–

a Verbraucherzentrale Berlin eV képviseletében J. Hennig és J. Christ Rechtsanwälte,

–

a DB Vertrieb GmbH képviseletében B. Bräutigam Rechtsanwalt,

–

a cseh kormány képviseletében M. Smolek, J. Vláčil és S. Šindelková, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében B.‑R. Killmann és C. Valero, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a fogyasztók jogairól, a 93/13/EGK tanácsi irányelv és az 1999/44/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv módosításáról, valamint a 85/577/EGK tanácsi irányelv és a 97/7/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2011. október 25‑i 2011/83/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2011. L 304., 64. o.) 2. cikke 6. pontjának és 3. cikke (3) bekezdése k) pontjának az értelmezésére irányul.

2

E kérelmet a Verbraucherzentrale Berlin eV és a DB Vertrieb GmbH között egy olyan kártya online forgalmazásának feltételei tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő, amely a tulajdonosa számára biztosítja a jogot arra, hogy menetjegyek későbbi vásárlása során árengedményben részesüljön.

3

A 2011/83 irányelv (27) és (49) preambulumbekezdése a következőket tartalmazza:

[…]

4

Az irányelv 1. cikke értelmében:

„Ennek az irányelvnek az a célja, hogy a fogyasztóvédelem magas szintjének elérése révén hozzájáruljon a belső piac megfelelő működéséhez azáltal, hogy közelíti a fogyasztók és kereskedők között kötött szerződésekre vonatkozó tagállami törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések bizonyos vonatkozásait.”

5

Az említett irányelv 2. cikke kimondja:

„Ezen irányelv alkalmazásában:

[…]

[…]”

6

A 2011/83 irányelv 3. cikke a következőképpen szól:

„(1)   Ez az irányelv – az irányelv rendelkezései által meghatározott feltételek szerint és mértékben – kereskedők és fogyasztók között kötött szerződésekre alkalmazandó. […]

[…]

(3)   Ez az irányelv nem alkalmazandó azon szerződésekre:

[…]

[…]”

7

Ezen irányelvnek a „Tájékoztatási követelmények a távollevők között és az üzlethelyiségen kívül kötött szerződések esetében” című 6. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A fogyasztót a távollevők között vagy az üzlethelyiségen kívül kötött szerződés, illetve annak megfelelő ajánlat mindaddig nem köti, amíg a kereskedő egyértelműen és érthető módon tájékoztatást nem nyújt a fogyasztónak a következőkről:

[…]

[…]”

8

Az említett irányelv 9. cikkének (1) bekezdése értelmében:

„Azon esetet kivéve, amikor a 16. cikkben említett kivételek alkalmazandók, a fogyasztó 14 napon belül indoklás nélkül elállhat a távollevők között vagy az üzlethelyiségen kívül kötött szerződéstől, anélkül hogy a 13. cikk (2) bekezdésében és a 14. cikkben előírtakon kívül más költség terhelné.”

9

A Bürgerliches Gesetzbuch (polgári törvénykönyv) 312. és azt követő §‑ai a 2011/83 irányelv német jogba való átültetésére irányulnak.

10

A polgári törvénykönyv 312. §‑a értelmében:

„(1)   Ezen alcím 1. és 2. fejezetének rendelkezései kizárólag […] az eladó vagy szolgáltató által ellenszolgáltatás fejében nyújtott szolgáltatásra vonatkozó fogyasztói szerződésekre alkalmazandók.

(2)   Ezen alcím 1. és 2. fejezetének rendelkezései közül csak a 312a. § (1), (3), (4) és (6) bekezdése alkalmazandó a következő szerződésekre:

[…]

11

A polgári törvénykönyv 312d. §‑a az Einführungsgesetz zum Bürgerlichen Gesetzbuch (a polgári törvénykönyv bevezetéséről szóló törvény) 246a. §‑ára hivatkozva úgy rendelkezik, hogy távollevők között kötött szerződés esetén az eladó vagy szolgáltató köteles a fogyasztót a szerződéses kötelezettségvállalását megelőzően tájékoztatni az elállási jogról, és rendelkezésére bocsátani az elállásinyilatkozat‑mintát.

12

A Deutsche Bahn AG csoporthoz tartozó DB Vertrieb a DB Fernverkehr AG közvetítésével „BahnCard 25” és „BahnCard 50” kártyákat forgalmaz. Ezek lehetővé teszik jogosultjaik számára, hogy a DB Fernverkehr vonatjegyeinek árából 25%‑os vagy 50%‑os kedvezményben részesüljenek. A „BahnCard 25” online is megrendelhető. A DB Vertrieb internetes honlapján nem nyújtanak tájékoztatást a fogyasztó elállási jogáról.

13

A Verbraucherzentrale Berlin fogyasztóvédelmi szervezet keresetet nyújtott be, amely arra irányult, hogy kötelezzék a DB Vertriebet arra, hogy üzleti tevékenysége keretében szüntesse meg az említett, kedvezményre jogosító kártyának a honlapján anélkül történő kínálatát, hogy a fogyasztó szerződéses kötelezettségvállalását megelőzően a rendelkezésére álló elállási jogra vonatkozó információkat, valamint a megfelelő elállásinyilatkozat‑mintát közzé tenné.

14

Az első fokon eljáró bíróság 2017. július 6‑i ítéletével elutasította a keresetet. Úgy ítélte meg, hogy a szóban forgó szerződés a polgári törvénykönyv 312. §‑a (2) bekezdésének 5. pontja értelmében vett „személyszállítási szolgáltatás tárgyú szerződés”, amely rendelkezés a 2011/83 irányelv 3. cikke (3) bekezdésének k) pontját ülteti át. E rendelkezések értelmében az említett szerződés részben ki van zárva ezen irányelv hatálya alól, és ilyen körülmények között az eladó vagy szolgáltató nem köteles tájékoztatni a fogyasztót az elállási jogról. E bíróság megállapította, hogy a szállítási szolgáltatás utas részére történő nyújtása azt jelenti, hogy kétoldalú kapcsolat áll fenn az e szolgáltatásért fizetett árral, mivel a kedvezményre jogosító kártya biztosítja jogosultja számára az érintett szolgáltatás kedvezményes áron történő megszerzéséhez való jogot.

15

Az e jogvitát fellebbviteli eljárás keretében elbíráló, kérdést előterjesztő bíróság, az Oberlandesgericht Frankfurt am Main (Frankfurt am Main‑i regionális felsőbíróság, Németország) legelőször is kifejti, hogy véleménye szerint az alapügyben szóban forgó szerződés a 2011/83 irányelv hatálya alá tartozik, mivel az ezen irányelv 2. cikkének 6. pontja értelmében vett „szolgáltatási szerződésnek” minősül. Az előterjesztő bíróság az EUMSZ 57. cikk (1) bekezdésére hivatkozva úgy véli, hogy e rendelkezés szövegére és céljára figyelemmel ezen irányelv hatálya alá tartoznak a fogyasztónak olyan kötelezettségvállalás vagy jog formájában nyújtott szolgáltatások is, mint amelyről az alapügyben szó van, amely lehetővé teszi a fogyasztó számára, hogy a későbbiekben kedvezményes áron szerezzen be menetjegyeket.

16

E bíróság ezt követően emlékeztet arra, hogy a 2011/83 irányelv 3. cikke (3) bekezdésének k) pontja részben kizárja a személyszállítási szolgáltatás tárgyú szerződéseket ezen irányelv hatálya alól, mivel – amint azt ezen irányelv (27) preambulumbekezdése kimondja – e szerződésekre más uniós jogi aktusok vagy nemzeti jogszabályok irányadók.

17

A kérdést előterjesztő bíróság e tekintetben úgy véli, hogy bár az alapügy tárgyát képező szerződés nem közvetlenül személyszállítási szolgáltatásra vonatkozik, hanem olyan „keretszerződésnek” minősül, amely lehetővé teszi a fogyasztó számára, hogy a személyszállítási szerződések későbbi megkötése során árengedményben részesüljön, a 2011/83 irányelv 3. cikke (3) bekezdésének k) pontja értelmében vett „személyszállítási szolgáltatás tárgyú szerződések” fogalma alá tartozik. A Bíróság ugyanis a 2005. március 10‑i easyCar ítéletben (C‑336/03, a továbbiakban: easyCar ítélet, EU:C:2005:150) tágan értelmezte a 2011/83 irányelvvel hatályon kívül helyezett, a távollevők között kötött szerződések esetén a fogyasztók védelméről szóló, 1997. május 20‑i 97/7/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 1997. L 144., 19. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 3. kötet, 319. o.) 3. cikkének (2) bekezdésében szereplő, „szállítási […] szolgáltatásokra vonatkozó szerződések” fogalmát.

18

A kérdést előterjesztő bíróság elismeri, hogy a 2011/83 irányelv hatálya, amennyiben a „személyszállítási szolgáltatás tárgyú szerződések” fogalmára hivatkozik, korlátozottabb. Semmi nem utal azonban arra, hogy az uniós jogalkotó korlátozni kívánta volna ezen irányelv 3. cikke (3) bekezdése k) pontjának hatályát a 97/7 irányelvnek a Bíróság által az easyCar ítéletben értelmezett 3. cikke (2) bekezdésének hatályára tekintettel.

19

A kérdést előterjesztő bíróság végül úgy véli, hogy az a tény, hogy az alapügy tárgyát képező, kedvezményre vonatkozó feltételek szerepelnek a díjjegyzékben, és e feltételek az általános szállítási feltételek szerves részeként – az Allgemeines Eisenbahngesetz (a vasútról szóló általános törvény) 12. §‑a (2) bekezdése első mondatának megfelelően – a hatáskörrel rendelkező felügyeleti hatóság felülvizsgálata alá tartoznak, azt jelzi, hogy az alapügy tárgyát képező szerződés – a 2011/83 3. cikke (3) bekezdése k) pontjának megfelelően – ki van zárva ezen irányelv hatálya alól. Az ilyen típusú szerződésre tehát a nemzeti jog az irányadó. Márpedig a 2011/83 irányelv (27) preambulumbekezdése szerint a személyszállítást ki kell zárni az irányelv hatálya alól, mivel azt a tömegközlekedésre vonatkozó nemzeti szabályozás már szabályozza.

20

E körülmények között az Oberlandesgericht Frankfurt am Main (Frankfurt am Main‑i regionális felsőbíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

21

Első kérdésével az előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2011/83 irányelv 2. cikkének 6. pontját úgy kell‑e értelmezni, hogy a „szolgáltatási szerződés” fogalma magában foglalja azokat a szerződéseket, amelyek arra irányulnak, hogy a fogyasztó a személyszállítási szerződések későbbi megkötése során árengedményben részesüljön.

22

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a „szolgáltatási szerződésnek” az ezen irányelv 2. cikkének 6. pontjában szereplő fogalma tágan került meghatározásra, mint amely „az adásvételi szerződéstől eltérő bármely olyan szerződés, amelynek értelmében a kereskedő [helyesen: eladó vagy szolgáltató] a fogyasztó részére szolgáltatást nyújt vagy szolgáltatás nyújtását vállalja, a fogyasztó pedig megfizeti vagy vállalja, hogy megfizeti a szolgáltatás árát”. E rendelkezés szövegéből következik, hogy e fogalmat úgy kell értelmezni, hogy az magában foglal minden olyan szerződést, amely nem tartozik az „adásvételi szerződés” fogalma alá.

23

Az alapügyben szóban forgó szerződés, amelynek tárgya, hogy a fogyasztó a menetjegy későbbi megvásárlása esetén árengedményben részesüljön, nem áruk tulajdonjogának a 2011/83 irányelv 2. cikkének 5. pontja értelmében vett átruházására vonatkozik. Következésképpen alapesetben a „szolgáltatási szerződés” ezen irányelv 2. cikkének 6. pontja értelmében vett fogalma alá tartozik.

24

A fenti megfontolásokra tekintettel az előterjesztett első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2011/83 irányelv 2. cikkének 6. pontját úgy kell értelmezni, hogy a „szolgáltatási szerződés” fogalma magában foglalja azokat a szerződéseket, amelyek arra irányulnak, hogy a fogyasztó a személyszállítási szerződések későbbi megkötése során árengedményben részesüljön.

25

Második kérdésével az előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2011/83 irányelv 3. cikke (3) bekezdésének k) pontját úgy kell‑e értelmezni, hogy a „személyszállítási szolgáltatás tárgyú szerződés” fogalma magában foglalja azokat a szerződéseket, amelyek arra irányulnak, hogy a fogyasztó a személyszállítási szerződések későbbi megkötése során árengedményben részesüljön.

26

E kérdés megválaszolása érdekében először is emlékeztetni kell arra, hogy a 2011/83 irányelv 3. cikke (3) bekezdésének k) pontja értelmében ezen irányelv csak részlegesen alkalmazandó a személyszállítási szolgáltatások tárgyú szerződésekre, ily módon az e szerződésekben részes fogyasztókat többek között nem illeti meg elállási jog.

27

Márpedig a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy amennyiben az értelmezendő kifejezések olyan rendelkezésben szerepelnek, amely kivételt képez valamely elv, illetve pontosabban a fogyasztók védelmére irányuló uniós szabályok alól, a kifejezéseket szigorúan kell értelmezni (easyCar ítélet, 21. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

28

Következésképpen a 2011/83 irányelv 3. cikke (3) bekezdésének k) pontját szigorúan kell értelmezni azon részében, amelyik részben kizárja ezen irányelv hatálya alól a személyszállítási szolgáltatás tárgyú szerződés.

29

Másodszor emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság kimondta, hogy a 97/7 irányelv 3. cikkének (2) bekezdésében szereplő „szállítási […] szolgáltatásokra vonatkozó szerződések” fogalom tágabb, mint a tagállamok jogrendszereiben gyakorta használt „szállítási szerződések” fogalma. Ugyanis, míg ez utóbbi fogalom kizárólag utasoknak és áruknak a szállító által végzett szállítására vonatkozik, a „szállítási […] szolgáltatásokra vonatkozó szerződések” fogalom felölelheti a szállításra vonatkozó szolgáltatásokat szabályozó szerződések teljes körét, ideértve az olyan tevékenységet magukban foglaló szerződéseket is, amely önmagában nem az ügyfelek vagy az ügyfelek vagyontárgyainak szállításából áll, hanem a szállítás lebonyolítását teszi lehetővé az ügyfél számára (lásd ebben az értelemben: easyCar ítélet, 23. pont).

30

Ennek keretében megállapította a Bíróság, hogy bár a gépjárműbérleti szerződés teljesítése során nyújtott szolgáltatás nem olyan tevékenység, amely személyek egyik helyről a másikra történő mozgatására irányul, a célja ugyanakkor az, hogy egy szállítási módot bocsásson a fogyasztó rendelkezésére. Ebből következik, hogy az ilyen szerződés lehetővé teszi egy közlekedési eszköznek az utasok rendelkezésére bocsátását, és a „szállítási […] szolgáltatásokra vonatkozó szerződések” fogalom alá tartozik (lásd ebben az értelemben: easyCar ítélet, 26. és 27. pont).

31

A Bíróság azt is megállapította, hogy a 97/7 irányelv 3. cikke (2) bekezdésének ezen értelmezése megfelel az ezen irányelv által követett célnak, vagyis hogy biztosítsa nemcsak a távolsági kommunikációs megoldásokat használó fogyasztók érdekeinek, hanem az egyes szállítók érdekeinek védelmét is, annak érdekében, hogy e szállítókat ne sújtsák az előzetes foglalással járó szolgáltatások költségek és indoklás nélküli lemondásából fakadó aránytalan hátrányok, amelyek annak következményei, hogy a fogyasztó a foglalást röviddel a szolgáltatás teljesítési ideje előtt lemondja (lásd ebben az értelemben: easyCar ítélet, 28. pont).

32

Mivel a 2011/83 irányelv 3. cikke (3) bekezdésének k) pontjában szereplő rendelkezések egyenértékűnek tekinthetők a 97/7 irányelv 3. cikke (2) bekezdésének rendelkezéseivel, ez utóbbi rendelkezések Bíróság általi értelmezése érvényes az előbbi rendelkezésekre is (lásd analógia útján: 2017. március 9‑iPula Parking ítélet, C‑551/15, EU:C:2017:193, 31. pont; 2019. december 19‑iDarie ítélet, C‑592/18, EU:C:2019:1140, 29. pont).

33

Következésképpen meg kell állapítani, hogy a „személyszállítási szolgáltatás tárgyú szerződésnek” a 2011/83 irányelv 3. cikke (3) bekezdésének k) pontjában szereplő fogalma nem foglalja magában azokat a szerződéseket, amelyek arra irányulnak, hogy a fogyasztó a személyszállítási szerződések későbbi megkötése során árengedményben részesüljön.

34

Ugyanis, először is, az easyCar ítélet alapjául szolgáló ügy tárgyát képező gépjárműbérleti szerződéssel ellentétben az olyan szerződés, amelynek egyetlen célja az, hogy a menetjegyek megvásárlására irányuló szerződések későbbi megkötése során a fogyasztót árengedményben részesítse, mint olyan, nem irányul közvetlenül arra, hogy személyszállítás lebonyolítását tegye lehetővé.

35

Másodszor, amint arra az eljárás keretében észrevételeket előterjesztő valamennyi érdekelt rámutatott, az olyan szerződés, amely arra irányul, hogy a fogyasztó a személyszállítási szerződések későbbi megkötése során árengedményben részesüljön, és a menetjegy megvásárlására irányuló szerződés két, egymástól jogilag elkülönülő szerződésnek minősül, így az első nem tekinthető a másodikhoz elválaszthatatlanul kapcsolódó szerződésnek. Az olyan kártya megvásárlása ugyanis, amely lehetővé teszi jogosultja számára, hogy a menetjegyvásárlások során árengedményben részesüljön, nem feltétlenül jár olyan szerződés későbbi megkötésével, amely önmagában személyszállításra irányul.

36

Harmadszor, amint arra az Európai Bizottság rámutatott, a 2011/83 irányelv 9. cikke szerinti elállási jognak az olyan kártya megvásárlását követő fennállása ugyanis, amely lehetővé teszi jogosultja számára, hogy a későbbi menetjegyvásárlások során árengedményben részesüljön, nem jár az utasszállítással megbízott vállalkozás számára ahhoz hasonló, aránytalan hátrányokkal, mint az elállási jognak a gépjárműbérleti szerződés keretében történő gyakorlásához kapcsolódó, az easyCar ítéletben megállapított hátrányok.

37

Ugyanis, amennyiben egyetlen menetjegyet sem vásárolnak kedvezményes áron, a fogyasztó elállás esetén megkapja az e kártya árának megfelelő, kifizetett összeget, és elveszíti azt a jogát, hogy a későbbi menetjegyvásárláskor árengedményben részesüljön. Abban az esetben egyébként, ha az elállásra jogosító időtartam alatt kedvezményes áron vásároltak volna menetjegyet, a Bíróság előtti eljárás szóbeli szakasza során tett észrevételekből kitűnik, hogy a fogyasztót arra lehetne kötelezni, hogy fizesse meg a kedvezményre jogosító kártya használatából eredő, a csökkentett díjnak megfelelő menetjegy ára és e menetjegy teljes díjnak megfelelő ára közötti különbözetet.

38

Ebből következik, hogy az olyan szerződés, amely arra irányul, hogy a fogyasztó a személyszállítási szerződések későbbi megkötése során árengedményben részesüljön, nem tartozik az elállási jog alóli, a 2011/83 irányelv (49) preambulumbekezdésében említett azon kivétel hatálya alá, amely szerint „egyes olyan szolgáltatások […], amikor a szerződés megkötése olyan kapacitás lekötését jelenti, amelyet – az elállási jog gyakorlása esetén – a kereskedőnek nehéz lenne kihasználnia”.

39

A fenti megfontolások összességére tekintettel a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2011/83 irányelv 3. cikke (3) bekezdésének k) pontját úgy kell értelmezni, hogy azon szerződés, amely arra irányul, hogy a fogyasztó a személyszállítási szerződések későbbi megkötése során árengedményben részesüljön, nem tartozik a „személyszállítási szolgáltatás tárgyú szerződés” fogalom alá, és következtetésképpen ezen irányelv hatálya alá tartozik, beleértve az elállási jogra vonatkozó rendelkezéseit is.

40

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (kilencedik tanács) a következőképpen határozott: