1.

A Radziejewski ítéletben ( 2 ) a Bíróság megállapította, hogy egy olyan nemzeti szabályozás, amely az adósságrendezést az érintett tagállamban fennálló lakóhelyre vonatkozó feltételhez köti, a munkavállalók szabad mozgása korlátozásának minősül, amelyet az EUMSZ 45. cikk főszabály szerint tilt.

2.

A jelen ügy arra a kérdésre vonatkozik, hogy az adósságrendezési eljárásokban a joghatósággal kapcsolatos dán szabályozás ellentétes‑e az EUMSZ 45. cikkel. Ellentétben a Radziejewski ítélet ( 3 ) alapjául szolgáló ügyben a kérdést előterjesztő bírósággal, a jelen ügyben az előzetes döntéshozatalra utaló végzést hozó bíróság úgy véli, hogy a szóban forgó szabályozás a munkavállalók szabad mozgása korlátozásának minősül. Ezzel együtt az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésével az Østre Landsret (keleti fellebbviteli bíróság, Dánia) arra keres választ, hogy e korlátozás mindazonáltal igazolható‑e. A másodlagosan előterjesztett második kérdésével e bíróság annak megállapítását kéri a Bíróságtól, hogy a jelen ügy körülményei között az EUMSZ 45. cikk közvetlen hatállyal rendelkezik‑e azon hitelezőkkel szemben, akik az adósságrendezés iránti kérelmet benyújtó adós tartozásaitól elesnek.

3.

A 44/2001/EK rendelet ( 4 ) 1. cikke a következőképpen rendelkezik

„(1)   E rendeletet polgári és kereskedelmi ügyekben kell alkalmazni a bíróság jellegére való tekintet nélkül. E rendelet nem terjed ki különösen az adó‑, vám‑ vagy közigazgatási ügyekre.

(2)   E rendelet nem vonatkozik:

[…]

[…]”

4.

Az 1215/2012/EU rendelet ( 5 ) 1. cikke értelmében:

„(1)   E rendeletet polgári és kereskedelmi ügyekben kell alkalmazni a bíróság jellegére való tekintet nélkül. Ez a rendelet nem terjed ki különösen az adó‑, vám‑ vagy közigazgatási ügyekre, vagy az államnak a közhatalmi jogosítványai gyakorlása (acta iure imperii) során végrehajtott intézkedéseire vagy mulasztásaira vonatkozó felelősségre.

(2)   E rendelet nem vonatkozik:

[…]

[…]”

5.

Az (EU) 2015/848 rendelet ( 6 )„Hatály” címet viselő 1. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Ezt a rendeletet olyan nyilvános, valamennyi hitelezőre kiterjedő (kollektív) eljárásokra kell alkalmazni – ideértve az előzetes eljárásokat is – amelyek a fizetésképtelenségre vonatkozó jogszabályokon alapulnak, és amelyekben az adós megmentése, az adósságállomány rendezése, reorganizáció vagy felszámolás céljából

[…]

[…]”

6.

Márpedig a 2015/848 rendelet (88) preambulumbekezdése emlékeztet arra, hogy e rendelet a Dán Királyságra nézve nem kötelező és nem alkalmazandó. A Dán Királyságra nézve nem volt kötelező e rendelet elődje, az 1346/2000/EK rendelet ( 7 ) sem.

7.

A konkursloven (csődtörvény) 3. §‑a értelmében:

8.

A „lakóhely” (hjemting) fogalmát a retsplejelovens (az igazságszolgáltatásról szóló törvény) 235. §‑ával összhangban kell értelmezni, amely a következőket mondja ki:

9.

Az alapeljárás felperese, a dán állampolgár A munkavállalóként dolgozik Dániában, ahol teljes körű adókötelezettség terheli. A lakóhelye Svédországban van.

10.

2017. február 8‑án A adósságrendezés iránti kérelmet nyújtott be Koppenhágában (Dánia) a Sø‑ og Handelsretten (tengerészeti és kereskedelmi bíróság, Dánia) előtt. A kérelem a dán hitelezőkkel szemben 1999 óta fennálló szerződésen alapuló tartozásokra vonatkozott.

11.

2017. április 6‑i végzésével a Sø‑ og Handelsretten (tengerészeti és kereskedelmi bíróság) joghatóság hiánya miatt elutasította a kérelmet. E bíróság álláspontja szerint a dán bíróságoknak nincs joghatósága az A által indított eljárás elbírálására, mivel nem folytat önálló gazdasági tevékenységet Dániában és ott nem rendelkezik lakóhellyel.

12.

Így az Østre Landsretnek (keleti fellebbviteli bíróság) mint másodfokon eljáró bíróságnak kell határoznia abban a kérdésben, hogy valamely dán bíróságnak van‑e joghatósága A adósságrendezés iránti kérelmének elbírálására. E bíróság úgy véli, hogy dán bíróságnak abban az esetben lenne joghatósága, ha az adósságrendezéssel kapcsolatos dán joghatósági szabályok ellentétesek lennének az uniós joggal.

13.

E körülmények között az Østre Landsret (keleti fellebbviteli bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti és a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

14.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem 2017. december 22‑én érkezett a Bíróság Hivatalához.

15.

A, a lengyel kormány, valamint az Európai Bizottság nyújtott be írásbeli észrevételeket. Valamennyien részt vettek a 2019. január 15‑én megtartott tárgyaláson.

16.

A jelen ügy tétjének maradéktalan megértéséhez először is az uniós nemzetközi magánjog rendszerében kell elhelyezni az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekben felvetett problémaköröket. E célból elöljáróban a dán adósságrendezési eljárásról ismertetek néhány észrevételt. Ezt követően vizsgálni fogom, hogy ezen eljárás az uniós jogi eszközök hatálya alá tartozik‑e. Végül e megfontolások alapján elemezni fogom az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseket.

17.

A kérdést előterjesztő bíróság kifejti, hogy a dán adósságrendezési eljárás az adós által a fizetésképtelenségi ügyekben eljáró bírósághoz benyújtott kérelemmel indul. E bíróság meghallgatja az adóst, és meghatározza, hogy van‑e akadálya egy ilyen eljárás megindításának. E szakaszban kerül sor a dán bíróságok joghatóságának vizsgálatára és a jelen előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések alapjául szolgáló eljárásra is.

18.

Ha a bíróság joghatósággal rendelkezik és nem állnak fenn ebben a szakaszban az adósságrendezési eljárás megindítását akadályozó körülmények, a fizetésképtelenségi ügyekben eljáró bíróság megindítja az említett eljárást. E célból a bíróság olyan ügysegédet jelöl ki, aki ügyvéd, és akinek részletesen kell vizsgálnia az adós gazdasági helyzetét, valamint az adósságrendezés céljából adósságállomány megszüntetésére vonatkozó tervezetet kell készítenie. Ez a tervezet tartalmazza az adós eszközeinek és kötelezettségeinek részletes leírását, és a háztartás gazdasági helyzetét, valamint az adósság rendezésére irányuló javaslatot foglal magában.

19.

E javaslatot megküldik a hitelezők részére, akik valójában ezen a ponton lépnek be az eljárásba. A hitelezők az említett javaslattal szemben a megadott határidőn belül kifogással élhetnek. A fizetésképtelenségi ügyekben eljáró bíróság ezt követően meghallgatást tart, amelynek során határozatot hoz az adósságrendezési kérelemről.

20.

A fizetésképtelenségi ügyekben eljáró bíróság végzésben adósságrendezést rendelhet el, amennyiben egyrészt az adós bizonyítja, hogy nem képes – és az elkövetkezendő pár évben előreláthatólag nem lesz képes – visszafizetni a tartozásait, és másrészt, ha az adósságrendezés vélhetően az adós gazdasági helyzetének tartós javulását fogja eredményezni. Nincs helye adósságrendezésről szóló végzés meghozatalának, amennyiben az adós gazdasági helyzete nem tisztázott. A fizetésképtelenségi ügyekben eljáró bíróság olyan esetekben is megtagadhatja az adósságrendezésről szóló végzés meghozatalát, ha más körülmények ez ellen szólnak.

21.

A dán rendelkezések kérdést előterjesztő bíróság által ismertetett értelmezéséből kitűnik, hogy a fizetésképtelenségi ügyekben eljáró bíróságnak értékelni kell tudnia az adósnak, valamint házastársának vagy élettársának és gyermekeinek korábbi, jelenlegi és jövőbeli szociális és pénzügyi helyzetét annak meghatározása érdekében, hogy az érintett esetében teljesülnek‑e az adósságrendezéshez szükséges feltételek. Ezen értékelés és különösen az adós által előadott információk ellenőrzése céljából gyakran szükséges a helyi körülmények ismerete. Így a kérdést előterjesztő bíróság szerint elengedhetetlen, hogy az adósságrendezés iránti kérelmeket az adós tartózkodási vagy lakóhelye szerinti bíróság intézze.

22.

A kérdést előterjesztő bíróság először is jelzi, hogy a Dán Királyság nem alkalmazza az 1346/2000 rendeletet, és arra hivatkozik, hogy – a Radziejewski ítélet ( 9 ) fényében – a dán adósságrendezési eljárás akkor sem tartozna e rendelet hatálya alá, ha a Dán Királyságra alkalmazandó is lenne az említett rendelet. E bíróság egyébiránt jelzi, hogy az ebben az ítéletben említett svéd adósságrendezési eljáráshoz hasonlóan a dán eljárás nem foglalja magában az adós vagyon feletti rendelkezési jogának elvonását.

23.

Megjegyzem, hogy a Radziejewski ítéletben ( 10 ) a Bíróság utalt rá, hogy a svéd adósságrendezési eljárás nem szerepel az 1346/2000 rendelet A. mellékletében, és hogy e rendelet kizárólag az e mellékletben felsorolt eljárásokra alkalmazandó. ( 11 ) E gondolatmenetet követve a Bíróság a Bank Handlowy és Adamiak ítéletben ( 12 ) megállapította, hogy a francia sauvegarde‑eljárás az 1346/2000 rendelet hatálya alá tartozik, mivel szerepel e rendelet A. mellékletében felvett eljárások között. Márpedig néhány szerző kételyét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy ezen eljárás tiszteletben tartja‑e az említett rendelet 1. cikkének (1) bekezdésében kimondott feltételeket ( 13 ). E szerzők így ebből azt a következtetést vonták le, hogy valamely eljárásnak az 1346/2000 rendelet A. mellékletébe történő felvételével a tagállamok alkalmazandóvá tehetik e rendeletet olyan eljárásokra is, amelyek nem felelnek meg a rendelet hatályát meghatározó feltételeknek. ( 14 )

24.

Ezzel együtt a jelen ügyben véleményem szerint nem szükséges megvitatni azt a kérdést, hogy fel lehetne‑e venni az 1346/2000 rendelet A. mellékletébe egy olyan eljárást, amely nem felel meg az e rendelet 1. cikkének (1) bekezdésben kimondott feltételeknek. A dán eljárás egyszerűen azért nem szerepel e mellékletben, mert a Dán Királyság nem alkalmazza az 1346/2000 rendeletet.

25.

Ezenkívül igaz – amint arra a dán kormány és a Bizottság utal –, hogy úgy tűnik, az 1346/2000 rendelet helyébe lépő 2015/848 rendelet kiterjed az adósságrendezési eljárásokra. A 2015/848 rendelet 1. cikke (1) bekezdésének b) pontjából kitűnik, hogy e rendeletet olyan nyilvános, valamennyi hitelezőre kiterjedő (kollektív) eljárásokra kell alkalmazni, amelyek a fizetésképtelenségre vonatkozó jogszabályokon alapulnak, és amelyekben az adósságállomány rendezése céljából az adós vagyona és üzleti tevékenységei bíróság ellenőrzése vagy felügyelete alá kerülnek, feltéve – amint az az említett rendelet 1. cikke (1) bekezdésének harmadik albekezdéséből kitűnik –, hogy ezen eljárások szerepelnek ugyanezen rendelet A. mellékletében ( 15 ). Ugyanakkor megjegyzendő, hogy az 1346/2000 rendelethez hasonlóan a 2015/848 rendelet sem köti a Dán Királyságot. Egyébiránt a 2015/848 rendelet a 2017. június 26. után indult eljárásokra alkalmazandó, ( 16 ) míg az alapeljárás alapjául szolgáló kérelmet 2017. február 7‑én terjesztették elő.

26.

Másodszor, a kérdést előterjesztő bíróság jelzi, hogy a fizetésképtelenségre vonatkozó rendeletekkel ellentétben a 44/2001 rendelet a „párhuzamos megállapodás” alapján alkalmazandó a Dán Királyságra. ( 17 )

27.

Márpedig a kérdést előterjesztő bíróság álláspontja szerint a dán adósságrendezési eljárás nem tartozik sem a 44/2001 rendelet, sem utódja, az 1215/2012 rendelet hatálya alá. E két rendelet 1. cikke (2) bekezdésének b) pontja értelmében ezek nem alkalmazandók a csődeljárásra, kényszeregyezségre és hasonló eljárásokra.

28.

E tekintetben egyetértek a kérdést előterjesztő bíróság álláspontjával.

29.

Bár az adósságrendezési eljárás megfelel a 2015/848 rendelet 1. cikkének (1) bekezdésében rögzített feltételeknek, és ennélfogva tartozhat e rendelet hatálya alá, véleményem szerint ez az eljárás nem tartozhat az 1215/2012 rendelet hatálya alá. Az 1215/2012 rendelet és a 2015/848 rendelet kiegészíti egymást, hatályuk nem lehet átfedésben. ( 18 )

30.

Nem releváns az, hogy a 2015/848 rendelet nem alkalmazandó Dániára ( 19 ). Az 1215/2012 rendelet hatályát nem lehet annak függvényében meghatározni, hogy a 2015/848 rendelet alkalmazandó‑e az érintett államban vagy sem.

31.

Ezenkívül – amint az a jelen indítvány 23. és 24. pontjából kitűnik – a 2015/848 rendelet alkalmazandósága valamely eljárás e rendelet A. mellékletébe történő felvételétől függ. ( 20 ) Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy a 2015/848 rendelet 1. cikkének (1) bekezdésében kimondott feltételeknek megfelelő valamely eljárás nem tartozhat az 1215/2012 rendelet hatálya alá pusztán amiatt, hogy nem szerepel a 2015/848 rendelet A. mellékletében. ( 21 )

32.

Összefoglalásul: az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban említett dán adósságrendezési eljárás nem tartozik az 1346/2000 rendelet, a 44/2001 rendelet és az 1215/2012 rendelet hatálya alá. Következésképpen e rendeletek szabályait nem fogom figyelembe venni a jelen ügyben előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések elemzése során. Ezzel együtt az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés elemzésekor foglalkozni fogok a 2015/848 rendelet – jelen ügyben szereplőhöz hasonló körülmények közötti – alkalmazására vonatkozó problémakörrel, tekintettel arra, hogy úgy tűnik, a dán kormány e rendeletből az azon feltevést alátámasztó érvre következtet, amely szerint az EUMSZ 45. cikkel nem ellentétes a dán szabályozás által előírt, lakóhelyre vonatkozó feltétel.

33.

Előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arra keres választ, hogy a dán szabályozás által előírt, a lakóhelyre vonatkozó feltételt igazolhatja‑e az, hogy az lehetővé teszi annak biztosítását, hogy az adósságrendezés iránti kérelem ügyében eljáró bíróság az adós és családja korábbi, jelenlegi és jövőbeni szociális és pénzügyi helyzetére vonatkozó információk alapján hozhasson határozatot.

34.

A kérdést előterjesztő bíróság ellenben nem kéri a Bíróságot, hogy határozzon arról a kérdésről, hogy a dán szabályok által előírt, lakóhelyre vonatkozó feltétel a munkavállalók szabad mozgása – az EUMSZ 45. cikk által főszabály szerint tiltott – korlátozásának minősül‑e. A kérdést előterjesztő bíróság és az összes fél – a Radziejewski ítéletre ( 22 ) hivatkozva – úgy véli, hogy a szóban forgó dán szabályozás korlátozza a munkavállalók szabad mozgását. Mindazonáltal eltér a véleményük e korlátozás igazolását illetően.

35.

Az ügy érdemének elemzése előtt teszek néhány észrevételt a joghatósági szabályok által – a Radziejewski ítélet ( 23 ) fényében – esetlegesen létrehozott akadályokról. Ezt követően, figyelemmel a kérdést előterjesztő bíróság és a dán kormány által előterjesztett érvekre, vizsgálni fogom, hogy a jelen ügy körülményei között a lakóhelyre vonatkozó feltételt igazoltnak lehet‑e tekinteni.

36.

A Bíróság az ítélkezési gyakorlatában hangsúlyozta, hogy a lakóhelyre vonatkozó kritériumon alapuló különbségtételt előíró nemzeti rendelkezés esetén fennáll a veszély, hogy az elsődlegesen más tagállamok állampolgárai számára hátrányos, és ebből eredően az – a munkavállalók szabad mozgásával ellentétes – állampolgárságon alapuló közvetett hátrányos megkülönböztetésnek minősülhet. ( 24 )

37.

Márpedig a jelen ügy a joghatósággal kapcsolatos nemzeti szabályokra vonatkozik. E szabályok – jellegüknél fogva – kapcsolóelveket igényelnek, amelyek valamely állam hatóságait illetékesnek jelölik ki az ügyek valamely csoportjának elbírálására. Ezenkívül – különösen a megfelelő igazságszolgáltatás érdekében – e szabályok nagymértékben azon a feltevésen alapulnak, hogy a szóban forgó ügy és az ezen ügy elbírálására joghatósággal rendelkező bíróságok szerinti állam között kapcsolatnak kell fennállnia. ( 25 ) Mivel kapcsolóelvről van szó, nem meglepő, hogy gyakran a lakóhelyre utal.

38.

Azon megközelítés elfogadása, amely szerint a lakóhelyre vonatkozó valamely kapcsolóelvnek joghatósági szabályba való bevezetése állampolgárságon alapuló közvetett hátrányos megkülönböztetésnek minősül, azt eredményezheti, hogy a lakóhely vagy tartózkodási hely és az érintett állam közötti kapcsolaton alapuló valamennyi joghatósági szabály jellegénél fogva hátrányosan megkülönböztető tekintendő, és ebből eredően főszabály szerint ellentétes az uniós jog által kimondott szabadságokkal.

39.

Csakhogy egy ilyen eredmény véleményem szerint ellentmondásos lenne, mivel a hatáskörmegosztást napjainkban a kapcsolóelveket alkalmazó joghatósági szabályok valósítják meg.

40.

Nem szabad szem elől téveszteni, hogy a jelen ügy az adósságrendezési eljárással kapcsolatos különös joghatósági szabályra vonatkozik. Ezek az eljárások – legalábbis a jelen ügy idején – nem tartoznak a harmonizált joghatósági szabályok körébe. A tagállamok egyébiránt nem kötelesek adósságrendezési eljárást bevezetni a nemzeti jogukba.

41.

A joghatósági szabályok általában – legalábbis közvetlenül – nem biztosítanak anyagi jogokat. Szerepük azon hatóságok kijelölésére korlátozódik, amelyek illetékesek valamely jogosultság megadására vagy elutasítására.

42.

Mindazonáltal az adósságrendezési eljáráshoz hasonló valamely konkrét eljárás esetén a tagállamok szabadon dönthetnek annak a nemzeti jogukba való bevezetéséről vagy ennek mellőzéséről. Következésképp valamely joghatósági szabály szerepe nem korlátozódik kizárólag valamennyi tagállam hatóságai közötti hatáskörmegosztásra. Az ilyen eljárást illetően valamely tagállam bíróságainak joghatósága megnyilvánulhat abban, hogy igénybe lehet venni az adósságrendezést és ebből következően az adósságrendezésre vonatkozó határozatot, amelyre az érintett tagállam területén az adós hitelezőivel szemben hivatkozni lehet.

43.

Ebből következően nem kizárt, hogy az a nemzeti joghatósági szabály, amellyel a jogalkotó meghatározza, hogy a gyakorlatban ki jogosult bizonyos eljárást indítani, nem akadályozhatja valamely tagállami állampolgár munkavállalót abban vagy nem tarthatja vissza attól, hogy az elsődleges jogban előírt, szabad mozgáshoz való jogát gyakorolva elhagyja származási államát.

44.

Ezt az érvelést követte a Bíróság a Radziejewski ítéletben, ( 26 ) amelyben megállapította, hogy az a nemzeti szabályozás, amely az adósságrendezést lakóhelyre vonatkozó feltételhez köti, visszatarthatja azt a fizetésképtelen munkavállalót, aki olyan mértékben el van adósodva, hogy belátható időn belül várhatóan nem képes visszafizetni az adósságát, attól, hogy gyakorolja a szabad mozgáshoz való jogát.

45.

Következésképpen ugyanezen okokból úgy vélem, hogy a munkavállalók szabad mozgása korlátozásának minősül a dán szabályozásba bevezetett, lakóhelyre vonatkozó feltétel. Arra a kérdésre kell most válaszolni, hogy lehetne‑e igazoltnak tekinteni ezt a korlátozást.

46.

A kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy a dán szabályok által a joghatóság területén előírt, lakóhelyre vonatkozó feltételt igazoltnak kell tekinteni. A felek álláspontja e tekintetben eltérő. A dán kormány a kérdést előterjesztő bíróság álláspontját osztja, míg A és a Bizottság véleménye szerint az EUMSZ 45. cikk fényében nem igazolható ez a feltétel.

47.

Annak meghatározásához, hogy igazolható‑e egy olyan intézkedés, amelyről megállapítást nyert, hogy korlátozza a munkavállalók szabad mozgását, vizsgálni kell, hogy ezen intézkedés először is a Szerződéssel összeegyeztethető jogszerű célt szolgál‑e és azt közérdeken alapuló kényszerítő indokok igazolják‑e, másodszor, hogy a szóban forgó célkitűzés megvalósítására alkalmas‑e és nem lép‑e túl az annak megvalósításához szükséges mértéken. ( 27 ) Először a jogszerű cél fennállására vonatkozó első feltételt vizsgálom, majd a második és harmadik feltételt, amelyek a szóban forgó szabályozás megfelelő és szükséges jellegében jelennek meg.

48.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés megfogalmazásából, valamint az előzetes döntéshozatalra utaló határozat tartalmából kitűnik, hogy az adós dániai lakóhelyének követelménye azon cél biztosítását szolgálja, hogy az adósságrendezés iránti kérelmet kellő adatok birtokában lehessen elbírálni, ami lehetővé teszi először is az adós társadalmi és pénzügyi körülményeinek értékelését annak meghatározása céljából, hogy az adós eladósodásához a fizetési képesség vagy hajlandóság hiánya vezetett‑e, másodszor az adós helyzete tartós javulásának biztosítását és harmadszor annak biztosítását, hogy az adós megfelelően szerény, ugyanakkor elfogadható életszínvonallal rendelkezzen a tartozás törlesztését szolgáló elkövetkezendő időszakban.

49.

A lakóhelyre vonatkozó feltétel ily módon a kérdést előterjesztő bíróság által kifejtettek szerint annak biztosítására irányul, hogy az adósságrendezés iránti kérelem vizsgálata során figyelembe veszik az adósnak és közeli családtagjainak szociális és pénzügyi helyzetére vonatkozó körülményeket, valamint az életkörülményeket azon a helyen, ahol a szükségleteikről gondoskodnak.

50.

A Radziejewski ítéletben a Bíróság többek között megállapította – a svéd kormány azon érvére adott válaszában, amely szerint a lakóhelyre vonatkozó feltétel szükséges az adós pénzügyi és személyes helyzetének megfelelő megállapításához –, hogy az adott tagállam jogszerűen formál igényt arra, hogy ellenőrizze az adós pénzügyi és személyes helyzetét, mielőtt az adósságainak teljes vagy részleges rendezésére irányuló intézkedést alkalmaz ( 28 ).

51.

Úgy vélem, hogy a lakóhelyre vonatkozó, dán szabályozás által előírt feltétel célja nem különbözik a Radziejewski ítéletben ( 29 ) említett, a lakóhelyre vonatkozó feltétel céljától.

52.

A kérdést előterjesztő bíróság és a dán kormány véleménye szerint a Bíróság ebben az ítéletben a lakóhelyre vonatkozó feltételt az adós személyes és pénzügyi helyzete ellenőrzésének szükségessége fényében vizsgálta. A Bíróság mindazonáltal nem határozott abban a kérdésben, hogy az adósságrendezési eljárás lehetőségének a kérelem előterjesztése szerinti államban lakóhellyel rendelkező vagy legalábbis ott utolsó lakóhellyel rendelkező személyekre történő korlátozását igazolhatja‑e az a célkitűzés, amely szerint biztosítani kell, hogy az adósságrendezési eljárást lefolytató bíróság ismerje az adós sajátos szociális és pénzügyi helyzetét és ezt az ismeretet figyelembe is tudja venni az általa végzett értékelés keretében.

53.

A dán kormány továbbá úgy véli, hogy a Radziejewski ítélet ( 30 ) alapjául szolgáló ügyben említett svéd szabályozás az adós utólagos ellenőrzését is magában foglalta, lehetővé téve a svéd hatóságok számára, hogy kövessék az adósnak a kötelezettségei teljesítése érdekében tett erőfeszítéseit. E kormány arra hivatkozik, hogy ennek következtében a lakóhelyre vonatkozó feltétel nem tudta a kitűzött cél elérését biztosítani, mivel az adós egyszerűen más tagállamba tehette át a lakóhelyét az adósságrendezés iránti kérelem benyújtását követően. A dán adósságrendezési eljárás keretében azonban a bíróságok nem ellenőrzik utólag az adóst.

54.

A kérdést előterjesztő bíróság és a dán kormány úgy tűnik, arra hivatkozik, hogy a dán szabályozás annak biztosítására törekszik, hogy az adós helyzetét a Radziejewski ítéletben ( 31 ) említett svéd szabályozásban megköveteltnél alaposabban megismerje.

55.

E két esetben ugyanakkor a lakóhely feltételének célja azonos. Valamely adós helyzete ismeretének mértékére vonatkozó különbségeket – véleményem szerint – tükrözhetné a szóban forgó szabályozás szükségességének vizsgálata.

56.

Úgy vélem egyébiránt, hogy a dán kormány által előadott azon érv, amely szerint a dán szabályozás nem ír elő utólagos ellenőrzést, nincs összhangban bizonyos más érveivel. E kormány ugyanis az észrevételeiben arra hivatkozik, hogy egy külföldre távozó adós számára kedvező, adósságrendezést elrendelő végzést bizonyos körülmények között hatályon kívül lehet helyezni.

57.

A kérdést előterjesztő bíróság világosabb módon utal egy ilyen eshetőségre, jelezve, hogy az adósságrendezést elrendelő végzés akkor helyezhető hatályon kívül, ha az adós csalárd módon járt el az adósságrendezési eljárás során, vagy ha az adósságrendezést elrendelő végzésben foglalt kötelezettségeit nem teljesítette. Mindenesetre – amint az az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból és a dán kormány észrevételeiből kitűnik – az adósságrendezést elrendelő végzés hatályon kívül helyezésére nem automatikusan kerül sor.

58.

Valamely adós magatartásának egy ilyen végzés elfogadását követő vizsgálata, amely révén a dán hatóságok azt kívánják megtudni, hogy az adós betartja‑e az e végzésben támasztott feltételeket, véleményem szerint az utólagos ellenőrzés egy formája. Ennélfogva nem győz meg a dán kormány azon érve, amely szerint a jelen ügy azért különbözik a Radziejewski ítélet ( 32 ) alapjául szolgáló ügytől, mert a dán hatóságok nem végeznek utólagos ellenőrzést.

59.

A fentiek fényében – figyelemmel a Radziejewski ítéletben ( 33 ) említett svéd szabályozás és a jelen ügyben szóban forgó szabályozás célja közötti analógiára – úgy vélem, hogy a dán szabályozás által előírt, lakóhelyre vonatkozó feltétel jogszerű cél, azaz annak elérésére törekszik, hogy az adósságrendezés iránti kérelmet kellő adat birtokában lehessen elbírálni, amely lehetővé teszi az adós és közeli családtagjai korábbi, jelenlegi és jövőbeni pénzügyi helyzetének, valamint az életkörülményeknek azon a helyen történő megállapítását, ahol a szükségleteikről gondoskodnak.

60.

A kérdést előterjesztő bíróság és a dán kormány megfontolásai, amelyekkel a szóban forgó korlátozás igazolására törekednek, azon az elgondoláson alapulnak, hogy az adós lakóhelye és az adósságrendezés iránti kérelem tárgyában eljáró bíróság székhelye közötti földrajzi közelség lehetővé teszi annak biztosítását, hogy e kérelem vizsgálata során figyelembe veszik az ezen adósnak és közeli családtagjainak szociális és pénzügyi helyzetére vonatkozó körülményeket, valamint az életkörülményeket azon a helyen, ahol a szükségleteikről gondoskodnak.

61.

E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság és a dán kormány előadja, hogy az adósságrendezés iránti kérelmeket elbíráló bíróság nem ismeri és nem ismerheti a valamely másik tagállamban lakó kérelmező életkörülményeit. Nincs olyan szabály, amely lehetővé tenné számukra, hogy más tagállamoktól tájékoztatást kérjenek a helyi jövedelmi és kiadási viszonyokról, vagy az adósságrendezés iránti kérelem elbírálását érintő más tényezőkről. Egyébiránt az ilyen bíróságoknak nincs lehetőségük a maga az adós által közölt információk ellenőrzésére.

62.

A kérdést előterjesztő bíróság ezenkívül jelzi, hogy harmonizált szabályok hiányában ezt az eredményt nem lehet kevésbé korlátozó módon elérni, mint az adósságrendezési eljárás igénybevételének a Dániában lakóhellyel rendelkező adósokra történő korlátozása révén. A dán kormány szerint azonban az EUMSZ 45. cikk olyan értelmezése, amely szerint e rendelkezéssel ellentétes a dán szabályhoz hasonló joghatósági szabály, akadályozza a 2015/848 rendelet hatékony végrehajtását.

63.

A és a Bizottság véleményéhez hasonlóan úgy vélem, hogy a lakóhelyre vonatkozó feltétel munkavállalókkal szembeni alkalmazása legalábbis két tekintetben nem logikus és nem koherens. A dán kormánynak és a kérdést előterjesztő bíróságnak a harmonizált rendelkezések fennállására és azok hiányára vonatkozó érvei nem tudják orvosolni ezeket a problémákat.

64.

Az első probléma arra vonatkozik, hogy úgy tűnik, a lakóhelyre vonatkozó feltételt csak azokkal a munkavállalókkal szemben alkalmazzák, akik Dániában folytatnak kereső tevékenységet, a Dániában önálló gazdasági tevékenységet végző személyekkel szemben pedig nem. Márpedig ez utóbbi esetben a Dánián kívüli lakóhely nem akadályozza az adósságrendezés iránti kérelem e tagállam bíróságaihoz történő benyújtását.

65.

A második probléma arra vonatkozik – amint az az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből és a felperes írásbeli észrevételeiből kitűnik –, hogy a dán szabályozás szerint a lakóhelyre vonatkozó feltétel fennállását csak az adósságrendezés iránti kérelem benyújtásának időpontjában értékelik.

66.

A lakóhelyre vonatkozó feltétel azon az elgondoláson alapul, hogy a valamely adós lakóhelye és az eljáró bíróság székhelye közötti földrajzi közelségnek köszönhetően ez utóbbi ezen adós szociális és gazdasági helyzetére vonatkozó információk alapján tud határozni egy adósságrendezés iránti kérelemről. Amikor a fizetésképtelenségi ügyekben eljáró bíróság a társadalmi‑gazdasági helyzetet értékeli, főszabály szerint azonos jelentőséget kell tulajdonítania e feltételnek, akár önálló vállalkozóról, akár munkavállalóról van szó. E két esetben szinte azonosak a másik tagállamból származó információk beszerzését lehetővé tévő intézkedések, valamint az adóstól származó információk ellenőrzését lehetővé tévő intézkedések.

67.

Márpedig úgy vélem, hogy a dán szabályozás szerint a lakóhelyre vonatkozó feltétel alkalmazása nem koherens. Amíg ugyanis az önálló gazdasági tevékenységet Dániában végző személy e tevékenység végzésének helye szerinti dán bíróság előtt benyújthat adósságrendezés iránti kérelmet – noha nem lakik Dániában –, az olyan munkavállaló, aki nem Dániában rendelkezik lakóhellyel, nem nyújthat be ilyen kérelmet e tagállam bíróságai előtt.

68.

A jelen ügyet illetően nem vitatott, hogy az alapeljárás kérelmezője dán munkavállaló, ahol teljes körű adókötelezettség terheli. Ennélfogva, amint azt a dán kormány elismeri, e kérelmező szociális és gazdasági helyzetét – legalábbis részben – meg lehetne határozni, anélkül, hogy figyelembe kellene venni másik tagállamból származó információkat ( 34 ).

69.

Mindenesetre a dán szabályozással összhangban a kérelmezőnek még akkor sincs semmiféle lehetősége az előző pontban említett körülményekre hivatkozni a dán bírósághoz való fordulás érdekében, ha a körülmények nyilvánvalóvá is teszik a Dániával fennálló kapcsolatot. Egy ilyen kapcsolat márpedig elegendő ahhoz, hogy a dán bíróságok határozatot hozhassanak az e tagállamban önálló gazdasági tevékenységet végző személy által benyújtott adósságrendezés iránti kérelemről, e kapcsolatnak elegendőnek kell lennie egy munkavállaló által benyújtott ilyen kérelemről történő határozathozatalhoz is.

70.

Ez annál is inkább igaz – amint azt az A írásbeli észrevételeiben előadott példák szemléltetik ( 35 ) –, hogy a dán szabályozás nem akadályozza a nemzeti bíróságokat az adósságrendezés iránti kérelmekről történő határozathozatalban, még ha kötelesek is figyelembe venni egy másik tagállamból származó információkat.

71.

Következésképpen a dán szabályozás szerinti, a lakóhelyre vonatkozó feltétel nem koherens módon történő alkalmazása nyilvánvalóvá teszi, hogy nem szükséges Dániában lakóhellyel rendelkezni ahhoz, hogy e tagállam bíróságai határozatot hozhassanak az adósságrendezés iránti kérelmekről. Itt látható annak a jele, hogy a dán szabályozásban előírthoz hasonló, lakóhelyre vonatkozó feltétel túllép a jelen indítvány 59. pontjában említett célkitűzés eléréséhez szükséges mértéken.

72.

Írásbeli észrevételeiben A jelzi, hogy a jogtudomány és a dán ítélkezési gyakorlat szerint az adósságrendezés iránti eljárásra irányuló kérelmet a kérelmező lakóhelye szerint e kérelem időpontjában illetékes a bírósághoz kell benyújtani. Az adósságrendezési eljárás keretében végzett értékelések ellenben a kérelmezőnek a határozathozatal időpontjában fennálló helyzetére vonatkoznak.

73.

Úgy tűnik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság a dán rendelkezések ugyanilyen értelmezését fogadja el. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban ugyanis jelzi, hogy a dán bíróságok az adósságrendezés iránti kérelem benyújtásának szakaszában vizsgálják saját joghatóságuk fennállását.

74.

A perpetuatio fori elvének nevezett szabály szerint ugyanis, ha már a joghatósággal rendelkező bírósághoz fordultak, akkor az abban az esetben is megtartja joghatóságát, ha a joghatóság megállapításának alapjául szolgáló kapcsolótényező a bírósági eljárás időtartama alatt megváltozik. ( 36 )

75.

Így az adós helyzetére vonatkozó információk és a lakóhelyén fennálló életkörülmények megismerését nem tudja biztosítani a lakóhelyre vonatkozó feltétel, mivel a perpetuatio fori elve szerint az adósságrendezés iránti kérelem benyújtását követő kapcsolótényező‑változás – vagyis a lakóhelyének egy másik tagállamba történő áthelyezése – nem ellentétes azzal, hogy dán bíróság határozzon e kérelemről.

76.

Következésképpen – tekintettel arra, hogy a Dániához való kapcsolódást csak az adósságrendezési kérelem benyújtásának időpontjában értékelik, míg a fizetésképtelenségi ügyekben eljáró bíróságnak e kérelem vizsgálata során figyelembe kell vennie az ezen időpontot megelőző és az azt követő körülményeket – a dán szabályozásban előírthoz hasonló, lakóhelyre vonatkozó feltétel túllép e feltétel biztosításához szükséges mértéken. Ezt az érvelést követte a Bíróság a Radziejewski ítéletben, ( 37 ) amely szerint túllépi a kérelmező helyzetének és a lakóhelyén fennálló körülmények ellenőrzéséhez szükséges mértéket a lakóhelyre vonatkozó olyan feltétel megállapítása, amely kizárólag az adósságrendezés iránti kérelem benyújtásának időpontjára vonatkozik.

77.

E megfontolást nem kérdőjelezik meg sem a dán kormánynak a harmonizált szabályok fennállására vonatkozó, sem a kérdést előterjesztő bíróságnak e szabályok hiányára vonatkozó érvei.

78.

A kérdést előterjesztő bíróság szerint, mivel az adósságrendezés terén nincsenek harmonizált szabályok, ezt az eredményt nem lehet kevésbé korlátozó módon elérni, mint az adósságrendezés iránti eljárás igénybevételének a Dániában lakóhellyel rendelkező adósokra történő korlátozása révén.

79.

A dán kormány ellenben kiemeli, hogy léteznek harmonizált joghatósági szabályok az adósságkiigazítási ügyekben. E kormány véleménye szerint akadályozná a 2015/848 rendelet hatékony végrehajtását az EUMSZ 45. cikk olyan értelmezése, amely szerint e rendelkezéssel ellentétes a dán szabályhoz hasonló joghatósági szabály. A 2015/848 rendelet 3. cikkének (1) bekezdésével összhangban, a jelen ügy körülményei között a svéd bíróságok rendelkeznének joghatósággal egy Svédországban lakóhellyel rendelkező és ott élő adós ügyének elbírálására. A dán joghatósági szabály ugyanis nem különbözik e rendelet joghatósági szabályától.

80.

Ezek az érvek nem állják meg a helyüket.

81.

Amint arra a jelen indítvány 25. pontjában utaltam, a 2015/848 rendelet – időbeli hatálya miatt – nem alkalmazandó az alapeljárásra. Mindazonáltal figyelembe kell venni, hogy a lakóhelyre vonatkozó feltételt előíró dán szabályok e tagállamban továbbra is alkalmazandók, míg más tagállamok 2017. június 26. óta a 2015/848 rendelet szabályait alkalmazzák.

82.

A 2015/848 rendelet 3. cikke (1) bekezdésének negyedik albekezdése értelmében egyéb magánszemély esetében az ellenkező bizonyításáig az adott magánszemély szokásos tartózkodási helyét kell a fő érdekeltségi központjának vélelmezni. Márpedig, függetlenül attól, hogy a „szokásos tartózkodási hely” 2015/848 rendelet 3. cikke (1) bekezdésének negyedik albekezdése értelmében vett fogalma nem szükségszerűen felel meg a „lakóhely” dán szabályozás értelmében vett fogalmának, a 2015/848 rendelet e rendelkezése nem utalja automatikusan az adóst a lakóhelye szerinti bíróságok elé. Ugyanis mindössze egy megdönthető vélelemről van szó.

83.

Így egyrészt a 2015/848 rendelet által előírt megoldás – a kérdést előterjesztő bíróság fogalomhasználatát átvéve – az e bíróság és a dán kormány által meghatározott, a lakóhelyre vonatkozó feltétellel kapcsolatos célkitűzés elérését „kevésbé korlátozó módon lehetővé tévő eszköz” szemléltetésének minősül.

84.

Másrészt a szóban forgó dán szabályozáshoz hasonló, a lakóhelyre vonatkozó feltételt előíró szabályozás érintheti a 2015/848 rendelet tagállamokbeli működését, amelyeket köt a rendelet, ha bebizonyosodna, hogy adott esetben az e rendelet 3. cikke (1) bekezdésének negyedik albekezdésében foglalt vélelmet meg kellene dönteni, például a munkavégzés helye szerinti hely javára. Hasonló esetben a dán szabályozás figyelmen kívül hagyná az említett vélelem megdöntését ( 38 ).

85.

A joghatósági szabályok harmonizációjára vonatkozó elemzésem e részének összefoglalásaképp: először is nem értek egyet a kérdést előterjesztő bíróság azon álláspontjával, amely szerint nincs kevésbé korlátozó eszköz a lakóhelyre vonatkozó feltétel céljának elérésére. Másodszor – ellentétben a dán kormány állításával – a 2015/848 rendeletben előírt joghatósági szabályok fennállása nem teszi lehetővé az olyan irányú érvelést, amely szerint a dán szabályozás összhangban van az uniós joggal.

86.

Az eddig ismertetett érvelésem összefoglalásaképp megjegyzem, hogy úgy tűnik, a dán szabályozás által előírt, lakóhelyre vonatkozó feltételt nem alkalmazzák koherens módon, ami azt jelezheti, hogy e feltétel túllép a kérelmező helyzetének ellenőrzéséhez és a lakóhelyén fennálló körülmények ismeretéhez szükséges mértéken. E megfontolást erősíti az, hogy a lakóhelyre vonatkozó feltétel kizárólag a kérelem benyújtásának időpontjára vonatkozik. Végezetül e megfontolásokat nem kérdőjelezik meg a 2015/848 rendeletre vonatkozó érvek.

87.

A fenti megfontolások fényében azt javaslom a Bíróságnak, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre azt a választ adja, hogy az EUMSZ 45. cikket úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az alapeljárásban szereplőhöz hasonló nemzeti szabályozás, amely alapján akkor sem nyújthat be adósságrendezés iránti kérelmet egy tagállam bíróságai előtt az olyan munkavállaló, aki nem e tagállam területén rendelkezik lakóhellyel, ha e tagállammal – az e tagállam területén található lakóhely tényéből eredő kapcsolathoz hasonló – megfelelő kapcsolata áll fenn.

88.

A kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésével – amelyet arra az esetre terjeszt elő, ha az első kérdésre igenlő választ ad a Bíróság –, arra keres választ, hogy egy olyan munkavállaló javára, aki esetében nem teljesül a lakóhelyre vonatkozó feltétel, elrendelhető‑e mégis adósságkiigazítás abban az esetben, ha más anyagi jogi feltételek teljesülnek, ami arra kötelezné a magánhitelezőket, hogy kifogásolják a külföldre költöző adós velük szemben fennálló adósságának csökkentését vagy eltörlését.

89.

El kell ismerni, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdés szövege bizonyos bizonytalanságot hagy a kérdést előterjesztő bíróság kérdésének valódi tárgyát illetően. E kérdés megfogalmazásából kitűnik, hogy a kérdést előterjesztő bíróságnak az EUMSZ 45. cikk jelen ügy körülményei közötti hatékony érvényesülését illetően vannak kételyei.

90.

E tekintetben a Bizottság előadja, hogy az alapeljárás nem érinti közvetlenül a magánszemélyek közötti kapcsolatokat, és hogy ennélfogva nem releváns az a kérdés, hogy az EUMSZ 45. cikk közvetlen hatállyal rendelkezik‑e az említett kapcsolatokra nézve. A dán kormány úgy véli, hogy a jelen ügy körülményei között az EUMSZ 45. cikk alkalmazása esetleges horizontális hatály helyzetéhez vezet.

91.

Megjegyzem, hogy a jelen ügyben a nemzeti rendelkezések azok, amelyeket az EUMSZ 45. cikk fényében értékelnek, és nem a magánszemélyek magatartása, amellyel ez utóbbiak kötelezettségeket teremtenek más magánszemélyek számára ( 39 ). Egyébiránt nyilvánvaló, hogy a jelen ügyben szereplőkhöz hasonló nemzeti rendelkezések az EUMSZ 45. cikk hatálya alá tartoznak. Amennyiben az ilyen nemzeti rendelkezések nincsenek összhangban a Szerződéssel, alkalmazásukat mellőzni kell, nincs jelentősége annak, hogy magánszemélyek közötti vagy magánszemély és állami szerv közötti jogvitáról van szó.

92.

Másodlagosan, még ha a második kérdést azon kötelezettségek szempontjából kellene is vizsgálni, amelyeket egy adósságrendezési eljárás hatálya alatt álló adós hitelezői számára írnak elő, figyelembe kellene venni, hogy az alapügyben szereplőhöz hasonló, lakóhelyre vonatkozó feltétel egy joghatósági szabály által előírt kapcsolóelvet képez. Így, amint az a korábbi megfontolásaimból kitűnik, a joghatósági szabályok nem biztosítanak magánszemélyek számára – legalábbis nem közvetlenül – anyagi jogokat, és anyagi jogi kötelezettségeket sem teremtenek. A jelen ügyben a nemzeti joghatósági szabály csupán azt teszi lehetővé, hogy valamely dán bíróság előtt adósságrendezés iránti eljárást indítsanak. E bíróság határozata az ugyanis, amely jogokat biztosít vagy kötelezettségeket keletkeztet magánszemélyek számára.

93.

Végül nem tudom kizárni, hogy a kérdést előterjesztő bíróság előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdése lényegében arra keres választ, hogy milyen következményeket kell levonnia a Bíróságnak az ezen üggyel kapcsolatos majdani ítéletéből abban az esetben, ha az első kérdésre igenlő választ ad a Bíróság.

94.

Igaz, hogy a jelen előzetes döntéshozatali eljárás keretében a Bíróságnak nem feladata sem valamely tagállam belső jogának értelmezése, sem annak meghatározása, hogy e tagállamnak hogyan kellene biztosítania az uniós jog Bíróság általi értelmezésével való összhangot. Annak érdekében azonban, hogy a kérdést előterjesztő bíróság számára hasznos választ lehessen nyújtani, ismertetek néhány észrevételt ezzel kapcsolatban.

95.

E tekintetben megjegyzem, hogy ha a lakóhelyre vonatkozó valamely feltétel nem felel meg az EUMSZ 45. cikknek, ez nem vonja maga után e feltétel feltétlen semmisségét. E meg nem felelés csupán a következménye annak, hogy a nemzeti szabályozás értelmében a konkrét esetben egy adós javára nem fogadhatnak el adósságrendezési határozatot, még ha kellő kapcsolata áll is fenn e tagállam területével.

96.

Ebben az esetben és hasonló esetekben egy nemzeti bíróság nem köteles tisztán és egyszerűen mellőzni a lakóhelyre vonatkozó feltételt, és a szóban forgó nemzeti rendelkezést alkalmazni anélkül, hogy megkövetelné az adós és Dánia közötti kapcsolat fennállását.

97.

Ellenben számításba vehet egy árnyaltabb megoldást, amelynél adott esetben a lakóhelyre vonatkozó feltételt enyhíti oly módon, hogy dán bíróságok határozhatnának az adósságrendezés iránti kérelmekről, amennyiben kellő kapcsolat áll fenn az adós és Dánia között. Amint ugyanis arra a jelen indítvány 37. pontjában utaltam, az igazságszolgáltatás megfelelő működése érdekében a joghatósági szabályok nagy többsége azon az elgondoláson alapul, hogy kapcsolatnak kell fennállnia az illetékes bíróságok és a szóban forgó helyzet között. Így egész egyszerűen enyhíteni kellene a dán szabályozás által előírt, lakóhelyre vonatkozó feltétel szigorát annak érdekében, hogy az így meghatározott közelség elvének nagyobb teret hagyjanak.

98.

Ezen érvelés fényében azt javaslom a Bíróságnak, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésre azt a választ adja, hogy az EUMSZ 45. cikket úgy kell értelmezni, hogy az az alapeljárásban szereplőhöz hasonló körülmények között kizárja a szóban forgó nemzeti szabályozás alkalmazását, függetlenül attól, hogy az adósságrendezés iránti eljárás magánszemélyekre nézve esetlegesen kötelezettségek keletkeztetését eredményezi‑e.

99.

E tekintetben megjegyzem, hogy az, hogy e magánszemélyeknek el kell viselni valamely külföldön letelepedett adóssal szemben fennálló követelésük csökkenését vagy megszűnését, a dán bíróságnak az adósságrendezés iránti kérelemről történő határozatából ered.

100.

A fenti megfontolások összességére figyelemmel azt javaslom a Bíróságnak, hogy az Østre Landsret (keleti fellebbviteli bíróság, Dánia) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre a következő választ adja: