–

az SC Petrotel‑Lukoil SA képviseletében C. Vasile, M. Strîmbei és A. Barbu avocats,

–

a román kormány képviseletében R. H. Radu, L. Liţu és R. Mangu, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében F. Clotuche‑Duvieusart és L. Radu Bouyon, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az EUMSZ 30. cikk értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmet az SC Petrotel‑Lukoil SA (a továbbiakban: Lukoil), valamint Maria Magdalena Georgescu és a Ministerul Economiei (gazdasági minisztérium, Románia), a Ministerul Energiei (energiaügyi minisztérium, Románia) és a Ministerul Finanţelor Publice (pénzügyminisztérium, Románia) között annak tárgyában folyamatban lévő jogvitában terjesztették elő, hogy a gazdasági minisztérium megtagadta, hogy visszatérítse a Lukoil által az egykori Compania Română de Petrol (román kőolajtársaság, a továbbiakban: CRP) tartozásainak megfizetésére létrehozott kőolajtermékek különleges alapja jogcímén megfizetett átalányösszegeket.

3

A Legea nr. 142/2006 pentru aprobarea Ordonanţei Guvernului nr. 53/2005 privind reglementarea unor măsuri financiare în domeniul bugetar şi al contabilităţii publicevel (a költségvetés területére és a költségvetési számvitelre vonatkozó pénzügyi rendelkezésekről szóló 53/2005. sz. kormányrendelet elfogadásáról szóló 142/2006 törvény) módosított Ordonanţa de urgenţă a Guvernului nr. 249/2000 privind constituirea şi utilizarea Fondului special pentru produse petroliere (a kőolajtermékek különleges alapjának létrehozásáról és felhasználásáról szóló 249/2000. sz. sürgősségi kormányrendelet; Monitorul Oficial al României, I. rész, 2000. december 12‑i 647. sz.; a továbbiakban: 249/2000. sz. OUG) létrehozta a kőolajtermékek különleges alapját az egykori CRP pénzbeli kötelezettségei összességének teljesítése céljából.

4

A 249/2000. sz. OUG 1. cikke előírja:

„Létrejön a kőolajtermékek különleges alapja, azáltal, hogy az értékesítést megelőző hónap utolsó napján érvényes árfolyam alapján literenként [0,01 amerikai dollár (USD)] egyenértéknek megfelelő [román lejben (RON)] meghatározott átalányösszeg beépítésre kerül a gyártótól beszerzett vagy feldolgozásból származó, a belföldi és külföldi piacon forgalmazott kőolajtermékek, benzin és gázolaj árába.”

5

A 249/2000. sz. OUG 2. cikke értelmében:

„Az 1. cikk értelmében létrehozott kőolajtermékek különleges alapját a Ministerul Industriei şi Comerţului [ipari és gazdasági minisztérium, Románia] igazgatja, és azt az egykori [CRP] pénzbeli kötelezettségei összességének teljesítésére kell felhasználni.”

6

A 249/2000. sz. OUG 5. cikke a következőképp rendelkezik:

„Az 1. cikk alkalmazásából következő összegek kiszámításának és megfizetésének kötelezettsége azon termelőkre és finomítókra hárul, amelyek Romániában letelepedett jogi személyek, szervezetüktől, tőkéjük jellegétől, valamint termékeik rendeltetésétől függetlenül, amely az érintett termék felhasználási kategóriájának és felhasználói típusainak felel meg.”

7

A 249/2000. sz. OUG 7. cikke előírja:

„Az e rendelet 1. cikkben felsorolt kőolajtermékek árába foglalt átalányösszeg adójogilag levonható tehernek minősül.”

8

A Lukoil a gazdasági minisztériumtól azon összegek visszatérítését kérte, amelyeket a 249/2000. sz. OUG értelmében a kőolajtermékek exportja után fizetett 2007. január 1‑je és 2010. március 31. között.

9

2010. május 24‑i levelében a gazdasági minisztérium megtagadta a Lukoil által kért összegek visszafizetését.

10

A Lukoil ekkor keresetet nyújtott be a Curtea de Apel Bucureștihez (bukaresti fellebbviteli bíróság, Románia). E társaság lényegében arra hivatkozott, hogy az említett összegeket 2007. január 1‑jétől, Romániának az Európai Unióhoz való csatlakozásának időpontjától nem kellett volna megfizetni, mivel ezek megfizetése ellentétes az EUMSZ 30. cikkel, tekintve, hogy azok a tagállamok által egyoldalúan kivetett fiskális díjaknak minősülnek, és azokat a valamely határon áthaladó áruk után vetik ki.

11

2011. október 12‑én hozott ítéletében a Curtea de Apel București (bukaresti fellebbviteli bíróság) elutasította a Lukoil keresetét. E bíróság elsősorban azt állapította meg, hogy hogy a kőolajtermékek árába beépített 0,01 USD literenkénti összeg mind a Romániába, mind pedig az e tagállamon kívül szállított termékek tekintetében került kiszámításra, ily módon, mivel azt nem az árunak a határon történő átlépése okán kellett megfizetni, sem vámnak, sem pedig azonos hatású díjnak, hanem belső adónak minősült. E bíróság azt is megállapította, hogy még azt feltételezve is, hogy a 249/2000. sz. OUG által előírt díj az EUMSZ 30. cikk által tiltott vámnak minősül, megalapozatlan a Lukoilnak az e díj visszatérítése iránti kérelme a jogalap nélküli gazdagodás tilalmára figyelemmel, amint azt a Bíróság alkalmazta az 1997. január 14‑iComateb és társai ítéletben (C‑192/95–C‑218/95, EU:C:1997:12). A Curtea de Apel București (bukaresti fellebbviteli bíróság) szerint ugyanis a szóban forgó összeg a 249/2000. sz. OUG 1. cikke értelmében a Románián kívülre szállított benzin és gázolaj árába volt beépítve, és ily módon az nem a kőolajtermékeket szállító személyt, hanem a vásárlót terhelte.

12

A Lukoil fellebbezést nyújtott be a 2011. október 12‑én hozott ítélettel szemben az Înalta Curte de Casație şi Justițiehez (legfelsőbb semmítő‑ és ítélőszék, Románia). E bíróság hatályon kívül helyezte az említett ítéletet, és visszautalta az ügyet a Curtea de Apel București (bukaresti fellebbviteli bíróság) elé. 2016. január 25‑én hozott ítéletében e bíróság elutasította a Lukoil keresetét.

13

Ezen ítéletében a Curtea de Apel București (bukaresti fellebbviteli bíróság) egy számviteli szakvélemény alapján megállapította, hogy a Lukoil, bár kiszámította, és az állam számára megfizette a szóban forgó díjat, a literenkénti 0,01 USD átalányösszeget nem adta hozzá az általa 2007. január 1‑je és 2010. március 31. között értékesített kőolajtermékek árához, hanem ezt az összeget saját forrásaiból fedezte. E megállapítás ellenére e bíróság mindazonáltal úgy határozott, hogy a Lukoil nem bizonyította, hogy az említett díj megfizetése kárt okozott számára. A Lukoil ugyanis saját kezdeményezésére egy olyan fizetési módszert alkalmazott, amelyet sem nem róható fel az alperes hatóságnak, sem nem alapulhat a 249/2000. sz. OUG‑n. Ily módon az említett bíróság úgy határozott, hogy a Lukoil nem volt jogosult a kérelmezett visszatérítésre, mivel a vitatott díjat nem az uniós joggal való összeegyezhetetlenségük miatt jogellenesnek nyilvánított rendelkezések, hanem egy olyan mechanizmus alapján fizették meg, amelyet maga a Lukoil alkalmazott, és amelyet nem írt elő a nemzeti szabályozás.

14

A Lukoil fellebbezést nyújtott be a 2016. január 25‑én hozott ítélettel szemben az Înalta Curte de Casație şi Justițiehez (legfelsőbb semmítő‑ és ítélőszék). E bíróság megállapítja, hogy a vitatott díj vámmal egyenértékű díjnak minősül, mivel pénzügyi jellegű, azt egy tagállam hatáskörrel rendelkező hatósága egyoldalúan veti ki, és az árukat azon okból sújtja, hogy azok átlépik a határt. E bíróság kiemeli, hogy a 2007. január 1‑je és 2010. március 31. között a saját forrásaiból fizetett díjak visszatérítését kérte. Márpedig a Bíróság soha nem határozott arról a kérdésről, az EUMSZ 30. cikke tekintetében, hogy abban az esetben, ha egy adóalany ténylegesen viselte valamely vámmal azonos hatású díj terhét, kérheti‑e a megfizetett összegek visszatérítését, még akkor is, ha e díj fizetésének mechanizmusát a nemzeti szabályozás oly módon írta elő, hogy azt a fogyasztóra hárítja.

15

Ilyen körülmények között az Înalta Curte de Casație și Justiție (legfelsőbb bíróság) úgy határozott, hogy felfüggeszti az eljárást, és a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé előzetes döntéshozatalra:

16

Két kérdésével, amelyeket célszerű együtt vizsgálni, a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy úgy kell‑e értelmezni az uniós jogot, és különösen az EUMSZ 30. cikket, hogy azon adóalany számára, aki ténylegesen viselte valamely, e cikkel ellentétes, vámmal azonos hatású díj terhét, visszatéríthetők az e jogcímen általa megfizetett összegek, még abban a helyzetben is, amelyben a díj fizetésének mechanizmusát a nemzeti szabályozás oly módon írta elő, hogy e díjat a fogyasztóra hárítja.

17

Az a körülmény, hogy valamely nemzeti bíróság az előzetes döntéshozatal iránti kérelmét formálisan bizonyos uniós rendelkezésekre hivatkozva fogalmazta meg, nem akadálya annak, hogy a Bíróság megadja e bíróság számára az uniós jog értelmezésének minden olyan elemét, amely hasznos lehet az utóbbi előtt lévő ügy megítéléséhez, akár hivatkozott ezekre a kérdéseinek megfogalmazásában, akár nem. E tekintetben a Bíróságnak kell a nemzeti bíróság által szolgáltatott információk összessége és különösen az előzetes döntéshozatalra utaló végzés indokolása alapján meghatározni az uniós jog azon rendelkezéseit, amelyeknek az értelmezése a jogvita tárgyára figyelemmel szükséges (lásd többek között: 2009. október 27‑iČEZ‑ítélet, C‑115/08, EU:C:2009:660, 81. pont; 2016. szeptember 29‑iEssent Belgium ítélet, C‑492/14, EU:C:2016:732, 43. pont).

18

A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság kiemeli, hogy a 249/2000. sz. OUG‑ben előírt díj az EUMSZ 30. cikk értelmében vett, vámmal egyenlő hatású díjnak minősül. Mindazonáltal az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból az tűnik ki, hogy a Lukoil visszatérítés iránti kérelmére adott válaszként a gazdasági minisztérium arra hivatkozott, hogy ez a díj sem vámnak, sem vámmal azonos hatású díjnak, hanem belső adónak minősült, és a Curtea de Apel București (bukaresti fellebbviteli bíróság), az alapügyben érdemben eljáró bíróság 2011. október 12‑i ítéletében megerősítette ezt a következtetést.

19

Írásbeli észrevételeiben a román kormány és az Európai Bizottság szintén úgy vélik, hogy a 249/2000. sz. OUG‑ben előírt díj az EUMSZ 110. cikk értelmében vett belső adónak minősül.

20

E megállapításokra tekintettel, a kérdést előterjesztő bíróság kérdéseinek megválaszolása előtt, ily módon e bíróságnak meg kell adni minden olyan értelmezési elemet, amely hasznos lehet az említett díjnak az uniós jog tekintetében történő jogi minősítéséhez.

21

Vámmal azonos hatású díjnak minősül minden olyan pénzügyi teher, legyen az bármilyen csekély összegű, amelyet egyoldalúan vetnek ki – bármi legyen is az elnevezése és alkalmazásának módja –, amely a határ átlépésének tényéből eredően sújtja az árukat, amennyiben az nem minősül a szó szoros értelmében vett vámnak. Ezzel szemben az általános belső adórendszer részét képező olyan pénzügyi terhek, amelyek rendszeresen, ugyanazon objektív szempontok alapján, származási helyüktől és rendeltetésüktől függetlenül vonatkoznak a termékcsoportokra, az EUMSZ 110. cikk hatálya alá tartoznak, amely tiltja a hátrányosan megkülönböztető belső adókat (lásd ebben az értelemben: 2006. június 15‑iAir Liquide Industries Belgium ítélet, C‑393/04 és C‑41/05, EU:C:2006:403, 51., 55. és 56. pont; 2008. július 17‑iEssent Netwerk Noord és társai ítélet, C‑206/06, EU:C:2008:413, 40. és 41. pont).

22

Az a díj, amely azonos kritériumok alapján sújtja a nemzeti piacon forgalmazott nemzeti termékeket és az exportált termékeket, mindazonáltal tiltott lehet az EUM‑Szerződés által, amennyiben e díj bevételének célja azon tevékenységek támogatása, amelyek elsősorban a nemzeti piacon forgalmazott áruk számára előnyösek.

23

Ebben az esetben ugyanis mindebből az exportált termékekkel szembeni hátrányos megkülönböztetés következhet, amennyiben a nemzeti piacon értékesített nemzeti termékek esetében felszámított pénzügyi terhet semlegesíti az az előny, amelynek a finanszírozására a befolyt összeget fordítják, míg a kivitelre kerülő termékek esetében ugyanez tiszta terhet jelent (lásd ebben az értelemben: 2002. április 23‑iNygård ítélet, C‑234/99, EU:C:2002:244, 22. pont; 2006. június 8‑iKoornstra ítélet, C‑517/04, EU:C:2006:375, 18. pont).

24

Ebben a tekintetben, amennyiben a belső terhek általános rendszerének részét képező és a nemzeti piacon értékesített nemzeti termékek és az exportált nemzeti termékek tekintetében rendszeresen beszedett díjból származó előny teljes mértékben ellensúlyozza a piacra helyezést követően a nemzeti piacon értékesített nemzeti termékekre kivetett terhet, az ilyen teher az EUMSZ 28. cikkel és az EUMSZ 30. cikkel ellentétes, vámmal azonos hatású díjnak minősül. Ezzel szemben, a díj az EUMSZ 110. cikk által tiltott hátrányos megkülönböztetésnek minősül, amennyiben a díjból befolyt bevételből a nemzeti piacon értékesített nemzeti termékekre háruló előny csak részben ellensúlyozza a rájuk rótt terhet. Ebben az esetben az exportált nemzeti termékekre kivetett, és elvileg jogszerű díj olyan mértékig tiltott, amennyiben az ellensúlyozza a terhet, és azt így arányosan csökkenteni kell (lásd ebben az értelemben: 2006. június 8‑iKoornstra ítélet, C‑517/04, EU:C:2006:375, 19. és 20. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

25

Az ellensúlyozással kapcsolatos szempont hasznos és helyes alkalmazása érdekében meg kell vizsgálni valamely referencia‑időszak vonatkozásában a nemzeti piacon értékesített nemzeti termékekre kivetett díjból befolyt teljes összeg és a kizárólagosan e termékek által élvezett előny vagyoni egyenértékűségét. A kérdést előterjesztő bíróság feladata tehát, hogy meggyőződjön arról, hogy a nemzeti piacon értékesített nemzeti termékek nem részesülnek ténylegesen kizárólagos vagy arányában nagyobb – a díj által alkotott terhet részben vagy egészben ellensúlyozó – előnyben a vitatott díjból származó bevételből, mint az exportált nemzeti termékek (lásd ebben az értelemben: 2006. június 8‑iKoornstra ítélet, C‑517/04, EU:C:2006:375, 21. és 22. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

26

A jelen ügyből, az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből kitűnik, hogy a 249/2000. sz. OUG hozta létre a kőolajtermékek különleges alapját, az egykori CRP tartozásainak megtérítése céljából, és azt a Romániában letelepedett, kőolajtermékek (benzin és gázolaj) termelője és finomítója által fizetett hozzájárulással finanszírozzák. A 249/2000. sz. OUG 1. cikkének értelmében ezen adóalanyok az általuk szolgáltatott, akár a nemzeti piacon, akár Románián kívül értékesített termékek árába kötelesek beépíteni 0,01 USD átalányösszeget az értékesített kőolajtermékek minden egyes litere után. A 249/2000. sz. OUG 5. cikke értelmében az ebből következő összegek kiszámítása és megfizetése azon termelőkre és finomítókra hárul, amelyek Romániában letelepedett jogi személyek, termékük rendeltetésétől függetlenül.

27

Márpedig, ha a 249/2000. sz. OUG 1. cikkében előírt díj, bár pénzügyi teher, egyoldalúan vetik ki és az árukat sújtja, az előző pontban felsorolt tényezőkre tekintettel mindazonáltal nem tűnik úgy, hogy a határ átlépésének okán kell megfizetni. Ezt a díjat ugyanis ugyanazon módon, ugyanazon mértékben és ugyanazon szakaszban kell alkalmazni úgy a román piacra szállított kőolajtermékekre, mint a valamely más tagállamba szállítottakra. Az említett 1. cikkben előírt adóztatandó tényállást láthatóan a kőolajtermékek értékesítése alkotja, akár Romániában, akár valamely más tagállamban kerül arra sor. Ezt a díjat ily módon attól függetlenül kell alkalmazni, hogy az érintett kőolajtermékek átlépik‑e a román határt.

28

E körülményekre figyelemmel az említett díj az uniós joggal összeegyeztethető, hátrányos megkülönböztetéstől mentes belső adónak minősíthető.

29

Mindazonáltal a kérdést előterjesztő bíróságnak még meg kell vizsgálnia, hogy az ugyanezen díjból származó bevétel felhasználása nem biztosít‑e előnyt a nemzeti piacon értékesített nemzeti kőolajtermékeknek, mivel e bíróság határozata semmilyen adatot nem tartalmaz e tekintetben. Az a körülmény ugyanis, hogy a 249/2000. sz. OUG 1. cikkében előírt díj az egykori CRP tartozásainak megfizetésére szolgál, önmagában nem teszi lehetővé azon feltevés kizárását, miszerint az e díjból származó bevétel tényleges célja azon tevékenységek támogatása, amelyek kizárólag vagy részben e termékek számára előnyösek, a Romániától eltérő tagállamokba exportált termékek hátrányára.

30

Ha e vizsgálatokból az következik, hogy a 249/2000. sz. OUG 1. cikkében előírt díjból származó bevétel nem biztosít előnyt a nemzeti piacon értékesített nemzeti termékek számára, ez a díj jogszerű belső adónak minősülhet. Ha azonban az kerül megállapításra, hogy az előnyt biztosít számukra, illetve teljes egészében kompenzálja a terhet, az első esetben az EUMSZ 110. cikkel ellentétes, hátrányosan megkülönböztető belső adóról, a második esetben pedig az EUMSZ 30. cikkel ellentétes, vámmal azonos hatású díjról lehet szó. Ennek megfelelően a kérdést előterjesztő bíróság feladata, hogy elvégezze az a célból szükséges vizsgálatokat, hogy meg lehessen határozni a 249/2000. sz. OUG 1. cikkében előírt díj jellegét és az uniós joggal való összeegyeztethetőségét.

31

Miután sor került ezen megállapításokra, azon eset tekintetében, hogy az EUMSZ 30. cikkel ellentétes, vámmal azonos hatású díjról lenne szó, a jelen ítélet 16. pontjában átfogalmazott, a visszatérítéshez való jogra vonatkozó kérdésre kell választ adni.

32

Az állandó ítélkezési gyakorlatból az következik, hogy a valamely tagállamban az uniós jog szabályainak megsértésével kivetett adók visszatérítéséhez való jog a Bíróság által értelmezett uniós jogi rendelkezések által a jogalanyok számára biztosított jog következménye, és kiegészíti azt. A tagállamok tehát főszabály szerint kötelesek az uniós jog megsértésével kivetett adók visszatérítésére, saját nemzeti eljárási szabályaik szerint, az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvének megfelelően (lásd ebben az értelemben többek között: 1983. november 9‑iSan Giorgio ítélet, 199/82, EU:C:1983:318, 12. pont; 1997. január 14‑iComateb és társai ítélet, C‑192/95–C‑218/95, EU:C:1997:12, 20. pont; 2013. december 12‑iTest Claimants in the Franked Investment Income Group Litigation ítélet, C‑362/12, EU:C:2013:834, 30. pont).

33

Mindazonáltal az uniós joggal összeegyeztethetetlen adók visszatérítésének elve alóli kivételként a tartozatlanul megfizetett adó visszafizetése megtagadható, amennyiben az a jogosult jogalap nélküli gazdagodását idézné elő. Az uniós jogrendben e téren biztosított jogok védelme nem vonja tehát maga után az uniós jog megsértésével kivetett adók, illetékek és díjat visszatérítését, amennyiben megállapítható, hogy az ezen adók fizetésére kötelezett személy ezen adókat ténylegesen áthárította más adóalanyokra (1983. november 9‑iSan Giorgio ítélet, 199/82, EU:C:1983:318, 13. pont; 1997. január 14‑iComateb és társai ítélet, C‑192/95–C‑218/95, EU:C:1997:12, 21. pont; 2011. szeptember 6‑iLady & Kid és társai ítélet, C‑398/09, EU:C:2011:540, 18. pont).

34

Ilyen körülmények között ugyanis nem a gazdasági szereplő viselte a tartozatlanul megfizetett adó terhét, hanem az a vevő, akire azt áthárították. Következésképpen az áthárított adó összegének a gazdasági szereplő részére történő visszatérítése kétszeres fizetéssel lenne egyenértékű, amely jogalap nélküli gazdagodásnak minősíthető, anélkül azonban, hogy orvosolnák azokat a következményeket, amelyeket az adó jogellenessége okozott a vásárló számára (lásd ebben az értelemben: 1997. január 14‑iComateb és társai ítélet, C‑192/95–C‑218/95, EU:C:1997:12, 22. pont; 2011. szeptember 6‑iLady & Kid és társai ítélet, C‑398/09, EU:C:2011:540, 19. pont).

35

Mivel azonban a termékértékesítésekre kivetett díj visszatérítésének ilyen megtagadása az uniós jogrendből fakadó alanyi jog korlátozása, azt megszorítóan kell értelmezni. Következésképpen a tartozatlan adónak a vevőre való közvetlen áthárítása képezi az uniós jog megsértésével kivetett adók visszatérítéséhez való jog alóli egyetlen kivételt (2011. szeptember 6‑iLady & Kid és társai ítélet, C‑398/09, EU:C:2011:540, 20. pont).

36

A jelen ügyben nem vitatott, hogy 249/2000. sz. OUG 1. cikkének előírásával szemben a Lukoil nem hárította át az e cikkben előírt díjat az általa forgalmazott kőolajipari termékek fogyasztóira. A kérdést előterjesztő bíróság azt a kérdést teszi fel, hogy egy olyan helyzetben, ahol e díj megfizetésének mechanizmusát oly módon került meghatározásra a nemzeti szabályozásban, hogy az említett díjat, a Lukoilnak joga van‑e az általa fizetett összegek visszatérítéséhez.

37

E tekintetben meg kell állapítani, hogy, mivel a Lukoil fizette a 249/2000. sz. OUG 1. cikkében előírt díj összegét, ezen összeg visszatérítése nem vonja maga után e társaság jogalap nélküli gazdagodását. E körülményekre figyelemmel, mivel az uniós joggal összeegyeztethetetlen díjak visszatérítésének elve alóli egyetlen, a Bíróság által elfogadott kivétel a jelen ügyben nem áll fenn, a Lukoilnak joga van az általa viselt díj visszatérítéséhez, amennyiben az vámmal azonos hatású díjnak minősül. A nemzeti szabályozásból származó azon kötelezettség esetleges elmulasztásának, hogy az alapügyben szóban forgó díjat az érintett termék végső fogyasztójára kell áthárítani, nincs jelentősége e tekintetben. Az e díj visszatérítéséhez való jog, amely az uniós jogon alapul, nem tagadható meg a nemzeti jogra alapított indokkal.

38

Egyébiránt azt is meg kell állapítani, hogy a Lukoilnak abban az esetben is joga lenne az általa a 249/2000. sz. OUG 1. cikke értelmében viselt díj – akár részleges – visszatérítéséhez, ha a kérdést előterjesztő bíróság a Bíróság ítélkezési gyakorlatának, illetve a jelen ítélet 21–25. pontjának fényében azt állapítaná meg, hogy az e cikkben előírt díj az EUMSZ 110. cikkel ellentétes, hátrányosan megkülönböztető belső adó. Ebben az esetben e visszatérítéshez való jog a díjnak az uniós piacon forgalmazott termékekre háruló terhe és a nemzeti piacon forgalmazott termékekre háruló terhe közötti különbségre vonatkozik, mivel ez utóbbi kellőképpen figyelembe vette azon előnyöket, amelyeket e termékek élveztek a kizárólagosság jogcímén.

39

A fenti megfontolásokra figyelemmel az előterjesztett kérdésekre azt a választ kell adni, hogy az uniós jogot, és különösen az EUMSZ 30. cikket úgy kell értelmezni, hogy azon adóalany számára, aki ténylegesen viselte valamely, e cikkel ellentétes, vámmal azonos hatású díj terhét, visszatéríthetők az e jogcímen általa megfizetett összegek, még abban a helyzetben is, amelyben a díj fizetésének mechanizmusát a nemzeti szabályozás oly módon írta elő, hogy e díjat a fogyasztóra hárítja.

40

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (negyedik tanács) a következőképpen határozott:

Az uniós jogot, és különösen az EUMSZ 30. cikket úgy kell értelmezni, hogy azon adóalany számára, aki ténylegesen viselte valamely, e cikkel ellentétes, vámmal azonos hatású díj terhét, visszatéríthetők az e jogcímen általa megfizetett összegek, még abban a helyzetben is, amelyben a díj fizetésének mechanizmusát a nemzeti szabályozás oly módon írta elő, hogy e díjat a fogyasztóra hárítja.