C‑565/08. sz. ügy

Európai Bizottság

kontra

Olasz Köztársaság

„Tagállami kötelezettségszegés – EK 43. cikk és EK 49. cikk – Ügyvédek – A munkadíjra vonatkozó maximált díjszabás tiszteletben tartásának kötelezettsége – A piacra jutás akadálya – Hiány”

Az ítélet összefoglalása

Szolgáltatásnyújtás szabadsága – Letelepedés szabadsága – Korlátozások – Az ügyvédek számára a munkadíjra vonatkozó maximált díjszabás tiszteletben tartásának kötelezettségét előíró nemzeti szabályozás – Megengedhetőség

(EK 43. cikk és EK 49. cikk)

Nem szegi meg az EK 43. cikk és az EK 49. cikk alapján rá háruló kötelezettségeket az a tagállam, amelynek szabályozása a munkadíjra vonatkozó maximált díjszabás tiszteletben tartásának kötelezettségét írja elő az ügyvédek számára, ha az ilyen szabályozást nem olyan módon alakították ki, amely sérti az ügyvédi szolgáltatások rendes és hatékony versenyfeltételek közötti piacra jutását. Ez érvényes arra a rendszerre, amelyet olyan rugalmasság jellemez, amely lehetővé teszi az ügyvédek által nyújtott bárminemű szolgáltatás megfelelő díjazását, mivel bizonyos feltételek mellett lehetővé teszi a munkadíj felső határának kétszeresére, négyszeresére vagy akár a fölé emelését. Több esetben pedig arra is lehetőség van, hogy az ügyvéd ügyfelével külön megállapodást kössön a munkadíj összegének meghatározásáról.

Valamely tagállami szabályozás nem minősül az EK‑Szerződés szerinti korlátozásnak kizárólag azon ténynél fogva, hogy más tagállamok kevésbé szigorú vagy gazdaságilag előnyösebb szabályokat alkalmaznak a saját területükön letelepedett hasonló szolgáltatásokat nyújtó személyek vonatkozásában. A Szerződés értelmében vett korlátozás fennállása tehát nem vezethető le egyedül abból a tényből, hogy a fogadó tagállamtól eltérő tagállamban letelepedett ügyvédeknek a fogadó tagállamban nyújtott szolgáltatásaikért járó munkadíj számítása során alkalmazkodniuk kell az e tagállamban alkalmazandó szabályokhoz, hanem azon a tényen kell alapulnia, hogy az ilyen rendszer akadályozza a más tagállamból származó ügyvédeknek a fogadó tagállam piacára jutását.

(vö. 49–50., 53–54. pont)

A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (nagytanács)

2011. március 29.(*)

„Tagállami kötelezettségszegés – EK 43. cikk és EK 49. cikk – Ügyvédek – A munkadíjra vonatkozó maximált díjszabás tiszteletben tartásának kötelezettsége – A piacra jutás akadálya – Hiány”

A C‑565/08. sz. ügyben,

az EK 226. cikk alapján kötelezettségszegés megállapítása iránt a Bírósághoz 2008. december 19‑én,

az Európai Bizottság (képviselik: E. Traversa és L. Prete, meghatalmazotti minőségben, kézbesítési cím: Luxembourg)

felperesnek

az Olasz Köztársaság (képviseli kezdetben: I. Bruni, később: G. Palmieri, meghatalmazotti minőségben, segítőjük: W. Ferrante avvocato dello Stato, kézbesítési cím: Luxembourg)

alperes ellen

benyújtott keresete tárgyában,

A BÍRÓSÁG (nagytanács),

tagjai: A. Tizzano, az első tanács elnöke, elnökként eljárva, J. N. Cunha Rodrigues, K. Lenaerts és J.‑C. Bonichot tanácselnökök, A. Rosas, M. Ilešič, J. Malenovský, U. Lõhmus (előadó), E. Levits, A. Ó Caoimh, L. Bay Larsen, P. Lindh és M. Berger bírák,

főtanácsnok: J. Mazák,

hivatalvezető: M. Ferreira főtanácsos,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2010. március 24‑i tárgyalásra,

a főtanácsnok indítványának a 2010. július 6‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,

meghozta a következő

Ítéletet

1        Keresetlevelében az Európai Közösségek Bizottsága annak megállapítását kéri a Bíróságtól, hogy az Olasz Köztársaság – mivel olyan rendelkezéseket fogadott el, amelyek az ügyvédekkel szemben maximált díjszabás alkalmazásának kötelezettségét írják elő – nem teljesítette az EK 43. cikkből és az EK 49. cikkből eredő kötelezettségeit.

 A nemzeti jogi háttér

2        Olaszországban az ügyvédi hivatást a később módosított, az 1934. január 22‑i 36. törvénnyel (a GURI 1934. január 30‑i 24. száma) – módosítást követően – törvénnyé alakított, az ügyvédi és jogi képviselői hivatásról szóló, 1933. november 27‑i 1578. sz. királyi törvényrendelet (ordinamento delle professioni di avvocato e procuratore legale, a GURI 1933. december 5‑i 281. száma, 5521. o.; a továbbiakban: királyi törvényrendelet) szabályozza. A királyi törvényrendelet 52–55. cikke értelmében az igazságügyi minisztérium felügyelete alatt létrehozott Consiglio nazionale forense (országos ügyvédi kamarai tanács, a továbbiakban: CNF) a kartársaik által választott ügyvédekből áll, amely minden fellebbezési bíróság illetékességi területén egy‑egy taggal képviselteti magát.

3        A királyi törvényrendelet 57. cikke előírja, hogy a polgári jogi, büntetőjogi és nem peres ügyekben eljáró ügyvédeknek és jogi képviselőknek járó munkadíjak és térítések megállapítására szolgáló szempontokat a CNF kétévente határozattal állapítja meg. Ezt követően e szempontokat az igazságügyi miniszter a Comitato interministeriale dei prezzi (minisztériumközi árbizottság) véleménye alapján, valamint a Consiglio di Statóval (államtanács) való konzultációt követően hagyja jóvá.

4        A királyi törvényrendelet 58. cikke értelmében az 57. cikkben szereplő szempontokat a pertárgy értékének, valamint az eljáró igazságügyi hatóság szintjének, illetve büntetőeljárás esetében azok időtartamának függvényében állapítják meg. A díjszabás minden egyes eljárási cselekményre vagy azok csoportjára megállapítja a munkadíjak felső és alsó határát. Nem peres ügyekben az ügy jelentőségét kell figyelembe venni.

5        A királyi törvényrendelet 60. cikke úgy rendelkezik, hogy a munkadíjak kiszámítását a bíróság végzi el az említett szempontok alapján, figyelembe véve a tárgyalt kérdések jelentőségét és számát is. E számításnak az előzőleg rögzített alsó és felső határ között kell maradnia. Mindemellett kivételes jelentőségű esetekben, a jogvita sajátos jellegére tekintettel, és ha a szolgáltatás önmagában való értéke indokolja, a bíróság túllépheti a díjszabás által rögzített felső határt. Fordított esetben, ha az ügy könnyen elintézhető, a bíróság az alsó határnál alacsonyabb munkadíjat is megállapíthat. A bíróság a döntését mindkét esetben indokolni köteles.

6        A királyi törvényrendelet 61. cikkének (1) bekezdése szerint az ügyvédek által ügyfeleikkel szemben alkalmazott munkadíjat – külön megállapodás hiányában – mind peres, mind nem peres ügyekben az 57. cikkben meghatározott szempontok alapján, a tárgyalt kérdések jelentőségét és számát figyelembe véve állapítják meg. Ugyanezen cikk (2) bekezdésének megfelelően, ha a jogvita sajátos jellege vagy a szolgáltatás értéke indokolja, az említett munkadíj magasabb is lehet, mint a költségek viselésére kötelezett fél terhére felszámolt díj.

7        A polgári ügyekben nyújtott jogi szolgáltatások esetén járó munkadíjról szóló 1942. június 13‑i 794. sz. törvény (onorari di avvocato per prestazioni giudiziali in materia civile, a GURI 1942. július 23‑i 172. száma) 24. cikke úgy rendelkezik, hogy az ügyvédi szolgáltatásokra vonatkozóan meghatározott munkadíj alsó határától nem lehet eltérni, és minden ezzel ellentétes megállapodás semmis.

8        Az ügyvédi szolgáltatásnyújtás szabadsága tényleges gyakorlásának elősegítéséről szóló, 1977. március 22‑i 77/249/EGK tanácsi irányelvet (HL L 84., 17. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 1. kötet, 52. o.) a nemzeti jogba átültető, az Európai Közösség más tagállamaiból származó ügyvédek által nyújtott szolgáltatások szabadságáról szóló 1982. február 9‑i 31. sz. törvény (libera prestazione di servizi da parte degli avvocati cittadini di altri Stati membri della Comunità europea, a GURI 1982. február 12‑i 42. száma, 1030. o.) 13. cikke a hatályos szakmai díjszabás tiszteletben tartásának kötelezettségét kiterjesztette más tagállamok Olaszországban perbeli vagy peren kívüli tevékenységet végző ügyvédeire is.

9        Az ügyvédek jutalékát és munkadíját több, egymást követő miniszteri rendelet szabályozta, amelyek közül a három utolsó az 1990. november 24‑i 392. sz., az 1994. október 5‑i 585. sz. és a 2004. április 8‑i 127. sz. rendelet.

10      A CNF határozata értelmében, amelyet a 2004. április 8‑i 127. sz. miniszteri rendelethez (a GURI 2004. május 18‑i 115. száma, a továbbiakban: a CNF határozata) csatoltak, az ügyvédi munkadíjra alkalmazandó díjszabás három fejezetre oszlik: a polgári, közigazgatási és pénzügyi téren nyújtott perbeli szolgáltatásokra vonatkozó I. fejezetre, a büntetőügyekben nyújtott perbeli szolgáltatásokra vonatkozó II. fejezetre, valamint a nem perbeli szolgáltatásokra vonatkozó III. fejezetre.

11      Az I. fejezetre vonatkozóan a CNF határozata 4. cikkének (1) bekezdése az ügyvédi szolgáltatásokra nézve megállapított munkadíjaktól és jutalékoktól való minden eltérést megtilt.

12      Az említett határozat II. fejezete 1. cikkének (1) és (2) bekezdése kimondja, hogy a táblázatban szereplő munkadíjak meghatározása során tekintetbe kell venni az ügy természetét, összetettségét és súlyát, a vádakat és terhelő körülményeket, a tárgyalt kérdések jelentőségét és számát, valamint az ügy pénzügyi kihatásait, az eljárás és a per időtartamát, a nyújtott szolgáltatás értékét, az elért eredményt, tekintettel a polgári jogi következményekre is, valamint az ügyfél vagyoni helyzetét. Amennyiben az ügy a tényállás vagy a felmerült jogi kérdések összetettsége miatt rendkívüli körültekintést igényel, a munkadíj a meghatározott legmagasabb összegnek legfeljebb négyszerese lehet.

13      A III. fejezet 1. cikkének (3) bekezdését illetően a CNF határozata kimondja, hogy a rendkívül jelentős, összetett vagy nehéz ügyekben a munkadíj összege legfeljebb kétszeresére emelkedhet, a kivételes jelentőségű ügyek munkadíja pedig legfeljebb négyszeresére, az illetékes ügyvédi kamara tanácsának döntése alapján. E határozat 9. cikke pontosítja, hogy amennyiben az ügy sajátosságaira tekintettel a szolgáltatás és a táblázatban szereplő munkadíj között nyilvánvaló aránytalanság áll fenn, a munkadíj legmagasabb összege az illetékes ügyvédi kamara tanácsának döntése alapján meghaladhatja az említett határozat 1. cikkének (3) bekezdésében foglalt összeget, a legalacsonyabb összeg pedig leszállítható.

14      A 2006. augusztus 4‑i 248. sz. törvénnyel (a GURI 2006. augusztus 11‑i 186. száma) törvénnyé alakított 2006. július 4‑i 223. sz. törvényerejű rendelet (a GURI 2006. július 4‑i 153. száma, a továbbiakban: Bersani‑rendelet) az ügyvédi munkadíjakra vonatkozó rendelkezéseket érintette. Az említett rendelet „Sürgős rendelkezések a szakmai szolgáltatások ágazatában fennálló verseny védelmére” címet viselő 2. cikkének (1) és (2) bekezdése szerint:

„(1) A szabad verseny és a szolgáltatások és személyek szabad mozgása közösségi alapelveivel összhangban, valamint annak biztosítása céljából, hogy a fogyasztóknak tényleges választási lehetőségük legyen jogaik gyakorlása és a piacon található szolgáltatások összehasonlítása során, a jelen rendelet hatálybalépésének időpontjától hatályon kívül kerül minden olyan törvényi és rendeleti rendelkezés, amely a szabadfoglalkozású és szellemi tevékenységek vonatkozásában az alábbiakat írja elő:

a)      kötelező rögzített vagy minimális díjszabások, és következésképpen a kitűzött célok megvalósulásától függő javadalmazás szerződéses megállapításának tilalma;

[...]

(2) Ez nem érinti […] az esetlegesen a fogyasztók védelmében általános jelleggel előzetesen maximált díjakról szóló rendelkezéseket. A bíró a költségek és a tiszteletdíjak elszámolását bírósági végrehajtás és bírósági segítségnyújtás esetén a tiszteletdíj‑táblázat alapján állapítja meg. […]”

15      Az olasz polgári törvénykönyv (codice civile) 2233. cikke szerint általában, amennyiben a felek nem állapodtak meg a szolgáltatási szerződés címén fizetendő javadalmazásról, és e javadalmazás a hatályos díjszabások, illetve szokások alapján nem határozható meg, azt a bíróság rögzíti, miután meghallgatta azon szakmai szövetség véleményét, amelyhez a szolgáltatást nyújtó fél tartozik. A javadalmazás összegének minden esetben igazodnia kell a munka fontosságához és a szakma méltóságához. Minden olyan, az ügyvédek vagy eljárni jogosult ügyvédjelöltek és ügyfeleik között létrejövő, szakmai javadalmazást meghatározó megállapodás semmis, amelyet nem írásban kötnek.

 A pert megelőző eljárás

16      2005. július 13‑i felszólító levelében a Bizottság felhívta az olasz hatóságok figyelmét az ügyvédek peren kívüli tevékenységére vonatkozó bizonyos nemzeti rendelkezéseknek az EK 49. cikkel való esetleges összeegyeztethetetlenségére. Az olasz hatóságok 2005. szeptember 19‑i levelükben válaszoltak.

17      Ezt követően a Bizottság két alkalommal kiegészítette a felszólító levélben kifejtett elemzést. A 2005. december 23‑án kelt első kiegészítő felszólító levelében a Bizottság úgy vélte, hogy nem összeegyeztethetők az EK 43. cikkel és az EK 49. cikkel azok az olasz rendelkezések, amelyek a peres és nem peres ügyekben eljáró ügyvédek számára kötelező díjszabás alkalmazását írják elő.

18      Az Olasz Köztársaság 2006. március 9‑i, július 10‑i és július 17‑i levelében adott választ, tájékoztatva a Bizottságot az ügyvédi munkadíjra vonatkozó új olasz szabályozásról, vagyis a Bersani‑rendeletről.

19      A Bizottság 2007. március 23‑án kelt második kiegészítő felszólító levelében az új olasz szabályozásra tekintettel ismét kiegészítette álláspontját. Az Olasz Köztársaság 2007. május 21‑i levelében válaszolt.

20      Ezt követően, 2007. augusztus 3‑i levelében a Bizottság tájékoztatást kért az olasz hatóságoktól az ügyvédek által felszámolt költségek megtérítésének módjáról. Az Olasz Köztársaság 2007. szeptember 28‑i levelében válaszolt.

21      Mivel e választ nem tartotta kielégítőnek, a Bizottság 2008. április 4‑én indokolással ellátott véleményt küldött az Olasz Köztársaság részére, amelyben kifejtette, hogy azok a nemzeti rendelkezések, amelyek az ügyvédekkel szemben maximált díjszabások alkalmazásának kötelezettségét írják elő, ellentétesek az EK 43. cikkel és az EK 49. cikkel. E kötelezettség többek között a királyi törvényrendelet 57. és 58. cikkéből, az 1942. június 13‑i 794. sz. törvény 24. cikkéből, az 1982. február 9‑i 31. sz. törvény 13. cikkéből, az 1990. november 24‑i 392. sz., az 1994. október 5‑i 585. sz. és a 2004. április 8‑i 127. sz. miniszteri rendelet releváns rendelkezéseiből, valamint a Bersani‑rendelet rendelkezéseiből (a továbbiakban: vitatott rendelkezések) ered. A Bizottság felszólította az Olasz Köztársaságot, hogy e vélemény kézhezvételétől számított két hónapon belül tegye meg a szükséges intézkedéseket az említett cikkeknek való megfelelés érdekében. Az Olasz Köztársaság 2008. október 9‑i levelében válaszolt.

22      A Bizottság, mivel úgy ítélte meg, hogy a felrótt jogsértést az Olasz Köztársaság nem orvosolta, a jelen kereset benyújtása mellett döntött.

 A keresetről

 A felek érvei

23      Keresetében a Bizottság azt rója fel az Olasz Köztársaságnak, hogy az EK 43. cikket és az EK 49. cikket megsértve olyan rendelkezéseket fogadott el, amelyek az ügyvédek számára munkadíjuk meghatározásakor maximált díjszabás tiszteletben tartásának kötelezettségét írják elő.

24      A Bizottság szerint az említett kötelezettség a Bersani‑rendeletből ered, amely – miközben megszünteti az ügyvédi munkadíjakra alkalmazandó rögzített vagy minimum díjszabást – a fogyasztóvédelemre hivatkozva kifejezetten fenntartja a maximált díjszabás tiszteletben tartásának kötelezettségét. Másfelől ezen értelmezést hivatalos iratokban megerősítette a CNF, a torinói ügyvédi kamara tanácsa, valamint az Autorità Garante della Concorrenza e del Mercato (verseny- és piacfelügyeleti hatóság).

25      Az a tény, hogy ugyanezen rendelet megszünteti az úgynevezett „sikerdíj”, azaz a kitűzött cél megvalósulásától függő díjazás szerződéses kikötésének tilalmát, nem változtat azon a következtetésen, hogy a maximált díjszabás tiszteletben tartása továbbra is kötelező minden olyan esetben, amikor ilyen megállapodás nem köttetett. A pert megelőző eljárás során egyébként az olasz hatóságok sohasem tagadták az említett maximált díjszabás kötelező jellegét.

26      Emellett a Bizottság hangsúlyozza, hogy az ügyvédi munkadíjra alkalmazandó maximált díjszabás alóli kivételek nemhogy kizárják, hanem éppen ellenkezőleg, megerősítik, hogy a munkadíjak maximált díjszabása főszabályként érvényesül.

27      A Bizottság azt állítja, hogy a vitatott rendelkezések visszatartják a más tagállamokban letelepedett ügyvédeket attól, hogy Olaszországban telepedjenek le, vagy ideiglenesen ott nyújtsanak szolgáltatást, ebből következően az EK 43. cikk szerinti letelepedés szabadsága és az EK 49. cikk szerinti szolgáltatásnyújtás szabadsága korlátozásának minősülnek.

28      A Bizottság szerint ugyanis a szolgáltatás minőségétől, a feladat teljesítéséhez szükséges munkától és a felmerült költségektől függetlenül alkalmazandó, kötelező maximált díjszabás a más tagállamokban letelepedett szakmabeliek számára megfoszthatja vonzerejétől a jogi szolgáltatások olasz piacát.

29      A Bizottság szerint e korlátozások először is az ügyvédek azon kötelezettségéből adódnak, hogy rendkívül összetett táblázat alapján kell kiszámolniuk munkadíjukat, amely többletköltséggel jár, különösen az Olaszországon kívül letelepedett ügyvédek számára. Abban az esetben, ha az ügyvédek korábban más módon számolták ki munkadíjukat, kénytelenek eltérni attól ahhoz, hogy az olasz rendszerhez alkalmazkodjanak.

30      Másodszor, az ügyvédi munkadíjra alkalmazandó kötelező maximált díjszabás létezése megakadályozza, hogy az Olasz Köztársaságtól eltérő tagállamokban letelepedett ügyvédek megfelelő munkadíjban részesüljenek, visszatartva bizonyos ügyvédeket – akik a vitatott rendelkezésekben meghatározottnál magasabb munkadíjat igényelnek – attól, hogy ideiglenesen Olaszországban nyújtsanak szolgáltatást, vagy ott telepedjenek le. A Bizottság szerint ugyanis a haszonrés maximumát a nyújtott szolgáltatás minőségétől, az ügyvéd tapasztalatától, szakterületétől, az ügynek szentelt időtől, az ügyfél vagyoni helyzetétől, sőt, attól függetlenül határozzák meg, hogy az ügyvédnek esetleg nagy távolságokat kell megtennie.

31      Harmadszor, a Bizottság szerint az olasz díjszabási rendszer sérti az ügyvéd szerződési szabadságát annak megakadályozásával, hogy ad hoc ajánlatot tegyen bizonyos helyzetekben és/vagy bizonyos ügyfeleknek. A vitatott rendelkezések tehát a más tagállamokban letelepedett ügyvédek versenyképességének csökkenésével járhatnak, mivel megfosztja őket az olasz jogi piacra való belépés bizonyos hatékony technikáitól. Ennélfogva a Bizottság azon a véleményen van, hogy a vitatott rendelkezések a más tagállamokban letelepedett ügyvédek számára a jogi szolgáltatások olasz piacára való belépés akadályát képezik.

32      Elsődlegesen az Olasz Köztársaság nem az említett maximált díjszabás olasz jogban való létezését vitatja, hanem azok kötelező jellegét, azt állítva, hogy számos eltérés lehetséges e korlátok átlépésére, akár az ügyvédek és ügyfeleik akaratából, akár bírói beavatkozás révén.

33      E tagállam szerint az ügyvédi munkadíj meghatározására az olasz polgári törvénykönyv 2233. cikke értelmében elsődlegesen az ügyvéd és ügyfele közötti szerződésben nyílik lehetőség, míg az ügyvédi munkadíjra vonatkozó díjszabás alkalmazása csupán másodlagos, amelynek használatára a szerződő felek között szerződési szabadságukkal élve szabadon meghatározott díjazás hiányában kerül sor.

34      Emellett a CNF határozata III. fejezetének 10. cikke kifejezetten rendelkezik az óradíjon alapuló munkadíjszámításról, nem peres ügyekben a munkadíj kiszámításának alternatív módszereként.

35      Ráadásul a Bersani‑rendelet elfogadása következtében az ügyfél és az ügyvéd közötti, a jogvita kimenetelétől függő díjazást előíró megállapodás megkötésének tilalma véglegesen kikerült az olasz jogrendből.

36      Az ügyvédek munkadíjára vonatkozó maximált díjszabástól való eltérést illetően az Olasz Köztársaság hangsúlyozza, hogy minden olyan ügyben, amely a felmerült jogi kérdések miatt rendkívül jelentős, összetett vagy nehéz, az ügyvéd és ügyfele a maximális díjszabás kétszeresét, büntetőügyekben pedig akár négyszeresét kötheti ki munkadíjként, anélkül hogy ehhez szükség volna az illetékes ügyvédi kamara tanácsának bármiféle jóváhagyására.

37      Ezzel szemben az illetékes ügyvédi kamara tanácsának előzetes döntésére van szükség, mind polgári, mind nem peres ügyben ahhoz, hogy az ügy rendkívüli jelentőségére tekintettel a munkadíjat a rögzített díjszabás négyszeresére lehessen emelni, valamint ahhoz is, hogy a szakmai szolgáltatás és a rögzített díjszabás alapján megállapított munkadíj közötti nyilvánvaló aránytalanság esetén az említett munkadíjat a rögzített maximumérték fölé lehessen emelni.

38      Másodlagosan az Olasz Köztársaság azt állítja, hogy a vitatott rendelkezések nem tartalmaznak semmiféle, a letelepedés szabadságát vagy a szolgáltatásnyújtás szabadságát korlátozó rendelkezést, és a Bizottság kifogásai megalapozatlanok.

39      Ugyanis ami a többletköltséget illeti, kettős szabályozás fennállása – a származási tagállam szabályozása mellett a fogadó tagállamé –önmagában nem lehet elegendő indok annak alátámasztására, hogy a vitatott rendelkezések korlátozó jellegűek, mivel a fogadó tagállam hatályos szakmai szabályai a 77/249 irányelv és az ügyvédi hivatásnak a képesítés megszerzése országától eltérő tagállamokban történő folyamatos gyakorlásának elősegítéséről szóló, 1998. február 16‑i 98/5/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 77., 36. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 3. kötet, 83. o.) értelmében a származási tagállamban alkalmazandó szabályoktól függetlenül alkalmazandó a más tagállamból érkező ügyvédekre.

40      Ami a haszonrés állítólagos csökkenését illeti, a vitatott rendelkezések részletesen szabályozzák az összes kiküldetési költség igazolás alapján történő teljes visszatérítését, és emellett az utazás miatt elvesztett munkaórák után utazási támogatás kifizetését is előírják. E költségek hozzáadódnak a jutalékhoz, a munkadíjhoz, valamint az általános ügyvédi költséghez, és azok visszatérítésére a hátrányos megkülönböztetés tilalmának megfelelően sor kerül mind az Olaszországban letelepedett, a tagállam területén utazó, mind a más tagállamban letelepedett és Olaszországba utazó ügyvédek esetén.

 A Bíróság álláspontja

41      Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a vitatott rendelkezések összességéből kitűnik, hogy az ügyvédi munkadíjra alkalmazandó maximált díjszabás jogilag kötelező, mivel e rendelkezéseket jogszabályban írták elő.

42      Még ha feltételezzük is, hogy az ügyvédek és ügyfeleik a gyakorlatban szerződésben szabadon – óradíj alapján vagy az ügy kimenetelétől függően – megállapodhatnak az ügyvédi munkadíjról, ahogyan azt az Olasz Köztársaság állítja, ettől még a maximált díjszabás kötelező marad azokban az esetekben, amikor az ügyvéd és az ügyfél között nincs megállapodás.

43      Másfelől a Bizottság helyesen mutatott rá, hogy az eltérés létezése, amely bizonyos feltételek mellett lehetővé teszi a munkadíj felső határának kétszeresére, négyszeresére vagy akár a fölé emelését, csak megerősíti, hogy a munkadíjra vonatkozó maximált díjszabás főszabály szerint érvényesül.

44      Következésképpen nem fogadható el az Olasz Köztársaság azon érve, amely szerint jogrendjében nem létezik semmiféle kötelezettség, amely az ügyvédek számára előírná munkadíjuk meghatározása során maximált díjszabás tiszteletben tartását.

45      Ezután, ami az EK 43. cikkben és az EK 49. cikkben előírt letelepedési szabadság, illetve szolgáltatásnyújtás szabadsága korlátozásának fennállását illeti, az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy ilyen korlátozásnak tekintendő minden olyan intézkedés, amely e szabadságok gyakorlását tiltja, zavarja, vagy kevésbé vonzóvá teszi (lásd ebben az értelemben a C‑439/99. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 2002. január 15‑én hozott ítélet [EBHT 2002., I‑305. o.] 22. pontját, a C‑442/02. sz. CaixaBank France ügyben 2004. október 5‑én hozott ítélet [EBHT 2004., I‑8961. o.] 11. pontját, a C‑451/03. sz. Servizi Ausiliari Dottori Commercialisti ügyben 2006. március 30‑án hozott ítélet [EBHT 2006., I‑2941. o.] 31. pontját és a C‑330/07. sz. Jobra‑ügyben 2008. december 4‑én hozott ítélet [EBHT 2008., I‑9099. o.] 19. pontját).

46      Ez különösen azt jelenti, hogy a korlátozás fogalma magában foglalja a tagállam által elfogadott olyan intézkedéseket, amelyek bár megkülönböztetés nélkül alkalmazandók, befolyásolják a más tagállamok gazdasági szereplőinek piacra jutását (lásd különösen a fent hivatkozott CaixaBank France ügyben hozott ítélet 12. pontját és a C‑518/06. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 2009. április 28‑án hozott ítélet [EBHT 2009, I‑3491. o.] 64. pontját).

47      A jelen ügyben egyértelmű, hogy a vitatott rendelkezések megkülönböztetés nélkül alkalmazandók az Olaszország területén szolgáltatást nyújtó összes ügyvédre.

48      A Bizottság álláspontja szerint azonban e rendelkezések a fent hivatkozott cikkek értelmében vett korlátozást képeznek, mivel az Olasz Köztársaságtól eltérő tagállamban letelepedett ügyvédeknél, akik az előbbi tagállamban nyújtanak szolgáltatást, a munkadíjak olasz rendszerének alkalmazásából adódó többletköltségek merülhetnek fel, továbbá haszonrésük is csökkenhet, vagyis veszíthetnek versenyképességükből.

49      E tekintetben mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy valamely tagállami szabályozás nem minősül az EK‑Szerződés szerinti korlátozásnak kizárólag azon ténynél fogva, hogy más tagállamok kevésbé szigorú vagy gazdaságilag előnyösebb szabályokat alkalmaznak a saját területükön letelepedett hasonló szolgáltatásokat nyújtó személyek vonatkozásában (lásd a fent hivatkozott Bizottság kontra Olaszország ügyben 2009. április 28‑án hozott ítélet 63. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

50      A Szerződés értelmében vett korlátozás fennállása tehát nem vezethető le egyedül abból a tényből, hogy az Olasz Köztársaságtól eltérő tagállamban letelepedett ügyvédeknek az Olaszországban nyújtott szolgáltatásaikért járó munkadíj számításához alkalmazkodniuk kell az e tagállamban alkalmazandó szabályokhoz.

51      Ezzel szemben fennáll ilyen korlátozás, különösen ha az említett ügyvédeket megfosztják attól a lehetőségtől, hogy rendes és hatékony versenyfeltételek mellett piacra léphessenek (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott CaixaBank France ügyben hozott ítélet 13. és 14. pontját, a C‑94/04. és C‑202/04. sz., Cipolla és társai egyesített ügyekben 2006. december 5‑én hozott ítélet [EBHT 2006., I‑11421. o.] 59. pontját, valamint a C‑384/08. sz. Attanasio Group ügyben 2010. március 11‑én hozott ítélet [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 45. pontját).

52      Márpedig meg kell állapítani, hogy a Bizottság nem bizonyította, hogy a vitatott rendelkezéseknek ilyen célja vagy hatása volna.

53      A Bizottságnak ugyanis nem sikerült bizonyítania, hogy a szóban forgó rendszert oly módon alakították ki, amely sérti a szóban forgó szolgáltatások rendes és hatékony versenyfeltételek közötti piacra jutását. E tekintetben rá kell mutatni, hogy a munkadíjak olasz rendszerét olyan rugalmasság jellemzi, amely úgy tűnik, lehetővé teszi az ügyvédek által nyújtott bárminemű szolgáltatásnak megfelelő díjazását. Így rendkívül jelentős, összetett vagy nehéz ügyekben lehetőség van a munkadíjat az alapesetben alkalmazandó maximált díjszabás kétszeresére emelni, kivételesen jelentős ügyben annak négyszeresére, az adott ügy körülményeire tekintettel az ügyvédi szolgáltatás és az előírt maximált díjszabás közötti nyilvánvaló aránytalanság esetén pedig akár a fölé. Több esetben pedig arra is lehetőség van, hogy az ügyvéd ügyfelével külön megállapodást kössön a munkadíj összegének meghatározásáról.

54      Így mivel nem bizonyította, hogy a vitatott rendelkezések akadályozzák a többi tagállamból származó ügyvédeknek a szóban forgó olasz piacra jutását, a Bizottságnak az EK 43. cikk és az EK 49. cikk szerinti korlátozás fennállására vonatkozó érvelése nem fogadható el.

55      Következésképpen a keresetet el kell utasítani.

 A költségekről

56      Az eljárási szabályzat 69. cikkének 2. §‑a alapján a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel az Olasz Köztársaság nem kérte a Bizottság kötelezését a költségek viselésére, úgy kell határozni, hogy a felek mindegyike maga viseli saját költségeit.

A fenti indokok alapján a Bíróság (nagytanács) a következőképpen határozott:

1)      A Bíróság a keresetet elutasítja.

2)      Az Európai Bizottság és az Olasz Köztársaság maguk viselik saját költségeiket.

Aláírások

---

* Az eljárás nyelve: olasz.