–

OG képviseletében E. Lawlor BL és R. Lacey SC, M. Moran solicitor megbízásából,

–

PI képviseletében D. Redmond barrister és R. Munro SC, E. King solicitor megbízásából,

–

a Minister for Justice and Equality képviseletében J. Quaney, M. Browne, G. Hodge és A. Joyce, meghatalmazotti minőségben, segítőik: B. M. Ward, A. Hanrahan és J. Benson BL, valamint P. Caroll SC,

–

a dán kormány képviseletében P. Z. L. Ngo és J. Nymann-Lindegren, meghatalmazotti minőségben,

–

a német kormány képviseletében kezdetben T. Henze, J. Möller, M. Hellmann és A. Berg, meghatalmazotti minőségben, később M. Hellmann, J. Möller és A. Berg, meghatalmazotti minőségben,

–

a francia kormány képviseletében D. Colas, D. Dubois és E. de Moustier, meghatalmazotti minőségben,

–

az olasz kormány képviseletében G. Palmieri, meghatalmazotti minőségben, segítője: S. Faraci avvocato dello Stato,

–

a litván kormány képviseletében V. Vasiliauskienė, J. Prasauskienė, G. Taluntytė és R. Krasuckaitė, meghatalmazotti minőségben,

–

a magyar kormány képviseletében Fehér M. Z. és Wagner Zs., meghatalmazotti minőségben,

–

a holland kormány képviseletében M. Bulterman és J. Langer, meghatalmazotti minőségben,

–

az osztrák kormány képviseletében G. Hesse, K. Ibili és J. Schmoll, meghatalmazotti minőségben,

–

a lengyel kormány képviseletében B. Majczyna, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében R. Troosters, J. Tomkin és S. Grünheid, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmek a 2009. február 26‑i 2009/299/IB tanácsi kerethatározattal (HL 2009. L 81., 24. o.) módosított, az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13‑i 2002/584/IB tanácsi kerethatározat (HL 2002. L 190., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 34. o.; a továbbiakban: 2002/584 kerethatározat) 6. cikke (1) bekezdésének az értelmezésére irányulnak.

2

E kérelmeket a C‑508/18. sz. ügyben a Staatsanwaltschaft bei dem Landgericht Lübeck (a lübecki regionális bíróság mellett működő ügyészség, Németország) (a továbbiakban: lübecki ügyészség) által az OG‑vel szembeni büntetőeljárás céljából 2016. május 13‑án és a C‑82/19. PPU. sz. ügyben a Staatsanwaltschaft Zwickau (zwickaui ügyészség, Németország) által a PI‑vel szembeni büntetőeljárás céljából 2018. március 15‑én kibocsátott két európai elfogatóparancs Írországban való végrehajtásának keretében terjesztették elő.

3

A 2002/584 kerethatározat (5), (6), (8) és (10) preambulumbekezdésének szövege az alábbi:

[…]

[…]

4

E kerethatározatnak „Az európai elfogatóparancs meghatározása és végrehajtásának kötelezettsége” című 1. cikke kimondja:

„(1)   Az európai elfogatóparancs egy tagállamban kibocsátott igazságügyi hatósági határozat, amely azt a célt szolgálja, hogy egy másik tagállam a büntetőeljárás lefolytatása, szabadságvesztés‑büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása végett a keresett személyt elfogja és átadja.

(2)   A tagállamok minden európai elfogatóparancsot a kölcsönös elismerés elve alapján és e kerethatározat rendelkezéseinek megfelelően hajtanak végre.

(3)   E kerethatározat nem érinti az [EU‑Szerződés] 6. cikkében biztosított alapvető jogok és alapvető jogelvek tiszteletben tartásának a kötelezettségét.”

5

Az említett kerethatározat 3., 4. és 4a. cikkében az európai elfogatóparancs végrehajtása kötelező, illetve mérlegelhető megtagadásának okai szerepelnek. Ugyanezen kerethatározat 5. cikke a kibocsátó tagállam által egyedi esetekben nyújtandó garanciákkal foglalkozik.

6

A 2002/584 kerethatározatnak „Az illetékes igazságügyi hatóságok meghatározása” címet viselő 6. cikke értelmében:

„(1)   Kibocsátó igazságügyi hatóság a kibocsátó tagállamnak az az igazságügyi hatósága, amely ezen állam joga szerint az európai elfogatóparancs kibocsátására illetékes.

(2)   Végrehajtó igazságügyi hatóság a végrehajtó tagállamnak az az igazságügyi hatósága, amely ezen állam joga szerint az európai elfogatóparancs végrehajtására illetékes.

(3)   A tagállamok mindegyike tájékoztatja a Tanács Főtitkárságát a joga szerinti illetékes igazságügyi hatóságról.”

7

Az Irish European Arrest Warrant Act 2003‑nak (az európai elfogatóparancsról szóló 2003. évi ír törvény) az alapjogvitákban alkalmazandó változata (a továbbiakban: EAW Act) ültette át a 2002/584 kerethatározatot az ír jogba. Az EAW Act 2. cikke (1) bekezdésének első albekezdése kimondja:

„»igazságügyi hatóság«: a bíró, igazságügyi tisztviselő vagy más olyan személy, aki az érintett tagállam joga alapján jogosult ellátni azokat vagy azokhoz hasonló feladatokat, amelyeket valamely írországi bíróság a 33. szakasz alapján ellát.”

8

Az EAW Act 20. cikke értelmében:

„(1)   Azokban az eljárásokban, amelyekre a jelen törvény alkalmazandó, a High Court [(felsőbíróság, Írország)], amennyiben azon a véleményen van, hogy a rendelkezésére bocsátott dokumentumok és információk nem elegendőek ahhoz, hogy elvégezze a jelen törvény szerinti feladatait, felkérheti adott esetben a kibocsátó igazságügyi hatóságot vagy a kibocsátó államot, hogy küldje meg számára az általa meghatározott kiegészítő dokumentumokat vagy információkat az általa meghatározott időn belül.

(2)   Az állam központi hatósága, amennyiben azon a véleményen van, hogy a jelen törvény értelmében rendelkezésére bocsátott dokumentumok és információk nem elegendőek ahhoz, hogy az ő vagy a High Court [(felsőbíróság)] számára lehetővé tegyék, hogy elvégezze a jelen törvény szerinti feladatait, felkérheti adott esetben a kibocsátó igazságügyi hatóságot vagy a kibocsátó államot, hogy küldje meg számára az általa meghatározott kiegészítő dokumentumokat vagy információkat az általa meghatározott időn belül.”

9

A Gerichtsverfassungsgesetz (a bíróságok szervezetéről szóló törvény) (a továbbiakban: GVG) 146. §‑a értelmében:

„Az ügyészség tisztviselői követik feletteseik hivatalos utasításait.”

10

A GVG 147. §‑a szerint:

„A felülvizsgálat és utasítás joga az alábbi személyeket illeti meg:

1.   a szövetségi igazságügyi minisztert a szövetségi főügyész és a szövetségi ügyészek vonatkozásában;

2.   a Land igazságszolgáltatási hivatalát az adott Land ügyészségének valamennyi tisztviselője vonatkozásában;

3.   a legmagasabb rangú tisztviselőt az ügyészségen a regionális felsőbíróságok és a regionális bíróságok mellett, minden ügyészségi tisztviselő felett az adott bíróság illetékességi területén.”

11

OG írországi lakcímen tartózkodó litván állampolgár. 2016. május 13‑án a lübecki ügyészség által kibocsátott európai elfogatóparancs alapján kérték OG átadását az elfogása és az általa állítólagosan 1995‑ben elkövetett, ezen ügyészség által „szándékos emberölésnek és súlyos testi sértésnek” minősített cselekmények miatti büntetőeljárás lefolytatása céljából.

12

OG keresetet indított a High Court (felsőbíróság, Írország) előtt ezen európai elfogatóparancs érvényességének vitatása céljából, többek között arra hivatkozva, hogy a lübecki ügyészség nem a 2002/584 kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „igazságügyi hatóság”.

13

Ezen állítás alátámasztására OG egy német ügyvéd által elkészített jogi véleményre hivatkozik, amelyből kitűnik többek között, hogy a német jog szerint az ügyészség nem rendelkezik önálló vagy valamely bíróságtól független jogállással, hanem az igazságügyi miniszter által vezetett közigazgatási hierarchiába tartozik, ezért fennáll az átadási eljárások politikai befolyásolásának kockázata. Továbbá az ügyészség nem olyan igazságügyi hatóság, amelynek hatáskörébe tartozik valamely személy előzetes fogva tartásának vagy a letartóztatásának elrendelése, bizonyos kivételes helyzeteket leszámítva. Ilyen hatáskörrel kizárólag valamely bíró vagy bíróság rendelkezik. Az ügyészség a maga részéről a bíró vagy bíróság által kibocsátott nemzeti elfogatóparancs végrehajtásáért felel, adott esetben európai elfogatóparancs kibocsátása révén. Következésképpen az OG‑val szembeni elfogatóparancs kibocsátásában a 2002/584 kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése értelmében vett semmiféle „igazságügyi hatóság” nem működött közre.

14

Ilyen körülmények között a High Court (felsőbíróság) az ír központi hatóságon keresztül a lübecki ügyészséghez fordult annak érdekében, hogy további tájékoztatást kérjen az OG által előterjesztett információkkal kapcsolatban ezen ügyészség „igazságügyi hatóság” minőségét illetően, különös tekintettel a 2016. november 10‑iPoltorak ítéletre (C‑452/16 PPU, EU:C:2016:858) és a 2016. november 10‑iÖzçelik ítéletre (C‑453/16 PPU, EU:C:2016:860).

15

2016. december 8‑án a lübecki ügyészség válaszolt e kérelemre, jelezve, hogy a német jog szerint az ügyészség a bíróságokkal azonos szinten álló büntető igazságszolgáltatási szerv, amelynek hatáskörébe a vádképviselet és a büntetőeljárás lefolytatásában való részvétel összetartozik. Az ügyészség feladata többek között a nyomozás törvényességének, szabályszerűségének és megfelelő lefolytatásának biztosítása. Az ügyészség megteremti az előfeltételeket a bírói hatalom gyakorlásához és végrehajtja a bírósági határozatokat. Jogosult nyomozás elrendelésére, ellentétben a bíróságokkal.

16

A lübecki ügyészség és a Schleswig‑Holsteinischen Ministerium für Justiz (Schleswig‑Holstein tartományi igazságügyi minisztérium) közötti kapcsolatot illetően ezen ügyészség jelezte, hogy e minisztérium semmiféle utasításadási jogkörrel nem rendelkezik vele szemben. A nemzeti jog értelmében kizárólag a Land de Schleswig‑Holstein (Schleswig‑Holstein tartomány, Németország) ügyészségének élén álló Staatsanwaltschaft beim Schleswig‑Holsteinischen Oberlandesgericht (regionális felsőbíróság melletti főügyész) (a továbbiakban: főügyész) adhat utasítást a Leitenden Oberstaatsanwalt der Staatsanwaltschaft Lübeck (lübecki ügyészség vezető ügyésze) számára. Továbbá az utasítási jogkört a Németországi Szövetségi Köztársaság alaptörvénye és a büntetőeljárás törvényességének elve szabályozza, amely elv a jogállamiság elvéből fakad. Noha a miniszter adott esetben gyakorolhat külső utasítási jogkört a főügyész felett, köteles tiszteletben tartani ezen elveket. Emellett Schleswig‑Holstein tartományban a tartomány igazságügyi minisztere köteles tájékoztatni a Landtag (tartományi országgyűlés, Németország) elnökét, amennyiben utasítást ad a főügyésznek. A jelen ügyben OG‑t illetően ugyanezen miniszter semmiféle utasítást nem adott a főügyésznek, sem a főügyész a lübecki ügyészségnek.

17

2017. március 20‑án a High Court (felsőbíróság) elutasította OG arra vonatkozó érvét, hogy a lübecki ügyészség nem a 2002/584 kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „igazságügyi hatóság”. OG fellebbezést terjesztett a Court of Appeal (fellebbviteli bíróság, Írország) elé a High Court (felsőbíróság) ezen ítélete ellen, amelyet a Court of Appeal helybenhagyott.

18

A kérdést előterjesztő bíróság, a Supreme Court (legfelsőbb bíróság, Írország) engedélyezte jogorvoslat előterjesztését a Court of Appeal (fellebbviteli bíróság) ítélete ellen.

19

A rendelkezésére álló adatok alapján a kérdést előterjesztő bíróságnak kétségei vannak azzal kapcsolatban, hogy a lübecki ügyész megfelel‑e a 2016. június 29‑iKossowski ítéletből (C‑486/14, EU:C:2016:483), a 2016. november 10‑iPoltorak ítéletből (C‑452/16 PPU, EU:C:2016:858), a 2016. november 10‑iÖzçelik ítéletből (C‑453/16 PPU, EU:C:2016:860) és a 2016. november 10‑iKovalkovas ítéletből (C‑477/16 PPU, EU:C:2016:861) fakadó függetlenségi feltételnek és a büntetőjogi igazságszolgáltatásban betöltött szerepre vonatkozó feltételnek ahhoz, hogy a 2002/584 kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „igazságügyi hatóságnak” lehessen tekinteni.

20

E bíróság szerint a német ügyészség szervezeti rendjére tekintettel úgy tűnik, hogy a lübecki ügyészség alá van rendelve a végrehajtó hatalom irányításának és utasításainak. A Supreme Court (legfelsőbb bíróság) ezért kétségeket támaszt azzal kapcsolatban, hogy ezen ügyészség megfelel‑e az ezen ítélkezési gyakorlatban kimunkált elveknek, és az elé terjesztett ügyben annak függetlensége alátámasztható‑e kizárólag azon tény alapján, hogy az OG elleni európai elfogatóparancsot illetően a végrehajtó hatalom semmiféle utasítást vagy iránymutatást nem adott.

21

Emellett a kérdést előterjesztő bíróság rámutat, hogy noha Németországban az ügyészség lényegi szerepet tölt be az igazságszolgáltatásban, a bíróságokétól vagy a bírákétól eltérő feladatokat lát el. Így feltételezve, hogy teljesül a függetlenségre vonatkozó feltétel, nem bizonyos, hogy ezen ügyészség megfelel az igazságszolgáltatás működésére vagy az igazságszolgáltatásban betöltött szerepre vonatkozó feltételnek ahhoz, hogy a 2002/584 kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „igazságügyi hatóságnak” lehessen tekinteni.

22

E körülmények között a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

23

2018. március 15‑én a zwickaui (Németország) ügyészség által kibocsátott európai elfogatóparancs alapján kérték a román állampolgárságú PI átadását „szervezett vagy fegyveres rablásnak” minősített cselekmények miatti büntetőeljárás lefolytatása céljából. Ezt az elfogatóparancsot a High Court (felsőbíróság, Írország) 2018. szeptember 12‑én végrehajthatóvá nyilvánította. PI‑t az említett elfogatóparancs alapján 2018. október 15‑én tartóztatták le, és ezen időpont óta fogva tartják.

24

A kérdést előterjesztő bíróság előadja, hogy ugyanazon problémával szembesült, mint amelyre a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) a C‑508/18. sz. ügyben hivatkozott.

25

PI vitatta az európai elfogatóparancs végrehajtásaként történő átadását többek között arra hivatkozva, hogy a zwickaui ügyészség nem minősül a 2002/584 kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése értelmében vett, ilyen európai elfogatóparancs kibocsátására hatáskörrel rendelkező „igazságügyi hatóságnak”.

26

Ezen állítás alátámasztására PI ugyanazon jogi véleményre támaszkodott, mint amely a jelen ítélet 13. pontjában a lübecki ügyészséggel kapcsolatban szerepel, valamint ugyanezen ügyvédnek a zwickaui ügyészséget érintő véleményére.

27

Ilyen körülmények között a kérdést előterjesztő bíróság az ír központi hatóságon keresztül a zwickaui ügyészséghez fordult annak érdekében, hogy további tájékoztatást kérjen a PI által előterjesztett információkkal kapcsolatban ezen ügyészség jogállását illetően.

28

2019. január 24‑i válaszában ez utóbbi továbbította a kérdést előterjesztő bíróságnak az Amtsgericht Zwickau (zwickaui helyi bíróság, Németország) által kibocsátott nemzeti elfogatóparancsot, amelyen a PI‑re vonatkozó európai elfogatóparancs alapul, és pontosította, hogy ezen előbbi elfogatóparancsot egy független bíróság bocsátotta ki. Emellett a zwickaui ügyészség jelezte, hogy a 2002/584 kerethatározat 6. cikke (1) bekezdésének megfelelően ő volt az európai elfogatóparancs kibocsátására hatáskörrel rendelkező hatóság.

29

A zwickaui ügyészséghez újabb kérelmet intéztek annak meghatározása érdekében, hogy az ugyanazon megközelítést fogadta‑e el, mint a lübecki ügyészség a C‑508/18. sz. ügyben. A zwickaui ügyészség 2019. január 31‑én az alábbi választ adta:

„Válaszul a 2019. január 28‑i levelére, amelyhez csatolta a lübecki ügyészség [(Németország)] által továbbított iratokat, megerősítem, hogy osztom a lübecki ügyészség álláspontját az ügyészségnek a Németországi Szövetségi Köztársaság jogrendjében fennálló jogállását illetően. Hozzá kívánom tenni, hogy a zwickaui ügyészség által a vádlott tekintetében folytatott vizsgálatok függetlenül, bármiféle politikai befolyástól mentesen zajlottak. Sem a [Generalstaatsanwaltschaft Dresden (drezdai főügyészség, Németország)], sem a [Justizminister des Freistaats Sachsen (szászországi tartományi igazságügyi minisztérium, Németország)] nem közölt soha semmiféle iránymutatást.”

30

Ezzel összefüggésben a High Court (felsőbíróság), akárcsak a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) a C‑508/18. sz. ügyben, azon kérdést veti fel, hogy milyen szempontokat kell valamely nemzeti bíróságnak alkalmaznia annak meghatározásához, hogy valamely ügyészség a 2002/584 kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „igazságügyi hatóság”, vagy sem.

31

E körülmények között a High Court (felsőbíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

32

A kérdést előterjesztő bíróság a C‑508/18. sz. ügyben kérte a Bíróság eljárási szabályzata 105. cikkének (1) bekezdése szerinti gyorsított eljárás alkalmazását.

33

E kérelmet a Bíróság elnöke a 2018. szeptember 20‑iMinister for Justice and Equality végzésében (C‑508/18 és C‑509/18, nem tették közzé, EU:C:2018:766) elutasította.

34

A Bíróság elnökének határozata alapján a C‑508/18. sz. ügy elbírálására sorok kívül kerül sor.

35

A kérdést előterjesztő bíróság a C‑82/19. PPU. sz. ügyben a Bíróság eljárási szabályzatának 107. cikke szerinti sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárás alkalmazását kérte.

36

E kérelem alátámasztására különösen arra hivatkozik, hogy PI jelenleg meg van fosztva szabadságától, mivel arra vár, hogy ténylegesen átadják a német hatóságoknak.

37

E tekintetben ki kell emelni először is, hogy az ezen ügyben előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelem a 2002/584 kerethatározat értelmezésére vonatkozik, amely kerethatározat az EUM‑Szerződés harmadik részének a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének térségére vonatkozó V. címe alá tartozik. Így e kérelem sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárás tárgya lehet.

38

Másodszor, a Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében figyelembe kell venni azon körülményt, hogy az alapügyben érintett személy jelenleg meg van fosztva a szabadságától, és hogy további fogva tartása az alapeljárás kimenetelétől függ (2016. november 10‑iPoltorak ítélet, C‑452/16 PPU, EU:C:2016:858, 21. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). A PI‑vel szemben hozott fogvatartási intézkedést ugyanis – a kérdést előterjesztő bíróság által szolgáltatott magyarázatok szerint – az érdekelttel szemben kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtásával összefüggésben rendelték el.

39

E körülmények között az előadó bíró javaslatára, a főtanácsnok meghallgatását követően a Bíróság negyedik tanácsa 2019. február 14‑én úgy határozott, hogy helyt ad a kérdést előterjesztő bíróság azon kérelmének, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet a C‑82/19. PPU. sz. ügyben sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárásban bírálják el.

40

Egyebekben úgy határozott, hogy ezen ügyet visszautalja a Bíróság elé annak érdekében, hogy azt a nagytanács elé utalja.

41

A közöttük lévő összefüggésre tekintettel a C‑508/18. és a C‑82/19. PPU. sz. ügyeket ítélethozatal céljából egyesíteni kell.

42

Együttesen vizsgálandó kérdéseikkel a kérdést előterjesztő bíróságok lényegében arra keresnek választ, hogy a 2002/584 kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése szerinti „kibocsátó igazságügyi hatóság” fogalmát úgy kell‑e értelmezni, hogy az kiterjed valamely tagállam vádképviseletre hatáskörrel rendelkező ügyészségére, amely alá van rendelve valamely végrehajtó hatalmi szervnek, mint amilyen az igazságügyi minisztérium, és közvetlenül vagy közvetetten alá lehetnek rendelve ez utóbbi egyedi utasításainak az európai elfogatóparancs kibocsátására vonatkozó határozat meghozatala keretében.

43

Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy mind a tagállamok közötti kölcsönös bizalom elve, mind pedig a köztük fennálló kölcsönös bizalmon alapuló kölcsönös elismerés elve alapvető jelentőséggel bír az uniós jogban, mivel lehetővé teszik egy belső határok nélküli térség létrehozását és fenntartását. Pontosabban a kölcsönös bizalom elve, különösen a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség tekintetében mindegyik államtól megköveteli, hogy – kivételes körülményektől eltekintve – úgy tekintse, hogy az összes többi tagállam tiszteletben tartja az uniós jogot, és különösen az uniós jog által elismert alapvető jogokat (2018. július 25‑iMinister for Justice and Equality ítélet [Az igazságszolgáltatási rendszer hiányosságai], C‑216/18 PPU, EU:C:2018:586, 36. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

44

Közelebbről, a 2002/584 kerethatározatot illetően, annak (6) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy az európai elfogatóparancs az első konkrét megvalósulása a büntetőjog területén a kölcsönös elismerés elvének.

45

Ezen elv a kerethatározat 1. cikkének (2) bekezdésében jut érvényre, amely kimondja azon szabályt, miszerint a tagállamok minden európai elfogatóparancsot az említett elv alapján és az említett kerethatározat rendelkezéseinek megfelelően hajtanak végre. A végrehajtó igazságügyi hatóságok tehát főszabály szerint kizárólag az e kerethatározat 3., 4. és 4a. cikkében kimerítően felsorolt indokok alapján tagadhatják meg ez ilyen elfogatóparancs végrehajtását. Továbbá az európai elfogatóparancs végrehajtását kizárólag az e kerethatározat 5. cikkében korlátozottan előírt feltételek egyikének lehet alárendelni. Következésképpen, míg az európai elfogatóparancs végrehajtása a főszabály, a végrehajtás megtagadása kivételként tekintendő, amelyet szigorúan kell értelmezni (lásd ebben az értelemben: 2018. július 25‑iMinister for Justice and Equality ítélet [Az igazságszolgáltatási rendszer hiányosságai] ítélet, C‑216/18 PPU, EU:C:2018:586, 41. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

46

Mindazonáltal a kölcsönös elismerés elve feltételezi, hogy kizárólag a 2002/584 kerethatározat 1. cikkének (1) bekezdése értelmében vett európai elfogatóparancsokat kell a kerethatározat rendelkezéseinek megfelelően végrehajtani. Márpedig e cikkből kitűnik, hogy az ilyen elfogatóparancs „igazságügyi hatósági határozatnak” minősül, melyhez az szükséges, hogy azt az e kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése szerinti „igazságügyi hatóság” bocsássa ki (lásd ebben az értelemben: 2016. november 10‑iPoltorak ítélet, C‑452/16 PPU, EU:C:2016:858, 28. pont; 2016. november 10‑iKovalkovas ítélet, C‑477/16 PPU, EU:C:2016:861, 29. pont).

47

Az említett kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése értelmében a kibocsátó igazságügyi hatóság a kibocsátó tagállamnak az az igazságügyi hatósága, amely ezen állam joga szerint az európai elfogatóparancs kibocsátására illetékes.

48

Noha az eljárási autonómia elvének megfelelően a tagállamok a nemzeti joguk alapján kijelölhetik az európai elfogatóparancs kibocsátására illetékes „igazságügyi hatóságot”, e fogalom jelentése és hatálya nem hagyható az egyes tagállamok értékelésére (lásd ebben az értelemben: 2016. november 10‑iPoltorak ítélet, C‑452/16 PPU, EU:C:2016:858, 30. és 31. pont; 2016. november 10‑iKovalkovas ítélet, C‑477/16 PPU, EU:C:2016:861, 31. és 32. pont).

49

Az említett fogalom az Unió egészében önálló és egységes értelmezést követel meg, figyelembe véve – a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatának megfelelően – egyúttal a 2002/584 kerethatározat 6. cikke (1) bekezdésének szövegét, kontextusát, valamint az e kerethatározattal elérni kívánt célkitűzést (lásd ebben az értelemben: 2016. november 10‑iPoltorak ítélet, C‑452/16 PPU, EU:C:2016:858, 32. pont; 2016. november 10‑iKovalkovas ítélet, C‑477/16 PPU, EU:C:2016:861, 33. pont).

50

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság már kimondta, hogy az e rendelkezésben szereplő „igazságügyi hatóság” kifejezés nem szorítkozik kizárólag a tagállami bírák vagy bíróságok kijelölésére, hanem azt úgy kell érteni, mint amely tágabb értelemben kijelöli az ezen állam büntető igazságszolgáltatásában részt vevő hatóságokat is, eltérően többek között a minisztériumoktól vagy rendőrségektől, amelyek a végrehajtó hatalomba tartoznak (lásd ebben az értelemben: 2016. november 10‑iPoltorak ítélet, C‑452/16 PPU, EU:C:2016:858, 33. és 35. pont; 2016. november 10‑iKovalkovas ítélet, C‑477/16 PPU, EU:C:2016:861, 34. és 36. pont).

51

Ebből következik, hogy a 2002/584 kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése szerinti „igazságügyi hatóság” fogalma magában foglalhatja valamely tagállam azon hatóságait is, amelyek anélkül, hogy feltétlenül bírák vagy bíróságok volnának, részt vesznek ezen állam büntető igazságszolgáltatásában.

52

Ezen értelmezést megerősíti egyrészt a 2002/584 kerethatározat 6. cikke (1) bekezdésének kontextusa. E tekintetben rá kell mutatni, hogy e kerethatározat a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés egyik eszköze, amely nem csupán a büntetőbíróságok jogerős határozatainak kölcsönös elismerésére vonatkozik, hanem szélesebb körben a tagállamok igazságügyi hatóságai által büntetőeljárás keretében elfogadott határozatokra, ideértve ezen eljárás vádképviseletre vonatkozó szakaszát.

53

A büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés ugyanis az Európai Unió létrehozásáról szóló szerződésnek a 2002/584 kerethatározat jogi alapját képező 31. cikkében előírt formában többek között a tagállamok igazságügyi hatóságai közötti együttműködésre irányult, mind az eljárás, mind a határozatok végrehajtása terén.

54

A tágan értelmezendő „eljárás” kifejezés kiterjedhet a büntetőeljárás egészére, vagyis a büntetőpert megelőző szakaszra, magára a büntetőperre és a bűncselekmény elkövetésében elmarasztalt személlyel szemben a büntetőbíróság által hozott jogerős határozat végrehajtási szakaszára.

55

Ezen értelmezést erősíti meg az Európai Unió létrehozásáról szóló szerződés 31. cikkét felváltó EUMSZ 82. cikk (1) bekezdésének d) pontja, amely már azt is pontosítja, hogy a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés a büntetőeljárások keretében és a határozatok végrehajtása terén a tagállamok igazságügyi vagy annak megfelelő hatóságai közötti együttműködésre vonatkozik.

56

Másrészt ugyancsak a fenti értelmezést erősíti meg a 2002/584 kerethatározat célja is, mivel az arra irányul – ahogyan az a kerethatározat (5) preambulumbekezdéséből kitűnik –, hogy a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének térségében a büntetőügyekben hozott bírósági határozatok szabad mozgásán nyugvó rendszert alakítson ki mind az ítélethozatal előtti, mind az azt követő szakaszban.

57

Ugyanis a 2002/584 kerethatározat célja az elítéltek vagy a bűncselekmény elkövetésével gyanúsítottak átadása egyszerűsített és hatékonyabb rendszerének bevezetése révén az igazságügyi együttműködés megkönnyítése és meggyorsítása annak érdekében, hogy elősegítse az Unió azon célkitűzésének elérését, hogy a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének azon nagy fokú bizalomra épülő térségévé váljon, amelynek a tagállamok között fenn kell állnia, a kölcsönös elismerés elvének megfelelően (2017. december 22‑iArdic ítélet, C‑571/17 PPU, EU:C:2017:1026, 69. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

58

Az európai elfogatóparancs kibocsátása tehát – ahogyan azt e kerethatározat 1. cikkének (1) bekezdése előírja – két különböző célra irányulhat. Ezen elfogatóparancs kibocsátására sor kerülhet akár a kibocsátó tagállamban büntetőeljárás lefolytatása érdekében, akár ugyanezen tagállamban szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása érdekében (lásd ebben az értelemben: 2010. október 21‑iB ítélet, C‑306/09, EU:C:2010:626, 49. pont).

59

Ennélfogva, mivel az európai elfogatóparancs megkönnyíti az ítéletet megelőzően hozott, a büntetőeljárás lefolytatására vonatkozó igazságügyi határozatok szabad mozgását, meg kell állapítani, hogy azon hatóságok, amelyek a nemzeti jog alapján ilyen határozat meghozatalára illetékesek, az említett kerethatározat hatálya alá tartozhatnak.

60

A jelen ítélet 50–59. pontjában kifejtettekből következik, hogy az ügyészséghez hasonló hatóság, amely a büntetőeljárás keretében a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személlyel szemben eljárásra jogosult e személy bíróság elé állítása érdekében, az érintett tagállam igazságszolgáltatásában részt vevő hatóságnak kell tekinteni.

61

A jelen ügyben a Bíróság rendelkezésére álló ügyiratokból kitűnik, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaságban az ügyészségek jelentős szerepet játszanak a büntetőeljárás lefolytatásában.

62

E tekintetben a Bíróság elé terjesztett észrevételeiben a német kormány jelezte, hogy a büntetőeljárásra vonatkozó német jogi rendelkezésekkel összhangban a bűnvádi eljárás megindítása az ügyészségek feladata, olyan módon, hogy egyedül az ügyészségek rendelkeznek hatáskörrel a büntetőeljárás megindítására. Emellett a jogszerűség elve értelmében ezen ügyészségek főszabály szerint kötelesek vizsgálatot indítani a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított minden személy ellen. Ezért ezekből az információkból az következik, hogy általánosságban véve az említett ügyészségek feladata a büntetőeljárás keretében az, hogy megteremtsék az előfeltételeket e tagállam büntetőbíróságai számára a bírói hatalom gyakorlásához.

63

E körülmények között az ilyen ügyészségek az érintett tagállam büntető igazságszolgáltatásában részt vevő hatóságoknak tekinthetők.

64

Másodsorban a bíróságok függetlenségére hivatkozva a kérdést előterjesztő bíróság kétségeket támaszt azon kérdést illetően, hogy az alapügyben szereplő ügyészségek megfelelnek‑e ezen követelménynek annyiban, amennyiben ez utóbbiak az érintett tartomány igazságügyi miniszterének alárendelt hierarchizált szervezethez tartoznak, amelyben e miniszter felügyeleti és irányítási, vagy akár utasítási jogkörrel rendelkezik a neki alárendelt olyan szervezeti egységekkel szemben, mint amilyenek az ügyészségek.

65

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a 2002/584 kerethatározat célja a szuverén államok közötti hagyományos együttműködési rendszer felváltására szolgáló, közvetlenül az igazságügyi hatóságok közötti egyszerűsített átadási rendszer létrehozása, amely rendszer – a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének térségében a büntetőügyekben hozott bírósági határozatok szabad mozgásának biztosítása céljából – maga után vonja a politikai hatalom bevonását és értékelését (lásd ebben az értelemben: 2016. november 10‑iKovalkovas ítélet, C‑477/16 PPU, EU:C:2016:861, 41. pont).

66

Ennek keretében, amikor az európai elfogatóparancs kibocsátása azt a célt szolgálja, hogy egy másik tagállam a büntetőeljárás lefolytatása végett a keresett személyt elfogja és átadja, e személy számára az eljárás kezdeti szakaszában már biztosítani kellett az eljárási garanciákat és alapvető jogokat, amelyek védelmét a kibocsátó tagállamnak az alkalmazandó nemzeti jog alapján, többek között nemzeti elfogatóparancs elfogadása céljából biztosítania kell (2016. június 1‑jeiBob‑Dogi ítélet, C‑241/15, EU:C:2016:385, 55. pont).

67

Az európai elfogatóparancs rendszere ily módon a keresett személyt megillető eljárási jogok és alapvető jogok kétszintű védelmét tartalmazza, mivel a nemzeti bírósági határozat – mint amilyen egy nemzeti elfogatóparancs – elfogadása során első szinten biztosított bírósági védelemhez hozzájárul az a bírósági védelem, amelyet az európai elfogatóparancs kibocsátása során második szinten kell biztosítani, amely elfogatóparancs kibocsátására adott esetben az említett nemzeti bírósági határozat elfogadását követően rövid határidőn belül sor kerülhet (2016. június 1‑jeiBob‑Dogi ítélet, C‑241/15, EU:C:2016:385, 56. pont).

68

Az olyan intézkedést illetően, amely az európai elfogatóparancs kibocsátásához hasonlóan sértheti az érintett személynek az Európai Unió Alapjogi Chartájának 6. cikkében rögzített szabadsághoz való jogát, e védelem magában foglalja, hogy a hatékony bírói jogvédelemhez kapcsolódó követelményeknek megfelelő határozatot hozzanak, legalább az említett védelem egyik szintjén.

69

Ebből következik, hogy amikor a kibocsátó tagállam az európai elfogatóparancs kibocsátására vonatkozó hatáskört az e tagállam igazságszolgáltatásában részt vevő olyan hatóságra bízza, amely nem valamely bíró vagy bíróság, a nemzeti bírósági határozatnak – mint amilyen a nemzeti elfogatóparancs – meg kell felelnie az ilyen követelményeknek.

70

Így e követelmények teljesítése teszi lehetővé a végrehajtó igazságügyi hatóság számára annak biztosítását, hogy büntetőeljárás lefolytatása céljából európai elfogatóparancs kibocsátására vonatkozó határozat bírósági felülvizsgálatnak alávetett nemzeti eljáráson alapul, és hogy az e nemzeti elfogatóparanccsal érintett személy számára biztosítottak az ilyen jellegű határozatok elfogadásához kapcsolódó garanciák, különösen a 2002/584 kerethatározat 1. cikkének (3) bekezdésében szereplő alapvető jogokból és alapvető jogelvekből eredő garanciák.

71

Az érintett személy jogai védelmének a jelen ítélet 67. pontjában említett második szintje magában foglalja, hogy az illetékes igazságügyi hatóság az európai elfogatóparancs kibocsátásához a nemzeti jognak megfelelően ellenőrzi többek között az e kibocsátáshoz szükséges feltételek fennállását, és megvizsgálja azt a kérdést, hogy az egyes esetek sajátosságaira tekintettel az említett kibocsátás arányos‑e (lásd ebben az értelemben: 2016. november 10‑iKovalkovas ítélet, C‑477/16 PPU, EU:C:2016:861, 47. pont).

72

Ugyanis a 2002/584 kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése szerinti „kibocsátó igazságügyi hatóság”, vagyis az európai elfogatóparancs kibocsátásáról végső soron határozatot hozó jogalany feladata a védelem e második szintjének biztosítása, még akkor is, ha ezen európai elfogatóparancs valamely bíró vagy bíróság által hozott nemzeti határozaton alapul.

73

Így a 2002/584 kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése szerinti „kibocsátó igazságügyi hatóságnak” képesnek kell lennie e feladat objektív módon való ellátására, figyelembe véve minden terhelő és mentő körülményt, anélkül, hogy ki volna téve azon kockázatnak, hogy határozathozatali jogköre különösen a végrehajtó hatalom részéről külső utasításoknak volna kitéve, oly módon, hogy semmilyen kétség nem férhet ahhoz, hogy az európai elfogatóparancs kibocsátására vonatkozó határozat e hatóságtól származik, nem pedig az említett hatalomtól (lásd ebben az értelemben: 2016. november 10‑iKovalkovas ítélet, C‑477/16 PPU, EU:C:2016:861, 42. pont).

74

Következésképpen a kibocsátó igazságügyi hatóságnak biztosítékot kell, hogy tudjon adni a végrehajtó igazságügyi hatóság számára arra vonatkozóan, hogy a kibocsátó tagállam bírósági rendszere által nyújtott garanciákra tekintettel függetlenül jár el az európai elfogatóparancs kibocsátásával járó feladatok ellátása során. E függetlenség megköveteli a jogállásra és a szervezetre vonatkozó olyan szabályok fennállását, melyek képesek biztosítani, hogy a kibocsátó igazságügyi hatóság az ilyen elfogatóparancs kibocsátására vonatkozó határozat meghozatala keretében ne legyen kitéve azon kockázatnak, hogy többek között a végrehajtó hatalomtól származó egyedi utasításnak van alávetve.

75

Emellett, amikor a kibocsátó tagállam joga az európai elfogatóparancs kibocsátására vonatkozó hatáskört az e tagállam igazságszolgáltatásában részt vevő olyan hatóságra bízza, amely maga nem valamely bíró vagy bíróság, az ilyen elfogatóparancs kibocsátására vonatkozó határozatnak és különösen az ilyen határozat arányos jellegének az említett tagállamban olyan bírósági jogorvoslat alá rendelhetőnek kell lennie, amely teljes mértékben megfelel a hatékony bírói jogvédelem követelményeinek.

76

A jelen ügyben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatokban szereplő és a német kormány által a Bíróság előtti tárgyaláson megerősített információkból kitűnik, hogy a német ügyészségek objektív eljárásra kötelesek, és nem csupán a terhelő, de a mentő körülményeket is fel kell tárniuk. Ez nem változtat azon, hogy az említett információk szerint a GVG 146. és 147. §‑ának megfelelően az igazságügyi miniszter az ügyészségekkel szemben „külső” utasítási hatáskörrel rendelkezik.

77

Ahogyan azt e kormány a Bíróság előtti tárgyaláson megerősítette, ezen utasítási jogkör lehetőséget biztosít e miniszternek arra, hogy közvetlenül befolyásolja az ügyészség azon határozatát, hogy kibocsásson, vagy adott esetben ne bocsásson ki európai elfogatóparancsot. Az említett kormány pontosította, hogy ezen utasítási jogkörrel különösen az ilyen európai elfogatóparancs kibocsátásának arányossága vizsgálatának szakaszában lehet élni.

78

Nyilvánvalóan rá kell mutatni arra, hogy – ahogyan azzal a német kormány érvel –, a német jog előírja azon garanciákat, melyek lehetővé teszik az igazságügyi miniszter rendelkezésére álló utasítási jogkör keretek közé szorítását oly módon, hogy rendkívül ritkák legyenek azon helyzetek, amelyekben e jogkör gyakorolható.

79

Így egyrészt e kormány jelezte, hogy az ügyészség eljárására alkalmazandó jogszerűség elve lehetővé teszi annak biztosítását, hogy az esetleges egyedi utasítások, melyeket az ügyészség az igazságügyi minisztertől kaphat, semmi esetre se lépjék túl a törvény és a jog határait. Schleswig‑Holstein szövetségi tartomány és Szászország tartomány ügyészségeinek tagjai továbbá olyan tisztviselők, akiket nem lehet visszahívni tisztségükből valamely utasítás egyszerű figyelmen kívül hagyása miatt. Másrészt az említett kormány jelezte, hogy Schleswig‑Holstein szövetségi tartományban a miniszter által az ügyészségeknek adott utasításokat írásban kell megfogalmazni, és azokat továbbítani kell a tartományi országgyűlés elnökének. Szászországban e tartomány kormányának koalíciós szerződése előírja, hogy az igazságügyi miniszter utasítási joga nem gyakorolható bizonyos egyedi esetekben, amíg e szerződés hatályban van.

80

Mindazonáltal meg kell állapítani, hogy az ilyen garanciák – még ha valósak is – nem teszik lehetővé minden esetben annak teljes kizárását, hogy az alapügyben szereplőhöz hasonló ügyészségek európai elfogatóparancs kibocsátására vonatkozó határozata valamely egyedi esetben ne lehessen alárendelve az érintett tartomány igazságügyi minisztere utasításának.

81

Mindenekelőtt, noha a jogszerűség elve értelmében a miniszter nyilvánvalóan jogellenes utasítását az érintett ügyészség főszabály szerint nem követheti, rá kell mutatni, hogy ahogyan az a jelen ítélet 76. pontjából kitűnik, e miniszter utasítási jogkörét a GVG elismeri, és e jogszabály nem pontosítja a jogkör gyakorlásának feltételeit. Így ezen elv léte önmagában nem elegendő annak megakadályozására, hogy valamely tartomány igazságügyi minisztere befolyásolja az e tartomány ügyészségének az európai elfogatóparancs kibocsátásáról való határozathozatal során rendelkezésre álló mérlegelési jogkört, ahogyan azt egyébiránt a német kormány a Bíróság előtti tárgyaláson megerősítette.

82

Továbbá, noha bizonyos tartományokban, mint amilyen Schleswig‑Holstein, a miniszter utasításait írásba kell foglalni, ez nem változtat azon, hogy – ahogyan az az előző pontban szerepel – ezen utasításokat a GVG engedélyezi. Emellett a Bíróság előtti tárgyaláson lefolytatott vitából kitűnik, hogy az említett törvény általános megfogalmazására tekintettel nem zárható mindenképpen ki, hogy ilyen utasításokat szóban adjanak.

83

Végül Szászországot illetően, noha jelenleg a végrehajtó hatalom úgy döntött, hogy nem él az utasítási joggal bizonyos egyedi esetekben, meg kell állapítani, hogy e biztosíték nem tűnik minden esetre kiterjedőnek. Mindenesetre az említett garancia nincs törvénybe iktatva, így nem kizárt, hogy e helyzet egy politikai döntéssel a jövőben megváltozik.

84

Márpedig, ahogyan az a jelen ítélet 73. pontjában szerepel, annak kockázata, hogy a végrehajtó hatalom ilyen befolyást gyakorolhat az ügyészségekre valamely egyedi esetben, nem teszi lehetővé annak biztosítását, hogy feladatainak az európai elfogatóparancs kibocsátása tekintetében történő ellátása keretében ezen ügyészség megfelel a jelen ítélet 74. pontjában említett garanciáknak.

85

E megállapítást nem kérdőjelezheti meg az a tény, hogy – ahogyan arra a német kormány a Bíróság előtt a tárgyaláson hivatkozott – az alapügyben szereplőhöz hasonló ügyészségek európai elfogatóparancs kibocsátására vonatkozó határozata a hatáskörrel rendelkező német bíróságok előtt az érintett személy által keresettel megtámadható.

86

Az e kormány által nyújtott tájékoztatásból ugyanis nem tűnik ki, hogy e jogorvoslati út létezése önmagában olyan jellegű, hogy felvértezi az ügyészségeket azon kockázattal szemben, hogy határozataikat az európai elfogatóparancs kibocsátása keretében az igazságügyi miniszter egyedi utasításainak vessék alá.

87

Ugyanis, noha az ilyen jogorvoslati út lehetővé teszi annak biztosítását, hogy az ügyészség feladatainak ellátása alá van rendelve az utólagos bírósági felülvizsgálat lehetőségének, az európai elfogatóparancs kibocsátása során az igazságügyi miniszter esetleges egyedi utasítása az ügyészségeknek mindenképpen a német jog által megengedett marad.

88

A fentiekből következik, hogy mivel az alapügyben szereplő ügyészségek ki vannak téve azon kockázatnak, hogy a végrehajtó hatalom befolyásolja az európai elfogatóparancs kibocsátására vonatkozó határozataikat, ezen ügyészségek nem tűnnek úgy, mint amelyek megfelelnek az egyik követelménynek ahhoz, hogy azokat a 2002/584 kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése szerinti „kibocsátó igazságügyi hatóságnak” lehessen minősíteni, mégpedig azon követelménynek, hogy az ilyen elfogatóparancs kibocsátása keretében a független fellépés garanciáját nyújtsák.

89

A jelen ügyben e tekintetben a jelen ítélet 73. pontjában szereplő indokok miatt irreleváns, hogy a szóban forgó európai elfogatóparancsok kibocsátása keretében a lübecki és a zwickaui ügyészség semmiféle egyedi utasítást nem kapott az érintett tartományok igazságügyi minisztereitől.

90

A fenti megfontolások összességére tekintettel a feltett kérdésekre azt a választ kell adni, hogy a 2002/584 kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdése szerinti „kibocsátó igazságügyi hatóság” fogalmát úgy kell értelmezni, hogy az nem terjed ki valamely tagállam azon ügyészségére, amely ki van téve azon kockázatnak, hogy közvetlenül vagy közvetetten alá lehet rendelve az igazságügyi minisztériumhoz hasonló végrehajtó hatalmi szerv egyedi utasításainak az európai elfogatóparancs kibocsátására vonatkozó határozat meghozatala keretében.

91

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróságok előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (nagytanács) a következőképpen határozott: