1.

Abban az esetben is alkalmazni kell a 2003/88 irányelv ( 2 ) által a munkanap és a munkahét tartamára előírt korlátokat, ha a munkavállaló több szerződést írt alá ugyanazzal a munkáltatóval? Vagy pedig a hivatkozott korlátokat „szerződésenként” kell alkalmazni, és ezért minden egyes munkaszerződés vonatkozásában vizsgálni kell az említett korlátok esetleges túllépését?

2.

Lényegében ezek a jogkérdések képezik a jelen ügy hátterét, amelyben a Bíróságnak először nyílik alkalma a 2003/88 irányelv egyes rendelkezései értelmezésének pontosítására, amely rendelkezéseket az említett szempontból a különböző tagállamokban különbözőképpen alkalmazzák.

3.

A 2003/88 irányelv (1), (4), (5) és (11) preambulumbekezdése a következőképpen szól:

[…]

[…]

4.

A 2003/88 irányelv 1. cikke előírja:

„(1)   Ez az irányelv a minimális biztonsági és egészségvédelmi követelményeket állapítja meg a munkaidő megszervezése tekintetében.

(2)   Ezt az irányelvet kell alkalmazni:

(3)   Ezen irányelv 14., 17., 18. és 19. cikkének sérelme nélkül, ezt az irányelvet kell alkalmazni a 89/391/EGK irányelv 2. cikke szerinti valamennyi köz‑ és magántevékenységi ágazatban. […]”

5.

A 2003/88 irányelv 2. cikke szerint:

„Ennek az irányelvnek az alkalmazásában:

1.   munkaidő: az az időtartam, amely alatt a munkavállaló dolgozik, a munkáltató rendelkezésére áll, és tevékenységét vagy feladatát végzi a nemzeti jogszabályoknak és/vagy gyakorlatnak megfelelően;

2.   pihenőidő: az az időtartam, amely nem minősül munkaidőnek;

[…]”.

6.

A 2003/88 irányelv „Napi pihenőidő” című 3. cikke a következőképpen rendelkezik:

„A tagállamok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy minden munkavállalót 24 órás időtartamonként 11 összefüggő órából álló minimális napi pihenőidő illessen meg.”

7.

A 2003/88 irányelv „Maximális heti munkaidő” című 6. cikke a következőképpen rendelkezik:

„A tagállamok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy a munkavállalók biztonságának és egészségének védelmével összhangban:

8.

A 2003/88 irányelv „Eltérések” címet viselő17. cikke szerint:

„(1)   A munkavállalók biztonság‑ és egészségvédelméről szóló általános elvekre tekintettel a tagállamok eltérhetnek a 3–6., 8. és 16. cikktől, ha az érintett tevékenység sajátos jellege miatt a munkaidő időtartamát nem mérik és/vagy nem határozzák meg előre, vagy azt a munkavállalók maguk határozhatják meg, és különösen a következők esetében:

[…]”.

9.

A 2003/88 irányelv „Vegyes rendelkezések” című 22. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A tagállamnak lehetősége van arra, hogy ne alkalmazza a 6. cikket, de csak a munkavállalók biztonság‑ és egészségvédelméről szóló általános elvek tiszteletben tartása mellett, feltéve, hogy meghozza a szükséges intézkedéseket a következők biztosítása érdekében:

[…]

Amennyiben a tagállamok élnek az e cikkben említett lehetőségekkel, erről haladéktalanul tájékoztatják a Bizottságot.”

10.

A Legea nr. 53/2003 privind Codul muncii (a munka törvénykönyvéről szóló, 2003. január 24‑i 53. sz. törvény) 111., 112., 114. és 135. cikke a következőképpen rendelkezik:

„111. cikk. Munkaidő mindaz az időtartam, amely alatt a munkavállaló dolgozik, a munkáltató rendelkezésére áll, és tevékenységét vagy feladatait végzi munkaszerződése, az alkalmazandó kollektív szerződés és/vagy a hatályos jogszabályok rendelkezéseinek megfelelően.

112. cikk (1) bekezdés. A teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalók esetében a rendes munkaidő napi 8 óra és heti 40 óra.

[…]

114. cikk (1) bekezdés. A törvényes munkaidő maximális időtartama, a túlórát is beleértve, nem haladhatja meg a heti 48 órát.

[…]

135. cikk (1) bekezdés. A munkavállalókat két munkanap között legalább 12 összefüggő órából álló pihenőidő illeti meg.”

11.

Egy román felsőoktatási intézmény, az Academia de Studii Economice din București (bukaresti közgazdaságtudományi akadémia, a továbbiakban: ASE) az Európai Szociális Alaptól vissza nem térítendő uniós támogatást kapott, amelyet a román hatóságok, egészen pontosan az Organismul Intermediar pentru Programul Operațional Capital Uman – Ministerul Educației Naționale (közoktatási minisztérium humántőke operatív programért felelős közreműködő szervezet, a továbbiakban: OI POCU MEN) ítélt oda a POSDRU/89/1.5/S/59184 projekttel („Teljesítmény és kiválóság a Románia területén végzett posztdoktori közgazdaságtudományi kutatásban” című humánerőforrás fejlesztési ágazati operatív program, a továbbiakban a Projekt) kapcsolatos tevékenységek megvalósítására.

12.

2018. június 4‑én az OI POCU MEN pénzügyi szabálytalanságok megállapításáról szóló jelentésében megállapította, hogy nem számolható el a projekt megvalósításáért felelős szakértői csoport bérköltségeinek egy része, mivel a szóban forgó munkavállalók 2012 októbere és 2013 januárja között az OI POCU MEN által a 2003/88 irányelv rendelkezéseivel összhangban kiadott utasításban meghatározott napi 13 munkaórás felső határt meghaladó munkaórát jelentettek be.

13.

A 13808 RON (2904 euró) összegű, nem elszámolhatónak minősített költség a projekt megvalósításáért felelős csoport munkavállalói bérköltségének (nettó munkabér, adók, munkáltatói és munkavállalói járulékok) felel meg.

14.

Ahogy az a kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, az alapügy irataiból kitűnik, hogy a szakértőket ugyanaz a munkáltató, az ASE, több munkaszerződés alapján foglalkoztatta. Úgy tűnik, hogy az említett intézmény a szakértőket teljes munkaidős, heti 40 órás, határozatlan idejű, egyedi munkaszerződéssel alkalmazottként foglalkoztatta, ugyanakkor ugyanez a munkáltató egy vagy több határozott idejű, részmunkaidős egyedi munkaszerződést is kötött a szakértőkkel. A szóban forgó munkavállalók ennek megfelelően egyes napokon összesen napi 14 és 16 közötti munkaórát rögzítettek.

15.

A szabálytalanságokat megállapító jegyzőkönyvvel szemben az ASE által benyújtott fellebbezést az OI POCU MEN 2018. augusztus 2‑i 1035. sz. határozatával elutasította, és e határozat megsemmisítése a kérdést előterjesztő Tribunalul București (bukaresti törvényszék, Románia) előtt folyamatban lévő jogvita tárgya.

16.

A fent hivatkozott határozat többek között azon az érven alapult, hogy a 2003/88 irányelv 3. cikkében előírt határt (munkavállalónként napi 13 munkaóra) nem egyes munkaszerződésenként, hanem az aláírt munkaszerződések számától függetlenül, munkavállalónként kell alkalmazni.

17.

A kérdést előterjesztő bíróság kifejti, hogy a nem elszámolhatónak minősített összegek azon szakértők munkabérköltségeinek felelnek meg, akik a 2012. október és 2013. január közötti időszakban bizonyos napokon összegezték az alaptanterv szerint ledolgozott órákat, azaz a napi 8 órát a projekt és más projektek vagy tevékenységek keretében ledolgozott órákkal. Az említett személyek által ledolgozott napi munkaórák összesített száma meghaladta a projekt üzemeltetéséért felelős hatóság által – az OI POCU MEN álláspontja szerint a 2003/88 irányelv 3. és 6. cikkével összhangban kiadott – utasításában meghatározott napi 13 órát.

18.

E körülmények között a Tribunalul București (bukaresti törvényszék, Románia) az eljárást felfüggesztette, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

19.

A Bizottság és egyes beavatkozó felek arra hivatkoztak, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések különböző, lényegében a következőkben összefoglalható okokból, elfogadhatatlanok: a) az értékeléshez hiányoznak egyes ténybeli körülmények, b) a kérdések nem kapcsolódnak közvetlenül az alapeljárás tárgyához. Ezenkívül a felek közül többen hivatkoztak a kérdések egyes részeinek részleges elfogadhatatlanságára is.

20.

Az előzetes döntéshozatalra utaló végzés – amely, mint fentebb említettem, egyes költségek közfinanszírozási támogatásból való kizárásáról, nem pedig közvetlenül a 2003/88 irányelv által előírt határok betartásának ellenőrzéséhez kapcsolódóan a munkaórák számának kiszámításáról szól – különböző ténybeli szempontokból bizonyosan lehetett volna teljesebb. A kérelem ugyanakkor megadja az alapeljárás tényállására vonatkozó minimális információkat, és megemlíti az uniós jog és a nemzeti szabályozás alkalmazandó rendelkezéseit, így lehetővé teszi az alapügy tárgyának, és általánosságban, az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseknek a kellő megértését.

21.

Az előzetes döntéshozatalra utaló végzés többek között megállapítja, hogy az OI POCU MEN a tartozások meghatározásáról szóló jegyzőkönyvet azért fogadta el, mert az ASE nem tartotta be a napi munkaórák számának felső határára vonatkozó jogszabályokat: számomra ez elegendő indoknak tűnik a 2003/88 irányelv napi munkaidő határaira vonatkozó rendelkezéseinek vizsgálatához. A kérdést előterjesztő bíróság feladata lesz annak megállapítása, hogy az OI POCU MEN helyesen bocsátotta‑e ki a vitatott, tartozás meghatározásáról szóló jegyzőkönyvet, vagy sem, de mivel az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések uniós jogszabályi rendelkezés értelmezésére irányulnak, a Bíróság alapvetően köteles eljárni. Ahogy ugyanis a Bíróság nemrég megállapította, „kizárólag a jogvitát tárgyaló és a meghozandó határozatért felelős nemzeti bíróság feladata annak eldöntése, hogy az ügy sajátos jellemzőire tekintettel az ítélet meghozatala szempontjából szükséges‑e az előzetes döntéshozatalra utalás, és valóban relevánsak‑e a Bíróságnak feltett kérdések” ( 3 ).

22.

A relevancia vélelmére figyelemmel a „Bíróság csak akkor utasíthatja el a nemzeti bíróságok által előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelmet, ha az uniós jogi szabály kért értelmezése nyilvánvalóan semmilyen összefüggésben nincs az alapügy tényállásával vagy tárgyával, ha a probléma hipotetikus jellegű, vagy ha nem állnak a Bíróság rendelkezésére azok a ténybeli vagy jogi elemek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az elé terjesztett kérdésekre hasznos választ adhasson.” ( 4 )

23.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések egyes részeivel kapcsolatban kétségek merülnek fel, ezeket a Bíróság elfogadhatatlannak minősíthetné. Elsősorban a heti munkaidőre vonatkozó, a 2003/88 irányelv 6. cikkének b) pontjában foglalt és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdés második részének tárgyát képező felső határ be nem tartásának következményeire gondolok. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben bemutatott tényállásban ugyanis nem található arra vonatkozó utalás, hogy miért releváns a hivatkozott rendelkezés, mivel az ASE csak a munkaidő napi felső határának túllépését vitatja. Ugyanakkor a munkaidő határainak betartásához kapcsolódó célokra vonatkozóan általam lefolytatandó érdemi elemzés általános jellegű lesz, és nem kívánja meg a napi és heti határokhoz kapcsolódó szempontok pontos szétválasztását.

24.

Elfogadhatatlannak tartom azonban az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdés azon részét, amely a napi és heti munkaidő tartamára vonatkozó, a 2003/88 irányelv rendelkezései szerinti felső határoknak a más munkáltatóval kötött munkaszerződésekre való alkalmazásáról szól. E tekintetben az iratokból és az ASE észrevételeiből is kiderül, hogy az összes vonatkozó szerződést, legalábbis az azokkal a szakértőkkel kötött szerződéseket, akik tanárok (és akikre nézve az alapeljárásban a jogvita folyik), ugyanazzal az egyetemmel kötötték meg. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdés e része tehát hipotetikus. ( 5 ) A hivatkozott kérdés mindenesetre nem felel meg a Bíróság eljárási szabályzata 94. cikkének, mivel a nemzeti bíróság nem mutatta be azokat a tényeket, amelyek a szóban forgó előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés említett részének alapját képezik. ( 6 )

25.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett, a munkaidőre vonatkozó kérdések megválaszolása során a Bíróságnak a 2003/88 irányelv védelmi célját kell követnie, különös tekintettel arra, hogy a munkavállalók a munkáltatóval kötött szerződéses jogviszonyban gyengébb helyzetben vannak.

26.

A 2003/88 irányelv célja ugyanis az, hogy a munkahelyi biztonság és egészség védelmének javítására irányuló minimumkövetelményeket állapítson meg, amely cél többek között a munkaidőre vonatkozó nemzeti rendelkezések közelítése révén érhető el. ( 7 )

27.

Ez a törekvés kulcsfontosságú az uniós szociális jog kialakítása során. A jogalkotó, miután az EUMSZ 153. cikk alapján az 1989. június 12‑i 89/391/EGK tanácsi irányelvben rögzítette a munkavállalók biztonságának és egészségének védelmére irányuló általános elveket, az említett elveket több különböző irányelvben öntötte konkrét formába. Ezek közé tartozik a 2003/88 irányelv, amely egységes szerkezetbe foglalta a korábbi 1993. november 23‑i 93/104/EK tanácsi irányelvet. ( 8 )

28.

Az imént említett célok elérése érdekében a 2003/88 irányelv rendelkezései meghatározzák a minimális napi és heti pihenőidőt, valamint a munkahét átlagos tartamára vonatkozó, a túlórát is beleértve 48 órás plafont határoznak meg.

29.

A fent hivatkozott előírások révén ültették át az Alapjogi Charta 31. cikkét, amely – miután (1) bekezdésében elismeri, hogy „[m]inden munkavállalónak joga van az egészségét, biztonságát és méltóságát tiszteletben tartó munkafeltételekhez” – a (2) bekezdésében úgy rendelkezik, hogy „[m]inden munkavállalónak joga van a munkaidő felső határának korlátozásához, a napi és heti pihenőidőhöz, valamint az éves fizetett szabadsághoz”. E jog közvetlenül kapcsolódik az emberi méltóság tiszteletben tartásához, amelyet a Charta az I. cím alatt szélesebb körben rendel védeni. ( 9 )

30.

Egy közelmúltbeli ítéletében a Bíróság nagytanácsa a jogforrások és a rendszertani elhelyezkedés tekintetében megállapította, hogy „a valamennyi munkavállalót megillető, a maximális munkaidő korlátozásához és a napi, valamint heti pihenőidőhöz való jog nemcsak az uniós szociális jog különlegesen fontos szabálya, hanem azt kifejezetten rögzíti a Charta 31. cikkének (2) bekezdése is, amelynek az EUSZ 6. cikk (1) bekezdése a Szerződésekkel megegyező jogi kötőerőt ismer el. A 2003/88 irányelv rendelkezései, különösen annak 3., 5. és 6. cikke ezen alapvető jogot pontosítja, azokat tehát e jog fényében kell értelmezni”. ( 10 )

31.

A Bíróság ezt követően megjegyezte, hogy „a 2003/88 irányelv célja az, hogy minimumkövetelményeket állapítson meg a munkavállalók élet‑ és munkafeltételeinek javítása érdekében, különösen a munkaidőre vonatkozó nemzeti jogszabályok közelítése révén” ( 11 ), és pontosította, hogy „[e]nnek az Európai Unió szintjén történő harmonizációnak a munkaidő‑szervezés területén az a célja, hogy biztosítsa a munkavállalók biztonságának és egészségének jobb védelmét azáltal, hogy ez utóbbiaknak minimális – különösen napi és heti – pihenőidőt, valamint megfelelő szüneteket biztosít, illetve a heti munkaidő átlagos tartamára felső határt állapít meg” ( 12 ).

32.

Ugyanezen ítélet ezt követően megállapította a munkavállaló helyzetét az uniós jogvédelmi rendszerben: „a munkavállalót a munkaviszonyban a gyengébb félnek kell tekinteni, miáltal meg kell akadályozni, hogy a munkáltató korlátozhassa a jogait” ( 13 ); figyelembe kell venni továbbá, hogy „e gyengébb pozícióra tekintettel az ilyen munkavállalót különösen az tántoríthatja el a jogainak a munkáltatójával szembeni kifejezett érvényesítésétől, hogy e jogok követelésével olyan munkáltatói intézkedések meghozatalát kockáztatja, amelyek a munkaviszonyt az ő kárára befolyásolhatják” ( 14 ).

33.

A fent hivatkozott elvekből több következmény adódik: a) az irányelvnek a jogvédelmi célokra tekintettel történő értelmezésére; b) az irányelvben biztosított jogok munkavállaló rendelkezésére állására; c) az irányelvben foglalt rendelkezések alkalmazásával összefüggésben a tagállamokat illető mérlegelési jogkör határaira vonatkozóan.

34.

Először is abból, hogy a 2003/88 irányelv a Charta által elismert alapvető szociális jogok megvalósításának eszköze, az következik, hogy a 2003/88 irányelv értelmezésének és hatálya meghatározásának alkalmasnak kell lennie arra, hogy lehetővé tegye az irányelv által a munkavállalók részére biztosított alanyi jogok teljes körű és hatékony gyakorlását, és felszámoljon minden olyan akadályt, amely ténylegesen korlátozhatja vagy veszélyeztetheti az említett joggyakorlást.

35.

Ezért a 2003/88 irányelv olyan értelmezése, amely lehetővé teszi az irányelv céljainak következetes megvalósítását és az irányelv által a munkavállalók részére biztosított jogok teljes körű és hatékony védelmét, az irányelv végrehajtásában érintett jogalanyokra nézve olyan kötelezettségek meghatározásával jár, amelyek alkalmasak annak elkerülésére, hogy a munkáltató és a munkavállaló közötti gazdasági kapcsolatban a szerkezeti egyensúly hiánya veszélyeztesse az irányelv által biztosított jogok tényleges gyakorlását. Ez azt jelenti, hogy – amint arra nemrégiben a Bíróság is rámutatott – az irányelv rendelkezései nem értelmezhetők az irányelv alapján a munkavállalókat illető jogokat korlátozó, megszorító módon. ( 15 )

36.

Az említett értelmezési irányból adódó második következmény az, hogy a munkavállaló a fent hivatkozott jogokkal nem rendelkezhet.

37.

A 2003/88 irányelv által a munkavállalók számára biztosított jogokat, különösen a napi és heti munkaidő tartamának felső határából eredő, a napi és heti pihenőidőhöz való jogokat az elsődleges és alapvető jogokhoz való szoros kapcsolódásuk miatt úgy kell tekinteni, hogy azokkal a munkavállaló nem rendelkezhet, mivel az említett jogok közérdekű célúak, a munkahelyi egészséghez és biztonsághoz való jog védelmére irányulnak.

38.

Ez azt jelenti, hogy a fent hivatkozott jogok nem a szigorúan szerződéses természetű jogok azon magjához tartoznak, amelyről a munkavállaló döntése alapján kiegészítő javadalmazás vagy más előny ellenében lemondhat, hanem az alkotmányos szintű elsődleges jogforrások vagy ezekkel egyenértékű más jogforrások által biztosított azon alapvető jogok ( 16 ) szűk csoportjába, amelyek nem kizárólag a munkáltató és a munkavállaló közötti szerződéses jogviszonyra vonatkoznak, hanem a „munkavállaló személyére”.

39.

Következésképpen a szóban forgó jogokkal való rendelkezés nem utalható a munkavállaló szándéka körébe, a nemzeti jogalkotó és végső soron a munkáltató tehát bármiféle eltérési lehetőség nélkül köteles elismerni és biztosítani azokat, kivéve, ha az eltérés lehetőségét maga a 2003/88 irányelv kifejezetten előírja.

40.

Ez az értelmezés megerősíthető a Bíróság újabb ítélkezési gyakorlata alapján is. A már hivatkozott CCOO‑ítéletben ugyanis az olvasható, hogy a tagállamok „kötelesek meghozni a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy minden munkavállalót 24 órás időtartamonként 11 összefüggő órából álló minimális napi pihenőidő […] illessen meg […]”, továbbá kötelesek „az átlagos heti munkaidő tekintetében 48 órás felső határt [előírni], amely felső határral kapcsolatban az említett rendelkezés kifejezetten kimondja, hogy az a túlórákat is magában foglalja, és amelytől az ezen irányelv 22. cikkének (1) bekezdésében előírt […] eseteken [kívül] még az érintett munkavállaló hozzájárulásával sem lehet eltérni” ( 17 ).

41.

Ezzel elérkeztem a harmadik következményhez, amely a tagállamokat a 2003/88 irányelv rendelkezéseinek alkalmazása során illető mérlegelési jogkör korlátaira vonatkozó, fent hivatkozott elvekből ered.

42.

A 2003/88 irányelv hatékony érvényesülésének biztosítása érdekében a tagállamoknak biztosítaniuk kell a szóban forgó minimális pihenőidők tiszteletben tartását, és tiltaniuk kell a heti munkaidő felső határának minden átlépését.

43.

Nyilvánvaló, hogy a 2003/88 irányelv 3. és 5. cikke, valamint 6. cikkének b) pontja nem határozza meg, hogy a tagállamoknak pontosan hogyan kell biztosítaniuk a hivatkozott rendelkezésekben előírt jogok érvényesítését. Amint az megfogalmazásukból kitűnik, a fent hivatkozott rendelkezések a tagállamokra bízzák, hogy az említett célokhoz „szükséges intézkedések” meghozatalával meghatározzák a jogok érvényesülésének részletes szabályait.

44.

A tagállamok tehát ebből a célból mérlegelési jogkörrel rendelkeznek, de a 2003/88 irányelv legfontosabb céljára – azaz a munkavállalók élet‑ és munkakörülményei hatékony védelmének, továbbá egészségük és biztonságuk védelme javításának biztosítására – figyelemmel kötelesek gondoskodni arról, hogy a szóban forgó jogok hatékony érvényesülése teljes mértékben biztosított legyen azáltal, hogy a munkavállalókat ténylegesen megilleti a hivatkozott irányelv által előírt minimális napi és heti pihenőidő, és ténylegesen biztosított számukra az átlagos heti munkaidő felső határának betartása.

45.

Következésképpen a tagállamok által a 2003/88 irányelv előírásai végrehajtásának biztosítása érdekében meghatározott részletes szabályok nem lehetnek olyanok, amelyek megfoszthatják lényegüktől a Charta 31. cikkének (2) bekezdésében kimondott, valamint a 2003/88 irányelv 3. és 5. cikke és 6. cikkének b) pontja által biztosított jogokat. ( 18 )

46.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első két kérdéssel – az álláspontom szerint elfogadhatatlan résztől eltekintve ( 19 ) – a nemzeti bíróság lényegében arra keres választ, hogy abban az esetben, ha egy munkavállaló ugyanazzal a munkáltatóval több különböző egyedi munkaszerződést kötött, a 2003/88 irányelv 2. cikkének 1. pontját, 3. cikkét, valamint 6. cikkének b) pontját szerződésenként vagy munkavállalónként kell alkalmazni.

47.

A 2003/88 irányelv céljára és a munkavállalónak az uniós jogvédelem rendszerében elfoglalt helyzetére vonatkozó fenti megállapításokból kiderül, hogy a jobb értelmezési lehetőség az, ha a munkanap ( 20 ) tartamára vonatkozó határokat, amelyeket a 2003/88 irányelv a 11 órás minimális pihenőidő előírásával közvetetten rögzít, munkavállalónként alkalmazzuk.

48.

Az irányelv védett alanya a munkavállaló (nem pedig a munkaszerződés), a munkanap (és a munkahét) tartamára vonatkozó korlátok pedig két szempontból is szükségesek a szóban forgó védelemhez: közjogi szempontból, mivel az egészségvédelem nyilvánvalóan közérdek, amely elsőbbséget élvez a felek magánérdekeivel szemben; szerződéses szempontból, mivel a munkavállalót mint a jogviszonyban gyengébb felet védelemben kell részesíteni a jogai (szerződéses) korlátozásában álló esetleges munkáltatói visszaélésekkel szemben. ( 21 )

49.

Egy olyan értelmezés, amely alapján az irányelv által előírt korlátok egyszerűen megkerülhetőek lennének azzal, ha a munkavállalót több, egyenként az előírt határokon belüli napi és heti munkaidőt tartalmazó munkaszerződés aláírására kérik, ellentétben állna a Bíróság által ez idáig folytatott szilárd ítélkezési gyakorlattal.

50.

Nyilvánvalóan ezt igazolja a 2003/88 irányelv 3. cikkének megfogalmazása is: „A tagállamok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy minden munkavállalót 24 órás időtartamonként 11 összefüggő órából álló minimális napi pihenőidő illessen meg.”

51.

A javasolt rendszertani megközelítés és a normaszöveg egyértelműen azt támasztja alá, hogy a munkavállaló által ugyanazzal a munkáltatóval aláírt több munkaszerződés esetén: a) a 2003/88 irányelv rendelkezéseit az irányelv védelmi céljára figyelemmel, és oly módon kell értelmezni, amely biztosítja az irányelv tényleges érvényesülését, és végső soron az irányelv által a munkavállalók számára biztosított alanyi jogok teljes és tényleges érvényesülését, megszüntetve minden akadályt, amely az említett jogok tényleges érvényesülését korlátozhatja vagy veszélyeztetheti; b) az irányelv által biztosított jogokat, mint elsődleges és alapvető jogokhoz kapcsolódó jogokat, úgy kell tekinteni, hogy azokkal maga a munkavállaló nem rendelkezhet és azoktól a nemzeti jogalkotó nem térhet el, kivéve, ha maga az irányelv az eltérést kifejezetten megengedi; c) a tagállamok által a 2003/88 irányelv előírásai érvényesülésének biztosítására meghatározott részletes szabályok nem foszthatják meg lényegüktől az irányelv által biztosított jogokat.

52.

A javasolt értelmezéssel szemben alulmaradnak az egyes beavatkozók által annak alátámasztására előadott érvek, hogy az irányelv és a nemzeti szabályozás által a tartamra előírt határokat szerződésenként és nem munkavállalónként kell alkalmazni.

53.

Az említett érvek így foglalhatók össze: az irányelv szövege nem írja elő, hogy a határokat munkavállalónként kell alkalmazni, ugyanakkor a határok szerződésenként történő alkalmazhatóságát támasztja alá az a körülmény, hogy egyes ágazati szabályozások kifejezetten előírják a munkavállalónkénti alkalmazást; a Bizottság által az idők során az irányelv módosítására a munkavállalónként történő alkalmazás szövegszerű bevezetésére irányulóan tett javaslatok a Tanácsban nem találtak egyetértésre, és ezért nem vezettek eredményre; a 2003/88 irányelv rendelkezéseinek alkalmazása körében irányadó mérlegelési jogkör miatt a tényleges helyzet a tagállamokban eltérő, a tagállamok többsége a korlátozó rendelkezéseket munkavállalónként alkalmazza, ugyanakkor van néhány tagállam, amelyek viszont a szerződésenkénti alkalmazást követik; ez részben gazdasági természetű indokok miatt van így, és az irányelv esetlegesen olyan értelmezése, amely határ munkavállalónkénti alkalmazását követeli meg, fontos következményekkel járhat; az uniós jog által védett munkavállalási szabadság alapján a munkavállalóknak lehetőséget kellene biztosítani arra, hogy az irányelv által előírt határokat meghaladó munkaidőt vállalhassanak; munkavállalók bizonyos típusai esetében a 2003/88 irányelv által előírt határok nem lennének alkalmazhatók, helyette esetükben a maga az irányelv által előírt eltéréseket kellene alkalmazni.

54.

Az ubi lex voluit dixit, ubi noluit tacuit mondásban kifejezett jogi értelmezés ismert érvére visszavezethető nyelvtani érv nem különösebben meggyőző, és ellentétes a 2003/88 irányelv fenti pontokban elvégzett rendszertani és teleologikus értelmezésének eredményével, amely igazolta, hogy munkanap (és a munkahét) tartamának korlátait az uniós jogi rendelkezések hatékony érvényesülésének biztosítása érdekében minden egyes munkavállaló vonatkozásában be kell tartani. ( 22 )

55.

A munkavállalónkénti alkalmazásra vonatkozó kifejezett hivatkozás egyes különös esetekben való fennállása ugyanakkor semmilyen módon nem ellentétes az általam javasolt értelmezéssel. A munkavállalók egyes típusai és az egyes különös ágazatok munkavállalói ugyanis különös védelmet igényelnek – a szolgáltatás jellegéből adódó jellemzői miatt, mint például a közúti fuvarozásban utazó tevékenységet végző munkavállalók ( 23 ) –, és rájuk az uniós jog kifejezetten munkavállalónként való alkalmazást ír elő.

56.

A tagállamokban tapasztalható ezzel ellentétes gyakorlat (ahogy azt maga a Bizottság is kiemeli a 2003/88/EK irányelv tagállami végrehajtásáról szóló jelentésében ( 24 ) és az ugyanezen irányelvről szóló értelmező közleményében ( 25 )), csakúgy mint az irányelv elfogadásának körülményei, a munkaidőre vonatkozó más irányelvek, valamint az Európai Parlament által a 2003/88 irányelv módosítására benyújtott, ez idáig elutasított javaslatok mind olyan tényezők, amelyek a jelen ügyben semmiféle relevanciával nem bírnak. E tényezőknek a különböző munkáltatókkal kötött több munkaszerződés problémájának jövőbeni vizsgálata körében lehet jelentőségük. Ezekben ugyanis különböző kérdések merülhetnek fel a különböző munkáltatóknak a biztonsággal kapcsolatos kötelezettség teljesítése során adódó szerződéses felelősségére vonatkozóan.

57.

A különböző tagállamok által a 2003/88 irányelv 3. cikke és 6. cikkének b) pontja szerinti rendelkezések végrehajtásának részletszabályait illetően a tagállamoknak hagyott mérlegelési jogkörre vonatkozóan előadott érvek megalapozatlanok. ( 26 ) Az előterjesztett kérelem ugyanis álláspontom szerint nem a szóban forgó szabályok átültetésének módjára, részletes szabályaira vonatkozik, hanem inkább a hivatkozott szabályok hatályára. A Bíróságnak kell tehát értelmeznie a hivatkozott rendelkezéseket a hatályuk egységes meghatározása érdekében: a fent hivatkozott határok túllépése pusztán azért, mert a munkavállaló több munkaszerződést írt alá, lényegétől fosztaná meg a védelmet azáltal, hogy – amint említésre került – jelentős mértékben érintené az irányelv tényleges érvényesülését.

58.

A javasolt értelmezés esetleges gazdasági hatását illetően elég megjegyezni, hogy, amint az a 2003/88 irányelv (4) preambulumbekezdéséből kitűnik, a munkavállalók biztonságának és egészségének hatékony védelme nem rendelhető alá pusztán gazdasági megfontolásoknak. ( 27 )

59.

Egyébiránt az ügy iratai nem tartalmaznak határozott és pontos elemzést arról, hogy a szóban forgó értelmezésnek milyen gazdasági hatása lehet a 2003/88 irányelvben előírt határokat szerződésenként alkalmazó egyes gazdasági rendszerekben.

60.

Ami a munkavállalók munkavállaláshoz és szabadon választott vagy elfogadott foglalkozás gyakorlásához való jogát – mint az Alapjogi Charta által feltétlenül elismert jogot ( 28 ) – illeti, a fent a 2003/88 irányelv védelmi céljaival és a munkavállaló gyengébb helyzetével kapcsolatban bemutatott elvek igazolják, hogy léteznek a munkahelyi egészség és biztonság védelméhez hasonló közérdekekhez kapcsolódó, közjogi természetű külső korlátok, és az említett közérdekek elsőbbséget élveznek akár magának a munkavállalónak a magánjogi érdekeivel szemben, összhangban a Charta 52. cikke (1) bekezdésének helyes értelmezésével. ( 29 )

61.

Végül a 2003/88 irányelv által szabályozott eltéréseket, és különösen a 17. cikk (1) bekezdését illetően az irányelv 3. és 6. cikkének alkalmazásától való eltérés indokolására nézve a Bíróság több alkalommal megállapította, hogy a hivatkozott rendelkezés azokra a munkavállalókra alkalmazandó, „akiknél tevékenységük sajátos jellege miatt a munkaidő időtartama nem mérhető vagy nem határozható meg előre, vagy azt a munkavállalók maguk határozhatják meg” ( 30 ). Mivel az előzetes döntéshozatalra utaló végzés kimondja, hogy az alapeljárásban szóban forgó munkavállalók heti 40 órát előíró teljes munkaidős munkaszerződéssel rendelkeztek, valószínűtlennek tűnik számomra, hogy az említett munkavállalók, egyetemi tanárok esetében is, a munkavállalók említett csoportjába tartoznak. Mindenesetre ennek eldöntése a nemzeti bíróság feladata.

62.

Még ha a 2003/88 irányelv által a munkanap (és a munkahét) tartamára előírt határok szerződésenkénti alkalmazhatósága melletti érvek alul is maradnak az általam javasolt rendszertani és teleologikus értelmezéssel szemben, azért néhány pontot tisztázni szükséges következtetéseim tartalmának helyes körvonalazása érdekében.

63.

A munkanap (és a munkahét) tartamára előírt határok – az ugyanazon munkáltatóval aláírt szerződések számától függetlenül – munkavállalónkénti alkalmazhatósága feltételezi, hogy a nemzeti bíróság megállapítja, hogy az adott ügyben fennáll a „munkavállaló” és a „munkaidő” uniós jogi fogalma.

64.

Ugyanis, amint azt a Bizottság írásbeli észrevételeiben helyesen megjegyezte, a 2003/88 irányelv rendelkezései csak az irányelv értelmében vett „munkavállalókra” alkalmazhatók.

65.

A Bíróság ugyancsak nemrégiben megállapította, hogy „a »munkavállaló« fogalmát nem lehet az egyes tagállami jogok szerint eltérően értelmezni, mivel e fogalom önálló, sajátos uniós jogi jelentéssel rendelkezik. Olyan objektív kritériumok szerint kell meghatározni, amelyek – figyelembe véve az érintett személyek jogait és kötelességeit – a munkaviszonyt jellemzik” ( 31 ).

66.

A nemzeti bíróságnak „objektív kritériumokra kell támaszkodnia, és az előtte folyó ügy valamennyi körülményét összességében kell értékelnie mind az érintett tevékenység, mind pedig a szóban forgó felek közötti viszony jellegére vonatkozóan” ( 32 ).

67.

A minősítés céljából meg kell jegyezni, hogy „a munkaviszony alapvető jellemzője az a körülmény, hogy valamely személy meghatározott ideig, más javára és irányítása alatt díjazás ellenében szolgáltatást nyújt” ( 33 ).

68.

Tehát a munkaviszony „a munkavállaló és munkáltatója közötti alárendeltségi viszony fennállását feltételezi. Az ilyen viszony fennállását a felek közötti kapcsolatot jellemző összes tényállási elemre és körülményre figyelemmel kell értékelni” ( 34 ).

69.

Az alapeljárás szerinti munkavállalók által a POSDRU/89/1.5/S/59184 projekt számára nyújtott szolgáltatásra fordított idő csak akkor releváns a hivatkozott irányelv 3. cikke és 6. cikkének b) pontja által előírt minimális napi pihenőidő, illetve a maximális heti munkaidő meghatározása szempontjából, ha az említett projekt során alárendeltségi viszony volt az ASE és a szóban forgó szakértők között. Az ügy irataiból látszólag az következik, hogy alárendeltségi viszonyban végzett munkáról van szó, de ennek megállapítása a nemzeti bíróság feladata, figyelemmel a szerződés szerinti szolgáltatások (amennyire megállapítható, tanítási és kutatási tevékenységek) sajátos jellemzőire is ( 35 ).

70.

Amint azt a Bizottság helyesen megjegyezte, ( 36 ) a javasolt értelmezés nem zárja ki, hogy a munkavállalók az alárendelt viszonyban nyújtott szolgáltatásokon felül önálló vállalkozói tevékenységet vagy önkéntes tevékenységet folytassanak, amennyiben ezt a hatályos nemzeti rendelkezések lehetővé teszik; teljesen nyilvánvaló, hogy ebben az esetben ez utóbbi, nem alárendelt viszonyban folytatott tevékenységek végzésére fordított idő nem számítandó bele a 2003/88 irányelv által előírt határokba.

71.

Ami pedig a „munkaidő” fogalmát illeti, ahogy azt a Bíróság több alkalommal megállapította, a „munkaidő” és a „pihenőidő” 2003/88 irányelv értelmében vett fogalma uniós jogi fogalmak, amelyeket objektív jellemzők alapján kell meghatározni ezen irányelv rendszerének és céljának figyelembevételével, amely minimumkövetelmények bevezetésével a munkavállalók élet‑ és munkakörülményeinek javítására irányul; ( 37 ) ezeket tehát „nem lehet a különböző tagállami szabályozások előírásainak megfelelően értelmezni […]. Csak egy ilyen önálló értelmezés biztosíthatja az említett irányelv hatékony érvényesülését, valamint e fogalmak egységes alkalmazását valamennyi tagállamban […]. Az a körülmény, hogy a munkaidő meghatározása a »nemzeti jogszabályokra és/vagy gyakorlatokra« utal, nem jelenti azt, hogy a tagállamok egyoldalúan meghatározhatnák e fogalmak tartalmát. Ugyanígy a tagállamok nem köthetik semmilyen feltételhez a munkavállalók azon jogát, hogy a munkaidőt és – ezzel összefüggésben – a pihenőidőt megfelelően vegyék figyelembe, mivel ezen jog közvetlenül az irányelvből származik. Minden más értelmezés meghiúsítaná a 93/104 irányelv ( 38 ) azon célját, hogy minimumkövetelmények előírásával harmonizálja a munkavállalók biztonságának és egészségének védelmét.” ( 39 )

72.

Az irányelv a munkaidőnek az irányelv által biztosított védelem alkalmazásához szükséges fogalmát így határozza meg: „az az időtartam, amely alatt a munkavállaló dolgozik, a munkáltató rendelkezésére áll, és tevékenységét vagy feladatát végzi ( 40 ) […]”; (2. cikk (1) bekezdése).

73.

Ezt előrebocsátva, az eddig adott teleologikus értelmezés lehetőségével összhangban az irányelv által a napi munkaidő (és a heti munkaidő) tartamára előírt határok betartását konkrétan a ténylegesen teljesített munkaórákra vonatkoztatva kell vizsgálni. Mivel ugyanis olyan rendelkezésekről van szó, amelyek nem gazdasági szempontból kívánják védeni a munkavállalót, hanem a munkahelyi egészség és biztonság szempontjából, a szerződéses határok esetleges túllépése önmagában, ha azt nem követi tényleges túllépés, nem alkalmas az előírt határok megsértésének megállapítására.

74.

A nemzeti bíróság feladata lesz az alapügyben annak megállapítása, hogy az ASE által foglalkoztatott munkavállalók alárendelt természetű viszonyban látták‑e el feladataikat, és hogy a szerződésben rögzített órák a 2003/88 irányelv értelmében vett (a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint értelmezett) tényleges munkaidőnek minősülnek‑e. Továbbá annak megállapítása is, hogy fennáll‑e a hivatkozott irányelv 17. cikke szerinti tényállás.

75.

Ugyancsak a nemzeti bíróságnak kell az említett megállapítások alapján értékelnie, hogy jár‑e a törvény és a felek közötti szerződés alapján követelt megtérítés.

76.

Egy utolsó megjegyzés az egyes beavatkozók által az ítélet időbeli hatályának korlátozása iránt előterjesztett kérelmekkel kapcsolatban.

77.

Az ítélet időbeli hatályának korlátozása iránt a román kormány által elsődlegesen azon az alapon előterjesztett kérelmet, hogy a 2003/88 irányelv szóban forgó rendelkezéseinek munkavállalónkénti alkalmazása rendszerszintű hatással van a romániai munkaerőpiacra, ahol sok munkavállalónak van szerződése több munkáltatóval, a Bíróságnak nem kell vizsgálnia, ha – amint az javasolom – azt állapítja meg, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésnek a több munkáltatóval kötött szerződések esetére vonatkozó része elfogadhatatlan.

78.

A román kormány által másodlagosan előterjesztett kérelem álláspontom szerint elutasítható, mivel az előzetes döntéshozatal iránti kérelem nyomán hozott ítélet alapján valamely tagállamot érintő pénzügyi következmények önmagukban nem indokolják az ítélet joghatásainak időbeli korlátozását. ( 41 )

79.

Ami az ASE által arra az esetre előterjesztett kérelmet illeti, ha a Bíróság azt állapítja meg, hogy a 2003/88 irányelv szóban forgó rendelkezéseit munkavállalónként kell alkalmazni, álláspontom szerint az elutasítható azzal az indokkal, hogy a kérelmet egyáltalán nem indokolták. ( 42 )

80.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdéssel az előterjesztő bíróság lényegében azt kérdezi, hogy ha a 2003/88 irányelvnek a minimális napi pihenőidőt és a maximális heti munkaidőt előíró rendelkezéseit munkavállalónként kell alkalmazni, az állam nevében eljáró valamely közintézmény hivatkozhat‑e a 2003/88 irányelv 3. cikkének és 6. cikke b) pontjának közvetlen hatályára a hivatkozott rendelkezéseket be nem tartó munkáltatóval szemben.

81.

Egyetértek a Bizottság álláspontjával, amely írásbeli észrevételeiben kijelenti, hogy nem indokolt, hogy a Bíróság erre a kérdésre választ adjon. ( 43 ) Az ügyiratok alapján ugyanis az alapeljárás a közvetlen hatály elvének a Román Állam két közintézménye közötti „horizontális” alkalmazására vonatkozik. A román nemzeti szabályozásban továbbá a munka törvénykönyve 135. cikkének első bekezdése előírja, hogy minden munkavállalót két munkanap között legalább 12 órás pihenőidő illet meg, a 2003/88 irányelv 3. cikke által előírt határ pedig 11 óra minimális napi pihenőidő. A napi munkaidőt 12 órában korlátozó nemzeti szabályozás tehát az irányelv rendelkezéseinél nagyobb védelmet biztosít. A közvetlen hatály elve lehetővé teszi, hogy a magánszemélyek egy tagállammal szembeni jogvitájukban közvetlenül hivatkozzanak valamely irányelvben rögzített szabályokra, amennyiben a szóban forgó irányelvet helytelenül vagy egyáltalán nem ültették át a nemzeti jogrendbe. A jelen ügyben azonban nem az uniós jogi rendelkezésekkel (a jelen esetben a 2003/88 irányelvvel) összeegyeztethetetlen nemzeti jogszabály képezi a jogvita tárgyát.

82.

Azaz a közvetlen hatály kérdése csak abban az esetben merül fel, ha nincs a nemzeti jognak az uniós joggal összeegyeztethető értelmezése. ( 44 ) A jelen ügyben álláspontom szerint nincs indok annak megállapítására, hogy az OI POCU MEN nem alapozhatta határozatát a 2003/88 irányelv vonatkozó rendelkezéseivel összhangban értelmezett román jogszabályi rendelkezésekre. Ennek megállapítása a nemzeti bíróság feladata lesz, de nem látom akadályát az uniós jognak megfelelő értelmezésnek.

83.

Abban az esetben, ha a nemzeti bíróság arra a megállapításra jutna, hogy a hivatkozott rendelkezéseknek megfelelő értelmezés nem lehetséges, azt kell vizsgálnia, hogy fennállnak‑e a 2003/88 irányelvben foglalt rendelkezések közvetlen hatályára való hivatkozás feltételei.

84.

Mint ismert, a 2003/88 irányelv 3. cikke és 6. cikkének b) pontja szerinti rendelkezéseknek először is feltétlennek és kellően világosnak kell lenniük. ( 45 ) Ehhez álláspontom szerint nem sok kétség férhet, mivel a Bíróságnak ezt a 2003/88 irányelv 6. cikkének b) pontjáról már volt alkalma megállapítani.

85.

Másodszor, mivel az előzetes döntéshozatalra utaló végzésből egyértelmű, hogy az OI POCU MEN az állam nevében eljáró közintézmény, a nemzeti bíróságnak azt kell megvizsgálnia, hogy az ASE olyan szervezet‑e, amely jogi formájától függetlenül, hatóság döntése alapján és ellenőrzése mellett közszolgáltatást nyújt, és amelyeknek evégett a magánszemélyek közötti jogviszonyokra jellemzőnél lényegesen több jogosítványuk van. ( 46 ) Az ügy iratai nem hagynak kétséget az ASE közjogi természete felől, mindenesetre ténykérdésről van szó, amelynek vizsgálata a nemzeti bíróság feladata.

86.

A fenti megfontolások tükrében azt javaslom a Bíróságnak, hogy a Tribunalul Bucureşti (bukaresti törvényszék, Románia) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre a következőképpen válaszoljon: