1.

Korlátlanul felhalmozhatja‑e a munkavállaló a fizetett éves szabadság ki nem vett napjait, vagy a munkaidő‑irányelv ( 2 ) 7. cikkének (1) bekezdése megköveteli, hogy a tagállamok a szabadság átvitelére korlátozott időszakokat biztosítsanak? Ha igen, mi az ilyen időszak észszerű hossza?

2.

Ezek a kérdést előterjesztő bíróság, a Conseil des Prud’hommes d’Agen (agen‑i munkaügyi bíróság, Franciaország) által felvetett fő kérdések. Az említett bíróság ezenkívül a munkaidő‑irányelv horizontális helyzetekben fennálló közvetlen hatályával kapcsolatban is pontosítást kér tekintettel arra, hogy az alapügy alperese egy tömegközlekedési hálózatot üzemeltető magánvállalat.

3.

A jelen ügy a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő öt jogvita keretében előterjesztett több előzetes döntéshozatal iránti kérelemből ered. E jogviták mindegyike a Keolis Agen SARL, az Agen város (Franciaország) agglomerációjának autóbuszos közlekedési hálózatát üzemeltető társaság által jelenleg vagy korábban foglalkoztatott munkavállalókat érint. E munkavállalók azt kérték munkáltatójuktól, hogy ismerje el az azon fizetett éves szabadságra való jogosultságaikat, amelyet nem tudtak kivenni abban a referenciaévben, amelyben e jogosultságok keletkeztek, és jogvitát kezdeményeztek a kérdést előterjesztő bíróság előtt, amikor a munkáltató elutasította e kéréseket. Egy szakszervezet, a Syndicat national des transports urbains SNTU‑CFDT beavatkozott ezen eljárásokba a munkavállalók támogatása végett.

4.

A Keolis Agen egy magánjogi társaság, amely autóbuszos személyszállításra irányuló városi tömegközlekedési szolgáltatást nyújt. Az e társasággal szemben a kérdést előterjesztő bíróság előtt keresetet indító öt felperes a társaság jelenlegi vagy korábbi munkavállalója.

5.

Munkaszerződéseik időtartama alatt a felperesek mindegyike hosszú ideig betegszabadságon volt. ( 3 ) A felperesek a munkába való visszatérésüket, illetve munkaszerződéseik munkaképtelenségük miatti megszüntetését követően azt kérték a Keolis Agen‑től, hogy vagy tegye lehetővé számukra az éves szabadság azon napjainak kivételét, amelyektől betegszabadságuk alatt megfosztották őket, vagy a munkaszerződés megszűnése esetén váltsa meg pénzben e napokat.

6.

A Keolis Agen elutasította e kéréseket. A francia munka törvénykönyve ( 4 ) alapján úgy véli, hogy a felperesek nem voltak jogosultak éves szabadságra a munkából nem foglalkozási megbetegedés miatti egy évnél hosszabb távollétük alatt. Véleménye szerint a nemzeti jogi szabályozás alkalmazása akkor sem mellőzhető, ha az ellentétes a munkaidő‑irányelv 7. cikkével, mivel ez az irányelv nem keletkeztet kötelezettségeket magánfelek számára.

7.

A Keolis Agen azt állítja, hogy a személyszállítási szolgáltatások franciaországi liberalizációja ( 5 ) miatt nem lehet vele szemben a munkaidő‑irányelvre hivatkozni. Még ha tömegközlekedési szolgáltatásokat nyújt is, a munkavállalók arra való lehetősége, hogy közvetlenül hivatkozzanak a munkaidő‑irányelvre, rosszabb versenyhelyzetbe hozná más olyan magántársaságokhoz képest, amelyek továbbra is a francia jog és nem az említett irányelv hatálya alá tartoznak.

8.

A felperesek úgy vélik, hogy hivatkozhatnak munkáltatójukkal szemben a munkaidő‑irányelv 7. cikkének (1) bekezdésére és az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 31. cikkének (2) bekezdésére, és hogy ezen uniós jogi rendelkezések alapján még hosszan tartó betegszabadságuk alatt is jogosultak voltak éves szabadságra. Ezért a francia jog ezzel ellentétes rendelkezéseinek alkalmazását mellőzni kell.

9.

A munkaidő‑irányelv közvetlen hatályával kapcsolatos jelen ügybeli vitából ered a kérdést előterjesztő bíróság első kérdése.

10.

A második és harmadik kérdés akkor válik relevánssá, ha a felperesek jogosultak fizetett éves szabadságra azokban a referenciaévekre való tekintettel, amelyekben betegszabadságon voltak. Ezek a kérdések azért merülnek fel, mert a kérdést előterjesztő bíróság tájékoztatása szerint a francia jog nem szabályozza a ki nem vett éves szabadság átvitelére nyitva álló időszakot; nem határozza meg, hogy létezik‑e ilyen jog, vagy sem. Az előzetes döntéshozatalra utaló végzésből és a felek észrevételeiből az következik, hogy a két legfelsőbb szintű francia bíróság ellentétes álláspontot alakított ki ebben a kérdésben. Egyrészt a Cour de cassation (semmítőszék, Franciaország) ítélkezési gyakorlata ( 6 ) arra utal, hogy a francia jog nem korlátozza az éves szabadságra való jogosultság ki nem vett részének átvitelét. Másrészt úgy tűnik, hogy a Conseil d’État (államtanács, Franciaország) véleménye szerint a ki nem vett éves szabadsághoz való jog megszűnik az azon referenciaév végét követő tizenöt hónap lejártakor, amelyben az e fizetett éves szabadságra vonatkozó jogosultság keletkezett. ( 7 ) Ez utóbbi okfejtés látszólag a Bíróság azon ítélkezési gyakorlatából következik, amelyben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a tizenöt hónapos időszak nem ellentétes a munkaidő‑irányelvvel. ( 8 )

11.

Az alapügyben a kérdést előterjesztő bíróság arra keres választ, hogy az uniós jog tartalmaz‑e az átviteli időszak biztosítására vonatkozó ilyen követelményt. Ha igen, akkor azt is meg kívánja tudni, hogy mi tekinthető olyan „észszerű időszaknak”, amelyet követően az éves szabadságra való jogosultság megszűnhet. E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság kifejti, hogy a jelen ügyben a ki nem vett éves szabadság iránti követelések mindegyikét kevesebb mint tizenöt hónappal azon referencia‑időszak végét követően támasztották, amely alatt e jogosultságok keletkeztek.

12.

A Keolis Agen azt kérte a kérdést előterjesztő bíróságtól, hogy a vitás kérdéseket terjessze a Bíróság elé. A felperesek szükségtelennek tekintették ezt az előterjesztést, és kifogást emeltek e kérelemmel szemben.

13.

E körülmények között a Conseil de prud’hommes d’Agen (agen‑i munkaügyi bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatalra a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé (a kérdések mind az öt egyesített ügyben azonosak):

14.

Az alapeljárás felperesei és a Syndicat national des transports urbains SNTU‑CFDT (a továbbiakban együtt: felperesek), a Keolis Agen, a francia kormány és az Európai Bizottság nyújtott be írásbeli észrevételeket a Bírósághoz. Az ügyben nem tartottak tárgyalást.

15.

Az elmúlt években megnőtt a Bíróság elé kerülő, fizetett éves szabadsággal kapcsolatos ügyek száma. ( 9 )

16.

A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem újabb lehetőséget kínál a Bíróságnak arra, hogy hozzájáruljon a munkaidő‑irányelv jobb megértéséhez, és továbbfejlessze az e területre vonatkozó jelenlegi ítélkezési gyakorlatát.

17.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések két részre oszthatók: az irányelvek közvetlen hatályának bevett fogalmával kapcsolatos első kérdésre (A. pont), valamint a második és harmadik kérdésre, amelyekkel együttesen foglalkozom, és amelyek a ki nem vett fizetett éves szabadság átvitelére nyitva álló időszakokra vonatkoznak (B. pont).

18.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből kitűnik, hogy a francia munka törvénykönyve megakadályozza, hogy az egy évnél hosszabb és a munkavégzéssel nem összefüggő betegszabadságon lévő munkavállaló éves szabadságra való jogosultságot szerezzen. ( 10 )

19.

A nemzeti jog ellentétesnek tűnik a munkaidő‑irányelv Bíróság által értelmezett 7. cikkével. Ez egyértelműen kitűnik a Dominguez ítéletből. ( 11 )

20.

Ezen ítélet alapját ugyanazon francia jogi szabályozás alkalmazása képezte, és a Bíróság a korábbi ítélkezési gyakorlatára ( 12 ) alapozva megállapította, hogy a munkaidő‑irányelv nem teszi lehetővé, hogy a fizetett éves szabadságra való jogosultságot a munkavállaló általi tényleges munkavégzés követelményéhez kössék. A munkavállalótól akkor sem tagadható meg a legalább négy hét fizetett éves szabadsághoz való jog, ha e munkavállaló a munkahelyen vagy máshol bekövetkezett baleset következtében, vagy pedig bármilyen természetű vagy eredetű betegség következtében a referencia‑időszak során betegszabadságon volt. ( 13 )

21.

Röviden, a fizetett éves szabadságra való jogosultság a munkaviszonyból ered, és nem köthető feltételekhez. A tagállamok meghatározhatják a fizetett éves szabadsághoz való jog gyakorlásának feltételeit, de nem köthetik feltételekhez – többek között a munkavállaló általi tényleges munkavégzés követelményéhez – magát a jog keletkezését. ( 14 )

22.

A korábbi ítélkezési gyakorlatból egyértelműen kitűnik tehát, hogy a felperesek közvetlenül a munkaidő‑irányelv 7. cikke alapján azon évek során is jogosultságot szereztek fizetett éves szabadságra, amelyekben betegszabadságon voltak.

23.

Az alperes nem vitatja, illetve nem próbálja megváltoztatni a munkaidő‑irányelv ezen értelmezését. Úgy érvel azonban, hogy az említett irányelv nem alkalmazható a jelen ügyben oly módon, hogy az kötelezettséget keletkeztessen számára, mert az alperes egy magánjogi társaság.

24.

A felek sok szót szaporítottak arra vonatkozóan, hogy az alperes „kvázi állami szervnek” ( 15 ) minősül‑e vagy sem az irányelvek vertikális közvetlen hatályára vonatkozó ítélkezési gyakorlat ( 16 ) értelmében, és hogy ennek megfelelően az alapügyben szereplő helyzetet horizontálisnak (az alperes álláspontja szerint) vagy vertikálisnak (a felperesek álláspontja szerint) kell minősíteni.

25.

A jelen ügy körülményei között e minősítés mindazonáltal nem bír jelentőséggel. Ezt az alábbiak indokolják.

26.

A Dominguez ítéletben a Bíróság valóban megismételte azon álláspontját, hogy maguk az irányelvek nem keletkeztethetnek magánszemélyekre vonatkozó kötelezettségeket. ( 17 ) Az ítélkezési gyakorlat egy másik vonulata szerint azonban a jelenleg a Chartában kodifikált általános jogelvek maguk is közvetlen hatállyal rendelkezhetnek, többek között horizontális helyzetekben is. Ha egy közvetlen hatállyal rendelkező általános elvet az irányelv csupán kifejezésre juttat, de nem maga állapítja meg azt, akkor a feleket közvetlenül ezen elvből eredően illetik meg a jogok. ( 18 )

27.

A Bíróság több alkalommal is megismételte, hogy a minden munkavállalót megillető, fizetett éves szabadsághoz való jogot „az uniós szociális jog különleges fontossággal bíró elvének kell tekinteni, amelytől nem lehet eltérni”. ( 19 ) Ezt a jogot ma a Charta 31. cikkének (2) bekezdése is szentesíti.

28.

A Max‑Planck‑Gesellschaft ítéletben a Bíróság elismerte, hogy a Charta 31. cikkének (2) bekezdése önmagában elegendő ahhoz, hogy közvetlenül a munkavállalókra fizetett éves szabadsághoz való jogot ruházzon, amelyre önmagában hivatkozhatnak az akár magánjogi, akár közjogi jogalanynak minősülő munkáltatóval szemben indított jogvitáik keretében. ( 20 ) Más szóval, a Bíróság úgy ítélte meg, hogy maga a Charta 31. cikkének (2) bekezdése – horizontális helyzetekben is – közvetlen hatállyal rendelkezik.

29.

A munkaidő‑irányelv 7. cikke tehát nem megteremti, hanem csak kifejezésre juttatja a fizetett éves szabadsághoz való jogot. Ennélfogva nem bír jelentőséggel, hogy az irányelvek nem rendelkeznek horizontális közvetlen hatállyal, mivel a felperesek közvetlenül hivatkozhatnak a Charta 31. cikkének (2) bekezdésére. ( 21 ) A nemzeti bíróságok következésképpen kötelesek mellőzni a nemzeti jog minden ezzel ellentétes szabályának alkalmazását, amikor az uniós jog hatálya alá tartozó ügyben döntenek.

30.

Ennélfogva azt javaslom a Bíróságnak, hogy a kérdést előterjesztő bíróság első kérdésére azt a választ adja, hogy a Charta 31. cikkének a munkaidő‑irányelv 7. cikkében konkrétan kifejezésre jutó (2) bekezdése minden munkavállaló számára biztosítja az éves fizetett szabadsághoz való jogot, amelyre önmagában hivatkozhatnak az akár magánjogi, akár közjogi jogalanynak minősülő jelenlegi vagy korábbi munkáltatójukkal szemben indított jogvitáik keretében.

31.

A kérdést előterjesztő bíróság véleménye szerint a Cour de cassation (semmítőszék) ítéletét ( 22 ) követően a francia jog nem határozza meg a fizetett éves szabadság átvitelének határidejét. Úgy véli tehát, hogy az éves szabadság ki nem vett napjai korlátlan ideig halmozhatók. A francia kormány vitatja a Cour de cassation (semmítőszék) ítélkezési gyakorlata következményeinek ilyen értelmezését. E kormány úgy véli, hogy a munkaügyi követelések érvényesítésére vonatkozó hároméves elévülési időt előíró általános rendelkezés ( 23 ) alapján az átviteli időszakok is korlátozódnak. A Bíróság KHS ítélete alapján ugyanakkor a Conseil d’État (államtanács) úgy véli, hogy az átviteli időszak 15 hónapra korlátozható. ( 24 )

32.

E tekintetben fontos emlékeztetni arra, hogy a Bíróságnak nem feladata, hogy valamely előzetes döntéshozatal iránti kérelem keretén belül megoldja a nemzeti jog értelmezésével kapcsolatos nézeteltéréseket, vagy hogy eldöntse, hogy e rendelkezéseknek a kérdést előterjesztő bíróság által adott értelmezése helytálló‑e. A Bíróság ugyanis – a Bíróság és a nemzeti bíróságok hatáskörmegosztásának tiszteletben tartása mellett – azt az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban meghatározott ténybeli és szabályozási hátteret köteles figyelembe venni, amelybe az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések illeszkednek, ahogyan azokat az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban meghatározták. ( 25 )

33.

A kérdést előterjesztő bíróság úgy határozott, hogy előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményez olyan helyzetben, amelyben a francia jog nem ír elő olyan időbeli korlátozást, amely az éves szabadsághoz való szerzett jogok megszűnését eredményezné. A kérdést előterjesztő bíróság nem biztos abban, hogy a nemzeti jog megfelel a munkaidő‑irányelv követelményeinek.

34.

A Keolis Agen úgy véli, hogy az éves szabadság felhalmozásának és későbbi kivételének lehetősége nem felel meg az éves szabadság céljának. Emlékeztet arra, hogy a Bíróság szerint az éves szabadság kettős céllal rendelkezik: lehetővé teszi a munka kipihenését és egyúttal a kikapcsolódásra és szabad időtöltésre alkalmas idő rendelkezésre állását. ( 26 ) Hivatkozik a KHS ítéletre, amelyben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy bizonyos időbeli korláton túl az éves szabadság pihenőidőként már nincs jótékony hatással a munkavállalóra, és csak a kikapcsolódásra és szabad időtöltésre alkalmas idő minőségét tartja meg. ( 27 )

35.

Erre tekintettel második és harmadik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kívánja megtudni, hogy úgy kell‑e értelmezni a munkaidő‑irányelv 7. cikkének (1) bekezdését, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti jog, amely lehetővé teszi a ki nem vett fizetett éves szabadság korlátlan átvitelét. Ha az uniós jog alapján a nemzeti jognak meg kell határoznia átviteli időszakot, a kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, hogy mennyi idő elteltével észszerű lehetővé tenni az éves szabadságra való jogosultság megszűnését.

36.

Azon kérdés megválaszolásához, hogy az uniós jog megköveteli‑e, hogy az éves szabadságra való jogosultság észszerű átviteli időszakok bevezetése révén elévüljön, először el kell helyeznem a munkaidő‑irányelvet a Szerződések rendszerében.

37.

Ezen irányelv elfogadására az EUMSZ 153. cikk (2) bekezdése (az elfogadás időpontjában az EK 137. cikk (2) bekezdése) alapján került sor, mely rendelkezést a Szerződés szociálpolitikára vonatkozó címe tartalmazza. E rendelkezés felhatalmazza az Európai Parlamentet és a Tanácsot arra, hogy a tagállamok tevékenységeit a szociálpolitika területén támogató és kiegészítő intézkedéseket fogadjanak el. Az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdésében (korábban az EK 137. cikk (1) bekezdésében) felsorolt különböző területek között szerepel a munkavállalók egészségének és biztonságának védelme is. A munkaidő‑irányelv a preambulumában ténylegesen hivatkozik e szempontokra. ( 28 )

38.

Az EUMSZ 4. cikk (2) bekezdésének b) pontja alapján a szociálpolitika megosztott hatáskörbe tartozik. Még ha az EUMSZ 153. cikk azt teszi is lehetővé az Unió számára, hogy a tagállamok szociálpolitikájának „támogat[ás]a és kiegészít[ése]” érdekében járjon el, ez véleményem szerint nem zárja ki bizonyos szabályozási döntések uniós szinten történő meghozatalát és ezáltal a nemzeti jogok harmonizálását. ( 29 ) Az uniós szintű szabályozásnak mindazonáltal igazolhatónak kell lennie a szubszidiaritás elvének fényében.

39.

A munkaidő‑irányelv szövegéből nem következik, hogy az uniós jogalkotó szabályozni szándékozta volna az átviteli időszakokat. A Bíróság a közelmúltban megerősítette ezt az álláspontot a 2022. szeptember 22‑i LB (A fizetett éves szabadsághoz való jog elévülési ideje) ítéletben. ( 30 )

40.

Mivel a szociálpolitika megosztott hatáskörbe tartozik, és nem áll rendelkezésre az átviteli időszakok korlátozására vonatkozó uniós szabályozás, a tagállamok hatáskörébe tartozik, hogy korlátozzák‑e vagy sem az átviteli időszakokat. ( 31 )

41.

Az előző következtetés összhangban áll a Bíróság azon megállapításaival is, amelyek szerint a tagállamok szabadon szabályozhatják az éves szabadsághoz való jog gyakorlásának feltételeit. Jóllehet a munkaidő‑irányelv megakadályozza a tagállamokat abban, hogy bármilyen feltételhez kössék a fizetett éves szabadsághoz való jog keletkezését, ( 32 ) a tagállamok meghatározhatják e jog gyakorlásának feltételeit. ( 33 )

42.

Amint arra Trstenjak főtanácsnok rámutatott, a Bíróság végrehajtási részletszabálynak tekinti az éves fizetett szabadsághoz való jog átvihetőségének kérdését. ( 34 ) A munkaidő‑irányelv tehát a tagállamokra bízza e részletszabályok meghatározását.

43.

A tagállamok ennek megfelelően szabadon dönthetnek arról, hogy előírnak‑e olyan határidőt, amelyet követően megszűnik az éves szabadsághoz való szerzett jog, vagy lehetővé teszik az igénybe nem vett jogosultságok felhalmozását az adott munkavállaló pályafutásának végéig.

44.

Arra az esetre, ha valamely tagállam úgy dönt, hogy korlátozza az átviteli időszakokat, a munkaidő‑irányelv csak azt a követelményt támasztja, hogy a választott korlát nem érintheti magát a Chartából eredő és az említett irányelvben kifejezésre jutó fizetett éves szabadsághoz való jog keletkezését. ( 35 ) A Bíróság hatásköre annak megállapítására korlátozódik, hogy a határidő megfelel‑e az uniós jognak. A Bíróság ezért nem határozhatja meg a megfelelő határidőt.

45.

Ha a nemzeti szabályozás nem korlátozza a ki nem vett fizetett éves szabadság átvitelére nyitva álló időszakot, az nem kerülhet ellentétbe a munkaidő‑irányelvvel, mivel ez az irányelv nem követeli meg az átviteli időszak korlátozását.

46.

Véleményem szerint annak a megfontolásnak, hogy a munkaidő‑irányelv nem követeli meg az átviteli időszak korlátozását, nem mond ellent az a másik, a KHS ítéletben szereplő obiter dictumból eredő megfontolás, hogy a jogosultságok korlátlan felhalmozása nem felelne meg magának a fizetett éves szabadsághoz való jog céljának. ( 36 )

47.

Már korábban kifejtettem, hogy ez volt az alperes által hivatkozott fő érv, ( 37 ) aki arról próbálja meggyőzni a kérdést előterjesztő bíróságot, hogy az átviteli időszakokra vonatkozó, jogszabályban előírt határidő hiányában ilyen korlátot előíró bírói szabályra van szükség.

48.

A francia kormány az észrevételeiben az átviteli időszak észszerű hossza mellett érvel. ( 38 )

49.

Véleményem szerint a KHS ítéletben szereplő obiter dictum ( 39 ) nem állapít meg szabályt. Az csupán azt magyarázza meg, hogy miért érthető és elfogadható, ha egy tagállam ilyen korlát előírása mellett dönt.

50.

Ezért véleményem szerint téves lenne a Bíróság ezen obiter dictumából a tagállamok arra vonatkozó szabályozási kötelezettségét levezetni, hogy előírják azt a maximális időszakot, amely alatt kivehetők a fizetett éves szabadság igénybe nem vett napjai.

51.

Jelen állása szerint az uniós jog nem követeli meg, és nem is tiltja, hogy a tagállamok határidőt határozzanak meg az átviteli időszakok tekintetében. Ezt a tagállamok politikai döntéseire bízza.

52.

Ami a Keolis Agen nemzeti bírákhoz intézett, ilyen szabály megalkotására irányuló felkérését illeti, a Bíróságnak nem feladata, hogy beavatkozzon egy adott tagállam alkotmányos rendszere által megállapított hatáskörmegosztásba. ( 40 )

53.

Szükséges azonban megismételni, hogy jelen állása szerint az uniós jog nem kötelezi a tagállamokat – legyen szó akár a jogalkotó szervekről, akár a bíróságokról – arra, hogy határidőt határozzanak meg az igénybe nem vett éves szabadság átvitelének időszaka tekintetében.

54.

Végezetül foglalkozni kell azokkal az elsősorban az alperes által felhozott állításokkal, amelyek szerint a megfelelő átviteli időszak az azon referencia‑időszak végét követő tizenöt vagy tizennyolc hónap, amelyben jogosultság keletkezett az éves szabadságra.

55.

Ezen időtartamok a Bíróság 2012. május 3‑i Neidel ítéletben tett, a kilenc hónapos időszakot túl rövidnek minősítő, ( 41 ) és a KHS ítéletben a tizenöt hónapos időszak elfogadhatónak minősítő megállapításának kombinációjából adódnak. ( 42 ) A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) fizetett éves szabadságról szóló 1970. évi (132. sz.) egyezményének (módosított) (kihirdette: a 2000. évi LXVI. törvény) 9. cikke tizennyolc hónapos időszakot említ, amelyre hivatkozik a munkaidő‑irányelv (6) preambulumbekezdése.

56.

A nemzeti jogszabályok által meghatározott időszakok megfelelőségének értékelése során a Bíróság annak felülvizsgálatára vonatkozó hatáskörét gyakorolta, hogy a nemzeti jog által előírt feltételek nem érintik‑e az éves szabadsághoz való jog keletkezését. ( 43 ) A Bíróság nem állapította meg a megfelelő korlátot, és nem is állapíthatja meg azt. Így a Bíróság amikor a KHS ítéletben a tizenöt hónap elfogadhatónak tűnő időtartamnak minősítette, nem állapított meg tizenöt hónapos szabályt az uniós jogban. A Bíróság csupán azt erősítette meg, hogy az ilyen, nemzeti szintű döntésből eredő nemzeti szabály nem ellentétes magával a fizetett éves szabadsághoz való jog keletkezésével.

57.

Ami az ILO fizetett éves szabadságról szóló 1970. évi (132. sz.) egyezményét (módosított) illeti, igaz, hogy a Bíróság időnként hivatkozott az ILO jogi eszközeire. ( 44 ) Fontos azonban különbséget tenni olyan egyezmények, mint a munka világára vonatkozó alapvető elvekről és jogokról szóló ILO‑nyilatkozatban ( 45 ) említettek, amelyeknek valamennyi uniós tagállam részes fele, és más olyan jogi eszközök között, mint amilyen például az ILO fizetett éves szabadságról szóló egyezménye, amelyet csak 14 uniós tagállam erősített meg. Ez a megkülönböztetés különös jelentőséggel bír a jelen ügyben, mivel Franciaország nem erősítette meg ezt az egyezményt. Még ha meg is erősítette volna, az ezen egyezményben meghatározott tizennyolc hónapos határidő a nemzetközi jog vagy a nemzeti alkotmányjog erejénél fogva, de nem az uniós jog erejénél fogva kötelezi a részes államokat. ( 46 )

58.

Amint arra tehát a Bizottság helyesen hivatkozott, jelen állása szerint az uniós jog nem határoz meg határidőt a ki nem vett fizetett éves szabadság lehetséges átviteli időszakai tekintetében. Ez azonban logikus, mivel a munkaidő‑irányelv nem akadályozza meg a tagállamokat abban, ( 47 ) hogy lehetővé tegyék a ki nem vett éves szabadság határidő nélküli felhalmozását.

59.

A Bíróság következésképpen nem tud választ adni arra a kérdésre, hogy milyen határidő az észszerű, mivel ennek eldöntése a tagállamok feladata. A Bíróság csak azt vizsgálhatja, hogy a meghozott döntés nem ellentétes‑e a fizetett éves szabadsághoz való jog keletkezésével.

60.

Ennélfogva azt javaslom a Bíróságnak, hogy a kérdést előterjesztő bíróság második és harmadik kérdésére azt a választ adja, hogy a munkaidő‑irányelv 7. cikkének (1) bekezdésével nem ellentétes az olyan nemzeti jog, amely lehetővé teszi a ki nem vett éves szabadság felhalmozását azáltal, hogy nem korlátozza e szabadság átvitelének időszakát, és nem határozza meg ezen átviteli időszak észszerű időtartamát sem.

61.

A fenti megfontolások tükrében azt javaslom a Bíróságnak, hogy a Conseil des Prud’hommes d’Agen (agen‑i munkaügyi bíróság, Franciaország) által feltett kérdésekre a következőképpen válaszoljon: