1.

A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel a Juzgado de lo Social No 33 de Barcelona (barcelonai 33. sz. elsőfokú munkaügyi bíróság) (Spanyolország) a férfiak és a nők közötti egyenlő bánásmód elvének a szociális biztonság területén történő fokozatos megvalósításáról szóló 79/7/EGK tanácsi irányelv ( 2 ) és az UNICE, a CEEP és az ESZSZ által a részmunkaidős foglalkoztatásról kötött keretmegállapodásról szóló 97/81/EK tanácsi irányelv ( 3 ) értelmezésével kapcsolatban kér iránymutatást. A kérdést előterjesztő bíróság kérdése elsőként lényegében arra irányul, hogy a munkavállaló és a munkáltatója által fizetett járulékokból finanszírozott munkanélküli‑ellátás e keretmegállapodás hatálya alá tartozik‑e. Ezenkívül arra vár választ, hogy amennyiben a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállaló „vertikális részmunkaidőben történő foglalkoztatásra irányuló megállapodást” kötött a munkáltatóival (amely alapján például a vele összehasonlítható, teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalók munkaidejének 50%‑ában dolgozott, hétfőre, keddre és szerdára elosztva, amikor is a csütörtök és a péntek nem munkavégzéssel töltött nap), összeegyeztethetőek‑e a keretmegállapodással és/vagy a 79/7 irányelvvel azok a nemzeti szabályok, amelyek a munkanélküli‑ellátás időtartamának meghatározása szempontjából kizárják a nem munkavégzéssel töltött napokat.

2.

A 79/7 irányelv másodikpreambulumbekezdése szerint a szociális biztonság területén az egyenlő bánásmód elvét először azokban a törvényileg szabályozott rendszerekben kell megvalósítani, amelyek többek között a munkanélküliség kockázata ellen nyújtanak védelmet.

3.

A 2. cikkében foglaltak szerint a 79/7 irányelv személyi hatálya alá tartoznak többek között azok a munkavállalók, akiknek tevékenységét kényszerű munkanélküliség szakította meg. Az irányelv hatálya kiterjed például azokra a törvényileg szabályozott rendszerekre, amelyek a 3. cikke szerint a munkanélküliség ellen nyújtanak védelmet.

4.

Az egyenlő bánásmód elvét a 4. cikk (1) bekezdése az alábbiak szerint határozza meg:

„semmilyen nemi megkülönböztetés [helyesen: nemen alapuló hátrányos megkülönböztetés] nem állhat fenn, sem közvetlenül, sem közvetetten, különös tekintettel a családi állapotra és a családi jogállásra történő hivatkozással a következő területeken:

5.

Az általános iparági szervezetek, az Európai Gyáriparosok és Munkáltatók Szervezeteinek Szövetsége (UNICE), az Állami Vállalatok Európai Központja (CEEP) és az Európai Szakszervezetek Szövetsége 1997. június 6‑án keretmegállapodást kötött a részmunkaidős foglalkoztatásról (a továbbiakban: keretmegállapodás), amely többek között a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalókkal szembeni hátrányos megkülönböztetés felszámolását tűzte ki céljául. ( 4 )

6.

A keretmegállapodás a 97/81 irányelv útján vált az uniós jog részévé. Ezen irányelv az 1. cikkében ismerteti a célját, amely a keretmegállapodás végrehajtása. A 2. cikk (1) bekezdése szerint a tagállamok hatályba léptetik azokat a törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy ennek az irányelvnek 2000. január 20‑a előtt megfeleljenek, vagy biztosítják, hogy legkésőbb eddig az időpontig a szociális partnerek a szükséges rendelkezéseket megállapodás útján bevezessék. A keretmegállapodás szövegét csatolták az irányelvhez. ( 5 )

7.

A keretmegállapodás harmadik preambulumbekezdése ekként rendelkezik:

„Ez a megállapodás a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók foglalkoztatási feltételeire vonatkozik, elismerve azt, hogy a jogszabályban szabályozott szociális biztonsági rendszerrel kapcsolatos ügyek a tagállamok hatáskörébe tartoznak.”

8.

A keretmegállapodás célja – az 1. szakaszának a) pontja értelmében – „a részmunkaidőben foglalkoztatottak megkülönböztetésének [helyesen: hátrányos megkülönböztetésének] kiküszöbölése és a részmunkaidős munka minőségének javítása”.

9.

A 2. szakasz 1. pontja szerint a keretmegállapodás „olyan részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalókra vonatkozik, akik törvény [helyesen: akik az adott tagállamban hatályos jogszabályok] […] szerint munkaszerződéssel vagy munkaviszonnyal rendelkeznek”.

10.

A 3. szakasz 1. pontjának meghatározása szerint a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállaló „olyan munkavállaló, akinek a heti vagy a foglalkoztatási idő éves átlagában számított munkaideje [helyesen: a heti alapon vagy a legfeljebb egy évig terjedő foglalkoztatási időszakra vonatkozóan átlagolva számított rendes munkaideje] kevesebb, mint a vele összehasonlítható, teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállaló munkaideje”.

11.

A 4. szakasz címe „A megkülönböztetés [helyesen: hátrányos megkülönböztetés] tilalmának elve”. A 4. szakasz 1. pontja szerint „a foglalkoztatási feltételek szempontjából a részmunkaidőben foglalkoztatottak nem részesülhetnek kedvezőtlenebb bánásmódban, mint a velük összehasonlítható, teljes munkaidőben foglalkoztatottak, csupán azért, mert részmunkaidőben dolgoznak, kivéve ha az eltérő bánásmód objektív alapon [helyesen: objektív okkal] igazolható”.

12.

A kérdést előterjesztő bíróság szerint a spanyol társadalombiztosítási rendszer alkotmányos alapja a spanyol alkotmány 41. cikkében található, amely rendszert elsődlegesen az 1994. június 20‑i 1/94. sz. Real Decreto Legislativo (királyi törvényerejű rendelet) útján elfogadott Ley General de la Seguridad Social (a társadalombiztosításról szóló általános törvény,a továbbiakban: LGSS) szabályozza. Az LGSS 204. cikke a munkanélküliség idejére fennálló védelem kétféle szintjét írja elő: egy járulékalapú és egy szociális segítségnyújtási szintet. A rendszert az állam működteti, a munkanélküliség elleni védelem pedig kötelező.

13.

Az LGSS 210. cikkének címe „A munkanélküli‑ellátás időtartama”. A munkanélkülivé vált munkavállaló részére fizetett ellátás időtartamát (a továbbiakban: az ellátás időtartama) az alábbiak alapján kell meghatározni: i. a munkanélküliség beállását megelőző hat év során fennálló járulékfizetési kötelezettséggel járó munkaviszonyok időtartamai, vagy ii. a járulékfizetési kötelezettség megszűnésének időpontja. Egy skálát hoztak létre, amely napokban határozza meg a járulékfizetési időszakot, és ahhoz igazodóan, szintén napokban meghatározva, az ellátás időtartamát. Ennek megfelelően például 360 naptól 539 napig tartó járulékfizetési időszak esetén 120 napig fizetnek ellátást, 1260 naptól 1439 napig tartó járulékfizetési időszak 420 napig fizetett ellátást von maga után, a 2160 napot meghaladó járulékfizetési időszak pedig 720 napig fizetett ellátást eredményez (a maximális időtartam, amelyre ellátás fizethető).

14.

Az LGSS 7. kiegészítő rendelkezése, amely a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalókra alkalmazandó szabályokról szól – a 4. szabályának (1) bekezdésében –, kimondja, hogy „a járulékfizetési időszakok, illetve a munkanélküli‑ellátások számítási alapjának meghatározására a külön rendeletben foglaltak az irányadók”. Ezt a rendeleti szabályozást a Real Decreto 625/1985 de protección por desempleo (a munkanélküliség elleni védelemről szóló 625/1985 királyi rendelet) (a továbbiakban: 625/1985 királyi rendelet) tartalmazza. E rendelet 3. cikke szabályozza az ellátás időtartama számításának módját. A 3. cikk (1) bekezdése a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalókra vonatkozik. Kimondja, hogy: „A munkanélküli‑ellátás időtartamát a munkanélküliség beállását vagy a járulékfizetési kötelezettség megszűnését megelőző négy év során fennálló, járulékfizetési kötelezettséggel járó munkaviszonyok határozzák meg.” A részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók tekintetében a 3. cikk (4) bekezdése előírja, hogy: „Abban az esetben, ha a bizonyított járulékfizetések részmunkaidőben vagy csökkentett munkaidőben történő munkavégzéshez kapcsolódnak, minden munkavégzéssel töltött napot egy járulékfizetési napnak kell tekinteni, a munkaidő időtartamától függetlenül.”

15.

A kérdést előterjesztő bíróság előadja, hogy a belső ítélkezési gyakorlat szerint a munka elvesztése váltja ki a munkanélküli‑ellátásra való jogosultságot. Az ellátásra való jogosultság időtartama szempontjából csak azt az időtartamot kell figyelembe venni, amely alatt a munkavégzési tevékenységre ténylegesen sor került annak ellenére, hogy a munkanélküliség kockázata miatt a társadalombiztosítás részére történő járulékfizetés a teljes év minden hónapjának minden egyes napja tekintetében fennállt.

16.

María Begoña Espadas Recio (a továbbiakban: M. B. Espadas Recio) takarítóként dolgozott. 1999. december 23‑tól kezdődően megszakítás nélkül munkaviszonyban állt jogutódlás folytán egymást követő munkáltatókkal. Az alábbi munkaidő‑beosztás szerint dolgozott: napi 2,5 órás munkaidőben minden héten hétfőn, szerdán és csütörtökön, illetve 4 órás munkaidőben minden hónap első péntekén. A munkaidő‑beosztása következésképpen „vertikális” felépítésű volt – a részmunkaidőben történő munkavégzés a hét napjainak csak egy részére összpontosult –, szemben azzal, amikor a munkaidő a hét 5 munkanapja között oszlik meg (a továbbiakban: „horizontális” megállapodás). 2013. július 29‑én M. B. Espadas Recio munkaviszonya megszűnt.

17.

A Servicio Público de Empleo Estatal (állami foglalkoztatási hivatal, a továbbiakban: SPEE) 2013. szeptember 30‑án helyt adott M. B. Espadas Recio munkanélküli‑ellátás iránti kérelmének. Az SPEE először a 2013. szeptember 10‑től 2014. január 9‑ig tartó 120 napos időszakra ítélte meg az ellátást, 6,10 euró/nap számítási alap szerint. M. B. Espadas Recio esetében úgy tekintették, hogy 452 napra fizetett járulékot. M. B. Espadas Recio a határozattal szemben fellebbezést nyújtott be, mivel álláspontja szerint 720 napon át jogosult ellátásra (a számítási alapot nem vitatta). ( 6 ) Az SPEE 2013. december 9‑i határozatával részben helyt adott az említett fellebbezésnek. 420 napra biztosította az ellátást a felperes munkaidejének alapulvételével, amelyet a számításai alapján heti 8,5 órában állapított meg.

18.

Az LGSS 210. cikkének és a 625/1985 királyi rendelet 3. cikke (4) bekezdésének együttes értelmezése alapján az SPEE megállapította, hogy a munkanélküli‑ellátás időtartamát az M. B. Espadas Recio munkanélkülivé válását megelőző hat év során teljesített járulékfizetési napok alapulvételével kell számítani. A részmunkaidőben történő munkavégzés esetén a napokat úgy kellett számítani, hogy minden munkában töltött nap egy járulékfizetési napnak felel meg. Ebből az következett, hogy a munkanélkülivé válását megelőző hat év során M. B. Espadas Recio 1387 nap tekintetében igazolt járulékfizetést. Következésképpen 420 napos időtartamú ellátást állapítottak meg. Az SPEE nem vette figyelembe a hatéves időtartam fennmaradó részét, amelynek tekintetében M. B. Espadas Recio és korábbi munkáltatói járulékot fizettek.

19.

Nem vitatott, hogy amennyiben M. B. Espadas Recio horizontális megállapodás alapján dolgozott volna –1,75 órát a heti szokásos 5 munkanapon, összesen hetente 8,5 órát – a 720 napos maximális időtartamú ellátásra lett volna jogosult.

20.

M. B. Espadas Recio a kérdést előterjesztő bíróság előtt keresetet nyújtott be az SPEE határozatával szemben, a számára megítélt munkanélküli‑ellátás időtartamát vitatva. Álláspontja szerint mivel hat, egymást követő éven keresztül dolgozott és havonta 30, illetve 31 napon át fizetett járulékot (összesen 2160 napon keresztül), 720 napos időtartamú ellátás illetné meg, az elismert 420 nap helyett. Érvelése szerint az ellátás időtartamának meghatározásakor minden egyes járulékfizetési napot – és nem csak a munkanapot – figyelembe kellene venni. Ennek elmulasztása nemcsak logikátlan és az arányosság elvével ellentétes kettős büntetéssel sújtaná őt mint részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalót, ( 7 ) hanem nemen alapuló közvetlen, illetve közvetett hátrányos megkülönböztetést is eredményezne.

21.

A kérdést előterjesztő bíróság figyelemmel van arra, hogy a Bíróság a fentihez hasonló kérdést érintett a Bruno és társai ítéletben. ( 8 ) Ebben az ítéletben a Bíróság az Alitalia légitársaság kabinszemélyzete tagjainak az olasz társadalombiztosítási rendszer által szabályozott öregségi nyugdíjával kapcsolatban megállapította, hogy a keretmegállapodás 4. szakaszát akként kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók esetében kizárja a nem munkavégzéssel töltött időszakokat az ilyen nyugdíjra való jogosultság megszerzéséhez előírt szolgálati idő számítása során, kivéve, ha ezen eltérő bánásmód objektív okkal igazolható.

22.

Amennyiben a keretmegállapodás nem alkalmazandó, a kérdést előterjesztő bíróság szerint a 79/7 irányelvbe ütköző, nemen alapuló hátrányos megkülönböztetés merülhet fel. A szóban forgó nemzeti szabályozás által a „vertikális” részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók tekintetében előírt, a „horizontális” részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalókhoz képest rövidebb ellátási időtartam nemen alapuló közvetett hátrányos megkülönböztetést valósít meg, mivel az alkalmazott szabályozás hátrányosan érinti a női munkavállalók egészét. Az éves statisztikák alapján Spanyolországban a részmunkaidőben foglalkoztatottak többségét (megközelítőleg 70–80%‑át) nők teszik ki.

23.

A kérdést előterjesztő bíróság ezért a következő kérdéseket terjeszti elő előzetes döntéshozatalra:

24.

Írásbeli észrevételeket terjesztett elő a spanyol kormány és az Európai Bizottság, és mindegyikük előadta szóbeli észrevételeit a 2016. június 15‑i tárgyaláson.

25.

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az uniós jog nem sérti a tagállamoknak a szociális biztonsági rendszerük kialakítására vonatkozó hatáskörét, és európai uniós szintű harmonizáció hiányában az egyes tagállamok jogszabályai határozzák meg a társadalombiztosítási ellátások nyújtásának feltételeit. Mindazonáltal e hatáskör gyakorlása során a tagállamoknak tiszteletben kell tartaniuk az uniós jogot. ( 9 )

26.

Ezért főszabály szerint Spanyolország előírhatja, hogy a saját társadalombiztosítási rendszere szerint a munkanélkülivé válás esetén fizetett – a munkavállaló és a munkáltató által fizetett járulékokból közösen finanszírozott – járulékalapú ellátásra való jogosultság, illetve annak mértéke az LGSS 210. cikkében és a 625/1985 királyi rendelet 3. cikkében meghatározott, az érintett munkavállalóra vonatkozó járulékfizetési időszaktól függ. A nemzeti szabályozásnak mindazonáltal összhangban kell lennie a vonatkozó uniós joggal.

27.

A kérdést előterjesztő bíróság előadja, hogy M. B. Espadas Recio hetente 8,5 órát dolgozott. A munkaidejét három munkanapra elosztva teljesítette, és a munkaidő‑beosztását „vertikálisnak” tekintették. Ha ugyanennyi órát „horizontális” elosztásban teljesített volna, napi 1,75 órát dolgozott volna hetente 5 napon keresztül. Alkalmazandó‑e M. B. Espadas Recio körülményeire a hátrányos megkülönböztetés keretmegállapodás 4. szakaszában foglalt tilalma.

28.

A kérdést előterjesztő bíróság első kérdése arra irányul, hogy a keretmegállapodás 4. szakasza alkalmazandó‑e az olyan járulékalapú munkanélküli‑ellátás esetén, mint amilyen az alapügy tárgyát is képező ellátás. Az e kérdésre adandó igenlő válasz esetén meg kell vizsgálni, hogy a keretmegállapodással ellentétes‑e a szóban forgó nemzeti szabályozás. E szabályok szerint az ellátásra való jogosultság időtartamának számításakor csak azt az időtartamot kell figyelembe venni, amely alatt a munkanélkülivé vált munkavállaló ténylegesen dolgozott, annak ellenére, hogy a járulékfizetés minden hónap minden egyes napja tekintetében fennállt. Ebből a szabályból következően – akár a „horizontális” részmunkaidőben foglalkoztatott, akár a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalókhoz képest – csökken az ellátás időtartama.

29.

A két kérdés szorosan összetartozik, ezért együttesen fogom vizsgálni őket.

30.

A kérdést előterjesztő bíróság szerint M. B. Espadas Recio mint „vertikális” részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállaló helyzete két következménnyel jár. Először, a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalókhoz képest kisebb mértékű munkanélküli‑ellátásban részesül, mivel részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalóként kevesebb órát dolgozott hetente. Másodszor, az ellátás időtartamának meghatározása során nem az összes olyan napot veszik figyelembe M. B. Espadas Recio és korábbi munkáltatói ténylegesen járulékot fizettek. Az alapügy tárgyát képező ellátásra való jogosultság megállapításának feltétele munkaviszony fennállása M. B. Espadas Recio és a korábbi munkáltatói közötti, a munkanélküli‑ellátás rendszerét pedig az ő megfelelő hozzájárulásaikból finanszírozzák. Ebben a rendszerben a szociálpolitikai megfontolásokat a szociális segítségnyújtási szintű („nem járulékalapú”) ellátás útján veszik figyelembe, amelyet kizárólag az állam finanszíroz. A kérdést előterjesztő bíróság ezért azon az állásponton van, hogy a járulékalapú munkanélküli‑ellátást elsődlegesen a munkaviszony határozza meg, és csak kisebb mértékben befolyásolják szociálpolitikai megfontolások. Véleménye szerint ezért a Bíróság Bruno és társai ítélete ( 10 ) analógia útján alkalmazandó a spanyol járulékalapú munkanélküli‑ellátásra.

31.

A Bizottság és Spanyolország ezzel ellentétes véleménye szerint a spanyol rendszerben a járulékalapú munkanélküli‑ellátás nem tartozik a keretmegállapodás 4. szakaszának 1. pontja értelmében vett „foglalkoztatási feltételek” fogalmába.

32.

Magam is ezt az álláspontot képviselem.

33.

A keretmegállapodás kizárólag a „részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók foglalkoztatási feltételeire” ( 11 ) vonatkozik. A Bíróság kifejtette, hogy ez a meghatározás magában foglalja azokat a nyugellátásokat, amelyek a munkavállaló és a munkáltató közötti munkaviszony függvényei, a társadalombiztosítás törvényen alapuló nyugellátásai kivételével, amelyek kevésbé a munkaviszonytól, inkább szociálpolitikai megfontolásoktól függnek. ( 12 ) Az olyan társadalombiztosítási ellátásokra vonatkozó ügyeknek a szabályozása, amelyek nem minősülnek az EUMSZ 157. cikk (2) bekezdése szerinti „díjazásnak”, a tagállamokra tartoznak. Következésképpen nem tartoznak a keretmegállapodás 4. szakaszának 1. pontjában előírt hátrányos megkülönbözetés tilalma elvének hatálya alá (mindazonáltal természetesen vonatkoznak rájuk az uniós jog egyéb rendelkezései). Ezért a szóban forgó járulékalapú munkanélküli‑ellátás minősítése a „díjazás” fogalmának uniós jog szerinti értelmezésén múlik.

34.

Az EUMSZ 157. cikk (2) bekezdése szerint a „díjazás” jelentése „a rendes alap‑ vagy minimálbér, illetve illetmény, valamint minden egyéb olyan juttatás, amelyet a munkavállaló a munkáltatójától közvetlenül vagy közvetve, készpénzben vagy természetben a munkaviszonyára tekintettel kap”. Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a „díjazás” fogalma alatt érteni kell „valamennyi, a munkáltató által a munkavállalónak a munkaviszonyára tekintettel akár közvetetten fizetett vagy a jövőben fizetendő juttatást” ( 13 ). Ebben a vonatkozásban a Bíróság úgy határozott, hogy e juttatások jogi jellegének nincs jelentősége az EUMSZ 157. cikk alkalmazása szempontjából, amennyiben azokat a munkaviszonnyal kapcsolatban nyújtják. ( 14 ) A Bíróság továbbá hangsúlyozta, hogy „ugyan a munkáltató által nyújtott számos juttatás szociálpolitikai megfontolásokat is tükröz, valamely ellátás díjazás jellegét nem lehet kétségbe vonni akkor, ha a munkavállaló a munkaviszonyának a fennállása miatt jogosult arra, hogy a munkáltatójától a szóban forgó ellátást kapja” ( 15 ). Mindazonáltal, bár a társadalombiztosítási rendszerek vagy ellátások természetében rejlő előnyök főszabály szerint nem idegenek a díjazás fogalmától, ezt a fogalmat nem lehet akként kiterjeszteni, hogy az magában foglalja a közvetlenül törvényben szabályozott társadalombiztosítási rendszereket vagy ellátásokat, amely kizárna mindennemű érdekegyeztetést az érintett vállalkozás vagy szakmai ágazat szintjén, és amelyek az általános munkavállalói kategóriák tekintetében kötelezőek. ( 16 )

35.

Úgy tűnik számomra, hogy abból a tényből, hogy egy munkáltató járulékfizetést teljesít egy munkanélküli‑ellátást finanszírozó rendszerbe, nem feltétlenül következik az, hogy az abból nyújtott ellátás beletartozik a díjazás fogalmába. Mint ahogy abból, hogy az állam fizeti az ellátást a munkanélkülivé vált munkavállalók részére, sem következik az, hogy az ilyen kifizetések automatikusan társadalombiztosítási kifizetéseknek minősülnek. Minden értékelésnek szükségszerűen árnyaltnak kell lennie. Ebben a kontextusban a munkaviszony kritériuma nem lehet kizárólagos. ( 17 ) Ezért a Bíróság a Bruno és társai ítéletben a vitatott nyugellátási rendszerrel kapcsolatban megállapította, hogy „[…] a szociálpolitikai, államszervezési, erkölcsi, sőt akár a költségvetést is érintő megfontolások, amelyek valamely rendszer nemzeti jogalkotó által történő létrehozásában szerepet játszottak vagy szerepet játszhattak, nem érvényesülhetnek olyan esetben, ha a nyugdíj csak egy bizonyos munkavállalói kategóriát érint, ha az közvetlenül a letöltött szolgálati idő függvénye, és ha mértékét a munkavállaló utolsó fizetése alapján kell kiszámítani […]” ( 18 ).

36.

Ez a három feltétel együttesen alkalmazandó és releváns ebben az ügyben. Bár a nemzeti szabályozás értelmezése és a tények értékelése végső soron a kérdést előterjesztő bíróság feladata, a jelen Bíróság felvilágosítással és útmutatással szolgálhat.

37.

A kérdést előterjesztő bíróság előadja, hogy munkanélküli‑ellátásban a munkavállalók egy meghatározott kategóriája részesül, azok, akik „munkanélküliség helyzetében vannak”. Ugyanakkor az előzetes döntéshozatalra utaló határozat egy másik pontjában az áll, hogy a spanyol társadalombiztosítási rendszer alkotmányos alapja értelmében a rendszert valamennyi állampolgár számára tartják fenn, amely elegendő szociális segítséget és ellátást biztosít szükséghelyzetek, különösen munkanélküliség esetére. ( 19 ) Álláspontom szerint nehéz megérteni, hogy „valamennyi állampolgár” miként lehet egy meghatározott munkavállalói kategória. Sokkal inkább az ellátásban részesülő személyek tekinthetők egy csoport tagjainak, amely rendelkezik a kérdéses ellátásra való jogosultság megállapításához szükséges általános jellemzővel: az érintettek munkanélkülivé váltak. Ez nagymértékben különbözik a Bíróság ítélkezési gyakorlatában azonosított, meghatározott munkavállalói kategóriákra vonatkozó példáktól, mint a nemzeti köztisztviselők vagy a színházi szakemberek. ( 20 )

38.

A kérdést előterjesztő bíróság előadja, hogy a szóban forgó munkanélküli‑ellátás egyetlen finanszírozási forrása a munkavállaló és a munkáltató által fizetett járulék. Ugyanakkor ezeket a járulékokat a nemzeti szabályozás alapján fizetik meg. Nem a munkáltató és a munkavállaló között létrejött megállapodás szabályozza őket. Ez arra enged következtetni, hogy ez a rendszer közelebb áll egy állami jellegű szociális biztonsági rendszerhez, mint egy olyan juttatáshoz, amely a munkavállaló javadalmazásának részét képezi, amelyet a munkáltatójával kötött megállapodás vagy a nevében folytatott kollektív tárgyalás eredményeképpen fizetnek számára. A „foglalkoztatási feltételek” fogalma pedig „nem terjedhet ki az olyan szociális biztonsági rendszerekre vagy ellátásokra, […] amelyet közvetlenül törvény szabályoz, kizárva mindennemű érdekegyeztetést az üzem vagy az érintett szakmai ágazat szintjén, és amely az általános munkavállalói kategóriák esetében kötelezően alkalmazandó” ( 21 ). Hozzáteszem, hogy a 625/1985 királyi rendelet (amely az ellátás időtartamát szabályozza) olyan intézkedés, amelyről a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló 883/2004/EK rendelet 9. cikkének (1) bekezdése alapján a spanyol hatóságok értesítették a Bizottságot. ( 22 ) Ez az értesítés arra enged következtetni, hogy a spanyol kormány kifejezetten elismeri, hogy a rendelet céljaira figyelemmel ez munkanélküli‑ellátásnak minősül. ( 23 )

39.

Álláspontom szerint ebből az következik, hogy a keretmegállapodás 4. szakasza nem alkalmazandó az alapügyben szereplőhöz hasonló munkanélküli‑ellátásra.

40.

Az első kérdésre adott válaszomra tekintettel a második kérdést nem szükséges vizsgálni (amely kérdésnek a lényege egyébként átfedést mutat a harmadik, az alábbiakban tárgyalt kérdéssel).

41.

Következésképpen arra a megállapításra jutottam, hogy a keretmegállapodást úgy kell értelmezni, hogy az nem vonatkozik az LGSS 210. cikkében szabályozott és kizárólag a munkavállaló és a korábbi munkáltatói által teljesített járulékfizetésekből finanszírozott járulékalapú munkanélküli‑ellátásra.

42.

A kérdést előterjesztő bíróság harmadik kérdésével arra keres választ, hogy a 79/7 irányelv 4. cikkének (1) bekezdésével ellentétes‑e a munkanélküli‑ellátás időtartamának meghatározására vonatkozó nemzeti szabályozás (különösen a 625/1985 királyi rendelet 3. cikke), mivel nemen alapuló hátrányos megkülönböztetést valósít meg.

43.

Az alapügyben szereplőhöz hasonló munkanélküli‑ellátások a 79/7 irányelv hatálya alá tartoznak, mivel az ilyen ellátások részét képezik annak a törvényileg szabályozott rendszernek, amely többek között védelmet nyújt a munkanélküliség – a 3. cikk (1) bekezdésének a) pontjában felsorolt egyik kockázat – ellen. A 4. cikk (1) bekezdése tiltja a nemen alapuló hátrányos megkülönböztetést, különösen a juttatásokra való jogosultság tartamára és fenntartására vonatkozó feltételek tekintetében.

44.

A nemzeti szabályozás érintett rendelkezése nem jár közvetlen hátrányos megkülönböztetéssel, amennyiben különbség nélkül alkalmazandó a férfi és női munkavállalókra egyaránt. Az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy közvetett hátrányos megkülönböztetés áll fenn a 79/7 irányelv 4. cikkében foglaltak szerint, ha valamely, jóllehet semlegesen megfogalmazott nemzeti intézkedés alkalmazása ténylegesen sokkal több nőt érint hátrányosan, mint férfit. ( 24 )

45.

A kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra utaló határozatában megállapítja, hogy az érintett nemzeti szabályozás – amely rövidebb ellátási időtartamot állapít meg a „vertikális” részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók esetén, szemben a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalókkal – több női, mint férfi munkavállalót érint hátrányosan, mivel a részmunkaidőben foglalkoztatott munkaerő megközelítőleg 70–80%‑át női munkavállalók teszik ki.

46.

Míg az érintett nemzeti szabályozás nem tesz különbséget férfiak és nők között, a kérdést előterjesztő bíróság által bemutatott statisztikák mégis azt mutatják, hogy a férfi munkavállalókhoz képest a női munkavállalók jóval nagyobb arányban kerülnek hátrányosabb helyzetbe. Ezek a rendelkezések tehát a 79/7 irányelv 4. cikkének (1) bekezdése értelmében közvetett hátrányos megkülönböztetést valósítanak meg.

47.

Az ilyen rendelkezések egyértelműen hátrányosak az olyan részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók számára, mint amilyen M. B. Espadas Recio is. A kérdést előterjesztő bíróság rámutat, hogy amennyiben teljes munkaidőben dolgozott volna, a 720 napos maximális ellátási időtartamra vált volna jogosulttá. Ez a számítás figyelemmel lett volna arra a tényre, hogy a járulékfizetést a hónap minden egyes munkanapja tekintetében teljesítették a munkanélkülivé válását megelőző hat évben. ( 25 ) Ha M. B. Espadas Recio munkaideje horizontálisan épült volna fel (napi 1,75 óra hetente 5 napon keresztül), ő is jogosult lett volna ugyanezen maximális időtartamú ellátásra. Az a tény, hogy az érintett nemzeti rendelkezés csak a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók egy meghatározott csoportját érinti hátrányosan – akiket vertikális részmunkaidőben foglalkoztatnak –, megváltoztatja‑e vajon azon véleményemet, hogy az érintett nemzeti rendelkezések közvetett hátrányos megkülönböztetést valósítanak meg?

48.

Nem változtatja meg.

49.

Igaz, hogy a Bíróság egyes esetekben, ahol az ügyben vitatott nemzeti intézkedések csak a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók egy meghatározott csoportját érintették, nem értett egyet a nemzeti bíróságok értékelésével. A Bíróság kimondta, hogy az ilyen intézkedések nem valósítanak meg közvetett hátrányos megkülönböztetést, mivel a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalókra általánosságban vonatkozó statisztikai adatok nem tudják bizonyítani (specifikus információk hiányában), hogy a nemzeti bíróságok által az adott ügyekben azonosított, a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók csoportjának jelentős többségét nők teszik ki. ( 26 )

50.

A Cachaldora Fernández ítélet ( 27 ) tárgya a tartós rokkantság esetén járó nyugellátás számítási alapjának meghatározása volt. A nemzeti bíróság értékelése azon az előfeltevésen alapult, amely szerint az ügy tárgyát képező nemzeti rendelkezés a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók csoportjára vonatkozik, amely nagy többségben női munkavállalókból áll, ugyanakkor nem vonatkozik minden részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalóra. Álláspontja az volt, hogy e nemzeti rendelkezés csak azon munkavállalókat érinti, akiknek járulékfizetése a jogosultságot keletkeztető tény felmerülésének időpontját megelőző nyolcéves irányadó időszak során megszakadt, amennyiben e megszakadás részmunkaidős foglalkoztatást követően történt. A részmunkaidőben foglalkoztatott, érintett munkavállalók pontos csoportját azonban nem sikerült egyértelműen azonosítani. A Bíróság számára nem állt rendelkezésre arra vonatkozó statisztikai adat, hogy hány részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállaló járulékfizetése szakadt meg, illetve hogy ez a csoport többségében nőkből állt‑e. Az is megállapítást nyert, hogy bizonyos részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalóknak akár kedvezhet is az alapügy tárgyát képező nemzeti szabályozás. ( 28 ) Következésképpen a Bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a nemzeti bíróság előfeltevésének alapjául szolgáló általános statisztikákból nem vonható le az a következtetés, hogy az alapügy tárgyát képező nemzeti szabályozás által kedvezőtlenül érintett munkavállalói csoport túlnyomórészt részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalókból és különösen női munkavállalókból áll.

51.

A helyzet M. B. Espadas Recio esetében ettől különbözik. A szóban forgó nemzeti intézkedés minden vertikális részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalót hátrányosan érint, és semmi sem utal arra, hogy ez a szabályozás a csoporton belül bizonyos munkavállalóknak kedvezhet a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalókhoz képest.

52.

Hasonlóképpen, a Plaza Bravo végzésben ( 29 ) a szóban forgó nemzeti intézkedés nem minden részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalóra vonatkozott. Az ügyiratokból nem lehetett pontosan megállapítani, hogy az e rendelkezéssel kifejezetten érintett munkavállalói csoportra vonatkozó statisztikai adatok lehetővé teszik‑e annak megállapítását, hogy a rendelkezés sokkal nagyobb számú nőt érintett, mint férfit. Ezenfelül megállapítást nyert, hogy ezek a rendelkezések ugyanennyire hátrányosan érinthetik a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalókat. A Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók csoportjára vonatkozó általános statisztikai adatokból nem lehet megállapítani, hogy a szóban forgó nemzeti rendelkezés sokkal több nőt érintett, mint férfit. Ezért azt a rendelkezést nem minősítette közvetett módon hátrányosan megkülönböztető intézkedésnek. ( 30 )

53.

A kérdést előterjesztő bíróság magyarázata szerint M. B. Espadas Recio ügyében a részmunkaidővel kapcsolatos statisztikai adatok egyformán vonatkoznak a horizontális és vertikális részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalókra. A kérdést előterjesztő bíróság által hivatkozott, a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalókra vonatkozó információk szerint azoknak, akiknek a munkája vertikálisan épül fel, a 70–80%‑a nő. Ugyanez a férfi–nő arány érvényes azokra a munkavállalókra, akiknek a részmunkaideje horizontálisan épül fel. Ebből az információból jogosan lehet arra következtetni, hogy a szóban forgó nemzeti rendelkezés a nőket nagyobb arányban érinti hátrányosan, mint a férfiakat. Továbbá a kérdést előterjesztő bíróság nem utalt arra, hogy a szóban forgó nemzeti rendelkezések időnként ugyanolyan hátrányokkal járhatnak a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalókra nézve, mint a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalókra.

54.

Ebből az következik, hogy az alapügyben szóban forgóhoz hasonló nemzeti szabályozás ellentétes a 79/7 irányelv 4. cikkének (1) bekezdésével, hacsak ezt az intézkedést nem igazolják olyan objektív tényezők, amelyek távol állnak a nemen alapuló hátrányos megkülönböztetéstől. Ez a helyzet akkor, ha a választott eszközök a tagállam szociálpolitikájának törvényes célját szolgálják, e cél elérésére alkalmasak és ahhoz szükségesek. ( 31 )

55.

Spanyolország arra vonatkozóan nem nyilatkozott írásban, hogy a nemen alapuló bármely hátrányos megkülönböztetés igazolható lenne‑e. Ugyanakkor a 2016. június 15‑i tárgyaláson a spanyol kormány megerősítette, hogy a keretmegállapodás szerinti hátrányos megkülönböztetés igazolása céljából tett észrevételeit úgy kell tekinteni, mint amelyek a nemen alapuló hátrányos megkülönböztetésre is vonatkoznak. Álláspontja szerint a „szociális biztonsági rendszerhez való hozzájárulás” elve olyan objektív tényező, amely igazol bármely hátrányos megkülönböztetést. Mivel a munkanélküli‑ellátásokra való jogosultság és annak időtartama szempontjából kizárólag azt az időtartamot kell figyelembe venni, amely alatt a munkavállaló munkát végzett, illetve szerepelt a szociális biztonsági rendszer nyilvántartásában, az arányosság elvével összeegyeztethetetlen lenne, ha nem vennék figyelembe azokat a napokat, amelyeken a munkavégzési tevékenységre ténylegesen sor került.

56.

Nem fogadom el ezt az érvelést.

57.

A kérdést előterjesztő bíróság előadja, hogy a járulékalapú munkanélküli‑ellátás célja a kereső tevékenységekből származó jövedelmet helyettesítő olyan ellátások nyújtása a munkavállalónak, amelyre már nem jogosult (az LGSS 204. cikke).

58.

Véleményem szerint ezt a célkitűzést az alábbiak figyelembevételével lehet elérni: i. az időtartam, amely alatt a munkavállaló és a munkáltatója járulékfizetést teljesít; ii. e járulékfizetések összege; és iii. az érintett munkavállaló munkaideje (a munkavállalót részmunkaidőben vagy teljes munkaidőben foglalkoztatják‑e). A kérdést előterjesztő bíróság magyarázata alapján úgy tűnik, hogy a spanyol rendszer pontosan ezeket a tényezőket veszi figyelembe a teljes munkaidőben foglalkoztatott, valamint a horizontális részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók esetében. Minden – azonos időszak tekintetében járulékfizetést teljesítő – munkavállaló azonos időtartamra részesülne munkanélküli‑ellátásokban. Ugyanakkor a teljes munkaidő 50%‑ában munkát végző személy arányosan kisebb mértékű munkanélküli‑ellátásban részesülne, amely tükrözi a részmunkaidő után járó alacsonyabb fizetés alapján teljesített kevesebb járulékfizetést. Ez teljes mértékben összhangban van az időarányosság elvével („pro rata temporis”). ( 32 )

59.

A vertikális részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállaló azonban annak ellenére részesülne rövidebb ideig tartó ellátásban, mint a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállaló, hogy ő is járulékfizetést teljesít az év minden hónapjának minden egyes napja tekintetében. A rendszer eltérően kezeli a munkavállalók két csoportját. A vertikális részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók esetében a hangsúly a ténylegesen munkában töltött napokon van, nem pedig a munkavállaló által a munkahét során munkavégzéssel töltött időn.

60.

Ez egy olyan logikátlan és büntető jellegű rendellenességet hoz létre, amely hátrányos helyzetbe hozza a vertikális részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalókat. A részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók esetében, akik viszonylag alacsony fizetéssel járó munkát, például takarítási munkát végeznek, előfordulhat, hogy munkaszervezési kérdésekben kevés választási lehetőséggel rendelkeznek. Lehetséges, hogy pusztán abból az okból kényszerülnek a munkáltatójuk elvárásainak megfelelő vertikális megállapodást kötni, hogy megőrizzék a munkaviszonyukat.

61.

Következésképpen arra a megállapításra jutottam, hogy a 79/7 irányelv 4. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely a „vertikális” részmunkaidőben történő foglalkoztatás esetében (hetente csak bizonyos napokon történő munkavégzés) a járulékfizetési napok számításából kizárja a nem munkavégzéssel töltött napokat, ebből következően csökkenti a munkanélküli‑ellátás időtartamát, ahol az ilyen nemzeti szabályozás által hátrányosan érintett vertikális részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók többsége nő.

62.

Ezért azt javasolom, hogy a Bíróság a Juzgado de lo Social No 33 de Barcelona (barcelonai 33. sz. elsőfokú munkaügyi bíróság) (Spanyolország) által előterjesztett kérdéseket a következőképpen válaszolja meg: