1

A felperes, Carina Skareby az Európai Külügyi Szolgálat (EKSZ) tisztviselője.

2

A 2015. május 19‑i elektronikus levelével a felperes a jogi tanácsadói útján az Európai Unió személyzeti szabályzatának (a továbbiakban: személyzeti szabályzat) 17a. cikke alapján arról tájékoztatta az EKSZ‑t, hogy a „Herman polgárhoz intézett nyílt levél” címmel cikket kíván közölni a Politico magazinban az Európai Tanács korábbi elnökének, Herman Van Rompuynek címzett nyílt levél formájában, hogy felhívja a figyelmet az európai intézményeken belüli zaklatás problémájára (a továbbiakban: vitatott szöveg).

3

A 2015. június 5‑i feljegyzésével az EKSZ pénzügyi és igazgatási főigazgatóságán belüli humánerőforrás igazgatóság személyzeti jogok és kötelezettségek osztályának osztályvezetői feladatokat ellátó tisztviselője a válaszában jelezte, hogy az engedély megadása iránt benyújtott cikk két bekezdése ellentétes a felperest az Európai Unió tisztviselőjeként az intézménnyel szemben terhelő „lojalitási és diszkréciós kötelezettséggel”, mivel a felperes közvetlenül és bizonyíték nélkül rótt fel az EKSZ vezetésének egy konkrét, a személyzeti szabályzatba ütköző magatartást. Ezt követően felhívta a felperest, hogy e kifogások figyelembevételével nyújtson be módosított szöveget, amelynek hiányában a közzététel nem engedélyezhető (a továbbiakban: a közzétételt tiltó határozat).

4

A vitatott szöveg érintett bekezdései, vagyis az ötödik és a tizennyolcadik bekezdés (a továbbiakban együttesen: vitatott bekezdések) a következőképpen szólnak:

„Az uniós intézmények vezetésének működési módja a jelek szerint – amint annak tanúja lehettem – abban áll, hogy az intézmények igazgatásának módjáról saját véleménnyel rendelkező személyeket meggyőzik arról, hogy jobban tennék, ha munkahelyet váltanának, előrehozott nyugdíjba vagy rokkantnyugdíjba mennének. Válts. Felejts. A vezetők így folytathatják egyes beosztottak zaklatását és mások előnyben részesítését: talán nem tudatos, de ettől függetlenül módszeresen alkalmazott stratégiáról van szó.

[…]

Az EKSZ‑nek példát kell mutatnia a jogszabályok, a szervezeti átláthatóság és a jogállamiság intézményen belüli alkalmazása tekintetében – ennek híján elveszítjük a hitelességünket a nemzetközi színtéren.”

5

A 2015. július 1‑jei levelével a felperes a tanácsadói útján magyarázatot kért a közzétételt tiltó határozat indokairól, különösen arról, hogy a vitatott bekezdések – a lojalitási és diszkréciós kötelezettség állítólagos megsértésén túl – mennyiben alkalmasak arra, hogy a személyzeti szabályzat 17a. cikke értelmében „súlyosan sérts[ék] az Unió jogos érdekeit”.

6

A 2015. július 24‑i levelével a „Személyzeti jogok és kötelezettségek” osztály vezető jogásza a következőképpen válaszolt:

„A [közzétételt tiltó határozatban] nem állítottuk, hogy a szöveg tárgya alkalmas arra, hogy »súlyosan sértse az Unió jogos érdekeit«.

Mindazonáltal fontos megismételni, hogy az EKSZ nem engedélyezi a [vitatott szöveg] jelenlegi formában való közzétételét, mivel az véleményünk szerint sérti a lojalitási és diszkréciós kötelezettséget.

A közzététel a személyzeti szabályzat 17. cikkének (1) bekezdése értelmében engedélyhez kötött […].

Határozottan azt javasoljuk az ügyfelének, hogy engedély hiányában ne hozza nyilvánosságra a cikket.”

7

A 2015. szeptember 4‑i levelével a felperes a tanácsadói útján a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése alapján panaszt nyújtott be a közzétételt tiltó határozattal szemben. E panaszban a felperes lényegében azt állította, hogy először is az EKSZ megsértette a személyzeti szabályzat 17a. cikkét, mivel nem bizonyította, hogy a vitatott szöveg közzététele alkalmas arra, hogy „súlyosan sértse az Unió jogos érdekeit”, másodszor pedig, hogy az EKSZ ezáltal megsértette a véleménynyilvánítás szabadságát, amelyet a felperes számára az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4‑én aláírt egyezmény (a továbbiakban: EJEE) 10. cikke, valamint az Európai Unió Alapjogi Chartájának 11. cikke biztosít.

8

A 2015. december 18‑i határozatával az EKSZ kinevezésre jogosult hatósága elutasította a felperes által benyújtott panaszt (a továbbiakban: a panaszt elutasító határozat).

9

A panaszt elutasító határozat lényegében rámutat arra, hogy a személyzeti szabályzat 17a. cikke azt az elképzelést fejezi ki, amely szerint folyamatosan megfelelő egyensúlyt kell fenntartani az uniós tisztviselőket megillető véleménynyilvánítási szabadság gyakorlásának biztosítása és valamely jogszerű közérdekű cél – különösen az Unió jogos érdekei – védelme között. E tekintetben a panaszt elutasító határozat először is kifejti, hogy a vitatott szöveg tárgya az Unió tevékenységével kapcsolatos, és e szöveg alkalmas arra, hogy sértse a „lojalitási és diszkréciós kötelezettséget”, végül pedig hogy e kötelezettségszegés önmagában az Unió érdekeinek a személyzeti szabályzat 17a. cikke értelmében vett súlyos megsértéséből fakadó valós veszélynek minősül. A panaszt elutasító határozat hangsúlyozza, hogy a vitatott szöveg közzététele súlyosan sértené az Unió jogos érdekeit, mivel egyrészt a vitatott szöveg nem tartalmaz a tisztviselők zaklatásával kapcsolatos állításokat alátámasztó bizonyítékot, másrészt pedig a vitatott bekezdések nem az EKSZ álláspontjától eltérő véleményként kezelendők, hanem inkább az uniós intézményeken belüli általános zaklatás megoldatlan problémájára utalnak, amit az átlagos olvasó úgy is értelmezhet, hogy az intézmények nem alkalmaznak a zaklatás elleni küzdelemre irányuló belső eljárást. Ráadásul a panaszt elutasító határozat hangsúlyozza, hogy a vitatott szöveg számos részéhez fűzhettek volna egyéb megjegyzéseket, azonban az EKSZ kizárólag két bekezdéssel kapcsolatban fogalmazott meg észrevételeket, ami azt mutatja, hogy a panaszt elutasító határozat arányos, és a szigorúan szükséges mértékre korlátozódik.

10

A Közszolgálati Törvényszék Hivatalához 2016. március 15‑én benyújtott keresetlevelével a felperes előterjesztette a jelen keresetet. A keresetet F‑15/16. szám alatt iktatták.

11

Az EKSZ ellenkérelmét 2016. június 10‑én nyújtották be a Közszolgálati Törvényszék Hivatalához.

12

Az Európai Unió és alkalmazottai közötti jogviták elsőfokú elbírálásával kapcsolatos hatáskörnek a Törvényszékre történő átruházásáról szóló, 2016. július 6‑i (EU, Euratom) 2016/1192 európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2016. L 200., 137. o.) 3. cikke alapján a jelen ügyet – a 2016. augusztus 31‑i állása szerint – a Törvényszékhez tették át. Az ügyet T‑585/16. számon iktatták, és azt a második tanács elé utalták.

13

Mivel az eljárás írásbeli szakaszának befejezésére a jelen ügy Törvényszékhez való áttételét megelőzően került sor, a Törvényszék a Hivatal 2016. november 9‑i keltezésű leveleivel felhívta a feleket, hogy nyilatkozzanak a tárgyalás tartására vonatkozó álláspontjukról.

14

A Törvényszék a 2017. május 3‑i tárgyaláson meghallgatta a felek szóbeli előadásait.

15

A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:

16

Az EKSZ azt kéri, hogy a Törvényszék:

17

Hangsúlyozni kell, hogy a felperes által előterjesztett jelen kereset a közzétételt tiltó határozat, valamint a „szükséges mértékben” a panaszt elutasító határozat ellen irányul.

18

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az igazgatási panasz és annak kifejezett vagy hallgatólagos elutasítása egy összetett eljárás szerves részét képezi, és pusztán a bírósághoz fordulás előfeltételét jelenti. E körülmények között a kereset, még ha formailag a panasz elutasítása ellen irányul is, a bíróság szempontjából olyannak tekintendő, mint amelyet a panasszal támadott, sérelmet okozó aktus ellen nyújtottak be, kivéve abban az esetben, ha a panasz elutasításának hatálya eltér azon aktus hatályától, amellyel szemben a panaszt benyújtották. Előfordulhat, hogy a panaszt kifejezetten elutasító határozat a tartalma alapján nem minősül a felperes által vitatott aktust megerősítő jellegűnek. Ez a helyzet, amikor a panaszt elutasító határozat új jogi vagy ténybeli elemek alapján újraértékeli a felperes helyzetét, illetve amikor módosítja vagy kiegészíti az eredeti határozatot. Ezekben az esetekben a panasz elutasítása a bírósági felülvizsgálat tárgyát képező aktusnak minősül, amelyet a bíróság figyelembe vesz a vitatott határozat jogszerűségének megítélésekor, sőt az utóbbi határozat helyébe lépő, sérelmet okozó aktusnak tekint (lásd: 2014. május 21‑iMocová kontra Bizottság ítélet, T‑347/12 P, EU:T:2014:268, 34. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

19

Egyébiránt ezt az elméletet támasztja alá az a megállapítás is, amely szerint az indokolásnak a panaszt elutasító határozat szakaszában történő kiegészítése összhangban van a személyzeti szabályzat 90. cikke (2) bekezdésének céljával, amely rendelkezés alapján a panaszt elutasító határozatot indokolni kell. Ebből a rendelkezésből ugyanis szükségszerűen következik, hogy az a hatóság, amelynek a panaszról határoznia kell, ne legyen kizárólag a panasz tárgyát képező határozat – adott esetben elégtelen, sőt a hallgatólagos elutasító határozat esetében nem létező – indokolásához kötve (lásd: 2014. május 21‑iMocová kontra Bizottság ítélet, T‑347/12 P, EU:T:2014:268, 35. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2017. január 17‑iLP kontra Europol ítélet, T‑719/15 P, nem tették közzé, EU:T:2017:7, 19. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

20

A jelen esetben, amint az a fenti 3., 8. és 9. pontból kitűnik, a panaszt elutasító határozat nem módosítja sem a közzétételt tiltó határozat tartalmát, sem annak hatályát. A panaszt elutasító határozat ugyanis egyrészt továbbra sem engedélyezi a vitatott szöveg közzétételét, másrészt kizárólag a közzétételt tiltó határozatban megjelölt két bekezdés tekintetében írja elő a vitatott szöveg előzetes módosítását.

21

Mindazonáltal a panaszt elutasító határozat indokolása részben eltér a közzétételt tiltó határozatban szereplő indokolástól. A közzétételt tiltó határozatban ugyanis a vitatott szöveg nyilvánosságra hozatalát a „lojalitási és diszkréciós kötelezettség” az általi megsértésére hivatkozva tiltották meg, hogy a felperes közvetlenül és bizonyítékok nélkül rótt fel az EKSZ vezetésének egy konkrét, a személyzeti szabályzatba ütköző magatartást. Márpedig a panaszt elutasító határozat lényegében az Unió érdekeinek a személyzeti szabályzat 17a. cikke értelmében vett súlyos megsértéséből fakadó valós veszélyen alapul. Konkrétabban, a határozat megállapította, hogy először is a „lojalitási és diszkréciós kötelezettség” megsértése önmagában ezen érdekek súlyos megsértéséből fakadó valós veszélynek minősül, és másodszor, hogy a vitatott szöveg nem tartalmazott a benne szereplő állításokat alátámasztó bizonyítékot, harmadszor pedig, hogy a vitatott bekezdések nem ismerik el, hogy az uniós intézmények rendelkeznének a zaklatás elleni küzdelemre irányuló belső eljárással.

22

Ezért meg kell állapítani, hogy a panaszt elutasító határozat kiegészíti a panasszal megtámadott aktusban – a jelen esetben a közzétételt tiltó határozatban – szereplő indokolást azzal, hogy közelebbről meghatározza és részletesebben kifejti azt.

23

A pert megelőző eljárás során bekövetkezett változásokra és arra tekintettel, hogy ez az indokolás pontosítja és kiegészíti a közzétételt tiltó határozatban foglalt indokolást, a közzétételt tiltó határozat jogszerűségének vizsgálata keretében figyelembe kell venni a panaszt elutasító határozat indokolását.

24

A felperes két jogalapra hivatkozik a megsemmisítés iránti kérelmének alátámasztása érdekében. Az első jogalap a véleménynyilvánítás szabadságának megsértésén alapul. A második jogalap a „lojalitási és diszkréciós kötelezettség” megsértésével kapcsolatos értékelési hibán alapul.

25

A Törvényszék célszerűnek tartja elsőként a második jogalap megvizsgálását.

26

A felperes által a második jogalap keretében megfogalmazott első kifogás szerint a kinevezésre jogosult hatóság tévesen állapította meg, hogy a vitatott szöveg első, negyedik, ötödik, hatodik, hetedik, tizenharmadik és tizenkilencedik bekezdése nem ismeri el, hogy az EKSZ és az Unió rendelkezne a zaklatás elleni küzdelemre irányuló belső eljárással. A felperes állítása szerint ugyanis e bekezdésekben pusztán azt az elképzelést juttatta kifejezésre, amely szerint egyrészt a zaklatás széles körben elterjedt jelenség, és másrészt ez csorbíthatja az EKSZ, és következésképpen az Unió nemzetközi tekintélyét. Ugyanakkor a vitatott szövegben a felperes nem állítja sem azt, hogy a zaklatás „veszélyeztetné a szolgálatok megfelelő működését”, sem azt, hogy „nem áll rendelkezésre semmilyen jogorvoslat”. Mindenesetre a vitatott szöveg nem minősülhet az alkalmazandó ítélkezési gyakorlat értelmében vett, „az intézménynek kijáró méltóságot és tiszteletet sértő magatartásnak”.

27

A második kifogás keretében a felperes hangsúlyozza, hogy a kinevezésre jogosult hatóság „nyilvánvaló” értékelési hibát követett el, amikor úgy ítélte meg, hogy a felperes a vitatott szöveg második és hatodik bekezdésében ellenségnek tekinti a munkáltatóját, valamint hogy hosszú ideje bizalmatlan iránta. A felperes ugyanis azt állítja, hogy a szóban forgó bekezdések „háborúra” történő utalása nem az intézmények elleni, hanem „az uniós intézményeken belüli háborúra” vonatkozik.

28

Harmadik kifogásával a felperes azt állítja, hogy a kinevezésre jogosult hatóság tévesen állapította meg, hogy a vitatott szöveg harmadik és tizenötödik bekezdéséből az olvasható ki, hogy „a széles körben elterjedt zaklatás számos tisztviselőt indított arra, hogy hosszabb tartamú betegszabadságot vegyen ki vagy rokkantnyugdíjba menjen”. E tekintetben a felperes azt állítja, hogy sosem jelölte meg a hosszabb tartamú betegszabadságon vagy rokkantnyugdíjban lévő személyek számát, és következésképpen a vitatott szövegből nem vonható le e szám nagyságára vonatkozó következtetés. Ráadásul, jóllehet kifejtette azon álláspontját, amely szerint a zaklatás széles körben elterjedt jelenség, és hogy számos kolléga hosszabb tartamú betegszabadságra vagy rokkantnyugdíjba ment, a kinevezésre jogosult hatóság hibát követett el, amikor ezt a véleményt az intézménynek kijáró méltóságot és tiszteletet sértő magatartás megnyilvánulásának tekintette.

29

A negyedik kifogás keretében a felperes azt állítja, hogy a kinevezésre jogosult hatóság értelmezési hibát követett el, amikor úgy ítélte meg, hogy a vitatott szöveg tizennyolcadik bekezdése azt állítja, hogy az EKSZ és az Unió „nem mutat példát” a szolgálataikon belüli zaklatási ügyek kezelésére irányuló belső eljárásaikkal. A felperes szerint a szóban forgó bekezdés mindössze annyit állít, hogy az EKSZ‑nek példát kell mutatnia – nem pedig azt, hogy a múltban nem volt példamutató –, és a felperes pusztán felveti, hogy e tekintetben az EKSZ további erőfeszítéseket tehetne.

30

Ötödik kifogásával a felperes azt állítja, hogy a vitatott bekezdések nem tartalmaznak semmilyen támadást, és nem fejeznek ki tiszteletlenséget, erőszakot vagy egyéb ártó szándékot, továbbá hogy e bekezdések mindössze a véleménynyilvánítási szabadságának a megnyilvánulásai, amely szabadság magában foglalja az őt alkalmazó intézmény álláspontjától eltérő vagy azzal szemben kisebbségi nézetek kifejezésének jogát, még akkor is, ha e nézetek mások számára sokkoló, bántó vagy nyugtalanító hatásúak lehetnek.

31

A hatodik kifogás keretében a felperes azt állítja, hogy a kinevezésre jogosult hatóság „nyilvánvaló” értékelési hibát követett el annak megállapításával, hogy a fent említett bekezdések ellentétesek a „lojalitási és diszkréciós kötelezettséggel”, amely a felperest tisztviselőként az intézménnyel szemben terheli.

32

Az EKSZ vitatja a felperes érveit.

33

Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy a fenti 3., 4., 8. és 9. pontból kitűnik, hogy egyrészt a közzétételt tiltó határozat annak megjelölésére szorítkozott, hogy a vitatott szöveg két bekezdése – nevezetesen az ötödik és a tizennyolcadik bekezdés – ellentétes a felperest uniós tisztviselőként terhelő lojalitási és diszkréciós kötelezettséggel, másrészt pedig, hogy a panaszt elutasító határozat szintén csak az említett két bekezdés tekintetében állapított meg kötelezettségszegést.

34

Ezért, jóllehet nem kétséges, hogy a panaszt elutasító határozat a vitatott szöveg egyéb bekezdéseivel kapcsolatos megjegyzéseket is tartalmaz, e megjegyzések nem tekinthetők hatósági állásfoglalásnak.

35

Ebből az következik, hogy a vitatott szövegnek az ötödik és tizennyolcadik bekezdésen kívüli bekezdéseire vonatkozó kifogások hatástalanok, mivel a közzétételt tiltó határozat jogszerűségét illetően nem rendelkeznek hatékony érvényesüléssel.

36

Ezért meg kell állapítani, hogy egyrészt az első kifogás részben hatástalan annyiban, amennyiben a vitatott szöveg első, negyedik, hatodik, hetedik, tizenharmadik és tizenkilencedik bekezdésére vonatkozik, és másrészt hogy a tizenkettedik és tizenharmadik kifogás teljes egészében hatástalan.

37

Következésképpen kizárólag az első, a negyedik, az ötödik és a hatodik kifogást kell megvizsgálni, amennyiben azok a vitatott bekezdésekre vonatkoznak.

38

Az első és a negyedik kifogással a felperes azt állítja, hogy a kinevezésre jogosult hatóság tévesen ítélte úgy, hogy egyrészt a vitatott bekezdések nem ismerik el, hogy az EKSZ és az Unió rendelkezne a zaklatás elleni küzdelemre irányuló belső eljárással, és másrészt hogy e bekezdések szerint az EKSZ és az Unió „nem mutat példát” a szolgálataikon belüli zaklatási ügyek kezelésére irányuló belső eljárásukkal.

39

E tekintetben emlékeztetni kell a szöveg vitatott bekezdéseire:

„Az uniós intézmények vezetésének működési módja a jelek szerint – amint annak tanúja lehettem – abban áll, hogy az intézmények igazgatásának módjáról saját véleménnyel rendelkező személyeket meggyőzik arról, hogy jobban tennék, ha munkahelyet váltanának, előrehozott nyugdíjba vagy rokkantnyugdíjba mennének. Válts. Felejts. A vezetők így folytathatják egyes beosztottak zaklatását és mások előnyben részesítését: talán nem tudatos, de ettől függetlenül módszeresen alkalmazott stratégiáról van szó.

[…]

Az EKSZ‑nek példát kell mutatnia a jogszabályok, a szervezeti átláthatóság és a jogállamiság intézményen belüli alkalmazása tekintetében – ennek híján elveszítjük a hitelességünket a nemzetközi színtéren.”

40

Szintén emlékeztetni kell arra, hogy e vitatott bekezdések az uniós intézményeken belüli zaklatás problémájával foglalkozó szövegen belül találhatók. Konkrétabban, a vitatott szöveg ötödik bekezdése az „uniós intézmények vezetésének működési módját” írja le, majd hozzáteszi, hogy a „vezetők [»módszeresen«] folytathatják egyes beosztottak zaklatását és mások előnyben részesítését”. Ebben az összefüggésben ez az állítás – a „működési mód” és a „módszeresen” kifejezések használatával – azt fejezi ki, hogy a zaklatás általánosan elterjedt jelenség az uniós intézményeken belül.

41

Ezenfelül a vitatott szöveg tizennyolcadik bekezdése hangsúlyozza, hogy az EKSZ‑nek „példát kell mutatnia a jogszabályok, a szervezeti átláthatóság és a jogállamiság intézményen belüli alkalmazása tekintetében”. Ebből az következik, hogy az EKSZ nem „példamutató” a zaklatás elleni küzdelem területén. Másként fogalmazva, ez az intézmény nem mutat „példát” a szolgálatain belüli zaklatási ügyek kezelésére irányuló belső eljárásával.

42

Továbbá a vitatott szöveg tizennyolcadik bekezdése megismétli a szöveg ötödik bekezdésében már kifejezésre jutatott azon elképzelést, amely szerint az EKSZ – és tágabban egyik uniós intézmény – sem rendelkezik a zaklatás elleni küzdelemre irányuló hatékony belső eljárással.

43

E következtetéseket ráadásul maga a felperes is megerősíti a keresetlevélben. A keresetlevél 44. pontjában ugyanis a felperes elismeri, hogy a vitatott szövegben „azt az elképzelést juttatta kifejezésre, amely szerint a zaklatás széles körben elterjedt jelenség, és aggodalmának adott hangot amiatt, hogy ez csorbíthatja az EKSZ, és következésképpen az Unió nemzetközi tekintélyét”.

44

Ebből az következik, hogy a kinevezésre jogosult hatóság nem követett el értékelési hibát a vitatott bekezdések értelmezésekor.

45

Következésképpen az első és a negyedik kifogást mint megalapozatlant el kell utasítani.

46

Az ötödik kifogással a felperes lényegében azt állítja, hogy a vitatott bekezdések nem tartalmaznak semmilyen támadást, és nem fejeznek ki tiszteletlenséget, erőszakot vagy egyéb ártó szándékot, továbbá hogy e bekezdések mindössze a véleménynyilvánítási szabadságának a megnyilvánulásai.

47

Mindazonáltal a fenti 3. és 9. pontból kitűnik, hogy a közzétételt tiltó határozatot nem azzal indokolták, hogy a vitatott szöveg támadást tartalmaz, vagy az tiszteletlenséget, erőszakot vagy egyéb ártó szándékot fejez ki. A közzétételt tiltó határozat indokolása ugyanis kifejti, hogy a vitatott bekezdések ellentétesek a „lojalitási és diszkréciós” kötelezettséggel, amely a felperest uniós tisztviselőként az intézménnyel szemben terheli.

48

Következésképpen, mivel a kinevezésre jogosult hatóság nem ítélte meg úgy, hogy a vitatott bekezdések támadást tartalmaznak, vagy azok tiszteletlenséget, erőszakot vagy egyéb ártó szándékot fejeznek ki, az ötödik kifogást mint megalapozatlant el kell utasítani.

49

Végül a hatodik kifogás keretében a felperes azt állítja, hogy a kinevezésre jogosult hatóság „nyilvánvaló” értékelési hibát követett el, amikor úgy ítélte meg, hogy a vitatott bekezdések ellentétesek a „lojalitási és diszkréciós kötelezettséggel”, amely a felperest uniós tisztviselőként az intézménnyel szemben terheli.

50

E tekintetben emlékeztetni kell azokra az elvekre, amelyek az Unió és annak tisztviselői és alkalmazottai közötti jogviszonyra irányadó rendelkezésekből fakadnak.

51

Így először is a személyzeti szabályzat 11. cikkének első bekezdése értelmében a tisztviselő feladatainak ellátása során és magatartásának meghatározásakor kizárólag az Unió érdekeit tartja szem előtt. Ugyanez a rendelkezés arra kötelezi a tisztviselőt, hogy a rábízott feladatokat tárgyilagosan, pártatlanul és az Unióhoz való hűségre vonatkozó kötelezettsége betartásával végezze.

52

Ezt követően a személyzeti szabályzat 12. cikke értelmében a tisztviselőnek tartózkodnia kell minden olyan cselekménytől vagy magatartástól, amely sértheti munkájának méltóságát.

53

Ezenfelül a 12b. cikk (1) bekezdése értelmében a tisztviselőnek be kell szereznie a kinevezésre jogosult hatóság engedélyét, amennyiben külső tevékenységben kíván részt venni, függetlenül attól, hogy az jövedelemszerzésre irányul‑e vagy sem.

54

Végül, de nem utolsósorban, a személyzeti szabályzat 17a. cikkének (1) bekezdése értelmében a tisztviselőnek joga van a szólásszabadsághoz, megfelelően tiszteletben tartva a „lojalitás és a pártatlanság elvét”. Ez a cikk a 11., 12. és 12b. cikkhez hasonlóan a valamennyi tisztviselőt terhelő lojalitási kötelezettség egyik konkrét megnyilvánulása. E kötelezettség értelmében a tisztviselőnek tartózkodnia kell az olyan viselkedéstől, amely sérti munkájának méltóságát vagy csorbítja az intézménynek és annak hatóságainak tekintélyét (lásd, a személyzeti szabályzat 17a. cikke szerinti lojalitási kötelezettség kapcsán: 2013. október 23‑iGomes Moreira kontra ECDC ítélet, F‑80/11, EU:F:2013:159, 61. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

55

Ezenfelül hangsúlyozni kell, hogy az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a tisztviselő sem szóbeli vagy írásbeli megnyilvánulásával, sem bármely más jellegű cselekménnyel nem szegheti meg a különösen a személyzeti szabályzat 11., 12., 12b. és 17a. cikkéből eredő kötelezettségeit az Unióval szemben, amelyet szolgálni köteles, megtörve így a hozzá fűződő bizalmi viszonyt és utólagosan megnehezítve vagy lehetetlenné téve az Unióra ruházott feladatok vele együttműködésben történő végrehajtását (2001. március 6‑iConnolly kontra Bizottság ítélet, C‑274/99 P, EU:C:2001:127, 47. pont).

56

Egyébiránt azt is meg kell jegyezni, hogy különösen a személyzeti szabályzat 11. cikke első bekezdésének a tisztviselő „feladatai[ra]” és „magatartásá[ra]” való utalása, illetve a személyzeti szabályzat 12. cikkének a „minden […] cselekmény[re] vagy magatartás[ra]”, továbbá a 12b. cikknek a „külső tevékenység[re]” való utalásából kitűnik, hogy a bizalmi viszonyt nemcsak a tisztviselőre bízott különös feladatok ellátása körében, hanem a tisztviselő és az Unió közötti jogviszony valamennyi területén fenn kell tartani (2013. október 23‑iGomes Moreira kontra ECDC ítélet, F‑80/11, EU:F:2013:159, 65. pont; lásd továbbá ebben az értelemben: 1991. november 26‑iWilliams kontra Számvevőszék ítélet, T‑146/89, EU:T:1991:61, 72. pont).

57

Elöljáróban meg kell jegyezni, hogy a közzétételt tiltó határozat megállapítása szerint a vitatott bekezdések ellentétesek a „lojalitási és diszkréciós kötelezettséggel”. Mindazonáltal e határozatból egyértelműen kitűnik, hogy az valójában a lojalitási kötelezettség megsértésére vonatkozik, és a diszkréciós kötelezettséget anélkül említi, hogy az bármilyen hatást gyakorolna a jelen esetre. A felperes által hivatkozott értékelési hibát ezért kizárólag a lojalitási kötelezettség fényében kell vizsgálni.

58

A jelen esetben meg kell állapítani, hogy a vitatott bekezdések vádaskodó állításokat tartalmaznak, amelyek sértik az uniós intézményekben vezetői hatáskörrel rendelkező személyek becsületét. A felperes által előadottakkal ellentétben azok az állítások, amelyek szerint egyrészt „az uniós intézményeken belüli sajátos működési mód” vagy „módszeres gyakorlat” révén a vezetők „folytathatják egyes beosztottak zaklatását és mások előnyben részesítését”, és másrészt amelyek szerint az EKSZ nem teljesíti azon kötelezettségét, hogy „példát [mutasson] a jogszabályok, a szervezeti átláthatóság és a jogállamiság intézményen belüli alkalmazása tekintetében”, nem minősíthetők pusztán eltérő vagy kisebbségi nézeteknek. E fordulatokat úgy kell tekinteni, hogy azok önmagukban alkalmasak arra, hogy sértsék az uniós intézményekben vezetői hatáskörrel rendelkező valamennyi személy, és következésképpen az intézmények méltóságát.

59

Ugyanis, amint arra az EKSZ hivatkozik, a zaklatás olyan jogellenes gyakorlat, amely általánossá válása esetén – amint azt a vitatott szöveg állítja – az intézmény működését is veszélyeztetheti. Márpedig az olyan állítások, amelyek egyrészt azt sugallják, hogy az uniós intézményeken belül súlyosan elítélendő magatartás – így zaklatás – figyelhető meg a vezetők részéről, és másrészt hogy az intézmények nem tesznek megfelelő válaszlépéseket, hatást gyakorolhatnak az intézményekben vezetői hatáskörrel rendelkező személyeket, és következésképpen magukat az intézményeket és különösen az EKSZ‑t megillető jóhírnévre, méltóságra és tiszteletre. Ezek az állítások tehát sértik a lojalitási kötelezettséget.

60

Ebből az következik, hogy a kinevezésre jogosult hatóság helyesen állapította meg, hogy a vitatott bekezdésekből kiolvasható állítások ellentétesek a felperest tisztviselőként terhelő lojalitási kötelezettséggel.

61

Ezért az utolsó kifogásnak nem lehet helyt adni.

62

A fenti megfontolások összességére tekintettel a második jogalapot mint részben hatástalant, részben pedig megalapozatlant, teljes egészében el kell utasítani.

63

Az első jogalap keretében a felperes lényegében azt állítja, hogy a kinevezésre jogosult hatóság – mivel nem állapította meg, hogy a vitatott szöveg alkalmas arra, hogy súlyosan sértse az Unió jogos érdekeit, és mivel a felperessel szemben megtagadta a vitatott szöveg közzétételére vonatkozó engedélyt – megsértette a személyzeti szabályzat 17a. cikkét, és következésképpen a felperest az EJEE 10. cikke és az Alapjogi Charta 11. cikke értelmében megillető véleménynyilvánítási szabadságot.

64

E tekintetben a felperes a jelen jogalapot három részre osztja. Az első részben vitatja, hogy a „lojalitási és diszkréciós kötelezettség” megsértése az Unió jogos érdekeinek súlyos megsértéséből fakadó valós veszélynek minősül, majd a második részben megkérdőjelezi azt a követelményt, amely szerint a sajtócikk nyilvánosságra hozatalát tervező tisztviselőnek rendelkeznie kell az állításait alátámasztó bizonyítékokkal, míg a harmadikkal vitatja azon érvet, amely szerint a vitatott bekezdések nem ismerik el, hogy az uniós intézmények rendelkeznének a zaklatás elleni küzdelemre irányuló belső eljárással.

65

A felperes először is azt állítja, hogy a 2013. október 23‑iGomes Moreira kontra ECDC ítélet (F‑80/11, EU:F:2013:159), amelyre a kinevezésre jogosult hatóság azon állításának alátámasztása érdekében hivatkozik, amely szerint a „lojalitási és diszkréciós kötelezettség” megsértése önmagában a közérdek súlyos megsértéséből fakadó veszélynek minősül, nem ültethető át a jelen esetre. A felperes szerint ugyanis az említett ítélet meghozatalának alapjául szolgáló tények nem hasonlíthatók a jelen ügy tényállásához, mivel ezt az ítéletet nem egy közzététel iránti kérelemmel, hanem egy munkaszerződés megszűnésével összefüggésben hozták meg.

66

Az EKSZ vitatja a felperes első érvét.

67

E tekintetben meg kell állapítani, hogy a panaszt elutasító határozat a 2013. október 23‑iGomes Moreira kontra ECDC ítélet (F‑80/11, EU:F:2013:159) 62. és 64. pontjára hivatkozik azon állítás alátámasztása érdekében, amely szerint „a lojalitási és diszkréciós kötelezettség megsértése önmagában az általános közérdek súlyos megsértéséből fakadó veszélynek minősül”.

68

Ugyanakkor nem konkrétan a 2013. október 23‑iGomes Moreira kontra ECDC ítéletre (F‑80/11, EU:F:2013:159) való hivatkozás képezi a panaszt elutasító határozat jogalapját. A panaszt elutasító határozatot ugyanis nem önmagában a 2013. október 23‑iGomes Moreira kontra ECDC ítéletre (F‑80/11, EU:F:2013:159) hivatkozással, hanem azzal indokolták, hogy „a lojalitási és diszkréciós kötelezettség megsértése önmagában az általános közérdek súlyos megsértéséből fakadó veszélynek minősül”.

69

Következésképpen az említett határozat alátámasztása érdekében hivatkozott ítélkezési gyakorlatot érintő esetleges tévedés nem kérdőjelezheti meg a panaszt elutasító határozat jogszerűségét.

70

Ezért ezen első érvet hatástalannak kell tekinteni.

71

Másodszor, a felperes lényegében azt állítja, hogy a kinevezésre jogosult hatóság a „közérdek” súlyos megsértésének veszélyére hivatkozik, miközben a személyzeti szabályzat 17a. cikke mindössze az „Unió jogos érdekei[nek]” megsértése jelentette veszélyt említi. Márpedig e két fogalom nem tévesztendő össze, és nem cserélhető fel egymással.

72

Az EKSZ vitatja a felperes második érvét.

73

E tekintetben elegendő megjegyezni, hogy a felperes állításával ellentétben a panaszt elutasító határozat nem keveri össze a „közérdek” és az „Unió jogos érdekei” fogalmát. Amint az alábbi idézetből kitűnik, a panaszt elutasító határozat mindössze annyit jelöl meg, hogy az „Unió érdekeinek” védelme – többek között – „közérdekű” célnak minősül.

„Amint azt a Bíróságnak már alkalma nyílt megállapítani, a személyzeti szabályzat 17a. cikke azt az elképzelést fejezi ki, amely szerint folyamatosan megfelelő egyensúlyt kell fenntartani valamely alapvető jog – például a véleménynyilvánítás szabadsága – gyakorlásának biztosítása és az olyan közérdekű cél védelme között, mint az Unió érdekeinek a szöveg közzététele okozta megsértéséből fakadó veszély (2001. december 13‑iBizottság kontra Cwik ítélet, C‑340/00 P, EU:C:2001:701, 19. pont; 2000. július 14‑iCwik kontra Bizottság ítélet, T‑82/99, EU:T:2000:193, 52. pont).”

74

E második érvet ezért el kell utasítani.

75

Harmadszor, a felperes azt állítja, hogy az ítélkezési gyakorlatból nem olvasható ki a kinevezésre jogosult hatóság által hivatkozott olyan vélelem, amely szerint a „lojalitási és diszkréciós kötelezettség” megsértése önmagában az Unió jogos érdekeinek súlyos megsértéséből fakadó veszélynek minősül. A felperes szerint, még ha elméletben el is ismerjük, hogy e sérelem kiolvasható a vitatott szövegből, ebből nem vonható le ipso facto olyan következtetés, amely szerint a vitatott szöveg közzététele az Unió érdekeinek súlyos megsértéséből fakadó valós veszélynek minősül.

76

Az EKSZ vitatja a felperes harmadik érvét.

77

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a következetes ítélkezési gyakorlat értelmében az Unió tisztviselőit és alkalmazottait az uniós intézmények tevékenysége által lefedett területeken is megilleti a véleménynyilvánítás szabadsága. E szabadság magában foglalja a tisztviselőt alkalmazó intézmény által képviselt állásponttól eltérő vagy ahhoz képest kisebbségi nézetek szóban vagy írásban való kifejezésének jogát (lásd: 2001. március 6‑iConnolly kontra Bizottság ítélet, C‑274/99 P, EU:C:2001:127, 43. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

78

Ugyanakkor a következetes ítélkezési gyakorlat értelmében a véleménynyilvánítás szabadsága az EJEE 10. cikkének (2) bekezdésében szereplő korlátozások hatálya alá tartozhat, amelyek értelmében e kötelezettségekkel és felelősséggel együtt járó szabadság gyakorlása törvényben meghatározott, olyan alakszerűségeknek, feltételeknek, korlátozásoknak vagy szankcióknak vethető alá, amelyek szükséges intézkedéseknek minősülnek egy demokratikus társadalomban (lásd: 2012. december 13‑iStrack kontra Bizottság ítélet, T‑199/11 P, EU:T:2012:691, 137. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

79

Így jogszerűnek minősül különösen az, ha a tisztviselőket a jogállásuk alapján a személyzeti szabályzat 11., 12. és 17a. cikkében foglalt kötelezettségek hatálya alá vonják. A véleménynyilvánítás szabadságát kétségtelenül korlátozó ilyen kötelezettségek azon bizalmi viszony megőrzésére irányulnak, amelynek az Unió és annak tisztviselői között kell fennállnia, és így az EJEE 10. cikkének (2) bekezdése értelmében igazolhatóak a mások jogainak védelmére irányuló legitim céllal (2001. március 6‑iConnolly kontra Bizottság ítélet, C‑274/99 P, EU:C:2001:127, 44. pont; 2012. december 13‑iStrack kontra Bizottság ítélet, T‑199/11 P, EU:T:2012:691, 138. pont).

80

Ráadásul meg kell jegyezni, hogy a személyzeti szabályzat 17a. cikkének (2) bekezdéséből kitűnik, hogy a tisztviselő a kinevezésre jogosult hatóság engedélye nélkül sem egyedül, sem másokkal együtt nem hozhat, illetve nem hozathat nyilvánosságra az Unió munkájával foglalkozó szöveget. Ugyanakkor ezen engedély megadása csak abban az esetben tagadható meg, ha a tervezett közzététel alkalmas arra, hogy „súlyosan sértse az Unió jogos érdekeit”.

81

Ezen ítélkezési gyakorlat szerint a személyzeti szabályzat 17a. cikkének (2) bekezdése az engedély kiadásának elvét rögzíti, mivel az engedély csak kivételes esetben tagadható meg. Az említett rendelkezést ugyanis – mivel az alapján az intézmények megtagadhatják a közzétételi engedélyt, és így e rendelkezés lehetőséget biztosít a demokratikus társadalom egyik alapvető elemét képező véleménynyilvánítási szabadságba történő komoly beavatkozásra – szűken kell értelmezni, oly módon, hogy az engedély csak abban az esetben legyen megtagadható, ha a szóban forgó közzététel súlyosan sértheti az Unió érdekeit (lásd: 2001. december 13‑iBizottság kontra Cwik ítélet, C‑340/00 P, EU:C:2001:701, 17. és 18. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

82

E szabályozás a munkáltató és az alkalmazottai között fenntartandó bizalmi viszonyt tükrözi, és az alkalmazása kizárólag az eset összes körülményének, valamint e körülmények közszolgálat ellátására gyakorolt hatásainak a fényében értékelhető (2001. március 6‑iConnolly kontra Bizottság ítélet, C‑274/99 P, EU:C:2001:127, 56. pont).

83

Ebből az következik, hogy felülvizsgálati jogköre gyakorlása során az uniós bíróságnak az ügy összes körülményére tekintettel meg kell vizsgálnia, hogy tiszteletben tartották‑e az egyénnek a véleménynyilvánítás szabadságához fűződő alapvető joga és az intézmény azon jogszerű érdeke közötti helyes egyensúlyt, hogy gondoskodjék arról, hogy tisztviselői és alkalmazottai a beosztásukkal járó felelősségek és kötelezettségek tiszteletben tartásával látják el feladataikat (2001. március 6‑iConnolly kontra Bizottság ítélet, C‑274/99 P, EU:C:2001:127, 48. pont).

84

A jelen esetben emlékeztetni kell arra, hogy a fenti 50–60. pontban már megállapítottakkal összhangban a kinevezésre jogosult hatóság nem követett el értékelési hibát, amikor úgy ítélte meg, hogy a vitatott bekezdések ellentétesek a felperest tisztviselőként terhelő lojalitási kötelezettséggel.

85

Ugyanis, amint arra a fenti 39–43. pont már rámutatott, a vitatott bekezdésekből kitűnik, hogy egyrészt az uniós intézményekben vezetői hatáskörrel rendelkező személyek részéről megvalósuló zaklatás általános jelenség, és másrészt ezek az intézmények nem rendelkeznek e súlyos probléma kezelésére irányuló hatékony belső eljárással.

86

E körülmények között a fenti 58–60. pontban kifejtetteknek megfelelően a vitatott bekezdésekhez hasonló fordulatokat tartalmazó szöveg valamely tisztviselő általi közzététele az érintett tisztviselőt terhelő lojalitási kötelezettség megsértésének minősül, mivel e közzététel komoly negatív hatást gyakorolhat az uniós intézményekben vezetői hatáskörrel rendelkező személyek – illetve általában az intézmények és különösen az EKSZ – jóhírnevére és méltóságára.

87

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a személyzeti szabályzat 17a. cikkének (1) bekezdése értelmében a tisztviselőnek joga van a szólásszabadsághoz, megfelelően tiszteletben tartva a lojalitás és a pártatlanság elvét (lásd: fenti 54. pont).

88

Ezenfelül az uniós intézmények olyan állításokkal szembeni védelme, amelyek komoly negatív hatást gyakorolhatnak az intézmények jóhírnevére, önmagában közérdekű célnak, és konkrétabban az Unió jogos érdekének minősül.

89

Következésképpen, mivel a vitatott bekezdések komoly hatást gyakorolhatnak az uniós intézmények jóhírnevére és méltóságára, a vitatott szöveg közzététele súlyosan sértheti az Unió jogos érdekeit.

90

Mindenesetre rá kell mutatni arra, hogy a jelen esetben tiszteletben tartották a véleménynyilvánítás szabadságának biztosítása és az Unió jogos érdekeinek védelme közötti megfelelő egyensúlyt. A közzétételt tiltó határozat ugyanis a vitatott szöveg huszonnégy bekezdéséből mindössze kettő tekintetében korlátozza a véleménynyilvánítás szabadságát, így a felperesnek széles körű lehetősége volt a szöveg módosított változatának benyújtására.

91

Mindebből az következik, hogy a kinevezésre jogosult hatóság helyesen állapította meg, hogy a vitatott bekezdésekhez hasonló fordulatokat tartalmazó szöveg közzététele alkalmas arra, hogy a személyzeti szabályzat 17a. cikkének (2) bekezdése értelmében súlyosan sértse az Unió jogos érdekeit.

92

Következésképpen az első jogalap első részét részben mint hatástalant, részben pedig megalapozatlant, el kell utasítani.

93

A felperes lényegében azt állítja, hogy először is a kinevezésre jogosult hatóság által támasztott azon követelmény, hogy a nyilvánosságra hozatalt tervező tisztviselőnek rendelkeznie kell az állításait alátámasztó bizonyítékokkal, a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozását képezi, másodszor hogy e korlátozásnak nincs jogszabályi alapja, harmadszor pedig, hogy a követelmény még egy ilyen rendelkezés megléte esetén sem lenne arányos.

94

Az EKSZ vitatja a felperes érveit.

95

E tekintetben először is hangsúlyozni kell, hogy a vitatott bekezdésekben foglalt, az uniós intézmények vezetése részéről megvalósuló állítólagos általános jellegű zaklatásra, valamint az ennek kezelésére irányuló belső eljárás állítólagos hiányára vonatkozó állítások homályosak és elnagyoltak, és azokat egyetlen konkrét bizonyítékkal sem támasztják alá. Ezt követően fel kell hívni a figyelmet e kijelentések súlyosságára, mivel azok az intézményekben vezetői hatáskörrel rendelkező személyek részéről megvalósuló állítólagos általános jellegű és súlyosan elítélendő, sőt jogellenes magatartásra utalnak. Végül rá kell mutatni arra, hogy ezek az állítások negatív hatást gyakorolhattak maguknak az intézményeknek a jóhírnevére és méltóságára is, és következésképpen súlyosan sérthették az Unió jogos érdekeit.

96

A jelen esetben a felperes állításával ellentétben nem a közzétételt tervező tisztviselővel szemben támasztott olyan követelményről van szó, amely szerint rendelkeznie kell „az állításait alátámasztó bizonyítékokkal”. Ellenkezőleg, annak előírásáról van szó, hogy alá kell támasztani és részletezni kell azokat az állításokat, amelyek alapján súlyosan elítélendő, sőt jogellenes magatartásokat róhatnak fel az intézményben vezetői hatáskörrel rendelkező személyek meghatározatlan csoportjának.

97

Következésképpen az első jogalap második részét mint megalapozatlant el kell utasítani.

98

A felperes azt állítja, hogy nincs ténybeli alapja a kinevezésre jogosult hatóság által felhozott azon érvnek, amely szerint a vitatott bekezdések nem ismerik el, hogy az uniós intézmények rendelkeznének a zaklatás elleni küzdelemre irányuló belső eljárással. Hangsúlyozza, hogy a vitatott szöveg az uniós intézményeken belüli zaklatás problémájára vonatkozik, amelyet kifejezetten gyakorinak tart, viszont nem tett olyan kijelentést, miszerint nem áll rendelkezésre az e probléma kezelésére alkalmas belső eljárás. Mindenesetre a zaklatás elleni küzdelemre irányuló belső eljárás meglétének esetleges el nem ismerését mindössze az intézmény által képviselttől eltérő vagy azzal szemben kisebbségi nézetnek kell tekinteni, így az nem alkalmas arra, hogy az Unió jogos érdekeinek súlyos megsértéséből fakadó valós veszélynek minősüljön.

99

Az EKSZ vitatja a felperes érvét.

100

E tekintetben elegendő annak megállapítása, hogy a fenti 58. és 59. pontban már kifejtett okokból a vitatott bekezdések nem tekinthetők az intézmény által képviselttől eltérő vagy azzal szemben kisebbségi nézetekként, hanem azokat úgy kell tekinteni, hogy önmagukban alkalmasak arra, hogy sértsék az érintett intézmények méltóságát.

101

Következésképpen az első jogalap harmadik részét mint megalapozatlant el kell utasítani.

102

A fenti megfontolások összességére tekintettel meg kell állapítani, hogy a felperes állításaival ellentétben a kinevezésre jogosult hatóság a közzétételt tiltó határozat meghozatalával nem sértette meg a személyzeti szabályzat 17a. cikkét, és következésképpen a véleménynyilvánítás szabadságát sem.

103

Következésképpen az első jogalapot mint részben hatástalant, részben pedig megalapozatlant, el kell utasítani, és következésképpen a kereset egészét is el kell utasítani.

104

A Törvényszék eljárási szabályzata 134. cikkének (1) bekezdése alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte.

105

A felperest, mivel pervesztes lett, az EKSZ kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (második tanács)

a következőképpen határozott: