–

X képviseletében E. C. Cerezo‑Weijsenfeld advocaat,

–

a holland kormány képviseletében J. Langer, M. K. Bulterman és M. H. S. Gijzen, meghatalmazotti minőségben,

–

a belga kormány képviseletében C. Pochet, M. Jacobs és C. Van Lul, meghatalmazotti minőségben,

–

a lengyel kormány képviseletében B. Majczyna, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében M. Condou‑Durande, C. Cattabriga és G. Wils, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 18. cikkével, 19. cikkének (2) bekezdésével és 47. cikkével együttesen értelmezett, a menekültstátusz megadására és visszavonására vonatkozó tagállami eljárások minimumszabályairól szóló, 2005. december 1‑jei 2005/85/EK tanácsi irányelv (HL 2005. L 326., 13. o.; helyesbítés: HL 2006. L 236., 36. o.) 39. cikkének, valamint a harmadik országok illegálisan [helyesen: jogellenesen] tartózkodó állampolgárainak visszatérésével kapcsolatban a tagállamokban használt közös normákról és eljárásokról szóló, 2008. december 16‑i 2008/115/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2008. L 348., 98. o.) 13. cikkének az értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmet X és a Belastingdienst/Toeslagen (az adóhivatal ellátási igazgatósága, Hollandia) között, ez utóbbinak a harmadik ország állampolgárságával rendelkező X‑et a bérleti költségekhez és az egészségügyi ellátások költségeihez számára nyújtott támogatás visszafizetésére kötelező határozat tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő.

3

A menekültek helyzetére vonatkozó, 1951. július 28‑án Genfben aláírt egyezmény (Recueil des traités des Nations unies [1954], 189. kötet, 137. o., 2545. sz.; kihirdette: az 1989. évi 15. tvr.) – amely egyezményt kiegészítette a menekültek helyzetére vonatkozó, 1967. január 31‑én New York‑ban aláírt, 1967. október 4‑én hatályba lépett jegyzőkönyv – „A kiutasítás vagy visszaküldés (»refoulement«) tilalma” című 33. cikke (1) bekezdésében a következőképpen rendelkezik:

„Egyetlen Szerződő Állam sem utasítja ki vagy küldi vissza (»refouler«) a menekültet azon ország területének határára, ahol élete vagy szabadsága faji, vallási okokból, nemzeti hovatartozása miatt, vagy abból az okból van veszélyeztetve, hogy bizonyos társadalmi csoporthoz tartozik, vagy bizonyos politikai véleményt vall.”

4

Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4‑én aláírt európai egyezménynek (kihirdette: az 1993. évi XXXI. tv.; a továbbiakban: EJEE) a „Kínzás tilalma” című 3. cikke kimondja:

„Senkit sem lehet kínzásnak, embertelen vagy megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.”

5

Ezen egyezmény 13. cikke így szól:

„Bárkinek, akinek a jelen Egyezményben meghatározott jogait és szabadságait megsértették, joga van ahhoz, hogy a hazai hatóság előtt a jogsérelem hatékony orvoslását kérje az esetben is, ha e jogokat hivatalos minőségben eljáró személyek sértették meg.”

6

A 2005/85 irányelv (5) és (8) preambulumbekezdése a következőket mondja ki:

[…]

7

Ugyanezen irányelv „Hatály” című 3. cikkének (1) bekezdése az alábbiak szerint rendelkezik:

„Ezen irányelvet a tagállamok területén, ideértve a határon vagy a tranzitzónákban benyújtott menedékjog iránti kérelem elbírálására [helyesen: Ezen irányelvet azon menedékjog iránti kérelem elbírálására, amelyet a tagállamok területén – ideértve a határt vagy a tranzitzónákat – nyújtottak be,] és a menekültstátusz visszavonására kell alkalmazni.”

8

A 2005/85/EK irányelv „A hatékony jogorvoslathoz való jog” címet viselő 39. cikke értelmében:

„(1)   […] A tagállamok biztosítják a menedékkérők részére a bíróság vagy törvényszék előtti [helyesen: bíróság előtti] hatékony jogorvoslathoz való jogot az alábbiakkal szemben:

[…]

(3)   A tagállamok adott esetben nemzetközi kötelezettségeiknek megfelelően jogszabályokat alkotnak, amelyek tárgya:

[…]”

9

A 2008/115 irányelv (2), (4) és (24) preambulumbekezdése szerint:

[…]

[…]

10

Ezen irányelv 2. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy ez az irányelv a valamely tagállam területén jogellenesen tartózkodó harmadik országbeli állampolgárokra alkalmazandó.

11

Az említett irányelv 3. cikke szerint:

„Ezen irányelv alkalmazásában:

[…]

[…]”

12

A 2008/115 irányelv 12. cikkének (1) bekezdése előírja:

„A kiutasítási határozatok, és – amennyiben elrendelik – a beutazási tilalomról és a kitoloncolásról szóló határozatok meghozatalára írásban, a tényállás ismertetésével és jogi indokolással, valamint a rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségek feltüntetésével kerül sor.

[…]”

13

Ezen irányelvnek a „Jogorvoslatok” című 13. cikke a következőképpen fogalmaz:

„(1)   Az érintett harmadik országbeli állampolgár számára biztosítani kell a hatékony jogorvoslathoz való jogot, hogy illetékes bíróság vagy közigazgatósági hatóság, vagy pártatlan és a függetlenség biztosítékával rendelkező tagokból álló illetékes szerv előtt fellebbezéssel élhessen a kiutasításhoz kapcsolódó, a 12. cikk (1) bekezdésében említett határozatok ellen, vagy kérhesse azok felülvizsgálatát.

(2)   Az (1) bekezdésben említett hatóságnak vagy szervnek hatáskörében áll felülvizsgálni a kiutasításhoz kapcsolódó, a 12. cikk (1) bekezdésében említett határozatokat, beleértve a határozatok végrehajtásának ideiglenes felfüggesztését, kivéve, ha a nemzeti jog értelmében az ideiglenes felfüggesztés már érvényben van.

[…]”

14

A holland jog szerint a Staatssecretaris van Veiligheid en Justitie (biztonsági és igazságügyi államtitkár, Hollandia) nemzetközi védelem ügyében hozott határozata ellen a rechtbankhoz (bíróság, Hollandia) benyújtott elsőfokú jogorvoslatnak a törvény erejénél fogva felfüggesztő hatálya van. Amennyiben a rechtbank (bíróság) nemzetközi védelem iránti kérelmet elutasító és kiutasítást elrendelő határozatot helybenhagyó ítélete ellen fellebbezés benyújtására van lehetőség, a fellebbezési eljárás nem bír a törvény erejénél fogva felfüggesztő hatállyal. Ugyanakkor a felperes a Raad van State (államtanács, Hollandia) voorzieningenrechtere (ideiglenes intézkedésről határozó bíró) előtt kérelmezheti ideiglenes intézkedés elrendelését többek között a kiutasítás elkerülése érdekében, az érdemi fellebbezési eljárás alatt. Az ilyen ideiglenes intézkedés iránti kérelem nem bír a törvény erejénél fogva felfüggesztő hatállyal.

15

2011. július 1‑jén az iraki állampolgár X‑től visszavonták a korábban számára kiadott ideiglenes tartózkodási engedélyt, és elutasították a nemzetközi védelem iránti kérelmét, továbbá elrendelték kiutasítását. X keresetet indított e határozat ellen a rechtbank Den Haag (hágai bíróság, Hollandia) előtt, amely az említett határozatot a joghatásainak fenntartásával megsemmisítette. A Raad van State (államtanács) 2013. február 25‑i ítéletében elutasította az X által ezen ítélettel szemben benyújtott fellebbezést.

16

X előleget kért a holland jog szerint járó, bérleti költségekhez és egészségügyi ellátások költségeihez nyújtandó támogatásból. A Raad van State (államtanács) 2013. február 25‑i ítéletét követően az adóhivatal ellátási igazgatósága visszakövetelte e támogatást azon időszakra is, amelyek során az elsőfokú eljárás és a 2011. július 1‑jei határozattal szembeni fellebbezési eljárás folyamatban volt.

17

A kérdést előterjesztő bíróság előadja, hogy X a rechtbank (bíróság) ítéletével szembeni fellebbezést nyújtott be hozzá, amely ítélet megerősítette azt, hogy X‑et a szóban forgó támogatás visszafizetésére kötelezték. E tekintetben kifejti, hogy a nemzeti jog értelmében az, hogy X jogosult volt‑e ezen támogatásokra azon időszak alatt, amelynek során a 2011. július 1‑jei határozattal szembeni első‑ és másodfokú eljárás folyamatban volt, e keresetek felfüggesztő hatályától függ. Az első fokon benyújtott keresetnek a holland jog alapján a törvény erejénél fogva felfüggesztő hatálya így X számára jogosultságot biztosítana az említett támogatásokra. Ugyanakkor, mivel a holland jog nem írja elő a fellebbviteli eljárásnak a törvény erejénél fogva felfüggesztő hatályát, és X sem kérte ideiglenes intézkedések megtételét a Raad van State (államtanács) voorzieningenrechterétől (ideiglenes intézkedésről határozó bíró), e bíróság úgy véli, hogy X a fellebbviteli eljárás során csak akkor lenne jogosult ugyanezen ellátásokra, ha az uniós jog megkövetelné, hogy a fellebbezés a törvény erejénél fogva felfüggesztő hatállyal bírjon.

18

E körülmények között a Raad van State (államtanács) felfüggesztette az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

19

A holland kormány a Bíróság Hivatalához 2018. február 5‑én benyújtott beadványában az eljárás szóbeli szakaszának újbóli megnyitását kérte abban az esetben, ha a Bíróság úgy határozna, hogy a jelen ügyet a főtanácsnok indítványában felvetett azon kérdés alapján dönti el, hogy az elsőfokú bíróságnak a 2011. július 1‑jei határozat joghatásainak fenntartásával való megsemmisítésére irányuló hatásköréhez szükséges‑e e határozatnak a törvény erejénél fogva felfüggesztő hatályt biztosítani. Ezt a kérdést a kérdést előterjesztő bíróság nem terjesztette a Bíróság elé és a felek között sem képezte vita tárgyát.

20

E tekintetben a Bíróság eljárási szabályzatának 83. cikke lehetővé teszi a Bíróság számára, hogy a főtanácsnok meghallgatását követően bármikor elrendelje az eljárás szóbeli szakaszának újbóli megnyitását, különösen, ha az ügyet olyan érv alapján kellene eldönteni, amelyet a felek nem vitattak meg.

21

A jelen ügyben a Bíróság úgy véli, hogy a szóbeli szakasz újbóli megnyitása iránti kérelemben felvetett kérdéssel kapcsolatban nem kell állást foglalnia. A Bíróság egyebekben – a főtanácsnok meghallgatását követően – úgy véli, hogy a határozathozatalhoz szükséges valamennyi információval rendelkezik, valamint hogy ezek az információk a Bíróság előtt lefolytatott vita tárgyát képezték. Következésképpen nem kell elrendelni az eljárás szóbeli szakaszának újbóli megnyitását (lásd ebben az értelemben: 2017. október 25‑iShiri ítélet, C‑201/16, EU:C:2017:805, 24. és 25. pont).

22

A belga kormány hangsúlyozza, hogy a Bíróság nem rendelkezik hatáskörrel a feltett kérdések megválaszolására, mivel azok tárgya, azaz az olyan határozatokkal kapcsolatos ítéletekkel szembeni fellebbezés biztosítása, mint a 2011. július 1‑jei, és azok adott esetben a törvény erejénél fogva felfüggesztő hatállyal való felruházása, kizárólag a tagállamok hatáskörébe tartozik.

23

E tekintetben meg kell állapítani, hogy a 2005/85 irányelv 39. cikke és a 2008/115 irányelv 13. cikke hatékony jogorvoslathoz való jogot szabályozó rendelkezéseket tartalmaz az olyan határozatokkal szemben, mint a 2011. július 1‑jei határozat, amelyekkel valamely tagállam hatáskörrel rendelkező hatósága elutasítja a nemzetközi védelem iránti kérelmet, és elrendeli a kérelmező kiutasítását.

24

Az a kérdés, hogy kizárólagos tagállami hatáskörbe tartozik‑e az ilyen határozatokkal kapcsolatos elsőfokú ítéletekkel szembeni jogorvoslat bevezetése, továbbá az ezen jogorvoslat számára a törvény erejénél fogva felfüggesztő hatályt biztosító határozat, elválaszthatatlanul kapcsolódik a feltett kérésekre adandó válaszokhoz, amely kérdések éppen a Charta 18. cikkében, 19. cikkének (2) bekezdésében, valamint 47. cikkében előírt biztosítékok fényében értelmezett 2005/85 irányelv 39. cikke és 2008/115 irányelv 13. cikke szerinti jogorvoslati jog terjedelmére irányulnak. E körülményekre tekintettel a Bíróság hatáskörrel rendelkezik e kérelem elbírálására (lásd ebben az értelemben: 2017. március 7‑iX és X ítélet, C‑638/16 PPU, EU:C:2017:173, 37. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

25

A kérdést előterjesztő bíróság együttesen vizsgálandó kérdéseivel arra keres választ, hogy a Charta 18. cikke, 19. cikkének (2) bekezdése, valamint 47. cikke fényében értelmezett 2005/85 irányelv 39. cikkét és 2008/115 irányelv 13. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétes az a nemzeti szabályozás, amely, miközben fellebbezési lehetőséget biztosít a nemzetközi védelem iránti kérelmet elutasító és a kiutasítást elrendelő határozatot megerősítő elsőfokú ítélettel szemben, e jogorvoslatot akkor sem ruházza fel a törvény erejénél fogva felfüggesztő hatállyal, ha az érintett arra hivatkozik, hogy fennáll a kiutasítás tilalma elve megsértésének komoly veszélye.

26

A 2005/85 irányelv 39. cikkének (1) bekezdése értelmében a tagállamok biztosítják a nemzetközi védelmet kérelmezők részére a bíróság előtti hatékony jogorvoslathoz való jogot többek között a nemzetközi védelem iránti kérelmükkel kapcsolatos határozatokkal szemben. Ezen irányelv 39. cikke (3) bekezdése a) és b) pontjának szövege szerint a tagállamok adott esetben nemzetközi kötelezettségeiknek megfelelően jogszabályokat alkotnak, amelyek egyrészt arra a kérdésre vonatkoznak, hogy e jogorvoslat azt eredményezi‑e, hogy a menedékkérő a tagállamban maradhat, amíg ügye folyamatban van, másrészt a lehetséges jogorvoslat vagy védintézkedések lehetőségére vonatkoznak abban az esetben, ha az említett jogorvoslat nem azt eredményezi.

27

A 2008/115 irányelv 12. cikkének (1) bekezdésével együttesen értelmezett 13. cikkének (1) bekezdése szerint az érintett harmadik országbeli állampolgár hatékony jogorvoslathoz való joggal rendelkezik, amely alapján az illetékes bíróság vagy közigazgatósági hatóság, vagy pártatlan és a függetlenség biztosítékával rendelkező tagokból álló illetékes szerv előtt megtámadhatja a vele szemben hozott kiutasítási határozatot.

28

Így, noha a 2005/85 és a 2008/115 irányelv arra kötelezi a tagállamokat, hogy biztosítsanak hatékony jogorvoslathoz való jogot a nemzetközi védelem iránti kérelmet elutasító és a kiutasítást elrendelő határozatokkal szemben, e rendelkezések egyike sem írja elő, hogy a tagállamok fellebbezési jogosultságot biztosítsanak azon nemzetközi védelmet kérelmező személyeknek, akiknek a kérelmüket elutasító határozattal és a kiutasítási határozattal szembeni keresetét a bíróság első fokon elutasította, azt pedig még kevésbé, hogy az ilyen jog gyakorlásához a törvény erejénél fogva felfüggesztő hatályt fűzzenek.

29

Ezen irányelvek rendszeréből és célkitűzéseiből még kevésbé vezethetők le ilyen követelmények. Ugyanis az említett irányelvek célkitűzése – amint az a 2005/85 irányelv (5) preambulumbekezdéséből következik – egy, a menekültstátusz megadásával és visszavonásával kapcsolatos eljárásokra vonatkozó minimum keretrendszernek főként az Európai Unióban történő bevezetésére, valamint – a 2008/115 irányelv (2) és (4) preambulumbekezdése alapján – az érintett személyek hatékony visszatérési és hazatelepülési politikájának a megvalósítása alapvető jogainak és méltóságának teljes tiszteletben tartására irányul (lásd a 2008/115 irányelvvel kapcsolatban: 2018. június 19‑iGnandi ítélet, C‑181/16, EU:C:2018:465, 48. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Ezzel szemben ezen irányelvek preambulumbekezdéseiből egyáltalán nem tűnik ki, hogy ezen irányelvek a tagállamok arra való kötelezettségére irányulnának, hogy másodfokú bírósági eljárást vezessenek be.

30

Így, a 2005/85 és a 2008/115 irányelv, miközben nem akadályozza meg, hogy a tagállamok másodfokú bírósági eljárást írjanak elő a nemzetközi védelem iránti kérelmeket elutasító és a kiutasítást elrendelő határozatokkal szembeni jogorvoslat érdekében, nem tartalmaz semmilyen, az ilyen bírósági eljárás bevezetésére és kialakítására vonatkozó szabályt sem. Különösen – ahogy a főtanácsnok is kiemeli indítványának 41. pontjában – ezen irányelveknek sem a megfogalmazása, sem a szerkezete nem enged arra következtetni, hogy amennyiben egy tagállam az ilyen döntésekkel szemben másodfokú bírósági eljárás lehetőségét biztosítja, úgy az általa bevezetett jogorvoslati eljárásnak a kérelmező által benyújtott keresetet szükségképpen a törvény erejénél fogva felfüggesztő hatállyal kell felruháznia.

31

Mindemellett hangsúlyozni kell, hogy a 2008/115 irányelvet, hasonlóan a 2005/85 irányelvhez, amint az az előbbi irányelv (24) preambulumbekezdéséből és az utóbbi irányelv (8) preambulumbekezdéséből következik, a Charta által elismert alapvető jogok és elvek tiszteletben tartása mellett kell értelmezni (2018. június 19‑iGnandi ítélet, C‑181/16, EU:C:2018:465, 51. pont).

32

E tekintetben a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy ha egy állam úgy határoz, hogy a nemzetközi védelem kérelmezőjét olyan országba küldi, ahol alapos okkal feltételezhető, hogy a Chartának a menekültek helyzetére vonatkozó – és az erre vonatkozó jegyzőkönyvvel kiegészített – egyezmény 33. cikkével összefüggésben értelmezett 18. cikkével vagy a Charta 19. cikkének (2) bekezdésével ellentétes bánásmód tényleges veszélyének lesz kitéve, az annak 47. cikkében előírt hatékony bírósági jogorvoslathoz való jog megköveteli, hogy e kérelmező a törvény erejénél fogva felfüggesztő hatályú jogorvoslattal rendelkezzen a kiutasítását lehető tévő intézkedés végrehajtásával szemben (lásd ebben az értelemben: 2018. június 19‑iGnandi ítélet, C‑181/16, EU:C:2018:465, 54. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

33

A Bíróság a kiutasítási határozat és az esetleges kitoloncolást elrendelő határozat tekintetében azt is pontosította, hogy a nemzetközi védelmet kérelmező számára a hatékony jogorvoslathoz való jogban, valamint a visszaküldés tilalmának elvében foglalt védelmet legalább egy bírósági fórum előtti, a törvény erejénél fogva felfüggesztő hatályú hatékony jogorvoslat elismerésével kell biztosítani. Ezenkívül a tagállamok feladata biztosítani a nemzetközi védelem iránti kérelmet elutasító határozattal szemben előterjesztett jogorvoslat teljes hatékonyságát a kiutasítási határozat valamennyi joghatásának felfüggesztésével a jogorvoslati kérelem előterjesztésére rendelkezésre álló határidő alatt, és amennyiben ilyen kérelmet előterjesztettek, annak elbírálásáig (lásd ebben az értelemben: 2018. június 19‑iGnandi ítélet, C‑181/16, EU:C:2018:465, 56., 58. és 61. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2018. július 5‑iC és társai végzés, C‑269/18 PPU, EU:C:2018:544, 50. pont).

34

Mindemellett – ahogy az a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik –, akárcsak a 2005/85 irányelv 39. cikke és a 2008/115 irányelv 13. cikke, a Charta 18. cikkében és 19. cikkének (2) bekezdésében foglalt biztosítékok fényében értelmezett 47. cikke sem követeli meg a kétszintű bírósági eljárást. Kizárólag az számít ugyanis, hogy a jogorvoslat valamely bírósági fórum előtt biztosított legyen (lásd ebben az értelemben: 2011. július 28‑iSamba Diouf ítélet, C‑69/10, EU:C:2011:524, 69. pont; 2018. június 19‑iGnandi ítélet, C‑181/16, EU:C:2018:465, 57. pont).

35

E tekintetben emlékeztetni kell még arra, hogy amennyiben a Charta olyan jogokat tartalmaz, amelyek megfelelnek az EJEE‑ben biztosított jogoknak, a Charta 52. cikke (3) bekezdésének célja a Chartában foglalt, illetve az azokkal megegyező, az EJEE‑ben biztosított jogok közötti szükséges összhang biztosítása, anélkül hogy mindez hátrányosan befolyásolná az uniós jognak és az Európai Unió Bíróságának az autonómiáját (lásd ebben az értelemben: 2016. február 15‑iN ítélet, C‑601/15 PPU, EU:C:2016:84, 47. pont; 2017. szeptember 14‑iK ítélet, C‑18/16, EU:C:2017:680, 50. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). A Charta 47. cikkéhez fűzött magyarázatok szerint e cikk első bekezdése az EJEE 13. cikkén alapul. Így a Bíróságnak biztosítania kell, hogy a Charta 47. cikkének első bekezdésére vonatkozó értelmezése olyan védelmi szintet biztosítson, amely nem sérti az EJEE 13. cikkében rögzített és az Emberi Jogok Európai Bírósága által értelmezett elvet (lásd analógia útján: 2016. február 15‑iN ítélet, C‑601/15 PPU, EU:C:2016:84, 77. pont; 2018. március 20‑iMenci ítélet, C‑524/15, EU:C:2018:197, 62. pont).

36

Márpedig az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlata szerint az EJEE 13. cikke még az azon alapuló sérelem tekintetében, hogy fennáll az érintett kiutasításának az EJEE 3. cikke szerinti bánásmód valós veszélye, sem kötelezi arra a szerződő államokat, hogy kétszintű bírósági eljárást vagy – adott esetben – a törvény erejénél fogva felfüggesztő hatállyal bíró fellebbezési eljárást vezessenek be (lásd ebben az értelemben: EJEB, 2016. július 5., A. M. kontra Hollandia, CE:ECHR:2016:0705JUD002909409, 70. §).

37

Ebből az következik, hogy a 2005/85 irányelvnek a Charta 18. cikke, 19. cikkének (2) bekezdése, valamint 47. cikke fényében értelmezett 39. cikke és a 2008/115 irányelv 13. cikke által a nemzetközi védelmet kérelmező személy számára a kérelmét elutasító és a kiutasítását elrendelő határozattal szemben biztosított védelem csak egyszintű bírósági jogorvoslat fennállására korlátozódik.

38

E tekintetben pontosítani kell, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelmet elutasító és a kiutasítási határozatokkal szembeni másodfokú bírósági eljárás bevezetése és az azt adott esetben a törvény erejénél fogva felfüggesztő hatállyal felruházó határozat, a belga kormány által a jelen ítélet 22. pontjában előadott érveléssel ellentétben, az ilyen határozatokkal szembeni, a 2005/85 irányelv 39. cikkében és a 2008/115 irányelv 13. cikkében előírt hatékony jogorvoslathoz való jog érvényesítésének eljárási részletszabályait alkotja. Noha az ilyen részletes eljárási szabályok a tagállamok eljárási autonómiájának elve alapján ez utóbbiak belső jogrendjébe tartoznak, a Bíróság hangsúlyozta, hogy tiszteletben kell tartaniuk az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvét (lásd analógia útján: 2014. július 17‑iSánchez Morcillo és Abril García ítélet, C‑169/14, EU:C:2014:2099, 31., 36. és 50. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2015. július 16‑iSánchez Morcillo és Abril García végzés, C‑539/14, EU:C:2015:508, 33. pont).

39

Így a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából az is következik, hogy a magánszemélyek uniós jogból származó jogainak védelmére irányuló keresetekre vonatkozó eljárási szabályok nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint a hasonló belső jogi keresetekre vonatkozók (az egyenértékűség elve), és nem tehetik az uniós jogrend által biztosított jogok gyakorlását gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé (a tényleges érvényesülés elve) (lásd ebben az értelemben: 2014. június 5‑iKone és társai ítélet, C‑557/12, EU:C:2014:1317, 25. pont; 2015. október 6‑iTârşia ítélet, C‑69/14, EU:C:2015:662, 27. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

40

Az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvéből eredő követelmények tiszteletben tartását arra figyelemmel kell vizsgálni, hogy mi az érintett szabályok egész eljárásban betöltött helye, hogyan zajlik az eljárás, és melyek a sajátosságai a különböző nemzeti fórumok előtt (1998. december 1‑jei Levez ítélet, C‑326/96, EU:C:1998:577, 44. pont; 2013. június 27‑iAgrokonsulting‑04 ítélet, C‑93/12, EU:C:2013:432, 38. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

41

Az egyenértékűség elvét illetően a Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik, hogy annak tiszteletben tartása azt követeli meg, hogy a nemzeti jog megsértésén alapuló kereseteket azonos módon kezeljék az uniós jog megsértésén alapuló hasonló jogorvoslatokkal, nem pedig az, hogy a különböző jellegű jogvitákra alkalmazandó nemzeti eljárási szabályoknak egyenértékűnek kell lenniük (2015. október 6‑iTârşia ítélet, C‑69/14, EU:C:2015:662, 34. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

42

Így egyrészt be kell azonosítani az eljárásokat és az összehasonlítható kereseteket, másrészt meg kell határozni, hogy a nemzeti jogra alapított kereseteket kedvezőbben kezelik‑e, mint azokat a jogok védelmével összefüggő kereseteket, amelyek a magánszemélyeket az uniós jog alapján illetik meg (lásd ebben az értelemben: 2015. február 12‑iBaczó és Vizsnyiczai ítélet, C‑567/13, EU:C:2015:88, 45. pont; 2017. november 9‑iDimos Zagoriou ítélet, C‑217/16, EU:C:2017:841, 19. pont).

43

A keresetek összehasonlítható jellegét illetően az – alkalmazandó eljárási szabályokról közvetlen ismeretekkel rendelkező – nemzeti bíróság feladata, hogy megvizsgálja, hogy az érintett keresetek tárgyukat, indokaikat és lényeges elemeiket tekintve hasonlóak‑e (2013. június 27‑iAgrokonsulting‑04 ítélet, C‑93/12, EU:C:2013:432, 39. pont; 2017. november 9‑iDimos Zagoriou ítélet, C‑217/16, EU:C:2017:841, 20. pont).

44

A keresetekre vonatkozó hasonló bánásmódot illetően emlékeztetni kell arra, hogy minden olyan esetben, amikor felmerül a kérdés, hogy az uniós jogon alapuló keresetekkel kapcsolatos valamely nemzeti eljárási rendelkezés kedvezőtlenebb‑e, mint azok, amelyek a hasonló nemzeti keresetekre vonatkoznak, azt kell megvizsgálnia a nemzeti bíróságnak, hogy milyen az érintett szabályoknak az egész eljárásban betöltött helye, hogyan zajlik az említett eljárás, és melyek e szabályok sajátosságai a különböző nemzeti fórumok előtt (lásd ebben az értelemben: 2017. november 9‑iDimos Zagoriou ítélet, C‑217/16, EU:C:2017:841, 21. pont).

45

A jelen esetben a kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban rámutat, hogy a közigazgatási jog bizonyos – a nemzetközi védelem területétől eltérő – területein a holland jog a fellebbezéseket a törvény erejénél fogva felfüggesztő hatállyal ruházza fel. Mindemellett hangsúlyozni kell, hogy a Bírósághoz észrevételeket benyújtó egyik fél sem vonta kétségbe, hogy az alapügyben szereplő nemzeti szabályozás tiszteletben tartja‑e az egyenértékűség elvét. Mindenesetre a Bíróság rendelkezésére álló ügyirat semmilyen olyan információt nem tartalmaz, amely alapján értékelni lehetne, hogy az e téren benyújtott fellebbezések a tárgyukat, céljukat és alapvető elemeiket illetően összehasonlíthatók‑e az alapügyben szereplő fellebbezéssel, vagy azt lehetne vizsgálni, hogy a jelen ítélet 44. pontjában szereplő információk figyelembevételével az előbbi fellebbezéseket az utóbbinál kedvezőbbnek kell‑e tekinteni.

46

Ezen feltételek között a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak vizsgálata, hogy tiszteletben tartották‑e az egyenértékűség elvét a jelen ítélet 40–45. pontjában szereplő információk figyelembevételével (lásd analógia útján: 2017. november 9‑iDimos Zagoriou ítélet, C‑217/16, EU:C:2017:841, 24. pont).

47

A tényleges érvényesülés elvét illetően meg kell állapítani, hogy az a jelen esetben nem tartalmaz az alapvető jogokból – többek között a Charta által biztosított hatékony bírói jogvédelemhez való jogból – származó követelményeken túlmenő követelményeket. Márpedig, mivel – ahogy az a jelen ítélet 34. pontjából kitűnik – a Charta 18. cikkében és 19. cikkének (2) bekezdésében foglalt biztosítékok fényében értelmezett 47. cikke kizárólag azt követeli meg, hogy a nemzetközi védelmet kérelmező személy, akinek kérelmét határozatban tagadták meg, és akivel szemben kiutasítási határozatot hoztak, hatékonyan érvényesíthesse jogait bíróság előtt, méghozzá pusztán az alapján, hogy a nemzeti jog által előírt további, magasabb szintű bírósági eljárás nem rendelkezik a törvény erejénél fogva felfüggesztő hatállyal, nem állapítható meg a tényleges érvényesülés elvének megsértése.

48

A fenti megfontolásokra tekintettel az előterjesztett kérdésekre azt a választ kell adni, hogy a Charta 18. cikke, 19. cikkének (2) bekezdése, valamint 47. cikke fényében értelmezett 2005/85 irányelv 39. cikkét és 2008/115 irányelv 13. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes az a nemzeti szabályozás, amely, miközben fellebbezési lehetőséget biztosít a nemzetközi védelem iránti kérelmet elutasító és kiutasítást elrendelő határozatot megerősítő elsőfokú ítélettel szemben, e jogorvoslatot akkor sem ruházza fel a törvény erejénél fogva felfüggesztő hatállyal, ha az érintett arra hivatkozik, hogy fennáll a visszaküldés tilalma elve megsértésének komoly veszélye.

49

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (negyedik tanács) a következőképpen határozott:

Az Európai Unió Alapjogi Chartájának 18. cikke, 19. cikke (2) bekezdése, valamint 47. cikke fényében értelmezett, a menekültstátusz megadására és visszavonására vonatkozó tagállami eljárások minimumszabályairól szóló, 2005. december 1‑jei 2005/85/EK tanácsi irányelv 39. cikkét és a harmadik országok illegálisan [helyesen: jogellenesen] tartózkodó állampolgárainak visszatérésével kapcsolatban a tagállamokban használt közös normákról és eljárásokról szóló, 2008. december 16‑i 2008/115/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 13. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes az a nemzeti szabályozás, amely, miközben fellebbezési lehetőséget biztosít a nemzetközi védelem iránti kérelmet elutasító és kiutasítást elrendelő határozatot megerősítő elsőfokú ítélettel szemben, e jogorvoslatot akkor sem ruházza fel a törvény erejénél fogva felfüggesztő hatállyal, ha az érintett arra hivatkozik, hogy fennáll a visszaküldés tilalma elve megsértésének komoly veszélye.