–

SF képviseletében T. E. Korff és T. O. M. Dieben advocaten,

–

az Openbaar Ministerie képviseletében K. van der Schaft, L. Lunshof és N. Bakkenes, meghatalmazotti minőségben,

–

a holland kormány képviseletében M. Bulterman, C. S. Schillemans és A. M. de Ree, meghatalmazotti minőségben,

–

Írország képviseletében G. Hodge és A. Joyce, meghatalmazotti minőségben, segítőjük: L. Dempsey BL,

–

az olasz kormány képviseletében G. Palmieri, meghatalmazotti minőségben, segítője: S. Faraci avvocato dello Stato,

–

az osztrák kormány képviseletében J. Schmoll, meghatalmazotti minőségben,

–

a lengyel kormány képviseletében B. Majczyna, meghatalmazotti minőségben,

–

az Egyesült Királyság kormányának képviseletében S. Brandon, meghatalmazotti minőségben, segítője: D. Blundell barrister,

–

az Európai Bizottság képviseletében R. Troosters és S. Grünheid, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a 2009. február 26‑i 2009/299/IB tanácsi kerethatározattal (HL 2009. L 81., 24. o.) módosított, az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13‑i 2002/584/IB tanácsi kerethatározat (HL 2002. L 190., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 34. o.; a továbbiakban: 2002/584 kerethatározat) 1. cikke (3) bekezdésének és 5. cikke 3. pontjának, valamint a kölcsönös elismerés elvének büntetőügyekben hozott, szabadságvesztés‑büntetéseket kiszabó vagy szabadságelvonással járó intézkedéseket alkalmazó ítéleteknek az Európai Unióban való végrehajtása céljából történő alkalmazásáról szóló, 2008. november 27‑i 2008/909/IB kerethatározat (HL 2008. L 327., 27. o.; a továbbiakban: 2008/909 kerethatározat) 1. cikke a) és b) pontjának, 3. cikke (3) és (4) bekezdésének, 8. cikke (2) bekezdésének és 25. cikkének értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelem előterjesztésére a Judge of the Canterbury Crown Court (canterburyi koronabíróság bírája, Egyesült Királyság) által SF holland állampolgár elleni büntetőeljárás lefolytatása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs Hollandiában történő végrehajtására irányuló eljárás keretében került sor.

3

A 2002/584 kerethatározat (5) és (6) preambulumbekezdése kimondja:

4

E kerethatározat 1. cikke értelmében:

„(1)   Az európai elfogatóparancs egy tagállamban kibocsátott igazságügyi hatósági határozat, amely azt a célt szolgálja, hogy egy másik tagállam a büntetőeljárás lefolytatása, szabadságvesztés‑büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása végett a keresett személyt elfogja és átadja.

(2)   A tagállamok minden európai elfogatóparancsot a kölcsönös elismerés elve alapján és e kerethatározat rendelkezéseinek megfelelően hajtanak végre.

(3)   Ez a kerethatározat nem módosítja az Európai Unióról szóló szerződés 6. cikkében megfogalmazott alapvető jogok és alapvető jogelvek tiszteletben tartásának kötelezettségét.”

5

Az említett kerethatározat 3., 4. és 4a. cikkében az európai elfogatóparancs végrehajtása kötelező, illetve mérlegelhető megtagadásának okai szerepelnek.

6

Ugyanezen kerethatározatnak „A kibocsátó tagállam által egyedi esetekben nyújtandó garanciák” című 5. cikke a következőképpen rendelkezik:

„Az európai elfogatóparancsnak a végrehajtó igazságügyi hatóság által történő végrehajtását a végrehajtó tagállam joga az alábbi feltételekhez kötheti:

[…],

7

A 2008/909 kerethatározat 1. cikke szerint:

„E kerethatározat alkalmazásában:

8

E kerethatározat 3. cikkének szövege a következő:

„(1)   E kerethatározat célja azon szabályok megállapítása, amelyek értelmében a tagállamok az elítélt személy társadalmi beilleszkedésének elősegítése érdekében elismernek egy ítéletet és végrehajtják a büntetést.

(2)   Ezt a kerethatározatot kell alkalmazni, ha az elítélt személy a kibocsátó államban vagy a végrehajtó államban tartózkodik.

(3)   Ez a kerethatározat csak a kerethatározat szerinti ítéletek elismerésére és a büntetések végrehajtására alkalmazandó. Az a tény, hogy a büntetés mellett pénzbüntetés kiszabására és/vagy vagyonelkobzás elrendelésére is sor kerül, amelynek megfizetésére, behajtására vagy végrehajtására még nem került sor, nem akadályozza az ítélet továbbítását. Az ilyen pénzbüntetések és vagyonelkobzást elrendelő határozatok más tagállamban történő elismerésének és végrehajtásának a tagállamok között alkalmazandó eszközökön, különösen a kölcsönös elismerés elvének a pénzbüntetésekre való alkalmazásáról szóló, 2005. február 24‑i 2005/214/IB tanácsi kerethatározaton [HL 2005. L 76., 16. o.], valamint a kölcsönös elismerés elvének a vagyonelkobzást elrendelő határozatokra történő alkalmazásáról szóló, 2006. október 6‑i 2006/783/IB kerethatározaton [HL 2006. L 328., 59. o.] kell alapulnia.

(4)   Ez a kerethatározat nem érinti az Európai Unióról szóló szerződés 6. cikkében biztosított alapvető jogok és alapvető jogelvek tiszteletben tartásának a kötelezettségét.”

9

A 2008/909 kerethatározatnak „Az ítélet elismerése és a büntetés végrehajtása” című 8. cikke értelmében:

„(1)   A végrehajtó állam illetékes hatósága elismeri a 4. cikkel összhangban és az 5. cikkben megállapított eljárásnak megfelelően részére továbbított ítéletet, és haladéktalanul megteszi a büntetés végrehajtásához szükséges intézkedéseket, kivéve, ha az illetékes hatóság úgy dönt, hogy az elismerés és a végrehajtás megtagadásának 9. cikk szerinti okai valamelyikére hivatkozik.

(2)   Amennyiben a büntetés – időtartamát tekintve – nem egyeztethető össze a végrehajtó állam jogával, a végrehajtó állam illetékes hatósága kizárólag abban az esetben dönthet a büntetés átalakításáról, ha az adott büntetés mértéke meghaladja az adott állam nemzeti jogában a hasonló bűncselekményekre előírt maximális büntetést. Az átalakított büntetés mértéke nem lehet alacsonyabb a végrehajtó állam nemzeti jogában a hasonló bűncselekményekre vonatkozóan előírt maximális büntetésnél.

[…],

(4)   Az átalakított büntetés nem súlyosbíthatja a kibocsátó államban kiszabott büntetést a büntetési tétel jellege vagy időtartama [helyesen: nem súlyosíthatja a kibocsátó államban kiszabott büntetést annak jellege, illetve tartama] tekintetében.”

10

E kerethatározatnak „Az európai elfogatóparancs kiadását követően hozott büntetések végrehajtása” című 25. cikke értelmében:

„A 2002/584/IB kerethatározat sérelme nélkül, e kerethatározat rendelkezéseit értelemszerűen kell alkalmazni – olyan mértékben, amennyire azok összhangban vannak azon kerethatározat rendelkezéseivel – a büntetések olyan esetekben történő végrehajtására, amikor a tagállam azon kerethatározat 4. cikkének (6) bekezdése szerinti esetekben vállalja a büntetés végrehajtását, vagy azon kerethatározat 5. cikkének (3) bekezdése szerint eljárva azt a feltételt szabta meg, hogy a személyt a büntetés letöltése céljából vissza kell szállítani az érintett tagállamba az elítélt személy büntetlenségének elkerülése céljából.”

11

A 2002/584 kerethatározatot a holland jogba átültető Overleveringswet (a személyek átadásáról szóló törvény) (Stb. 2004, 195. szám; a továbbiakban: OLW) 6. cikkének (1) bekezdése kimondja:

„Valamely holland állampolgár átadása abban az esetben engedélyezhető, ha e kérelem teljesítése a vele szemben indított büntetőeljárás lefolytatásához szükséges, és a végrehajtó igazságügyi hatóság biztosítottnak véli, hogy amennyiben e személyt jogerősen szabadságvesztés‑büntetésre ítélik olyan tények miatt, amelyekre tekintettel az átadás engedélyezhető, e büntetést Hollandiában töltheti le.”

12

E törvény 28. cikkének (2) bekezdése értelmében:

„Ha a rechtbank [bíróság] megállapítja […], hogy az átadás nem engedélyezhető, határozatában el kell utasítania az átadást.”

13

A 2008/909 kerethatározatot a holland jogba átültető Wet wederzijdse erkenning en tenuitvoerlegging vrijheidsbenemende en voorwaardelijke sancties (a szabadságvesztés és feltételes büntetések kölcsönös elismeréséről és végrehajtásáról szóló törvény) (Stb. 2012, 333. szám, a továbbiakban: WETS) 2:2. cikkének (1) bekezdése előírja:

„A miniszter rendelkezik hatáskörrel a valamely kibocsátó tagállam által továbbított bírósági határozat Hollandiában való végrehajtása érdekében történő elismerésére.”

14

E törvény 2:11. cikke értelmében:

„(1)   A miniszter megküldi a bírósági határozatot és a tanúsítványt az ügyészség fellebbviteli bíróság mellett működő ügyészének, kivéve, ha úgy véli, hogy olyan indokok állnak fenn, amelyek miatt az igazságügyi határozat elismerését el kell utasítani.

2.   Az ügyész haladéktalanul átadja a bírósági határozatot a Gerechtshof Arnhem‑Leeuwarden (arnhem‑leeuwardeni [Hollandia] fellebbviteli bíróság) külön tanácsának […].

3.   A Gerechtshof [fellebbviteli bíróság] külön tanácsa dönt:

[…]

(4)   Ha a kiszabott szabadságvesztés‑büntetés időtartama meghaladja az érintett bűncselekményért a holland jog szerint kiszabható büntetés leghosszabb időtartamát, a szabadságvesztés‑büntetés időtartamát e leghosszabb időtartamra kell leszállítani.

(5)   Ha az elítélt személyt az [OLW] 6. cikkének (1) bekezdése szerinti visszaszállításra vonatkozó garancia mellett adják át, a (4) bekezdés nem alkalmazható, meg kell azonban vizsgálni, hogy a kiszabott szabadságvesztés‑büntetés megfelel‑e annak a büntetésnek, amelyet az érintett bűncselekményért Hollandiában szabtak volna ki. Ennek következtében a büntetést adott esetben a kibocsátó tagállam elkövetett bűncselekmény súlyosságára vonatkozó felfogásának figyelembevételével át kell alakítani.

[…]”

15

2017. március 3‑án a Judge of the Crown Court Canterbury (canterburyi koronabíróság bírája) európai elfogatóparancsot bocsátott ki a holland állampolgárságú SF két bűncselekmény – egyrészt négy kilogramm heroin, másrészt pedig tizennégy kilogramm kokain Egyesült Királyságba történő behozatalában való közreműködés – miatti büntetőeljárás lefolytatása céljából történő átadása érdekében.

16

2017. március 30‑án az officier van justitie (ügyész, Hollandia) a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontjában és az OLW 6. cikkének (1) bekezdésében előírt garancia nyújtását kérte a kibocsátó igazságügyi hatóságtól.

17

2017. április 20‑i levelében a Home Office (belügyminisztérium, Egyesült Királyság) (a továbbiakban: belügyminisztérium) az alábbi választ adta:

„[…]

Az Egyesült Királyság vállalja, hogy ha SF‑et szabadságvesztés‑büntetésre ítélik az Egyesült Királyságban, az Extradition Act 2003 (a kiadatásról szóló 2003. évi törvény) 153C. cikkének megfelelően akkor szállítható vissza Hollandiába, mihelyt ez észszerűen lehetségessé válik, miután az elítéléshez vezető eljárás befejeződött az Egyesült Királyságban, és az összes többi eljárás lezárult azon bűncselekménnyel kapcsolatban, amely miatt az átadást kérték.

Az SF‑fel szemben esetlegesen kiszabott büntetésre vonatkozó részletes adatokat a Hollandiába történő visszaszállításkor fogjuk közölni. Úgy véljük, hogy a [2002/584] kerethatározat szerinti átadás nem teszi lehetővé Hollandia számára, hogy megváltoztassa az Egyesült Királyság egy bírósága által esetlegesen kiszabott büntetés időtartamát.”

18

Miután a kiadatásról szóló 2003. évi törvény 153C. cikkének (4) bekezdésében szereplő „összes többi eljárás” kifejezés pontosítására kérték, az Egyesült Királyság belügyminisztere 2018. február 19‑i elektronikus levelében a következő választ adta:

„Tájékoztatom, hogy a »többi eljárás« kifejezés az alábbiakat foglalhatja magában:

19

A kérdést előterjesztő bíróság mindenekelőtt rámutat arra, hogy SF szerint e visszaszállításra vonatkozó garancia nem felel meg a 2002/584 kerethatározatban és a 2008/909 kerethatározatban előírt feltételeknek, következésképpen a rechtbank Amsterdamnak (amszterdami bíróság, Hollandia) meg kell tagadnia az Egyesült Királyság illetékes hatóságának való átadását. E bíróság ezzel összefüggésben arra keres választ, hogy az említett garancia bizonyos szövegrészei összeegyeztethetők‑e a 2002/584 kerethatározattal és a 2008/909 kerethatározattal.

20

Ami egyrészt az Egyesült Királyság belügyminisztériuma 2017. április 20‑i levelének azon bekezdését illeti, amely szerint „[a]z Egyesült Királyság vállalja, hogy ha SF‑et szabadságvesztés‑büntetésre ítélik az Egyesült Királyságban, […] akkor szállítható vissza Hollandiába, mihelyt ez észszerűen lehetségessé válik, miután az elítéléshez vezető eljárás befejeződött az Egyesült Királyságban, és az összes többi eljárás lezárult azon bűncselekménnyel kapcsolatban, amely miatt az átadást kérték”, a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy e bekezdés felveti azt a kérdést, hogy a kibocsátó tagállamnak mikor kell visszaszállítania a végrehajtó tagállamba az átadni kért személyt annak érdekében, hogy ott töltse le a rá kiszabott szabadságvesztés‑büntetést vagy szabadságelvonással járó intézkedést.

21

E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság a 2017. január 25‑ivan Vemde ítéletre (C‑582/15, EU:C:2017:37) hivatkozik annak megállapításához, hogy a végrehajtó tagállamba való visszaszállításra vonatkozó ilyen kötelezettség nem állhat fenn a szabadságvesztés‑büntetést vagy szabadságelvonással járó intézkedést kiszabó határozat jogerőre emelkedését megelőzően.

22

Ugyanakkor e bíróság azt a kérdést veti fel, hogy a büntetőeljárás lefolytatása céljából kibocsátott európai elfogatóparancsot kibocsátó tagállam, mint az ítélet későbbi meghozatalának helye szerinti tagállam, a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontjában előírt garancia keretében azon feltételhez kötheti‑e az érintett személy végrehajtó tagállamba való visszaszállítását, hogy ne csupán a szabadságvesztés‑büntetést vagy szabadságelvonással járó intézkedést kiszabó határozat emelkedjen jogerőre, hanem valamennyi, az átadás iránti kérelem alapjául szolgáló bűncselekményhez kapcsolódó eljárás, mint a vagyonelkobzásra irányuló eljárás is.

23

A kérdést előterjesztő bíróság szerint megállapítható, hogy mind a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontja, mind a 2008/909 kerethatározat által követett, az elítélt személy társadalmi beilleszkedésének elősegítésére irányuló cél megköveteli, hogy az érintett személyt visszaszállítsák a végrehajtó tagállamba, amint a szabadságvesztés‑büntetést vagy szabadságelvonással járó intézkedést kiszabó határozat jogerőssé válik, anélkül hogy megvárnák az azon bűncselekményre vonatkozó egyéb eljárások kimenetelét, amely miatt az európai elfogatóparancsot kibocsátották.

24

E bíróság szerint az is megállapítható, hogy az érintett személy végrehajtó tagállamba való visszaszállítása, amint a szabadságvesztés‑büntetést vagy szabadságelvonással járó intézkedést kiszabó határozat jogerőssé válik, veszélyeztetheti azt a célkitűzést, amely az EUMSZ 67. cikk (1) és (3) bekezdésének megfelelően a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térségen belüli magas szintű védelem biztosítására irányul a bűnözés elleni küzdelem érdekében hozott intézkedések révén. A kérdést előterjesztő bíróság e tekintetben rámutat arra, hogy ha a büntetőeljárás lefolytatása céljából európai elfogatóparancsot kibocsátó tagállamnak – mint az ítéletet később meghozó tagállamnak – az érintett személy távollétében le kellene folytatnia a vagyonelkobzásra irányuló eljárást, akkor e tagállamnak olyan, e távollétből fakadó gyakorlati és bizonyítási problémákkal kellene szembenéznie, amelyek arra kényszeríthetik, hogy lemondjon az ilyen eljárás lefolytatásáról.

25

Másrészt, ami az Egyesült Királyság belügyminisztériuma 2017. április 20‑i levelének azon bekezdését illeti, amely szerint „a [2002/584] kerethatározat szerinti átadás nem teszi lehetővé Hollandia számára, hogy megváltoztassa az Egyesült Királyság egy bírósága által esetlegesen kiszabott büntetés időtartamát”, a kérdést előterjesztő bíróság úgy ítéli meg, hogy e bekezdés felveti azt a kérdést, hogy a végrehajtó tagállam, miután az érintett személyt a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontjában előírt garancia mellett átadta, átalakíthatja‑e a 2008/909 kerethatározat 25. cikke alapján az e személlyel szemben a kibocsátó tagállamban később kiszabott szabadságvesztés‑büntetést vagy szabadságelvonással járó intézkedést azt meghaladóan, mint amit a 2008/909 kerethatározat 8. cikkének (2) bekezdése lehetővé tesz.

26

A kérdést előterjesztő bíróság e tekintetben hozzáteszi, hogy a WETS elfogadását megelőző parlamenti munkálatokból kitűnik, hogy a holland jogalkotó szerint a 2008/909 kerethatározat 25. cikke lehetőséget biztosít a holland állampolgárokkal szemben e kerethatározat végrehajtását megelőzően elfogadott azon politika fenntartására, amelynek értelmében a külföldön kiszabott büntetéseket olyan büntetéssé alakították át, amelyet Hollandiában hasonló bűncselekményért szokásosan alkalmaznak, és e politikát jelenleg az említett törvény 2:11. cikkének (5) bekezdése rögzíti. A cél az átadandó holland állampolgár – akit Hollandiában is el lehetett volna ítélni – és egy Hollandiában elítélt holland állampolgár közötti egyenlő bánásmódot elérése. E bíróság nem biztos abban, hogy a 2008/909 kerethatározat 25. cikke értelmezhető ilyen módon.

27

E körülmények között a rechtbank Amsterdam (amszterdami bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

28

A holland kormány azzal érvel, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatatlan.

29

Egyrészt e kormány úgy véli, hogy az előterjesztett kérdések nincsenek összefüggésben a jogvita tárgyával. Az alapügyben a kérdést előterjesztő bíróságnak értékelnie kell, hogy a kibocsátó igazságügyi hatóság által nyújtott garancia megfelel‑e a 2002/584 kerethatározat 5. cikke 3. pontjának. Márpedig e rendelkezés nem ír elő semmilyen követelményt sem az érintett személy végrehajtó tagállamba való visszaküldésének időpontját, sem pedig a vele szemben a kibocsátó tagállamban kiszabott szabadságvesztés‑büntetésnek vagy szabadságelvonással járó intézkedésnek az említett visszaszállítást követő végrehajtását illetően. Így az említett kérdések tárgya nem tartozik az európai elfogatóparancs végrehajtására irányuló eljárás keretében elvégzendő vizsgálat körébe, a második kérdés pedig a 2008/909 kerethatározat hatálya alá tartozik.

30

A holland kormány másrészt úgy véli, hogy az előterjesztett kérdések hipotetikus jellegűek. E kormány szerint abban az időpontban, amikor a kérdést előterjesztő bíróság határozatot hoz az európai elfogatóparanccsal érintett személy kibocsátó tagállamnak való átadásáról, nem biztos, hogy e személyt el fogják ítélni, és így vissza kell‑e küldeni a végrehajtó tagállamba. Így az említett európai elfogatóparancs alapjául szolgáló bűncselekménnyel kapcsolatos egyéb eljárásoknak, valamint az esetlegesen kiszabott szabadságvesztés‑büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés kiigazításának a relevanciája bizonytalan.

31

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint a Bíróság és a nemzeti bíróságok között az EUMSZ 267. cikk alapján létrehozott együttműködés keretében kizárólag az alapügyben eljáró és a meghozandó bírósági határozatért felelős nemzeti bíróság feladata, hogy az ügy sajátosságaira tekintettel megítélje mind az előzetes döntéshozatalra utaló határozatnak az ítélete meghozatala tekintetében fennálló szükségességét, mind a Bíróság elé terjesztett kérdések relevanciáját. Következésképpen, ha az előterjesztett kérdések az uniós jog értelmezésére vonatkoznak, a Bíróság főszabály szerint köteles határozatot hozni (2018. július 25‑iAY [Elfogatóparancs – Tanú] ítélet, C‑268/17, EU:C:2018:602, 24. pont; 2018. december 10‑iWightman és társai ítélet, C‑621/18, EU:C:2018:999, 26. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

32

A fentiekből következik, hogy a nemzeti bíróság által saját felelősségére meghatározott jogszabályi és ténybeli háttér alapján – amelynek helytállóságát a Bíróság nem vizsgálhatja – az uniós jog értelmezésére vonatkozóan előterjesztett kérdések releváns voltát vélelmezni kell. A nemzeti bíróságok által előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelem Bíróság általi elutasítása csak abban az esetben lehetséges, amennyiben nyilvánvaló, hogy az uniós jog kért értelmezése nem függ össze az alapeljárás tényállásával vagy tárgyával, illetve ha a szóban forgó probléma hipotetikus jellegű, vagy a Bíróság nem rendelkezik azon ténybeli és jogi elemek ismeretével, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a feltett kérdésekre hasznos választ adjon (2018. július 25‑iAY [Elfogatóparancs – Tanú] ítélet, C‑268/17, EU:C:2018:602, 25. pont; 2018. október 24‑iXC és társai ítélet, C‑234/17, EU:C:2018:853, 16. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

33

A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság közölte a Bírósággal az ahhoz szükséges ténybeli és jogi elemeket, hogy a feltett kérdésekre a Bíróság hasznos választ adjon, és kifejtette azokat az okokat, amelyek miatt úgy véli, hogy a feltett kérdésekben említett rendelkezések értelmezése szükséges az előtte folyamatban lévő jogvita eldöntéséhez. Egyébiránt, ahogyan arra a főtanácsnok az indítványának 30. pontjában rámutatott, a Bíróságnak az egyrészt a 2002/584 kerethatározat 5. cikke 3. pontjának, másrészt pedig a 2008/909 kerethatározat 25. cikkének hatályára vonatkozó kérdésekre adott válaszai közvetlen hatással lehetnek az alapügyben szereplő európai elfogatóparancs kérdést előterjesztő bíróság általi elbírálására, ezért nem tekinthető úgy, hogy e kérdések egyáltalán nem kapcsolódnak az alapügy tárgyához. Továbbá, ahogyan arra a főtanácsnok indítványának 31. pontjában rámutatott, noha az eljárás e szakaszában – különös tekintettel az ártatlanság vélelmére – nem lehet tudni, hogy SF‑et bűnösnek fogják‑e találni az ellene felhozott vádakban, azt pedig még kevésbé, hogy adott esetben milyen büntetést fognak kiszabni vele szemben, ez nem változtat azon, hogy e hipotetikus jelleg a büntetőeljárásnak és többek között a 2002/584 irányelv 5. cikkének 3. pontja alapján nyújtott bármely garancia szokásos velejárója. Következésképpen a holland kormány által a büntetőeljárás kimenetelének bizonytalansága alapján a feltett kérdések hipotetikus jellegére alapított érve nem releváns.

34

A fentiekből az következik, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadható.

35

Az előterjesztett kérdések megválaszolásához mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy az uniós jog azon az alapvető előfeltevésen alapul, amely szerint minden tagállam osztozik az összes többi tagállammal az Unió alapjául szolgáló számos közös értékben, és elismeri, hogy azok osztják ezen értékeket vele, amint azt az EUSZ 2. cikk kimondja. Ezen előfeltevés maga után vonja és igazolja a tagállamok közötti kölcsönös bizalom fennállását ezen értékek elismerése, és így az azokat végrehajtó uniós jog tiszteletben tartása tekintetében (2018. július 25‑iMinister for Justice and Equality ítélet [Az igazságszolgáltatási rendszer hiányosságai], C‑216/18 PPU, EU:C:2018:586, 35. pont; 2019. október 15‑iDorobantu ítélet, C‑128/18, EU:C:2019:857, 45. pont).

36

Mind a tagállamok közötti kölcsönös bizalom elve, mind pedig az előbbin alapuló kölcsönös elismerés elve alapvető jelentőséggel bír az uniós jogban, mivel lehetővé teszik egy belső határok nélküli térség létrehozását és fenntartását (lásd ebben az értelemben: 2018. július 25‑iMinister for Justice and Equality ítélet [Az igazságszolgáltatási rendszer hiányosságai], C‑216/18 PPU, EU:C:2018:586, 36. pont; 2019. október 15‑iDorobantu ítélet, C‑128/18, EU:C:2019:857, 46. pont).

37

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a 2002/584 kerethatározatnak az a célja – amint az különösen 1. cikkének az e kerethatározat (5) preambulumbekezdésével együttesen értelmezett (1) és (2) bekezdéséből kitűnik –, hogy a kiadatásról szóló, 1957. december 13‑án Párizsban aláírt európai egyezményen alapuló, többoldalú kiadatási rendszert az igazságügyi hatóságok közötti, az elítéltek vagy gyanúsítottak büntető ítélet végrehajtása vagy büntetőeljárás lefolytatása céljából történő, a kölcsönös elismerés elvén alapuló átadásának rendszerével váltsa fel (2018. július 25‑iMinister for Justice and Equality [Az igazságszolgáltatási rendszer hiányosságai] ítélet, C‑216/18 PPU, EU:C:2018:586, 39. pont; 2018. december 13‑iSut ítélet, C‑514/17, EU:C:2018:1016, 26. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

38

Ezzel összefüggésben a 2002/584 kerethatározat célja az elítéltek vagy a bűncselekmény elkövetésével gyanúsítottak átadása egyszerűsített és hatékonyabb rendszerének bevezetése útján az igazságügyi együttműködés megkönnyítése és meggyorsítása annak érdekében, hogy elősegítse az Unió azon célkitűzésének elérését, hogy a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének azon nagy fokú bizalomra épülő térségévé váljon, amelynek a tagállamok között fenn kell állnia (2018. július 25‑iMinister for Justice and Equality ítélet [Az igazságszolgáltatási rendszer hiányosságai], C‑216/18 PPU, EU:C:2018:586, 40. pont; 2018. december 13‑iSut ítélet, C‑514/17, EU:C:2018:1016, 27. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

39

A 2002/584 kerethatározat által szabályozott területen a kölcsönös elismerés elve, amely a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés „sarokköveként” szolgál, amint az a kerethatározat (6) preambulumbekezdéséből kitűnik, a kerethatározat 1. cikkének (2) bekezdésében fejeződik ki, amely kimondja azon szabályt, amelynek értelmében a tagállamok minden európai elfogatóparancsot a kölcsönös elismerés elve alapján és az említett kerethatározat rendelkezéseinek megfelelően hajtanak végre. A végrehajtó igazságügyi hatóságok tehát főszabály szerint csak a végrehajtás megtagadásának a 2002/584 kerethatározatban taxatíve felsorolt eseteiben tagadhatják meg az ilyen elfogatóparancs végrehajtását. Egyébiránt az európai elfogatóparancs végrehajtását kizárólag az e kerethatározat 5. cikkében korlátozottan előírt feltételek egyikének lehet alárendelni. Következésképpen, míg az európai elfogatóparancs végrehajtása a főszabály, a végrehajtás megtagadása kivételként tekintendő, amelyet szigorúan kell értelmezni (2018. július 25‑iMinister for Justice and Equality ítélet [Az igazságszolgáltatási rendszer hiányosságai] ítélet, C‑216/18 PPU, EU:C:2018:586, 41. pont; 2018. december 13‑iSut ítélet, C‑514/17, EU:C:2018:1016, 28. pont; 2019. október 15‑iDorobantu ítélet, C‑128/18, EU:C:2019:857, 48. pont).

40

A 2002/584 kerethatározat így kifejezetten meghatározza egyrészt az európai elfogatóparancs végrehajtása kötelező (3. cikk), illetve mérlegelhető megtagadásának okait (4. és 4a. cikk), másfelől a kibocsátó tagállam által egyedi esetekben nyújtandó garanciákat (5. cikk). Jóllehet a kölcsönös elismerés elve a 2002/584 kerethatározat rendszerének alapjául szolgál, ezen elismerés nem jelent a kibocsátott elfogatóparancs végrehajtására vonatkozó feltétlen kötelezettséget (lásd ebben az értelemben: 2010. október 21‑iB. ítélet, C‑306/09, EU:C:2010:626, 50. pont; 2018. december 13‑iSut ítélet, C‑514/17, EU:C:2018:1016, 29. és 30. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

41

A 2002/584 kerethatározat ugyanis különleges helyzetekben lehetővé teszi a tagállamok illetékes hatóságai számára, hogy úgy döntsenek, hogy a kibocsátó tagállamban kiszabott büntetést a végrehajtó tagállam területén kell végrehajtani. Különösen ez a helyzet a kerethatározat 4. cikkének 6. pontja és 5. cikkének 3. pontja értelmében (lásd ebben az értelemben: 2010. október 21‑iB. ítélet, C‑306/09, EU:C:2010:626, 51. és 52. pont; 2018. december 13‑iSut ítélet, C‑514/17, EU:C:2018:1016, 30. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Ez utóbbi rendelkezés a kibocsátó tagállam által különleges esetekben, többek között az alapügyben szóban forgó esetben nyújtandó garanciaként azt mondja ki, hogy a végrehajtó tagállamban lakóhellyel rendelkező vagy e tagállam állampolgárságával rendelkező személyt, akivel szemben büntetőeljárás lefolytatása céljából európai elfogatóparancsot bocsátottak ki, vissza kell szállítani e tagállamba a kibocsátó tagállamban rá kiszabott szabadságvesztés‑büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából.

42

A feltett kérdésekre e megfontolások tükrében kell választ adni.

43

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének e kerethatározat 1. cikkének (3) bekezdésével, valamint a 2008/909 kerethatározat 1. cikkének a) pontjával, 3. cikkének (3) és (4) bekezdésével és 25. cikkével összefüggésben értelmezett 3. pontját úgy kell‑e értelmezni, hogy amikor a végrehajtó tagállam az e tagállam állampolgárságával rendelkező vagy e tagállamban lakóhellyel rendelkező azon személy átadását, akivel szemben büntetőeljárás lefolytatása céljából európai elfogatóparancsot bocsátottak ki, azon feltételhez köti, hogy e személyt meghallgatását követően visszaszállítják a végrehajtó tagállamba, hogy ott töltse le a kibocsátó tagállamban rá kiszabott szabadságvesztés‑büntetést vagy szabadságelvonással járó intézkedést, e tagállam az említett visszaszállításra csak azután köteles, ha nem csupán az érintett személy elítélése vált ott jogerőssé, hanem véglegesen lezárul az európai elfogatóparancs alapjául szolgáló bűncselekménnyel kapcsolatos büntetőeljárásba illeszkedő minden más eljárási szakasz is.

44

Meg kell állapítani, hogy a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontja nem határozza meg, hogy mikor kell a kibocsátó tagállamban rá kiszabott szabadságvesztés‑büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés letöltése céljából a végrehajtó tagállamba visszaszállítani az azon európai elfogatóparanccsal érintett személyt, amelynek végrehajtását e rendelkezés értelmében garancia nyújtásához kötötték.

45

E rendelkezés szövege ugyanis e tekintetben annak előírására szorítkozik, hogy az érintett személynek a kibocsátó tagállamban rá kiszabott szabadságvesztés‑büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés letöltése céljából a végrehajtó tagállamba való visszaküldésére azt követően kerül sor, hogy az érintett személyt, aki a végrehajtó tagállam állampolgára vagy lakosa, a kibocsátó tagállamban meghallgatták.

46

Az állandó ítélkezési gyakorlatnak megfelelően tehát a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontját a szövegkörnyezetének és az e kerethatározattal elérni kívánt céloknak a figyelembevételével kell értelmezni.

47

Először is e tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy ahogyan az a jelen ítélet 38. pontjában szerepel, a 2002/584 kerethatározat célja az elítéltek vagy a bűncselekmény elkövetésével gyanúsítottak átadásának új, egyszerűsített és hatékonyabb rendszerének létrehozása. Ugyanis e kerethatározat 1. cikkének (1) bekezdése értelmében az európai elfogatóparancs mechanizmusának az a célja, hogy lehetővé tegye egy keresett személy elfogását és átadását annak érdekében, hogy az említett kerethatározat által követett célra tekintettel az elkövetett bűncselekmény ne maradjon büntetlenül, és e személyt büntetőeljárás alá vonják, vagy e személy letöltse a vele szemben kiszabott szabadságvesztés‑büntetést (2018. december 6‑iIK [Mellékbüntetés végrehajtása] ítélet, C‑551/18 PPU, EU:C:2018:991, 39. pont).

48

Így az uniós jogalkotó a 2002/854 kerethatározat 5. cikkének 3. pontjában ugyancsak rendkívüli jelentőséget tulajdonított azon lehetőségnek, hogy növeljék a végrehajtó tagállam állampolgára vagy lakosa számára a társadalomba való visszailleszkedés esélyét, lehetővé téve számára, hogy e tagállam területén töltse le a kibocsátó tagállamban az európai elfogatóparancs alapján történő átadását követően rá kiszabott szabadságvesztés‑büntetést vagy szabadságelvonással járó intézkedést (lásd ebben az értelemben: 2009. október 6‑iWolzenburg ítélet, C‑123/08, EU:C:2009:616, 62. pont; 2010. október 21‑iB. ítélet, C‑306/09, EU:C:2010:626, 52. pont).

49

Másodszor, figyelembe kell venni a 2008/909 kerethatározat rendelkezéseit, mivel annak 25. cikke előírja, hogy e rendelkezések – amennyiben összeegyeztethetőek a 2002/584 kerethatározat rendelkezéseivel – értelemszerűen alkalmazandók a büntetések végrehajtására, különösen akkor, ha ez utóbbi kerethatározat 5. cikkének 3. pontja keretében eljárva valamely tagállam az európai elfogatóparancs végrehajtásának feltételéül szabja az érintett személy e tagállamba történő visszaszállítását annak érdekében, hogy ott töltse le a kibocsátó tagállamban rá kiszabott szabadságvesztés‑büntetést vagy szabadságelvonással járó intézkedést.

50

E tekintetben a 2008/909 kerethatározat 3. cikkének (1) bekezdéséből kitűnik, hogy e kerethatározat célja azon szabályok megállapítása, amelyek értelmében a tagállamok az elítélt személy társadalmi beilleszkedésének elősegítése érdekében elismernek egy másik tagállam bírósága által hozott ítéletet, és végrehajtják a büntetést.

51

Így az uniós jogalkotó által a 2002/584 kerethatározat és 2008/909 kerethatározat között előírt összhangnak hozzá kell járulnia az elítélt személy társadalomba való visszailleszkedésére irányuló cél eléréséhez. Végezetül, e visszailleszkedés nemcsak az elítélt személy érdeke, hanem általában az Európai Unió érdeke is (lásd ebben az értelemben: 2010. november 23‑iTsakouridis ítélet, C‑145/09, EU:C:2010:708, 50. pont; 2018. április 17‑iB és Vomero ítélet, C‑316/16 és C‑424/16, EU:C:2018:256, 75. pont).

52

Egyébiránt meg kell jegyezni, hogy a 2008/909 kerethatározat 3. cikke (3) bekezdésének első mondata szerint e kerethatározat csak az ugyanezen kerethatározat szerinti ítéletek elismerésére és a büntetések végrehajtására alkalmazandó (2017. január 25‑ivan Vemde ítélet, C‑582/15, EU:C:2017:37, 23. pont). Márpedig a 2008/909 kerethatározat 1. cikkének a) pontja úgy határozza meg az „ítéletet”, mint „a kibocsátó tagállam bíróságának jogerős határozata vagy végzése, amely büntetést szab ki egy természetes személyre”. Az a körülmény, hogy e rendelkezés az érintett ítélet „jogerős” jellegére utal, hangsúlyozza az említett ítélet megtámadhatatlan jellegének tulajdonított különös jelentőséget, a jogorvoslat tárgyát képező határozatok kizárásával (lásd ebben az értelemben: 2017. január 25‑ivan Vemde ítélet, C‑582/15, EU:C:2017:37, 23., 24. és 27. pont).

53

Ebből következik, hogy amennyiben a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontja keretében eljáró végrehajtó igazságügyi hatóság az európai elfogatóparancs végrehajtása tekintetében feltételként előírta, hogy az elfogatóparanccsal érintett személyt, aki a végrehajtó tagállam állampolgára vagy lakosa, szállítsák vissza e tagállamba, hogy ott töltse le a kibocsátó tagállamban rá kiszabott szabadságvesztés‑büntetést vagy szabadságelvonással járó intézkedést, a kibocsátó tagállam általi említett visszaszállításra csak azt követően kerülhet sor, hogy az említett elítélést kimondó határozat a jelen ítélet előző pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében jogerőssé vált.

54

Egyébiránt az érintett személy társadalomba való visszailleszkedésének megkönnyítésére irányuló célkitűzés, amelyet mind e kerethatározat 5. cikkének 3. pontja, mind a 2008/909 kerethatározatnak a 25. cikke alapján alkalmazandó rendelkezései követnek, megköveteli, amennyiben a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontjában előírt garanciát alkalmazzák, hogy az érintett személynek a végrehajtó tagállamba való visszaszállítására a lehető leghamarabb sor kerüljön azt követően, hogy az említett ítélet jogerőssé vált.

55

Ezt az értelmezést megerősíti a 2008/909 kerethatározat 3. cikke (3) bekezdésének második mondata, amelynek értelmében az a tény, hogy a büntetés mellett pénzbüntetés kiszabására és/vagy vagyonelkobzás elrendelésére is sor kerül, amelynek megfizetésére, behajtására vagy végrehajtására még nem került sor, nem akadályozza az ítélet továbbítását az e kerethatározat 1. cikkének c) és d) pontja szerinti kibocsátó tagállam részéről a végrehajtó tagállamnak.

56

Mindazonáltal abban az esetben, ha bebizonyosodik, hogy az európai elfogatóparancs alapjául szolgáló bűncselekménnyel kapcsolatos büntetőeljárásba illeszkedő más eljárási szakaszok miatt, mint amilyen a kiegészítő büntetés vagy intézkedés meghatározása, a kibocsátó tagállamban szükség van annak a személynek a jelenlétére, akivel szemben a kibocsátó tagállamban szabadságvesztés‑büntetést vagy szabadságelvonással járó intézkedést szabtak ki, miközben az e büntetést vagy intézkedést kiszabó ítélet bírósági jogorvoslat tárgyát már nem képezheti, a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontja által követett, az elítélt személy társadalmi beilleszkedésének elősegítésére irányuló célkitűzést egyensúlyba kell hozni mind a büntetőeljárások hatékonyságával, az európai elfogatóparancs kibocsátásának alapját jelentő bűncselekmény teljes és hatékony megtorlásának garantálása érdekében, mind az e személy eljárási jogainak tiszteletben tartásával.

57

Egyébiránt emlékeztetni kell arra, hogy ahogyan az a 2002/584 kerethatározat 1. cikkének (3) bekezdéséből és a 2008/909 kerethatározat 3. cikkének (4) bekezdéséből kitűnik, e kerethatározatok nem módosíthatják az uniós jogrendben biztosított alapvető jogok és alapvető jogelvek tiszteletben tartásának a kötelezettségét.

58

A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatának megfelelően ugyanis az uniós jog másodlagos szabályait az alapvető jogok tiszteletben tartásával kell értelmezni és alkalmazni, és e jogok szerves részét képezi a Charta 47. és 48. cikkében, valamint az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4‑én Rómában aláírt európai egyezmény 6. cikkében kimondott tisztességes eljáráshoz való jogból eredő védelemhez való jog tiszteletben tartása (2017. augusztus 10‑iTupikas ítélet, C‑270/17 PPU, EU:C:2017:628, 60. pont).

59

Így a jelen ítélet 56. pontjában említett egyensúlyba hozatal keretében a kibocsátó igazságügyi hatóság feladata annak értékelése, hogy az érintett személy védelemhez való jogának tiszteletben tartásával vagy a megfelelő igazságszolgáltatással kapcsolatos konkrét indokok elengedhetetlenné teszik‑e ennek a személynek a kibocsátó tagállamban való jelenlétét azt követően, hogy az elmarasztaló határozat jogerőre emelkedett, és mindaddig, amíg véglegesen nem határoznak az európai elfogatóparancs alapjául szolgáló bűncselekménnyel kapcsolatos büntetőeljárásba illeszkedő minden más eljárási szakaszban is.

60

Ezzel szemben a kibocsátó tagállam igazságügyi hatósága a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének az elítélt személy társadalomba való visszailleszkedésének elősegítésére irányuló célkitűzésre tekintettel értelmezett 3. pontjában előírt garancia keretében nem halaszthatja el rendszeresen és automatikusan az érintett személy végrehajtó tagállamba való visszaszállítását arra az időpontra, amikor az európai elfogatóparancs alapjául szolgáló bűncselekménnyel kapcsolatos büntetőeljárásba illeszkedő további eljárási szakaszok véglegesen lezárulnak.

61

Ebben az összefüggésben a kibocsátó igazságügyi hatóságnak az általa elvégzendő egyensúlyba hozatal céljából figyelembe kell vennie az uniós jog alapján büntetőügyekben fennálló együttműködési és kölcsönös jogsegélyre irányuló mechanizmusok alkalmazásának lehetőségét (lásd analógia útján: 2016. szeptember 6‑i Petruhhin ítélet, C‑182/15, EU:2016:630, 47. pont). E tekintetben rá kell mutatni többek között, hogy – ahogyan az a 2008/909 kerethatározat 3. cikke (3) bekezdésének harmadik mondatából kitűnik – a pénzbüntetések és vagyonelkobzást elrendelő határozatok más tagállamban történő elismerésére és végrehajtására különösen a 2005/214 kerethatározatnak és a 2006/783 kerethatározatnak megfelelően kerül sor. Ezenkívül a büntetőügyekben kibocsátott európai nyomozási határozatról szóló, 2014. április 3‑i 2014/41/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2014. L 130., 1. o.), amelynek célja a kölcsönös bizalom és elismerés elve alapján a tagállamok közötti igazságügyi együttműködés megkönnyítése és meggyorsítása (2019. október 24‑iGavanozov ítélet, C‑324/17, EU:C:2019:892, 35. pont), a 24. cikkében előírja európai nyomozási határozat meghozatalát annak érdekében, hogy a gyanúsítottat vagy vádlottat videokonferencia vagy egyéb audiovizuális közvetítőeszköz segítségével hallgassák ki, amely kihallgatás gyakorlati részleteiről a kibocsátó hatóság és a végrehajtó hatóság közösen megállapodik.

62

A fenti megfontolásokra tekintettel az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének az e kerethatározat 1. cikkének (3) bekezdésével, valamint a 2008/909 kerethatározat 1. cikkének a) pontjával, 3. cikkének (3) és (4) bekezdésével és 25. cikkével összefüggésben értelmezett 3. pontját úgy kell értelmezni, hogy amikor a végrehajtó tagállam az e tagállam állampolgárságával rendelkező vagy e tagállamban lakóhellyel rendelkező azon személy átadását, akivel szemben büntetőeljárás lefolytatása céljából európai elfogatóparancsot bocsátottak ki, azon feltételhez köti, hogy e személyt meghallgatását követően visszaszállítják a végrehajtó tagállamba, hogy ott töltse le a kibocsátó tagállamban rá kiszabott szabadságvesztés‑büntetést vagy szabadságelvonással járó intézkedést, e tagállam azonnal köteles e visszaszállításra, amint az elmarasztaló határozat jogerőssé vált, kivéve, ha az érintett személy védelemhez való jogának tiszteletben tartásával vagy a megfelelő igazságszolgáltatással kapcsolatos konkrét indokok elengedhetetlenné teszik e személynek az említett államban való jelenlétét mindaddig, amíg véglegesen nem határoznak az európai elfogatóparancs alapjául szolgáló bűncselekménnyel kapcsolatos büntetőeljárásba illeszkedő minden más eljárási szakaszban is.

63

Második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2008/909 kerethatározat 25. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy amennyiben a büntetőeljárás lefolytatása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtása a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontjában előírt feltételtől függ, a végrehajtó tagállam a kibocsátó tagállamban az érintett személlyel szemben kiszabott szabadságvesztés‑büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából a 2008/909 kerethatározat 8. cikkének (2) bekezdésétől eltérve kiigazíthatja‑e ezen büntetés időtartamát annak érdekében, hogy az megfeleljen azon büntetésnek, amelyet az érintett jogsértés miatt a végrehajtó tagállamban kiszabtak volna.

64

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a 2008/909 kerethatározat 8. cikkének (2) bekezdése lehetővé teszi a végrehajtó tagállam illetékes hatósága számára, hogy kiigazítsa a kibocsátó tagállamban kiszabott büntetést, ha annak időtartama nem egyeztethető össze a végrehajtó tagállam jogával. Mindazonáltal e hatóság csak akkor dönthet úgy, hogy kiigazítja az ilyen büntetést, ha az meghaladja a nemzeti joga által az azonos jellegű bűncselekményekre előírt maximális büntetést, mivel az átalakított büntetés időtartama nem lehet rövidebb, mint a végrehajtó tagállam joga által az azonos jellegű bűncselekményekre előírt maximális büntetésé. Ebben az összefüggésben a 2008/909 kerethatározat 8. cikkének (4) bekezdése pontosítja, hogy a kiigazított büntetés nem súlyosíthatja a kibocsátó tagállamban kiszabott büntetést, különösen annak időtartamát illetően.

65

A 2008/909 kerethatározat 8. cikke tehát szigorú feltételeket szab a kibocsátó államban kiszabott büntetésnek a végrehajtó tagállam illetékes hatósága által történő átalakításához, amely feltételek így az említett hatóságot terhelő azon alapvető kötelezettség alóli egyetlen kivételt képezik, amelynek értelmében a részére továbbított ítéletet el kell ismernie, és végre kell hajtania azon büntetést, amelynek időtartama és jellege megfelel a kibocsátó államban hozott ítéletben meghatározottaknak (lásd ebben az értelemben: 2016. november 8‑iOgnyanov ítélet, C‑554/14, EU:C:2016:835, 36. pont).

66

Ebből következik, hogy a holland kormány által előadott azon értelmezés, amely szerint a 2008/909 kerethatározat 25. cikke lehetővé teszi a kibocsátó tagállamnak a visszaszállítási garancia mellett átadott személy esetében a büntetésnek a végrehajtó tagállam által az említett kerethatározat 8. cikkében előírt eseteken kívül történő kiigazítását, nem fogadható el, mivel ez megfosztaná a hatékony érvényesüléstől e rendelkezést, és különösen az ítélet elismerésének és a büntetés végrehajtásának az e rendelkezés (1) bekezdésében előírt elvét.

67

Következésképpen a végrehajtó tagállam nem tagadhatja meg az érintett személy átadását pusztán azon tény miatt, hogy a kibocsátó tagállam a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontja alapján nyújtott garancia keretében fenntartást fogalmaz meg azzal kapcsolatban, hogy e tagállamok közül az első kiigazíthatja‑e a második tagállamban esetlegesen hozott ítéletet a 2008/909 kerethatározat 8. cikkében szereplő eseteken túlmenően.

68

Ilyen körülmények között a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2008/909 kerethatározat 25. cikkét úgy kell értelmezni, hogy amennyiben a büntetőeljárás lefolytatása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtása a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontjában előírt feltételtől függ, a végrehajtó tagállam a kibocsátó tagállamban az érintett személlyel szemben kiszabott szabadságvesztés‑büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából e büntetés időtartamát kizárólag a 2008/909 kerethatározat 8. cikkének (2) bekezdésében előírt szigorú feltételek között igazíthatja ki.

69

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (negyedik tanács) a következőképpen határozott: