1

A fellebbezésükben a Schindler Holding Ltd (a továbbiakban: Schindler Holding), a Schindler Management AG (a továbbiakban: Schindler Management), a Schindler SA (a továbbiakban: Schindler Belgium), a Schindler Sàrl (a továbbiakban: Schindler Luxemburg), a Schindler Liften BV (a továbbiakban: Schindler Hollandia) és a Schindler Deutschland Holding GmbH (a továbbiakban: Schindler Németország) (a továbbiakban együtt: Schindler-csoport) az Európai Unió Törvényszéke T-138/07. sz., Schindler Holding és társai kontra Bizottság ügyben 2011. július 13-án hozott azon ítéletének (EBHT 2011., II-4819. o., a továbbiakban: megtámadott ítélet) hatályon kívül helyezését kérik, amelyben a Törvényszék elutasította az [EK 81.] cikk alkalmazására vonatkozó eljárásban (COMP/E-1/38.823 – „felvonók és mozgólépcsők”-ügy) 2007. február 21-én hozott C(2007) 512 végleges bizottsági határozat (a továbbiakban: vitatott határozat) megsemmisítése iránti kérelmüket, amely határozat összefoglalóját az Európai Unió Hivatalos Lapjában (HL 2008. C 75., 19. o.) tették közzé, illetve másodlagosan a velük szemben kiszabott bírságok összegének csökkentése iránti kérelmüket.

2

Az [EK 81.] és [EK 82. cikkben] meghatározott versenyszabályok végrehajtásáról szóló, 2002. december 16-i 1/2003/EK tanácsi rendelet (HL 2003. L 1., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 2. kötet, 205. o.) 23. cikke, amely az [EK 81.] és [EK 82. cikk] végrehajtásáról szóló első, 1962. február 6-i 17. tanácsi rendelet (HL 1962. 13., 204. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 3. o.) 15. cikke (2) bekezdésének helyébe lépett, a (2)–(4) bekezdésében a következőképpen rendelkezik:

„(2)   A Bizottság határozattal bírságot szabhat ki a vállalkozásokra vagy vállalkozások társulásaira, amennyiben azok akár szándékosan, akár gondatlanságból:

[...]

A jogsértésben részt vevő vállalkozások és vállalkozások társulásai tekintetében a bírság egyenként nem haladhatja meg az előző üzleti év teljes forgalmának 10%-át.

[...]

(3)   A bírság mértékének meghatározásakor tekintetbe kell venni mind a jogsértés súlyát, mind annak időtartamát.

(4)   Ha a bírságot vállalkozások társulása esetén a tagok forgalmának figyelembevételével szabják ki, és a társulás nem fizetőképes, a társulás köteles a bírság összegének fedezése érdekében tagjaitól hozzájárulást kérni.

Amennyiben a Bizottság által megszabott időn belül a társulás nem kapta meg a hozzájárulásokat, a Bizottság a bírság megfizetését közvetlenül bármelyik olyan vállalkozástól követelheti, amelynek képviselői a társulás érintett döntéshozó testületének tagjai voltak.

Miután a Bizottság a második albekezdés alapján már felszólított a fizetésre – amennyiben a bírság teljes összegét kell megfizetni –, a Bizottság a fennmaradó rész megfizetését a társulás bármely olyan tagjától követelheti, amely annak a piacnak az aktív szereplője volt, amelyen a jogsértés megtörtént.

A Bizottság a második és harmadik albekezdés alapján nem követelheti a fizetést olyan vállalkozásoktól, amelyek bizonyítják, hogy a társulás jogsértő döntését nem hajtották végre, és vagy nem volt tudomásuk annak létezéséről, vagy attól aktívan távol tartották magukat, még a Bizottság vizsgálatának megkezdése előtt.

A bírság megfizetése tekintetében egyik vállalkozás pénzügyi felelőssége sem haladhatja meg az előző üzleti éve teljes forgalmának 10%-át.”

3

Az 1/2003 rendelet 31. cikkének szövege a következő:

„A Bíróság korlátlan jogkörrel rendelkezik az olyan határozatok felülvizsgálatára, amelyekben a Bizottság bírságot vagy kényszerítő bírságot határozott meg. A Bíróság törölheti, csökkentheti vagy növelheti a kiszabott bírság vagy kényszerítő bírság összegét.”

4

„A 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése és az [ESZAK 65. cikk] (5) bekezdése alapján kiszabott bírság megállapításának módszeréről szóló iránymutatás” című bizottsági közlemény (HL 1998. C 9., 3. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 171. o.; a továbbiakban: 1998. évi iránymutatás), amely a vitatott határozat elfogadásának időpontjában alkalmazandó volt, a preambulumában kimondja:

„Az […] [1998. évi iránymutatásban] felvázolt elveknek biztosítaniuk kell, hogy a Bizottság határozatai a vállalkozások és a Bíróság előtt átláthatóak és pártatlanok legyenek, ugyanakkor fenn kell tartaniuk a vonatkozó jogszabályok alapján a bírságok kiszabása tekintetében az összforgalom 10%-ának korlátain belül a Bizottságra ruházott mérlegelési jogkört. E mérlegelésnek azonban egységes és megkülönböztetéstől mentes, a versenyszabályok megsértésének büntetése terén kitűzött célokkal összhangban álló politikát kell követnie.

A bírság összegének meghatározásánál alkalmazandó új módszer – amelyik egy, a súlyosbító, illetve az enyhítő körülmények figyelembevételével megfelelően növelt, illetve csökkentett alapösszegből indul ki – a következő szabályokat követi.”

5

Az 1998. évi iránymutatás 1. pontja szerint „[a]z alapösszeget a jogsértés súlyosságával és időtartamával összhangban határozzák meg, amelyek a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésében említett kizárólagos feltételek”.

6

A súlyosságot illetően az 1998. évi iránymutatás 1. A. pontja kimondja, hogy a jogsértés súlyosságának megállapításánál figyelembe kell venni a jogsértés jellegét, a piacra gyakorolt tényleges hatását, ha ez a hatás mérhető, valamint az érintett földrajzi piac méretét. A jogsértéseket három kategóriába sorolják: enyhe jogsértések, súlyos jogsértések és különösen súlyos jogsértések.

7

Az 1998. évi iránymutatás szerint a különösen súlyos jogsértések közé tartoznak többek között az olyan horizontális korlátozások, mint az „árkartell” és a piacfelosztó kvóták alkalmazása. A kiszabható bírság alapösszege „20 millió [euró] felett” van.

8

Az 1998. évi iránymutatás 2. pontja értelmében a bírság alapösszege növelhető súlyosító körülmények, úgymint különösen az ugyanazon vállalkozás(ok) által elkövetett azonos típusú, ismétlődő jogsértések esetén. Az említett iránymutatás 3. pontja szerint ezen alapösszeg csökkenthető olyan enyhítő körülmények esetén, mint a jogsértés kizárólag passzív módon vagy a vezetőt követő szerepben történő elkövetése, a jogsértő megállapodások nemteljesítése vagy a vállalkozás hatékony együttműködése az eljárás során, a kartellügyekben a bírság kiszabásának mellőzéséről vagy a bírság összegének csökkentéséről szóló bizottsági közlemény (HL 1996. C 207., 4. o.) alkalmazási körén kívül.

9

A jelen ügy tényállására alkalmazandó, a kartellügyek esetében a bírságok alóli mentességről és a bírságok csökkentéséről szóló bizottsági közlemény (HL 2002. C 45. 3. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 2. kötet, 155. o.; a továbbiakban: 2002. évi engedékenységi közlemény) meghatározza azon feltételeket, amelyek teljesülése esetén a Bizottsággal kartellügyben folytatott vizsgálat során együttműködő vállalkozások mentesülhetnek az általuk egyébként megfizetendő bírság alól, illetve bírságcsökkentésben részesülhetnek.

10

A Schindler-csoport az első világszintű, felvonókat és mozgólépcsőket szállító cégcsoportok egyike. Anyavállalata a Svájcban székhellyel rendelkező Schindler Holding. A Schindler-csoport nemzeti leányvállalatokon keresztül folytatja tevékenységeit. Ezek többek között a Schindler Belgium, a Schindler Luxemburg, a Schindler Hollandia és a Schindler Németország.

11

Mivel 2003 nyarán a Bizottság információkat kapott arról, hogy feltehetően kartell áll fenn a felvonókat és mozgólépcsőket gyártó, az Európai Unióban üzleti tevékenységet folytató fő európai társaságok, azaz a Kone Belgium SA, a Kone GmbH, a Kone Luxembourg Sàrl, a Kone BV Liften en Roltrappen, a Kone Oyj, az Otis SA, az Otis GmbH & Co. OHG, a General Technic-Otis Sàrl, a General Technic Sàrl, az Otis BV, az Otis Elevator Company, a United Technologies Corporation, a Schindler-csoport, a ThyssenKrupp Liften Ascenseurs NV, a ThyssenKrupp Aufzüge GmbH, a ThyssenKrupp Fahrtreppen GmbH, a ThyssenKrupp Elevator AG, a ThyssenKrupp AG, a ThyssenKrupp Ascenseurs Luxembourg Sàrl és a ThyssenKrupp Liften BV között, 2004 elején vizsgálatokat folytatott e társaságok helyiségeiben. A 2002. évi engedékenységi közlemény alapján e társaságok kérelmet nyújtottak be. 2004 szeptembere és decembere között a Bizottság tájékoztatáskérést küldött a Belgiumban elkövetett jogsértésben részt vevő vállalkozásoknak, több, e tagállamban lévő ügyfélnek és a belga Agoria szövetségnek.

12

A vitatott határozatban a Bizottság megállapította, hogy az említett társaságok, valamint a Mitsubishi Elevator Europe BV négy, az EK 81. cikk (1) bekezdésébe ütköző egységes, összetett és folyamatos jogsértésben vettek részt négy tagállamban, mivel felosztották egymás között a piacokat úgy, hogy megegyeztek a felvonók és mozgólépcsők értékesítésével, beépítésével, karbantartásával és korszerűsítésével összefüggő ajánlati felhívások és szerződések elosztásában, illetve azt összehangolták. A Schindler-csoportot illetően a jogsértés kezdetének legkorábbi időpontja megegyezik a Németországban elkövetett jogsértés kezdő időpontjával, vagyis 1995. augusztus 1-jére tehető.

13

A vitatott határozat 2. cikkében a Schindler-csoportot a következők szerint marasztalták el:

„1.   A Belgiumban elkövetett, az 1. cikk (1) bekezdésében említett jogsértések miatt a következő bírságok kerülnek kiszabásra:

[...]

[...]

2.   A Németországban elkövetett, az 1. cikk (2) bekezdésében említett jogsértések miatt a következő bírságok kerülnek kiszabásra:

[...]

[...]

3.   A Luxemburgban elkövetett, az 1. cikk (3) bekezdésében említett jogsértések miatt a következő bírságok kerülnek kiszabásra:

[...]

[...]

4.   A Hollandiában elkövetett, az 1. cikk (4) bekezdésében említett jogsértések miatt a következő bírságok kerülnek kiszabásra:

[...]

14

A Törvényszék Hivatalához 2007. május 4-én benyújtott keresetlevelükkel a fellebbezők a vitatott határozat megsemmisítését, másodlagosan pedig a kiszabott bírságok összegének csökkentését kérték.

15

Az Európai Unió Tanácsának beavatkozását a Bizottság kérelmeinek támogatása végett engedélyezték. A Törvényszékhez benyújtott beadvány szerint a Tanács a fellebbezők által felhozott, az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének jogellenességére vonatkozó kifogást illetően avatkozott be.

16

A Bizottság a Törvényszékkel 2009. június 30-án közölt 2007. szeptember 4-i határozatával helyesbítette a vitatott határozat 4. cikkét, amely így a Schindler Managementet már nem említi címzettként. A Törvényszék a megtámadott ítélet 43. és 44. pontjában megállapította, hogy a kereset e társaságot érintő részében okafogyottá vált, és arról nem szükséges határozni.

17

A keresetük alátámasztása érdekében a fellebbezők tizenhárom jogalapra hivatkoztak, amelyeket a Törvényszék a megtámadott ítélet 45. pontjában a következőképpen említett meg:

„[...] Az első jogalap a büntetések törvényessége elvének megsértésén alapul, mivel az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése a bírságok kiszámítását illetően korlátlan mérlegelési jogkört biztosít a Bizottság számára. A második jogalap a visszaható hatály tilalma elvének az 1998. évi iránymutatás és a 2002. évi engedékenységi közlemény alkalmazásakor való megsértésén alapul. A harmadik jogalap a büntetések törvényessége elvének megsértésén, és azon alapul, hogy a Bizottság nem bírt hatáskörrel az 1998. évi iránymutatás elfogadására. A negyedik jogalap a 2002. évi engedékenységi közlemény jogellenességén alapul, mivel az sérti a nemo tenetur se ipsum accusare elvét, a nemo tenetur se ipsum prodere elvét […], az in dubio pro reo elvét és az arányosság elvét. Az ötödik jogalap a hatalommegosztás elvének megsértésén és a jogállamiság elveinek tiszteletben tartásán alapuló eljárás követelményeinek megsértésén alapul. A hatodik jogalap a felperesekkel szemben kiszabott bírságok tulajdonelvonó jellegén alapul. A hetedik és a nyolcadik jogalap azon alapul, hogy a bírságok kiindulási összegének megállapítása és az enyhítő körülmények értékelése során sérült az 1998. évi iránymutatás. A kilencedik jogalap azon alapul, hogy a Belgiumban, Németországban és Luxemburgban elkövetett jogsértésekért kiszabott bírságok összegének meghatározására az 1998. évi iránymutatás és a 2002. évi engedékenységi közlemény megsértésével került sor. A tizedik jogalap a bírságok összegének aránytalan jellegén alapul. A tizenegyedik jogalap azon alapul, hogy a [vitatott] határozatot nem kézbesítették érvényesen a Schindler Holdingnak. A tizenkettedik jogalap a Schindler Holding felelősségének hiányán alapul. Végül a tizenharmadik jogalap az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének megsértésén alapul.”

18

A Törvényszék a megtámadott ítélet 47. és 48. pontjában a jogalapok sorrendjét a következők szerint módosította:

19

A Törvényszék e jogalapokat és a keresetet is teljes egészében elutasította.

20

A fellebbezők lényegében azt kérik, hogy a Bíróság helyezze hatályon kívül a megtámadott ítéletet, semmisítse meg a vitatott határozatot, másodlagosan törölje vagy csökkentse a bírságokat, harmadlagosan utalja vissza az ügyet a Törvényszék elé, végül pedig kötelezze a Bizottságot a költségek viselésére.

21

A Bizottság kéri a fellebbezés elutasítását és a fellebbezők kötelezését a költségek viselésére.

22

A Tanács azt kéri, hogy a Bíróság az 1/2003 rendelet jogellenességére vonatkozó kifogás tekintetében utasítsa el a fellebbezést, és megfelelően határozzon a költségekről.

23

Kérelmeik alátámasztása érdekében a fellebbezők tizenhárom jogalapra hivatkoznak.

24

Az első jogalapjukkal a fellebbezők vitatják a Törvényszék által az EJEE 6. cikkének megsértésére alapított azon jogalapjukra adott választ, amelyben azzal érvelnek, hogy a Bizottság eljárása sérti a hatalommegosztás elvét, és nem tartja tiszteletben a jogállamiságnak az e rendelkezés értelmében a büntetőeljárásokra alkalmazandó elveit. Különösen a megtámadott ítélet 53. pontját vitatják, amelyben a Törvényszék kimondta, hogy a Bizottságnak a versenyjog megsértéséért bírságot kiszabó határozatai nem büntetőjogi jellegűek. Úgy vélik, hogy a Törvényszék érvelése nem veszi figyelembe sem a kiszabott bírságok jelentőségét, sem pedig a helyzetet gyökeresen megváltoztató Lisszaboni Szerződés hatálybalépését.

25

A fellebbezők emlékeztetnek az Emberi Jogok Európai Bíróságának az 1976. június 8-i Engel és társai kontra Hollandia ítéletében (A. sorozat 22. szám, 80. és az azt követő §-ok) foglalt kritériumokra, és azt állítják, hogy a Törvényszék tévesen helyezkedett arra az álláspontra, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága 2006. november 23-i Jussila kontra Finnország ítélete (Ítéletek és Határozatok Tára 2006-XIV., 31. §) irányadó a kartelljogi eljárásokra, amely ítélet szerint a büntetőjog kemény magjához nem tartozó egyes jogsértés-kategóriákat illetően nem szükséges, hogy a határozatot bíróság hozza meg, amennyiben a határozat jogszerűségének korlátlan felülvizsgálata biztosított. A fellebbezők szerint ezen ítélet értelmében az ilyen eljárások a „büntetőjog kemény magjához” tartoznak. E tekintetben a Törvényszék T-141/08. sz., E.ON Energie kontra Bizottság ügyben 2010. december 15-én hozott ítéletére (EBHT 2010., II-5761. o.) és a megtámadott ítélet 160. pontjára hivatkoznak.

26

A fellebbezők egyébiránt azzal érvelnek, hogy a Törvényszék által hivatkozott ítélkezési gyakorlat, különösen pedig a 209/78-215/78. és 218/78. sz., van Landewyck és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1980. október 29-én hozott ítélet (EBHT 1980., 3125. o.) 81. pontja, valamint a 100/80-103/80. sz., Musique Diffusion française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1983. június 7-én hozott ítélet (EBHT 1983., 1825. o.) 7. pontja, amelyek értelmében a Bizottság nem minősíthető az EJEE 6. cikke értelmében vett bíróságnak, jelentőségét vesztette a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése és az EJEE közvetlen alkalmazhatósága következtében. A fellebbezők szerint a szankciót bíróságnak, nem pedig olyan közigazgatási hatóságnak kellett volna kiszabnia, mint a Bizottság. E tekintetben azt állítják, hogy a szankciók jelentősége miatt a jelen ügyben nem lehet az Emberi Jogok Európai Bíróságának az 1984. február 21-i Öztürk kontra Németország ítéletből (A. sorozat 73. szám) és az 1994. február 24-i Bendenoun kontra Franciaország ítéletből (A. sorozat 284. szám) eredő azon ítélkezési gyakorlatát alkalmazni, amely szerint különösen a nagy számban elkövetett – a fellebbezők szerint „tömeges elkövetésnek” minősülő – jogsértések esetén vagy az üldözendő enyhe jogsértések esetén a szankciót akkor szabhatja ki közigazgatási hatóság, ha biztosított a korlátlan bírói felülvizsgálat.

27

A Bizottság és a Tanács azt állítja, hogy az uniós bíróság által a Bizottság határozataival kapcsolatban elvégzett felülvizsgálat biztosítja, hogy az EJEE 6. cikkének (1) bekezdésében és az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) 47. cikkében rögzített tisztességes eljárás követelményei teljesüljenek.

28

A válaszukban a fellebbezők azzal érvelnek, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága 2011. szeptember 27-i Menarini Diagnostics kontra Olaszország ítéletében (43509/08. sz. kereset) megfogalmazott és a Bizottság által a válaszbeadványában hivatkozott elvek nem lehetnek irányadók a jelen ügyben, mivel az ebben az ítéletben szóban forgó olasz versenyhatósággal ellentétben a Bizottság nem független közigazgatási hatóság. Egyébiránt a Törvényszék nem végezte el az EJEE 6. cikk által megkövetelt módon a tények korlátlan vizsgálatát.

29

A viszonválaszában a Bizottság azzal érvel, hogy a Törvényszék nem köteles hivatalból elvégezni a tényállás vizsgálatát, hanem a fellebbezők feladata, hogy előadják jogalapjaikat és beterjesszék a bizonyítékokat (a Bíróság C-386/10. P. sz., Chalkor kontra Bizottság ügyben 2011. december 8-án hozott ítéletének [EBHT 2011., I-13085. o.] 62. pontja, valamint az Emberi Jogok Európai Bírósága fent hivatkozott A. Menarini Diagnostics kontra Olaszország ítéletének 63. §-a).

30

Meg kell állapítani, hogy az első jogalap azon a téves előfeltevésen alapul, hogy a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése módosította a jelen ügyre alkalmazandó jogszabályokat, úgyhogy a vitatott határozat annyiban sérti az EJEE 6. cikkét, mivel azt a Bizottság fogadta el, nem pedig egy bíróság.

31

A vitatott határozatot 2007. február 21-én fogadták el, vagyis a Lisszaboni Szerződés 2007. december 13-i elfogadását, kiváltképp pedig ennek 2009. december 1-jei hatálybalépését megelőzően. Márpedig az állandó ítélkezési gyakorlat szerint egy megsemmisítés iránti kereset keretében a megtámadott jogi aktus jogszerűségét az aktus meghozatalának időpontjában fennálló ténybeli és jogi elemek függvényében kell elbírálni (lásd a 15/76. és 16/76. sz., Franciaország kontra Bizottság egyesített ügyekben 1979. február 7-én hozott ítélet [EBHT 1979., 321. o.] 7. pontját; a C-449/98. P. sz., IECC kontra Bizottság ügyben 2001. május 17-én hozott ítélet [EBHT 2001., I-3875. o.] 87. pontját, valamint a C-309/10. sz. Agrana Zucker ügyben 2011. július 28-án hozott ítélet [EBHT 2011., I-7333. o.] 31. pontját).

32

Ezenkívül, jóllehet – amint azt az EUSZ 6. cikk (3) bekezdése megerősíti – az EJEE által elismert alapvető jogok mint általános elvek az uniós jog részét képezik, továbbá jóllehet a Charta 52. cikkének (3) bekezdése azt a kötelezettséget írja elő, hogy a Chartában foglalt, az EJEE által biztosított jogoknak megfelelő jogok tartalmát és terjedelmét azonosnak kell tekinteni azokéval, amelyek az említett egyezményben szerepelnek, ez az egyezmény nem minősül az uniós jogrendbe alakszerűen beépülő jogforrásnak, mivel az Unió nem csatlakozott hozzá (lásd a C-571/10. sz. Kamberaj-ügyben 2012. április 24-én hozott ítélet 62. pontját és a C-617/10. sz. Åkerberg Fransson ügyben 2013. február 26-án hozott ítélet 44. pontját).

33

Mindenesetre a fellebbezők érvelésével ellentétben azon tény, hogy a versenyjog terén bírságot kiszabó határozatokat a Bizottság fogadja el, önmagában nem sérti az EJEE-nek az Emberi Jogok Európai Bírósága által értelmezett 6. cikkét. E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a fellebbezőknek felrótthoz hasonló versenyellenes magatartás miatt az olasz versenyhatóság által kiszabott szankcióval kapcsolatos fent hivatkozott A. Menarini Diagnostics kontra Olaszország ítéletében az Emberi Jogok Európai Bírósága arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kiszabott bírság magas összegére tekintettel a szankció a súlya miatt büntetőjogi jellegű.

34

Ugyanakkor az említett ítélet 58. pontjában emlékeztetett arra, hogy a közigazgatási hatóságoknak a versenyszabályok megsértésének üldözésére és megtorlására vonatkozó feladattal való megbízása nem összeegyeztethetetlen az EJEE-vel, amennyiben az érdekelt a vele szemben ily módon hozott valamennyi határozattal szemben az EJEE 6. cikkében meghatározott biztosítékokat garantáló bírósághoz fordulhat.

35

A fent hivatkozott A. Menarini Diagnostics kontra Olaszország ítéletének 59. pontjában az Emberi Jogok Európai Bírósága kifejtette, hogy az EJEE 6. cikkének tiszteletben tartása nem zárja ki, hogy egy közigazgatási jellegű eljárásban valamely „büntetést” elsőként egy közigazgatási hatóság szabjon ki. Feltételezi azonban, hogy valamely közigazgatási hatóság határozata, amely maga nem teljesíti az EJEE 6. cikkének (1) bekezdésében előírt feltételeket, korlátlan felülvizsgálati jogkörrel rendelkező bírói szerv utólagos felülvizsgálata alá vethető legyen. Az ilyen szerv jellemzői között szerepel az arra vonatkozó jogkör, hogy bármely ténybeli vagy jogkérdésben megváltoztathatja az alsóbb szerv által hozott határozatot. A bírói szervnek hatáskörrel kell rendelkeznie különösen arra, hogy az előtte folyó jogvita szempontjából releváns összes ténybeli és jogkérdést megvizsgálja.

36

Márpedig a hatékony bírói jogvédelem elvéről állást foglalva, amely az uniós jog általános elve, és amely jelenleg az uniós jogban az EJEE 6. cikke (1) bekezdésének megfelelőjeként a Charta 47. cikkében jut kifejezésre, a Bíróság kimondta, hogy az EUM-Szerződésben előírt jogszerűségi vizsgálaton túl az uniós bíróság az EUMSZ 261. cikknek megfelelően az 1/2003 rendelet 31. cikkében rögzített korlátlan felülvizsgálati jogkörrel bír, amely feljogosítja arra, hogy a Bizottság értékelését a sajátjával helyettesítse, és következésképpen a kiszabott bírságot vagy kényszerítő bírságot törölje, csökkentse vagy növelje (a fent hivatkozott Chalkor kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 63. pontja).

37

A jogszerűség vizsgálatát illetően a Bíróság emlékeztetett arra, hogy az uniós bíróság feladata, hogy a hivatkozott jogalapok alátámasztása érdekében a felperes által előterjesztett elemek alapján elvégezze a jogszerűség vizsgálatát, és sem az 1998. évi iránymutatásban említett kritériumok alkalmazásakor figyelembe vett tényezők megválasztását, sem pedig e tényezők értékelését illetően nem hivatkozhat a Bizottság rendelkezésére álló mérlegelési mozgástérre annak érdekében, hogy lemondjon a mind jogi, mind pedig ténybeli szempontból alapos felülvizsgálat elvégzéséről (a fent hivatkozott Chalkor kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 62. pontja).

38

Mivel a Szerződésekben előírt felülvizsgálat magában foglalja, hogy az uniós bíróság mind jogi, mind pedig ténybeli szempontból felülvizsgálatot gyakorol, és jogosult a bizonyítékokat értékelni, a megtámadott határozatot megsemmisíteni és a bírságok összegét megváltoztatni, a Bíróság ebből arra a következtetésre jutott, hogy nem tűnik úgy, hogy az EUMSZ 263. cikkben előírt – és az 1/2003 rendelet 31. cikkében foglalt, a bírság összegére vonatkozó korlátlan felülvizsgálati jogkörrel kiegészített – jogszerűségi vizsgálat sérti a jelenleg a Charta 47. cikkében szereplő hatékony bírói jogvédelem elvére vonatkozó követelményeket (a fent hivatkozott Chalkor kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 67. pontja).

39

Ezen elemekből következik, hogy az első jogalap megalapozatlan.

40

A második jogalapjukkal a fellebbezők az első fokon benyújtott keresetük alátámasztása érdekében felhozott negyedik jogalapra hivatkoznak. Véleményük szerint a „közvetlen” bizonyításfelvétel elve megköveteli, hogy a Törvényszék közvetlen benyomást szerezzen a nyilatkozatot tevő vagy más bizonyítékot benyújtó személyekről. A tanúkat bíróság előtt, nyilvános tárgyaláson, eskü alatt kell meghallgatni, akikhez az eljárás alá vont vállalkozások is intézhetnek kérdéseket.

41

A Bizottság érdemi vizsgálata és a Törvényszék felülvizsgálata azonban nem felel meg e követelményeknek, mivel gyakran kizárólag a Bizottsággal együttműködő vállalkozások által írásban benyújtott tényekre támaszkodik. Márpedig a 2002. évi engedékenységi közlemény keretében tett nyilatkozatok esetében fennáll annak a jelentős veszélye, hogy az együttműködő vállalkozások által elferdített vagy eltúlzott tények kerülnek előtérbe.

42

A Bizottság azzal érvel, hogy a második jogalap elfogadhatatlan.

43

Amint az az EUMSZ 256. cikkből, az Európai Unió Bíróságának alapokmánya 58. cikkének első bekezdéséből és a Bíróság eljárási szabályzata 112. cikke 1. §-a első bekezdése c) pontjának a jelen fellebbezés benyújtásakor alkalmazandó változatából következik, a fellebbezésben pontosan meg kell jelölni a hatályon kívül helyezni kért ítélet kifogásolt elemeit, valamint a kérelem alapjául szolgáló konkrét jogi érveket (lásd különösen a C-352/98. P. sz., Bergaderm és Goupil kontra Bizottság ügyben 2000. július 4-én hozott ítélet [EBHT 2000., I-5291. o.] 34. pontját, valamint a C-248/99. P. sz., Franciaország kontra Monsanto és Bizottság ügyben 2002. január 8-án hozott ítélet [EBHT 2002., I-1. o.] 68. pontját).

44

Márpedig, amint azt a Bizottság a válaszbeadványában hangsúlyozta, a második jogalap elvont módon megfogalmazott, és nem jelöli meg a megtámadott ítélet kifogásolt pontjait. Az egyetlen azonosítási tényező az első fokon benyújtott kereset negyedik jogalapjára való hivatkozás, amely a 2002. évi engedékenységi közleménynek a nemo tenetur se ipsum accusare, a nemo tenetur se ipsum prodere, az in dubio pro reo és az arányosság elveinek megsértése miatti jogellenességén alapul. Márpedig úgy tűnik, hogy ez a jogalap nem áll összefüggésben a fellebbezés második jogalapjával.

45

E tényezőkből következik, hogy a második jogalap túl homályos ahhoz, hogy meg lehessen válaszolni, ezért elfogadhatatlannak kell nyilvánítani.

46

Mindenesetre, amennyiben a fellebbezők a tanúk Törvényszék előtti kihallgatásának hiányát kifogásolják, elegendő emlékeztetni arra, hogy a Bizottság valamely versenyügyben hozott határozata elleni keresetben főszabály szerint a felperesnek kell felhoznia az e határozattal szembeni jogalapokat, és neki kell bizonyítékokat előterjesztenie e jogalapok alátámasztása érdekében (lásd a fent hivatkozott Chalkor kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 64. pontját). Márpedig amint a főtanácsnok az indítványának 48. pontjában kifejtette, a fellebbezők nem vitatták a kifogásközlésben kifejtett tényeket, és nem kérték a Törvényszéktől tanúk kihallgatását sem.

47

Következésképpen a második jogalap elfogadhatatlan.

48

A harmadik jogalapjukkal a fellebbezők az első fokon benyújtott kereset alátámasztása érdekében felhozott, és az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének az EJEE 7. cikkéből és a Charta 49. cikkéből következő jogállamiság elvével és az alkalmazandó törvény meghatározottságának elvével (nulla poena sine lege certa) való összeegyeztethetetlenségére alapított, első jogalapra hivatkoznak.

49

Azzal érvelnek, hogy magának a jogalkotónak kell meghatároznia a szabályozandó terület alapvető elemeit. A Lisszaboni Szerződés óta ezt az elvet az EUMSZ 290. cikk (1) bekezdése második albekezdésének utolsó mondata kifejezetten kimondja, amely szerint „az adott szabályozási terület alapvető elemei kizárólag a jogalkotási aktusban szabályozhatók, és ezekre vonatkozóan nem adható felhatalmazás”.

50

A fellebbezők azt állítják, hogy a törvényesség elvének megsértése az 1/2003 rendelet 23. cikkében használt „vállalkozás” fogalmának határozatlan jellegéből ered. A Bizottság és az uniós bíróságok túlzott módon kiterjesztik e fogalom jelentését a gazdasági egység azon koncepciójára, amely teljes mértékben elszakad az uniós jogalkotót bizonyosan megihlető jogi személy fogalmától. A fellebbezők szerint a „vállalkozás” fogalmának használata egy alakszerű törvényben való tényleges és részleteiben való rögzítés teljes hiányában sérti az egyetemlegesen felelős anyavállalat jogait.

51

A törvényesség elvének megsértése a versenyszabályok megsértése esetén kiszabott szankciók határozatlan jellegéből is következik. A fellebbezők szerint a jogsértés súlya és időtartama nem minősül kellően pontos kritériumnak. Az 1998. évi iránymutatás és a 2002. évi engedékenységi közlemény mindezt nem orvosolja, mivel nem kötelező erejűek, amint azt a Bíróság a C-360/09. sz. Pfleiderer-ügyben 2011. június 14-én hozott ítéletének (EBHT 2011., I-5161. o.) 23. pontjában kimondta. Ami az 1/2003 rendelet 23. cikkében a bírságnak a forgalom 10%-ában meghatározott felső határát illeti, ez változó, és többek között a Bizottság döntéshozatali gyakorlatától, illetve azon társaságoktól függ, amelyeknek a jogsértés felróható, nem a cselekményhez, hanem a vállalkozáshoz viszonyul, továbbá nem bír „számszerűsíthető és abszolút felső határral”, ahogyan azt a Törvényszék a megtámadott ítélet 102. pontjában tévesen állította. Végül a korlátlan felülvizsgálati jogkör sem pótolhatja a törvényi meghatározottság hiányát, függetlenül attól, hogy ez a hatáskör csak elméletben létezik, és azt a Törvényszék általában nem gyakorolja.

52

A Bizottság és a Tanács azt állítja, hogy az EUMSZ 290. cikk nem releváns az 1/2003 rendelet 23. cikke jogszerűségének mérlegelése szempontjából. Az e rendelet 23. cikkében használt „vállalkozás” kifejezés pontatlanságát illetően a Tanács azzal érvel, hogy új, éppen ezért elfogadhatatlan érvről van szó. Ezenkívül a Bizottság és a Tanács megjegyzi, hogy a „vállalkozás” említett fogalmát az uniós bíróságok ítélkezési gyakorlata az Emberi Jogok Európai Bírósága ítélkezési gyakorlatának megfelelően pontosította. Szerintük a szankció állítólagos meghatározatlan jellegére alapított érvet is el kell utasítani a 17. rendelet 15. cikkére és az 1/2003 rendelet 23. cikkére vonatkozó ítélkezési gyakorlatra tekintettel.

53

A harmadik jogalapjukkal a fellebbezők a Törvényszéknek az első fokon benyújtott kereset első jogalapjára adott válaszát célozzák, anélkül azonban, hogy megjelölnék a megtámadott ítélet kifogásolt pontjait. Mivel a kereset e jogalapjával a Törvényszék a megtámadott ítélet 93–116. pontjában foglalkozott, az említett ítélet ezen részére kell hivatkozni.

54

Márpedig mind a megtámadott ítélet, mind pedig az első fokon benyújtott kereset vizsgálatából az derül ki, amint azt a főtanácsnok az indítványának 139. pontjában megjegyezte, hogy a törvényesség elvére tekintettel a „vállalkozás” fogalmának meghatározatlanságára alapított érvre a fellebbezők nem hivatkoztak a Törvényszék előtt, így azt a Törvényszék nem is vizsgálta.

55

Ebből következik, hogy az említett érvet elfogadhatatlannak kell nyilvánítani, mivel a fellebbezés során a Bíróság hatásköre főszabály szerint az elsőfokú bíróság előtt megvitatott jogalapokról hozott jogi döntés megítélésére korlátozódik (a C-380/09. P. sz., Melli Bank kontra Tanács ügyben 2012. március 13-án hozott ítélet 92. pontja).

56

A törvényesség elvére tekintettel a bírságok mértékének meghatározatlanságára alapított érvet illetően emlékeztetni kell arra, hogy – amint már a jelen ítélet 31. pontjában elhangzott – a Lisszaboni Szerződés rendelkezései nem relevánsak a még e szerződés aláírását megelőzően elfogadott, versenyügyben hozott határozatra vonatkozó jogalap értékelése szempontjából. Következésképpen az EUMSZ 290. cikk megsértésére alapított érv hatástalan.

57

A megtámadott ítélet 96. pontjában a Törvényszék, anélkül hogy tévesen alkalmazta volna a jogot, emlékeztetett arra, hogy a törvényesség elve megköveteli, hogy a törvény egyértelműen meghatározza a jogsértéseket és az azokat megtorló büntetéseket (a C-413/08. P. sz., Lafarge kontra Bizottság ügyben 2010. június 17-én hozott ítélet [EBHT 2010., I-5361. o.] 94. pontja). Az említett ítélet 99. pontjában, ismét anélkül, hogy tévesen alkalmazta volna a jogot, emlékeztetett az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlata szerint a törvény egyértelműségének értékelésére vonatkozó kritériumokra, vagyis hogy a törvény egyértelműségét nem csupán a vonatkozó rendelkezés szövegére, hanem az állandó és közzétett ítélkezési gyakorlat általi pontosításokra tekintettel is kell értékelni (lásd ebben az értelemben az EJEB, 1995. szeptember 27-i G. kontra Franciaország ítéletet, A. sorozat 325-B. szám, 25. §), és hogy az, hogy egy törvény mérlegelési jogkört biztosít, önmagában nem ütközik az előreláthatóság követelményébe, feltéve hogy e jogkör gyakorlásának terjedelme és módja kellő pontossággal meg van határozva, tekintettel az adott jogos célkitűzésre, ahhoz, hogy a jogalanyok számára megfelelő védelmet biztosítson a visszaélésekkel szemben (az EJEB, 1992. február 25-i Margareta és Roger Andersson kontra Svédország ítélet, A. sorozat 226. szám, 75. §).

58

A Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében, noha az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése a Bizottságnak széles mérlegelési mozgásteret enged, a Bizottság által tiszteletben tartandó, objektív kritériumok megállapításával korlátozza annak gyakorlását. Így egyrészről a kiszabható bírság összegének számszerűsíthető és abszolút felső határa van, ily módon az adott vállalkozással szemben kiszabható bírság maximális összege előre meghatározható. Másrészről e mérlegelési jogkör gyakorlását a Bizottság által a 2002. évi engedékenységi közleményben és az 1998. évi iránymutatásban saját magával szemben felállított magatartási szabályok is korlátozzák. Ezenkívül a Bizottság ismert és hozzáférhető közigazgatási gyakorlata az uniós bíróság korlátlan felülvizsgálata alá tartozik, amelynek állandó ítélkezési gyakorlata lehetővé tette az említett 23. cikk (2) bekezdésében található fogalmak pontosítását. Így egy körültekintő – szükség esetén jogi tanácsokkal ellátott – gazdasági szereplő kellő pontossággal előre láthatja az adott magatartásért járó bírság kiszámításának módját és nagyságrendjét, és azon tény, hogy e gazdasági szereplő nem ismerheti előre pontosan a Bizottság által az egyes esetekben kiszabandó bírságok mértékét, nem jelenti a büntetések törvényessége elvének megsértését (lásd továbbá ebben az értelemben a C-266/06. P. sz., Evonik Degussa kontra Bizottság ügyben 2008. május 22-én hozott ítélet 50–55. pontját).

59

E tényezőkre tekintettel meg kell állapítani, hogy a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor a Bizottság mérlegelési jogkörét különösen a Bizottságra nézve is kötelező objektív kritériumok, általános jogelvek és az 1998. évi iránymutatás fényében vizsgálta, és a megtámadott ítélet 116. pontjában megállapította, hogy az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésével szemben felhozott, a büntetések törvényessége elvének megsértésére alapított jogellenességi kifogást el kell utasítani.

60

Következésképpen a harmadik jogalap részben elfogadhatatlan, részben pedig megalapozatlan.

61

A negyedik jogalapjukkal a fellebbezők a Törvényszék azon álláspontját vitatják, amely szerint az 1998. évi iránymutatás „csak a Bizottság mérlegelési jogköre gyakorlása korlátainak pontosabb meghatározásához járult hozzá”. Azzal érvelnek, hogy ezen, a gyakorlatban a bírságkiszabás terén döntő jelentőséggel bíró iránymutatást a Tanácsnak kellett volna elfogadnia jogalkotói minőségében. E tekintetben a Bizottság jogalkotási aktusokban történő felhatalmazásával kapcsolatos EUMSZ 290. cikk (1) bekezdésére hivatkoznak.

62

A fellebbezők továbbá vitatják a megtámadott ítélet 136. pontját, és különösen a Törvényszék azon érvét, amely szerint a bírságok elrettentési céljára tekintettel helyénvaló az, hogy a bírság számítási módszere és nagyságrendje a Bizottság mérlegelésétől függ. Ezzel azonban a Törvényszék a megtorlási és elrettentési cél érdekében feláldozza valamely szankció jogállami jellegét.

63

A Bizottság azzal érvel, hogy az 1998. évi iránymutatás nem minősül a kiszabott bírságok jogi alapjának, hanem csupán pontosítja az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének Bizottság általi alkalmazását, és biztosítja az egységes közigazgatási gyakorlatot. A Bizottság egyszerű közigazgatási rendelkezéseiről van tehát szó, amelyek főszabály szerint nem kötik az uniós bíróságokat (a fent hivatkozott Chalkor kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 62. pontja). A Törvényszék a megtámadott ítélet 133. pontjában éppen erre mutatott rá.

64

Az 1998. évi iránymutatás nem minősül felhatalmazáson alapuló jogalkotásnak. Mindenesetre a vitatott határozat elfogadását követően bevezetett EUMSZ 290. cikk (1) bekezdése nem szabályozza azt a kérdést, hogy egy jogi aktus elfogadásához mikor van szükség felhatalmazásra, hanem csupán azt szabályozza, hogy egy – a jelen ügyben nem releváns – bizonyos területen a felhatalmazásnak mit kell tartalmazni. Egyébként, mivel az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésében található szabályozás nem sérti a meghatározottság elvét, e kifogás még kevésbé megalapozott az 1998. évi iránymutatás meghatározottságának hiányát illetően.

65

Ismételten emlékeztetni kell arra, hogy – amint azt a jelen ítélet 31. pontja kifejtette – a Lisszaboni Szerződés rendelkezései nem relevánsak a még e szerződés aláírását megelőzően elfogadott, versenyügyben hozott határozatra vonatkozó jogalap értékelése szempontjából.

66

Mindenesetre az 1998. évi iránymutatás nem minősül jogalkotásnak, sem az EUMSZ 290. cikk (1) bekezdése értelmében vett felhatalmazáson alapuló jogalkotásnak, sem pedig a versenyjog terén kizárólag az 1/2003 rendelet 23. cikke alapján kiszabott bírságok jogi alapjának.

67

Az 1998. évi iránymutatás olyan, a gyakorlatban követendő, tájékoztató jellegű magatartási szabályt tartalmaz, amelytől a közigazgatás egyes esetekre nézve nem térhet el anélkül, hogy olyan magyarázatot ne adna erre, amely összeegyeztethető az egyenlő bánásmód elvével (lásd a C-397/03. P. sz., Archer Daniels Midland és Archer Daniels Midland Ingredients kontra Bizottság ügyben 2006. május 18-án hozott ítélet [EBHT 2006., I-4429. o.] 91. pontját), és ezen iránymutatás a Bizottság által a jogsértés vizsgálata során követett módszer, és azon kritériumok leírására korlátozódik, amelyek figyelembevételét a Bizottság saját maga számára előírta a bírság összegének megállapításakor (lásd a fent hivatkozott Chalkor kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 60. pontját).

68

Márpedig a Szerződések egyetlen rendelkezése sem tiltja az intézmények számára, hogy ilyen tájékoztató jellegű magatartási szabályokat fogadjanak el.

69

Ebből következik, hogy a Bizottság hatáskörében állt az 1998. évi iránymutatás elfogadása, úgyhogy a negyedik jogalap megalapozatlan.

70

Az ötödik jogalapjukkal a fellebbezők a megtámadott ítélet 117–130. pontját kifogásolják. Azzal érvelnek, hogy még ha az 1998. évi iránymutatás érvényes is lenne, akkor sem lenne alkalmazható a visszaható hatály tilalma elvének a megsértése miatt.

71

A Törvényszék által a megtámadott ítélet 125. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat, amely szerint a Bizottság nem fosztható meg annak lehetőségétől, hogy megemelje a bírságok mértékét, amennyiben ez a versenyszabályok hatékony alkalmazásához szükséges, és az említett ítélet 126. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat, amely szerint a vállalkozások sem a bírságszámítási módszerre, sem arra nem alapíthatnak jogos bizalmat, hogy a Bizottság nem fogja növelni a bírságok korábban alkalmazott mértékét, összeegyeztethetetlen az EJEE 7. cikkének (1) bekezdésével, amely tiltja a kellően előre nem látható büntetések visszaható hatályú kiszabását.

72

A fellebbezők szerint a Törvényszék tévesen értékelte úgy, hogy az a tény, hogy a szankció nem haladhatja meg az üzleti forgalom 10%-át, a mérlegelési jogkör lényeges korlátozásának minősül. Egyébiránt a Törvényszék egyrészt nem hivatkozhatott volna arra, hogy az 1998. évi iránymutatás hozzájárult a szankció előreláthatóságához, másrészt pedig nem engedélyezhette volna a Bizottság számára, hogy visszaható hatállyal módosítsa a bírságok mértékét az érintett vállalkozások kárára.

73

A fellebbezők végül azzal érvelnek, hogy – mivel az 1998. évi iránymutatás nem minősül az EJEE 7. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „törvénynek” – a visszaható hatály tilalmának kiváltképp a Bizottság közigazgatási gyakorlatára kell vonatkoznia.

74

A Bizottság azt állítja, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlatának (a C-189/02. P., C-202/02. P., C-205/02. P–C-208/02. P. és C-213/02. P. sz., Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2005. június 28-án hozott ítélet [EBHT 2005., I-5425. o.] 231. pontja) megfelel az, hogy a Törvényszék a megtámadott ítélet 123. és 125. pontjában arra a következtetésre jutott, hogy nem sérült a visszaható hatály tilalmának elve és a bizalomvédelem elve.

75

Amint a főtanácsnok az indítványának 169. és 170. pontjában megjegyezte, a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot akkor, amikor a megtámadott ítélet 118–129. pontjában az uniós bíróságok azon állandó ítélkezési gyakorlatára emlékeztetett és azt alkalmazta, amely szerint sem az 1998. évi iránymutatás, sem pedig a Bizottságnak a versenyügyekben kiszabott bírságok mértékére vonatkozó gyakorlata nem sérti sem a visszaható hatály tilalmának elvét, sem a bizalomvédelem elvét (lásd a fent hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 217., 218. és 227–231. pontját, a fent hivatkozott Archer Daniels Midland és Archer Daniels Midland Ingredients kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 25. pontját, valamint a C-3/06. P. sz., Groupe Danone kontra Bizottság ügyben 2007. február 8-án hozott ítélet [EBHT 2007., I-1331. o.] 87–92. pontját).

76

Ebből következik, hogy az ötödik jogalap megalapozatlan.

77

A hatodik jogalapjukkal a fellebbezők az első fokon benyújtott kereset tizenkettedik jogalapjára hivatkoznak. Úgy vélik, hogy a Bizottság nem tartja tiszteletben a jogsértések betudhatóságának alapvető elveit, hanem úgy tekinti, hogy valamely társaság felelőssége attól a pillanattól fennáll, hogy az egyik leányvállalatánál valamely alkalmazott a munkavégzése során a kartelljog megsértésével járt el.

78

Az ily módon történő eljárás azonban sérti az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdését, amely azt feltételezi, hogy a vállalkozás „szándékosan [vagy] gondatlanságból” cselekszik, valamint sérti a Charta 48. cikkének (1) bekezdésében és az EJEE 6. cikkének (2) bekezdésében meghatározott ártatlanság vélelmének elvét.

79

A fellebbezők szerint szükség van egy jogi rendelkezésre annak meghatározásához, hogy mely kritériumok alapján tudható be egy jogi személynek a törvényes képviselői vagy más alkalmazottai magatartása. Adott esetben a jogsértések betudhatósága megkövetelheti az ellenőrzési kötelezettség megsértését. Ugyanakkor a Törvényszék a megtámadott ítélet 88. pontjában azt állapította meg, hogy a Schindler Holding megtett minden tőle telhetőt annak megakadályozása érdekében, hogy leányvállalatai az EK 81. cikkbe ütköző magatartást folytassanak.

80

A Bizottság azt állítja, hogy a fellebbezők olyan jogalapra hivatkoznak, amelyet a Törvényszék előtti keresetben nem hoztak fel, és amelyet következésképpen elfogadhatatlannak kell minősíteni. Mindenesetre az érvelés azon a téves előfeltevésen alapul, hogy az anyavállalat tekintetében semmiféle jogsértés nem állapítható meg.

81

Meg kell jegyezni, hogy a fellebbezők az első fokon benyújtott kereset tizenkettedik jogalapjára hivatkoznak, anélkül azonban, hogy megjelölnék a megtámadott ítélet kifogásolt pontjait, míg a jelen ítélet 43. pontjában hivatkozott állandó ítélkezési gyakorlatból az következik, hogy a fellebbezésben pontosan meg kell jelölni a hatályon kívül helyezni kért ítélet kifogásolt elemeit, valamint a kérelem alapjául szolgáló konkrét jogi érveket.

82

Mindenesetre, noha a jogalapok vizsgálatának a Törvényszék által a megtámadott ítélet 47 és 48. pontjában ismertetett sorrendjére történik hivatkozás, feltételezhető, hogy ezen ítéletnek a hatodik jogalapban vitatott részét az említett ítélet azon 63–92. pontja teszi ki, amelyben a Törvényszék a vitatott határozat jogellenességére alapított jogalapot vizsgálta meg, és megállapította a Schindler Holding egyetemleges felelősségét. Márpedig ezek a pontok nem azzal a kérdéssel foglalkoznak, hogy betudható-e valamely jogi személynek a törvényes képviselői vagy alkalmazottai magatartása, hanem hogy betudható-e egy anyavállalatnak a leányvállalatai magatartása.

83

Amennyiben a fellebbezők célja az, hogy vitassák valamely jogi személy törvényes képviselői vagy alkalmazottai által tanúsított magatartás e jogi személynek való betudását, akkor új jogalapról van szó, amely a fellebbezés során elfogadhatatlan. Amint ugyanis a jelen ítélet 55. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlatból következik, a fellebbezés során a Bíróság hatásköre főszabály szerint az elsőfokú bíróság előtt megvitatott jogalapokról hozott jogi döntés megítélésére korlátozódik.

84

Ezen tényezőkből az következik, hogy a hatodik jogalap nem jelöli meg jogilag megkövetelt módon a megtámadott ítélet kifogásolt pontjait, túl homályos ahhoz, hogy meg lehessen válaszolni, és mindenesetre új. Következésképpen elfogadhatatlan.

85

A hetedik jogalapjukkal a fellebbezők a megtámadott ítélet 63–92. pontját vitatják, amelyben a Törvényszék elutasította az első fokon benyújtott kereset azon tizenkettedik jogalapját, amelyben a fellebbezők azzal érveltek, hogy a Schindler Holdingnak a leányvállalatai által elkövetett jogsértésekért való egyetemleges felelősségének feltételei nem teljesülnek.

86

Azzal érvelnek, hogy a Bíróságnak és a Törvényszéknek az anyavállalat leányvállalatai által elkövetett jogsértésekért való egyetemleges felelősségét elismerő ítélkezési gyakorlata sérti a nemzeti társasági jogot, amely főszabály szerint nem ismeri el a jogilag elkülönülő jogi személyek felelősségének kiterjesztését, és tiszteletben tartja a részvényeseknek és a társaság tagjainak a társaságuk adósságaiért való korlátozott felelősségének elvét. Különösen a tagállamok jogrendjei nem ismerik az anyavállalat felelősségét egyedül ennek ügyvezetése által a leányvállalataira gyakorolt állítólagos befolyás alapján.

87

A felelősség korlátozásának elvét az Unió másodlagos joga is elismeri. A fellebbezők e tekintetben az európai részvénytársaság (SE) statútumáról szóló, 2001. október 8-i 2157/2001/EK tanácsi rendelet (HL L 294., 1. o.) 1. cikkének (2) bekezdésére hivatkoznak, amely kimondja, hogy „[a]z SE tőkéje részvényekre oszlik. Minden részvényes csak a vagyoni hozzájárulása erejéig felel.” Ugyanígy hivatkozik az európai zártkörű társaság statútumáról szóló tanácsi rendeletjavaslat [COM(2008) 396 végleges] 3. cikke (1) bekezdésének b) pontjára, amely szerint „részvényese csak a jegyzett vagy megállapodásban jegyezni vállalt összeg erejéig felel”, valamint az egyszemélyes korlátolt felelősségű társaságokról szóló, 1989. december 21-i 89/667/EGK tizenkettedik tanácsi társasági jogi irányelvre (HL L 395., 40. o.; magyar nyelvű különkiadás 17. fejezet, 1. kötet, 104. o.).

88

A fellebbezők szerint az EUMSZ 3. cikk (1) bekezdésének b) pontja az Uniót csakis a belső piac működéséhez szükséges versenyszabályok megállapítása tekintetében ruházza fel jogalkotási hatáskörrel. Az anyavállalat és leányvállalata közötti kapcsolatban a betudhatósági szabályok továbbra is a tagállamok hatáskörébe tartoznak. A fellebbezők ebben a vonatkozásban Trstenjak főtanácsnoknak a C-81/09. sz. Idryma Typou ügyben 2010. október 21-én hozott ítélet (EBHT 2010., I-10161. o.) alapjául szolgáló ügyben ismertetett indítványának 57. pontjára, valamint a C-104/96. sz. Rabobank-ügyben 1997. december 16-án hozott ítélet (EBHT 1997., I-7211. o.) 22–28. pontjára hivatkoznak.

89

A fellebbezők így kifogásolják azt, hogy az anyavállalat leányvállalatai által elkövetett jogsértésekért való egyetemleges felelőssége a döntéshozatali gyakorlat révén alakult ki, nem pedig a jogalkotó beavatkozása révén, ahogyan azt az EUMSZ 290. cikk (1) bekezdése megköveteli, valamint azt, hogy ugyanez igaz az 1/2003 rendelet 23. cikkének (4) bekezdésére, amely előírja a vállalkozások társulása tagjainak a társulásra kiszabott bírság megfizetéséért való egyetemleges felelősségét az említett társulás fizetőképtelensége esetén.

90

Másodlagosan a fellebbezők vitatják a C-97/08. P. sz., Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben 2009. szeptember 10-én hozott ítéletből (EBHT 2009., I-8237. o.) fakadó ítélkezési gyakorlat Törvényszék általi, az anyavállalat vétkesség nélküli felelősségéhez vezető értelmezését. A fellebbezők szerint az anyavállalattal szemben valamely jogsértés elkövetésében való személyes részvételből vagy a csoporton belüli bizonyos szervezeti kötelezettségek megsértéséből adódó saját vétkesség róható fel. A Schindler Holdingot nem jellemzi ilyen vétkesség, mivel azáltal, hogy példaértékű megfelelési programot fogadott el és dolgozott ki, megtett minden tőle telhetőt annak megakadályozása érdekében, hogy a leányvállalatai a kartelljogba ütköző magatartást folytassanak.

91

Harmadlagosan a fellebbezők azzal érvelnek, hogy a fent hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítéletben a Törvényszékkel azonos módon meghatározott felelősségi elvek alkalmazása mellett is tagadni kellene a Schindler Holding felelősségét, mivel ennek négy leányvállalata az adott tagállamban önálló módon fejtette ki tevékenységét, és a Schindler Holding nem gyakorolt befolyást a napi tevékenységükre. A fellebbezők vitatják a megtámadott ítélet 86. pontját, amelyben a Törvényszék arra az álláspontra helyezkedett, hogy a fellebbezők által előterjesztett bizonyítékok elégtelenek, anélkül azonban, hogy a bírósági eljárás során biztosította volna számukra más bizonyítékok előterjesztésének lehetőségét. A fellebbezők szerint az első fokon benyújtott kereset elegendő elemet tartalmazott, és a Bizottság feladata lett volna az ellenbizonyítás.

92

A fellebbezők vitatják továbbá az „üzletpolitika” fogalmának a Törvényszék által a megtámadott ítélet 86. pontjában elfogadott tág értelmezését. A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint valamely önálló magatartást, nem pedig egy tág értelemben vett üzletpolitikát kell bizonyítani.

93

A fellebbezők végül vitatják a Törvényszék – véleményük szerint paradox – értékelését, amely a megtámadott ítélet 88. pontjában a Schindler Holding által a leányvállalatai felett gyakorolt irányítást abból azon körülményből vezeti le, hogy jelentős megfelelőségi programot fogadott el a csoport szintjén, és ennek tiszteletben tartását rendszeres ellenőrzés és más intézkedések útján felügyelte.

94

A Bizottság azt állítja, hogy a hetedik jogalap első része elfogadhatatlan, mivel a fellebbezők nem a megtámadott ítéletet kifogásolják, hanem egy új, az Unió hatáskörének hiányára alapított jogalapot hoznak fel.

95

Mindenesetre ez az érvelés a társasági jog hatálya alá tartozó vállalkozás fogalmát előtérbe helyezné a vállalkozásnak az uniós versenyjogban hatályos gazdasági és működési fogalmához képest, ami megalapozatlan lenne. A fellebbezők által állítottakkal ellentétben nem egy más jogalany által elkövetett cselekményért fennálló felelősségi rendszerről van szó, sem pedig a jogi személyek társasági tagjainak visszkereseti jog alapján érvényesíthető felelősségéről, hanem egy azon alapuló felelősségi rendszerről, hogy az érintett társaságok az EK 81. cikk értelmében egyetlen vállalkozást alkotnak (lásd a C-521/09. sz., Elf Aquitaine kontra Bizottság ügyben 2011. szeptember 29-én hozott ítélet [EBHT 2011., I-8947. o.] 88. pontját). Ez a rendszer tehát eltér az 1/2003 rendelet 23. cikke (4) bekezdésében meghatározottól, amely több vállalkozásra vonatkozik.

96

Azt a vélelmet illetően, miszerint az anyavállalat meghatározó befolyást gyakorol a leányvállalata magatartására, a Bizottság azzal érvel, hogy ez – mint minden bizonyítékkezdemény – egy tipikus, a tapasztalat által is megerősített okozati összefüggésen alapul. Az, hogy a vélelem megdöntéséhez szükséges ellenbizonyíték szolgáltatása nehéznek bizonyul, önmagában nem jelenti azt, hogy ez valóban megdönthetetlen. E vélelemre hivatkozás azonban a jelen ügyben sem eredményezi a bizonyítási tehernek az ártatlanság vélelmének elvével összeegyeztethetetlen megfordulását. Bizonyítási szabályról, nem pedig a vétkesség betudására vonatkozó szabályról van szó. Egyébiránt a Bíróság és az Emberi Jogok Európai Bírósága ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy még ha egy vélelem nehezen megdönthető is, elfogadható keretek között marad mindaddig, amíg arányban áll a kitűzött jogszerű céllal, fennáll az ellenbizonyítás lehetősége, és biztosítva van a védelemhez való jog.

97

A Bizottság azt állítja, hogy a fellebbezők a bizonyítékokkal alá nem támasztott egyszerű kijelentéseik útján nem döntötték meg azt a vélelmet, amely szerint az anyavállalat meghatározó befolyást gyakorol a leányvállalata magatartására. Szerinte a megfelelőségi intézkedések, valamint az őket összekötő szervezeti felépítés létrehozása bizonyítja a jelen ügyben a Schindler Holding meghatározó befolyását a leányvállalataira, és nem mentesítik a felelőssége alól.

98

A válaszukban a fellebbezők azt állítják, hogy – amint az a fent hivatkozott Elf Aquitaine kontra Bizottság ügyben hozott ítéletből következik – az EJEE 6. cikkére tekintettel azon vélelem jogszerűségének kérdéséről, miszerint az anyavállalat meghatározó befolyást gyakorol a leányvállalata magatartására, még vita folyik. Emlékeztetnek arra, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága 2011. június 30-i Klouvi kontra Franciaország ítéletének (30754/03. sz. kereset) 40. §-a értelmében az EJEE 6. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az konkrét és tényleges, nem pedig elméleti és illuzórikus jogokat biztosítson. Márpedig az említett vélelem a Törvényszék által értelmezett módon megdönthetetlen. Nem a saját vétkességért való felelősségről lenne szó, hanem kollektív felelősségről. A fellebbezők e tekintetben a Törvényszék elé terjesztett bizonyítékokra hivatkoznak.

99

A fellebbezők végül azt állítják, hogy a Törvényszék kötelezettsége a vitatott határozat indokolásának hivatalból történő felülvizsgálata. Márpedig különösen annak (629), (630) és (631) preambulumbekezdésében csupán felületes indokolás található, amely nem felel meg a fent hivatkozott Elf Aquitaine kontra Bizottság ügyben hozott ítéletben a Bíróság által megfogalmazott kritériumnak.

100

A viszonválaszában a Bizottság vitatja a fellebbezők ezen érvelését.

101

A hetedik jogalapjuk első részében a fellebbezők azzal érvelnek, hogy az uniós bíróságok ítélkezési gyakorlata sérti a jogi személyek személyes felelősségének elvét. Amint azonban a főtanácsnok az indítványának 65. és 66. pontjában megjegyezte, ez az elv, amely különösen a polgári jogi felelősség szempontjából bír nem elhanyagolható jelentőséggel, nem lehet mérvadó valamely versenyjogi jogsértés elkövetőjének meghatározása során, hiszen ez a vállalkozások tényleges magatartásához fűződik.

102

A Szerződések megalkotóinak döntése alapján a vállalkozás fogalmát kell alkalmazni valamely versenyjogi jogsértés – az EK 81. és EK 82. cikk, jelenleg EUMSZ 101. és EUMSZ 102. cikk értelmében szankcionálható – elkövetőjének megjelölésekor, nem pedig a társaság vagy a jogi személy EK 48. cikkben, jelenleg EUMSZ 54. cikkben alkalmazott fogalmát. Ez utóbbi rendelkezéshez kapcsolódik a fellebbezők által hivatkozott másodlagos jog, amely – következésképpen – a versenyjogi jogsértés elkövetőjének megállapítása során nem releváns.

103

A vállalkozás fogalmát az uniós bíróság határozta meg, és egy gazdasági egységet jelent, még akkor is, ha jogi szempontból e gazdasági egység több természetes vagy jogi személyből áll (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 55. pontját, valamint a fent hivatkozott Elf Aquitaine kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 53. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

104

Ebből következik, hogy miután a Törvényszék a megtámadott ítélet 66. pontjában emlékeztetett erre az ítélkezési gyakorlatra, nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor ezen ítélet 67. pontjában kimondta, hogy amennyiben egy gazdasági egység sérti meg a versenyszabályokat, neki kell felelnie ezért a jogsértésért.

105

A hetedik jogalap második részében a fellebbezők azt állítják, hogy az Unió nem rendelkezik jogalkotási hatáskörrel arra, hogy valamely anyavállalat és leányvállalata közötti jogviszonyban meghatározza a jogsértések betudására vonatkozó szabályokat, és hogy a jogalkotó, nem pedig az uniós bíróságok feladata az olyan elemi jogi szabályok megállapítása, mint a versenyszabályokba ütköző jogsértés elkövetőjének fogalma.

106

Mindazonáltal a fellebbezők nem jelölik meg a megtámadott ítélet kifogásolt elemeit, és az említett ítélet 63–92. pontjában a legapróbb célzás sem található ilyen érvre. Következésképpen ez utóbbit az új jellege miatt, de a pontosság teljes hiánya miatt mindenképpen elfogadhatatlannak kell minősíteni.

107

A válaszukban a fellebbezők az EJEE 6. cikke tekintetében vitatják a fent hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítéletből fakadó ítélkezési gyakorlat alapját, azzal érvelve, hogy e rendelkezés fényében azon vélelem jogszerűségének kérdéséről, miszerint az anyavállalat meghatározó befolyást gyakorol a leányvállalatra, még vita folyik. A Bíróság ugyanakkor a fent hivatkozott Elf Aquitaine kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 62. pontjában emlékeztetett arra, hogy még ha egy vélelem nehezen megdönthető is, elfogadható keretek között marad mindaddig, amíg arányban áll a kitűzött jogszerű céllal, fennáll az ellenbizonyítás lehetősége, és biztosítva van a védelemhez való jog (lásd ebben az értelemben a Bíróság C-45/08. sz., Spector Photo Group és Van Raemdonck ügyben 2009. december 23-án hozott ítéletének [EBHT 2009., I-12073. o.] 43. és 44. pontját, valamint az Emberi Jogok Európai Bírósága 2002. július 23-i Janosevic kontra Svédország ítéletének [Ítéletek és Határozatok Tára 2002-VII.] 101. és az azt követő §-ait).

108

Márpedig az anyavállalat által a kizárólagos vagy majdnem kizárólagos tulajdonában álló leányvállalatára gyakorolt meghatározó befolyásra vonatkozó vélelem egyrészt a versenyszabályokkal – különösen az EK 81. cikkel – ellentétes magatartások megtorlására, illetve azok megismétlésének megelőzésére vonatkozó célkitűzés jelentősége, másrészt egyes uniós jogi alapelvek, így különösen az ártatlanság vélelmének elve, a büntetések személyhez kötöttségének elve és a jogbiztonság elve, valamint a védelemhez való jog – ideértve a fegyveregyenlőség elvét is – követelményei közötti egyensúly megteremtésére törekszik (a fent hivatkozott Elf Aquitaine kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 59. pontja). Ebből következik, hogy az ilyen vélelem arányban áll a kitűzött jogszerű céllal.

109

Ezenkívül egyrészről az említett vélelem azon a megállapításon alapul, miszerint egészen rendkívüli körülmények hiányában az a társaság, amely a leányvállalata tőkéjében kizárólagos vagy majdnem kizárólagos részesedéssel bír, pusztán e részesedés alapján meghatározó befolyást gyakorolhat e leányvállalat magatartására, másrészt pedig e befolyás tényleges gyakorlásának hiányát általában leginkább azon jogalanyok körében kell keresni, amelyekkel szemben e vélelem felállításra kerül. E vélelem azonban megdönthető, és a szóban forgó vélelmet megdönteni szándékozó jogalanyok feladata a leányvállalatot az anyavállalattal összekötő szervezeti, gazdasági és jogi kapcsolatokra vonatkozó összes olyan bizonyíték benyújtása, amelyről úgy vélik, hogy bizonyítja, hogy a leányvállalat és az anyavállalat nem alkot egyetlen gazdasági egységet, hanem a leányvállalat önálló piaci magatartást követ (lásd a C-286/98. P. sz., Stora Kopparbergs Bergslags kontra Bizottság ügyben 2000. november 16-án hozott ítélet [EBHT 2000., I-9925. o.] 29. pontját, a fent hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 61. pontját, valamint a fent hivatkozott Elf Aquitaine kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 57. és 65. pontját).

110

Végül a Bizottságnak meg kell hallgatnia az anyavállalatot azelőtt, hogy vele szemben határozatot hozna, és e határozat alávethető az uniós bíróság felülvizsgálatának amelynek a védelemhez való jog tiszteletben tartása mellett kell határoznia.

111

Ebből következik, hogy a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor a megtámadott ítélet 71. pontjában a leányvállalata tőkéjében 100%-os részesedéssel rendelkező anyavállalatnak a leányvállalata cselekményeiért való felelősségére vonatkozó vélelem elvét elfogadta.

112

A hetedik jogalap harmadik részében a fellebbezők vitatják a fent hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítéletből eredő ítélkezési gyakorlat Törvényszék általi alkalmazását, és azzal érvelnek, hogy a Törvényszék a megtámadott ítélet 86. pontjában az üzletpolitika fogalmának túl széles értelmezését adta. Emlékeztetni kell azonban arra, hogy annak megállapítása érdekében, hogy a leányvállalat önálló módon határozza-e meg piaci magatartását, az ezen leányvállalat és az anyavállalat közötti gazdasági, szervezeti és jogi kapcsolatokra vonatkozó valamennyi releváns elemet figyelembe kell venni, amelyek az adott esettől függően változhatnak, ezért nem képezhetik kimerítő felsorolás tárgyát (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 73. és 74. pontját, valamint a fent hivatkozott Elf Aquitaine kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 58. pontját). Az üzletpolitika tehát csupán egy elem a sok között, ezen túlmenően a fellebbezők állításával ellentétben nem kell megszorító módon értelmezni.

113

A fellebbezők továbbá lényegében azzal érvelnek, hogy a Schindler Holding felelőssége nem állapítható meg, mivel egy megfelelőségi programot fogadott el. Még ha ez az érv elfogadhatónak is tekinthető, mivel a Törvényszék által alkalmazott értékelési szempontra irányul, elegendő azt megállapítani, hogy a Törvényszék egyáltalán nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor a megtámadott ítélet 88. pontjában kimondta, hogy az, hogy a Schindler Holding a versenyjog és az azzal összefüggő iránymutatások leányvállalatai általi megsértésének megakadályozását célzó magatartási kódexet fogadott el, egyrészről semmit nem változtat a vele szemben megállapított jogsértés megtörténtén, másrészről pedig nem teszi lehetővé annak bizonyítását, hogy az említett leányvállalatok önállóan határozták meg üzletpolitikájukat.

114

Amint a Törvényszék azt helyesen – és anélkül, hogy önmagával ellentmondásba került volna – megállapította a megtámadott ítélet 88. pontjában, az említett magatartási kódex végrehajtása inkább arra utal, hogy az anyavállalat ténylegesen irányította leányvállalatai üzletpolitikáját. Az, hogy leányvállalatainak egyes alkalmazottai nem tartották magukat ugyanezen magatartási kódexhez, nem elegendő a szóban forgó leányvállalatok üzletpolitikája önálló jellegének bizonyításához.

115

A fellebbezők végül vitatják a Törvényszéknek a megtámadott ítélet 86. pontjában található azon értékelését, amely szerint nem terjesztettek elő bizonyítékokat az állításaik alátámasztása érdekében, és hogy ezen állítások semmiképpen nem elegendők azon vélelem megdöntéséhez, miszerint az anyavállalat meghatározó befolyást gyakorol a leányvállalatokra. Emlékeztetni kell ugyanakkor arra, hogy a bizonyítékok értékelése a Törvényszék hatáskörébe tartozik, amelyet a Bíróság a fellebbezés keretében nem vizsgálhat felül.

116

E megfontolások összességéből következik, hogy a hetedik jogalapot mint részben elfogadhatatlant, részben pedig megalapozatlant el kell utasítani.

117

A nyolcadik jogalapjukkal a fellebbezők a megtámadott ítélet 362–364. pontját vitatják. Véleményük szerint jogilag téves az az érv, amely szerint valamely anyavállalat és a leányvállalatai egyetlen vállalkozásnak minősül, és emiatt a csoport forgalmát kell alapul venni az összes bírság meghatározásához.

118

A Bizottság úgy véli, hogy a nyolcadik jogalap megalapozatlan a hetedik jogalap keretében általa kifejtett okokból.

119

Amint a hetedik jogalapra adott válaszból kiderül, az az érv, amely szerint valamely anyavállalat és a leányvállalatai egyetlen vállalkozásnak minősülhetnek, és a jelen ügyben ennek is minősülnek, jogilag nem téves.

120

A nyolcadik jogalapot ennélfogva el kell utasítani.

121

A kilencedik jogalapjukkal a fellebbezők a megtámadott ítélet 185–196. pontját vitatják, amelyben a Törvényszék az első fokon benyújtott keresetben felhozott hatodik jogalapot elutasította. Azzal érvelnek, hogy a nemzetközi jogot sértő bírságkiszabás ugyanolyan hatásokkal jár, mint a kisajátítás. Az ítéletével a Törvényszék megsértette a Charta 17. cikkének (1) bekezdését és az EJEE kiegészítő jegyzőkönyvének 1. cikkét. Tévesen nem vizsgálta felül, hogy a szóban forgó bírság az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatára, de különösen a 2007. január 11-i Mamidakis kontra Görögország ítéletére (35533/04. sz. kereset) tekintettel arányosnak tekinthető-e, hanem kizárólag a saját és a Bíróság ítélkezési gyakorlatára hivatkozott, pedig a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése miatt a korábbi ítélkezési gyakorlatát az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlata fényében kritikai felülvizsgálatnak kellett volna alávetnie.

122

Egyébiránt a Törvényszék érvelése azon a téves előfeltevésen alapul, miszerint a Schindler Holding és a leányvállalatai gazdasági egységet alkotnak.

123

A Bizottság azzal érvel, hogy az első fokon benyújtott keresetben a fellebbezők nem hivatkoztak a tulajdonhoz való jogra mint alapjogra. Ez megmagyarázza, hogy a Törvényszék miért nem foglalt állást a Chartával és az Emberi Jogok Európai Bírósága fent hivatkozott Mamidakis kontra Görögország ítéletével kapcsolatban. Mindenesetre a Törvényszék által a megtámadott ítélet 191–195. pontjában elvégzett arányossági vizsgálat megfelel a fent hivatkozott Mamidakis kontra Görögország ítéletében az Emberi Jogok Európai Bírósága által elvégzett vizsgálatnak.

124

Amint a Bíróság a jelen ítélet 32. pontjában arra emlékeztetett, mivel az Unió nem csatlakozott az EJEE-hez, ez az egyezmény nem minősül az uniós jogrendbe alakszerűen beépülő jogforrásnak. Mindazonáltal az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az alapvető jogok, köztük a tulajdonhoz való jog, elválaszthatatlan részét képezik a Bíróság által védelemben részesített általános jogelveknek (lásd ebben az értelemben a 44/79. sz. Hauer-ügyben 1979. december 13-án hozott ítélet [EBHT 1979., 3727. o.] 15 és 17. pontját). A tulajdonhoz való jog védelmét egyébiránt a Charta 17. cikke rögzíti.

125

A jelen ügyben a fellebbezők azt kifogásolják, hogy a Törvényszék nem végezte el az arányosság vizsgálatát az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatára, de különösen a fent hivatkozott Mamidakis kontra Görögország ítéletére tekintettel, hanem kizárólag a saját és a Bíróság ítélkezési gyakorlatára hivatkozott.

126

E tekintetben előzetesen meg kell jegyezni, hogy a fellebbezők a tulajdonjog védelmére mint alapvető jogra soha nem hivatkoztak. Éppen ellenkezőleg, a fellebbezők az első fokon benyújtott keresetük 97. pontjában azt fejtették ki, hogy „[i]rreleváns, hogy az Európai Közösség már védi-e, és ha igen, milyen mértékben, a vállalkozások magántulajdonát, például az alapvető jogok keretében”. Ezzel szemben ugyanezen 97. pontban hivatkozott „az Európai Közösségben befektető külföldi gazdasági szereplőket megillető, a nemzetközi jog által biztosított sajátos védelmi szintre”.

127

Ebből következik, hogy a fellebbezők nem róhatják fel a Törvényszéknek azt, hogy nem válaszolt olyan jogalapokra, amelyeket fel sem hoztak. Egyébiránt nem állítják, hogy a Törvényszéknek hivatalból kellett volna elvégeznie az arányosság vizsgálatát az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlata fényében.

128

Mindenesetre, amennyiben a fellebbezők a Charta megsértésére hivatkoznak, azt csakis úgy tudják bizonyítani, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot a felülvizsgálat során, ha bizonyítják, hogy a Törvényszék a tulajdonhoz való jognak nem ugyanazt az értelmet és jelentőséget tulajdonította, mint az EJEB.

129

A Schindler Holding és leányvállalatainak egy gazdasági egységként való figyelembevételét illetően elegendő megjegyezni, hogy nem a Törvényszék téves érvelési előfeltevéséről van szó, hanem a versenyjognak az állandó ítélkezési gyakorlat tárgyát képező alapelvéről, amint arra a jelen ítéletnek a hetedik jogalapra válaszként adott 101–103. pontja is emlékeztet. Valamely versenyjogi jogsértés elkövetője fogalmának meghatározása ugyanis egy gazdasági egységre utal, még akkor is, ha jogi szempontból ez az egység több természetes vagy jogi személyből áll.

130

Következésképpen, a kilencedik jogalapot el kell utasítani.

131

A tizedik jogalapjukkal a fellebbezők a megtámadott ítélet 197–270. pontját vitatják, amelyben a Törvényszék elutasította az első fokon benyújtott kereset hetedik jogalapját. Úgy vélik, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta az 1998. évi iránymutatással kapcsolatos ítélkezési gyakorlatot, és tévesen helyezkedett arra az álláspontra, hogy a jogsértések hatása nem volt mérhető. A fellebbezők azt állítják egyrészt, hogy ténykörülményeket szolgáltattak a szóban forgó megállapodások hatásának hiányára vagy korlátozott hatására, másrészt pedig, hogy ezt a hatást ökonometriai szakvélemény alapján meg lehetett volna határozni. Mivel a Bizottság nem nyújtott be ilyen szakvéleményt, a Törvényszéknek magának kellett volna a bizonyításfelvételt lefolytatnia és az 1/2003 rendelet 31. cikke értelmében vett korlátlan felülvizsgálati jogkörét gyakorolnia.

132

A Bizottság vitatja a fellebbezők érvelését.

133

A tizedik jogalapjukkal a fellebbezők nem a jogsértéseknek kizárólag a jellegük és földrajzi kiterjedésük figyelembevételére alapított, a vitatott határozat (671) preambulumbekezdése értelmében – amelyet a megtámadott ítélet 217. pontja idéz fel – „különösen súlyos jogsértés[ként]” való besorolását vitatja, hanem csupán a Törvényszék azon értékelését, amely szerint a kartell tényleges hatása nem volt mérhető.

134

Márpedig, amint arra a főtanácsnok az indítványának 178. pontjában emlékeztetett, az állandó ítélkezési gyakorlatból az következik, hogy a jogsértés piacra gyakorolt tényleges hatása, jóllehet olyan tényezőnek minősül, amelyet a jogsértés súlyának értékelése során figyelembe kell venni, csupán egyikét képezi az olyan szempontoknak, mint a jogsértés jellege és a földrajzi piac kiterjedése (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Musique Diffusion française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 129. pontját). Ebből következik, hogy valamely versenyellenes magatartás hatása a bírság megfelelő összege értékelésének önmagában nem meghatározó kritériuma. Különösen a szándékosságból eredő tényezők nagyobb jelentőséggel bírhatnak, mint a szóban forgó hatásokkal kapcsolatos tényezők, különösen, amikor lényegét tekintve olyan súlyos jogsértésekről van szó, mint – a jelen ügyben is – a piacok felosztása (a Bíróság C-194/99. P. sz., Thyssen Stahl kontra Bizottság ügyben 2003. október 2-án hozott ítéletének [EBHT 2003., I-10821. o.] 118. pontja, C-534/07. P. sz., Prym és Prym Consumer kontra Bizottság ügyben 2009. szeptember 3-án hozott ítéletének [EBHT 2009., I-7415. o.) 96. pontja, valamint C-554/08. P. sz., Carbone-Lorraine kontra Bizottság ügyben 2009. november 12-én hozott ítéletének 44. pontja).

135

Egyébiránt az 1998. évi iránymutatás 1.A. pontjának első bekezdéséből kiderül, hogy e hatást kizárólag akkor kell figyelembe venni, ha mérhető (a C-511/06. P. sz., Archer Daniels Midland kontra Bizottság ügyben 2009. július 9-én hozott ítélet [EBHT 2009., I-5843. o.] 125. pontja, valamint a fent hivatkozott Prym és Prym Consumer kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 74. pontja).

136

Következésképpen, amennyiben a Törvényszék a szóban forgó jogsértés piacra gyakorolt tényleges hatását figyelembe vette volna, feltéve hogy e hatás valóban mérhető volt, akkor ezt a teljesség kedvéért tette volna (lásd ebben az értelemben a C-654/11. P. sz., Transcatab kontra Bizottság ügyben 2012. december 13-án hozott végzés 43. pontját, valamint a C-511/11. P. sz., Versalis kontra Bizottság ügyben 2013. június 13-án hozott ítélet 83. és 84. pontját).

137

Következésképpen a tizedik jogalap, még ha feltételezzük is annak megalapozottságát, nem kérdőjelezheti meg a Törvényszéknek a megtámadott ítélet 232. pontjában kifejtett azon értékelését, miszerint el kell utasítani a vitatott határozat 1. cikkében megállapított jogsértések „különösen súlyosnak” való minősítésének jogszerűségét vitató érveket.

138

Ez a jogalap tehát hatástalan.

139

A tizenegyedik jogalapjukkal a fellebbezők a megtámadott ítélet 271–279. pontját vitatják, amelyben a Törvényszék a Bizottság azon döntését, hogy enyhítő körülmény címén nem vette figyelembe a jogsértésnek a Schindler-csoport általi önkéntes megszüntetését Németországban, arra hivatkozva igazolta, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében az 1998. évi iránymutatás 3. pontjának harmadik francia bekezdése szerint valamely enyhítő körülményt csak akkor lehet figyelembe venni, ha a jogsértés beszüntetésére a Bizottság beavatkozása miatt került sor. A fellebbezők szerint a Törvényszék értékelése nem felel meg a fent hivatkozott Prym és Prym Consumer kontra Bizottság ügyben hozott ítéletnek, amely olyan kartellre vonatkozott, amelynek az összes résztvevő még a Bizottság beavatkozása előtt véget vetett, míg a jelen ügyben egyetlen vállalkozás lépett ki a kartellből. Egyébiránt téves az az érv, amely szerint a jogsértés önkéntes megszüntetését már kellő mértékben figyelembe veszik a jogsértés időtartama kapcsán. Végül a Törvényszéknek a megtámadott ítélet 275. pontjában kifejtett azon értékelését, amely szerint a megállapodások nyilvánvalóan jogellenes jellege miatt nem lehet enyhítő körülményt figyelembe venni, csakis a Törvényszék ítéletei támasztják alá, a Bíróság ítéletei nem.

140

A fellebbezők vitatják továbbá a megtámadott ítélet 282. pontját, amelyben a Törvényszék elutasította azt az érvet, miszerint enyhítő körülményként figyelembe kell venni a Schindler-csoport által elfogadott megfelelési programot. A fellebbezők szerint azon kérdés, hogy a megfelelési intézkedések olyan jellegűek-e, hogy „változtatnak a jogsértés megtörténtén”, nem döntő jelentőségű. Csupán az döntő jelentőségű, hogy a Schindler-csoport a belső intézkedések elfogadásával el akarta kerülni a jogsértéseket, és hogy a Schindler Holding különösen ennek érdekében megtett minden tőle telhetőt. A bírságcsökkentésnek annál is inkább jelentősnek kellene lennie, mivel a Schindler-csoport által elfogadott megfelelési rendszer mellékhatásainak egyike az, hogy a mégis elkövetett jogsértések belső felfedezését megnehezíti, mivel a jogsértő munkavállalók számára súlyos szankciókat helyeztek kilátásba.

141

A Bizottság azzal érvel, hogy a fellebbezők nem vitatják a megtámadott ítélet 276. pontjában arra vonatkozóan tett megállapításokat, hogy a fellebbezők milyen körülmények között vetettek véget a jogsértésnek, vagyis hogy kizárólag azért léptek ki a szóban forgó kartellből, mert nem értettek egyet a többi résztvevővel, mivel azok megtagadták tőlük a jelentősebb piaci részesedést.

142

A megfelelési program figyelembevételét illetően a Bizottság azt állítja, hogy egy ilyen program jutalma ideális esetben a versenyellenes magatartás hiánya, nem pedig a mégis létrejött kartellben való részvételért kiszabott bírság csökkentése.

143

Azon ténymegállapítással, amelyet a Bíróságnak nem feladata felülvizsgálni, a Törvényszék a megtámadott ítélet 276. pontjában arra az álláspontra helyezkedett, hogy a Schindler-csoport „az ügy iratai szerint kizárólag azért lépett ki a kartellből, mert nem értett egyet a többi résztvevővel, mivel azok megtagadták tőle a jelentősebb piaci részesedést”. A megtámadott ítélet 274. és 275. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlatra és ezen ténybeli értékelésre tekintettel a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor elutasította a fellebbezőknek a jogsértés önkéntes megszüntetésére vonatkozó érvét.

144

A Schindler-csoport által végrehajtott megfelelési programot illetően, amint azt a főtanácsnok az indítványának 185. pontjában megjegyezte, e program nyilvánvalóan nem rendelkezett pozitív hatással, éppen ellenkezőleg, meg is nehezítette a szóban forgó jogsértések felfedezését. Ebből következik, hogy a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor e tekintetben elutasította a fellebbezők érvét.

145

Következésképpen a tizenegyedik jogalap megalapozatlan.

146

A tizenkettedik jogalapjukkal a fellebbezők a megtámadott ítélet 287–361. pontját vitatják, amelyben a Törvényszék elutasította az első fokon benyújtott kereset kilencedik jogalapját.

147

Elsősorban a bírságok összege csökkentésének túl alacsony mértékét és a 2002. évi engedékenységi közlemény alkalmazása során történő eltérő bánásmódot vitatják.

148

Különösen a megtámadott ítélet 296. pontját vitatják, amelyben a Törvényszék arra az álláspontra helyezkedett, hogy a Bizottság jelentős mérlegelési mozgástérrel bír, és az említett ítélet 300. pontját, amelyben kimondta, hogy kizárólag e mozgástér nyilvánvaló túllépése kifogásolható. A fellebbezők szerint ilyen mérlegelési mozgástér nem létezik, és a Törvényszék köteles volt arra, hogy a vitatott határozat egészét felülvizsgálja a bírság összegének megállapítása szempontjából, ily módon gyakorolva az 1/2003 rendelet 31. cikke által elismert korlátlan felülvizsgálati jogkörét.

149

Egyébiránt a Törvényszék helytelenül utasította el a megtámadott ítélet 309. pontjában a fellebbezők által a Bizottságnak szolgáltatott nyilatkozatot.

150

Végül a megtámadott ítélet 312–319. pontjában a Törvényszék a fellebbezők által szolgáltatott bizonyítékok tekintetében tévesen alkalmazta az egyenlő bánásmód elvét.

151

Másodsorban a fellebbezők a megtámadott ítélet 350–361. pontját vitatják, amelyben a Törvényszék az első fokon benyújtott kereset kilencedik jogalapjának azon részét utasította el, amelyben azzal érveltek, hogy a bírságnak a 2002. évi engedékenységi közlemény hatókörén kívüli együttműködésük miatti 1%-os csökkentése túl alacsony, mégpedig azon az alapon, hogy a kifogásközlésben szereplő ténybeli megállapításokat nem vitatták. Úgy vélik, hogy a Törvényszék érvelése téves, és ellentmond a korábbi ítélkezési gyakorlatnak.

152

A Bizottság szerint a Törvényszék a megtámadott ítélet 308. pontjában helyesen fejtette ki, hogy a fellebbezők nyilatkozata miért nem bír jelentőséggel, ami a 2002. évi engedékenységi közlemény 21. pontja értelmében a bírságcsökkentés szükségszerű feltétele. Olyan ténybeli értékelésről van szó, amelyet a Bíróság a fellebbezés keretében nem vizsgálhat felül.

153

Az egyenlő bánásmód elvének megsértésére alapított érvet illetően a Bizottság azzal érvel, hogy a fellebbezők elhallgatják a „rendszer részletes magyarázatát”, amelyet a kartellben részt vevő egyik vállalkozás szolgáltatott, és amely e vállalkozás engedékenység iránti kérelmének jelentős hozzáadott értékét indokolja.

154

A megtámadott ítélet 350–361. pontját illetően a Bizottság azzal érvel, hogy az 1998. évi iránymutatás 3. pontjának hatodik francia bekezdése értelmében vett enyhítő körülmény nem arra szolgál, hogy a sikertelen vagy az elégtelen mértékben elfogadott engedékenység iránti kérelmeket mégis jutalmazzák, mivel ez a 2002. évi engedékenységi közlemény ösztönző hatását és az e közleményből fakadó együttműködési kötelezettségeket kérdőjelezné meg, hiszen a fokozatos csökkentés pontosan a „jelentős hozzáadott érték” biztosítása és az együttműködés időpontja függvényében adható meg.

155

Emlékeztetni kell arra, hogy a versenyszabályok megsértése miatt bírságot kiszabó határozat jogszerűségének vizsgálata során az uniós bíróság sem az 1998. évi iránymutatásban említett kritériumok alkalmazásakor figyelembe vett tényezők megválasztását, sem pedig e tényezők értékelését illetően nem hivatkozhat a Bizottság rendelkezésére álló mérlegelési mozgástérre annak érdekében, hogy lemondjon a mind jogi, mind pedig ténybeli szempontból alapos felülvizsgálat elvégzéséről (a fent hivatkozott Chalkor kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 62. pontja). Ez a szabály akkor is alkalmazandó, ha a bíróság azt vizsgálja felül, hogy a Bizottság helyesen alkalmazta-e a 2002. évi engedékenységi közleményt.

156

Bár a Törvényszék által a 295–300. pontban kifejtett elvek nem felelnek meg ezen ítélkezési gyakorlatnak, ezen elvek megsértésének megállapítása érdekében meg kell azonban vizsgálni, hogy a Törvényszék a jelen ügyben miként végezte el a felülvizsgálatot. Amint ugyanis a főtanácsnok az indítványának 191. pontjában megjegyezte, annak van jelentősége, hogy ténylegesen milyen kritériumot alkalmazott a Törvényszék az érintett vállalkozás Bizottsággal való együttműködése által képviselt hozzáadott érték konkrét vizsgálata során.

157

A megtámadott ítélet 301–349. pontjában a Törvényszék megvizsgálta a fellebbezők által benyújtott bizonyítékokat annak meghatározása érdekében, hogy a 2002. évi engedékenységi közlemény 21. pontja értelmében jelentős hozzáadott értéket képviselnek-e.

158

Még ha ez a vizsgálat olyan ténybeli értékeléseket is tartalmaz, amelyeket a Bíróság a fellebbezés keretében nem vizsgálhat felül, meg kell állapítani, hogy a Törvényszék részletes vizsgálatot végzett, amelyben maga értékelte a bizonyítékokat, anélkül hogy a Bizottság mérlegelési mozgásterére hivatkozott volna, részletesen megindokolva a saját határozatát.

159

A megtámadott ítélet 309. és 312–319. pontjával szembeni kifogásokat illetően meg kell állapítani, hogy azok a Törvényszék olyan ténybeli értékeléseit kérdőjelezik meg, amelyeket a Bíróság a fellebbezés keretében nem vizsgálhat felül. Mindenesetre az egyenlő bánásmód elve nem zárja ki, hogy csakis a 2002. évi engedékenységi közlemény 21. pontja értelmében jelentős hozzáadott értéket nyújtó vállalkozás részesüljön kedvező bánásmódban, mivel e rendelkezés célja jogszerű.

160

A megtámadott ítélet 350–361. pontjával szembeni kifogást a Bizottság által kifejtett és a jelen ítélet 152. pontjában felidézett okokból megalapozatlannak kell nyilvánítani.

161

Következésképpen a tizenkettedik jogalap megalapozatlan.

162

A tizenharmadik jogalapjukban a fellebbezők a megtámadott ítélet 365–372. pontját vitatják, amelyben a Törvényszék elutasította az első fokon benyújtott keresetben felhozott tizedik jogalapot. Úgy vélik, hogy a Törvényszék érvelése téves előfeltevésen alapul, mivel a jogsértések nem tudhatók be a Schindler Holdingnak. Egyébiránt egy bírság nem tekinthető csupán azáltal arányosnak, hogy nem haladja meg a forgalom 10%-ában meghatározott felső határt. A Charta 49. cikkéből az következik, hogy a bírság arányosságának vizsgálata önálló szempontot alkot, amely kiegészíti a forgalom 10%-ában meghatározott felső határ tiszteletben tartásának felülvizsgálatát. A fellebbezők e tekintetben az Emberi Jogok Európai Bíróságának a fent hivatkozott Mamidakis kontra Görögország ítéletére hivatkoznak, amelyben az említett Bíróság a közel 8 millió euró teljes összegű bírságot aránytalannak tekintette.

163

A Bizottság azzal érvel, hogy a tizenharmadik jogalap megalapozatlan.

164

Az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy a Bíróságnak, amennyiben fellebbezés keretén belül jogi kérdésekről határoz, nem feladata, hogy méltányossági okokból a sajátjával helyettesítse a Törvényszék értékelését, mivel az utóbbi az uniós jog megsértése miatt a vállalkozásokra kiszabott bírságok összegéről korlátlan felülvizsgálati jogkörében eljárva dönt (a fent hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 245. pontja).

165

Így a bírság összegének nem megfelelő jellege folytán csak akkor lehetne megállapítani, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, ha a Bíróság úgy ítélné meg, hogy a szankció mértéke nem csupán nem megfelelő, hanem oly mértékben eltúlzott, hogy az már aránytalan (a C-89/11. P. sz., E.ON Energie kontra Bizottság ügyben 2012. november 22-én hozott ítélet 126. pontja).

166

A jelen ügyben a Törvényszék nem csupán annak vizsgálatára szorítkozott, hogy a bírságok összege nem haladja-e meg az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének második albekezdése által a forgalom 10%-ában meghatározott felső határt, hanem a megtámadott ítélet 368–370. pontjában a bírságok arányosságát alaposan vizsgálta.

167

Ami a Schindler Holding forgalmának figyelembevételére vonatkozó kifogást illeti, ez – amint a hetedik jogalapra adott válaszból is kiderül – a vállalkozás fogalma használatának jogszerűségét illető téves előfeltevésen alapul.

168

Ami az Emberi Jogok Európai Bíróságának a fent hivatkozott Mamidakis kontra Görögország ítéletére történő hivatkozást illeti, jóllehet egy gazdasági társaságot és leányvállalatait, nem pedig egy természetes személyt érintő versenyügyben releváns lehet, hangsúlyozni kell, amint azt a főtanácsnok az indítványának 214. pontjában megjegyezte, hogy az, hogy egy bírság aránytalan terhet eredményez-e arra nézve, akivel szemben kiszabták, nem állapítható meg kizárólag a számszerű összege alapján. Ez többek között a címzett fizetőképességétől is függ.

169

E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy amennyiben a bírságot olyan vállalkozással szemben szabják ki, amely egy gazdasági egységet képez, és amely csupán alakilag áll több jogi személyből, ez utóbbiak fizetőképességét nem lehet egyénileg figyelembe venni. Ebben az összefüggésben a Törvényszék helyesen állapította meg a megtámadott ítélet 370. pontjában, figyelembe véve a szóban forgó magatartások súlyát, a Schindler-csoport méretét, valamint gazdasági erejét, hogy a fellebbezőkkel szemben kiszabott bírságok teljes összege az érintett csoport mérleg szerinti forgalmának körülbelül 2%-át teszi ki, ami nem tekinthető e csoport méretéhez képest aránytalannak.

170

Ezen elemekből következően a tizenharmadik jogalap megalapozatlan.

171

Mivel a fellebbezők által felhozott egyetlen jogalapnak sem lehet helyt adni, a fellebbezést teljes egészében el kell utasítani.

172

Az eljárási szabályzat 184. cikkének (2) bekezdése értelmében, ha a fellebbezés megalapozatlan, a Bíróság határoz a költségekről.

173

Ugyanezen szabályzat 138. cikkének (1) bekezdése, amelyet e szabályzat 184. cikkének (1) bekezdése értelmében a fellebbezési eljárásban is alkalmazni kell, akként rendelkezik, hogy a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel a Bizottság kérte, hogy a Bíróság a fellebbezőket kötelezze a költségek viselésére, és mivel azok pervesztesek lettek, a saját költségeiken kívül a Bizottság költségeinek viselésére is kötelezni kell őket. Mivel a Tanács nem kérte a fellebbezők költségek viselésére való kötelezését, hanem azt kérte, hogy a Bíróság megfelelő módon határozzon a költségekről, a Tanács maga viseli saját költségeit.

A fenti indokok alapján a Bíróság (ötödik tanács) a következőképpen határozott: