—

a belga kormány képviseletében L. Van den Broeck, meghatalmazotti minőségben,

—

az olasz kormány képviseletében I. M. Braguglia, meghatalmazotti minőségben, segítője: W. Ferrante avvocato dello Stato,

—

az Európai Közösségek Bizottsága képviseletében M. van Beek, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a férfiak és a nők közötti egyenlő bánásmód elvének a munkavállalás, a szakképzés, az előmenetel és a munkakörülmények terén történő végrehajtásáról szóló, 1976. február 9-i 76/207/EGK tanácsi irányelv (HL L 39., 40. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 187. o.) 2. cikke (1) bekezdésének, 5. cikke (1) bekezdésének és 6. cikkének, valamint a várandós, a gyermekágyas vagy szoptató munkavállalók munkahelyi biztonságának és egészségvédelmének javítását ösztönző intézkedések bevezetéséről szóló, 1992. október 19-i 92/85/EGK tanácsi irányelv (tizedik egyedi irányelv a 89/391/EGK irányelv 16. cikke (1) bekezdésének értelmében) (HL L 348., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 2. kötet, 110. o.) 10. cikkének értelmezésére irányul.

2

A kérelmet N. Paquay (a továbbiakban: felperes) és a Société d’architectes Hoet + Minne SPRL (a továbbiakban: alperes) közötti jogvita keretében terjesztették elő, a felperes elbocsátásának tárgyában.

3

A 76/207 irányelv 1. cikkéből következően az irányelv célja, hogy a tagállamokban a férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód elve érvényesüljön az előmenetelt is magában foglaló munkavállalás, a szakképzés, valamint a munkafeltételek tekintetében.

4

A 76/207 irányelv 2. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az egyenlő bánásmód elve azt jelenti, hogy semmiféle nemi megkülönböztetés nem alkalmazható sem közvetlenül, sem közvetetten, többek között a családi állapotra és a családi jogállásra történő hivatkozással.

5

Ezen irányelv 2. cikkének (3) bekezdése szerint az irányelv nem érinti a nők védelméről szóló rendelkezéseket, többek között a terhességre és az anyaságra.

6

A 76/207 irányelv 5. cikkének (1) bekezdése értelmében az egyenlő bánásmód elvének a munkafeltételek és az elbocsátást szabályzó feltételek tekintetében történő alkalmazása azt jelenti, hogy a férfiaknak és a nőknek ugyanazokat a feltételeket kell biztosítani mindenféle nemi megkülönböztetés nélkül.

7

Ezen irányelv 6. cikke alapján a tagállamok nemzeti jogrendszerükben meghozzák az ahhoz szükséges rendelkezéseket, hogy minden olyan személy, aki az egyenlő bánásmód elve 3., 4. és 5. cikk szerinti alkalmazásának elmulasztása miatt sérelmet szenved, igényét bírói úton érvényesíthesse, miután az esetleges jogorvoslati lehetőségeket az illetékes hatóságoknál már kimerítette.

8

A 92/85 irányelv kilencedik preambulumbekezdése szerint a várandós, a gyermekágyas vagy szoptató munkavállalók biztonság- és egészségvédelme nem juttathatja a nőket hátrányos helyzetbe a munkaerőpiacon, és nem is eredményezheti a nők és a férfiak közötti egyenlő bánásmódról szóló irányelvek megsértését.

9

Ezen irányelv tizenötödik preambulumbekezdése szerint a várandós, a gyermekágyas vagy szoptató munkavállalókra fizikailag és mentálisan is káros hatással lehet az állapotukkal összefüggő elbocsátás veszélye, és rendelkezni kell az ilyen elbocsátások megtiltásáról.

10

A 92/85 irányelv 10. cikke a következőképpen rendelkezik:

„Annak biztosítása érdekében, hogy a 2. cikkben meghatározott [várandós, gyermekágyas vagy szoptató] munkavállalók gyakorolhassák az e cikk által is elismert egészség- és biztonságvédelmi jogaikat, rendelkezni kell arról, hogy:

11

A 92/85 irányelv 12. cikke alapján a tagállamok nemzeti jogrendszerükbe foglalják azokat az intézkedéseket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az a női munkavállaló, aki az ebből az irányelvből eredő kötelezettségek nemteljesítése miatt sérelmet szenvedett, igényét bírói úton, illetve a nemzeti jogszabályoknak, illetve gyakorlatnak megfelelően az illetékes testületeknél érvényesíthesse.

12

A 92/85 irányelv 14. cikkének (1) bekezdése szerint a tagállamok hatályba léptetik azokat a törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy ennek az irányelvnek legkésőbb az elfogadásától számított két éven belül, azaz 1994. október 19-ig megfeleljenek.

13

Az 1971. március 16-i loi sur le travail (a munkáról szóló belga törvény) (Moniteur Belge, 1971. március 30., 3931. o.) 40. cikke értelmében:

„A várandós munkavállalót alkalmazó munkáltató attól az időponttól kezdve, hogy a terhességről tudomást szerzett, a szülési szabadság végétől számított egy hónapos határidő leteltéig csak a terhességből vagy a szülésből eredő egészségi állapottal összefüggésben nem álló indokból szüntetheti meg egyoldalúan a munkaviszonyt.

Ezen indokok bizonyítása a munkáltatót terheli. A munkáltatónak a munkavállaló kérelmére az indokokat ez utóbbi tudomására kell hoznia.

Ha a felmondás megalapozására felhozott indok nem felel meg az első bekezdés előírásainak, vagy ilyen indok hiányában, a munkáltató köteles a munkavállalónak hathavi bruttó bérnek megfelelő összegű átalány-kártérítést fizetni, a munkavállalót megillető végkielégítés sérelme nélkül.”

14

Az 1978. augusztus 4-i loi de réorientation économique (a gazdasági újraszabályozásról szóló belga törvény) (Moniteur Belge, 1978. augusztus 17., 9106. o.) ültette át a 76/207 irányelvet a belga jogba, és V. címe a nemi alapon történő megkülönböztetés terén előirányzott jogvédelmi intézkedésekről rendelkezik.

15

E törvény 131. cikke szerint minden sérelmet szenvedett személy a törvény V. címében foglalt rendelkezések alkalmazására irányuló keresetet indíthat a hatáskörrel rendelkező bíróság előtt.

16

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy az 1978. augusztus 4-i törvény V. címe nem ír elő polgári jogi szankciót e tekintetben.

17

A felperes, aki az alperes építészirodájában állt alkalmazásban 1987. december 24. óta, szülési szabadságon volt 1995 szeptemberétől 1995 decemberéig.

18

A szülési szabadság 1995. december 31-én ért véget, és a felmondási védelem, amely a terhesség kezdetétől a szülési szabadság végéig tart, a belga jog alapján 1996. január 31-én járt le.

19

A felperesnek 1996. február 21-én – amikor a védelmi időszak már lejárt – ajánlott levélben, 1996. március 1-jétől kezdődő hat hónapos felmondási idővel felmondtak. Az alperes 1996. április 15-én, a felmondási időre járó összeg kifizetése mellett, megszüntette a munkaviszonyt.

20

A kérdést előterjesztő bíróság kifejti, hogy a felperes elbocsátásáról akkor döntöttek, amikor az még várandós volt, és 1996. január 31., azaz a felmondási védelem lejárta előtt, valamint hogy ezt a döntést több lépésben hajtották végre.

21

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a terhesség alatt az alperes 1995. május 27-én titkárnői állást hirdetett meg egy újságban, és 1996. június 6-án azt válaszolta az egyik jelöltnek, hogy „az állást 1995. szeptember közepétől 1996 januárjáig kell betölteni”, amely időszak a szülési szabadság várható tartamának felelt meg, „és utána 1996 augusztusától”, azaz a szokásosan a felmondási védelem időszakát követő hathónapos felmondási idő lejártával. Nem vitatott, hogy 1995. május 27-én a társaságnak tudomása volt a terhesség tényéről, és a hirdetés a felperes által betöltött állásra vonatkozott.

22

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból az is kitűnik, hogy az alperes egy második hirdetést is feladott 1995 októberében, vagyis nem sokkal a szülési szabadság megkezdése előtt, a következő szöveggel: „könyvelői munka, McIntosch, azonnal betölthető, karrierlehetőség, kis létszámú csapatban”. Nem vitatott, hogy a „pr. carr.” rövidítés „karrierlehetőséget” jelent, amely megerősíti azt, hogy a társaság végleges jelleggel kívánta megoldani a felperes helyettesítését, és hogy a döntést erre vonatkozóan már akkor meghozták, amikor a felperes várandós volt.

23

Az elbocsátás indokaival kapcsolatban és a munkáltató bizonyítási terhére figyelemmel a kérdést előterjesztő bíróság 2006. április 26-i ítéletében kifejtette, hogy azok az indokok, amelyekkel az alperes megpróbálja megindokolni az elbocsátást (vagyis, hogy a felperes nem alkalmazkodott az építészszakmában bekövetkezett változásokhoz), nem megalapozottak, különösen arra tekintettel, hogy az 1996. március 1-jén kiadott igazolás szerint a felperes mindig „munkáltatói teljes megelégedésére” végezte munkáját. A kérdést előterjesztő bíróság ezért úgy ítélte meg, hogy a felperes elbocsátása összefüggött a terhességgel, vagy legalábbis a gyermekszületéssel.

24

A kérdést előterjesztő bíróság azt is megállapította, hogy az 1971. március 16-i törvénynek a jogalkotási előkészítéssel összefüggésben értelmezett 40. cikke nem akadálya annak, hogy az elbocsátásról hozott döntést a felmondási védelem tartama alatt hozzák meg, amennyiben a munkáltatóval ezt a szülési szabadság végétől számított egy hónap elteltével közlik.

25

E körülmények között a Tribunal du travail de Bruxelles (brüsszeli munkaügyi bíróság) az eljárást felfüggesztette, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

26

A kérdést előterjesztő bíróság első kérdése lényegében arra irányul, hogy úgy kell-e értelmezni a 92/85 irányelv 10. cikkét, hogy az nemcsak a terhességgel és/vagy gyermekszületéssel összefüggő okból történő elbocsátásról szóló döntés közlését tiltja az e cikk (1) bekezdésében meghatározott védelmi időszak alatt, hanem az ilyen munkavállaló elbocsátásáról és végleges helyettesítésének előkészítéséről szóló ilyen döntés meghozatalát is a védelmi időszak lejárta előtt.

27

E tekintetben először is emlékeztetni kell arra, hogy a 92/85 irányelv célja a várandós, a gyermekágyas vagy szoptató munkavállalók munkahelyi biztonságának és egészségvédelmének javítása.

28

Ezzel kapcsolatban a Bíróság azt is kimondta, hogy a várandós vagy gyermekágyas nők jogai terén a férfiak és nők egyenlőségére vonatkozó közösségi szabályok célja a női munkavállalóknak a szülés előtt és után való védelme (lásd a C-191/03. sz. McKenna-ügyben 2005. szeptember 8-án hozott ítélet [EBHT 2005., I-7631. o.] 42. pontját).

29

A 92/85 irányelv hatálybalépése előtt a Bíróság már kimondta, hogy a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elve, és különösen a 76/207 irányelv 2. cikkének (1) bekezdése és 5. cikkének (1) bekezdése alapján a nők elbocsátással szembeni védelmét nem csak a szülési szabadság, hanem a terhesség teljes időtartama alatt el kell ismerni. A Bíróság szerint ilyen elbocsátás csak nőket érinthet, tehát közvetlen, nemen alapuló hátrányos megkülönböztetésnek minősül (lásd ebben az értelemben a C-179/88. sz., Handels- og Kontorfunktionaerernes Forbund ún. „Hertz”-ügyben 1990. november 8-án hozott ítélet [EBHT 1990., I-3979. o.] 15. pontját; a C-394/96. sz. Brown-ügyben 1998. június 30-án hozott ítélet [EBHT 1998., I-4185. o.] 24–27. pontját és a fent hivatkozott McKenna-ügyben hozott ítélet 47. pontját).

30

Pontosan erre a kockázatra tekintettel – vagyis, hogy az esetleges elbocsátás veszélyeztetheti a várandós, gyermekágyas vagy szoptató munkavállaló pszichikai és fizikai helyzetét, ideértve annak különösen súlyos kockázatát, hogy a női munkavállaló önként szakítja meg terhességét – biztosít a közösségi jogalkotó a 92/85 irányelv 10. cikke alapján különös védelmet a nőknek azáltal, hogy a terhesség kezdetétől a szülési szabadság végéig terjedő időszakban felmondási tilalmat rendel el (lásd a C-32/93. sz. Webb-ügyben 1994. július 14-én hozott ítélet [EBHT 1994., I-3567. o.] 21. pontját; a fent hivatkozott Brown-ügyben hozott ítélet 18. pontját; a C-109/00. sz., Tele Danmark ügyben 2001. október 4-én hozott ítélet [EBHT 2001., I-6993. o.] 26. pontját és a fent hivatkozott McKenna-ügyben hozott ítélet 48. pontját).

31

Meg kell továbbá jegyezni, hogy a 92/85 irányelv 10. cikke nem ír elő kivételt vagy eltérést a várandós nő ezen időszakban történő elbocsátásának tilalma alól, kivéve az érdekelt állapotával nem kapcsolatos kivételek esetét, amennyiben a munkáltató írásban indokolja az elbocsátást (a fent hivatkozott Webb-ügyben hozott ítélet 22. pontja; a Brown-ügyben hozott ítélet 18. pontja és a Tele Danmark ügyben hozott ítélet 27. pontja).

32

Végül meg kell említeni, hogy a 92/85 irányelv 10. cikkének alkalmazása során a tagállamok nem változtathatják meg az „elbocsátás” fogalmát, hatástalanítva ezáltal az e rendelkezésben biztosított védelem mértékét, és veszélyeztetve annak hatékony érvényesülését.

33

A 92/85 irányelv céljaira és különösen a 10. cikke céljaira tekintettel meg kell állapítani, hogy a várandós, gyermekágyas és szoptató nők védelmi időszakban történő elbocsátásának tilalma nem korlátozódik az elbocsátásról szóló döntés közlésére. Az ebben a rendelkezésben az említett munkavállalóknak biztosított védelem azt is kizárja, hogy elbocsátásról hozzanak döntést, és azt is, hogy elbocsátást készítsenek elő, ideértve azt, hogy az érintett munkavállaló terhessége és/vagy gyermekének születése miatt végleges helyettesítését tervezzék, vagy erre más személyt keressenek.

34

Ahogyan ugyanis azt az olasz kormány helyesen kifejtette, ha a munkáltató (mint a jelen ügyben is) a várandós, gyermekágyas vagy szoptató munkavállaló állapota miatt annak helyettesítéséről dönt, és a terhesség tényéről való tudomásszerzést követően konkrét lépéseket tesz a helyettesítésére vonatkozóan, éppen a 92/85 irányelv által tiltott célt követ, azaz a munkavállalót terhessége és/vagy gyermek születése miatt bocsátja el.

35

Meg kell jegyezni, hogy az ezzel ellentétes értelmezés, amely szerint az elbocsátási tilalom csak az elbocsátásról szóló döntésnek a 92/85 irányelv 10. cikkében foglalt védelmi időszak alatti közlésére vonatkozik, megfosztja ezt a cikket a hatékony érvényesülésétől, és azzal a veszéllyel járhat, hogy a munkáltató a várandós, gyermekágyas és szoptató nők 92/85 irányelvben megállapított jogait csorbítva megkerüli ezt a tilalmat.

36

Emlékeztetni kell azonban arra – amint az a jelen ítélet 31. pontjából is következik – hogy a várandós, gyermekágyas és szoptató munkavállalót a 92/85 irányelv 10. cikkének (1) bekezdésében foglalt rendelkezéseknek megfelelően az állapotával nem kapcsolatos, a nemzeti jogszabályokkal és/vagy gyakorlatban elfogadott kivételes esetben el lehet bocsátani az ebben a rendelkezésben foglalt védelmi időszak alatt is.

37

Azonkívül, ami a szóban forgó ügy körülményei mellett fennálló bizonyítási terhet illeti, a nemzeti bíróságnak a nemi alapon történő hátrányos megkülönböztetés esetén a bizonyítási teherről szóló, 1997. december 15-i 97/80/EK tanácsi irányelv (HL 1998. L 14., 6. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 3. kötet, 264. o.) vonatkozó rendelkezéseit kell alkalmaznia, amely 3. cikke (1) bekezdésének a) pontja vonatkozik a 92/85 irányelv hatálya alá tartozó helyzetekre, amennyiben nemi alapon történő megkülönböztetésről van szó. A 97/80 irányelv 4. cikkének (1) bekezdéséből az következik, hogy az alperes köteles azt bizonyítani, hogy az egyenlő bánásmód elvét nem sértették meg, amennyiben valaki úgy ítéli meg, hogy az egyenlő bánásmód elvének alkalmazásának elmulasztása miatt sérelmet szenvedett, és bíróság vagy más illetékes hatóság előtt olyan tényekre hivatkozik, amelyekből közvetlen vagy közvetett megkülönböztetésre lehet következtetni.

38

A fentiekre tekintettel az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 92/85 irányelv 10. cikkét úgy kell értelmezni, hogy az az e cikk (1) bekezdésében meghatározott védelmi időszak alatt nemcsak a terhességgel és/vagy gyermekszületéssel összefüggő okból történő elbocsátásról szóló döntés közlését tiltja, hanem e védelmi időszak lejárta előtt az ilyen döntést megelőző előkészítő intézkedések meghozatalát is.

39

A kérdést előterjesztő bíróság második kérdése lényegében arra irányul, hogy egyrészt a 92/85 irányelv 10. cikkében előírt védelmi időszakot követően közölt, terhességgel és/vagy gyermekszületéssel összefüggő elbocsátás ellentétes-e a 76/207 irányelv 2. cikkének (1) bekezdésével és 5. cikkének (1) bekezdésével, és másrészt, amennyiben igazolást nyer, hogy megsértették a 76/207 irányelv rendelkezéseit, a tagállam által az irányelv 6. cikke alapján választott, az említett rendelkezések megsértését szankcionáló intézkedésnek legalább egyenértékűnek kell-e lennie a 92/85 irányelv 10. és 12. cikkét átültető nemzeti jogszabályban előírt szankcióval.

40

Ami a második kérdés első felét illeti, emlékeztetni kell arra, hogy – amint az a jelen ítélet 30. pontjából is kitűnik – a Bíróság már korábban kimondta, hogy a felmondási védelem nemcsak a szülési szabadság tartama alatt, hanem a terhesség teljes tartama alatt megilleti a nőket. A női munkavállaló terhesség vagy szülési szabadság alatti, a terhességgel és/vagy a gyermekszületéssel összefüggő okból történő elbocsátása a 76/207 irányelv 2. cikkének (1) bekezdése és 5. cikkének (1) bekezdésével ellentétes, közvetlen nemi megkülönböztetésnek minősül.

41

Amint az a Bíróságnak az első kérdésre adott, különösen a jelen ítélet 35. és 38. pontjában foglalt válaszából következik, nincsen jelentősége annak a körülménynek, ha az ilyen, elbocsátásról szóló döntést a 92/85 irányelv 10. cikke szerinti védelmi időszak lejártát követően közlik. A 76/207 irányelv 2. cikke (1) bekezdésének és 5. cikke (1) bekezdésének minden más értelmezése szűkítené a várandós, gyermekágyas és szoptató nők közösségi jog által biztosított védelmét, és ellentétes lenne az e téren a férfiak és nők egyenlőségére vonatkozó közösségi szabályok szerkezetével és fejlődésével.

42

Ennélfogva a második kérdés első részére azt a választ kell adni, hogy a terhességgel és/vagy gyermekszületéssel összefüggő elbocsátás attól függetlenül ellentétes a 76/207 irányelv 2. cikkének (1) bekezdésével és 5. cikkének (1) bekezdésével, hogy mikor történt az elbocsátásról szóló döntés közlése, még akkor is, ha a döntést a 92/85 irányelv 10. cikkében előírt védelmi időszakot követően közölték.

43

A második kérdés második részét illetően továbbá emlékeztetni kell arra, hogy a 76/207 irányelv 6. cikke alapján a tagállamok kötelesek meghozni az ahhoz szükséges rendelkezéseket, hogy minden olyan személy, aki úgy ítéli meg, hogy a jelen ügyhöz hasonló és az irányelv 2. cikkének (1) bekezdésével és 5. cikkének (1) bekezdésével ellentétes hátrányos megkülönböztetést szenvedett, jogait bírói úton érvényesíthesse. Ez a kötelezettség magában foglalja, hogy ezeknek az intézkedéseknek kellően hatékonyaknak kell lenniük a 76/207 irányelv által kitűzött cél elérése és annak érdekében, hogy az érintett személyek azokra a nemzeti bíróságok előtt ténylegesen hivatkozni tudjanak (lásd a C-271/91. sz. Marshall-ügyben 1993. augusztus 2-án hozott ítélet [EBHT 1993., I-4367. o.] 22. pontját).

44

Az említett 6. cikk nem írja elő meghatározott intézkedés meghozatalát a hátrányos megkülönböztetés tilalmának megsértése esetén, hanem a tagállamok számára meghagyja a 76/207 irányelv céljának elérését biztosító különböző megoldások közüli szabad választás lehetőségét, a felmerülő különböző helyzeteknek megfelelően (a 14/83. sz., von Colson és Kamann ügyben 1984. április 10-én hozott ítélet [EBHT 1984., 1891. o.] 18. pontja és a fent hivatkozott Marshall-ügyben hozott ítélet 23. pontja).

45

Mindazonáltal a cél a tényleges esélyegyenlőség elérése, és az – megsértése esetén – az egyenlőség visszaállítására alkalmas intézkedések hiányában nem érhető el. Ezeknek az intézkedéseknek tényleges és hatékony bírói védelmet kell biztosítaniuk, továbbá a munkaadókra tényleges visszatartó hatást kell gyakorolniuk (a fent hivatkozott Marshall-ügyben hozott ítélet 24. pontja).

46

Ezek a követelmények szükségessé teszik az egyenlőség elve megsértésének minden egyes esetében az egyedi körülmények figyelembevételét. Amennyiben a vagyoni kártérítés a fent jelzett cél elérése érdekében elfogadott intézkedés, annak megfelelőnek kell lennie a megkülönböztető jellegű elbocsátás miatt ténylegesen elszenvedett kárnak az alkalmazandó nemzeti szabályokkal összhangban történő teljes megtérítése lehetővé tétele érdekében (a fent hivatkozott Marshall-ügyben hozott ítélet 25. és 26. pontja).

47

Emlékeztetni kell arra, hogy a 92/85 irányelv 12. cikke alapján a tagállamoknak azokat az intézkedéseket is meg kell hozniuk, amelyek szükségesek ahhoz, hogy minden olyan személy, aki úgy ítéli meg, hogy az ebből az irányelvből – és így annak 10. cikkéből – eredő kötelezettségek nemteljesítése miatt sérelmet szenvedett, igényét bírói úton érvényesíthesse. A 92/85 irányelv 10. cikkének (3) bekezdése különösen úgy rendelkezik, hogy a tagállamok megteszik az ahhoz szükséges intézkedéseket, hogy a várandós, gyermekágyas és szoptató munkavállalókat megvédjék az e rendelkezés 1. pontja értelmében jogszerűtlen elbocsátás következményeitől.

48

A Bíróság által az első kérdésre és a második kérdés első felére adott válaszból következik, hogy a munkavállaló terhességgel és/vagy gyermekszületéssel összefüggő elbocsátására vonatkozó döntésnek a 92/85 irányelv 10. cikkében előírt védelmi időszak alatti közlése, az ilyen döntésnek az említett időszak alatti – akár annak közlése nélküli – meghozatala és a munkavállaló ugyanezen okból történő végleges helyettesítésének előkészítése ellentétes a 76/207 irányelv 2. cikkének (1) bekezdésével és 5. cikkének (1) bekezdésével, valamint a 92/85 irányelv 10. cikkével.

49

El kell ugyan ismerni, hogy a tagállamok sem a 76/207 irányelv 6. cikke, sem pedig a 92/85 irányelv 12. cikke alapján nem kötelesek meghatározott intézkedést meghozni, mint azonban az a jelen ítélet 45. cikkéből is kitűnik, a választott intézkedéseknek tényleges és hatékony bírói védelmet kell biztosítaniuk, a munkaadókra tényleges visszatartó hatást kell gyakorolniuk, és meg kell felelniük az elszenvedett sérelemnek.

50

Ha a 92/85 irányelv 10. és 12. cikke alapján és a Bíróságnak a szankciókra vonatkozó ítélkezési gyakorlatában felállított követelményeknek való megfelelés érdekében valamely tagállam úgy dönt, hogy a 10. cikkből eredő kötelezettségek nemteljesítését meghatározott összegű vagyoni kártérítéssel szankcionálja, akkor ebből az következik – amint erre az olasz kormány is hivatkozott a jelen ügyben –, hogy tagállam által a hátrányos megkülönböztetés 76/207 irányelv 2. cikkének (1) bekezdésében és 5. cikkének (1) bekezdésében foglalt tilalmának azonos körülmények mellett történő megsértésére vonatkozóan választott intézkedésnek ezzel legalább egyenértékűnek kell lennie.

51

Ha valamely tagállam a 92/85 irányelv 12. cikke alapján kilátásba helyezett kártérítést tartja szükséges intézkedésnek az érintett munkavállalók védelmére, nehéz megérteni, hogyan lehetne az elszenvedett sérelemhez képest megfelelőnek tekinteni a 76/207 irányelv 6. cikk átültetése érdekében elfogadott csekélyebb mértékű kártérítést, ha ez a sérelem ugyanolyan körülmények között történő és az utóbbi irányelv 2. cikkének (1) bekezdésével és 5. cikkének (1) bekezdésével ellentétes elbocsátás következménye.

52

Azonkívül, ahogyan a Bíróság már korábban kimondta, amikor a tagállamok a 76/207 irányelv céljának biztosítása érdekében megfelelő szankciót választanak, ügyelniük kell arra, hogy a közösségi jog megsértéseit olyan anyagi és eljárási jogi feltételek mellett szankcionálják, amelyek megfelelnek a nemzeti jog hasonló jellegű és súlyú megsértése esetén alkalmazandó feltételeknek (a 68/88. sz., Bizottság kontra Görögország ügyben 1989. szeptember 21-én hozott ítélet [EBHT 1989., 2965. o.] 24. pontja és a C-180/95. sz. Draehmpaehl-ügyben 1997. április 22-én hozott ítélet [EBHT 1997., I-2195. o.] 29. pontja).

53

Következésképpen a második kérdés második részére azt a választ kell adni, hogy mivel a 92/85 irányelv 10. cikkében előírt védelmi időszakot követően közölt, terhességgel és/vagy gyermekszületéssel összefüggő elbocsátás mind a 92/85 irányelv 10. cikkével, mind a 76/207 irányelv 2. cikkének (1) bekezdésével és 5. cikkének (1) bekezdésével ellentétes, az irányelv 6. cikke alapján az említett rendelkezések megsértését szankcionáló tagállami intézkedésnek legalább egyenértékűnek kell lennie a 92/85 irányelv 10. és 12. cikkét átültető nemzeti jogszabályban előírt szankcióval.

54

A fentiekre tekintettel a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a terhességgel és/vagy gyermekszületéssel összefüggő elbocsátás attól függetlenül ellentétes a 76/207 irányelv 2. cikkének (1) bekezdésével és 5. cikkének (1) bekezdésével, hogy mikor történt az elbocsátásról szóló döntés közlése, még akkor is, ha a döntést a 92/85 irányelv 10. cikkében előírt védelmi időszakot követően közölték. Mivel az ilyen, elbocsátásra vonatkozó döntés mind a 92/85 irányelv 10. cikkével, mind a 76/207 irányelv 2. cikkének (1) bekezdésével és 5. cikkének (1) bekezdésével ellentétes, ez utóbbi irányelv 6. cikke alapján az említett rendelkezések megsértését szankcionáló tagállami intézkedésnek legalább egyenértékűnek kell lennie a 92/85 irányelv 10. és 12. cikkét átültető nemzeti jogszabályban előírt szankcióval.

55

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (harmadik tanács) a következőképpen határozott: