–

az osztrák kormány képviseletében J. Schmoll, J. Herrnfeld és C. Leeb, meghatalmazotti minőségben,

–

a német kormány képviseletében J. Möller és M. Hellmann, meghatalmazotti minőségben,

–

a spanyol kormány képviseletében L. Aguilera Ruiz, meghatalmazotti minőségben,

–

a holland kormány képviseletében M. K. Bulterman, M. H. S. Gijzen és J. Langer, meghatalmazotti minőségben,

–

a lengyel kormány képviseletében B. Majczyna, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében S. Grünheid és R. Troosters, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a büntetőügyekben kibocsátott európai nyomozási határozatról szóló, 2014. április 3‑i 2014/41/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2014. L 130., 1. o.; helyesbítés: HL 2017. L 328., 142. o.) 1. cikke (1) bekezdésének és 2. cikke c) pontjának értelmezésére vonatkozik.

2

Ezt a kérelmet a Staatsanwaltschaft Hamburg (hamburgi ügyészség, Németország) által az A. és más ismeretlen személyek ellen átutalási megbízások hamisításának vádjával indult büntetőügyben kibocsátott európai nyomozási határozat Ausztriában történő végrehajtása iránti kérelem keretében terjesztették elő.

3

A 2014/41 irányelv (2), (5)–(8), (10)–(12), (15), (19), (21), (22), (34) és (39) preambulumbekezdése a következőket mondja ki:

[…]

[…]

[…]

[…]

[…]

[…]

[…]

4

Ezen irányelvnek „Az európai nyomozási határozat és végrehajtásának kötelezettsége” című 1. cikke a következőket mondja ki:

„(1)   Az európai nyomozási határozat (ENYH) olyan bírósági határozat, amelyet valamely tagállam (a továbbiakban: a kibocsátó állam) igazságügyi hatósága ad ki vagy érvényesít abból a célból, hogy egy másik tagállamban (a továbbiakban: a végrehajtó állam) egy vagy több konkrét nyomozási cselekményt végezzenek el az ezen irányelvvel összhangban folytatott bizonyítékszerzés céljából.

Az ENYH olyan bizonyíték megszerzése céljából is kibocsátható, amely már a végrehajtó állam illetékes hatóságainak birtokában van.

(2)   A tagállamok az ENYH‑t a kölcsönös elismerés elve alapján és ezen irányelvvel összhangban hajtanak [helyesen: hajtják] végre.

(3)   Az ENYH kibocsátását kérheti valamely gyanúsított vagy vádlott személy, vagy a nevében eljáró ügyvéd a nemzeti büntetőjogi eljárással összhangban az alkalmazandó védelmi jogok keretében.

(4)   Ez az irányelv nem módosítja az EUSZ 6. cikkében foglalt alapvető jogok és jogelvek – köztük a büntetőeljárás alá vont személyek védekezéshez való joga – tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettséget, és nem változtat az igazságügyi hatóságok e tekintetben fennálló kötelezettségein.”

5

Az említett irányelv „Fogalommeghatározások” című 2. cikke szerint:

„Ezen irányelv alkalmazásában:

[…]

6

Ugyanezen irányelvnek „Az ENYH hatálya” című 3. cikke a következőket írja elő:

„Az ENYH hatálya valamennyi nyomozási cselekményre kiterjed, kivéve a közös nyomozócsoport létrehozását és a bizonyítékok közös nyomozócsoporton belüli összegyűjtését […].”

7

A 2014/41 irányelv „Eljárástípusok, amelyekben az ENYH kibocsátható” című 4. cikke értelmében:

„ENYH bocsátható ki:

[…]

[…]”

8

Ezen irányelvnek „Az ENYH kibocsátásának és továbbításának feltételei” című 6. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   ENYH‑t a kibocsátó hatóság kizárólag az alábbi feltételek teljesülése esetén bocsáthatja ki:

(2)   Az (1) bekezdésben foglalt feltételek teljesülését a kibocsátó hatóság minden egyes esetben megvizsgálja.

(3)   Amennyiben valamely végrehajtó hatóságnak alapos indoka van feltételezni, hogy az (1) bekezdésben foglalt feltételek nem teljesültek, konzultációt folytathat a kibocsátó hatósággal az ENYH végrehajtásának fontosságáról. Az említett konzultációt követően a kibocsátó hatóság dönthet az ENYH visszavonásáról.”

9

Az említett irányelvnek az „Elismerés és végrehajtás” című 9. cikkének (1)–(3) bekezdése a következőket írja elő:

„(1)   A végrehajtó hatóságnak minden további alaki követelmény nélkül el kell ismernie az ezen irányelv rendelkezéseivel összhangban részére továbbított ENYH‑t, és biztosítania kell annak végrehajtását ugyanúgy és ugyanolyan feltételekkel, mintha az adott nyomozási cselekményt a végrehajtó állam valamely hatósága rendelte volna el, kivéve, ha az érintett hatóság úgy dönt, hogy az elismerés vagy végrehajtás megtagadásának vagy a halasztás ezen irányelvben felsorolt indokainak valamelyikére hivatkozik.

(2)   A végrehajtó hatóságnak be kell tartania a kibocsátó hatóság által kifejezetten feltüntetett alaki követelményeket és eljárásokat, kivéve, ha ez az irányelv másképpen rendelkezik, és feltéve, hogy az ilyen alaki követelmények és eljárások nem ellentétesek a végrehajtó állam alapvető jogelveivel.

(3)   Amennyiben egy végrehajtó hatóság olyan ENYH‑t kap kézhez, amelyet nem a 2. cikk c) pontjában meghatározott kibocsátó hatóság állított ki, a végrehajtó hatóságnak vissza kell küldenie az ENYH‑t a kibocsátó állam részére.”

10

Ugyanezen irányelv „Eltérő típusú nyomozási cselekmény igénybevétele” című 10. cikkének (1), (3) és (4) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A végrehajtó hatóság – amennyiben lehetséges – az ENYH‑ban meghatározottól eltérő nyomozási cselekményhez folyamodhat, ha:

[…]

(3)   A végrehajtó hatóság olyan esetekben is folyamodhat az ENYH‑ban megjelölttől eltérő nyomozási cselekményhez, ha a végrehajtó hatóság által választott nyomozási cselekmény kisebb beavatkozással járó eszközök révén ugyanazzal az eredménnyel jár, mint az ENYH‑ban megjelölt nyomozási cselekmény.

(4)   Ha a végrehajtó hatóság úgy dönt, hogy az (1) és a (3) bekezdésben említett lehetőséggel él, erről előzőleg tájékoztatja a kibocsátó hatóságot, amely visszavonhatja vagy kiegészítheti az ENYH‑t.”

11

A 2014/41 irányelvnek „Az elismerés vagy a végrehajtás megtagadásának indokai” című 11. cikkének (1) bekezdése felsorolja az ENYH elismerése vagy végrehajtása megtagadásának indokait. Ezen indokok között szerepel az f) pontban az az eset, amikor „alapos okkal feltételezhető, hogy az ENYH‑ban megjelölt nyomozási cselekmény végrehajtása összeegyeztethetetlen lenne a végrehajtó államnak az EUMSZ 6. cikke [helyesen: EUSZ 6. cikke], valamint a Charta értelmében fennálló kötelezettségeivel”.

12

Ezen irányelv „Jogorvoslat” című 14. cikke a következőképpen szól:

„(1)   A tagállamok biztosítják, hogy a hasonló belföldi esetekben igénybe vehetőekkel egyenértékű jogorvoslatok álljanak rendelkezésre az ENYH‑ban megjelölt nyomozási cselekmény esetében is.

(2)   Az ENYH kibocsátásának érdemi indokait csak a kibocsátó államban benyújtott kereset útján lehet vitatni, a végrehajtó államban az alapjogok garanciáinak sérelme nélkül.

(3)   Ha az a nyomozásnak a 19. cikk (1) bekezdésében előírt titkosságát nem veszélyezteti, a kibocsátó hatóságnak és a végrehajtó hatóságnak meg kell tennie a megfelelő intézkedéseket annak biztosítására, hogy tájékoztatásra kerüljön sor a nemzeti jog szerint rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségekről, amikor a jogok igénybe vehetővé válnak, és kellő időben ahhoz, hogy ténylegesen gyakorolni lehessen őket.

(4)   A tagállamok biztosítják, hogy a jogorvoslat igénybevételére vonatkozó határidők azonosak legyenek a hasonló belföldi esetekben meghatározott határidőkkel, és azokat oly módon alkalmazzák, amely garantálja ezen jogorvoslati lehetőségek tényleges igénybevételét az érintett felek számára.

(5)   A kibocsátó hatóságnak és a végrehajtó hatóságnak tájékoztatnia kell egymást a valamely ENYH kiadása, elismerése vagy végrehajtása ellen benyújtott jogorvoslati kérelmekről.

(6)   A jogorvoslati kérelem nem függeszti fel a nyomozási cselekmény végrehajtását, kivéve, ha az a hasonló belföldi esetekben ilyen hatást vált ki.

(7)   Az ENYH elismerésének vagy végrehajtásának sikeres megtámadását a kibocsátó állam a nemzeti jogának megfelelően figyelembe veszi. A tagállamok – a nemzeti eljárási szabályok sérelme nélkül – biztosítják, hogy a kibocsátó államban zajló büntetőeljárások során, az ENYH révén szerzett bizonyítékok értékelésekor a védelem jogait, valamint a tisztességes eljáráshoz való jogot tiszteletben tartsák.”

13

Az említett irányelv 22. és 23. cikke tartalmazza az őrizetben levő személyek nyomozási cselekmény foganatosítása érdekében a kibocsátó államnak, illetve a végrehajtó államnak történő ideiglenes átadására vonatkozó különös rendelkezéseket.

14

A Gerichtsverfassungsgesetz (a bíróságok szervezetéről szóló törvény) 146. §‑a úgy rendelkezik, hogy az ügyészség tisztviselői követik feletteseik hivatalos utasításait.

15

E törvény 147. §‑a értelmében:

„A felügyelet és irányítás joga az alábbi személyeket illeti meg:

1.   a szövetségi igazságügyi és fogyasztóvédelmi minisztert a szövetségi főügyész és a szövetségi ügyészek vonatkozásában;

2.   a Land [szövetségi tartomány] igazságszolgáltatási hivatalát az adott Land ügyészségének valamennyi tisztviselője vonatkozásában;

3.   a regionális felsőbíróság melletti, illetve a regionális bíróság melletti ügyészség legmagasabb rangú tisztviselőjét az adott bíróság illetékességi területén minden ügyészségi tisztviselő vonatkozásában.”

16

A 2014/41 irányelvet az osztrák jogba a 2018. május 15‑i Bundesgesetz über die justizielle Zusammenarbeit in Strafsachen mit den Mitgliedstaaten der Europäischen Union (az Európai Unió tagállamaival büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködésről szóló szövetségi törvény; BGBl. I, 28/2018) módosítása ültette át.

17

E törvény 55. §‑ának (3) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Amennyiben a kibocsátó államban az eljárást nem igazságügyi hatóság folytatja le, az európai nyomozási határozat csak akkor hajtható végre, ha a kibocsátó hatóság határozata ellen bíróság előtt jogorvoslattal lehet élni, és a nyomozási határozatot a kibocsátó állam valamely igazságügyi hatósága jóváhagyta.”

18

A hamburgi ügyészség A. és további ismeretlen személyek ellen csalás miatt nyomozást folytat. Azzal gyanúsítják őket, hogy 2018 júliusában jogellenesen megszerzett adatok felhasználásával tizenhárom átutalási megbízást hamisítottak, amelyek alapján összesen 9775,04 euró került átutalásra az A. nevére szóló, egy osztrák banknál vezetett bankszámlára.

19

Az ügy felderítése érdekében a hamburgi ügyészség 2019. május 15‑én európai nyomozási határozatot bocsátott ki, és azt a Staatsanwaltschaft Wiennek (bécsi ügyészség, Ausztria) továbbította. E határozatban a hamburgi ügyészség arra kéri a bécsi ügyészséget, hogy a szóban forgó bankszámlára vonatkozó és a 2018. június 1. és 2018. szeptember 30. közötti időszakot érintő bankszámlakivonatokat másolat formájában továbbítsa számára.

20

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a Strafprozessordnung (osztrák büntetőeljárási törvénykönyv) értelmében egy bank csakis akkor kötelezhető a bankszámlakivonatok kiadására, ha azt az ügyészség bírósági jóváhagyás alapján nyomozási határozatban elrendeli. Az osztrák ügyészség így bírósági jóváhagyás hiányában nem rendelheti ezt a nyomozási cselekményt.

21

2019. május 31‑én a bécsi ügyészség kérte a Landesgericht für Strafsachen Wientől (bécsi regionális büntetőbíróság, Ausztria), vagyis a jelen ügyben kérdést előterjesztő bíróságtól, hogy az említett nyomozási cselekményt hagyja jóvá annak érdekében, hogy az érintett bankot kötelezhesse az európai nyomozási határozatban megjelölt bankszámlakivonatok közlésére.

22

A kérdést előterjesztő bíróságban azonban felmerül a kérdés, hogy az e nyomozási határozatot kibocsátó hamburgi ügyészség a 2014/41 irányelv 1. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „igazságügyi hatóságnak” minősülhet‑e. Arra is választ keres, hogy ez az ügyészség az irányelv 2. cikkének c) pontja értelmében vett „kibocsátó hatóság” fogalma alá, különösen pedig az e rendelkezés i. alpontjában szereplő „ügyész” fogalma alá tartozhat‑e, tekintettel arra, hogy a bíróságok szervezetéről szóló, Németországban jelenleg hatályos törvény 146. és 147. §‑a értelmében ez az ügyészség alá lehet rendelve a Justizsenator von Hamburg (hamburgi igazságügyi miniszter, Németország) utasításainak, az egyedi utasításokat is beleértve.

23

Ez a bíróság e tekintetben megjegyzi, hogy a 2014/41 irányelv 1. cikke (1) bekezdésének és 2. cikke c) pontjának együttes olvasatából az tűnik ki, hogy ahhoz, hogy az európai nyomozási határozat végrehajtható legyen, azt vagy bírónak, nyomozási bírónak, illetve ügyésznek kell kibocsátania, vagy pedig azt valamelyiküknek jóvá kell hagynia.

24

Az említett bíróság mindazonáltal hangsúlyozza, hogy jóllehet a 2014/41 irányelv úgy fogalmaz, hogy az európai nyomozási határozat „bírósági” határozat, ugyanez az irányelv azonban azt írja elő, hogy ezt a határozatot ügyész is kiadhatja vagy érvényesítheti, annak ellenére, hogy a tagállamok nem minden ügyészsége felel meg a bírákra és bíróságokra irányadó követelmények összességének, különösen pedig a függetlenség követelményének, amely a kifelé irányuló viszonylatokban azt feltételezi, hogy az érintett fórum teljesen autonóm módon gyakorolja feladatkörét anélkül, hogy bármilyen hierarchikus kapcsolatban lenne, vagy bárkinek alá lenne rendelve, és anélkül, hogy bárhonnan utasításokat kapna.

25

E tekintetben úgy véli, hogy a Bíróságnak az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13‑i 2002/584/IB tanácsi kerethatározatra (HL 2002. L 190., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 34. o.) vonatkozó 2019. május 27‑iOG és PI (Lübecki és zwickaui ügyészség) ítéletében (C‑508/18 és C‑82/19 PPU, EU:C:2019:456), valamint 2019. május 27‑iPF (Litvánia főügyésze) ítéletében (C‑509/18, EU:C:2019:457) szereplő indokolás az európai nyomozási határozatra is érvényes.

26

A 2014/41 irányelv és a 2002/584 kerethatározat ugyanis egyaránt a kölcsönös elismerés és bizalom elvén alapul. Ugyanúgy használják az „igazságügyi hatóság”, illetve „kibocsátó hatóság” fogalmát, és kimerítően felsorolják azokat az okokat, amelyek alapján a végrehajtó állam megtagadhatja az európai nyomozási határozat, illetve az európai elfogatóparancs végrehajtását.

27

A kérdést előterjesztő bíróság ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a 2002/584 kerethatározattal ellentétben a 2014/41 irányelv az ügyésznek kifejezetten „kibocsátó hatóság” minőséget tulajdonít, és feljogosítja arra, hogy európai nyomozási határozatokat bocsásson ki vagy érvényesítsen. Úgy ítéli meg, hogy ez az irányelv éppen ezért úgy értelmezhető, hogy ezen irányelv keretében irreleváns annak kérdése, hogy valamely ügyész ki lehet‑e téve azon kockázatnak, hogy a végrehajtó hatalomtól származó egyedi utasításoknak van alárendelve.

28

Ez a bíróság kifejti továbbá, hogy az európai elfogatóparancsot kibocsátó hatóság függetlenségére vonatkozó követelményt az elfogatóparanccsal érintett személy alapvető jogainak súlyos sérelme igazolja, hiszen az elfogatóparancs szabadságelvonást és e személy más tagállamnak történő átadását vonja maga után. Véleménye szerint ugyanilyen jellegű sérelmeket eredményezhet az európai nyomozási határozat, amely valamennyi nyomozási cselekményt lefedi, köztük a házkutatást, a megfigyelést vagy a lehallgatást, illetve a távközlési eszközök megfigyelését.

29

A kérdést előterjesztő bíróság kifejti továbbá, hogy amennyiben a hamburgi ügyészség a 2014/41 irányelv és az Európai Unió tagállamaival büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködésről szóló szövetségi törvény 55. §‑ának (3) bekezdése értelmében vett „igazságügyi hatóságnak” tekintendő, az alapügyben szóban forgó európai nyomozási határozatot végre kell hajtani Ausztriában, mivel a nemzeti jog által támasztott valamennyi további feltétel teljesül.

30

E körülmények között a Landesgericht für Strafsachen Wien (bécsi regionális büntetőbíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé:

„Úgy kell‑e értelmezni a [2014/41] irányelv 1. cikkének (1) bekezdése szerinti »igazságügyi hatóság« és az említett irányelv 2. cikke c) pontjának i. alpontja szerinti »ügyész« fogalmát, hogy az valamely tagállam azon ügyészségeire is kiterjed, amelyek ki vannak téve azon kockázatnak, hogy közvetlenül vagy közvetetten alá lehetnek rendelve a végrehajtó hatalomtól, így a hamburgi igazságügyi minisztertől származó egyedi rendelkezéseknek és utasításoknak az európai nyomozási határozat kibocsátására vonatkozó határozat meghozatala keretében?”

31

A kérdést előterjesztő bíróság azt kérte, hogy a Bíróság a jelen ügyben az eljárási szabályzata 105. cikkének (1) bekezdése szerinti gyorsított eljárást alkalmazza.

32

Kérelme alátámasztása érdekében elsősorban arra hivatkozik, hogy számos olyan nyomozás van folyamatban, ahol ugyanaz a kérdés merül fel, mint a jelen előzetes döntéshozatalra utalás keretében, mégpedig annak meghatározását illetően, hogy a német ügyészségek által kibocsátott európai nyomozási határozatokat végre kell‑e hajtani. Ugyanakkor ez a kérdés jelentőséggel bírhat más tagállamok szempontjából is, ahol – mint Németországban – az ügyészségek ki vannak téve azon kockázatnak, hogy alá lehetnek rendelve a végrehajtó hatalom egyedi utasításainak. Másodsorban, a keresett személyek alapvető jogainak a nyomozás során bekövetkező sérelme miatt az ilyen eljárásokat – az osztrák jog által előírtakhoz hasonlóan – mihamarabb le kellene zárni.

33

Az eljárási szabályzat 105. cikkének (1) bekezdéséből következik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság kérelmére vagy kivételesen hivatalból a Bíróság elnöke az előadó bíró és a főtanácsnok meghallgatását követően dönthet úgy, hogy az előzetes döntéshozatal tekintetében az említett eljárási szabályzat rendelkezéseitől eltérve gyorsított eljárást alkalmaz, ha az ügy jellege megköveteli, hogy elbírálására a lehető legrövidebb időn belül kerüljön sor.

34

2019. szeptember 6‑án a Bíróság elnöke az előadó bíró és a főtanácsnok meghallgatását követően úgy döntött, hogy elutasítja a kérdést előterjesztő bíróságnak a jelen ítélet 31. pontjában említett kérelmét.

35

Egyrészt ugyanis az arra alapított indok, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem egy európai nyomozási határozat végrehajtására vonatkozik, és éppen ezért gyors válaszadást szükségeltet, önmagában nem elegendő annak igazolására, hogy a jelen ügyben az eljárási szabályzat 105. cikkének (1) bekezdése szerinti gyorsított eljárás alkalmazandó, tekintettel arra, hogy ez a rendelkezés a rendkívüli sürgős helyzetekre választ adni hivatott eljárási eszköznek minősül (lásd analógia útján: a Bíróság elnökének 2018. szeptember 20‑iMinister for Justice and Equality végzése, C‑508/18 és C‑509/18, nem tették közzé, EU:C:2018:766, 11. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

36

Másrészt, a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy önmagában az a tény, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló bíróságnak a Bírósághoz fordulást követően meghozni szükséges határozata esetlegesen sok személyt vagy számos jogviszonyt érint, nem minősülhet a gyorsított eljárás alkalmazásának indokolására alkalmas rendkívüli körülménynek. Ugyanez igaz az előzetes döntéshozatal iránti kérelem alapján a Bíróság által meghozandó ítéletre várva esetlegesen felfüggeszthető ügyek jelentős számára (a Bíróság elnökének 2018. szeptember 20‑iMinister for Justice and Equality végzése, C‑508/18 és C‑509/18, nem tették közzé, EU:C:2018:766, 14. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

37

Mindazonáltal a Bíróság elnöke elrendelte, hogy a jelen ügyet az említett eljárási szabályzat 53. cikkének (3) bekezdése értelmében soron kívül bírálják el.

38

A kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2014/41 irányelv 1. cikkének (1) bekezdését és 2. cikkének c) pontját úgy kell‑e értelmezni, hogy az e rendelkezések értelmében vett „igazságügyi hatóság” és „kibocsátó hatóság” fogalma alá tartozik valamely tagállam ügyésze vagy általánosabban valamely tagállami ügyészség, függetlenül az ügyész vagy az ügyészség és e tagállam végrehajtó hatalma között esetlegesen fennálló, törvényben meghatározott alárendeltségi viszonytól, és attól, hogy az említett ügyész vagy ügyészség ki van téve azon kockázatnak, hogy közvetlenül vagy közvetetten alá lehet rendelve a végrehajtó hatalomtól származó egyedi rendelkezéseknek vagy utasításoknak az európai nyomozási határozat kibocsátására vonatkozó határozat meghozatala keretében.

39

Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy ezen irányelv célja, amint az az (5)–(8) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a bizonyítékok gyűjtésére vonatkozóan fennálló, túlságosan fragmentált és bonyolult jogi keretet felváltsa a határokon átnyúló vonatkozásokkal bíró büntetőügyekben, és az „európai nyomozási határozatnak” nevezett egyetlen eszközre épülő, egyszerűsített és hatékonyabb rendszer bevezetése útján az igazságügyi együttműködés megkönnyítésére és meggyorsítására irányul annak érdekében, hogy elősegítse az Unió azon célkitűzésének elérését, hogy a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének azon nagy fokú bizalomra épülő térségévé váljon, amelynek a tagállamok között fenn kell állnia.

40

E tekintetben az említett irányelvnek különösen a (2), (6) és (19) preambulumbekezdéséből az következik, hogy az európai nyomozási határozat az EUMSZ 82. cikk (1) bekezdésében meghatározott, a bírósági ítéletek és határozatok kölcsönös elismerésének elvén alapuló, büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés hatálya alá tartozó jogi eszköz. Ez az elv pedig, amely a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés „sarokköve”, a kölcsönös bizalmon, és azon a megdönthető vélelmen alapul, hogy a többi tagállam tiszteletben tartja az uniós jogot, különösen pedig az alapvető jogokat.

41

Ebben az összefüggésben a 2014/41 irányelv 1. cikkének (1) bekezdése az európai nyomozási határozatot olyan bírósági határozatként definiálja, amelyet valamely tagállam igazságügyi hatósága ad ki vagy érvényesít abból a célból, hogy egy másik tagállamban egy vagy több konkrét nyomozási cselekményt végezzenek el az ezen irányelvvel összhangban folytatott bizonyítékszerzés céljából, beleértve az olyan bizonyítékok megszerzését is, amelyek már ezen állam illetékes hatóságainak birtokában vannak.

42

Ezen irányelv 2. cikkének c) pontja meghatározza a „kibocsátó hatóságnak” az említett irányelv értelmében vett fogalmát, és e rendelkezés ii. alpontja pontosítja, hogy amennyiben az európai nyomozási határozatot az e rendelkezés i. alpontjában felsoroltaktól eltérő más illetékes tagállami hatóság bocsátotta ki, ezt a határozatot egy „igazságügyi hatóságnak” érvényesítenie kell mielőtt azt a végrehajtó hatóságnak továbbítanák.

43

A 2014/41 irányelv 1. cikkének (2) bekezdése értelmében a tagállamok minden európai nyomozási határozatot a kölcsönös elismerés elve alapján és ezen irányelvvel összhangban hajtják végre.

44

Konkrétabban, a 2014/41 irányelv 9. cikkének (1) bekezdése értelmében a végrehajtó hatóság minden további alaki követelmény nélkül elismeri az európai nyomozási határozatot, és biztosítja annak végrehajtását ugyanúgy és ugyanolyan feltételekkel, mintha az adott nyomozási cselekményt a végrehajtó állam valamely hatósága rendelte volna el. Mindazonáltal ugyanezen rendelkezés értelmében az érintett hatóság dönthet úgy, hogy az elismerés vagy végrehajtás megtagadásának vagy a halasztás ezen irányelvben felsorolt indokainak valamelyikére hivatkozva megtagadja az európai nyomozási határozat végrehajtását.

45

Ezenkívül a 2014/41 irányelv 9. cikkének (3) bekezdése előírja, hogy amennyiben egy végrehajtó hatóság olyan európai nyomozási határozatot kap kézhez, amelyet nem a 2. cikk c) pontjában meghatározott kibocsátó hatóság állított ki, a végrehajtó hatóság visszaküldi az európai nyomozási határozatot a kibocsátó állam részére.

46

A fenti megállapítások összességéből egyrészt az következik, hogy az európai nyomozási határozat csak akkor hajtható végre, ha az azt kibocsátó hatóság az említett irányelv 2. cikkének c) pontja értelmében vett „kibocsátó hatóság”, másrészt pedig, hogy amennyiben ezt a határozatot az e rendelkezés i. alpontjában felsoroltaktól eltérő más hatóság bocsátotta ki, ezt a határozatot egy „igazságügyi hatóságnak” érvényesítenie kell mielőtt azt végrehajtás céljából más tagállamnak továbbítanák.

47

A jelen ügyben feltett kérdés lényegében arra vonatkozik, hogy valamely tagállami ügyész vagy általánosabban valamely tagállam ügyészsége megfelel‑e a 2014/41 irányelv 1. cikkének (1) bekezdése, illetve 2. cikkének c) pontja értelmében vett „igazságügyi hatóság” és „kibocsátó hatóság” fogalmának, még akkor is, ha a végrehajtó hatalommal szemben törvényben meghatározott alárendeltségi viszonyban áll, miáltal ki van téve azon kockázatnak, hogy közvetlenül vagy közvetetten alá lehet rendelve a végrehajtó hatalomtól származó egyedi rendelkezéseknek vagy utasításoknak az európai nyomozási határozat kibocsátására vonatkozó határozat meghozatala keretében.

48

Ez a kérdés azért merül fel, amint az a jelen ítélet 25. pontjából kitűnik, mert a kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy a 2014/41 irányelvvel összefüggésben alkalmazandó‑e a 2019. május 27‑iOG és PI (Lübecki és zwickaui ügyészség) ítéletben (C‑508/18 és C‑82/19 PPU, EU:C:2019:456, 90. pont) és a 2019. május 27‑iPF (Litvánia főügyésze) ítéletben (C‑509/18, EU:C:2019:457, 57. pont), kialakított ítélkezési gyakorlat, amely ítéletekben a Bíróság a 2002/584 kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdésében foglalt „kibocsátó igazságügyi hatóság” fogalmát akként értelmezte, hogy az európai elfogatóparancs kibocsátására vonatkozó határozat meghozatalának keretében nem tartoznak e fogalom alá az e kockázatnak kitett tagállami ügyészségek.

49

A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint az uniós jogi rendelkezések értelmezésénél nemcsak a rendelkezés megfogalmazását, hanem a szövegkörnyezetét, és annak a szabályozásnak a célkitűzéseit is figyelembe kell venni, amelynek a részét képezi (2020. március 3‑iX (Európai elfogatóparancs – Kettős büntethetőség) ítélet, C‑717/18, EU:C:2020:142, 21. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

50

Először is a jelen ítélet 47. pontjában említett rendelkezések szövegét illetően mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy míg a 2002/584 kerethatározat, különösen pedig a 6. cikk (1) bekezdése a „kibocsátó igazságügyi hatóság” kifejezést használja, anélkül azonban, hogy az e fogalom alá tartozó hatóságokat konkrétan megnevezné, a 2014/41 irányelv 2. cikke c) pontjának i. alpontja kifejezetten előírja, hogy az ügyész azon hatóságok között szerepel, amelyek a bíróhoz, bírósághoz vagy nyomozási bíróhoz hasonlóan „kibocsátó hatóságnak” tekintendők.

51

Ez utóbbi rendelkezés a „kibocsátó hatóságnak” minősülést ahhoz az egyetlen feltételhez köti, hogy a bíróságok és a bírói, nyomozási bírói vagy ügyészi tisztséget betöltő személyek az adott ügyben hatáskörrel rendelkeznek.

52

Így mivel a nemzeti jog értelmében valamely tagállami ügyész vagy általánosabban a tagállam ügyészsége hatáskörrel rendelkezik arra, hogy az adott ügyben történő bizonyítékszerzés céljából nyomozási cselekményeket rendeljen el, a 2014/41 irányelv 2. cikke c) pontjának i. alpontja értelmében vett „kibocsátó hatóság” fogalma alá tartozik.

53

Ezen irányelv 2. cikke c) pontja ii. alpontjának szövegéből továbbá az következik, hogy az ügyész azon „igazságügyi hatóságok” között szerepel, amelyek jogosultak az európai nyomozási határozatot érvényesíteni mielőtt azt a végrehajtó hatóságnak továbbítanák, amennyiben ezt a határozatot az e rendelkezés i. alpontjában meghatározottaktól eltérő más kibocsátó hatóság bocsátotta ki.

54

Meg kell állapítani, hogy a 2. cikk c) pontjának sem az i. alpontja, sem pedig az ii. alpontja nem köti az ügyész 2014/41 irányelv értelmében vett „kibocsátó hatóságnak”, illetve „igazságügyi hatóságnak” minősülését ahhoz, hogy ne álljon az adott tagállam végrehajtó hatalmával szemben törvényben meghatározott alárendeltségi viszonyban.

55

A 2014/41 irányelv 1. cikke (1) bekezdésének és 2. cikke c) pontja i. és ii. alpontjának együttes olvasatából az is következik, hogy az európai nyomozási határozat ügyész általi kibocsátása vagy érvényesítése e határozatnak bírósági határozat jelleget kölcsönöz.

56

Másodszor e rendelkezések összefüggéseit illetően meg kell jegyezni egyrészt, hogy az európai nyomozási határozatok kibocsátására vagy jóváhagyására a 2014/41 irányelv értelmében eltérő eljárás és garanciák vonatkoznak, mint amelyek az európai elfogatóparancs kibocsátását övezik. Ez az irányelv konkrét rendelkezéseket tartalmaz annak biztosítására, hogy az európai nyomozási határozatnak az említett irányelv 2. cikkének c) pontja szerinti ügyész általi kibocsátását vagy érvényesítését a bírósági határozatok meghozatalával kapcsolatos garanciák övezzék, így többek között az érintett személy alapvető jogainak, különösen pedig a hatékony bírói jogvédelemhez való jog tiszteletben tartásával kapcsolatos garanciák.

57

Először is a 2014/41 irányelvnek a 2. cikk c) pontjával és (11) preambulumbekezdésével együttesen értelmezett 6. cikkének (1) bekezdése értelmében a kibocsátás vagy az érvényesítés ahhoz a kettős feltételhez kötött, hogy egyfelől az az eljárások, különösen pedig az említett irányelv 4. cikkében meghatározott büntetőeljárások szempontjából szükséges és arányos, figyelembe véve a gyanúsított vagy a büntetőeljárás alá vont személy jogait, másfelől pedig, hogy az európai nyomozási határozatban megjelölt nyomozási cselekményeket ugyanezen feltételek mellett egy hasonló belföldi ügyben is elrendelhették volna.

58

Így a 2014/41 irányelv 2. cikkének c) pontjában említett ügyésznek, amikor európai nyomozási határozatot bocsát ki vagy érvényesít, biztosítania kell a nemzeti eljárási – az ezen irányelv (15) preambulumbekezdésében foglalt, a büntetőeljárás során az eljárási jogokról szóló irányelveknek megfelelő – garanciák tiszteletben tartását.

59

Ugyanígy, amint arra az említett irányelv (12) és (39) preambulumbekezdése emlékeztet, biztosítania kell a Chartában megállapított jogok, többek között a Charta 48. cikkében előírt ártatlanság vélelme, valamint a védelemhez való jog tiszteletben tartását is. Ezenkívül, amennyiben az ezen irányelvnek megfelelően elrendelt nyomozási cselekmény ezeket a jogokat korlátozza, a korlátozásnak teljes mértékben meg kell felelnie a Charta 52. cikkének (1) bekezdésében meghatározott követelményeknek, ami többek között azt jelenti, hogy a szóban forgó korlátozásnak az arányosság elvét tiszteletben tartva szükségesnek kell lennie, és ténylegesen meg kell felelnie az Unió által elismert általános érdekű célkitűzésnek, vagy mások jogainak és szabadságainak védelmét kell szolgálnia.

60

Továbbá, a 2014/41 irányelvnek a (22) preambulumbekezdésével összefüggésben értelmezett 14. cikkének (1) bekezdése a tagállamok általános kötelezettségét írja elő annak biztosítása tekintetében, hogy a hasonló belföldi esetekben igénybe vehetőekkel legalább egyenértékű jogorvoslatok álljanak rendelkezésre az európai nyomozási határozatban megjelölt nyomozási cselekmény esetében is.

61

Ezen irányelv 14. cikkének (3) bekezdése szerint a kibocsátó hatóságnak biztosítania kell, hogy az ilyen nyomozási határozattal érintett személyek kellő tájékoztatást kapjanak a nemzeti jog szerint rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségekről és az azokra vonatkozó határidőkről, annak érdekében, hogy jogorvoslati jogukat ténylegesen gyakorolni tudják.

62

Végül, az említett irányelv 14. cikkének (7) bekezdése értelmében az európai nyomozási határozat elismerésének vagy végrehajtásának sikeres megtámadását a kibocsátó állam a nemzeti jogának megfelelően figyelembe veszi. Így a tagállamoknak – a nemzeti eljárási szabályok sérelme nélkül – biztosítaniuk kell, hogy a kibocsátó államban zajló büntetőeljárások során, az európai nyomozási határozat révén szerzett bizonyítékok értékelésekor a védelemhez, valamint a tisztességes eljáráshoz való jogot tiszteletben tartsák.

63

A 2014/41 irányelvnek a jelen ítélet 57–62. pontjában említett rendelkezéseiből az következik, hogy az európai nyomozási határozatot kibocsátó vagy érvényesítő – az ezen irányelv 2. cikkének c) pontjában hivatkozott – ügyésznek figyelembe kell vennie az arányosság elvét és az érintett személy alapvető jogait, különösen pedig a Chartában biztosított jogokat, és hogy a határozatával szemben a hasonló belföldi esetekben igénybe vehetőekkel egyenértékű, hatékony jogorvoslati lehetőségeknek kell rendelkezésre állniuk.

64

Másodszor, bár az európai nyomozási határozat kétségkívül a kölcsönös bizalom és elismerés elvén alapuló olyan eszköz, amelynek végrehajtása a főszabály, a végrehajtás megtagadása pedig olyan kivételnek tekintendő, amelyet szigorúan kell értelmezni (lásd analógia útján: 2019. május 27‑iOG és PI (Lübecki és zwickaui ügyészség) ítélet, C‑508/18 és C‑82/19 PPU, EU:C:2019:456, 45. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), a 2014/41 irányelv rendelkezései azonban lehetővé teszik a végrehajtó hatóság, illetve tágabb értelemben a végrehajtó állam számára, hogy biztosítsa az arányosság elvének, valamint az érintett személy eljárási és alapvető jogainak tiszteletben tartását.

65

Mindenekelőtt a 2014/41 irányelv 2. cikkének d) pontjából következik, hogy az európai nyomozási határozat végrehajtására irányuló eljárás lefolytatásához bírósági engedély lehet szükséges azokban a végrehajtó államokban, amelyeknek nemzeti joga ezt előírja. Amint az az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, az osztrák jog esetében így van, amely bizonyos nyomozási cselekmények, így a bankszámlával kapcsolatos információk közlésére irányuló kérelem végrehajtását bírósági engedélytől teszi függővé.

66

Továbbá, ezen irányelv 6. cikkének (3) bekezdése szerint, amennyiben valamely végrehajtó hatóságnak alapos indoka van feltételezni, hogy az (1) bekezdésben foglalt feltételek, így különösen az adott eljárás szempontjából vett szükségességre és az érintett személy jogaira tekintettel vett arányosságra vonatkozó feltételek nem teljesültek, konzultációt folytathat a kibocsátó hatósággal az európai nyomozási határozat végrehajtásának fontosságáról, ami alkalmasint azt eredményezheti, hogy a kibocsátó hatóság ezt a határozatot visszavonja.

67

Az említett irányelv 10. cikke értelmében a végrehajtó hatóság az európai nyomozási határozatban meghatározottól eltérő nyomozási cselekményhez is folyamodhat. Erre különösen akkor van lehetőség, ha – amint az az említett cikknek az irányelv (10) preambulumbekezdésével összefüggésben értelmezett (3) bekezdéséből kitűnik – a végrehajtó hatóság úgy ítéli meg, hogy ez a másik nyomozási cselekmény az alapvető jogok kisebb sérelmével járó eszközök révén ugyanazzal az eredménnyel jár, mint az európai nyomozási határozatban megjelölt nyomozási cselekmény.

68

Végül, az említett irányelv 11. cikke (1) bekezdésének f) pontja szerint az európai nyomozási határozat elismerése vagy végrehajtása a végrehajtó államban megtagadható, ha alapos okkal feltételezhető, hogy az európai nyomozási határozatban megjelölt nyomozási cselekmény végrehajtása összeegyeztethetetlen lenne a végrehajtó államnak az EUSZ 6. cikke, valamint a Charta értelmében fennálló kötelezettségeivel.

69

A jelen ítélet 57–68. pontjában említett tényezőkre tekintettel a 2014/41 irányelv 1. cikkének (1) bekezdése és 2. cikkének c) pontja olyan jogi keretbe illeszkedik, amely az érintett személy alapvető jogai védelmének biztosítására egy sor garanciát tartalmaz mind az európai nyomozási határozat kibocsátása vagy érvényesítése szakaszában, mind pedig annak végrehajtása során.

70

Harmadszor, a 2014/41 irányelv célja, amint arra a jelen ítélet 39. és 40. pontja emlékeztet, a tagállamok közötti egyszerűsített és hatékony együttműködés lehetővé tétele, biztosítva a tagállamok igazságügyi hatóságai által a határokon átnyúló vonatkozásokkal bíró büntetőügyekben bizonyítékszerzés céljából meghozott határozatok kölcsönös elismerését.

71

Amint azt az irányelv (34) preambulumbekezdése kiemeli, ez az irányelv kizárólag a bizonyítékgyűjtés célját szolgáló ideiglenes intézkedéseket ír elő. Ezenkívül, az említett irányelv 1. cikkének (3) bekezdése értelmében az európai nyomozási határozat kibocsátását kérheti valamely gyanúsított vagy vádlott személy, vagy a nevében eljáró ügyvéd. Amint azt a főtanácsnok az indítványának 71. pontjában megjegyzi, az ilyen intézkedés tehát az érintett személy érdekében is elrendelhető.

72

Hangsúlyozni kell egyébiránt, hogy a 2014/41 irányelvben szabályozott európai nyomozási határozat a büntetőeljárás keretében eltérő célokat követ, mint a 2002/584 kerethatározat által szabályozott európai elfogatóparancs. Míg ugyanis az európai elfogatóparancs a 2002/584 kerethatározat 1. cikke (1) bekezdésének megfelelően a büntetőeljárás lefolytatása, vagy szabadságvesztés‑büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása végett keresett személy elfogására és átadására irányul, addig az európai nyomozási határozat célja a 2014/41 irányelv 1. cikkének (1) bekezdése értelmében egy vagy több konkrét nyomozási cselekmény végrehajtása bizonyítékszerzés céljából.

73

Kétségkívül, amint az a 2014/41 irányelv 3. és 4. cikkéből kitűnik, az európai nyomozási határozat hatálya főszabály szerint valamennyi, többek között büntetőeljárás céljából elvégzendő nyomozási cselekményre kiterjedhet. Márpedig bizonyos nyomozási cselekmények kényszerítő jellegűek lehetnek, amennyiben – többek között – az érintett személy magánélethez való jogát vagy tulajdonhoz való jogát sértik. Mindazonáltal, amint azzal a Bírósághoz észrevételeket benyújtó valamennyi érdekelt érvelt, a már őrizetben levő személyek nyomozási cselekmény foganatosítása érdekében történő ideiglenes átadásának különleges eseteit kivéve, amelyekre a 2014/41 irányelv 22. és 23. cikkében meghatározott sajátos garanciák vonatkoznak, az európai nyomozási határozat az európai elfogatóparanccsal ellentétben nem olyan jellegű, hogy sértené az érintett személynek a Charta 6. cikkében foglalt szabadsághoz való jogát.

74

Tekintettel a 2002/584 kerethatározat és a 2014/41 irányelv közötti, a fenti megfontolásokban kifejtett szövegbeli, rendszertani és teleologikus szintű eltérésekre, nem ültethető át a 2014/41 irányelv kontextusába a Bíróság által a 2019. május 27‑iOG és PI (Lübecki és zwickaui ügyészség) ítéletben (C‑508/18 és C‑82/19 PPU, EU:C:2019:456) és a 2019. május 27‑iPF (Litvánia főügyésze) ítéletben (C‑509/18, EU:C:2019:457) a 2002/584 kerethatározat 6. cikkének (1) bekezdésére vonatkozóan elfogadott azon értelmezés, amely szerint az e rendelkezés értelmében vett „kibocsátó igazságügyi hatóság” fogalma nem foglalja magában azokat a tagállami ügyészségeket, amelyek ki vannak téve azon kockázatnak, hogy a végrehajtó hatalomtól származó egyedi utasításoknak alá lehetnek rendelve.

75

A fentiek összességére tekintettel a kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2014/41 irányelv 1. cikkének (1) bekezdését és 2. cikkének c) pontját úgy kell értelmezni, hogy az e rendelkezések értelmében vett „igazságügyi hatóság” és „kibocsátó hatóság” fogalma alá tartozik valamely tagállam ügyésze vagy általánosabban valamely tagállami ügyészség, függetlenül az ügyész vagy az ügyészség és e tagállam végrehajtó hatalma között esetlegesen fennálló, törvényben meghatározott alárendeltségi viszonytól, és attól, hogy az említett ügyész vagy ügyészség ki van téve azon kockázatnak, hogy közvetlenül vagy közvetetten alá lehet rendelve a végrehajtó hatalomtól származó egyedi rendelkezéseknek vagy utasításoknak az európai nyomozási határozat kibocsátására vonatkozó határozat meghozatala keretében.

76

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (nagytanács) a következőképpen határozott:

A büntetőügyekben kibocsátott európai nyomozási határozatról szóló, 2014. április 3‑i 2014/41/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv 1. cikkének (1) bekezdését és 2. cikkének c) pontját úgy kell értelmezni, hogy az e rendelkezések értelmében vett „igazságügyi hatóság” és „kibocsátó hatóság” fogalma alá tartozik valamely tagállam ügyésze vagy általánosabban valamely tagállami ügyészség, függetlenül az ügyész vagy az ügyészség és e tagállam végrehajtó hatalma között esetlegesen fennálló, törvényben meghatározott alárendeltségi viszonytól, és attól, hogy az említett ügyész vagy ügyészség ki van téve azon kockázatnak, hogy közvetlenül vagy közvetetten alá lehet rendelve a végrehajtó hatalomtól származó egyedi rendelkezéseknek vagy utasításoknak az európai nyomozási határozat kibocsátására vonatkozó határozat meghozatala keretében.