–

M. A., S. A. és A. Z. képviseletében M. de Blacam SC és M. G. O’Halloran BL,

–

[A 2019. március 14‑i végzéssel kijavítva] Írország képviseletében M. Browne, G. Hodge és A. Joyce, meghatalmazotti minőségben, segítőik: S. J. Hillery BL és M. D. Conlan Smyth SC,

–

a német kormány képviseletében T. Henze és R. Kanitz, meghatalmazotti minőségben,

–

a holland kormány képviseletében J. Hoogveld és M. Bulterman, meghatalmazotti minőségben,

–

az Egyesült Királyság kormánya képviseletében C. Brodie, S. Brandon és D. Blundell, meghatalmazotti minőségben, segítőjük: J. Holmes QC,

–

az Európai Bizottság képviseletében M. Wilderspin és M. Condou‑Durande, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az egy harmadik országbeli állampolgár vagy egy hontalan személy által a tagállamok egyikében benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam meghatározására vonatkozó feltételek és eljárási szabályok megállapításáról szóló, 2013. június 26‑i 604/2013/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2013. L 180., 31. o.; a továbbiakban: „Dublin III” rendelet) 6. és 17. cikkének, 20. cikke (3) bekezdésének, valamint 27. cikke (1) bekezdésének értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelem előterjesztésére az egyrészt M. A., S. A. és A. Z., másrészt az International Protection Appeals Tribunal (nemzetközi védelemmel kapcsolatos ügyek fellebbviteli bírósága, Írország), a Minister for Justice and Equality (igazságügyi és esélyegyenlőségi miniszter, Írország), az Attorney General (Írország) és Ireland (az ír állam, Írország) közötti, a velük szemben a „Dublin III” rendelet keretében hozott, átadásra vonatkozó határozattal kapcsolatos jogvita tárgyában került sor.

3

A menekültek helyzetére vonatkozó, Genfben, 1951. július 28‑án aláírt egyezmény (az Egyesült Nemzetek Szerződéseinek Tára (1954.), 189. kötet, 150. o. 2545. sz.; a továbbiakban: Genfi Egyezmény) 1954. április 22‑én lépett hatályba. Ezen egyezményt kiegészítette a menekültek helyzetére vonatkozó, 1967. január 31‑i New York‑i jegyzőkönyv (kihirdette: az 1989. évi 15. tvr.; a továbbiakban: 1967. évi jegyzőkönyv), amely 1967. október 4‑én lépett hatályba.

4

Valamennyi tagállam részes fél a Genfi Egyezményben és az 1967. évi jegyzőkönyvben, csakúgy mint az Izlandi Köztársaság, a Liechtensteini Hercegség, a Norvég Királyság és a Svájci Államszövetség. Az Európai Unió sem a Genfi Egyezményben, sem az 1967. évi jegyzőkönyvben nem részes fél, de az EUMSZ 78. cikk és az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) 18. cikke úgy rendelkezik, hogy a menedékjogot különösen ezen egyezménnyel és jegyzőkönyvvel összhangban kell biztosítani.

5

Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4‑én kelt európai egyezmény (a továbbiakban: EJEE) az Európa Tanács keretében kötött, többoldalú nemzetközi egyezmény, amely 1953. szeptember 3‑án lépett hatályba. Az Európa Tanács összes tagja, így az Unió összes tagállama tagja ezen egyezmény Magas Szerződő Fele.

6

Az EJEE 3. cikke kimondja, hogy „[s]enkit sem lehet kínzásnak vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.”

7

A Charta 4. cikke a következőképpen rendelkezik:

„Senkit sem lehet kínzásnak, embertelen vagy megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.”

8

A Charta 47. cikkének első bekezdése értelmében:

„Mindenkinek, akinek az Unió joga által biztosított jogait és szabadságait megsértették, az e cikkben megállapított feltételek mellett joga van a bíróság előtti hatékony jogorvoslathoz.”

9

A Charta 52. cikkének (3) bekezdése a következőket írja elő:

„Amennyiben e Charta olyan jogokat tartalmaz, amelyek megfelelnek az [EJEE]‑ben biztosított jogoknak, akkor e jogok tartalmát és terjedelmét azonosnak kell tekinteni azokéval, amelyek az említett egyezményben szerepelnek. Ez a rendelkezés nem akadályozza meg azt, hogy az Unió joga kiterjedtebb védelmet nyújtson.”

10

Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy az 1997. október 2‑i Amszterdami Szerződés bevezette az EK‑Szerződésbe a 63. cikket, amely az Európai Tanács által az 1999. október 15–16‑i tamperei (Finnország) rendkívüli ülésen ajánlott, egy közös európai menekültügyi rendszer létrehozására vonatkozó intézkedések elfogadására irányuló hatáskört biztosított az Európai Közösség számára. E rendelkezés elfogadása lehetővé tette a tagállamok között – a Dán Királyság kivételével – az Európai Közösségek valamelyik tagállamában benyújtott menedékjog iránt kérelmek megvizsgálásáért felelős állam meghatározásáról szóló, 1990. június 15‑én Dublinban aláírt egyezménynek (HL 1997. C 254., 1. o.) az egy harmadik ország állampolgára által a tagállamok egyikében benyújtott menedékjog iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam meghatározására vonatkozó feltételek és eljárási szabályok megállapításáról szóló, 2003. február 18‑i, 2003. március 17‑én hatályba lépett 343/2003/EK tanácsi rendelettel (HL 2003. L 50., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 109. o.) való felváltására. Az EUMSZ 78. cikk (2) bekezdésének e) pontja alapján elfogadott és 2013. július 19‑én hatályba lépett „Dublin III” rendelet a 343/2003 rendelet helyébe lépett.

11

A „Dublin III” rendelet (1)–(5) preambulumbekezdése a következőképpen fogalmaz:

12

E rendelet (13)–(17) preambulumbekezdése szerint:

13

Az említett rendelet (19), (32), (39) és (41) preambulumbekezdése kimondja:

[…]

[…]

[…]

14

Ugyanezen rendelet 1. cikke kimondja:

E rendelet megállapítja egy harmadik országbeli állampolgár […] által a tagállamok egyikében benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam […] meghatározására vonatkozó feltételeket és eljárási szabályokat.”

15

A „Dublin III” rendelet 3. cikke így rendelkezik:

„(1)   A tagállamok megvizsgálják azon harmadik országbeli állampolgárnak vagy azon hontalan személynek a nemzetközi védelem iránti kérelmét, aki egy tagállam területén nyújtja be azt, ideértve annak határát és a tranzitzónákat. A kérelmet az a tagállam köteles megvizsgálni, amely a III. fejezetben előírt feltételek szerint felelős.

(2)   Amennyiben az e rendeletben felsorolt feltételek alapján egyetlen tagállam sem jelölhető ki felelősként, a nemzetközi védelem iránti kérelem elbírálásáért [helyesen: megvizsgálásáért] azon tagállam felelős, amelynél először nyújtották be azt.

Amennyiben egy kérelmezőt lehetetlen az elsődlegesen felelősnek kijelölt tagállamnak átadni, mivel megalapozott okokból feltételezhető, hogy az adott tagállamban a menekültügyi eljárásnak és a kérelmezőkre vonatkozó befogadási feltételeknek szisztematikus [helyesen: rendszerszintű] hiányosságai vannak, aminek eredményeként a [Charta] 4. cikke értelmében vett embertelen vagy megalázó bánásmód kockázata áll fenn, a felelős tagállam meghatározására vonatkozó eljárást lefolytató tagállam tovább vizsgálja a III. fejezetben meghatározott feltételeket annak megállapítása érdekében, hogy egy másik tagállam kijelölhető‑e felelős tagállamnak.

Amennyiben az átadás e bekezdés értelmében nem lehetséges egyetlen, a III. fejezetben meghatározott feltételek alapján kijelölt tagállamnak sem, illetve annak az első tagállamnak sem, amelyben a kérelem benyújtásra került, a felelős tagállam meghatározására vonatkozó eljárást lefolytató tagállam lesz a felelős tagállam.

(3)   Minden tagállam fenntartja a jogot, hogy – a 2013/32/EU irányelvben megállapított szabályokra és biztosítékokra figyelemmel – biztonságos harmadik országba küldje a kérelmezőt.”

16

E rendelet „A kiskorúak részére biztosított garanciák” címet viselő 6. cikke a következőket írja elő:

„(1)   Az e rendeletben előírt valamennyi eljárás során a tagállamoknak mindenekelőtt a gyermek mindenek felett álló érdekét kell szem előtt tartaniuk.

[…]

(3)   A gyermek mindenek felett álló érdekének vizsgálata során a tagállamok szorosan együttműködnek egymással, és különösen az alábbi tényezőkre fordítanak kellő figyelmet:

[…]

(4)   A 8. cikk alkalmazásában az a tagállam, amelyben a kísérő nélküli kiskorú benyújtotta a nemzetközi védelem iránti kérelmet, a lehető legrövidebb időn belül megteszi a megfelelő intézkedéseket a kísérő nélküli kiskorú családtagjai, testvérei vagy hozzátartozói kilétének megállapítása érdekében a tagállamok területén, védve egyúttal a gyermek mindenek felett álló érdekét.

[…]”

17

Az említett rendelet III. fejezetében szereplő 7. cikkének (1) és (2) bekezdése kimondja:

„(1)   A felelős tagállam meghatározásának feltételeit az e fejezetben megállapított sorrendben kell alkalmazni.

(2)   Az e fejezetben megállapított feltételek szerinti felelős tagállam meghatározása során azt a helyzetet kell alapul venni, ami a kérelmező nemzetközi védelem iránti kérelmének valamely tagállamhoz történő első benyújtásakor fennállt.”

18

Ugyanezen rendelet 8. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Amennyiben a kérelmező kísérő nélküli kiskorú, a felelős tagállam az, ahol a kísérő nélküli kiskorú családtagja vagy testvére jogszerűen tartózkodik, feltéve hogy ez szolgálja leginkább a kiskorú mindenek felett álló érdekeit. Amennyiben a kérelmező házas kiskorú, akinek házastársa nem tartózkodik jogszerűen a tagállamok területén, a felelős tagállam az, amelyben a kiskorúért az adott tagállam jogszabályai vagy nemzeti gyakorlata szerint felelős édesanya, édesapa, más felnőtt vagy a kiskorú testvére jogszerűen tartózkodik.”

19

A „Dublin III” rendelet „Családi eljárás” címet viselő 11. cikke így rendelkezik:

„Amennyiben több családtag és/vagy kiskorú, nem házas testvér nyújt be nemzetközi védelem iránti kérelmet ugyanabban a tagállamban egyidejűleg vagy egymáshoz elég közeli időpontokban ahhoz, hogy a felelős tagállam meghatározására vonatkozó eljárást együtt folytassák le, és amennyiben az e rendeletben megállapított feltételek alkalmazása különválasztásukhoz vezetne, a felelős tagállamot a következő rendelkezések alapján határozzák meg:

20

E rendelet „Mérlegelési záradékok” címet viselő 17. cikke a következőképpen fogalmaz:

„(1)   A 3. cikk (1) bekezdésétől eltérve minden tagállam határozhat úgy, hogy megvizsgálja a valamely harmadik országbeli állampolgár vagy egy hontalan személy által hozzá benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelmet akkor is, ha annak megvizsgálásáért az e rendeletben megállapított feltételek szerint nem felelős.

Az a tagállam, amely e bekezdés alapján úgy határozott, hogy megvizsgál egy nemzetközi védelem iránti kérelmet, felelős tagállammá válik, vállalva a felelősséggel együtt járó kötelezettségeket. […]”

21

Az említett rendelet 20. cikkének (3) bekezdése szerint:

„E rendelet alkalmazásában annak a kiskorúnak a helyzete, aki a kérelmezőt kíséri és megfelel a családtag meghatározásának, nem választható külön a családtagja helyzetétől, és a családtag nemzetközi védelem iránti kérelmének megvizsgálásáért felelős tagállam illetékességébe tartozik még akkor is, ha a kiskorú maga nem kérelmező, amennyiben ez szolgálja leginkább a kiskorú mindenek felett álló érdekét. Ugyanez az elbánás alkalmazandó a gyermekekre, akik a kérelmezőnek a tagállamok területére érkezése után születettek, anélkül hogy átvételükkel kapcsolatban új eljárást kellene kezdeményezni.”

22

Ugyanezen rendelet 27. cikkének (1) bekezdése előírja:

A kérelmezőnek vagy a 18. cikk (1) bekezdésének c) vagy d) pontjában említett más személynek joga van az átadásra vonatkozó határozatok elleni hatékony jogorvoslathoz, amelyet bírósághoz vagy törvényszékhez tény‑ vagy jogkérdésben [helyesen: amelyet bírósághoz tény‑ vagy jogkérdésben] benyújtott fellebbezés vagy felülvizsgálati kérelem formájában gyakorolhat.”

23

A „Dublin III” rendelet 29. cikkének (1) és (2) bekezdése a következőképpen fogalmaz:

„(1)   A kérelmezőnek […] a megkereső tagállam részéről a felelős tagállamnak történő átadása a megkereső tagállam nemzeti joga szerint történik az érintett tagállamok egymás közötti konzultációját követően, a lehető leghamarabb kivitelezhető időpontban, de legkésőbb hat [hónapon belül].

[…]

(2)   Amennyiben az átadásra nem kerül sor a hat hónapos határidőn belül, a felelős tagállam mentesül az érintett személy átvételére vagy visszavételére vonatkozó kötelezettség alól, és a felelősség a megkereső tagállamra hárul. […]”

24

E rendelet 35. cikkének (1) bekezdése értelmében:

„Minden tagállam haladéktalanul értesíti a Bizottságot az e rendeletből és annak bármely módosításából eredő kötelezettségek teljesítéséért felelős konkrét hatóságaikról. A tagállamok biztosítják, hogy az említett hatóságok rendelkezzenek a feladataik ellátásához és különösen az ahhoz szükséges forrásokkal, hogy az előírt határidőn belül válaszoljanak az információ iránti megkeresésekre, valamint a kérelmezők átvétele vagy visszavétele iránti megkeresésekre.”

25

Az alkalmazandó nemzeti szabályozás a European Union (Dublin System) Regulations 2014 [az Európai Unióra (dublini rendszer) vonatkozó 2014. évi rendelet (SI 525/2014. sz., a továbbiakban: nemzeti rendelet)]. E rendelet jelen ügyben releváns rendelkezései az alábbiak:

26

A nemzeti szabályozás 2. cikkének (2) bekezdése kimondja, hogy az olyan szónak vagy kifejezésnek, amely egyaránt szerepel e rendeletben és a [„Dublin III” rendeletben], azonos jelentéssel kell bírnia, mint amely jelentést az uniós rendeletben hordoz.

27

Az „átadásra vonatkozó határozat” fogalmát az említett nemzeti rendelet 2. cikkének (1) bekezdése úgy határozza meg, mint a Refugee Applications Commissioner (menedékkérelmek elbírálásáért felelős biztos, Írország; a továbbiakban: menekültügyi biztos) által a „Dublin III” rendelettel összhangban hozott, a kérelmező átadására vonatkozó határozat, amelyben az érintett állam – a jelen ügyben Írország – a megkereső tagállam, a megkeresett tagállam pedig hozzájárult a szóban forgó kérelmező átvételéhez vagy visszavételéhez.

28

A nemzeti rendelet 3. cikkének (1) bekezdése szerint a menekültügyi biztos látja el a felelős tagállam meghatározására vonatkozó eljárást lefolytató tagállam, a megkereső és a megkeresett tagállam feladatait. E cikk (2) bekezdése kimondja, hogy az igazságügyi és esélyegyenlőségi miniszter látja el az átadó tagállam feladatait.

29

A nemzeti rendelet 3. cikkének (3) bekezdése szerint a menekültügyi biztos látja el a „Dublin III” rendelet 6. cikkében előírt valamennyi feladatot, utóbbi rendelkezés pedig a gyermek mindenek felett álló érdekére hivatkozik „az e rendeletben előírt valamennyi eljárás során”.

30

A nemzeti rendelet 6. cikkének (1) bekezdése értelmében a kérelmezőnek joga van az átadásra vonatkozó határozatok elleni fellebbezéshez.

31

A nemzeti rendelet 6. cikkének (9) bekezdése kimondja, hogy a fellebbviteli bíróság az átadásra vonatkozó határozatot hatályában fenntartó vagy hatályon kívül helyező döntést hoz.

32

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a harmadik országbeli állampolgár S. A. 2010‑ben diákvízummal érkezett az Egyesült Királyságba, és 2011‑ben hozzátartozói vízum birtokában követte őt a szintén harmadik országbeli állampolgár M. A. Gyermekük, A. Z. 2014 februárjában született az Egyesült Királyságban. A szülők évről évre megújították a vízumukat, mígnem azon oktatási intézmény, ahol S. A. tanulmányait folytatta, megszűnt, a megszűnés pedig maga után vonta vízumaik visszavonását.

33

S. A. és M. A. ekkor Írországba utazott, ahol 2016. január 12‑én menedékjog iránti kérelmet nyújtottak be. A gyermekre vonatkozó kérelmet az anya kérelme tartalmazta.

34

2016. április 7‑én a menekültügyi biztos megkereséssel fordult Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királyságához, amelyben a „Dublin III” rendelet alapján a menedékjog iránti e kérelmek átvételére kérte.

35

2016. május 1‑jén az Egyesült Királyság jóváhagyta az említett átvételt.

36

S. A. et M. A. a menekültügyi biztos előtt M. A. egészségi problémáira hivatkozott, valamint arra a körülményre, hogy a gyermeket egészségügyi problémájával összefüggésben a Health Service Executive (egészségügyi szolgáltatók hivatala, Írország) vizsgálta.

37

A menekültügyi biztos az Egyesült Királyságnak történő átadást javasolta, megállapítva az S. A. és M.A tekintetében kedvezőtlen határozatában, hogy nincs helye a „Dublin III” rendelet 17. cikkének alkalmazásának.

38

S. A. és M. A. az International Protection Appeals Tribunal (nemzetközi védelemmel kapcsolatos ügyek fellebbviteli bírósága) előtt megtámadta az átadásra vonatkozó határozatot, főként e 17. cikkre és az Egyesült Királyság Európai Unióból való kilépésére vonatkozó jogalapokra hivatkozva.

39

E bíróság az átadásra vonatkozó határozatokat 2017. január 10‑én hatályukban fenntartotta, és megállapította, hogy nem rendelkezik hatáskörrel a 17. cikk szerinti mérlegelési jogkör gyakorlására. Továbbá elutasította az Egyesült Királyság Európai Unióból való kilépésével kapcsolatos érveket is, arra hivatkozással, hogy az elbírálás idején fennálló helyzet alapján kellett elbírálnia e határozat jogszerűségét.

40

S. A. és M. A. ekkor a High Courthoz (felsőbíróság, Írország) fordult.

41

E bíróság álláspontja az, hogy főszabály szerint az elé tárt jogvita elbírálásához előzetesen meg kell határozni, hogy milyen hatással járhat az Egyesült Királyság Európai Unióból való kilépése a Dublini rendszerre nézve.

42

Továbbá jelezte, hogy a nemzeti rendelet által használt kifejezéseket, melyek a „Dublin III” rendeletben szereplő kifejezéseket veszik át, ugyanúgy kell értelmezni, mint ez utóbbiakat. Ebből e bíróság arra következtet, hogy az általa elbírálandó jogvita megoldásához ez utóbbiak értelmezése szükséges.

43

E körülmények között a High Court (felsőbíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

44

A kérdést előterjesztő bíróság azt kérte, hogy az ügyet az Európai Unió Bírósága alapokmányának 23a. cikkében előírt sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárásban bírálják el. Másodlagosan e bíróság azt kérte, hogy az ügy elbírálására a Bíróság eljárási szabályzata 105. cikkének (1) bekezdésével összhangban gyorsított eljárásban kerüljön sor.

45

Elsősorban, ami a sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárás iránti kérelmet illeti, 2017. december 4‑én a Bíróság az előadó bíró javaslatára úgy határozott, hogy nem ad helyt ezen kérelemnek.

46

Másodsorban a jelen ügynek a Bíróság eljárási szabályzata 105. cikkének (1) bekezdésében előírt gyorsított eljárásban való elbírálását illetően a Bíróság elnöke 2017. december 20‑iM. A. és társai végzésében C‑661/17, nem tették közzé, EU:C:2017:1024) annak elutasításáról határozott.

47

Írország azt állítja, hogy mivel az Egyesült Királyság Európai Unióból való esetleges kilépésének jogi következményei egyelőre nem ismertek, az ilyen következményekkel kapcsolatos kérdéseket hipotetikusnak kell tekinteni. Következésképpen a Bíróság által jelenleg meghozható bármely, az e tagállam Európai Unióból való kilépése után előálló helyzetre vonatkozó határozat hipotetikus jellegű volna. Márpedig az állandó ítélkezési gyakorlat szerint (2014. február 27‑iPohotovosť ítélet, C‑470/12, EU:C:2014:101, 27. és 29. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), a Bíróság nem ad választ hipotetikus vagy tanácsadásra irányuló kérdésekre.

48

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EUMSZ 267. cikkel bevezetett eljárás a Bíróság és a nemzeti bíróságok közötti együttműködés eszköze, amelynek révén az előbbi az utóbbiak által eldöntendő jogviták megoldásához szükséges támpontokat nyújt az uniós jog értelmezése terén (2016. december 8‑iEurosaneamientos és társai ítélet, C‑532/15 és C‑538/15, EU:C:2016:932, 26. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

49

Ezen együttműködés keretében kizárólag a jogvitában eljáró, a meghozandó bírósági határozatért felelősséget viselő nemzeti bíróság feladata a jogvita jellegzetességeire tekintettel mind az előzetes döntéshozatal ítélethozatalhoz való szükségességének, mind pedig az általa a Bíróság elé terjesztendő kérdések jelentőségének megítélése. Következésképpen, ha a feltett kérdések az uniós jog értelmezésére vonatkoznak, a Bíróság főszabály szerint köteles határozatot hozni (2016. december 8‑iEurosaneamientos és társai ítélet, C‑532/15 és C‑538/15, EU:C:2016:932, 27. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

50

Ebből következik, hogy a nemzeti bíróság által saját felelősségére meghatározott jogszabályi és ténybeli háttér alapján – amelynek helytállóságát a Bíróság nem vizsgálhatja – az uniós jog értelmezésére vonatkozóan előterjesztett kérdések releváns voltát vélelmezni kell. A nemzeti bíróságok által előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelem Bíróság általi elutasítása csak abban az esetben lehetséges, amennyiben nyilvánvaló, hogy az uniós jog értelmezése, amelyet a nemzeti bíróság kért, nem függ össze az alapeljárás tényállásával vagy tárgyával, illetve ha a szóban forgó probléma hipotetikus jellegű, vagy a Bíróság nem rendelkezik azon ténybeli és jogi elemek ismeretével, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a feltett kérdéseket hatékonyan megválaszolja (2016. december 8‑iEurosaneamientos és társai ítélet, C‑532/15 és C‑538/15, EU:C:2016:932, 28. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

51

A jelen ügyben rá kell mutatni, hogy a kérdést előterjesztő bíróság részletesen kifejtette azon okokat, amelyek alapján úgy véli, hogy az elé tárt jogvita eldöntéséhez szükséges elemezni azon következményeket, amelyekkel az Egyesült Királyság Unióból való kilépése a „Dublin III” rendelet keretében járhat.

52

Ilyen körülmények között a kérdést előterjesztő bíróság által kért értelmezés nem tűnik irrelevánsnak az elé tárt jogvita megoldása szempontjából. Következésképpen választ kell adni a High Court (felsőbíróság, Írország) által feltett kérdésekre.

53

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy a „Dublin III” rendelet 17. cikkének (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy azon körülmény, hogy az e rendelet értelmében „felelősként” meghatározott tagállam az EUSZ 50. cikknek megfelelően bejelentette az Unióból való kilépésre irányuló szándékát, arra kötelezi az e meghatározást végző tagállamot, hogy az e 17. cikk (1) bekezdésében előírt mérlegelési záradék alkalmazásával maga vizsgálja meg a szóban forgó védelem iránti kérelmet.

54

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az Unióból való kilépés tagállam általi, az EUSZ 50. cikk alapján történő bejelentése nem jár azzal a hatással, hogy felfüggeszti az uniós jog alkalmazását e tagállamban, következésképpen az uniós jog teljes mértékben hatályban marad e tagállamban az Unióból való tényleges kilépése időpontjáig (2018. szeptember 19‑iRO ítélet, C‑327/18 PPU, EU:C:2018:733, 45. pont).

55

Ahogyan az a jelen ítélet 10. pontjában megállapításra került, a „Dublin III” rendelet a 343/2003 rendelet helyébe lépett. Az előbbi rendelet 17. cikkének (1) bekezdésében előírt mérlegelési záradékkal kapcsolatban a Bíróság már pontosította, hogy e rendelkezés szövege lényegében megegyezik a korábban a 343/2003 rendelet 3. cikkének (2) bekezdésében szereplő szuverenitási záradék szövegével, így ez utóbbi rendelkezés értelmezése átültethető a „Dublin III” rendelet 17. cikkének (1) bekezdésére (2017. február 16‑iC. K. és társai ítélet, C‑578/16 PPU, EU:C:2017:127, 53. pont).

56

A „Dublin III” rendelet 3. cikke (1) bekezdésének értelmében a nemzetközi védelem iránti kérelmet egyetlen tagállam vizsgálja meg, mégpedig az, amely az e rendelet III. fejezetében előírt feltételek szerint felelős.

57

E 3. cikk (1) bekezdésétől eltérve az említett rendelet 17. cikkének (1) bekezdése értelmében minden tagállam határozhat úgy, hogy megvizsgálja a valamely harmadik országbeli állampolgár vagy egy hontalan személy által hozzá benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelmet akkor is, ha annak megvizsgálásáért e feltételek szerint nem felelős.

58

A „Dublin III” rendelet 17. cikke (1) bekezdésének szövegéből világosan kitűnik, hogy e rendelkezés fakultatív annyiban, amennyiben mérlegelést enged minden tagállamnak azon döntés tekintetében, hogy megvizsgálja a hozzá benyújtott, nemzetközi védelem iránti kérelmet még akkor is, ha e vizsgálatra az e rendeletben a felelős tagállam meghatározására előírt szempontok alapján nem köteles. E lehetőség választása egyébként semmiféle feltételhez nincs kötve (lásd ebben az értelemben: 2013. május 30‑iHalaf ítélet, C‑528/11, EU:C:2013:342, 36. pont). Az említett lehetőség annak a lehetővé tételét célozza, hogy minden tagállam politikai, humanitárius vagy gyakorlati szempontok alapján önállóan dönthessen úgy, hogy megvizsgálja a nemzetközi védelem iránti kérelmet akkor is, ha az említett rendeletben előírt feltételek alapján azért nem felelős (2018. október 4‑iFathi ítélet, C‑56/17, EU:C:2018:803, 53. pont).

59

A tagállamok számára így biztosított mérlegelési jogkör terjedelmére tekintettel az érintett tagállam feladata meghatározni azon körülményeket, amelyek között élni kíván a „Dublin III” rendelet 17. cikkének (1) bekezdésében előírt mérlegelési záradék biztosította lehetőséggel, és elfogadja, hogy maga vizsgálja meg azon nemzetközi védelem iránti kérelmet, amelyért az e rendeletben előírt feltételek alapján nem felelős.

60

E megállapítás összhangban áll egyrészt a Bíróságnak a fakultatív rendelkezésekre vonatkozó ítélkezési gyakorlatával, amely szerint az ilyen rendelkezések széles mérlegelési jogkört biztosítanak a tagállamoknak (2013. december 10‑iAbdullahi ítélet, C‑394/12, EU:C:2013:813, 57. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), másrészt az említett 17. cikk (1) bekezdésének céljával, amely nem más, mint megőrizni a tagállamok arra vonatkozó kiváltságát, hogy a nemzetközi védelem elismerésére vonatkozó jogot gyakorolhassák (2018. július 5‑iX ítélet, C‑213/17, EU:C:2018:538, 61. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

61

A fenti megfontolások összességére tekintettel az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a „Dublin III” rendelet 17. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azon körülmény, hogy az e rendelet értelmében „felelősként” meghatározott tagállam az EUSZ 50. cikknek megfelelően bejelentette az Unióból való kilépésre irányuló szándékát, nem kötelezi arra az e meghatározást végző tagállamot, hogy az e 17. cikk (1) bekezdésében előírt mérlegelési záradék alkalmazásával maga vizsgálja meg a szóban forgó védelem iránti kérelmet.

62

A Bíróság rendelkezésére álló iratokból kitűnik, hogy a második kérdés azon előfeltevésen alapul, hogy Írországban a menekültügyi biztos végzi el a „Dublin III” rendeletben meghatározott feltételek alapján felelős tagállam meghatározását, míg az e rendelet 17. cikkének (1) bekezdésében előírt mérlegelési záradék gyakorlása az igazságügyi és esélyegyenlőségi miniszter feladata.

63

Ilyen körülmények között meg kell állapítani, hogy második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a „Dublin III” rendeletet úgy kell‑e értelmezni, hogy az előírja, hogy az e rendeletben előírt feltételek alapján felelős tagállam meghatározását, és az említett rendelet 17. cikkének (1) bekezdésében előírt mérlegelési záradék gyakorlását ugyanazon nemzeti hatóság végezze.

64

Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy a „Dublin III” rendelet 17. cikkének (1) bekezdésében biztosított mérlegelési jogkör szerves része a menedékjog iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam meghatározására vonatkozóan e rendeletben előírt mechanizmusoknak. Így a tagállam által e rendelkezés alapján hozott azon határozat, hogy megvizsgálja‑e vagy sem a nemzetközi védelem iránti azon kérelmet, amelyért az említett rendelet III. fejezetében előírt feltételek alapján nem felelős, az uniós jogot hajtja végre (lásd ebben az értelemben: 2017. február 16‑iC. K. és társai ítélet, C‑578/16 PPU, EU:C:2017:127, 53. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

65

Továbbá meg kell állapítani, hogy mindazonáltal a „Dublin III” rendelet nem tartalmaz semmiféle olyan rendelkezést, amely pontosítaná, hogy mely hatóság jogosult határozatot hozni az e rendeletben a felelős tagállam meghatározására vonatkozóan előírt feltételek alapján vagy az említett rendelet 17. cikkének (1) bekezdésében előírt mérlegelési záradék alapján. Ez utóbbi nem pontosítja azt sem, hogy a tagállamnak az e feltételek alkalmazására vonatkozó feladatot és az e mérlegelési záradék alkalmazására vonatkozó feladatot ugyanazon hatóságra kell bíznia.

66

Ezzel szemben a „Dublin III” rendelet 35. cikkének (1) bekezdése kimondja, hogy minden tagállam haladéktalanul értesíti a Bizottságot az e rendeletből és annak bármely módosításából eredő kötelezettségek teljesítéséért „felelős konkrét hatóságaikról”.

67

E rendelkezés szövegéből először is az következik, hogy a tagállam feladata meghatározni, hogy mely nemzeti hatóságok hatáskörébe tartozik a „Dublin III” rendelet alkalmazása. Másodszor az ezen 35. cikkben szereplő „felelős hatóságaik” kifejezés magában foglalja, hogy a tagállam szabadon bízhatja különböző hatóságokra az e rendeletben a felelős tagállam meghatározására vonatkozóan előírt feltételek alkalmazásának feladatát és az említett rendelet 17. cikkének (1) bekezdésében előírt „mérlegelési záradék” alkalmazásának feladatát.

68

Ezen értelmezést a „Dublin III” rendelet más rendelkezései is megerősítik, így annak 4. cikkének (1) bekezdése, 20. cikkének (2) és (4) bekezdése vagy a 21. cikkének (3) bekezdése, melyekben az „illetékes hatóságai”, „hatóságok”, „tagállam illetékes hatóságai” vagy „a megkeresett tagállam hatóságaihoz” szerepelnek.

69

A fenti megfontolások összességére tekintettel a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a „Dublin III” rendeletet úgy kell értelmezni, hogy az nem írja elő, hogy az e rendeletben előírt feltételek alapján felelős tagállam meghatározását, és az említett rendelet 17. cikkének (1) bekezdésében előírt mérlegelési záradék gyakorlását ugyanazon nemzeti hatóság végezze.

70

Harmadik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a „Dublin III” rendelet 6. cikkének (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy az arra kötelezi az e rendeletben előírt feltételek alapján a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért nem felelős tagállamot, hogy az említett rendelet 17. cikkének (1) bekezdése alapján vegye figyelembe a gyermek mindenek felett álló érdekét, és maga vizsgálja meg e kérelmet.

71

Mivel a jelen ítélet 58. és 59. pontjából kitűnik, hogy a „Dublin III” rendelet 17. cikkének (1) bekezdésében előírt mérlegelési záradék által a tagállam számára biztosított lehetőség igénybe vétele nincs semmilyen különös feltételhez kötve, és főszabály szerint az egyes tagállamok feladata meghatározni azon körülményeket, amelyek között élni kívánnak e lehetőséggel, és elfogadja, hogy maga vizsgálja meg azon nemzetközi védelem iránti kérelmet, amelyért az rendeletben előírt feltételek alapján nem felelős, meg kell állapítani, hogy a gyermek mindenek felett álló érdeke sem kötelezheti a tagállamot arra, hogy az említett lehetőséggel éljen, és maga vizsgáljon meg egy olyan kérelmet, amelyért nem felelős.

72

Ebből következik, hogy a „Dublin III” rendelet 6. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az nem kötelezi az e rendeletben előírt feltételek alapján a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért nem felelős tagállamot arra, hogy az említett rendelet 17. cikkének (1) bekezdése alapján vegye figyelembe a gyermek mindenek felett álló érdekét, és maga vizsgálja meg e kérelmet.

73

Negyedik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy a „Dublin III” rendelet 27. cikkének (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy az előírja jogorvoslat biztosításának kötelezettségét az ugyanezen rendelet 17. cikkének (1) bekezdésében előírt lehetőség igénybe vételének elmaradásáról szóló határozattal szemben.

74

A „Dublin III” rendelet 27. cikkének (1) bekezdése értelmében a kérelmező személynek joga van az átadásra vonatkozó határozatok elleni hatékony jogorvoslathoz, amelyet bírósághoz vagy törvényszékhez tény‑ vagy jogkérdésben benyújtott fellebbezés vagy felülvizsgálati kérelem formájában gyakorolhat.

75

E cikk tehát nem ír elő kifejezetten jogorvoslatot az e rendelet 17. cikkének (1) bekezdésében előírt lehetőség igénybe vételének elmaradásáról szóló határozattal szemben.

76

Ráadásul a „Dublin III” rendelet által létrehozott eljárás mögött meghúzódó és az e rendelet (5) preambulumbekezdésében említett, a nemzetközi védelem iránti kérelem intézésének, és különösen a felelős tagállam meghatározásának gyorsaságával kapcsolatos célkitűzés a jogorvoslati lehetőségek többszörözése ellen hat.

77

Igaz, hogy a hatékony bírói jogvédelem elve az uniós jog általános elve, amely jelenleg a Charta 47. cikkében jut kifejezésre (2014. július 10‑iTelefónica és Telefónica de España kontra Bizottság ítélet, C‑295/12 P, EU:C:2014:2062, 40. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), és amelynek értelmében mindenkinek, akinek az Unió joga által biztosított jogait és szabadságait megsértették, az e cikkben megállapított feltételek mellett joga van a bíróság előtti hatékony jogorvoslathoz.

78

Mindazonáltal ha valamely tagállam megtagadja, hogy éljen a „Dublin III” rendelet 17. cikkének (1) bekezdésében előírt mérlegelési záradék által biztosított lehetőséggel, az e tagállam számára szükségszerűen az átadásra vonatkozó határozat elfogadásával jár. E záradék alkalmazásának a tagállam általi megtagadása adott esetben az átadásra vonatkozó határozattal szembeni jogorvoslat keretében vitatható.

79

Következésképpen a „Dublin III” rendelet 27. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az nem írja elő jogorvoslat biztosításának kötelezettségét az ugyanezen rendelet 17. cikkének (1) bekezdésében előírt lehetőség igénybe vételének elmaradásáról szóló határozattal szemben, annak sérelme nélkül, hogy e határozatot az átadásra vonatkozó határozattal szembeni jogorvoslat keretében lehet vitatni.

80

Egyébiránt, és annak érdekében, hogy a kérdést előterjesztő bíróság hasznos választ kapjon, mivel a jelen ügyben előterjesztett kérdések a „Dublin III” rendeletben meghatározott feltételek alapján felelősként meghatározott tagállam részéről az EUSZ 50. cikkel összhangban az Unióból való kilépés szándékának bejelentéséhez kapcsolódnak, jelezni kell, hogy e bejelentés – ahogyan az a jelen ítélet 54. pontjából következik – nem függeszti fel az uniós jog alkalmazását e tagállamban, következésképpen az uniós jog, amelynek a közös európai menekültügyi rendszer, valamint a kölcsönös bizalom és az alapvető jogok tagállamok általi tiszteletben tartása vélelmének elve a részét képezi, továbbra is teljes mértékben hatályban marad e tagállamban az Unióból való tényleges kilépés időpontjáig.

81

Hozzá kell tenni azt is, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlatának megfelelően a kérelmező ilyen tagállamnak való átadására nem kerülhet sor, ha alapos okkal feltételezhető, hogy e bejelentés ahhoz vezet, hogy e kérelmező e tagállamban a Charta 4. cikkének értelmében vett embertelen vagy megalázó bánásmód tényleges veszélyének lesz kitéve (2017. február 16‑iC. K. és társai ítélet, C‑578/16 PPU, EU:C:2017:127, 65. pont).

82

Ezzel kapcsolatban hangsúlyozni kell, hogy az ilyen bejelentés önmagában nem tekinthető az érintett ilyen kockázatnak való kitételéhez vezető körülménynek.

83

E tekintetben fontos rámutatni először is, hogy a közös európai menekültügyi rendszernek a kialakításakor abból a feltételezésből indultak ki, hogy az abban részt vevő – akár tag‑, akár harmadik – államok tiszteletben tartják az alapvető jogokat, beleértve a Genfi Egyezményen és az 1967. évi jegyzőkönyvön alapuló jogokat, ideértve a visszaküldés tilalmának elvét, valamint az EJEE‑n alapuló jogokat, és hogy ebből következően a tagállamok kölcsönös bizalmat tanúsíthatnak egymás iránt az alapvető jogok tiszteletben tartását illetően (lásd ebben az értelemben: 2011. december 21‑jeiN. S. és társai ítélet, C‑411/10 és C‑493/10, EU:C:2011:865, 78. pont), ugyanis egyébiránt ezen államok mindegyike részes fél mind a Genfi Egyezményben és az 1967. évi jegyzőkönyvben, mind az EJEE‑ben.

84

Másodszor, ami a nemzetközi védelmet kérelmezők esetében elismert alapvető jogokat illeti, az e rendelet értelmében a Bíróságnak a felelősként meghatározott államban a menekültügyi eljárásnak és a menedékkérőkre vonatkozó befogadási feltételek rendszerszintű hiányosságaira vonatkozó ítélkezési gyakorlatának a „Dublin III” rendelet 3. cikkének (2) bekezdésében való kodifikálásán túlmenően, ahogyan az az említett rendelet (32) és (39) preambulumbekezdéséből következik, a rendelet alkalmazása során a tagállamokat köti az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlata, valamint a Charta 4. cikke (2017. február 16‑iC. K. és társai ítélet, C‑578/16 PPU, EU:C:2017:127, 63. pont). Mivel e 4. cikk megfelel az EJEE 3. cikkének, az embertelen vagy megalázó bánásmódnak az előbbi rendelkezésben előírt tilalma – a Charta 52. cikke (3) bekezdésének megfelelően – tartalmát és terjedelmét tekintve megegyezik az ebben az egyezményben előírtakkal (lásd ebben az értelemben: 2017. február 16‑iC. K. és társai ítélet, C‑578/16 PPU, EU:C:2017:127, 67. pont).

85

Harmadszor, ahogyan az a jelen ítélet 83. cikkében szerepel, mivel a tagállamok részes felek mind a Genfi Egyezményben és az 1967. évi jegyzőkönyvben, mind az EJEE‑ben, vagyis a közös európai menekültügyi rendszer alapját képező két nemzetközi megállapodásban, a tagállam ezen egyezményekben és e jegyzőkönyvben való részvételének fenntartása nem függ az uniós tagságától. Ebből következik, hogy a tagállam azon döntése, hogy kilép az Unióból nincs hatással a Genfi Egyezmény és az 1967. évi jegyzőkönyv tiszteletben tartására – ideértve a visszaküldés tilalmának elvét is –, valamint az EJEE 3. cikkének tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettségére.

86

A fenti megfontolások összességére tekintettel a „Dublin III” rendelet 27. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az nem írja elő jogorvoslat biztosításának kötelezettségét az e rendelet 17. cikkének (1) bekezdésében előírt lehetőség igénybe vételének elmaradásáról szóló határozattal szemben, annak sérelme nélkül, hogy e határozatot az átadásra vonatkozó határozattal szembeni jogorvoslat keretében lehet vitatni.

87

Ötödik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy a „Dublin III” rendelet 20. cikkének (3) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy ellenkező bizonyíték hiányában e rendelkezés vélelmet állít fel, amely szerint a gyermek mindenek felett álló érdekét szolgálja a helyzetének a szülőkétől elválaszthatatlanként történő kezelése.

88

Meg kell állapítani, hogy a „Dublin III” rendelet 20. cikkének (3) bekezdéséből egyértelműen kitűnik, hogy ez a helyzet áll fenn. Ebből az következik, hogy csupán abban az esetben, ha bizonyítást nyer, hogy az ilyen vizsgálatnak a gyermek szüleire vonatkozó vizsgálattal együttes lefolytatása nem szolgálja a gyermek mindenek felett álló érdekét, akkor kell a gyermek helyzetét a szüleiétől külön vizsgálni.

89

E megállapítás összhangban áll a „Dublin III” rendelet (14)–(16) preambulumbekezdésével, akárcsak többek között a 6. cikke (3) bekezdésének a) pontjával és 6. cikkének (4) bekezdésével, a 8. cikkének (1) bekezdésével, valamint 11. cikkével. E rendelkezésekből következik, hogy a családi élet tiszteletben tartása, és közelebbről a család egysége főszabály szerint a gyermek mindenek felett álló érdekét szolgálja.

90

A fenti megfontolások összességére tekintettel az ötödik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a „Dublin III” rendelet 20. cikkének (3) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy ellenkező bizonyíték hiányában e rendelkezés vélelmet állít fel, amely szerint a gyermek mindenek felett álló érdekét szolgálja a helyzetének a szülőkétől elválaszthatatlanként történő kezelése.

91

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (első tanács) a következőképpen határozott: