előnyeiből, az e tanúvallomásban egyes regionális támogatásokra tett általános utalás alapján ezzel szemben nem állapítható meg, hogy e regionális támogatások a ZRFG 3. §-án alapuló, olyan típusú speciális értékcsökkenési leírásokból vagy adómentes tartalékokból álltak volna, mint amelyek a megtámadott határozat elfogadásához vezettek. A ZRFG alapján egyébként több különböző formájú támogatást lehetett nyújtani a vállalkozásoknak.

59. Másodszor a felperes maga is elismerte, hogy az 1981/1982-es, 1982/1983-as és 1983/1984-es üzleti évek során sem speciális értékcsökkenési leírásokat nem hajtott végre, sem pedig adómentes tartalékokat nem képezett a ZRFG alapján. Következésképpen a folytonosság bizonyos hiánya mindenképp jellemezte azokat a támogatásokat, amelyeket a Németországi Szövetségi Köztársaság a fenti 57. pontban hivatkozott találkozókat megelőző időszak, valamint azon időpont között nyújtott a felperesnek, amikor a Bizottság tudomást szerzett a felperes 1987/1988-as üzleti évre vonatkozó tevékenységi jelentéséről és éves beszámolóiról.

60. Harmadszor e tanúvallomásból kitűnik, hogy a Bizottság nem emelt kifogást azon támogatásokkal kapcsolatban, amelyeket a ZRFG alapján 1982 előtt nyújtottak a felperesnek. Márpedig érdemben nem vitatható, hogy a Bizottság ebben az időpontban nem láthatta előre az ESZAK-Szerződés hatálya alá tartozó állami támogatások ellenőrzésének azon szigorítását, amelyre több mint három évvel később, a harmadik acélipari támogatási kódex elfogadása útján került sor. Továbbá, jóllehet ugyanezen tanúvallomás szerint a Bizottság hivatkozhatott arra, hogy a ZRFG alapján a felperesnek ezt követően nyújtott támogatásokkal kapcsolatban általa folytatott mérlegelés megváltozott, ez kizárólag az acélipari támogatási kódex értelmében előterjesztett támogatásnyújtási kérelmek alapján, vagyis az olyan eljárások végén hozandó új határozatok vonatkozásában van így, amelyek kifejezetten a Németországi Szövetségi Köztársaság által a Bizottságnak bejelentett állami támogatások ellenőrzésére irányulnak.

61. Márpedig ez utóbbival kapcsolatban nem csupán azt kell hangsúlyozni, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság megsértette a vitatott támogatások bejelentésére irányuló azon kötelezettséget, amely a harmadik acélipari támogatási kódex értelmében hárult rá, hanem azt is, hogy közel három év telt el e kódex hatálybalépésének időpontja, vagyis 1986. január 1-je és azon időpont között, amikor a Bizottság megkapta a felperes 1987/1988-as üzleti évre vonatkozó tevékenységi jelentését és éves beszámolóit.

62. Ebből következik, hogy még ha bizonyított is, hogy a Bizottságnak 1982-ben tudomása volt a múltban a ZRFG alapján a felperes részére nyújtott támogatásokról, e körülmény nem járulhat hozzá annak alátámasztásához, hogy a Bizottság nyilvánvaló mulasztásban és a gondossági kötelezettségének egyértelmű megsértésében lett volna vétkes azáltal, hogy nem indította meg a felperes részére nyújtott támogatások összeegyeztethetőségének vizsgálatára irányuló eljárást azt követően, hogy az 1988. év végén megkapta a felperes 1987/1988-as üzleti évre vonatkozó tevékenységi jelentését és éves beszámolóit.

63. A felperes és a Németországi Szövetségi Köztársaság még azt állítja, hogy a Bizottság nyilvánvaló mulasztása és a gondossági kötelezettségének egyértelmű megsértése abból a körülményből ered, hogy a Bizottság a 80-as évek kezdetétől fogva megkapta a felperes különböző tevékenységi jelentéseit és éves beszámolóit.

64. Anélkül, hogy szükséges lenne állást foglalni abban a kérdésben, hogy e közlésekre sor került-e, adott esetben pedig a Bizottság mely szervezeti egységei voltak azok címzettjei, elegendő megállapítani, hogy semmilyen módon nem nyert bizonyítást, hogy az említett jelentések és éves beszámolók az 1987/1988-as üzleti évre vonatkozó tevékenységi jelentésnél és éves beszámolóknál több információt tartalmaznának, o ly módon, hogy nyilvánvalóan kitűnjön belőlük, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság az adóalap csökkentésére irányuló összetett mechanizmus formájában, az értékcsökkenési leírásokhoz vagy az adómentes tartalékokhoz nyújtott rendkívüli juttatások révén támogatásokat ítélt oda a felperesnek.

65. E következtetést megerősíti az a körülmény, hogy a felperes – mint azt a fenti 59. pont kifejtette – nem hajtott végre speciális értékcsökkenési leírásokat és nem képezett rendkívüli tartalékokat a ZRFG 3. §-a alapján az 1981/1982-es, 1982/1983-as és 1983/1984-es üzleti évre vonatkozóan, következésképpen pedig nem volt oka arra, hogy az e rendelkezéssel kapcsolatos utalást iktasson az ezen időszakra vonatkozó tevékenységi jelentéseibe és éves beszámolóiba.

66. Ami a felperes azon állítását illeti, mely szerint a Bizottság csak 1998-tól kezdte szankcionálni az adóelőnyök formájában nyújtott állami támogatásokat, még ha azt megalapozottnak is feltételezzük, a jelen esetben hatástalan. Bizonyos intézkedés állami támogatás jellegét ugyanis kizárólag az ESZAK-Szerződés releváns rendelkezései, valamint az e Szerződés végrehajtása érdekében tett intézkedések keretében kell megítélni, nem pedig a Bizottság esetleges korábbi határozathozatali gyakorlatára tekintettel (lásd analógia útján a Bíróság C-57/00. P. és C-61/00. P. sz., Freistaat Sachsen és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2003. szeptember 30-án hozott ítéletének [EBHT 2003., I-9975. o.] 52. és 53. pontját, valamint a Törvényszék T-171/02. sz., Regione autonoma della Sardegna kontra Bizottság ügyben 2005. június 15-én hozott ítéletének [EBHT 2005., II-2123. o.] 177. pontját).

67. Az eddigiekből következik, hogy a Bizottság a jelen ügyben nem késlekedett határozatlan ideig a jogkörei gyakorlásával, és nem sértette meg a jogbiztonsággal kapcsolatban őt terhelő kötelezettséget, következésképpen pedig a hetedik jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani.

68. Ezért meg kell vizsgálni azt a három jogalapot, amelyek lényegében a visszatérítendő támogatások összegének számításán és ezen összeg csökkentésén alapulnak.

Az abból eredő mérlegelési hibára alapított negyedik jogalapról, hogy a Bizottság bizonyos befektetéseket az ESZAK-Szerződés alkalmazási területére tartozónak minősített

69. A felperes azt kifogásolja, hogy a Bizottság úgy ítélte meg, hogy bizonyos olyan adóelőnyök, amelyekben a felperes a ZRFG 3. §-a alapján részesülhetett, az ESZAK-Szerződés alkalmazási területére tartoztak, miközben azokra az EK-Szerződés vonatkozik.

70. A felperes szerint ezek az előnyök a ZRFG 3. §-a alapján szubvencionált összes befektetés 1,3%-ának megfelelő befektetésekre vonatkoztak, és a felperestől „független nyereségközpontokat” érintették, vagyis egy szociális jellegű létesítményt (Sozialwirtschaft), egy szennyvíztisztító üzemet (Wasserwerke), egy öntödét (Gießerei), valamint egy csőgyártó műhelyt (Rohrwerk). A megtámadott határozat (88) preambulumbekezdésében említett szakképzési (berufliche Bildung) létesítménnyel kapcsolatban a felperes pontosítja, hogy az ez utóbbira vonatkozó befektetéseket már nem tekinti az acélipari tevékenységeitől idegennek. Az e létesítményre vonatkozó támogatások minősítése tehát már nem képezi tárgyát a felperes keresetének.

71. A felperes azt kifogásolja, hogy a Bizottság először is alapvetően a UK Steel Association azon állításaiból indult ki, amelyek szerint a felperesnek az ESZAK-Szerződés hatálya alá nem tartozó tevékenységei a termelésének az ESZAK-ágazatába integrálódnak ezen előnyöknek a támogatások számítási alapjába történő belefoglalása kapcsán, ezen állítás megalapozottságát azonban a Bizottság nem vizsgálja. Márpedig a felperes azt állítja, hogy az ESZAK-Szerződés hatálya alá nem tartozó tevékenységei mind fizikailag, mind pedig számviteli szempontból elkülönülnek az ESZAK-tevékenységeitől. Így a ZRFG 3. §-ának a felperes ESZAK-Szerződéstől idegen tevékenységeire történő alkalmazását egyedül az EK-Szerződésre tekintettel kell mérlegelni.

72. A felperes másodszor azt állítja, hogy a Bizottság nem bizonyította, hogy a szóban forgó adóintézkedéseknek az ESZAK-Szerződés hatálya alá nem tartozó tevékenységi területekre történő alkalmazásából eredő előnyöket ténylegesen átutalták volna az ESZAK-Szerződés hatálya alá tartozó területekre. A felperes szerint a jelen esetben semmiképp nincs lehetőség ilyen jellegű eltérítésre, mivel ahhoz, hogy részesülni lehessen a ZRFG 3. §-ában szabályozott speciális értékcsökkenési leírások előnyeiből, az azok tárgyát képező befektetéseket előzetesen végre kell hajtani és bizonyítani kell.

73. A Bizottság vitatja ezeket az érveket.

74. Elöljáróban el kell utasítani a felperes azon kifogását, mely szerint a Bizottság lényegében azokból az ellenőrizetlen állításokból indult ki, amelyeket a UK Steel Association fogalmazott meg a felperes különböző tevékenységeinek integrálására vonatkozóan. Mint az ugyanis kitűnik a megtámadott határozat (89) preambulumbekezdésének szövegéből, a Bizottság csak mellékesen utalt ezen állításokra, a határozata pedig egyéb indokokon is alapul.

75. Ezt követően emlékeztetni kell arra, hogy az ESZAK 80. cikk és az ESZAK 81. cikk értelmében kizárólag a szén- és acélipar területén termelő tevékenységet végző vállalkozások tartoznak az ESZAK-Szerződés hatálya alá, e tekintetben pedig a „szén” és „acél” kifejezések csak az ESZAK-Szerződés I. mellékletében felsorolt termékekre vonatkoznak. Így valamely vállalkozásra csak annyiban vonatkozik az ESZAK 4. cikk c) pontjában meghatározott tilalom, amennyiben ilyen termelő tevékenységet végez (lásd ebben az értelemben a Bíróság 14/59. sz., Société des fonderies de Pont-à-Mousson kontra Főhatóság ügyben 1959. december 17-én hozott ítéletét [EBHT 1959., 445., 467. és 468. o.], valamint a C-334/99. sz., Németország kontra Bizottság ügyben 2003. január 28-án hozott ítéletének [EBHT 2003., I-1139. o.] 78. pontját).

76. Nem vitatott, hogy a felperes, mivel az acélipar területén végez termelési tevékenységet, az ESZAK 80. cikkben szereplő meghatározásnak megfelelő acélipari vállalkozásnak minősül.

77. Ugyanakkor az a körülmény, hogy valamely vállalkozás – mint a jelen esetben – az acélipar területén végez termelési tevékenységet, nem jelenti azt, hogy az összes tevékenységét az ESZAK-Szerződés hatálya alá tartozónak kell tekinteni (a Törvényszék T-6/99. sz., ESF Elbe-Stahlwerke Feralpi kontra Bizottság ügyben 2001. június 5-én hozott ítéletének [EBHT 2001., II-1523. o.] 60. pontja).

78. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az olyan vállalkozások esetében, amelyek mind az ESZAK-Szerződés hatálya alá tartozó termékeket, mind pedig az EK-Szerződés hatálya alá tartozó termékeket gyártanak, az ESZAK-Szerződésnek az e Szerződés hatálya alá nem tartozó termelési ágazat megsegítését szolgáló támogatásokra történő alkalmazása igazolható, amennyiben fennáll annak valós kockázata, hogy az említett támogatásokat az e hatály alá tartozó termelési tevékenységek felé térítik el. Tekintettel ugyanis egyrészt az acélipari ágazat sajátosságaira, másrészt pedig az állami támogatásoknak az ESZAK 4. cikk c) pontjában meghatározott szigorú és abszolút tilalmára, az ESZAK-Szerződés által létrehozott rendszer céljával ellentétes lenne, ha az EK-Szerződés kevésbé szigorú szabályai szerint folytatnák le az olyan támogatások vizsgálatát, amelyek potenciálisan előnyben részesíthetik valamely vállalkozás olyan termelési ágazatait, amelyek az ESZAK-Szerződés hatálya alá tartoznak (lásd a fenti 75. pontban hivatkozott Németország kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 84. pontját).

79. Ebből következik, hogy a felperes azon kifogása, mely szerint a Bizottságnak bizonyítania kellett volna, hogy az ESZAK-Szerződés hatálya alá nem tartozó befektetésekre vonatkozó adóelőnyöket ténylegesen eltérítik a felperes ESZAK-tevékenységei javára, nem fogadható el, mivel e tekintetben elegendő az eltérítés kockázatának bizonyítása.

80. A fenti 78. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat szerint ugyanakkor még az is szükséges, hogy e kockázat valós legyen. E feltétel teljesül többek között akkor, ha „a felperes tevékenységeinek szervezése nem nyújt kellő biztosítékokat ahhoz, hogy kizárható legyen a vitatott befektetési támogatásoknak a felperes ESZAK-Szerződés hatálya alá tartozó termelési tevékenységei javára történő eltérítése, ennek következtében pedig az e Szerződés hatálya alá tartozó piacon a verseny érintettsége” (a fenti 77. pontban hivatkozott ESF Elbe-Stahlwerke Feralpi kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 74. pontja). Így az eltérítés kockázatát olyan komoly bizonyítékokkal kell alátámasztani, amelyek alapján ésszerűen feltételezhető, hogy a támogatások az adott ügy körülményeire tekintettel eltéríthetők az érintett acélipari vállalkozás ESZAK-tevékenységei javára.

81. A megtámadott határozatban a Bizottság két olyan körülményt azonosított, amelyek szerinte lehetővé teszik az eltérítés kockázatának megállapítását. A Bizottság először is megállapította, hogy a speciális értékcsökkenési leírásokat, következésképpen pedig az azokkal együtt járó támogatásokat a felperes csak „átfogó szinten”, nem pedig a nyereségközpontok szintjén vette figyelembe. A Bizottság másodszor megjegyezte, hogy nem nyert bizonyítást, hogy a szociális célú létesítmény kizárólag olyan tevékenységeket végzett volna, amelyek nem tartoztak az ESZAK-Szerződés hatálya alá.

82. Az első körülménnyel kapcsolatban a Bizottság azt állítja, hogy még ha a ZRFG 3. §-ának előnyeiben részesülő bizonyos befektetéseket a felperesnek az ESZAK-Szerződés hatálya alá nem tartozó tevékenységei keretében is végre lehetett hajtani, a felperes akkor sem vezet külön könyvelést az ilyen tevékenységekről és az ESZAK-Szerződés hatálya alá tartozó tevékenységekről. Az SAG-csoport szintjén tehát el lehetett téríteni a támogatásokat az ESZAK termelési tevékenységek javára.

83. Ez utóbbi megállapítást megerősítik a Németországi Szövetségi Köztársaság által a Bizottsághoz benyújtott, „a Salzgitter belső analitikus könyvelési rendszerének elveiről” szóló, 2000. március 28-i közleményben foglalt információk. E dokumentumból ugyanis kitűnik, hogy a speciális értékcsökkenési leírásokat a fenti 70. pontban említett „független nyereségközpontok” nem könyvelhetik. A felperes nem terjesztett elő semmilyen adatot, amely bizonyíthatná, hogy ezen információk ellenére a speciális értékcsökkenési leírásokat az ő szervezetén belül aszerint könyvelnék, hogy azok az EK-Szerződés vagy az ESZAK-Szerződés hatálya alá tartozó tevékenységeket érintik.

84. Ezenkívül el kell utasítani a felperes azon érvét, mely szerint a jelen jogvita központi kérdését képező befektetésekhez hasonló befektetést érintő támogatási intézkedések esetében kizárt az eltérítés kockázata. Jóllehet ugyanis igaz, hogy az ilyen befektetésből eredő előnyök meghatározott befektetéshez kapcsolódnak, a ZRFG 3. §-ában szabályozott mechanizmusban részesülés nem függ a kedvezményezett vállalkozás tevékenységi területétől. A felperes önmagában azért részesült az e rendelkezés alapján járó adóelőnyökből, mert a Zonenrandgebiet területén rendelkezett létesítményekkel, függetlenül azon tevékenységi ágazattól, amelyben a szubvencionált befektetéseket végrehajtották.

85. Ebből következik, hogy a Bizottság – különösen azért, mert a felperes nem vezetett külön könyvelést – helyesen állapította meg azon valós kockázat fennállását, hogy a felperes tevékenységeire nyújtott és az ESZAK-Szerződés hatálya alá nem tartozó támogatásokat eltéríthették a felperes ESZAK-Szerződés hatálya alá tartozó tevékenységei javára, következésképpen pedig ebből a szempontból nem tett különbséget a vitatott támogatások számítási alapjának meghatározása során.

86. Az eddigi megfontolásokból következik, hogy el kell utasítani az abból eredő mérlegelési hibára alapított jogalapot, hogy a Bizottság bizonyos befektetéseket az ESZAK-Szerződés hatálya alá tartozónak minősített.

Az indokolás hiányára, valamint azon körülmény figyelembevételének hiányára alapított ötödik jogalapról, hogy bizonyos befektetések a környezetvédelmet érintették

87. A felperes azt állítja, hogy 1985/1986 és 1994/1995 között összesen 332 millió DEM összegű, 44 projekt között felosztott környezetvédelmi célú befektetést hajtott végre. E különböző befektetések vagy a régi létesítményeknek az újabb kötelező normákhoz való alkalmazkodás érdekében történő korszerűsítésére, vagy pedig a régi létesítmények olyan korszerűsítésére, illetve olyan új befektetésekre irányultak, amelyek kötelező normák hiányában is lehetővé teszik a magasabb szintű környezetvédelem elérését.

88. A felperes a jogalap első részében azt állítja, hogy a Bizottság tévedett, amikor nem engedélyezte azokat az adóelőnyöket, amelyeket a Németországi Szövetségi Köztársaság e befektetések érdekében nyújtott a felperesnek. A felperes szerint a Bizottságnak figyelembe kellett volna vennie az ezen előnyök révén elérni kívánt környezetvédelmi célt, következésképpen pedig mérlegelnie kellett volna, hogy ezen előnyöket az acélipari támogatási kódexek alapján engedélyezi. A Bizottság nem kellő mértékben vette figyelembe azokat a dokumentumokat, amelyeket a felperes és a Németországi Szövetségi Köztársaság nyújtott be hozzá, és amelyekből kitűnik, hogy a kérdéses befektetések kifejezetten arra irányultak, hogy csökkentsék a felperes tevékenységének környezeti hatását.

89. A felperes ezt követően, a jogalap második részében hangsúlyozza, hogy az érintett időszakban általa végrehajtott bizonyos befektetések megfeleltek az „Einkommensteuergesetz” (a jövedelemadókról szóló törvény, a továbbiakban: EStG) 7. §-ának d) pontja szerinti környezetvédelmi célú befektetések minősítésnek, e jogcímen pedig legalábbis 1990. december 31-éig jogot keletkeztettek a ZRFG 3. §-ából eredőkkel analóg speciális értékcsökkenési leírásokhoz. Márpedig a felperes szerint nem vitatott, hogy az EStG 7. §-ának d) pontja olyan adózási rendszert vezetett be, amely általánosan alkalmazandó egész Németországban, és nem csupán a Zonenrandgebiet területén.

90. A felperes ezzel kapcsolatban első kifogásként az indokolás hiányát hozza fel. A Bizottság ugyanis nem fejtette ki, hogy az előző pontban említett speciális értékcsökkenési leírásokhoz kapcsolódó előnyök, amelyek egyszerre tartoztak mind a ZRFG 3. §-ának, mind pedig az EStG 7. §-a d) pontjának hatálya alá, mennyiben feleltek meg a szelektivitás feltételének. A megtámadott határozat így nem jeleníti meg azokat az indokokat, amelyek alapján a felperes által a ZRFG 3. §-a alapján a tevékenységei környezetre gyakorolt hatásainak mérséklésére irányuló befektetések érdekében 1990. december 31-ig kapott előnyöket az ESZAK 4. cikk c) pontja értelmében vett támogatásoknak lehetne minősíteni.

91. Második kifogásában a felperes azt állítja, hogy azokat az adóelőnyöket, amelyekben ő az általa végrehajtott speciális értékcsökkenési leírások címén részesült, és amelyek 1990. december 31-ig megfeleltek mind a ZRFG 3. §-a, mind pedig az EStG 7. §-a d) pontja alkalmazási feltételeinek, nem lehet állami támogatásoknak minősíteni, mivel nem szelektívek.

92. Végül harmadik kifogásában a felperes azt sérelmezi, hogy a Bizottság a megtámadott határozatnak a környezetvédelmet érintő befektetésekkel kapcsolatos részében nem vizsgálta meg megfelelően a Németországi Szövetségi Köztársaság által a közigazgatási eljárás során annak bizonyítása érdekében előterjesztett számos dokumentumot és magyarázatot, hogy az e címen kapott támogatások összeegyeztethetők. A megtámadott határozatnak ezért e vonatkozásban is hiányos az indokolása.

93. A Bizottság ellenzi e kifogásokat. Különösen azt állítja, hogy – mint azt a megtámadott határozatban részletesen kifejtette – semmi esetre sem engedélyezhette azokat a támogatásokat, amelyekről a felperes azt állítja, hogy azokat környezetvédelmi célú befektetések érdekében kapta. A Németországi Szövetségi Köztársaság ugyanis a szóban forgó támogatásokat annak ellenőrzése nélkül ítélte oda, hogy azok a környezetvédelmi célú beruházások végrehajtásához nélkülözhetetlenek voltak-e. Következésképpen sem a felperes, sem pedig a német kormány nem tudja bizonyítani, hogy e befektetések a környezet védelméhez nélkülözhetetlenek lettek volna.

94. E tekintetben elöljáróban meg kell állapítani, hogy a Törvényszék a fenti 7. pontban hivatkozott Salzgitter kontra Bizottság ügyben hozott ítélet azon részeiben, amelyeket a Bíróság nem helyezett hatályon kívül, általános megfogalmazásban úgy ítélte meg, hogy helyesen járt el a Bizottság, amikor megállapította, hogy a ZRFG 3. §-ában szereplő adóintézkedések, melyekben a felperes részesült, a közös piaccal összeegyeztethetetlen állami támogatásokat valósítottak meg.

95. A Törvényszék az első, második és harmadik jogalap elemzése keretében jutott e következtetésre, amely jogalapok többek között magára a ZRFG 3. §-a alapján kapott előnyök állami támogatásoknak minősítésére, valamint arra a hibára vonatkoztak, amelyet a felperes szerint a Bizottság mindenképp elkövetett azáltal, hogy a vitatott támogatások összességét nem nyilvánította az ESZAK 95. cikk alapján az ESZAK-Szerződéssel összeegyeztethetőnek.

96. Mivel azonban a Törvényszéknek még nem volt alkalma elbírálni azt a kifogást, amely azon alapul, hogy a Bizottság nem vette kellően figyelembe azt a körülményt, hogy a felperes bizonyos befektetései a környezet védelmére irányultak, meg kell állapítani, hogy a Törvényszék okfejtésének az előző pont szerinti része nem érinti hátrányosan azokat a következményeket, amelyeket a jelen jogalap első két részéhez kell fűzni. Ez különösen így van a második részen belüli, arra alapított első kifogással kapcsolatban, hogy a megtámadott határozat nem tartalmaz indokolást azon előnyök szelektivitását illetően, amelyekre mind a ZRFG 3. §-ában, mind pedig az EStG 7. §-ának d) pontjában szabályozott rendszer kiterjed, figyelembe véve e kifogás sajátosságát.

97. Ezzel szemben a jogalap harmadik része – amely általánosabban azon alapul, hogy hiányos a megtámadott határozat környezetvédelmet érintő befektetésekkel kapcsolatos részének indokolása – lényegében egybeesik a nyolcadik jogalap alátámasztása érdekében felhozott egyik kifogással. Mivel a Törvényszék e nyolcadik jogalapot a megtámadott ítélet 184. pontjában teljes egészében elutasította, a Bíróság pedig a fenti 11. pontban hivatkozott másodfokú ítéletben a Törvényszék okfejtését e szempontból helybenhagyta, az ötödik jogalap harmadik részét el kell utasítani.

Az arra alapított első részről, hogy a Bizottság nem engedélyezte a környezet védelmére irányuló támogatásokat

98. A jogalap első részével kapcsolatban mindenekelőtt pontosítani kell, hogy még ha a környezetvédelem egyike is az Unió alapvető célkitűzéseinek, e célkitűzés figyelembevételének szükségessége nem igazolja a szelektív intézkedések kizárását az ESZAK 4. cikk c) pontjának hatálya alól (lásd analógia útján a Bíróság C-409/00. sz., Spanyolország kontra Bizottság ügyben 2003. február 13-án hozott ítéletének [EBHT 2003., I-1487. o.] 54. pontját).

99. Annak meghatározása szempontjából ugyanis, hogy valamely nemzeti intézkedés állami támogatásnak minősül-e, ezen intézkedésnek nem a célja, hanem a hatásai fontosak (lásd analógia útján a Bíróság C-241/94. sz., Franciaország kontra Bizottság ügyben 1996. szeptember 26-án hozott ítéletének [EBHT 1996., I-4551. o.] 20. pontját; a C-75/97. sz., Belgium kontra Bizottság ügyben 1999. június 17-én hozott ítéletének [EBHT 1999., I-3671. o.] 25. pontját; a Törvényszék T-254/00., T-270/00. és T-277/00. sz., Hotel Cipriani és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2008. november 28-án hozott ítéletének [EBHT 2008., II-3269. o.] 195. pontját). Így az állami beavatkozások által elérni kívánt környezetvédelmi cél nem elegendő ahhoz, hogy azok eleve elkerüljék a „támogatássá” minősítést (lásd analógia útján a Bíróság C-487/06. P. sz., British Aggregates kontra Bizottság ügyben 2008. december 22-én hozott ítéletének [EBHT 2008., I-10505. o.] 84. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

100. Ez az elemzés ugyanakkor nem érinti hátrányosan azon feltételek elemzését, amelyek mellett az ESZAK-Szerződés alkalmazási területén a tagállamok vagy területi közösségek által, illetve állami forrásokból finanszírozott acélipari támogatások az acélipari támogatási kódexek alapján összeegyeztethetőnek tekinthetők a közös piac megfelelő működésével (a Törvényszék T-166/01. sz., Lucchini kontra Bizottság ügyben 2006. szeptember 19-én hozott ítélete [EBHT 2006., II-2875. o.], valamint a T-150/95. sz., UK Steel Association kontra Bizottság ügyben 1997. szeptember 25-én hozott ítélete [EBHT 1997., II-1433. o.]).

101. Ezt követően emlékeztetni kell arra, hogy a Törvényszék a fenti 7. pontban hivatkozott Salzgitter kontra Bizottság ügyben hozott ítélet azon részében, amelyet a Bíróság nem helyezett hatályon kívül, elutasította az arra alapított jogalapot, hogy a Bizottság nem engedélyezte a vitatott támogatásokat az ESZAK 95. cikk alapján.

102. Ezért a jelen kifogás vizsgálata kizárólag arra a kérdésre terjed ki, hogy a fenti 87. pontban említett befektetésekre vonatkozó támogatásokat lehetett-e valamelyik acélipari támogatási kódex alapján engedélyezni.

103. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy ellentétben az EK-Szerződés állami támogatásokkal kapcsolatos rendelkezéseivel, amelyek a Bizottságot állandó jelleggel jogosítják fel e támogatások összeegyeztethetőségének elbírálására, az acélipari támogatási kódexek e hatáskört csak meghatározott időszakra biztosítják a Bizottság számára (lásd ebben az értelemben a Bíróság C-74/00. P. és C-75/00. P. sz., Falck és Acciaierie di Bolzano kontra Bizottság egyesített ügyekben 2002. szeptember 24-én hozott ítéletének [EBHT 2002., I-7869. o.] 115. pontját, valamint a Törvényszék T-129/96. sz., Preussag Stahl kontra Bizottság ügyben 1998. március 31-én hozott ítéletének [EBHT 1998., II-609. o.] 43. pontját).

104. Ezért, ha a támogatásokat a valamely kódexben erre biztosított időszak során nem jelentik be a Bizottságnak, a Bizottság az említett kódex alapján már nem bírálhatja el e támogatások összeegyeztethetőségét (lásd a fenti 103. pontban hivatkozott Falck és Acciaierie di Bolzano kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 116. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot; a Törvényszék T-158/96. sz., Acciaierie di Bolzano kontra Bizottság ügyben 1999. december 16-án hozott ítéletének [EBHT 1999., II-3927. o.] 61. és 62. pontját). Következésképpen, ha egyszer a kódex alkalmazhatóságának ideje lejárt, a Bizottság a továbbiakban nem jogosult az e kódex keretében be nem jelentett acélipari támogatást a biztosított eltérések alapján engedélyezni (lásd a fenti 103. pontban hivatkozott Acciaierie di Bolzano kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 62. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

105. Másfelől a jogbiztonság elvéből következik, hogy az acélipari támogatási kódexek keretében a támogatásoknak a közös piaccal való összeegyeztethetősége kizárólag a támogatások tényleges nyújtásának időpontjában hatályos szabályok alapján értékelhető. E tekintetben az uniós jog anyagi szabályait úgy kell értelmezni, hogy azok csak akkor vonatkoznak a hatálybalépésüket megelőzően felmerült helyzetekre, ha szövegükből, céljukból vagy rendszerükből egyértelműen az következik, hogy ilyen visszaható hatályt kell tulajdonítani nekik (lásd a fenti 103. pontban hivatkozott Falck és Acciaierie di Bolzano kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 117–119. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

106. A jelen esetben nem vitatott, hogy a támogatásokat a Németországi Szövetségi Köztársaság nem jelentette be a Bizottságnak, megsértve a harmadik acélipari támogatási kódex hatálybalépése óta őt terhelő kötelezettséget. Ráadásul az e támogatások nyújtásának időpontjában alkalmazandó acélipari támogatási kódexek a megtámadott határozat elfogadásának időpontjában már nem voltak hatályosak. Ebből következik, hogy a Bizottság a megtámadott határozat (137) preambulumbekezdésében helyesen állapította meg, hogy ezen időpontban már nem engedélyezhette a vitatott támogatásokat azon acélipari támogatási kódexek alapján, amelyek hatályukat vesztették.

107. A fenti 105. pontban felidézett ítélkezési gyakorlat szerint ugyanakkor mérlegelni kell, hogy a megtámadott határozat elfogadásának időpontjában hatályos hatodik acélipari támogatási kódex alapján volt-e lehetőség ilyen engedélyezésre. E kódex 3. cikke ugyanis lehetőséget biztosít arra, hogy a környezetvédelmi célú támogatásokat a közös piaccal összeegyeztethetőnek nyilvánítsák, azzal a feltétellel, hogy e támogatások tiszteletben tartják a környezet védelméhez nyújtott állami támogatásokról szóló, az Európai Közösségek Hivatalos Lapjában 1994. március 10-én közzétett keretrendszerben (HL C 72., 3. o.) megállapított szabályokat, összhangban az ESZAK acélipari ágazatra vonatkozó, az említett kódex mellékletében meghatározott alkalmazási kritériumokkal.

108. Ugyanezen ítélkezési gyakorlat értelmében ugyanakkor a hatodik acélipari támogatási kódex visszaható hatályú alkalmazása csak akkor lehetséges, ha az ilyen hatály e kódex szövegéből, céljából vagy rendszeréből egyértelműen következik.

109. Márpedig az említett kódex egyetlen rendelkezése sem mondja ki, hogy e kódexet visszaható hatállyal lehetne alkalmazni. Ráadásul az egymást követő támogatási kódexek rendszeréből és céljából az következik, hogy e kódexek mindegyike valamely adott időszakban fennálló szükségleteknek megfelelően állapítja meg az acélipari ágazat ESZAK 2. cikkben, ESZAK 3. cikkben és ESZAK 4. cikkben meghatározott célkitűzésekhez való alkalmazkodásának szabályait. Ezért az ilyen típusú szabályozásnak sem a rendszerével, sem a céljával nem lenne összhangban, ha a bizonyos időszak során, az ekkor fennálló helyzet alapján elfogadott szabályokat a valamely korábbi időszakban folyósított támogatásokra alkalmaznák (lásd analógia útján a fenti 103. pontban hivatkozott Falck és Acciaierie di Bolzano kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 120. pontját).

110. Ebből következik, hogy a Bizottság abban az időpontban, amikor elfogadta a megtámadott határozatot, a Németországi Szövetségi Köztársaság által az 1985/1986-os és az 1994/1995-ös üzleti évek közötti időszakban a felperes részére nyújtott támogatásokat sem az ezen időszakok során egymást követően hatályban lévő acélipari támogatási kódexek alapján, sem pedig a hatodik acélipari támogatási kódex alapján nem engedélyezhette.

111. Ezért a jogalap első részét mint megalapozatlant el kell utasítani.

Az indokolás hiányára, valamint arra alapított második részről, hogy nem voltak szelektívek a felperes által a környezet védelmére irányuló befektetések érdekében szerzett azon adóelőnyök, amelyek 1990. december 31-ig egyszerre tartoztak mind a ZRFG 3. §-ának, mind pedig az EStG 7. §-a d) pontjának hatálya alá

– Az indokolás hiányára alapított első kifogásról

112. Az első kifogást illetően elöljáróban meg kell állapítani, hogy az EK 253. cikkre vonatkozó és az ESZAK 15. cikkre is átültethető állandó ítélkezési gyakorlat szerint az e rendelkezés által megkövetelt indokolást a szóban forgó aktus jellegéhez kell igazítani, továbbá annak világosan és egyértelműen kell tartalmaznia a jogi aktust kibocsátó intézmény érvelését, oly módon, hogy az lehetővé tegye az érdekeltek számára a meghozott intézkedés indokainak megismerését, az illetékes bíróság számára pedig a felülvizsgálati jogköre gyakorlását. Az indokolás követelményét az ügy körülményeire, így többek között a jogi aktus tartalmára, az előadott indokok jellegére, és a címzettek, illetve a jogi aktus által közvetlenül és személyükben érintett más személyek magyarázathoz jutás iránti érdekére figyelemmel kell értékelni (a Bíróság C-501/00. sz., Spanyolország kontra Bizottság ügyben 2004. július 15-én hozott ítéletének [EBHT 2004., I-6717. o.] 73. pontja).

113. Nem követelmény, hogy az indokolás az összes releváns ténybeli és jogi elemet tartalmazza, minthogy azt a kérdést, hogy valamely jogi aktus indokolása megfelel-e az EK 253. cikk követelményeinek, nemcsak szövegére, hanem körülményeire, valamint az adott tárgyra vonatkozó jogszabályok összességére is figyelemmel kell vizsgálni (a fenti 112. pontban hivatkozott Spanyolország kontra Bizottság ügyben 2004. július 15-én hozott ítélet 73. pontja; lásd analógia útján a Bíróság C-56/93. sz., Belgium kontra Bizottság ügyben 1996. február 29-én hozott ítéletének [EBHT 1996., I-723. o.] 86. pontját, valamint a C-278/95. P. sz., Siemens kontra Bizottság ügyben 1997. május 15-én hozott ítéletének [EBHT 1997., I-2507. o.] 17. pontját).

114. Ezenkívül, még ha azon határozatok indokolásában, amelyeket a versenyszabályok alkalmazásának biztosítása érdekében hoz, a Bizottság nem is köteles feltüntetni minden olyan ténybeli és jogi kérdést, valamint megfontolást, amelyek alapján határozatát meghozta, az ESZAK 15. cikk értelmében köteles legalább azokat a tényeket és megfontolásokat megemlíteni, amelyek a határozat összefüggésében alapvető jelentőségűek, lehetővé téve az uniós bíróságnak és az érdekelt feleknek azon feltételek megismerését, amelyek között a Bizottság a Szerződést alkalmazta (lásd analógia útján a Törvényszék T-374/94., T-375/94., T-384/94. és T-388/94. sz., European Night Services és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1998. szeptember 15-én hozott ítéletének [EBHT 1998., II-3141. o.] 95. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

115. Az indokolási kötelezettség az állami támogatásként történő minősítés esetén így megköveteli, hogy a Bizottság sorolja fel azokat az indokokat, amelyek miatt úgy véli, hogy a szóban forgó intézkedés az ESZAK 4. cikk c) pontjának hatálya alá esik (lásd analógia útján a Bíróság C-494/06. P. sz., Bizottság kontra Olaszország és Wam ügyben 2009. április 30-án hozott ítéletének [EBHT 2009., I-3639. o.] 49. pontját; a Törvényszék T-214/95. sz., Vlaams Gewest kontra Bizottság ügyben 1998. április 30-án hozott ítéletének [EBHT 1998., II-717. o.] 64. pontját, valamint a T-16/96. sz., Cityflyer Express kontra Bizottság ügyben 1998. április 30-án hozott ítéletének [EBHT 1998., II-757. o.] 66. pontját).

116. Másfelől a megszilárdult ítélkezési gyakorlat szerint az állami támogatás fogalmát kizárólag az állami beavatkozás hatásaira tekintettel kell meghatározni (a fenti 113. pontban hivatkozott Belgium kontra Bizottság ügyben 1996. február 29-én hozott ítélet 59. pontja, valamint a fenti 99. pontban hivatkozott British Aggregates kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 85. pontja; a Törvényszék T-55/99. sz., CETM kontra Bizottság ügyben 2000. szeptember 29-én hozott ítélet [EBHT 2000., II-3207. o.] 53. pontja). Az uniós jogi értelemben vett állami támogatás így feltételezi, hogy adott jogrendszer keretében az állami intézkedés alkalmas arra, hogy bizonyos vállalkozásokat vagy bizonyos áruk termelését előnyben részesítsen olyan más vállalkozásokkal vagy árukkal szemben, amelyek az említett szabályozás által követett célra tekintettel hasonló ténybeli és jogi helyzetben vannak (lásd analógia útján a Bíróság C-143/99. sz., Adria-Wien Pipeline és Wietersdorfer & Peggauer Zementwerke ügyben 2001. november 8-án hozott ítéletének [EBHT 2001., I-8365. o.] 41. pontját, a C-308/01. sz., GIL Insurance és társai ügyben 2004. április 29-én hozott ítéletének [EBHT 2004., I-4777. o.] 68. pontját, valamint a C-172/03. sz. Heiser-ügyben 2005. március 3-án hozott ítéletének [EBHT 2005., I-1627. o.] 40. pontját).

117. Másfelől emlékeztetni kell arra, hogy valamely állami intézkedés egyedisége vagy szelektivitása az ESZAK-Szerződés alkalmazási területén is az állami támogatás fogalmának egyik alkotóeleme (a Bíróság C-200/97. sz. Ecotrade-ügyben 1998. december 1-jén hozott ítéletének [EBHT 1998., I-7907. o.,] 34. pontja), annak ellenére, hogy e feltétel nem szerepel kifejezetten az ESZAK 4. cikk c) pontjában. Ezen elvből többek között az következik, hogy a Bizottság a kedvezményezett vállalkozással szemben nem alkalmazhat az uniós jogban nem szabályozott joghátrányt oly módon, hogy magasabb összeg visszatérítését követeli meg, mint amilyen támogatásban a vállalkozás ténylegesen részesült, és ez még akkor is így van, ha a visszatérítésre hosszú idővel a támogatás nyújtása után kerül sor (a fenti 99. pontban hivatkozott Belgium kontra Bizottság ügyben 1999. június 17-én hozott ítélet 65. pontja, valamint a fenti 116. pontban hivatkozott CETM kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 164. pontja).

118. A jelen ügyben nem vitatott, hogy az EStG 7. §-ának d) pontja legalábbis 1990. december 31-ig olyan rendszert alakított ki, amely lehetővé tette a német vállalkozások számára, hogy a környezet védelme érdekében végrehajtott befektetésekkel kapcsolatos speciális értékcsökkenési leírásokra juttatásokat teljesítsenek, e rendszer pedig Németország egész területén, vagyis a Zonenrandgebieten is alkalmazandó volt. Ezen adóelőnyöket azonban, amelyek a formájukat és pénzügyi következményeiket tekintve hasonlóak voltak a ZRFG 3. §-a alapján végrehajtott speciális értékcsökkenési leírásokhoz, nem lehetett az adott befektetéshez nyújtott előnyökkel halmozni.

119. E tekintetben kétségkívül meg kell állapítani, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság a ZRFG 3. §-a alapján a felperesnek nyújtott támogatások tárgyában a Bizottság által indított eljárás keretében, 1999. május 10-én a Bizottsághoz intézett levélben kifejtette a környezetvédelmi befektetésekhez biztosított adóelőnyök EStG 7. §-a d) pontja szerinti rendszerének főbb jellemzőit. Így a Németországi Szövetségi Köztársaság kiemelte, hogy e rendszer a ZRFG 3. §-ában biztosítottakhoz hasonló speciális értékcsökkenési leírásokat tett lehetővé, továbbá megjegyezte, hogy az említett rendszer az általános adójog hatálya alá tartozott, ezért abban minden olyan németországi vállalkozás részesülhetett, amely az EStG 7. §-a d) pontjában meghatározott feltételeknek megfelelő befektetéseket hajtott végre. A Németországi Szövetségi Köztársaság azt is előadta, hogy ezek az előnyök alternatívát képeztek a ZRFG 3. §-ából eredő adóelőnyökhöz képest, a speciális értékcsökkenési leírás korlátját pedig mindkét esetben 50%-ban határozták meg. Ugyanezen levélben a Németországi Szövetségi Köztársaság végül kifejtette, hogy a felperes által a perbeli időszakban végrehajtott egy sor befektetés – amelyeknek jellegét és összegét részletesen bemutatta az említett levél 2. mellékletében – megfelelt az EStG 7. §-ának d) pontjában kialakított rendszer alkalmazási feltételeinek. Az 1999. május 10-i levél e szövegrészének tartalmát átvette a Németországi Szövetségi Köztársaság által a Bizottsághoz intézett, 2000. január 17-én kelt levél melléklete.

120. A Németországi Szövetségi Köztársaság az 1999. október 14-én a Bizottsághoz intézett levélben ezenkívül néhány további pontosítást tett a felperes által végrehajtott és a tevékenységei környezetre gyakorolt hatásának csökkentésére irányuló befektetések tárgyában, különösen e befektetések technikai jellemzőit, a környezetvédelemhez való hozzájárulásukat, valamint azon sajátos részt illetően, amelyet e befektetések mindegyikének teljes összegén belül a környezet védelme képviselt.

121. Ugyanakkor, mint azt a Bizottság helyesen megjegyzi, a Németországi Szövetségi Köztársaság a közigazgatási eljárás során nem állította, hogy a ZRFG 3. §-ában kialakított és az ESTG 7. §-ának d) pontjában kialakított rendszer együttes létezése alkalmas lett volna arra, hogy megszüntesse a felperes által kapott vitatott előnyök egy részének szelektivitását. Ezenkívül az ügyiratból nem tűnik ki, és még csak nem is állították, hogy a felperes a közigazgatási eljárás során a Bizottsággal történő kapcsolatfelvételei alkalmával előadott volna ilyen érvet. Ezen összefüggésekre tekintettel és a fenti 113. pontban felidézett elveknek megfelelően ezért meg kell állapítani, hogy a Bizottság nem volt köteles külön megindokolni a megtámadott határozatot a szelektivitásnak a felperes által a jelen kereset keretében felvetett kérdésével kapcsolatban.

122. Következésképpen a jelen kifogást el kell utasítani, méghozzá anélkül, hogy mérlegelni kellene, hogy ilyen indokolás következik-e a Bizottság által a megtámadott határozat 8134) és azt követő preambulumbekezdéseiben kifejtett magyarázatokból.

– A vitatott előnyök egy része szelektivitásának hiányára alapított második kifogásról

123. Ezt követően nem lehet helyt adni annak a kifogásnak, mely szerint a Bizottság hibát követett el, amikor a vitatott támogatások számítási alapjába belefoglalta azokat az adóelőnyöket is, amelyekben a felperes a tevékenységei környezetre gyakorolt hatásának csökkentésére irányuló befektetések címén részesült, és amelyekre 1990. december 31-ig kiterjedt mind a ZRFG 3. §-ának, mind pedig az EStG 7. §-a d) pontjának hatálya, mivel a felperes szerint ezek az előnyök nem voltak szelektívek.

124. Először is hangsúlyozni kell, hogy a jelen ügyben nem nyert konkrétan bizonyítást, hogy a felperes által a ZRFG 3. §-a címén 1990. december 31-ig végrehajtott bizonyos befektetések részesülhettek volna az EStG 7. §-ának d) pontjában kialakított speciális értékcsökkenési leírás rendszerének előnyeiben.

125. Másodszor a ZRFG 3. §-ában biztosított adóelőnyökben való részesülés kizárólag földrajzi feltételtől, vagyis attól függött, hogy az ipari létesítménynek a Zonenrandgebieten kellett elhelyezkednie. E rendelkezés szövegéből nem tűnik ki, hogy a speciális értékcsökkenési leírásoknak és az adómentes tartalékoknak környezetvédelmi befektetések végrehajtása lett volna a feltétele.

126. Harmadszor, mivel a Törvényszék és a Bíróság által a jelen jogvitában hozott ítéletek megerősítették, hogy e rendszer következtében a felperes állami támogatásokban részesült, e támogatások ezzel egyidejűleg nem tekinthetők olyan általános intézkedéseknek, amelyekre nem terjed ki az ESZAK 4. cikk c) pontjában megfogalmazott tilalom azon az alapon, hogy ezen intézkedések célja a környezet védelme. Mint az ugyanis a fenti 99. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatból következik, annak meghatározása szempontjából, hogy valamely nemzeti intézkedés állami támogatásnak minősül-e, ezen intézkedésnek nem a célja, hanem a hatásai fontosak. Márpedig a jelen ügyben meg kell állapítani, hogy a ZRFG 3. §-a lehetővé tette a felperesnek, hogy az elérni kívánt környezetvédelmi céltól függetlenül adóelőnyöket szerezzen, adott esetben a speciális értékcsökkenési leírások kedvezményében részesülő befektetések révén.

127. A felperes egyes éves jelentéseiben az EStG 7. §-ának d) pontjára vonatkozóan megfogalmazott azon utalások, amelyek azt sugallják, hogy a felperes e rendelkezés alapján rendkívüli tartalékokat képezhetett, nem vonhatják kétségbe e következtetést, figyelembe véve többek között azt, hogy az e címen szerzett előnyök nem voltak halmozhatók a felperes által a ZRFG 3. §-a alapján szerzett, vagyis az előbbieket szükségképpen kizáró előnyökkel. Az éves jelentések vizsgálata inkább azt jelzi, hogy a felperes a különböző befektetések és különböző összegek vonatkozásában, különböző módszerek szerint és a különböző egyenlegekben hol a ZRFG 3. §-ára, hol pedig az EStG 7. §-ának d) pontjára hivatkozott.

128. Végül negyedszer, ellentétben azzal, amit a felperes állít, a ZRFG 3. §-a nem feleltethető meg az EStG 7. §-a d) pontjának sem. Mint azt ugyanis a felperes maga is elismeri, az EStG 7. §-ának d) pontjában biztosított speciális értékcsökkenési leírások 1990. december 31-ig minden olyan vállalkozás esetében alkalmazhatók voltak, amelyek az e cikkben meghatározott feltételek mellett Németországban környezetvédelmi befektetéseket hajtottak végre. Márpedig, mint azt a felperes szintén elismeri, e rendelkezés a ZRFG 3. §-ával ellentétben nem függött attól a feltételtől, hogy a befektetéseket Németország területének földrajzilag meghatározott részén kell végrehajtani. Ezzel szemben a ZRFG 3. §-ának alkalmazhatósági feltételei semmilyen módon nem a szubvencionált befektetések környezetvédelmi vagy ökológiai céljához, hanem csupán ahhoz kapcsolódtak, hogy e befektetésekre a Zonenrandgebieten elhelyezkedő egy vagy több létesítményben került-e sor. Márpedig az, hogy a felperes adott esetben részesülhetett volna az EStG 7. §-ának d) pontja szerinti előnyökben, ha a ZRFG 3. §-ában kialakított rendszerben nem részesült volna, mint azt a Németországi Szövetségi Köztársaság a közigazgatási eljárás során áll ította, nem jelenti azt, hogy a felperes által a ZRFG 3. §-a alapján szerzett előnyök nem minősülnek állami támogatásoknak, valamint hogy az e címen történő támogatásnyújtás feltételei nem különböznek az EStG 7. §-a d) pontjának feltételeitől.

129. Mindezek alapján a fenti 111. és 112. pontban megfogalmazott következtetéseket is figyelembe véve a jelen jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani.

Az indokolás hiányára, az irányadó leszámítolási kamatláb meghatározásával kapcsolatos állítólagos mérlegelési hibára, valamint az arra alapított hatodik jogalapról, hogy nem világos a nyereségre kivetett adó mértékének figyelembevétele

130. Elöljáróban meg kell állapítani, hogy a Bizottság a jelen ügyben elismeri, hogy nem tudta meghatározni a nyújtott támogatások bruttó összegét. A szóban forgó támogatások intenzitásának számítása érdekében ugyanakkor a Bizottság három olyan számítási szempontot vett alapul, amelyek lehetővé teszik a visszatérítendő befektetési támogatások nettó összegének (a továbbiakban: nettó támogatási egyenérték) meghatározását. A megtámadott határozat (93)–(104) preambulumbekezdése szerint e három szempont az adómérték, a leszámítolási kamatláb (vagy referencia-kamatláb) és a végrehajtott befektetések jellege.

131. A jelen jogalapban a felperes először is a Bizottság által alkalmazott leszámítolási kamatlábakat vitatja. A felperes másodszor úgy véli, hogy a határozat nem világos azzal kapcsolatban, hogy a nettó támogatási egyenérték számítása során milyen mértékben kell figyelembe venni a nyereségekre kivetett adómértéket.

Az irányadó leszámítolási kamatláb Bizottság általi meghatározásával kapcsolatban elkövetett mérlegelési hibára alapított első részről

132. A megtámadott határozat (97) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a nettó támogatási egyenérték számításához használt leszámítolási kamatláb „a regionális kérdésekben a támogatások nyújtásának időpontjában hatályban lévő referencia-kamatláb”. Mivel a támogatások folyósítása időben elosztva történt, a Bizottság 1986 és 1995 között minden egyes év vonatkozásában eltérő kamatlábat alkalmazott Németországra, utalva a nettó támogatási egyenérték azon számítási rendszerére, amelyet a regionális állami támogatásokról szóló, 1998. március 10-i iránymutatás (HL C 74., 9. o.) ír elő a befektetési támogatások tekintetében.

133. A felperes azt állítja, hogy e számítási módszer nem veszi figyelembe az ő egyedi helyzetét, és olyan összeg visszatérítését követeli tőle, amely magasabb annál a támogatásnál, amelyben ő a ZRFG 3. §-a alapján ténylegesen részesült. A felperes úgy véli, hogy a referencia-kamatlábat arra a kamatlábra utalással kellene meghatározni, amelyet ő az 1985/1986-tól 1997/1998-ig terjedő üzleti évek során a rendkívüli értékcsökkenési leírásokból eredő készpénztöbblet befektetése után kapott, vagyis amelynek mértéke ezen üzleti évek összesített átlagában számítva 5,99%.

134. A felperes azt is kifogásolja, hogy a Bizottság nem vette figyelembe az 1994/1995-ös üzleti évet követően irányadó kamatlábakat, miközben a kamatlábak számításához figyelembe kellett volna venni a rendkívüli értékcsökkenési leírásokhoz való jog gyakorlásának időpontjától a visszatérítendő összeg meghatározásának időpontjáig terjedő időszakot.

135. A Bizottság nem vitatva, hogy az 1986 és 1995 közötti egyes évek vonatkozásában alapul vett referencia-kamatlábakat a felperes egyedi helyzetétől függetlenül határozta meg, úgy véli, hogy „a referencia-kamatlábak ez esetben a szóban forgó támogatások felperes részére történő folyósításából eredő pénzügyi előnyök lehető legjobb értékelésével kapcsolódnak össze” (a megtámadott határozat (158) preambulumbekezdése).

136. Ezért azt kell eldönteni, hogy a Bizottság helyesen járt-e el, amikor egyrészt leszámítolási kamatlábként a németországi regionális célú támogatások keretében a nettó támogatási egyenérték számításához alkalmazott referencia-kamatlábakat vette alapul, másrészt pedig ennek keretében nem vette figyelembe az 1996 és 1998 között irányadó referencia-kamatlábakat.

– Az arra alapított első kifogásról, hogy a Bizottság a leszámítolási kamatlábat a regionális célú támogatások keretében a nettó támogatási egyenérték számításához alkalmazott kamatlábakra utalással határozta meg

137. Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy a jogellenesen nyújtott állami támogatás visszatéríttetése az e támogatás nyújtása előtti helyzet visszaállítására irányul, és főszabály szerint nem tekinthető az ESZAK 4. cikk c) pontjának célkitűzéseihez képest aránytalan intézkedésnek (lásd a fenti 103. pontban hivatkozott Falck és Acciaierie di Bolzano egyesített ügyekben hozott ítélet 157. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

138. E visszatéríttetésnek ugyanakkor a támogatások kedvezményezett részére való rendelkezésre bocsátásából ténylegesen eredő pénzügyi előnyökre kell korlátozódnia, és ezekkel arányosnak kell lennie (lásd analógia útján a Törvényszék T-459/93. sz., Siemens kontra Bizottság ügyben 1995. június 8-án hozott ítéletének [EBHT 1995., II-1675. o.] 99. pontját).

139. Így abban az esetben, ha a támogatást több évre szóló adóhalasztás, ennek következtében pedig ingyenes készpénzelőleg vagy nulla kamatozású kölcsön formájában nyújtják, a korábbi helyzet visszaállításának megközelítése érdekében el kell rendelni az összes olyan kamat visszatéríttetését, amelyeket a kedvezményezettnek a piacon alkalmazott kamatlábak mellett fizetnie kellett volna (lásd analógia útján a fenti 115. pontban hivatkozott Cityflyer Express kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 56. pontját).

140. Márpedig a Bizottság a korábbi helyzet visszaállításának elrendelése érdekében hatáskörrel rendelkezik azon kamatláb meghatározására, amely lehetővé teszi e visszaállítást (a fenti 103. pontban hivatkozott Falck és Acciaierie di Bolzano egyesített ügyekben hozott ítélet 161. pontja). Következésképpen annak felülvizsgálata keretében, hogy e hatáskör gyakorlása jogszerűen történt-e, az uniós bíróságnak nem az a feladata, hogy a Bizottság mérlegelését a sajátjával helyettesítse, hanem azt kell megvizsgálnia, hogy e mérlegelés nem valósít-e meg nyilvánvaló hibát vagy hatáskörrel való visszaélést (a fenti 103. pontban hivatkozott Falck és Acciaierie di Bolzano egyesített ügyekben hozott ítélet 161. pontja; lásd analógia útján a Bíróság C-456/00. sz., Franciaország kontra Bizottság ügyben 2002. december 12-én hozott ítéletének [EBHT 2002., I-11949. o.] 41. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot, valamint a Törvényszék T-380/94. sz., AIUFFASS és AKT kontra Bizottság ügyben 1996. december 12-én hozott ítéletének [EBHT 1996., II-2169. o.] 56. pontját és a T-126/96. és T-127/96. sz., BFM és EFIM kontra Bizottság egyesített ügyekben 1998. szeptember 15-én hozott ítéletének [EBHT 1998., II-3437. o.] 81. pontját).

141. Az irányadó kamatlábak meghatározását illetően emlékeztetni kell arra, hogy a referencia-kamatlábaknak az egyes tagállamokban hatályos kamatlábak átlagos szintjét kell képviselniük. A referencia-kamatlábak tehát az ipari befektetésekre irányuló hitelek piacán alkalmazott kamatlábak érvényes mutatóját képezik (a Bíróság 102/87. sz., Franciaország kontra Bizottság ügyben 1988. július 13-án hozott ítéletének [EBHT 1988., 4067. o.] 25. pontja).

142. E tekintetben már megállapítást nyert, hogy a Bizottság a jogbiztonsággal és az egyenlő bánásmóddal kapcsolatos okokból általános szabályként jogszerűnek ítélheti, hogy a meghatározott időszakban hatályos referencia-kamatlábat alkalmazza az ezen időszakban nyújtott valamennyi kölcsön esetében (lásd analógia útján a Bíróság C-278/00. sz., Görögország kontra Bizottság ügyben 2004. április 29-én hozott ítéletének [EBHT 2004., I-3997. o.] 62. pontját).

143. Ráadásul jogszerű, ha a Bizottság referencia-kamatlábként a regionális támogatási programok értékeléséhez megállapított és az Európai Közösségek Hivatalos Lapjában rendszeresen közzétett kamatlábat veszi figyelembe, mivel jó gazdasági helyzetben lévő vállalkozásokra alkalmazandó, olyan előnyös kamatlábakról van szó, amelyeket a támogatási elemek fennállásának meghatározása érdekében alkalmaztak volna, amennyiben a vitatott programot bejelentették volna (lásd analógia útján a Törvényszék T-222/04. sz., Olaszország kontra Bizottság ügyben 2009. június 11-én hozott ítéletének [EBHT 2009., II-1877. o.] 70. pontját).

144. Az első kifogást ezen elvek alapján kell elbírálni.

145. Többek között abból a megállapításból kiindulva, hogy a felperes által az esetleges készpénztöbbletek befektetései révén szerzett tényleges előnyök meghatározása a jelen esetben nagyon nehéz lenne, mindenesetre pedig torzulásokhoz vezetne a vállalkozások között a pénzügyi politikájuk szerint, a Bizottság a megtámadott határozatban úgy ítélte meg, hogy helyénvaló volt leszámítolási kamatlábként a regionális célú támogatások keretében alkalmazott azon referencia-kamatlábakat alapul venni, amelyek a vitatott támogatások nyújtásának időpontjában, vagyis 1986 és 1995 között voltak hatályban.

146. A felperes – amelyet e kérdésben a Németországi Szövetségi Köztársaság támogat – ezzel szemben úgy véli, hogy a megtámadott határozat (97) preambulumbekezdésében megjelölt egységes kamatlábak magasabbak azoknál, amelyekben a felperes a rendkívüli értékcsökkenési leírásokból és a ZRFG 3. §-a alapján képezett adómentes tartalékokból eredő készpénzelőnyök befektetésének köszönhetően részesülhetett. Következésképpen a leszámítolási kamatlábat egyedül azon kamatlábakra utalással kellene meghatározni, amelyet a kölcsönbe adók ebben az időszakban alkalmaztak.

147. A jelen esetben nem vitatott, hogy a felperes a ZRFG 3. §-ában szabályozott speciális értékcsökkenési leírásoknak és adómentes tartalékoknak köszönhetően olyan adóhalasztásban részesült, amelyet – mint azt a Bizottság a megtámadott határozat (61) preambulumbekezdésében helyesen megjegyezte – a halasztott adó összegére és a halasztás időtartamára nyújtott, nulla kamatozású kölcsönként kell elemezni. Jóllehet tehát a vállalkozás a befektetések értékcsökkenési leírási időszakainak végéig köteles volt megfizetni a halasztott adó összegét, a halasztás időszaka alatt rendelkezésére bocsátott összegek után nem kellett kamatokat fizetnie.

148. Ezért, tekintettel a fenti 139. pontban felidézett elvre, meg kell állapítani, hogy az a valós előny, amelyben a felperes részesült, azon kamatok összegének felel meg, amelyeket a piaci mérték mellett fizetnie kellett volna, ha a halasztott adó összegének megfelelő tőkét kellett volna kölcsönként felvennie.

149. Ezenkívül a fenti 141–143. pontban felidézett ítélkezési gyakorlatból következik, hogy a Bizottság e körülmények között jogszerűen járt el, amikor leszámítolási kamatlábként a regionális célú támogatási programok értékeléséhez megállapított referencia-kamatlábakat vette alapul.

150. Különösen, mint azt a Bizottság hangsúlyozza, ha a jelen esetben a halasztott adó összegére olyan kölcsönadói kamatlábakat alkalmaznánk, amelyek főszabály szerint alacsonyabbak a kölcsönvevői kamatlábaknál, ez ahhoz a paradox helyzethez vezetne, amelyben a felperes a támogatás intenzitásának számítása szintjén éppen azon készpénzelőlegeknek köszönhetően részesülne előnyben, amelyeket a német hatóságok jogellenesen nyújtottak neki. Az ilyen választás a támogatás intenzitásának olyan számítási módjához vezetne, amely potenciálisan nem csupán aszerint térne el, hogy a kérdéses támogatást adóhalasztás vagy kedvezményes kamatozású kölcsön, sőt akár nulla kamatozású kölcsön formájában nyújtják valamely befektetés megvalósításához, hanem az adóhalasztás esetében aszerint is, hogy az abban részesülő vállalkozásnak támogatás hiányában az érintett befektetés megvalósítása érdekében kölcsönt kellett volna-e felvennie, vagy sem.

151. Ebből következik, hogy a felperes és a Németországi Szövetségi Köztársaság a Bizottság részéről sem téves jogalkalmazást, sem pedig nyilvánvaló mérlegelési hibát nem tudott bizonyítani az azon adóhalasztásokra irányadó leszámítolási kamatláb meghatározása során, amelyekben a felperes részesült.

152. Az első kifogást tehát mint megalapozatlant el kell utasítani.

– Az arra alapított második kifogásról, hogy figyelembe kell venni az 1995/1996-os és 1997/1998-as üzleti évek közötti időszak során irányadó leszámítolási kamatlábakat

153. A felperes úgy véli, hogy a Bizottságnak a ZRFG 3. §-a alapján kapott támogatások számítása során nem csupán az 1985/1986-tól 1994/1995-ig terjedő üzleti évekre irányadó referencia-kamatlábakat kellett volna figyelembe vennie, hanem az 1995/1996-tól 1997/1998-ig terjedő üzleti évekre vonatkozó referencia-kamatlábakat is. A felperes azt állítja, hogy a támogatások számszerűsítésének át kell fognia a speciális értékcsökkenési leírásokhoz való jog gyakorlásának időpontjától a visszatérítendő összeg meghatározásának időpontjáig terjedő időszakot.

154. A Bizottság azzal az indokkal utasította el az ezen évek során Németországra irányadó referencia-kamatlábak figyelembevételét, hogy a szóban forgó intézkedések az 1986 és 1995 közötti évekre vonatkoztak, ezért pedig az elemzést ezen időszakra kell korlátozni.

155. E tekintetben elöljáróban meg kell állapítani, hogy a keresetlevél megfogalmazásából kitűnik, hogy a jelen kifogást akként kell érteni, mint amely kizárólag az olyan támogatások számítása során alkalmazandó referencia-kamatlábakra irányul, amelyek a felperes által a ZRFG 3. §-a alapján végrehajtott speciális értékcsökkenési leírásokhoz nyújtott juttatások formáját öltötték, és nem irányul az ezen az alapon képezett rendkívüli tartalékokra.

156. Ráadásul az első jogalap fenti 137–152. pontjában lefolytatott elemzéséből következik, hogy a Bizottság a megtámadott határozat (97) preambulumbekezdésében nem követett el hibát, amikor a leszámítolási kamatlábat a németországi regionális célú támogatások keretében a nettó támogatási egyenérték számításához alkalmazott kamatlábakra utalással határozta meg.

157. Ezt követően meg kell állapítani, hogy a Bizottság a megtámadott határozat (92) preambulumbekezdésében kiemelte, hogy e határozat a felperes által 1986 és 1995 között, az ESZAK 4. cikk c) pontjában foglalt tilalom megsértésével végrehajtott speciális értékcsökkenési leírások és e tilalom megsértésével képezett adómentes tartalékok összegeire vonatkozott. A határozat ugyanezen preambulumbekezdésében szereplő táblázat azt mutatja, hogy a Bizottság a speciális értékcsökkenési leírások kapcsán 484 millió DEM összeget, az adómentes tartalékok kapcsán pedig 367 millió DEM összeget vett alapul oly módon, hogy ezen összegeknek kell azon teljes támogatás számítási alapjául szolgálniuk, amelyben a felperes ténylegesen részesült. Ezen összegek egyébként megfelelnek a megtámadott határozat rendelkező részének 1. cikkében említett összegeknek.

158. Márpedig a felperes által előadott érvelés lényegében azt kifogásolja, hogy a Bizottság a visszatérítendő támogatások számításához nem vette figyelembe azokat a leszámítolási kamatlábakat, amelyek az 1995/1996-os üzleti év és az 1997/1998-as üzleti év közötti időszakban voltak irányadók. A felperes szerint e tekintetben figyelembe kellett volna venni azokat az előnyöket, amelyekben a felperes a kérdéses időszakban a ZRFG 3. §-a alapján végrehajtott speciális értékcsökkenési leírások címén továbbra is részesült.

159. Ugyanakkor meg kell állapítani, hogy – mint az a fenti 157. pontban lefolytatott elemzésből következik – az említett előnyök, még ha azokat bizonyítottnak is feltételezzük, nem képezik tárgyát a megtámadott határozatnak, következésképpen pedig a jelen kifogás hatástalan.

160. Ebből következik, hogy a hatodik jogalap első részét mint megalapozatlant el kell utasítani.

Az indokolás hiányára, valamint arra alapított második részről, hogy a nettó támogatási egyenérték számítása során nem világos a nyereségre kivetett adó mértékének figyelembevétele

161. A felperes úgy véli, hogy a megtámadott határozat tartalma nem világos azzal kapcsolatban, hogy a visszatérítendő támogatások számítása során milyen adómértéket kell figyelembe venni. A felperes szerint a Bizottság nem pontosította, hogy a nyereségekre vonatkozó adómértéket csak az adóhalasztás összegeire kell alkalmazni, vagy a kamatokra is.

162. A Bizottság e tekintetben nem tett észrevételt.

163. A megtámadott határozat (94) és (95) preambulumbekezdése így rendelkezik:

„ Adómérték

(94) Németország különösen a regionális állami támogatásokról szóló iránymutatás I. mellékletének 1.1. pontjára utal, amely kimondja, hogy »[a] támogatás intenzitását adózás után, azaz az arra fizetendő adók levonása, különösen a társasági nyereségre vonatkozó adók levonása után kell kiszámítani. Ez a nettó támogatási egyenérték […] kifejezés alapja, amely a kedvezményezettnél a vonatkozó adók megfizetése után jelentkező támogatást jeleníti meg […]«

(95) A nettó támogatási egyenérték számításához tehát figyelembe kell venni a (fel nem osztott) nyereségekre vonatkozó adómértéket. E mérték különösen az adóhalasztás, vagyis azon előny felmérése szempontjából jön számításba, amelyben a vállalkozás részesült. A Bizottság másfelől megjegyzi, hogy az adómérték az 1986-tól 1995-ig terjedő időszak során változott.”

164. Először is e szövegrészből kitűnik, hogy a Bizottság figyelembe vette a Németországi Szövetségi Köztársaság által előterjesztett azon kérelmet, hogy a nettó támogatási egyenérték számítása során a támogatások bruttó összegéből vonják le a nyereségekre kivetett adót.

165. Másodszor emlékeztetni kell arra, hogy a megszilárdult ítélkezési gyakorlat szerint a jogellenesen kifizetett összegek visszatéríttetésére vonatkozó közösségi rendelkezések hiányában a jogellenesen nyújtott támogatások visszatéríttetését a nemzeti jogban előírt szabályok szerint kell végrehajtani (a Bíróság 205/82–215/82. sz., Deutsche Milchkontor és társai ügyben 1983. szeptember 21-én hozott ítéletének [EBHT 1983., 2633. o.] 18–25. pontja, valamint a 94/87. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 1989. február 2-án hozott ítéletének [EBHT 1989., 175. o.] 12. pontja; a fenti 138. pontban hivatkozott Siemens kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 82. pontja).

166. Mint azt a Bizottság a megtámadott határozat 153. pontjában felidézi, a Bizottságnak az állami támogatások visszatéríttetését elrendelő határozataiban nem kell kiszámítania az adó hatását a visszatérítendő támogatások összegére, mivel az ilyen számítás a nemzeti jog alkalmazási területére tartozik, hanem csak a bruttó visszatérítendő összeg megjelölésére kell szorítkoznia (a fenti 138. pontban hivatkozott Siemens kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 83. pontja).

167. Ez nem akadálya annak, hogy a visszatéríttetéskor a nemzeti hatóságok belső szabályaik alkalmazásával adott esetben levonjanak a visszatérítendő összegből bizonyos összegeket, feltéve, hogy e belső szabályoknak az alkalmazása nem teszi gyakorlatilag lehetetlenné az említett visszatéríttetést, illetve a nemzetközi jog hatálya alá tartozó összehasonlítható esetekhez viszonyítva nem hátrányosan megkülönböztető (a fenti 138. pontban hivatkozott Siemens kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 83. pontja).

168. A jelen esetben a megtámadott határozat 1. cikke megjelöli a támogatások bruttó összegének számítási alapját, míg a megtámadott határozat 2. cikkének (2) bekezdése pontosítja, hogy „a visszatéríttetésre a nemzeti jog szerinti eljárásoknak megfelelően kerül sor”. A megtámadott határozat végrehajtásának módjait tehát a nemzeti jog szabályozza.

169. Következésképpen meg kell állapítani, hogy a Bizottság nem volt köteles a megtámadott határozatban pontosítani, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaságnak a nyereségekre vonatkozó adómérték számítását milyen módszerek szerint kellett elvégeznie, mivel e számításnak a belső szabályok szerinti elvégzése e tagállam hatóságaira hárul.

170. Végül az eddigiekre tekintettel meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozat e részének semmilyen szempontból nem hiányos az indokolása.

171. Ezért a hatodik jogalap második részét, így pedig a hatodik jogalapot teljes egészében el kell utasítani.

172. Mindezekre tekintettel a keresetet teljes egészében el kell utasítani.

A költségekről

173. A másodfokú ítéletében a Bíróság a költségekről nem határozott. Ezért az eljárási szabályzat 121. cikkének megfelelően a Törvényszéknek kell a jelen ítéletben határoznia az egyes eljárásokkal kapcsolatos valamennyi költségről.

174. Az eljárási szabályzat 87. cikkének 2. §-a alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel a felperes pervesztes lett, a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.

175. Az eljárási szabályzat 87. cikke 4. §-ának első bekezdésével összhangban a Németországi Szövetségi Köztársaság – mint beavatkozó – maga viseli a Törvényszék és a Bíróság előtti eljárásban felmerült saját költségeit.

Rendelkező rész

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített második tanács)

a következőképpen határozott:

1) A Törvényszék a keresetet elutasítja.

2) A Salzgitter AG maga viseli saját költségeit, valamint az Európai Bizottság részéről felmerült költségeket, mind a Törvényszék, mind a Bíróság előtti eljárás vonatkozásában.

3) A Németországi Szövetségi Köztársaság maga viseli saját költségeit, mind a Törvényszék, mind a Bíróság előtti eljárás vonatkozásában.