1

A fellebbezésével a Silver Plastics GmbH & Co. KG és a Johannes Reifenhäuser Holding GmbH & Co. KG az Európai Unió Törvényszéke 2019. július 11‑iSilver Plastics és Johannes Reifenhäuser kontra Bizottság ítéletének (T‑582/15, nem tették közzé, a továbbiakban: megtámadott ítélet, EU:T:2019:497) hatályon kívül helyezését kéri, amellyel a Törvényszék elutasította az elsődlegesen az EUMSZ 101. cikk és az EGT‑Megállapodás 53. cikke alkalmazására irányuló eljárásra vonatkozó 2015. június 24‑i C(2015) 4336 final bizottsági határozat (AT.39563 – Kiskereskedelmi értékesítésre szánt élelmiszer‑csomagolás ügy) (a továbbiakban: vitatott határozat) megsemmisítésére, és másodlagosan a fellebbezőkkel szemben e határozattal kiszabott bírság összegének csökkentésére irányuló keresetét.

2

Az [EUMSZ 101. és EUMSZ 102. cikkben] meghatározott versenyszabályok végrehajtásáról szóló, 2002. december 16‑i 1/2003/EK tanácsi rendelet (HL 2003. L 1., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 2. kötet, 205. o.) 23. cikkének (2) és (3) bekezdése a következőket írja elő:

„(2)   A Bizottság határozattal bírságot szabhat ki a vállalkozásokra vagy vállalkozások társulásaira, amennyiben azok akár szándékosan, akár gondatlanságból:

[…]

A jogsértésben részt vevő vállalkozások és vállalkozások társulásai tekintetében a bírság egyenként nem haladhatja meg az előző üzleti év teljes forgalmának 10%‑át.

[…]

(3)   A bírság mértékének meghatározásakor tekintetbe kell venni mind a jogsértés súlyát, mind annak időtartamát.”

3

A jogvita előzményeit a megtámadott ítélet 1–10. pontja tartalmazza, és a jelen eljárás szempontjából azok a következőképpen foglalhatók össze.

4

Az elsőrendű fellebbező, a Silver Plastics különböző élelmiszer‑csomagolási termékeket gyártó és forgalmazó társaság, amelyben a részesedések 99,75%‑a a vitatott határozatot eredményező tényállás bekövetkezésekor a másodrendű fellebbező, a Johannes Reifenhäuser Holding tulajdonában volt.

5

A megtámadott ítélet 2–6. pontjából kitűnik, hogy egy engedékenység iránti kérelem nyomán, amelyet 2008. március 18‑án nyújtott be egy olyan csoportból álló vállalkozás, amelynek anyavállalata a Linpac Group Ltd (a továbbiakban: Linpac), az Európai Bizottság megindította az EUMSZ 101. cikk és az Európai Gazdasági Térségről szóló, 1992. május 2‑i megállapodás (HL 1994. L 1., 3. o.; magyar nyelvű különkiadás 11. fejezet, 52. kötet, 3. o.) 53. cikkének alkalmazására irányuló eljárást a kiskereskedelmi értékesítésre szánt élelmiszer‑csomagolás ágazatában, amely eljárás a vitatott határozat elfogadásához vezetett.

6

Amint azt a Törvényszék a megtámadott ítélet 7. és 8. pontjában megjegyezte, e határozatban a Bizottság megállapította, hogy a fent említett ágazatban tevékenykedő társaságok 2000 és 2008 között öt különálló jogsértésből álló, a kiszolgált földrajzi területre, vagyis Olaszországra, Délnyugat‑Európára, Északnyugat‑Európára (a továbbiakban: ÉNYE), Közép‑ és Kelet‑Európára és Franciaországra korlátozódó, egységes és folyamatos jogsértésben vettek részt. Az érintett termékek a kiskereskedelmi értékesítésre szánt élelmiszer‑csomagolás céljára szolgáló polisztirol tálcák és – az ÉNYE kartell tekintetében – kemény tálcák voltak.

7

Közelebbről, amint arra a Törvényszék a megtámadott ítélet 10. pontjában emlékeztetett, a vitatott határozat rendelkező része kimondta:

„1. cikk

[…]

(3)   A következő vállalkozások megsértették az [EUMSZ] 101. cikket és [az Európai Gazdasági Térségről szóló megállapodás] 53. cikkét azáltal, hogy a megjelölt időszakokban több elkülönülő jogsértésből álló olyan egységes és folyamatos jogsértésben vettek részt, amely a kiskereskedelmi értékesítésre szánt élelmiszer‑csomagolás ágazata céljára szóló polisztirol és kemény tálcákra irányult az [ÉNYE] területén:

[…]

[…]

(5)   A következő vállalkozások megsértették az [EUMSZ] 101. cikket azáltal, hogy a megjelölt időszakokban több elkülönülő jogsértésből álló olyan egységes és folyamatos jogsértésben vettek részt, amely a kiskereskedelmi értékesítésre szánt élelmiszer‑csomagolás ágazata céljára szóló polisztirol tálcákra irányult Franciaország területén:

[…]

2. cikk

[…]

(3)   Az 1. cikk (3) bekezdésében megállapított jogsértés miatt kiszabott bírságok a következők:

[…]

[…]

(5)   Az 1. cikk (5) bekezdésében megállapított jogsértés miatt kiszabott bírságok a következők:

[…]

[…]”

8

A Törvényszék Hivatalához 2015. szeptember 11‑én benyújtott keresetlevelükkel a fellebbezők keresetet indítottak elsődlegesen a vitatott határozat részleges megsemmisítése, másodlagosan pedig az e határozatban velük szemben kiszabott bírságok csökkentése iránt. E keresetet utasította el a megtámadott ítélet.

9

Különösen a fellebbezők első jogalapja első részének elemzése keretében, amelyben a fellebbezők lényegében azt állították, hogy a Bizottság semmilyen megbízható és elegendő bizonyítékot nem szolgáltatott valamely megállapodás vagy összehangolt magatartás ÉNYE területén való fennállására vonatkozóan, a Törvényszék a megtámadott ítélet 44–66. pontjában többek között megvizsgálta a fellebbezők által a Silver Plasticsnak a 2002. június 13‑án tartott versenyellenes találkozón való részvételének vitatása érdekében előadott érveket. E vizsgálatot követően a Törvényszék a megtámadott ítélet 67. pontjában megállapította, hogy „még ha nem is lehet kizárni némi bizonytalanság [egy ugyanazon a napon tartott és nem versenyellenes tárgyú másik találkozó] kezdetének pontos időpontját illetően, elegendő bizonyíték áll rendelkezésre annak alátámasztására, hogy a versenytársak, köztük a Silver Plastics, [e másik] találkozóhoz kapcsolódóan találkoztak az árakra vonatkozó stratégiák megvitatása érdekében”.

10

Egyébiránt a fellebbezők első jogalapjának arra alapított második részének vizsgálatát követően, hogy nem történt egységes és folyamatos jogsértés a polisztirol tálcák és – az ÉNYE területén – a kemény tálcák piaca vonatkozásában, a Törvényszék a megtámadott ítélet 191. pontjában kimondta, hogy a Bizottság helyesen állapította meg, hogy a Silver Plastics részt vett ebben az egységes és folyamatos jogsértésben.

11

A fellebbezők harmadik, a fegyveregyenlőség elvének és a „szembesítéshez” való jog elvének megsértésére alapított jogalapjának vizsgálata keretében a Törvényszék a megtámadott ítélet 226–236. pontjában megvizsgálta a fellebbezők öt tanú kihallgatására és e tanúk egyike esetében általuk való kikérdezés megszervezésére irányuló kérelmeit. E tekintetben, amint az a megtámadott ítélet 232–234. pontjából kitűnik, a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy figyelembe véve azt a tényt, hogy a fellebbezők az általuk meghallgatni javasolt tanúk írásbeli nyilatkozatait nyújtották be és használták fel, a fellebbezők által a kérelmük alátámasztására előadott érvekből nem tűnik ki, hogy e személyek tanúvallomásai hozzáadott értéket képviselhetnének az aktában már szereplő bizonyítékokhoz képest, amelyek a megtámadott ítélet 235. pontja szerint kellően világosak voltak. Ennélfogva a Törvényszék a megtámadott ítélet 236. pontjában úgy határozott, hogy nem szükséges és nem is célszerű helyt adni a fellebbezők által megfogalmazott tanúkihallgatás iránti kérelemnek.

12

A megtámadott ítélet 255–279. pontjában a Törvényszék megvizsgálta a fellebbezők keresetének az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdése első és második albekezdésének megsértésére alapított ötödik jogalapját, amennyiben a Bizottság úgy ítélte meg, hogy a két fellebbező egy gazdasági egységet alkot.

13

E tekintetben a Törvényszék a megtámadott ítélet 265. és 266. pontjában először is megállapította, hogy a fellebbezők nem vitatták, hogy a szóban forgó, ÉNYE területén megvalósult jogsértést lefedő időszakban a Johannes Reifenhäuser Holding a Silver Plastics tőkéjében 99,75%‑os részesedéssel rendelkezett, és hogy ennélfogva a Bizottság velük szemben hivatkozhatott a Bíróság ítélkezési gyakorlatában elismert, az előbbi által az utóbbira gyakorolt meghatározó befolyásra vonatkozó vélelemre. Ezt követően a Törvényszék a megtámadott ítélet 267–279. pontjában elemezte a fellebbezők által előadott különböző érveket, és ezen ítélet 280. és 281. pontjában megállapította, hogy a fellebbezők nem terjesztettek elő olyan bizonyítékokat, amelyek alkalmasak lettek volna e vélelem megdöntésére, így az ötödik jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani.

14

Végül a megtámadott ítélet 287–314. pontjában a Törvényszék megvizsgálta a fellebbezők hatodik kereseti jogalapját, amelyben lényegében az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdése második albekezdésének megsértésére hivatkoztak azzal az indokkal, hogy az e rendelkezésben előírt 10%‑os felső határ számítása szempontjából releváns forgalom meghatározása céljából a Bizottság csak a Reifenhäuser GmbH & Co. KG Maschinenfabrik társaság (a továbbiakban: Maschinenfabrik) forgalmát vette figyelembe, noha a vitatott határozat elfogadásakor a Johannes Reifenhäuser Holding már nem rendelkezett részesedéssel e társaságban.

15

A Törvényszék a megtámadott ítélet 307–310. pontjában többek között megállapította, hogy mivel a vitatott határozatot 2015. június 24‑én fogadták el, a Bizottság helyesen határozta meg a Johannes Reifenhäuser Holding tekintetében a vitatott határozatban vele szemben kiszabott bírság felső határát a 2013/2014‑es üzleti év alapján, amely a vitatott határozat elfogadását megelőző utolsó teljes üzleti év volt. Az a körülmény, hogy a Maschinenfabriknak a Johannes Reifenhäuser Holding általi átruházását 2015. május 28‑án, 2014. szeptember 30‑ra visszaható hatállyal szabályszerűen jegyezték be, a Törvényszék szerint semmilyen hatással nem lehetett a Johannes Reifenhäuser Holding 2013/2014‑es üzleti évben elért forgalmára, amely üzleti év 2014. június 30‑án ért véget. A fellebbezők által előterjesztett egyes további érvek elutasítását követően a Törvényszék a megtámadott ítélet 315. pontjában megállapította, hogy a hatodik jogalapot el kell utasítani.

16

A fellebbezők azt kérik, hogy a Bíróság:

17

A Bizottság azt kéri, hogy a Bíróság utasítsa el a fellebbezést, és a fellebbezőket kötelezze a költségek viselésére.

18

Fellebbezésük alátámasztása érdekében a fellebbezők hét jogalapra hivatkoznak, amelyek közül az első jogalap az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4‑én aláírt európai egyezménynek (kihirdette: az 1993. évi XXXI. tv., a továbbiakban: EJEE) – az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 47. cikkének második bekezdésével és 48. cikkének (2) bekezdésével, valamint a összefüggésben értelmezett – 6. cikke megsértésén, a második jogalap a „szembesítéshez való jog” megsértésén, a harmadik jogalap a fegyveregyenlőség elvének megsértésén, a negyedik jogalap az indokolási kötelezettség megsértésén, az ötödik jogalap az 1/2003 rendelet 23. cikke (3) bekezdésének megsértésén, a hatodik jogalap a gazdasági egység megállapítása tekintetében az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének megsértésén, a hetedik jogalap a fellebbezőkre egyetemlegesen kiszabott bírság felső határa tekintetében ugyanezen rendelkezés megsértésén alapul.

19

A fellebbezők úgy érvelnek, hogy az EJEE 6. cikkének (1) és (3) bekezdésében szereplő, az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatában értelmezett eljárási garanciákat és védelemhez való jogot, valamint a Charta 47. cikkének második bekezdését és 48. cikkének (2) bekezdését is figyelembe kell venni az uniós bíróság előtt folytatott eljárások keretében, ideértve a kartellekkel kapcsolatos eljárásokat is, mivel az ilyen eljárások büntetőjogi jellegűek.

20

Márpedig, mivel a Törvényszék arra szorítkozott, hogy kizárólag a W. által a Silver Plastics ügyvédei számára tett nyilatkozatok jegyzőkönyveit vegye figyelembe, anélkül hogy őt személyesen tanúként kihallgatta volna, megsértette az EJEE 6. cikkében, valamint a Charta 47. cikkének második bekezdésében és 48. cikkének (2) bekezdésében biztosított tisztességes eljárás elvét, és megsértette a bizonyításfelvétel közvetlenségének elvét.

21

A fellebbezők szerint, akik e tekintetben többek között egyrészt az EJEB 2019. július 16‑i Júlíus þór Sigurþórsson kontra Izland ítéletére (CE:ECHR:2019:0716JUD003879717), másrészt pedig a Bíróság 2019. július 29‑iGambino és Hyka ítéletére (C‑38/18, EU:C:2019:628), valamint Bot főtanácsnoknak az ezen ügyben hozott ítélet alapjául szolgáló ügyre vonatkozó indítványára hivatkoznak, az EJEE 6. cikkének (1) bekezdésében biztosított tisztességes eljárás megköveteli, hogy az a bíróság, amely valamely személy felelősségét megállapító határozatot vizsgál felül, valamennyi szükséges tanúvallomást a tanú személyes meghallgatása útján szerezzen be, és ne csak e tanú írásbeli nyilatkozatára támaszkodjon.

22

A fellebbezők szerint ebből az következik, hogy ellentétben azzal, amit a Törvényszék a megtámadott ítélet 230. pontjában megállapított, a Törvényszék nem határozhatott volna jogszerűen az előtte folyamatban lévő jogvitában anélkül, hogy ne hallgatta volna meg személyesen W.‑t. Ezenkívül, ellentétben azzal, amit a megtámadott ítélet 229. pontja sugall, a Törvényszék nem ítélheti meg az ilyen meghallgatás relevanciáját annak lefolytatása nélkül, pusztán annak megállapításával, hogy az egyáltalán nem változtat a határozata értelmén.

23

A Bizottság úgy véli, hogy az első fellebbezési jogalap elfogadhatatlan, mivel valójában a tényállás Törvényszék általi értékelésének megkérdőjelezésére irányul, és mindenesetre megalapozatlan.

24

Elöljáróban emlékeztetni kell, hogy jóllehet – amint azt az EUSZ 6. cikk (3) bekezdése megerősíti – az EJEE által biztosított alapvető jogok az uniós jogrend részét képezik mint annak általános elvei, és ugyan a Charta 52. cikkének (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a Chartában foglalt, az EJEE által biztosított jogoknak megfelelő jogok tartalmát és terjedelmét azonosnak kell tekinteni azokéval, amelyek az említett egyezményben szerepelnek, ez az egyezmény nem minősül az uniós jogrendbe szervesen beépülő jogforrásnak addig, amíg az Unió nem csatlakozott hozzá (2020. február 16‑iFacebook Ireland és Schrems ítélet, C‑311/18, EU:C:2020:559, 98. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

25

E tekintetben a Bíróság azt is kimondta, hogy amennyiben a Charta olyan jogokat tartalmaz, amelyek megfelelnek az EJEE‑ben biztosított jogoknak, a Charta 52. cikke (3) bekezdésének célja a Chartában foglalt, illetve az azokkal megegyező, az EJEE‑ben biztosított jogok közötti szükséges összhang biztosítása, „anélkül hogy mindez hátrányosan befolyásolná az uniós jognak és az Európai Unió Bíróságának az autonómiáját” (lásd ebben az értelemben: 2018. március 20‑iMenci ítélet, C‑524/15, EU:C:2018:197, 23. pont). Az Alapjogi Chartához fűzött magyarázatok (HL 2007. C 303., 17. o.) szerint a Charta 47. cikkének második bekezdése megfelel az EJEE 6. cikke (1) bekezdésének, a Charta 48. cikke pedig „megegyezik” az EJEE 6. cikkének (2) és (3) bekezdésével. Így a Bíróságnak biztosítania kell, hogy a Charta 47. cikkének második bekezdésére és 48. cikkére vonatkozó értelmezése olyan védelmi szintet biztosítson, amely nem sérti az EJEE 6. cikkében rögzített és az Emberi Jogok Európai Bírósága által értelmezett elvet (lásd analógia útján: 2018. szeptember 26‑iBelastingdienst kontra Toeslagen [A fellebbezés felfüggesztő hatálya] ítélet, C‑175/17, EU:C:2018:776, 35. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

26

E tényezőkre tekintettel a fellebbezők első jogalapját úgy kell érteni, mint amely lényegében arra irányul, hogy a Törvényszék azáltal, hogy megtagadta W. tanúként történő szóbeli meghallgatását, megsértette a többek között a Charta 47. cikkének második bekezdésében és 48. cikkének (2) bekezdésében biztosított tisztességes eljáráshoz való jogukat.

27

Ebből következik, hogy a Bizottság állításával ellentétben az ilyen jogalap nem a tényállás Törvényszék általi értékelésének megkérdőjelezésére irányul, hanem azt kifogásolja, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot. Következésképpen e jogalap elfogadható.

28

E jogalap érdemi vizsgálatát illetően emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint kizárólag a Törvényszék ítélheti meg, hogy esetlegesen szükség van‑e kiegészíteni azokat az információkat, amelyekkel az előtte folyamatban lévő ügyben rendelkezik (2009. szeptember 24‑iErste Group Bank és társai kontra Bizottság ítélet, C‑125/07 P, C‑133/07 P és C‑137/07 P, EU:C:2009:576, 319. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

29

Amint a Bíróság már kimondta, még ha a keresetlevélben megfogalmazott, tanúk meghallgatására irányuló kérelem pontosan meg is jelöli, hogy mely tényekre vonatkozóan, illetve milyen okokból szükséges a tanút vagy tanúkat meghallgatni, a jogvita tárgyát és a megnevezett tanúk meghallgatásának szükségességét illetően a Törvényszéknek kell értékelnie a kérelem helytállóságát (2013. december 19‑iSiemens és társai kontra Bizottság ítélet, C‑239/11 P, C‑489/11 P és C‑498/11 P, nem tették közzé, EU:C:2013:866, 323. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

30

A Törvényszék e mérlegelési jogköre összhangban van a tisztességes eljáráshoz való alapvető joggal, különösen a Charta 47. cikke második bekezdésének és 48. cikke (2) bekezdésének az EJEE 6. cikke (3) bekezdésének d) pontjával összefüggésben értelmezett rendelkezéseivel. A Bíróság ítélkezési gyakorlatából ugyanis kitűnik, hogy ez az utóbbi rendelkezés nem ismeri el a vádlottnak a tanúk bíróság elé idézéséhez való feltétlen jogát, és főszabály szerint a bíróságnak kell határoznia a tanú idézésének szükségességéről és lehetőségéről. Az EJEE 6. cikkének (3) bekezdése nem írja elő valamennyi tanú idézését, de a teljes fegyveregyenlőségre törekszik, amely biztosítja, hogy a vitatott eljárás – egészében véve – megfelelő és elegendő lehetőséget nyújtson a vádlottnak arra, hogy a vele kapcsolatban felmerült gyanút vitassa (2013. december 19‑iSiemens és társai kontra Bizottság ítélet, C‑239/11 P, C‑489/11 P és C‑498/11 P, nem tették közzé, EU:C:2013:866, 324. és 325. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

31

A jelen ügyben meg kell állapítani, hogy azon bizonyítékok összességének részletes vizsgálata alapján, amelyeket a fellebbezők részletesen vitathattak, a Törvényszék egyrészt a megtámadott ítélet 153. pontjában úgy határozott, hogy a Bizottság a vitatott határozatban jogilag megkövetelt módon bizonyította a Silver Plastics versenyellenes megállapodásokban és összehangolt magatartásokban való részvételét, másrészt pedig ezen ítélet 191. pontjában azt, hogy a Silver Plastics egységes és folyamatos jogsértésben vett részt az ÉNYE területén.

32

Egyébiránt a megtámadott ítélet 232. és 233. pontjában a Törvényszék megjegyezte, hogy a fellebbezők több személy, köztük W. nyilatkozatát nyújtották be hozzá, amelyeket felhasználhattak érveik alátámasztására. Ezen ítélet 234. pontjában hozzátette, hogy a fellebbezők által az e személyek tanúvallomásainak hasznosságával kapcsolatban előadott indokolásból nem tűnik ki, hogy a Törvényszék általi tanúkénti meghallgatásuk hozzáadott értéket képviselhet az aktában már szereplő bizonyítékokhoz képest.

33

Így a Törvényszék – amint az a megtámadott ítélet 236. pontjából kitűnik – úgy ítélte meg, hogy a kereset tárgyára és az ügy irataira tekintettel nem szükséges és nem is célszerű helyt adni a fellebbezők által előterjesztett tanúkihallgatás iránti kérelemnek. Ennélfogva a Törvényszék elutasíthatta e kérelmet anélkül, hogy tévesen alkalmazta volna a jogot.

34

Ezt a megállapítást nem kérdőjelezi meg az EJEB‑nek a fellebbezők által hivatkozott 2019. július 16‑i Júlíus þór Sigurþórsson kontra Izland ítéletéből (CE:ECHR:2019:0716JUD003879717) következő okfejtése. Amint az ezen ítélet 39–44. pontjából lényegében kitűnik, e bíróság az ezen ítélet alapjául szolgáló ügy sajátos körülményeire tekintettel állapította meg az EJEE 6. cikke (1) bekezdésének megsértését. Márpedig ezek a körülmények, amelyeket az jellemez, hogy az első fokon felmentett vádlottat később egy fellebbviteli bíróság elítélte, amely kisebb értéket tulajdonított az elsőfokú bíróság előtt tett szóbeli tanúvallomások bizonyító erejének, jóllehet e bíróság a nemzeti joga értelmében nem értékelhette újra az ilyen bíróság elé terjesztett szóbeli tanúvallomásokat anélkül, hogy újból meghallgatta volna a tanúkat, egyáltalán nem hasonlíthatók össze a megtámadott ítélet alapjául szolgáló ügy körülményeivel.

35

A fellebbezők által szintén hivatkozott 2019. július 29‑iGambino és Hyka ítélet (C‑38/18, EU:C:2019:628) sem vezethet eltérő következtetésre.

36

Ez az ítélet a bűncselekmények áldozatainak jogaira, támogatására és védelmére vonatkozó minimumszabályok megállapításáról és a 2001/220/IB tanácsi kerethatározat felváltásáról szóló, 2012. október 25‑i 2012/29/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2012. L 315., 57. o.) értelmezésére vonatkozik. A Bíróság kimondta, hogy a 2012/29 irányelv 16. és 18. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amelynek értelmében, ha a bűncselekmény sértettjét első alkalommal az elsőfokú bíróság olyan büntető tanácsa hallgatta meg, amelynek összetétele később megváltozik, e sértettet az új összetételű tanácsnak főszabály szerint ismételten meg kell hallgatnia, ha az eljárásban részt vevő személyek valamelyike nem járul hozzá, hogy ez a tanács az e sértett első meghallgatásáról készült jegyzőkönyvet felhasználja (2019. július 29‑iGambino és Hyka ítélet, C‑38/18, EU:C:2019:628, 59. pont).

37

Ebben az összefüggésben kell érteni a 2019. július 29‑iGambino és Hyka ítélet (C‑38/18, EU:C:2019:628) 42. és 43. pontjában szereplő azon megfontolást, amely szerint a vádlott bűnösségét vagy ártatlanságát megállapítani hivatott személyeknek a tanúkat főszabály szerint személyesen kell meghallgatniuk, és értékelniük kell szavahihetőségüket, mivel a tisztességes büntetőeljárás egyik fontos eleme a vádlott azon lehetősége, hogy a helyzetéről végül határozatot hozó bíróság jelenlétében a tanúkkal szembesítsék.

38

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Törvényszék előtti eljárás nem a 2012/29 irányelv értelmében vett „büntetőeljárásra”, hanem egy olyan közigazgatási határozat megsemmisítése iránti keresetre vonatkozott, amely a két jogi személy fellebbezővel szemben az uniós versenyszabályok megsértése miatt bírságot szabott ki.

39

Függetlenül attól a kérdéstől, hogy ilyen körülmények között a fellebbezők a büntetőeljárás vádlottjának tekinthetők‑e, elegendő megállapítani, hogy a jelen ügyben egyáltalán nem egy másik ítélkező testület által már meghallgatott tanú kihallgatásáról van szó, hanem a Törvényszék azon esetleges kötelezettségéről, hogy kihallgassa azt a tanút, akinek a kihallgatását a fellebbezők kérték. Márpedig semmilyen más következtetés nem vonható le a 2019. július 29‑iGambino és Hyka ítélet (C‑38/18, EU:C:2014:628) 42. és 43. pontjából.

40

Végül el kell utasítani a fellebbezők azon érvelését is, amely szerint lényegében a Törvényszék nem értékelhette W. nyilatkozatainak hitelességét anélkül, hogy őt tanúként hallgatta volna meg.

41

A szóbeli meghallgatás ugyanis nem az egyetlen olyan eszköz, amely lehetővé teszi a valamely személy által tett nyilatkozatok hitelességének értékelését. A bíróság e célból többek között más olyan bizonyítékokra is támaszkodhat, amelyek megerősítik e nyilatkozatokat, vagy éppen ellenkezőleg, ellentmondanak azoknak.

42

Márpedig a Törvényszék éppen amiatt állapította meg a megtámadott ítéletnek a fellebbezők által jogalapjukban hivatkozott 74., 102. és 107. pontjában, hogy W. bizonyos nyilatkozatainak ellentmondanak a Törvényszék elé terjesztett egyéb bizonyítékok, hogy e nyilatkozatok kevésbé hitelesek, vagy akár egyáltalán nem voltak hitelesek.

43

A fenti megfontolások összességére tekintettel az első fellebbezési jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani.

44

A fellebbezők úgy érvelnek, hogy a Törvényszék megsértette az EJEE 6. cikkének (1) bekezdésében és (3) bekezdésének d) pontjában biztosított „szembesítéshez” való jogukat, amikor elutasította az arra irányuló kérelmüket, hogy ők maguk terhelő tanú minőségében kérdést intézhessenek W.‑hez.

45

A fellebbezők szerint az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy ha valamely bíróság bizonyítékokat használt fel, és határozatát ezekre alapította, a „szembesítéshez” való jog tiszteletben tartása érdekében a védelem számára biztosítani kell azt a lehetőséget, hogy állást foglaljon az említett bizonyítékokból következő megállapításokról.

46

A fellebbezők e tekintetben előadják, hogy a Linpac engedékenység iránti kérelmének alapvető forrásaként W. volt a fő terhelő tanú a vitatott határozat elfogadásához, majd a megtámadott ítélethez vezető eljárásban. Márpedig a Törvényszék a fellebbezők „szembesítését” meghatározó mértékben W. e kérelemben szereplő nyilatkozataira alapította, anélkül hogy a fellebbezőknek lehetőséget biztosított volna a szembesítésre. A Törvényszék ily módon anélkül korlátozta a fellebbezők ilyen szembesítéshez való jogát, hogy e korlátozást jogos indok igazolná.

47

A Bizottság alkalmazottai ugyanis terhelő tanú minőségében tárgyaltak W.‑vel, és kizárták, hogy a fellebbezők részt vegyenek e meghallgatáson, anélkül hogy arról jegyzőkönyvet készítettek volna, és azt közölték volna a fellebbezőkkel. Ezen egyensúlyhiány ellensúlyozásához szükséges lett volna, hogy a fellebbezők számára megengedjék, hogy maguk is kérdéseket intézzenek W.‑hez a Bizottság, vagy legalábbis a Törvényszék előtt.

48

A Bizottság vitatja ezt az érvelést. Rámutat, hogy a fellebbezők arra alapított érve, hogy a közigazgatási eljárás során nem volt lehetőségük W.‑t kikérdezni, elfogadhatatlan, mivel nem érinti a megtámadott ítéletet. Mindenesetre a fellebbezők által a második jogalap keretében előadott valamennyi érvet mint megalapozatlant el kell utasítani.

49

Második jogalapjukban a fellebbezők lényegében arra hivatkoznak, hogy a Törvényszék a Charta – EJEE 6. cikkével együttesen értelmezett – 47. cikkének második bekezdése és 48. cikkének (2) bekezdése értelmében köteles volt eleget tenni a W. tanúként való kihallgatására irányuló kérelmüknek annak érdekében, hogy ők maguk is kérdéseket intézhessenek hozzá, mivel ő volt a „fő terhelő tanú” a rájuk vonatkozó eljárásban, és a Bizottság e tanút anélkül hallgatta meg, hogy a képviselőik részt tudtak volna venni e meghallgatáson.

50

A fellebbezők tehát csak mellékesen hivatkoznak W. Bizottság általi meghallgatására, így a Bizottság azon állítását, miszerint a fellebbezésben hivatkozott ilyen érv elfogadhatatlan, el kell utasítani.

51

E jogalap érdemi vizsgálatát illetően meg kell állapítani, hogy a fellebbezők éppen azt kifogásolják, hogy a Törvényszék nem hallgatta meg W.‑t tanúként, így őt logikusan nem lehet „terhelő tanúnak” minősíteni a Törvényszék előtt.

52

Ezenkívül a megtámadott ítéletből nem tűnik ki, hogy a Törvényszék figyelembe vette volna W.‑nek a Bizottság által benyújtott bármilyen írásbeli nyilatkozatát. W. egyedüli írásbeli nyilatkozatai, amelyeket a Törvényszék figyelembe vett – amint az a megtámadott ítélet 34–39. pontjából kitűnik –, azok a nyilatkozatok, amelyeket maguk a fellebbezők nyújtottak be.

53

Bár a megtámadott ítélet 36. pontjából kitűnik, hogy W. volt a korábbi munkáltatója, a Linpac engedékenység címén tett nyilatkozatainak egyik forrása, amelyekre a Bizottság többek között a vitatott határozatban támaszkodott, e vállalkozás a nyilatkozatait saját felelősségére tette, tudva a pontatlan bizonyítékok előterjesztésének lehetséges negatív következményeit (lásd ebben az értelemben: 2013. december 19‑iSiemens és társai kontra Bizottság ítélet, C‑239/11 P, C‑489/11 P és C‑498/11 P, nem tették közzé, EU:C:2013:866, 138. pont). Ennélfogva az a tény, hogy W. volt e nyilatkozatok egyik forrása, sőt azok fő forrása, nem elegendő ahhoz, hogy őt „terhelő tanúnak” lehessen minősíteni.

54

Nem lehet helyt adni a fellebbezők azon érvének sem, amely szerint, mivel a Bizottság a vitatott határozat elfogadását megelőzően a fellebbezők képviselőinek jelenléte nélkül hallgatta meg W.‑t, a Törvényszék köteles volt tanúként idézni W.‑t annak érdekében, hogy a fellebbezők maguk is kérdéseket intézzenek hozzá. A fellebbezőknek ugyanis lehetőségük volt arra, hogy saját maguk lépjenek kapcsolatba W.‑vel annak érdekében, hogy nyilatkozatot kapjanak tőle, amit egyébként meg is tettek, mivel az így megszerzett írásbeli nyilatkozatokat benyújtották a Törvényszékhez, és a Törvényszék azokat figyelembe vette.

55

Ebből következik, hogy a második jogalap alátámasztására felhozott érvek nem bizonyíthatják, hogy a Törvényszéknek a jelen ítélet 28–30. pontjában felidézett, e tekintetben fennálló önálló mérlegelési jogköre ellenére a Törvényszék nem utasíthatta volna el jogszerűen W. tanúként való meghallgatását. Következésképpen a második fellebbezési jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani.

56

A fellebbezők úgy érvelnek, hogy a Törvényszék megsértette a fegyveregyenlőség elvét, amely az EJEE 6. cikkének (1) bekezdése és (3) bekezdésének d) pontja értelmében vett tisztességes eljáráshoz való jog része. A fellebbezők szerint ez az elv magában foglalja, hogy a Törvényszéknek el kellett volna rendelnie W., valamint azon többi tanú személyes meghallgatását, akiknek a meghallgatását kérték.

57

A fellebbezők emlékeztetnek arra, hogy feltüntették azon tanúk nevét, akiknek a Törvényszék általi meghallgatását kérték, valamint azokat a tényeket, amelyeket e tanúvallomásokkal kívántak bizonyítani. Márpedig a Törvényszék olyan indokolás alapján utasította el a tanúkihallgatás iránti kérelmet, amely nem felel meg az Emberi Jogok Európai Bírósága ítélkezési gyakorlatában többek között a 2018. december 18‑i Murtazaliyeva kontra Oroszország ítélet (CE:ECHR:2018:1218JUD003665805) 164. pontjában felidézett követelményeknek.

58

A Bizottság úgy véli, hogy a harmadik fellebbezési jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani.

59

Ami először is a fegyveregyenlőség elvének a fellebbezők által hivatkozott megsértését illeti, elegendő rámutatni arra, hogy mivel a Törvényszék nem hallgatott meg a Bizottság által javasolt tanúkat, nem róható fel neki, hogy megsértette ezt az elvet azáltal, hogy ugyanilyen módon úgy döntött, hogy nem hallgatja meg a fellebbezők által javasolt tanúkat.

60

Másodszor, amennyiben a fellebbezők lényegében azt kifogásolják, hogy a Törvényszék a tanúkihallgatás iránti kérelmük elutasítását illetően megsértette az indokolási kötelezettséget, rá kell mutatni, hogy a megtámadott ítélet 232–235. pontjában a Törvényszék jogilag megkövetelt módon kifejtette azokat az indokokat, amelyek alapján úgy ítélte meg, hogy nem szükséges, és nem is célszerű helyt adni a fellebbezők által előterjesztett tanúkihallgatás iránti kérelemnek. Ezzel tiszteletben tartotta az ítéleteinek indokolására vonatkozó kötelezettséget.

61

Az EJEB 2018. december 18‑i Murtazaliyeva kontra Oroszország ítélete (CE:ECHR:2018:1218JUD003665805) nem kérdőjelezheti meg a fenti megfontolásokat. Bár e bíróság ezen ítélet 164. pontjában rámutatott arra, hogy a tanúkihallgatás iránti kérelmet elbíráló bíróságok okfejtésének meg kell felelnie az e kérelem alátámasztására felhozott indokoknak, azaz olyan részletesnek és kimerítőnek kell lennie, mint amilyenek ezek az indokok, az említett ítélet 165. pontjában hozzátette, hogy mivel az EJEE nem követeli meg minden mentő tanú idézését vagy meghallgatását, a nemzeti bíróságoknak nem kell részletes választ adniuk minden egyes, a védelem által eziránt megfogalmazott kérelemre, ugyanakkor megfelelően kell indokolniuk döntésüket.

62

Márpedig a jelen ügyben a Törvényszék figyelembe vette a fellebbezők által a tanúk meghallgatása iránti kérelmük alátámasztása érdekében előadott indokokat, amelyeket a megtámadott ítélet 221–225. pontjában összefoglalt, és amelyekre ezen ítélet 232–235. pontjában olyan módon válaszolt, amely nem tekinthető úgy, hogy ne lenne megfelelő.

63

Ebből az következik, hogy a harmadik fellebbezési jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani.

64

A fellebbezők úgy érvelnek, hogy a Törvényszék megsértette a határozatainak indokolására vonatkozó kötelezettséget. Egyrészt lehetetlen megérteni, hogy a Törvényszék mely valószínűsítő körülmények alapján állapította meg a megtámadott ítélet 67. pontjában, hogy a Silver Plastics részt vett a 2002. június 13‑i állítólagos versenyellenes találkozón. A Törvényszék egyáltalán nem fejti ki, hogy a megtámadott ítélet 54. pontjában említett kézzel írott feljegyzések miért támasztják alá az uniós versenyjog megsértését. Ezenkívül a megtámadott ítélet 63. pontjában a Törvényszék kizárólag annak bizonyítására törekszik, hogy a fellebbezők által előadott érvek miért nem bizonyítják feltétlenül azt, hogy egy másik találkozó, amelynek tárgya nem volt versenyellenes, és amelyet ugyanazon a napon a Silver Plastics képviselőinek részvételével tartottak, 9 óra 00 perckor kezdődött, következésképpen ez utóbbi képviselői nem vehettek részt az ugyanekkor tartott versenyellenes találkozón. Ezzel szemben továbbra is homályosak azok az indokok, amelyek miatt a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy az a találkozó, amelynek célja nem volt versenyellenes, később kezdődött. A fellebbezők hangsúlyozzák, hogy nem kérdőjelezik meg a bizonyítékok Törvényszék általi értékelését, hanem azt kifogásolják, hogy a Törvényszék nem támasztotta alá pozitívan feltételezéseit.

65

Másrészt a fellebbezők azt kifogásolják, hogy a Törvényszék a megtámadott ítéletben számos alkalommal – további indokolás nélkül – annak megállapítására szorítkozott, hogy W. írásbeli nyilatkozatai nem voltak hitelesek.

66

A Bizottság úgy véli, hogy a negyedik fellebbezési jogalap elfogadhatatlan, mivel valójában a tényállás Törvényszék általi értékelésének megkérdőjelezésére irányul, és mindenesetre megalapozatlan.

67

Amint azt a fellebbezők maguk is hangsúlyozták, a negyedik fellebbezési jogalap annak felülvizsgálatára irányul, hogy a Törvényszék tiszteletben tartotta‑e az ítéleteinek indokolására vonatkozó kötelezettséget, és nem irányul a tényállás olyan újbóli értékelésére, amely vonatkozásában a fellebbezési szakaszban a Bíróság nem rendelkezik hatáskörrel. Ennélfogva el kell utasítani a Bizottság azon érvét, amely szerint e jogalap részben elfogadhatatlan.

68

Először is a fellebbezőknek a megtámadott ítélet 67. pontjára vonatkozó érvelését illetően meg kell jegyezni, hogy Törvényszék ott megállapította, hogy 2002. június 13‑án számos vállalkozás – amelyek az érintett piacon versenytársak, köztük a Silver Plastics – találkozott árstratégiák megvitatása céljából egy ugyanazon a napon tartott, nem versenyellenes tárgyú találkozóhoz kapcsolódóan.

69

A Törvényszék előtt a fellebbezők lényegében azt állították, hogy a nem versenyellenes célú találkozót és az árakkal kapcsolatos találkozót egyidejűleg tartották, így a Silver Plastics első találkozón részt vevő képviselői nem vehettek részt a második találkozón.

70

Márpedig a megtámadott ítélet 47–66. pontjában a Törvényszék kimerítően kifejtette mindazokat a tényezőket, amelyek szerinte azt bizonyítják, hogy a Silver Plastics képviselői részt vettek az árakkal kapcsolatos versenyellenes találkozón. A fellebbezők állításával ellentétben a Törvényszéknek egyáltalán nem kellett meghatároznia e tekintetben a nem versenyellenes célú találkozó kezdetének pontos időpontját. Indokolási kötelezettségének megsértése nélkül megállapíthatta a megtámadott ítélet 67. pontjában, hogy az utóbbi találkozó kezdő időpontját illetően bizonytalanság állt fenn.

71

Ami a megtámadott ítélet 54. pontjában hivatkozott kézzel írott feljegyzéseket illeti, ellentétben azzal, amit a fellebbezők állítanak, ezen ítélet 56. pontjából egyértelműen kitűnik, hogy azok a különböző versenytárs vállalkozások – köztük a Silver Plastics – által alkalmazott árakra vonatkoztak, és hogy következésképpen azokból kitűnik az uniós versenyjog megsértése.

72

Ennélfogva, ellentétben azzal, amit a fellebbezők keresetlevelükben állítanak, a megtámadott ítélet 54., 63. és 67. pontjából nem tűnik ki, hogy a Törvényszék megsértette volna az indokolási kötelezettséget.

73

Másodszor a fellebbezők azt kifogásolják, hogy a Törvényszék nem indokolta meg azon állítását, amely szerint W.‑nek az általuk hozzá benyújtott nyilatkozatai nem voltak hitelesek.

74

E tekintetben meg kell állapítani, hogy a fellebbezők állításával ellentétben a Törvényszék nem értékelte W. nyilatkozatainak összességükben vett hitelességét.

75

Amint az a jelen ítélet 42. pontjában már megállapítást nyert, a Törvényszék a megtámadott ítélet több pontjában úgy ítélte meg, hogy W.‑nek csak a fellebbezők által hozzá benyújtott nyilatkozataiban szereplő bizonyos állításai voltak kevésbé hitelesek, vagy akár egyáltalán nem voltak hitelesek, mivel azoknak ellentmondtak a Törvényszék által említett más bizonyítékok.

76

Következésképpen nem róható fel a Törvényszéknek, hogy nem tett eleget indokolási kötelezettségének azzal kapcsolatban, hogy W. állításai összességükben hitelesek‑e, vagy sem.

77

Következésképpen a negyedik jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani.

78

A fellebbezők úgy érvelnek, hogy a Törvényszék megsértette az EUMSZ 101. cikket és az 1/2003 rendelet 23. cikkének (3) bekezdését, amikor úgy ítélte meg, hogy a vitatott határozatban szereplő, ÉNYE területén elkövetett jogsértés a kemény tálcák piaca vonatkozásában egységes és folyamatos jogsértésnek minősül, amely konkrétan a 2002. június 13. és 2004. augusztus 24. közötti időszakra vonatkozott. A Törvényszék nem bizonyította, hogy ezen időszak során létezett volna olyan átfogó terv az érintett piacon, amely az egymáshoz kapcsolható egyedi jogsértésekben vált időben folyamatossá. Épp ellenkezőleg, a megtámadott ítélet 177. pontjában maga is elismeri, hogy az említett piacra irányuló találkozóra első alkalommal 2004. augusztus 24‑én került sor.

79

A Törvényszék által elkövetett hiba következményekkel járt a fellebbezőkkel szemben kiszabott bírság összegére nézve, mivel azt a 2006‑os üzleti év során elért forgalom alapján, többek között a merev tálcák értékesítése alapján megállapított kiindulási összeg alapján határozták meg. Ezt az összeget ezt követően megszorozták a szóban forgó jogsértés éveinek számával, ami azzal a következménnyel járt, hogy e bírság kiszámítása során figyelembe vették a merev tálcák értékesítéséből származó forgalmat a 2004 szeptemberét megelőző időszak vonatkozásában.

80

A Bizottság vitatja a fellebbezők érvelését, és úgy véli, hogy az ötödik fellebbezési jogalapot el kell utasítani.

81

Emlékeztetni kell arra, hogy az „egységes és folyamatos jogsértésnek” a Bíróság ítélkezési gyakorlatában elismert fogalma olyan „átfogó terv” fennállását feltételezi, amelybe különböző cselekmények illeszkednek, azonos, a belső piacon fennálló versenyt torzító tárgyuk alapján, és függetlenül attól, hogy e cselekmények közül egy vagy több önmagában és külön‑külön is az EUMSZ 101. cikk megsértésének minősülhet (2017. január 26‑iVilleroy & Boch kontra Bizottság ítélet, C‑644/13 P, EU:C:2017:59, 47. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

82

Ezen ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy valamely vállalkozásnak az egységes és folyamatos jogsértésben való részvétele nem követeli meg az e jogsértést képező versenyellenes magatartások összességében való közvetlen részvételét, és az sem követelmény, hogy az egységes és folyamatos jogsértésben részt vevő valamennyi vállalkozás ugyanazon a piacon tevékeny legyen (lásd ebben az értelemben: 2017. január 26‑iVilleroy & Boch kontra Bizottság ítélet, C‑644/13 P, EU:C:2017:59, 49. és 51. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

83

A jelen ügyben a megtámadott ítélet 177. pontjából kitűnik, hogy a Törvényszék a tények szabad mérlegelése keretében megállapította, hogy az ÉNYE területén elkövetett szóban forgó jogsértés, amelyben a fellebbezők részt vettek, mind a polisztirol tálcákra, mind pedig a kemény tálcákra vonatkozott. Ezen indokok alapján a Törvényszék ezért úgy ítélte meg, hogy létezik egy olyan „átfogó terv”, amely e termékek közül mind az egyikre, mind a másikra kiterjedt.

84

E megállapításra tekintettel a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor helybenhagyta a vitatott határozat indokolásában szereplő azon megállapítást, amely szerint a fellebbezők a 2002. június 13. és 2007. október 29. közötti időszakban egységes és folyamatos jogsértésben vettek részt mind a polisztirol tálcák, mind pedig a kemény tálcák vonatkozásában.

85

Ugyanis, még ha feltételezzük is, hogy az első találkozóra, amelynek tárgya a kemény tálcák piaca volt, csak 2004. augusztus 24‑én került sor, amint azt a fellebbezők állítják, e tény nem releváns a mind a polisztirol tálcákra, mind pedig a kemény tálcákra vonatkozó egységes és folyamatos jogsértésben való részvételüket illetően, mivel – amint azt a Törvényszék megállapította – a Bíróság által a jelen ítélet 81. pontjában említett „átfogó terv” végrehajtása, amelybe a kemény tálcákra vonatkozó cselekmények is illeszkedtek, 2002. június 13‑án kezdődött.

86

Ebből az következik, hogy az ötödik fellebbezési jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani.

87

A fellebbezők úgy érvelnek, hogy a Törvényszék megsértette az 1/2003 rendeletnek az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett 23. cikke (2) bekezdésének első és második mondatát, mivel érvelését arra az előfeltevésre alapította, hogy a fellebbezők gazdasági egységet alkotnak, figyelmen kívül hagyva az általuk előterjesztett azon ténybeli elemeket és bizonyítékokat, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy megdöntsék az azon alapuló vélelmet, hogy a Johannes Reifenhäuser Holding a Silver Plastics tőkéjében majdnem kizárólagos részesedéssel rendelkezik. Márpedig, amint az a Törvényszék előtt hivatkozott több körülményből is kitűnik, a Johannes Reifenhäuser Holding a Silver Plastics tulajdonosaként soha nem jelent meg harmadik személyekkel szemben. A Johannes Reifenhäuser Holding csak egyszerű adminisztratív formalitás, és figyelmen kívül kellett volna hagyni a gazdasági egység fennállásának meghatározásakor. A társaság messzemenően általános célja – szemben azzal, amit a megtámadott ítélet 269. pontja megállapít – nem ellentétes e megfontolással.

88

A Bizottság vitatja a fellebbezők érveit.

89

Emlékeztetni kell arra, hogy a megtámadott ítélet 265. pontjában a Törvényszék megállapította, hogy a szóban forgó jogsértéssel érintett időszakban a Johannes Reifenhäuser Holding a Silver Plastics tőkéjében majdnem kizárólagos (99,75%‑os) részesedéssel rendelkezett.

90

A Törvényszék ezért úgy ítélte meg a megtámadott ítélet 266. pontjában, hogy a Bizottság támaszkodhatott azon vélelemre, amely szerint abban a különös esetben, ha az anyavállalat az európai uniós versenyszabályokat megsértő leányvállalatában közvetlenül vagy közvetve kizárólagos vagy közel kizárólagos tőkerészesedéssel rendelkezik, fennáll azon megdönthető vélelem, miszerint ezen anyavállalat ténylegesen meghatározó befolyást gyakorol leányvállalatára (lásd ebben az értelemben: 1983. október 25‑iAEG‑Telefunken kontra Bizottság ítélet, 107/82, EU:C:1983:293, 50. pont; 2016. június 16‑iEvonik Degussa és AlzChem kontra Bizottság ítélet, C‑155/14 P, EU:C:2016:446, 28. pont).

91

Miután a megtámadott ítélet 267–279. pontjában megvizsgálta a fellebbezők által hivatkozott érveket és bizonyítékokat, a Törvényszék ezen ítélet 280. pontjában megállapította, hogy azok nem elegendőek az előző pontban említett vélelem megdöntéséhez.

92

A jelen jogalap alátámasztására előadott érvelésükkel a fellebbezők lényegében megismétlik azokat az érveket, amelyeket a Törvényszék előtt annak bizonyítása érdekében fejtettek ki, hogy a Johannes Reifenhäuser Holding nem gyakorolt meghatározó befolyást a Silver Plasticsra, anélkül hogy pontosítanák, hogy mi lenne a Törvényszék által ezen értékelés keretében elkövetett hiba.

93

Márpedig a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint a fellebbezésben pontosan elő kell adni az ítélet vagy végzés azon vitatott részeit, amelyek hatályon kívül helyezését kérik, valamint az e kérelmet konkrétan alátámasztó jogi érveket. Nem tesz eleget e követelménynek az a fellebbezés, amely – anélkül, hogy akár egyetlen olyan érvet is tartalmazna, amely kifejezetten azonosítja a megtámadott ítéletet vagy végzést jellemző téves jogalkalmazást – pusztán megismétli vagy újra előadja a már a Törvényszék elé terjesztett jogalapokat és érveket (2012. július 4‑iRégion Nord‑Pas‑de‑Calais kontra Bizottság végzés, C‑389/11 P, nem tették közzé, EU:C:2012:408, 25. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

94

Következésképpen a hatodik jogalapot mint elfogadhatatlant el kell utasítani.

95

A fellebbezők azt kifogásolják, hogy a Törvényszék megsértette az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének második albekezdését, amennyiben a velük szemben egyetemlegesen kiszabott bírság kiszámításakor tévesen vette figyelembe a később a Maschinenfabrikra átruházott tevékenység címén elért forgalmat, ami az e rendelkezésben előírt felső határ túllépéséhez vezetett, amely a jogsértéssel érintett egyes vállalkozások forgalma 10%‑ának felel meg. Azt kifogásolják, hogy a Törvényszék figyelmen kívül hagyta a Bíróságnak az említett rendelkezés alkalmazására vonatkozó ítélkezési gyakorlatát, amennyiben a megtámadott ítélet 311. pontjában a jogsértés időszakát tekintette egyedüli releváns szempontnak a bírság felső határának kiszámításakor figyelembe veendő forgalom meghatározásához. A fellebbezők szerint e forgalom meghatározása érdekében a jogsértés időszakában folytatott gazdasági tevékenységre tekintettel megfelelő üzleti évet kellett választani, majd korrekció címén figyelembe kellett venni az érintett vállalkozásnak a bírságot kiszabó határozat elfogadásának időpontjában fennálló fizetési képességét. Hozzáteszik, hogy a jelen esetben a fizetési képességük jelentősen csökkent a vitatott határozat elfogadásának időpontjában, amiről a Bizottság tudomással bírt.

96

A Bizottság vitatja a fellebbezők érveit, és előadja, hogy a hetedik jogalapot el kell utasítani.

97

Először is emlékeztetni kell arra, hogy az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az EUMSZ 101. vagy EUMSZ 102. cikk megsértésben részt vevő vállalkozások és vállalkozások társulásai tekintetében a bírság egyenként nem haladhatja meg az előző üzleti év teljes forgalmának 10%‑át.

98

A megtámadott ítélet 307. pontjában a Törvényszék megállapította, hogy a vitatott határozatot 2015. június 24‑én fogadták el, és mivel a Johannes Reifenhäuser Holding üzleti éve minden év június 30‑án ért véget, az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése értelmében vett „előző üzleti év” az ő esetében a 2013/2014‑es üzleti év volt, amely 2014. június 30‑án ért véget.

99

Ezen ítélet 309. pontjából kitűnik, hogy a Johannes Reifenhäuser Holding és a későbbi Maschinenfabrik közötti szétválást csak 2015. május 28‑án, vagyis a 2013/2014‑es üzleti év végét követő időpontban jegyezték be szabályszerűen. Amint azt a Törvényszék az említett ítélet ugyanezen pontjában megállapította, nincs jelentősége annak a ténynek, hogy ezen átruházásnak 2014. szeptember 30‑ára visszaható hatálya volt, mivel ez utóbbi időpont későbbi, mint 2014. június 30.

100

Ezen, a fellebbezők által nem vitatott tényezőkre tekintettel a Törvényszék helyesen alkalmazta az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdését, amikor a velük szemben kiszabott bírság felső határának kiszámításakor figyelembe vette a Johannes Reifenhäuser Holding 2013/2014‑es üzleti évben elért forgalmát, ideértve az azon tevékenység keretében elért forgalmat is, amely a 2015. május 28‑án nyilvántartásba vett szétválást követően a Maschinenfabrik üzleti forgalmának felel meg.

101

A fellebbezők azon érvelése, amely szerint a fizetési képességük érezhetően csökkent a vitatott határozat elfogadásának időpontjában, a Johannes Reifenhäuser Holdingnak a Maschinenfabrikot létrehozó szétválását követően, nem vezethet eltérő következtetésre.

102

Kétségtelen, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, Az eddigi megfontolásokból az következik, hogy az „előző üzleti év” fogalmának meghatározásakor a Bizottságnak az 1/2003 rendelet által előírt szabályozás által létrehozott szankciórendszer szövegkörnyezetét, illetve célkitűzéseit is figyelembe véve kell minden egyes esetben mérlegelnie az érintett vállalkozásra gyakorolni szándékozott hatást, és különösen figyelembe kell vennie e vállalkozásnak a jogsértés elkövetése időszakában fennállt tényleges gazdasági helyzetét tükröző forgalmat. Olyan helyzetekben, amikor az érintett vállalkozás által elért forgalom nem ad semmilyen hasznos információt a vállalkozás tényleges gazdasági helyzetéről és a vele szemben kiszabandó bírság megfelelő mértékéről, a Bizottság jogosult egy másik üzleti évre hivatkozni annak érdekében, hogy megfelelően értékelhesse e vállalkozás pénzügyi forrásait, és hogy a bírság kellően elrettentő és arányos jellegét biztosíthassa (lásd ebben az értelemben: 2014. május 15‑i1. garantovaná kontra Bizottság ítélet, C‑90/13 P, nem tették közzé, EU:C:2014:326, 15–17. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

103

Mindazonáltal a fellebbezők által a hatodik jogalapjuk alátámasztása érdekében a Törvényszék előtt hivatkozott tények, vagyis a Johannes Reifenhäuser Holding szétválása, amelynek következtében a szóban forgó jogsértés elkövetésének időszakát jóval meghaladó időpontban létrejött a Maschinenfabrik, egyáltalán nem voltak olyan jellegűek, hogy kétséget ébresszenek a Johannes Reifenhäuser Holding által a 2013/2014‑es üzleti év során elért forgalom arra való alkalmasságát illetően, hogy hasznos információt szolgáltasson e vállalkozás valós gazdasági helyzetére vonatkozóan – azon időszak alatt, amelynek során e jogsértést elkövették –, és a vele szemben megállapítandó bírság megfelelő mértékére vonatkozóan.

104

Éppen ellenkezőleg, ha elfogadnánk azt, hogy az uniós versenyszabályokat megsértő vállalkozás a tevékenységei valamely részének a vele szemben bírságot kiszabó határozat elfogadása előtt néhány nappal történő átruházásával jelentősen csökkentheti azt a felső határt, amelyet e bírságnak semmi esetre sem szabad túllépnie, komoly veszélybe kerülne az 1/2003 rendeletben előírt szankciók hatékonysága.

105

A Törvényszék tehát nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor a fellebbezőkkel szemben egyetemlegesen kiszabott bírság felső határának kiszámításakor figyelembe vette a Johannes Reifenhäuser Holdingnak a 2013/2014‑es üzleti évben elért forgalmát.

106

Ebből következik, hogy a hetedik jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani.

107

Ennélfogva a fellebbezést teljes egészében el kell utasítani.

108

A Bíróság eljárási szabályzata 184. cikkének (2) bekezdése értelmében, ha a fellebbezés megalapozatlan, a Bíróság határoz a költségekről.

109

Ugyanezen szabályzat 138. cikkének (1) bekezdése alapján, amelyet ugyanezen szabályzat 184. cikkének (1) bekezdése értelmében a fellebbezési eljárásban is alkalmazni kell, a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte.

110

Mivel a fellebbezők pervesztesek lettek, a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell őket a saját költségeiken felül a Bizottság részéről felmerült költségek viselésére.

A fenti indokok alapján a Bíróság (kilencedik tanács) a következőképpen határozott: