1. 

A Lietuvos Aukščiausiasis Teismas (legfelsőbb bíróság, Litvánia) újra a Bírósághoz fordul Litvánia egyik hitelintézetének fizetésképtelenségéből fakadó két, általa elbírálandó jogvitával összefüggésben.

2. 

A Bíróság 2015. június 25‑i Indėlių ir investicijų draudimas és Nemaniūnas ítéletének ( 2 ) alapjául szolgáló ügyhöz hasonlóan a kérdést előterjesztő bíróság a 94/19/EK ( 3 ) és a 97/9/EK ( 4 ) irányelvek értelmezését kéri az ezen irányelvek által a betéteseknek és a befektetőknek nyújtott védelem hatályának pontosítása céljából.

3. 

Konkrétan, az alapügyben eljáró bíróság azt kívánja megtudni, hogy az említett irányelvek alkalmazhatók‑e a valamely hitelintézet részére az ügyfeleik által részvényszerzésért vagy hitelintézeti kötvények jegyzéséért fizetett pénzösszegek tekintetében. A hitelintézet későbbi fizetésképtelensége végül mind a két ügyletet meghiúsította.

4.

Az első, tizennyocadik és huszadik preambulumbekezdés megállapítja:

5.

Az 1. cikk szerint:

„Az irányelv alkalmazásában:

[…]

[…]”.

6.

A 2. cikk a következőket írja elő:

„A biztosítási rendszerekből történő visszafizetésekből a következőket ki kell zárni:

[…]”.

7.

A 3. cikk (1) bekezdésének szövege a következő:

„Valamennyi tagállam biztosítja, hogy területén egy vagy több betétbiztosítási rendszert vezessek be [helyesen: vezessenek be] és ismerjenek el hivatalosan. A második albekezdésben és a (4) bekezdésben foglalt körülmények kivételével valamely tagállamban a 77/780/EGK irányelv 3. cikke szerint engedéllyel rendelkező hitelintézet kizárólag akkor gyűjthet betétet, ha egy ilyen rendszer tagja.

[…]”

8.

A 7. cikk a következőket állapítja meg:

„(1)   A tagállamok garantálják, hogy az egyes betétesek összevont betéteit legalább 50000 EUR összegig biztosítják arra az esetre, ha a betétek befagytak.

(1a)   A tagállamok 2010. december 31‑ig biztosítják, hogy az egyes betétesek összevont betéteit 100000 EUR összegig biztosítják arra az esetre, ha a betétek befagytak.

[…]

(2)   A tagállamok rendelkezhetnek úgy, hogy bizonyos betéteseket vagy betéteket a biztosításból kizárnak, vagy alacsonyabb szintű biztosításban részesítenek. A kizárásokat az I. melléklet tartalmazza.”

9.

A 8. cikk (3) bekezdése előírja:

„Ha a betétes nem jogosult a számlán elhelyezett összegek fölött kizárólagosan rendelkezni, a biztosítás a kizárólagos jogosultra vonatkozik, feltéve, hogy azt a személyt azonosították, vagy azonosítható, mielőtt a hatáskörrel rendelkező hatóságok az 1. cikk (3) bekezdésének i. pontjában foglalt megállapításokat megteszik, vagy a bíróság az 1. cikk (3) bekezdésének ii. pontjában foglalt határozatot meghozza. Amennyiben több kizárólagos jogosult van, a 7. cikk (1), (3) és (4) bekezdésében meghatározott összegek kiszámításakor az összegek kezelésére vonatkozó megállapodás szerinti egyéni részesedést kell figyelembe venni.”

10.

Az I. melléklet („A 7. cikk (2) bekezdésében említett kizárások jegyzéke”) 12. pontjában szerepelnek az „intézmény által kibocsátott hitelviszonyt megtestesítő értékpapírok és a saját váltókból és kötelezvényekből származó tartozások”.

11.

A (4), (8) és (9) preambulumbekezdés szerint:

12.

Az irányelv 1. cikke szerint:

„Ezen irányelv alkalmazásában:

[…]”.

13.

Az irányelv 2. cikke előírja:

„(1)   Minden tagállam biztosítja területén egy vagy több befektetőkártalanítási rendszer bevezetését és hivatalos elismerését. A második albekezdésben és az 5. cikk (3) bekezdésében meghatározott körülmények kivételével az adott tagállamban egyetlen befektetési vállalkozás sem folytathat engedélyezett tevékenységet, ha nem tartozik valamelyik ilyen rendszerhez.

[…]

(2)   A rendszer a 4. cikknek megfelelően biztosítást nyújt a befektetőnek, amennyiben:

attól függően, hogy melyik következik be hamarabb.

Biztosítást nyújtanak azokra a kártalanítási igényekre, amelyek abból keletkeznek, hogy a vállalkozás az alkalmazandó jogi és szerződéses feltételeknek megfelelően nem képes:

(3)   A 2. cikkben említett bármely igényt, melyet olyan hitelintézettel szemben támasztottak, amely az adott tagállamban mind az ezen irányelv, mind a [94/19] irányelv hatálya alá tartozik, a tagállam az általa megfelelőnek ítélt ezen irányelvek valamelyike által előírt rendszer szerint kezeli. Egyetlen igény sem jogosult egynél többszöri kártalanításra az irányelvek szerint.

[…]”

14.

A (2), (26) és (31) preambulumbekezdés megállapítja, hogy:

15.

A 4. cikk (1) bekezdése meghatározza:

[…]

[…]”.

16.

Az I. melléklet („Szolgáltatások, tevékenységek és pénzügyi eszközök jegyzéke”) A. szakasza („Befektetési szolgáltatások és tevékenységek”) a következő pontokat tartalmazza:

17.

Ugyanezen melléklet C. szakaszának („Pénzügyi eszközök”) 1. pontja foglalja magába az „átruházható értékpapírokat”.

18.

Az (5) és (6) preambulumbekezdés szerint:

19.

Az 5. cikk a következőket állapítja meg:

„A tagállamok megtiltják személyek vagy a hitelintézetnek nem minősülő vállalkozások számára, hogy betétgyűjtésre vagy más visszafizetendő pénzeszközök nyilvánosságtól történő gyűjtésére irányuló üzletszerű tevékenységet folytassanak.

Az első bekezdés nem vonatkozik a tagállam vagy annak regionális vagy helyi hatóságai, vagy olyan nemzetközi szervezetek által folytatott betétgyűjtésre és egyéb források gyűjtésére, amelyeknek egy vagy több tagállam tagja, valamint olyan esetekre, amelyeket nemzeti vagy közösségi jogszabályok kifejezetten szabályoznak, feltéve, hogy a szóban forgó tevékenységek a betétesek és a befektetők védelmét szolgáló és az említett esetekre alkalmazható rendeletek és szabályozók hatálya alá tartoznak.”

20.

A betétbiztosításról és a befektetőkkel szembeni kötelezettségekről szóló, 2002. június 20‑i IX‑975. sz. törvény 2. cikke meghatározza: ( 8 )

„3.   »Betétes«: az a természetes vagy jogi személy, aki vagy amely betéttel rendelkezik valamely bankban, bank fióktelepében vagy szövetkezeti bankban, azon személyek kivételével, akiknek betétei a jelen törvény értelmében nem képezhetik biztosítás tárgyát. Ha a természetes vagy jogi személy (általános befektetési alapokat vagy nyugdíjalapokat kezelő társaságokat kivéve) vagyonkezelői címen rendelkezik a betéttel, a vagyonkezelőt betétesnek kell tekinteni. Ha személyek csoportja szerződés alapján a pénzeszközökre vonatkozó követelések jogosultja, az egyes személyeket betéteseknek kell tekinteni és a pénzeszközöket közöttük egyenlő részben kell elosztani, kivéve ha a követeléseik alapját képező szerződések vagy bírósági határozat eltérően rendelkezik.

[…]

4.   »Betét«: a betétes által a betéti szerződés és/vagy folyószámla‑szerződés értelmében bankban, bank fióktelepében vagy szövetkezeti bankban elhelyezett pénzeszközök (kamatokat is beleértve) teljes összege, valamint egyéb pénzeszközök, amelyekkel kapcsolatban a betétesnek követelési joga áll fenn, amely a pénzügyi intézmény arra irányuló kötelezettségvállalásából keletkezik, hogy a betétes pénzeszközeivel ügyleteket valósít meg vagy befektetési szolgáltatásokat végez.

[…]

11.   »Befektető«: az a természetes vagy jogi személy, aki vagy amely pénzeszközöket vagy átruházható értékpapírokat adott át a biztosítást kötő fél részére abból a célból, hogy az ez utóbbi által végzett befektetési szolgáltatásokban részesüljön. Ha személyek valamely csoportja, szerződés alapján, pénzeszközökön vagy átruházható értékpapírokon fennálló követelési jog jogosultja, az egyes személyeket befektetőknek kell tekinteni és az átruházható értékpapírokat vagy pénzeszközöket közöttük egyenlő részben kell felosztani, kivéve a követeléseik alapját képező szerződések vagy valamely bírósági határozat ellenkező rendelkezése esetén. Ha a pénzeszközöket vagy átruházható értékpapírokat átadó személy (az általános befektetési alapokat vagy nyugdíjalapokat kezelő társaságokat kivéve) vagyonkezelői címen jár el, a vagyonkezelőt befektetőnek kell tekinteni.

12.   »A befektetővel szembeni kötelezettségek«: a befektetőnek befektetési szolgáltatásokat nyújtó biztosítást kötő fél azon kötelezettsége, miszerint a befektető részére vissza kell fizetnie az őt megillető pénzeszközöket vagy átruházható értékpapírokat.”

21.

A 3. cikk (1) bekezdése szerint a betétbiztosítás tárgyát a nemzeti valutában vagy devizában elhelyezett betétek képezik. E cikk (4) bekezdése előírja, hogy a biztosítás tárgyát nem képezhetik többek között a biztosított által kibocsátott, hitelviszonyt megtestesítő értékpapírok.

22.

Az LGD 9. cikke (1) bekezdése második mondatának megfelelően a befektetőnek kizárólag akkor keletkezik joga a biztosítási szolgáltatásra a biztosítási esemény bekövetkezésének napján, ha a biztosított a befektető értékpapírjait és/vagy eszközeit annak hozzájárulása nélkül átruházta vagy felhasználta.

23.

2010. december 21‑én a BBA bankas Snoras (a továbbiakban: Snoras) részvényesi közgyűlésén határozatot fogadtak el alaptőkéjének nyilvános vételi ajánlattal és új részvények jegyzésével történő felemeléséről.

24.

2011. február 3‑án a Vertybinių popierių komisija (értékpapír‑bizottság) elfogadta a kibocsátásra vonatkozó tájékoztatót.

25.

2011. március 1‑jén számlát nyitottak a Snoras részére az AB bankas FINASTA‑nál (a továbbiakban: FINASTA), hogy azon elhelyezzék az ügyfeleknek a kibocsátás tárgyát képező részvények megvásárlására szolgáló pénzösszegeit.

26.

2011. március 9‑től 2011. május 16‑ig Agnieška Anisimovienė és a Snoras további 256 ügyfele különböző részvényjegyzési megállapodásokat kötött ezzel a bankkal. A szerződések értelmében a Snoras megszerezte a jogot, hogy A. Anisimovienė‑nek és a többi ügyfélnek magánál a Snorasnál vezetett számláit a részvények összegével megterhelje, és a Snoras nevén a FINASTA‑nál vezetett számlára azokat átutalja. A. Anisimovienė és a többiek közvetlenül is teljesíthették a befizetést erre a számlára.

27.

2011. május 5‑én a Snoras kérte a Lietuvos Bankast (litván nemzeti bank), hogy engedélyezze az alaptőke‑emelésre vonatkozó határozatból következő alapszabály‑módosítások bejegyzését.

28.

2011. november 16‑án a litván nemzeti bank határozatot fogadott el, amelyben 2012. január 16‑ig moratóriummal korlátozta a Snoras működését, valamint a Snoras részvényeit a közérdek védelmére hivatkozva állami tulajdonba vette.

29.

A litván nemzeti bank 2011. november 22‑én megtagadta az alapszabály fent említett módosításainak bejegyzését és a 2011. november 24‑i határozattal visszavonta a Snoras banki engedélyét.

30.

2011. december 7‑én2011. december 20‑i hatállyal a Soras‑szal szemben fizetésképtelenségi eljárást indítottak.

31.

A. Anisimovienė és a többi érintett a Vilniaus apygardos teismas‑hoz (vilniusi regionális bíróság, Litvánia) fordultak a szóban forgó bank betéteseiként történő elismerésük céljából. Kérelmüket a bíróság a 2014. szeptember 29‑i ítéletével elutasította, mivel megállapította, hogy őket befektetőknek kell tekinteni és a részvények megvásárlásáért általuk fizetett összegek nem válnak betétté.

32.

A benyújtott fellebbezést a Lietuvos apeliacinis teismas (fellebbviteli bíróság, Litvánia) a 2015. március 12‑i ítélettel elutasította, amely ítélet felülvizsgálatát a Lietuvos Aukščiausiasis Teismastól (litván legfelsőbb bíróság) kérték.

33.

A litván értékpapír‑bizottság 2011. június 16‑i és július 14‑i határozatával elfogadta a Snoras új kötvények kibocsátására vonatkozó tájékoztatóját.

34.

Az említett tájékoztató szerint a Snoras több forgalomképes középlejáratú kötvényre vonatkozó kibocsátást hajthatott végre az egyes kibocsátásokra alkalmazandó végleges feltételek előzetes közzétételének fenntartásával.

35.

A hivatkozott tájékoztatóban feltüntették, hogy 1) a magánszemélyek a Snoras fióktelepein, kirendeltségein és egyéb irodáiban jegyezhettek kötvényt; 2) a kötvények árát a jegyzési megállapodás megkötésének napján kellett megfizetni, amelyhez a szerző félnek a Snorasnál nyitott számlán rendelkeznie kellett a megfelelő összeggel és a számla megterhelésére vonatkozó felhatalmazást kellett adnia a bank részére; 3) a kibocsátásra vonatkozó végleges feltételekben megjelölt teljesítési időpont a kötvények kibocsátásának időpontja; és 4) ez utóbbi kötvényeket a Snorasnál a szerző fél nevére nyitott értékpapírszámlán fel kellett tüntetni.

36.

2001. november 2‑án a Snoras közzétette a középlejáratú és fix kamatozású kötvények tizenegyedik kibocsátására vonatkozó végleges feltételeket.

37.

2011. november 10‑én és 11‑én Alvydas Raišelis a Snoras‑szal az említett kibocsátásnak megfelelő kötvények jegyzésére vonatkozóan megállapodásokat kötött, amelynek teljes árát befizette a Snorasnál vezetett egyéni bankszámlájára. A szerződések tartalmaztak egy kikötést, amely új szerződés megkötésének szükségessége nélkül felhatalmazta a bankot a számlának a felszámított összeggel való megterhelésére annak érdekében, hogy kiegyenlítse a szerzett kötvények értékét.

38.

A Snoras az aláírt szerződéseknek megfelelően az A. Raišelis által átadott pénzösszegeket átutalta egy magának a banknak a nevén vezetett számlára.

39.

A Snoras már említett válsághelyzete következtében az A. Raišelis által jegyzett kötvényeket végül nem bocsátották ki.

40.

A. Raišelis a Vilniaus miesto 2‑asis apylinkės teismashoz (vilniusi 2. sz. kerületi bíróság, Litvánia) fordult, hogy ismerjék el az Indėlių ir investicijų draudimas VĮ‑vel (közvállalkozás, amelynek célja a betétek és befektetések védelmének a pénzügyi intézmények fizetésképtelensége esetén való biztosítása; a továbbiakban: IDD) szemben fennálló biztosítási szolgáltatáshoz való jogát.

41.

A kerületi bíróság 2012. szeptember 7‑i ítéletével elutasította a felperes kérelmét. A bíróság szerint annak ellenére, hogy a kötvénykibocsátást nem hajtották végre, A. Raišelis kizárólag abban az esetben lenne jogosult biztosítási szolgáltatásra, ha a Snoras a befektető hozzájárulása nélkül ruházta volna át vagy használta volna utóbbi értékpapírjait és/vagy pénzeszközeit, ami nem történt meg. Hozzátette, hogy a Snoras által kibocsátott, hitelviszonyt megtestesítő értékpapírok nem képezhették biztosítás tárgyát.

42.

Az elsőfokú ítéletet a Vilniaus apygardos teismas (vilniusi regionális bíróság) 2013. október 17‑én hatályon kívül helyezte, elismerve a fellebbező kért biztosítási szolgáltatáshoz való jogát.

43.

A másodfokú bíróság szerint, bár a kötvényeket kizárólag A. Raišelis egyéni értékpapír‑számláján bocsátották volna ki és jegyezték volna fel az értékpapírok kibocsátásának hatálybalépésére kijelölt időpontban (2011. december 1.), a szóban forgó kibocsátás nem valósult meg és nem rendelkezett joghatással a litván nemzeti bank azon határozata miatt, amely véglegesen visszavonta a Snoras banki engedélyét. A bíróság kimondta, hogy el kell ismerni a felperes befektetői jogállását, és a biztosítási esemény időpontjában a Snoras számláján tartott pénzeszközöket biztosított betéteknek kell minősíteni, ezért A. Raišelis hitelező volt az általa kért biztosítási szolgáltatás tekintetében.

44.

Az IDD a másodfokú ítélet ellen fellebbezést nyújtott be a Lietuvos Aukščiausiasis Teismashoz (litván legfelsőbb bíróság).

45.

A Lietuvos Aukščiausiasis Teismas (legfelsőbb bíróság) két, a Bírósághoz 2015. december 21‑én (C‑688/15) és 2016. február 25‑én (C‑109/16) érkezett, előzetes döntéshozatal iránti kérelmet nyújtott be, amelyek szövege a következő:

„1.

A betétbiztosítási irányelvet úgy kell‑e értelmezni, hogy a valamely hitelintézet nevében nyitott, egy másik hitelintézetnél vezetett számlára az érintettek hozzájárulásával vagy általuk átutalt vagy befizetett pénzeszközök az említett irányelv szerint betétnek tekinthetők?

2.

A betétbiztosítási irányelv 7. cikkének (1) bekezdését és 8. cikkének (3) bekezdését együttesen úgy kell‑e értelmezni, hogy legfeljebb a 7. cikk (1) bekezdésében meghatározott összegű betétbiztosítást kell fizetni mindazoknak, akiknek kárigényét a betétbiztosítási irányelv 1. cikke (3) bekezdésének i. és ii. pontjában említett megállapítás vagy határozat meghozatala előtt meg lehet állapítani.

3.

A betétbiztosítási irányelv alkalmazásában a »szokásos banki ügylet« fogalommeghatározása releváns‑e a betét fogalmának a banki ügyletekből származó egyenlegként való értelmezésére? Az említett fogalommeghatározást figyelembe kell‑e venni akkor is, amikor a betétnek a betétbiztosítási irányelvet végrehajtó nemzeti jogszabályban szereplő fogalmát értelmezzük?

4)

Amennyiben a harmadik kérdésre adandó válasz igenlő, hogyan kell érteni és értelmezni a betétbiztosítási irányelv 1. cikkének (1) bekezdésében használt szokásos banki ügylet fogalmát:

5)

Amennyiben a pénzeszközök a betétbiztosítási irányelv szerinti betét fogalmán kívül esnek, azonban a tagállam úgy ültette át a betétbiztosítási irányelvet és a befektetőkártalanítási irányelvet a nemzeti jogba, hogy azok a pénzeszközök is betétnek minősülnek, amelyekre a betétes követelése valamely hitelintézet befektetési szolgáltatási kötelezettségéből származik, csak azután nyújtható‑e a betétekre fedezet, ha megállapították, hogy a konkrét esetben a hitelintézet befektetési vállalkozásként lépett fel, és a pénzeszközöket azért utalták át számára, hogy a befektetőkártalanítási irányelv és a [2004/39 irányelv] értelmében befektetési ügyletet/tevékenységet végezzen?”

„1.

Amennyiben valamely hitelintézet befektetési vállalkozásként működik, amely részére az ugyanazon hitelintézet által kibocsátott hitelviszonyt megtestesítő értékpapírok megszerzése céljából pénzeszközöket utalnak át, azonban az értékpapír‑kibocsátásra nem kerül sor, és az értékpapírok tulajdonjoga nem száll át arra a személyre, aki a pénzeszközöket befizette, azonban a pénzeszközökkel már megterhelték az illető bankszámláját, és azokat átutalták a hitelintézet által nyitott számlára, és azok nem fizethetők vissza, ugyanakkor a nemzeti jogalkotói szándék nem egyértelmű a konkrét kártalanítási rendszer alkalmazását illetően, a betétbiztosítási irányelv 1. cikkének 1. pontja és a befektetőkártalanítási irányelv 1. cikkének 4. pontja közvetlenül alkalmazható‑e az alkalmazandó biztosítási fedezeti rendszer meghatározása érdekében, és ebből a szempontból a pénzeszközök rendeltetése meghatározó kritériumnak tekintendő‑e? Az irányelv e rendelkezései kellően egyértelműek, pontosak, feltétlenek‑e, továbbá olyan alanyi jogokat keletkeztetnek‑e, amelyekre magánszemélyek hivatkozhatnak a nemzeti bíróság előtt annak érdekében, hogy alátámasszák a biztosítási fedezetet nyújtó állami szervvel szemben benyújtott kártérítési igényüket?

2.

A befektetőkártalanítási irányelvnek a befektetőkártalanítási rendszer által biztosított igények fajtáit meghatározó 2. cikkének (2) bekezdését úgy kell‑e érteni és értelmezni, hogy az kiterjed azon pénzösszegek visszafizetésére vonatkozó igényekre is, amelyekkel a befektetési vállalkozás tartozik a befektetőknek, és amelyeket nem a befektetők nevén tartanak nyilván?

3.

Amennyiben a második kérdésre igenlő válasz adandó, a befektetőkártalanítási irányelvnek a befektetőkártalanítási rendszer által biztosított igények fajtáit meghatározó 2. cikkének (2) bekezdése kellően egyértelmű, pontos, feltétlen‑e, továbbá olyan alanyi jogokat keletkeztet‑e, amelyekre magánszemélyek hivatkozhatnak a nemzeti bíróság előtt annak érdekében, hogy alátámasszák a biztosítási fedezetet nyújtó állami szervvel szemben benyújtott kártérítési igényüket?

4.

A betétbiztosítási irányelv 1. cikkének 1. pontját úgy kell‑e értelmezni, miszerint az irányelv értelmében a »betét« fogalmába beletartoznak azok a pénzösszegek is, amelyeket valamely egyéni bankszámláról az érintett hozzájárulásával átutalnak a hitelintézet nevében nyitott és ugyanazon hitelintézetnél vezetett számlára, és az említett intézmény által a jövőben kibocsátandó hitelviszonyt megtestesítő értékpapírok kifizetésére szánnak?

5.

A betétbiztosítási irányelv 7. cikkének (1) bekezdését és 8. cikkének (3) bekezdését együttesen úgy kell‑e értelmezni, hogy legfeljebb a 7. cikk (1) bekezdésében meghatározott összegű betétbiztosítást kell fizetni mindazoknak, akiknek kárigényét a betétbiztosítási irányelv 1. cikke (3) bekezdésének i. és ii. pontjában említett megállapítás vagy határozat meghozatala előtt meg lehet állapítani? A betétbiztosítási irányelvet úgy kell‑e értelmezni, hogy a valamely hitelintézet nevében nyitott, de egy másik hitelintézetnél vezetett számlára az érintettek hozzájárulásával vagy általuk átutalt vagy befizetett pénzeszközök az említett irányelv szerint betétnek tekinthetők?”

46.

Az IID, a litván kormány és a Bizottság a C‑688/15. sz. és a C‑109/16. sz. ügyekben nyújtottak be írásbeli észrevételeket. A. Anisimovienė és a többi 256 személy ezt a C‑688/15. sz. ügyben tették meg.

47.

A két ügy 2017. március 30‑án tartott együttes tárgyalásán A. Anisimovienė és társai, az IID, a litván kormány és a Bizottság vett részt.

48.

A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelemben a vita tárgyát az képezi, hogy a 94/19 és 97/9 irányelvek hatálya alá való esetleges tartozásuk tekintetében hogyan kell minősíteni az ügyfelek által valamely hitelintézet (Snoras) részére az ezen bank részvényei (C‑688/15) vagy a bank által kibocsátott kötvények (C‑109/16) megvásárlása céljából átadott pénzösszegeket.

49.

Az első esetben az ügyfelek pénzeszközeit a Snoras által egy másik hitelintézetnél (FINASTA) nyitott számlára fizették be, ezt közvetlenül maguk az ügyfelek tették meg, vagy pedig arra a Snoras által az ügyfelek hozzájárulásával végzett átutalásokkal, az említett magánszemélyek által a Snoras irodáiban nyitott számlák megterhelésével került sor.

50.

A második esetben szintén az ügyfél beleegyezésével az ügyfélnek a Snorasnál vezetett számlájáról utalták át a pénzeszközöket az ugyanezen intézetnél a bank saját nevére nyitott számlára.

51.

Egyik esetben sem zárulhatott le a megkezdett ügylet, mivel a Snoras 2011‑ben elveszítette a banki engedélyét, és fizetésképtelenségi eljárást indítottak ellene.

52.

A jelen esetben először is annak tisztázásáról van szó, hogy a Snoras részvényeinek megszerzésére (C‑688/15. sz. ügy), valamint az ezen hitelintézet kötvényeinek jegyzésére szánt pénzeszközök (C‑109/16. sz. ügy) egyaránt a 94/19 irányelv értelmében vett „betétek” közé sorolhatók‑e.

53.

Ezt követően (és csak a C‑109/16. sz. ügy tekintetében) el kell dönteni, hogy a kötvények jegyzésére átadott összegek tekintetében fennáll‑e a 97/9 irányelv által a befektetőknek nyújtott védelem.

54.

A két kérdés olyan nemzeti szabályozási környezetben vetődik fel, amely egyetlen törvénybe ültette át a betétbiztosítási irányelvet (94/19) és a befektetőkártalanítási irányelvet (97/9).

55.

A Lietuvos Aukščiausiasis Teismas (legfelsőbb bíróság) által előterjesztett kérdéseket véleményem szerint három csoportba lehet sorolni és azokban átfogalmazni.

56.

Először is meg kell vizsgálni, hogy: a) a C‑688/15. sz. ügyben szereplő pénzeszközök a 94/19 irányelv szerinti „betétnek” minősülnek‑e, amely felvetésre az alapügyben eljáró bíróság 1., 3., 4. és 5. kérdése, valamint érintőlegesen a 2. kérdése vonatkozik; valamint hogy b) a C‑109/16. sz. ügy szerinti pénzeszközök is minősíthetők‑e a 94/19 irányelv értelmében vett „betéteknek” (C‑109/16. sz. ügy 4. kérdése). Csak abban az esetben kell dönteni arról, hogy kik jogosultak betétbiztosításra (a C‑688/15. sz. ügy 2. kérdése és a C‑109/16. sz. ügy 5. kérdése), ha mind a két fajta pénzeszköz a 94/19 irányelv hatálya alá tartozik.

57.

Másodszor meg kell vizsgálni, hogy a C‑109/16. sz. ügyben megjelölt pénzösszegek a 97/9 irányelv hatálya alá tartoznak‑e, mivel a kérdést előterjesztő bíróságnak tudnia kell, hogy az irányelv 2. cikkének (2) bekezdése alkalmazandó‑e azon pénzeszközökre, amellyel a befektetési szervezet a befektetőknek tartozik.

58.

Végezetül, a C‑109/16. sz. ügyben előterjesztett 1. és 3. kérdés a 94/19 és a 97/9 irányelv esetleges közvetlen hatályáról szól.

59.

A. Anisimovienė és a többi felperes azt állítják, hogy a részvényjegyzési megállapodás értelmében a Snoras részére átadott pénzeszközök a 94/19 irányelv hatálya alá tartoznak. Véleményük szerint a pénzösszegeket haladéktalanul vissza kellett volna fizetni a részükre, amint a szerződések okafogyottá váltak amiatt, hogy a litván nemzeti bank elutasította a Snoras alaptőke‑emelésének bejegyzését.

60.

A felperesek szerint „átmeneti helyzet” alakult ki, amelynek következtében a Snoras által visszafizetendő pénzeszközöket számukra nem térítették meg e bank pénzügyi nehézségei miatt. Másképpen szólva a Snoras körülményei megakadályozták egy olyan „szokásos banki ügylet” elvégzését, mint amilyen az A. Anisimovienė és társai részére történő azon összegek átutalása, amelyeket, miután elhelyeztek a Snoras számláján, nem tudtak felhasználni a részvények megszerzéséhez.

61.

Véleményük szerint az alkalmazandó szabályozás megszorító értelmezése azt feltételezi, hogy őket nemcsak mint befektetőket, hanem mint betéteseket is megfosztja a biztosítási szolgáltatástól. Álláspontjuk szerint a betétest, ha befektetővé kíván válni és nem tudja azt elérni (erről az esetről van szó), a 94/19 irányelv szerinti védelem illeti meg.

62.

Azt állítják továbbá, hogy betétesnek kell tekinteni a pénzeszközök visszafizetése iránti igény jogosultját azon határozatok időpontjában, amelyekre a 94/19 irányelv 1. cikke (3) bekezdésének i. és ii. pontja hivatkozik.

63.

Az IID, a litván kormány a Bizottság is megállapítja, hogy a két eljárásban vitatott pénzeszközök nem minősülnek a 94/19 irányelv értelmében vett betéteknek.

64.

Az IID a Bizottsággal összhangban arra hivatkozik, hogy a C‑688/15. sz. ügyben tárgyalt pénzeszközök inkább a Snoras által a FINASTA‑nál elhelyezett betétnek felelnek meg (nem pedig A. Anisimovienė és társai betétjének), mivel a vonatkozó összegeket, amint azt a bíróság más ügyben kimondta, a Snoras részére átutalták, amely azok tulajdonosává vált, ezáltal nem tartoznak a 94/19 irányelv hatálya alá.

65.

Az IID, a litván kormány és a Bizottság szerint a 94/19 irányelv által nyújtott biztosítás nem terjed ki ezekre a pénzeszközökre, mert azokat nem az A. Anisimovienė és társai számláin helyezték el, és azokat a Snoras által kibocsátott, hitelviszonyt megtestesítő értékpapírok nem is tanúsítják. Az egyetlen kérdés, amelyben dönteni kell tehát az, hogy a „szokásos banki ügyletből keletkező átmeneti helyzetnek” tulajdoníthatók‑e. Nem ez történik, mert a „szokásos banki ügylet” fogalma nem terjed ki a valamely bank által a részvényei megszerzésére fordított tőke begyűjtésére.

66.

Az IDD vitatja, hogy a 94/19 irányelv alkalmazható lenne a C‑688/15. sz. ügyben érintett pénzeszközökre annak alapján, hogy a Snoras befektetési vállalkozásként járt el és befektetési ügyletek végzése érdekében gyűjtött pénzeszközöket. Értelmezése szerint a szóban forgó két biztosítási rendszer eltérő jellegű. Bár lehetnek átfedések, a jelen ügyben ez nem fordult elő, mivel a felperesek a pénzeszközöket egy olyan befektetés elvégzésére utalták át, amely végül nem valósult meg. E pénzeszközök átutalása nem tartozik a 94/19 irányelv által védett betétek közé, és a befektetésben rejlő kockázatra sem terjed ki a 97/9 irányelv hatálya.

67.

A C‑688/15. sz. ügyet illetően a litván kormány azzal érvel, hogy a nemzeti jogalkotó úgy döntött, hogy a 94/19 irányelv szerinti betétbiztosítás alkalmazandó, ha valamely hitelintézet befektetési szolgáltatások nyújtását vállalja. Véleménye szerint tehát a Snoras birtokában lévő pénzeszközök sorsára vonatkozó kérdés feltételes jellegű. Mindenesetre és másodlagos jelleggel a pénzügyi eszközök megszerzése céljából vagy egyéb célokból valamely hitelintézetre bízott pénzeszközök alapján – amennyiben a bank fizetésképtelenné válna – a 94/19 irányelv szerinti kártalanításnak van helye, ha megállapítható, hogy e pénzeszközök ezen irányelv hatálya alá tartoznak.

68.

A Bizottság a C‑688/15. sz. ügy kapcsán arra hivatkozik, hogy a 94/19 és a 97/9 irányelv nem biztosítanak teljes körű harmonizációt az általuk lefedett területen. A tagállamok magasabb szintű védelmet nyújthatnak, feltéve, hogy ezzel nem gyengítik az irányelvek hatékony érvényesülését és nem okoznak zavart az egyéb európai rendelkezések által harmonizált területeken.

69.

A Bizottság szerint a tagállamok a betétbiztosítási rendszer által nyújtott védelmet olyan pénzeszközökre is kiterjeszthetik, amelyek két irányelv közül egyik hatálya alá sem tartoznak. Ha ez a védelem kiterjedne azokra a követelésekre, amelyek valamely bank által az ügyfelei részére történő befektetési szolgáltatás nyújtására irányuló kötelezettségből származnak, a szóban forgó banknak adott esetben nem kellett volna a 97/9 irányelv értelmében vett befektetési vállalkozásként eljárnia.

70.

Arra az esetre, ha a vitatott pénzeszközök a betétek közé lennének sorolhatók, a litván kormány azt állítja, hogy a kártalanítást nem a számla tulajdonosának, hanem e pénzeszközök tulajdonosának kell biztosítani, amelynek személyazonosságát a hitelintézet fizetésképtelenségének bekövetkezése előtt igazolni kell.

71.

Az IID e tekintetben kiemeli, hogy a Snoras banki engedélyét 2011. november 24‑én vonták vissza, amely időpontban sem a Snorasnak, sem a FINASTA‑nak nem kellett visszafizetnie a pénzeszközöket, mivel a tőkeemelésre vonatkozóan hozott határozat 2011. december 20‑ig érvényes volt, amikor is a Snorasnak vissza kellett volna fizetnie a pénzeszközöket A. Anisimovienė és társai részére.

72.

Ami különösen a C‑109/16. sz. ügy szerinti pénzeszközöket illeti, az IID, a litván kormány és a Bizottság lényegében egyetértenek abban, hogy azok nem minősülhetnek betéteknek. E felek szerint olyan pénzeszközökről van szó, amelyeket az érintett hozzájárulásával a Snoras egyik számlájára utaltak át az ezen hitelintézet kötvényeinek jövőbeni kibocsátásában való részvétel céljából, amely eset nem tartozik a 94/19 irányelv szerinti „betét” fogalmába.

73.

A 94/19 irányelv 1. cikkének 1. pontja szerint a „betét” fogalma magában foglalja egyrészt „a számlán tartott pénzeszközök egyenleg[ét], vagy szokásos banki ügyletből keletkező átmeneti helyzet eredmény[ét], amelyet a hitelintézetnek a vonatkozó jogszabályi és szerződéses feltételek mellett vissza kell fizetnie”, másrészt pedig „bármely olyan követelés[t], amelyet egy hitelintézet által kibocsátott okirat tanúsít”.

74.

Amint azt Cruz Villalón főtanácsnok az Indėlių ir investicijų draudimas és Nemaniūnas (első) ügyre vonatkozó indítványában megállapította, ( 9 ) „[m]indkét esetben olyan tartozásról van szó, amelyet a hitelintézetnek vissza kell fizetnie vagy egy olyan számla jogosultjának, amelyen követelést mutató egyenleget keletkeztető pénzeszközöket tartottak, vagy amelyen olyan, átmeneti helyzetet eredményező szokásos banki ügyleteket hajtottak végre, amelyekből ugyancsak követelést mutató egyenleg keletkezett, vagy pedig egy letéti jegy jogosultjának. ( 10 )

75.

A visszafizetési kötelezettség tehát alapvető a „betét” fogalmának meghatározásában. ( 11 ) Ezt erősíti meg a 94/19 irányelv 1. cikkének 4. pontja, amelynek értelmében az 1. pontban említett hitelintézetek „olyan vállalkozás[ok], amely[ek] tevékenysége betétek vagy más visszafizetendő pénzeszközök nyilvános gyűjtése”. ( 12 )

76.

A 94/19 irányelv értelmében vett „betét” fogalmának második lényegi eleme éppen az, hogy a letéteményesnek valamilyen hitelintézetnek kell lennie.

77.

Végül, e fogalom harmadik eleme a betétes minőségére vonatkozik. A 94/19 irányelv ( 13 ) által előírt vagy megengedett ( 14 ) kivételek mellett a betétesek alapvetően „megtakarítóknak” minősülnek, amelyek védelme az említett irányelv egyik célkitűzését képezi, ahogy azt az (1) preambulumbekezdése állítja. ( 15 )

78.

Nem vitatott, hogy a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelmek alapját képező jogvitákban a három elemből kettő áll fenn: olyan magánszemélyek (megtakarítók, a szó teljes értelmében) által valamely hitelintézetnek átadott pénzösszegekről van szó, akik főszabály szerint nincsenek kizárva a 94/19 irányelv védelmi köréből. Annak megvizsgálása van hátra, hogy a harmadik elem is fennáll‑e, amelynek azonosítása problémásabb.

79.

A 94/19 irányelv 1. cikkének (1) bekezdésében említett egyenlegek között találhatók a bankbetétszerződés értelmében valamely hitelintézetnek folyószámlán vagy megtakarítási számlán rendelkezésére álló egyenlegek, amely fogalmak különösebben nem bonyolultak. Az sem tűnik számomra nehezen meghatározhatónak – a nyelvészeti problémákon kívül, amelyekre később kitérek –, hogy mit kell érteni „okirat” alatt, amelyet a szóban forgó rendelkezés első bekezdésének utolsó mondata említ. ( 16 ) E két kategória egyike sem szerepel a C‑688/15. sz. ügyben, amint azt a továbbiakban kifejtem.

80.

Bonyolultabb jellemezni a „szokásos banki ügyletből keletkező átmeneti helyzetből” eredő egyenleget, azaz azokat, amelyekre a 94/19 irányelv 1. cikkének 1. pontjában szereplő második eset vonatkozik.

81.

Főszabály szerint megállapítható, hogy „szokásos banki ügyleteknek” minősülnek a hitelintézetek által azon tipikus tevékenységük gyakorlása során megvalósított ügyletek, amely alapvetően abból áll, hogy „betétek formájában vagy egyéb módon, úgymint kötvények és más hasonló értékpapírok folyamatos kibocsátása révén visszafizetendő pénzeszközöket vesznek át a nagy nyilvánossághoz tartozó ügyfelektől, és amelyek saját számlájukra hiteleket nyújtanak.” ( 17 )

82.

Kétségtelen – ahogyan azt A. Anisimovienė és a többi érintett eljárásjogi képviselője a C‑688/15. sz. ügyben tartott tárgyaláson kiemelte –, hogy a 2006/48 irányelv a (6) preambulumbekezdésében azt támogatja, hogy a hitelintézeti koordinációt szolgáló intézkedések hatályát „amennyire csak lehet, ki kell szélesíteni”. Ezt azonban abban az értelemben teszi, hogy az említett hatálynak ki kell terjednie „mindazokra az intézményekre, amelyek üzleti tevékenységük keretében […] visszafizetendő pénzeszközöket vesznek át a nagy nyilvánossághoz tartozó ügyfelektől”, ( 18 ) és azt követően, hogy az (5) preambulumbekezdésben kifejezetten a „megtakarítások védelmére” hivatkozik. Következésképpen, manapság a hitelintézetek bármilyen sokszínű kötelezettséggel rendelkezzenek is, a 94/19 irányelv szempontjából csak a tipikusan banki tevékenység, azaz a visszafizetendő pénzeszközök gyűjtésével és a hitelnyújtással kapcsolatos tevékenység minősülhet relevánsnak.

83.

Ami azon „átmeneti helyzeteket” illeti, amelyek az ilyen típusú szokásos ügyletek eredményei, azok feltételezhetően azok a helyzetek, amelyek az ilyen „ügyletek” végrehajtásának ideje alatt állnak fenn. Két olyan mérleg közötti átmeneti helyzetről van tehát szó, amelyek között a különbség alapját a közöttük létrejött banki ügylet képezi, amelyben mindkettő tekintetében igazi folytonosság áll fenn.

84.

Ez alapján első megközelítésben, ezen átmeneti helyzetekben esetlegesen keletkezett egyenlegeken túl, a 94/19 irányelv által biztosított „betéteknek” minősülnek azok az egyenlegek, amelyek az egyes konkrét, szokásos vagy tipikus banki ügyletekből erednek (amelyeket „számlán tartott pénzeszközökön” vagy azok alapján hajtanak végre), és azok a követelések, amelyeket hitelintézet által kibocsátott okiratok tanúsítanak.

85.

Mindezek alapján ismét meg kell jegyeznem, hogy a 94/19 irányelv által használt „betét” fogalmának körülhatárolása során a megoldás a visszafizetési kötelezettségben rejlik. A bankbetétszerződés lényege, hogy az adott személy őrzési és visszatérítési kötelezettséggel vegye át az idegen dolgot. Emlékezni kell egyébként, hogy a 94/19 irányelv alapvetően a megtakarítók védelmére irányul a fizetésképtelen hitelintézet bezárásával szemben. ( 19 ) Ezáltal a megtakarítók számára mindenekelőtt annak biztosításáról van szó, hogy ez a fizetésképtelenség ne tegye lehetetlenné a pénzeszközeik visszafizetését (legalábbis egy bizonyos határig), amelynek visszaszolgáltatására jogszabály alapján a hitelintézet köteles.

86.

A megtakarítók védelme szempontjából úgy vélem tehát, hogy a 94/19 irányelv által biztosított betéteknek minősülnek (az ügyfelek által) valamely hitelintézet részére azzal a bizalommal és bizonyossággal átadott betétek, hogy azt bármikor visszakérhetik a rendes visszafizetési ügyletre jellemzőkhöz képest további feltételek nélkül.

87.

Végeredményben olyan pénzeszközök, amelyeket a tulajdonosa – a 94/19 irányelv 1. cikkének 1. pontjában foglalt kifejezést használva – egy számlán tart azzal a céllal, hogy azok ott maradjanak mindaddig, amíg a visszavételükről nem dönt. Természetesen a tulajdonos azokat ezen a számlán tartva fel is használhatja olyan kifizetési műveletekre (csoportos beszedési megbízás és ehhez hasonlók), amelyekkel a bankkal egyetértésben a számlát meg kívánja terhelni.

88.

A 94/19 irányelv célja, hogy érvényt szerezzen a megtakarítóknak a hitelintézetnél tartott pénzeszközök visszaszerezhetőségébe vetett bizalmának, ideértve azt is, ha az utóbbi fizetésképtelen helyzetbe kerül. Az uniós jogalkotó ezáltal arra törekszik, hogy elkerülje azt a költséget, „amely akkor merülne fel, ha azt követően, hogy a betétesek bizalma a bankrendszer épségét illetően megrendült, a bankbetéteket nemcsak a nehézségekkel küzdő hitelintézetektől vonnák el tömegesen, hanem a jól működő hitelintézetektől is”. ( 20 )

89.

Ez a kifejezett bizalom az, amit a 94/19 irányelv biztosítani kíván, és nem pedig az, amilyet általában véve bármely jogügylet megérdemel. Az irányelv nem bármely szerződési kötelezettség ellenszolgáltatásaként átadott pénzeszközök visszafizetését biztosítja, hanem szigorúan véve a megtakarítók által valamely hitelintézetre annak tudatában bízott pénzeszközök visszatérítését, hogy azokat bármikor visszaszerezhetik.

90.

A bármely egyéb szerződéses viszony keretében megállapított kötelezettség teljesítésére felhasznált pénzeszközök természetesen a jogrend által az érvényesen megkötött szerződések tekintetében nyújtott általános védelemben részesülnek. Ugyanakkor ezt az (általános) védelmet az egyes esetekben megállapított módon kell érvényesíteni annak érdekében, hogy jogilag felelősségre vonják azt a személyt, aki a szerződésből eredő kötelezettségeit nem teljesíti, amely módok között nem szerepelnek a 94/19 irányelvben foglaltak.

91.

A Bíróság egyértelműen azt állította a 2016. december 21‑i ítéletben, ( 21 ) hogy a társasági részvények megszerzését a 94/19 irányelv nem biztosítja. Az említett ítélet összefüggéseiben annak meghatározásáról volt szó, hogy a szóban forgó irányelv kiterjed‑e a pénzügyi szektorban tevékenykedő, engedéllyel rendelkező szövetkezetek részjegyeinek védelmére. A Bíróság megállapította, hogy „az ilyen részjegyek megszerzése ezért inkább társasági részvények megszerzésére – amely részvények tekintetében a 94/19 irányelv semmilyen garanciát nem ír elő –, mintsem bankszámlára való befizetésre hasonlít”. ( 22 )

92.

Mivel abban az ügyben csak azt kellett tisztázni, hogy a konkrét részjegyek megszerzése a 94/19 irányelv szerinti „betét” fogalmába tartozhatott‑e, a Bíróságnak nem kellett elmélyülnie a részvényjegyzés alakzatának vizsgálatában, és annak megállapítására szorítkozott, hogy az nem tartozik a 94/19 irányelv hatálya alá. A kérdés ellenben most szembeötlő módon vetődik fel, ezért hivatkozni kell az azt megalapozó okokra, konkrétan a Bíróság ezen kategorikus kijelentésére.

93.

A C‑688/15. sz. ügy körülményeire szorítkozva, amint az az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban szerepel, úgy vélem, hogy az abban vitatott pénzeszközök nem minősülhetnek a 94/19 irányelv 1. cikke 1. pontjának értelmében vett „betétnek”.

94.

Emlékeztetek arra, hogy azok olyan pénzösszegek voltak, amelyeket valamely hitelintézetnél (FINASTA) a másik hitelintézet nevére (Snoras) nyitott számlára fizettek be, és az utóbbi által kibocsátott új részvények megszerzésére irányultak. A befizetés vagy közvetlenül (magánszemélyek által) a Snorasnak a FINASTA‑nál vezetett számlájára történt, vagy a Snoras e számlára átutalást végzett az ügyfeleinek (akik ehhez hozzájárultak) a Snorasnál vezetett számláiról. Azt megelőzően, hogy a részvényszerzés létrejöhetett volna, a litván kormány úgy határozott, hogy a Snoras részvényeit a közérdek védelmére hivatkozva állami tulajdonba veszi.

95.

Véleményem szerint, az ezen ügyletek tárgyát képező bizonyos pénzösszegek nem tekintendők olyan „számlán tartott pénzeszközök[nek] […], amelyet a hitelintézetnek […] vissza kell fizetnie”. A pénzeszközöket ugyanis nem is a magánszemélyek számláján, hanem a Snorasnak a FINASTA‑nál vezetett számláján tartották, ez alapján, ahogy azt az IID és a Bizottság megjegyzi, ha lett volna valamilyen betét, akkor csak a Snorasnak a FINASTA‑nál lévő betétjéről lehetett szó.

96.

Mindezek ellenére hangsúlyozni kell, hogy a Snoras által a FINASTA‑nál „elhelyezett” pénzösszegek valójában továbbra is azon magánszemélyekhez tartoztak, akik befizették azokat. A 94/19 irányelv 8. cikkének (3) bekezdése szerinti biztosításnak ezért a felperesekre kellene vonatkoznia. Két ok azonban ellentmond e felvetésnek.

97.

Először is, a FINASTA‑hoz befizetett pénzeszközök adott esetben csak akkor képezhetnék a 94/19 irányelv szerinti biztosítás tárgyát, ha maga a FINASTA, letéteményesi minőségében, fizetésképtelen állapotban lenne, és ezért nem tudná azokat visszafizetni, mindez nem történt meg.

98.

Másodszor (és azonkívül, hogy, úgy tűnik, a bíróság megállapította, hogy a szóban forgó pénzeszközök a Snoras tulajdonát képezik), ( 23 ) a visszafizetési kötelezettség – amely a Snorast terhelheti – előzménye a Snoras és az ügyfelek között létrejött, részvényszerzésre irányuló szerződés teljesítésének elmaradása. Az említett kötelezettség nem téveszthető össze azon pénzeszközök visszatérítési kötelezettségével, amelyeket annak biztos tudatával bíztak valamely hitelintézetre, hogy azok bármikor visszaszerezhetők, ami a 94/19 irányelv által védelemben részesített pénzeszközök megkülönböztető vonása.

99.

Másképpen fogalmazva az, hogy A. Anisimovienė és a többi felperes a Snoras részére pénzeszközöket adott át, kevésbé azon a bizalmon alapult, hogy az utóbbi a jövőben bármikor köteles visszafizetni azokat az előbbiek kérelmére, hanem azon a feltevésen, hogy azokat a Snoras meghatározott számú részvényei tulajdonjogának megszerzésével szembeni ellenszolgáltatásként (ár megfizetése) fizették be. Az a tény, hogy a részvények megszerzése végül nem teljesülhetett, szerződésszegést eredményezhet, amelynek orvoslása során a litván polgári, illetve kereskedelmi jogszabályok által kijelölt irányokat kell követni, nem pedig a 94/19 irányelv által a bankbetétek tekintetében nyújtott védelem jelentette utat.

100.

A Snoras által a részvényjegyzési megállapodások értelmében vállalt kötelezettségek nem teljesítése kapcsán felmerülő körülmények sem tartozhatnak, véleményem szerint, azon „átmeneti helyezetek” közé, amelyekre a 94/19 irányelv 1. cikkének 1. pontja hivatkozik.

101.

A felperesek azt állítják, hogy a Snorasnak vissza kellett fizetnie a rábízott pénzeszközöket, mivel azok átadása „szokásos banki ügyletet” jelentett, még akkor is, ha az nem teljesülhetett, mert a pénzeszközök befizetése és azok visszafizetése között („átmeneti helyzet”) először a Snoras ügyleteinek moratóriuma és utána a fizetésképtelenségi eljárás megindítása következett.

102.

Úgy vélem azonban, hogy ha a Snorasnak vissza kellene fizetnie a részvények – később meghiúsult – kibocsátásának ellenértékeként kapott pénzösszegeket, arra nem azért lenne szükség, mert az a 94/19 irányelv 1. cikkének 1. pontja értelmében vett „szokásos banki ügyletet” hajtott végre. Ahogy azt már kifejtettem, a „szokásos” jelzőt a hitelintézetek által tipikus tevékenységük (visszafizetendő pénzeszközök gyűjtése és saját számlájára hitelek nyújtása) gyakorlása során végzett ügyleteknek, nem pedig a részvényjegyzésnek tulajdonítják.

103.

A jelen ügyben a pénzeszközöket nem visszafizetendő pénzeszközök formájában gyűjtötték, hanem pénzösszegként, amelyet a Snoras alaptőkéjének felemelésére kapott, ezen emelés az ügyfelek által megszerzett új részvényekben nyilvánul meg. Az A. Anisimovienė és a többi felperes által átadott összegek ezáltal az őrzés, a tartás, és adott esetben a betét‑visszafizetés körén kívül álló ellenszolgáltatás megfizetését jelentették.

104.

A 94/19 irányelv 1. cikkének 1. pontjában hivatkozott „átmeneti helyzet”, ismétlem, a „szokásos” banki ügyletek közé tartozó helyzet, nem pedig olyan, amely egyrészt a részvényszerzésre irányuló szerződés nemteljesítése következtében valamely kötelezettség keletkezése, másrészt pedig e kötelezettség tényleges teljesítése között történik. Ebben az összefüggésben nem két „szokásos banki ügyletről” van szó, amelyek között „átmeneti helyzet” van, hanem inkább valamely szerződésszegés időbeli megnyilvánulásáról és a vonatkozó jogi következmény megtestesüléséről.

105.

Végül számomra kevéssé tűnik vitathatónak, hogy a jogvitában szóban forgó pénzeszközök nem minősülhetnek „olyan követelés[nek sem], amelyet egy hitelintézet által kibocsátott okirat tanúsít”, ez alapján nem tartoznak a 94/19 irányelv 1. cikkének 1. pontjában foglalt harmadik esetbe.

106.

Végeredményben, álláspontom szerint, a C‑688/15. sz. ügyben vitatott pénzeszközök nem minősülnek betétnek a 94/19 irányelv alapján.

107.

Márpedig tekintettel arra, hogy a nemzeti szabályozás a 94/19 és 97/9 irányelveket egyetlen jogszabályba ültette át, ( 24 ) a kérdést előterjesztő bíróság azt is tudni kívánja, hogy a belső jogalkotó bele tudja‑e venni a „betét” fogalmába azokat a „pénzeszközöket, amelyekkel kapcsolatban a betétesnek követelési joga áll fenn, amely a pénzügyi intézmény arra irányuló kötelezettségvállalásából keletkezik, hogy a betétes pénzeszközeivel ügyleteket valósít meg vagy befektetési szolgáltatásokat végez”. Az alapügyben eljáró bíróság állítása szerint így rendelkezik az LGD 2. cikkének (4) bekezdése.

108.

A kérdést előterjesztő bíróság szerint a litván jogalkotó célja e rendelkezéssel az volt, hogy a betétbiztosítási rendszert kiterjessze a bankszámlákon elhelyezett valamennyi pénzeszközre, függetlenül attól, hogy milyen céllal írták jóvá a pénzeszközöket a számlán. Ideértve tehát azon pénzeszközöket is, amelyek a bankok által az ügyfeleknek nyújtott befektetési szolgáltatásokhoz kapcsolódnak.

109.

Egyetértek a Bizottsággal abban, hogy mivel a 94/19 irányelv csak minimumharmonizációt ír elő, a tagállamok szabadon növelhetik az általuk biztosított védelem körét azzal a feltétellel, hogy az „nem korlátozhatja azon betétbiztosítási rendszer hatékony érvényesülését, amelynek bevezetésére az irányelv kötelezi őket”. ( 25 )

110.

E különleges kikötés alapján, ha a nemzeti jogalkotó úgy határoz, hogy a befektetési szolgáltatások nyújtásához kapcsolódó pénzeszközöket a „betétek” közé sorolja, a 94/19 irányelv nem akadályozza meg ebben. Hasonlóképpen, a belső szabályozásának alkalmazása során mellőzhető annak értelmezése, hogy mit kell érteni a befektetői tevékenység alatt a 97/9 irányelv pontos fogalmai szerint.

111.

Ezért, ha a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy a 97/9 irányelvtől függetlenül a Snoras befektetési vállalkozásként járt el, és hogy a vitatott pénzeszközöket befektetési céllal adták át részére, el kell döntenie, hogy a nemzeti jog alapján ez elegendő‑e, hogy olyan védelmet nyújtson számukra, amely anélkül, hogy 94/19 irányelv szerinti biztosítás lenne, nem okoz kárt ez utóbbi rendszerében.

112.

A C‑109/16. sz. ügyben A Raišelis a Snoras által kibocsátott, fix kamatozású és középlejáratú kötvényeket kívánt jegyezni, ennek érdekében hozzájárult, hogy a (Snorasnál vezetett) tulajdonát képező számlájáról meghatározott pénzeszközöket utaljanak át e hitelintézet saját számlájára. A kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, hogy ilyen körülmények között „betétnek” minősülhetnek‑e az átutalt pénzeszközök a 94/19 irányelv 1. cikkének 1. pontja alapján.

113.

Véleményem szerint azon okok, amelyek a C‑688/15. sz. ügy tárgyát képező pénzeszközök betétként való minősítésének megtagadásához vezetnek, a C‑109/16. sz. ügy tárgyát képező pénzeszközök tekintetében is alkalmazhatók.

114.

Ebben az esetben sem az A. Raišelis számláján tartott betétekről volt szó, mivel a Snoras engedélye visszavonásának és a fizetésképtelenségi eljárás megindításának időpontjában a pénzeszközöket már átutalták az ezen hitelintézet nevén lévő számlára. Ezért itt meg kell ismételnem azt, amit már kifejtettem azon visszafizetési kötelezettség jellegével kapcsolatban, amely a Snorast terhelheti.

115.

Analógia alapján alkalmazandók az azon „átmeneti helyzet” fogalmával kapcsolatosan fent kifejtett okok, amely ennek a szerződésen kívüli kötelezettségnek a keletkezése és annak tényleges teljesítése között fennáll.

116.

Az ezen, előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyát képező pénzeszközöket „olyan követelés[nek sem lehet minősíteni], amelyet egy hitelintézet által kibocsátott okirat tanúsít”, bár e megállapítás bővebb magyarázatra szorul, mivel a C‑688/15. sz. ügyben vitatott esettől eltérően A. Raišelis nem a Snoras részvényeit próbálta megszerezni, hanem az említett társaság által kibocsátott néhány kötvényt ( 26 ) kívánt jegyezni.

117.

A szóban forgó pénzeszközökkel egyfajta „értékpapírosított adósságot” kívántak alkotni, amely kifejezést a 2004/39 irányelv 4. cikke (1) bekezdésének 18. pontja használja az értékpapírok tőkepiacon forgalomképes bizonyos fajtáira való hivatkozáskor („kötvények és az értékpapírosított adósság más formái, ideértve az ilyen értékpapírok tekintetében kiadott letéti igazolásokat”).

118.

E körülmény releváns lehet a 94/19 irányelv szempontjából, mivel a „betét” fogalmának meghatározásánál az 1. cikke 1. pontjában hivatkozott követelések között találhatók éppen a „letéti igazolásoknak” megfelelőek.

119.

Anyagi értelemben nyilvánvaló, hogy a tartozás onnantól kezdve állt fenn, hogy A. Raišelis és a Snoras megkötötték a jegyzési megállapodásokat, és az előbbi befizette a hitelintézet számlájára a kötvények teljes árát.

120.

Kétségtelen azonban, hogy szigorúan alaki értelemben véve a tartozás nem „vált értékpapírrá”, bármennyire is szerették volna. Ezért véleményem szerint nem a 94/19 irányelv 1. cikkének 1. pontja szerinti tényállás esetéről van szó.

121.

Elfogadom azonban, hogy elvileg elképzelhető a rendelkezés kevésbé merev értelmezése annak alátámasztására, hogy azon követelménnyel, miszerint a követelést okirat „tanúsítja”, a 94/19 irányelv célja végső soron azon követelések biztosítása (egy határig) amelynek fennállása kellően igazolt.

122.

A megtakarítók védelmének céljára tekintettel, amelyre már utaltam, a „tanúsít” kifejezés tág értelmezése talán magában foglalhatja azon követelés tényleges fennállásának valamennyi „kellő igazolását”, amelyet a hitelintézet köteles visszafizetni.

123.

Márpedig ebből a szempontból is a nemzeti bíróság feladata annak értékelése, hogy az A. Raišelis és a Snoras között a kötvény jegyzésére vonatkozó megállapodás megkötésével, és azon ténnyel, hogy az előbbi teljesítette azon szerződéses kötelezettségét, hogy az utóbbinak átadja a meghatározott pénzeszközöket, igazoltnak lehet‑e tekinteni a követelés fennállását ugyanazon feltételekkel, mintha az A. Raišelis által a pénzeszközök Snoras részére történő átadása okirati formában jött volna létre.

124.

Ezenkívül, ha elfogadjuk a 94/19 irányelv 1. cikke 1. pontjának ezen értelmezését, figyelembe kellene venni, hogy a litván jogszabály a 94/19 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése által kínált lehetőséggel élve nem tartalmazza a hitelintézet által kibocsátott okiratok biztosítását. ( 27 )

125.

A funkcionális értelmezés, amelyre az imént hivatkoztam, valószínűleg túllépi azokat a határokat, amelyeken belül az uniós jogalkotó a 94/19 irányelv 1. cikkének 1. pontjában foglalt tényállás esetének meghatározását megalkotta. Ebben olyan „követelés[ről beszél] […], amelyet okirat tanúsít”, azaz olyan követelésről, amely nemcsak anyagi értelemben létezik mint olyan, hanem konkrét okirattal alakilag is igazolható.

126.

A rendelkezés spanyol nyelvű változata talán különösen szigorú az okirat fogalmának meghatározásában, amelynek „letéti igazolásnak” kell lennie. Az egyéb nyelvi változatok kevésbé tűnnek korlátozó jellegűnek: a francia például a „toute créance représentée par un titre de créance”. ( 28 ) A spanyol nyelvű változat azonban továbbra is „okiratra” hivatkozik, azaz olyan dokumentumra, amelynek hitelviszonyt kell „megtestesítenie”, mondhatni ezt alakszerűen rögzítik.

127.

Nem tűnik végeredményben elegendőnek, hogy a hitelviszony fennállása más módon is megállapítható, mint valamilyen dokumentum kiállításával. A contrario ki van zárva a hitel nyújtására irányuló akarat egyszerű igazolása vagy a jelen ügyben a fizetési kötelezettség teljesítése a hitelintézet által kibocsátott kötvények jegyzője által. ( 29 )

128.

Összefoglalva úgy vélem, hogy a C‑109/16. sz. ügy tárgyát képező pénzeszközöket sem lehet a 94/19 irányelv 1. cikkének 1. pontja értelmében vett „betétnek” minősíteni, függetlenül attól, hogy ezen irányelvvel nem ellentétes az, hogy az általa megállapított biztosítási rendszer tényleges érvényesülését tiszteletben tartva a nemzeti jogszabály betétként kezelheti ezeket a pénzeszközöket és a C‑688/15. sz. ügyben érintett pénzeszközöket is.

129.

A 97/9 irányelv (9) preambulumbekezdése elismeri, hogy bizonyos körülmények között „[…] esetleg nehéz megkülönböztetni a [94/19] irányelvben meghatározott betétet a befektetési ügyletekkel kapcsolatban birtokolt pénzösszegektől”. Sőt bizonyos követeléseket a 94/19 irányelv és a 97/9 irányelv egyaránt védelemben részesít. Ez utóbbi irányelv 2. cikkének (3) bekezdése tiltja erre az esetre a kettős kártalanítást.

130.

A kérdést előterjesztő bíróság azt kérdezi, hogy a C‑109/16. sz. ügyben vitatott pénzeszközök – amelyek, amint azt már előrebocsátottam, nem minősülnek a 94/19 irányelv szerinti betétnek – a 97/9 irányelv hatálya alá tartoznak‑e.

131.

Az IID azt állítja, hogy ezek a pénzeszközök nem tartoznak a 97/9 irányelv hatálya alá. A Snoras nem befektetési vállalkozásként, hanem kötvénykibocsátó vállalkozásként járt el, ezért az ügyfeleknek okozott kár a befektetési kockázat bekövetkezéséből ered, és mint ilyen ki van zárva az említett irányelv által nyújtott fedezet alól.

132.

Ezzel összhangban a litván kormány szerint a Snorast nem lehet befektetési szolgáltatásokat nyújtó vállalkozásnak tekinteni, mivel nem felel meg a 2004/39 irányelv által megkövetelt elvárásoknak, hiszen kötvénykibocsátóként járt el, nem pedig befektetési vállalkozásként. Az A. Raišelis számára okozott kár bármely befektetést jellemző kockázat szerves része.

133.

A Bizottság arra hivatkozik, hogy a litván nyelvű változat szó szerinti szövegétől függetlenül a 97/9 irányelv 2. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy biztosítani kell azon kárigények fedezetét, amelyek abból erednek, hogy valamely befektetési vállalkozás nem tudja visszafizetni a befektetőknek járó vagy a befektetők tulajdonát képező, az ő nevükben, befektetési ügyletekkel kapcsolatban a vállalkozásnak nyújtott pénzeszközöket. Nem bír jelentőséggel, hogy a pénzeszközöket a befektetési vállalkozás vagy a befektető nevén vezetett számlán tartják nyilván.

134.

A 97/9 irányelv, ahogy azt címe mutatja, ( 30 ) nem a befektetések védelmére irányul, azaz nem kívánja biztosítani vagy megszüntetni a valamennyi értékpapír‑befektetésekben rejlő pénzügyi kockázatot. Célja a befektetők védelme. Konkrétabban, illetve különösen a „kisbefektetők” védelme az irányelv (4) preambulumbekezdése szerint.

135.

Ugyanis azon kockázat biztosításáról van szó, hogy „a befektetési vállalkozás nem képes teljesíteni a befektető ügyfelekkel szemben vállalt kötelezettségeit”, ( 31 ) azaz védelmet nyújtani számukra azzal szemben, hogy a „befektetési szolgáltatás nyújtására” vagy „befektetési tevékenység végzésére” vonatkozó kötelezettségeket nem teljesítik. ( 32 ) Mindez a befektető védelmét is jelenti azon eshetőséggel szemben, hogy a vállalkozás, amelytől szakmai segítséget kért a befektetéshez, fizetésképtelenné válik, vagy általában véve „[…] nem képes teljesíteni a befektető ügyfelekkel szemben vállalt kötelezettségeit”.

136.

Végeredményben a 97/9 irányelv biztosítja, hogy a megtakarítók (vagy legalább néhányan közülük) ( 33 ) abban bízva végezhetnek befektetéseket, hogy van egy olyan biztosítási rendszer, amely bizonyos határokon belül védelmet nyújt számukra, és amely fedezi „befektetési vállalkozás tulajdonában lévő pénzt és eszközöket”, ( 34 ) ha ez utóbbi nem tudja teljesíteni a kötelezettségeit.

137.

Következésképpen ismét a polgári vagy kereskedelmi jog által a szerződés felei részére nyújtott szokásos mechanizmus használatán túlmutató biztosításról van szó. Azon befektetési vállalkozások szerződéses és szerződésen kívüli felelősségén kívül, amelyek az ügyfeleikkel szemben nem az előírt tisztességesség, pártatlanság és szakmaiasság szerint járnak el, vagy az ügyfeleik részére kétértelmű, illetve megtévesztő információt nyújtanak az általuk vállalt kockázatokról, a 97/9 irányelv biztosítási rendszere objektív értelemben alkalmazandó. Ugyanakkor nem ezért kerülik annak veszélyét, hogy a befektetés a megvalósulását követően a piaci logika szigorával szembesül.

138.

Úgy tűnik, hogy a Lietuvos Aukščiausiasis Teismas (legfelsőbb bíróság) bizonyított tényként úgy értékeli, hogy a C‑109/16. sz. ügy körülményei között a Snoras befektetési vállalkozásként járt el. ( 35 ) Kétségei kifejezetten A. Raišelis befektetőként való értékelésére, és következésképpen a 97/9 irányelv szerinti védelemhez való esetleges jogára vonatkoznak.

139.

A Bíróságnak tehát, a kérdést előterjesztő bíróság által előterjesztett konkrét kérdésre válaszolva, elfogadottnak kell tekintenie, hogy ebben az esetben a Snoras megfelelt a befektetési intézménynek való minősítéshez szükséges feltételeknek. ( 36 )

140.

A fentiekből kiindulva hangsúlyozni kell, hogy az A. Raišelis által indított pénzügyi ügyletet nem lehetett végrehajtani a hitelintézet (Snoras) fizetésképtelensége miatt, amely egyidejűleg volt azon kötvények kibocsátója, amelyeket az ügyfele jegyezni kívánt és olyan befektetési vállalkozás is, amelyet az ügyfél ezzel az ügylettel megbízott.

141.

Ilyen feltételek mellett nehéz megkülönböztetni, hogy A. Raišelis anyagi veszteségét a Snoras által vele szemben betöltött egyik vagy másik szerep okozta‑e. A kérdést előterjesztő bíróság feladata meghatározni, hogy ezek közül melyik esetre illenek az alapjogvita körülményei. Amennyiben végül megállapítja először is azt, hogy a Snoras befektetési intézményként járt el, másodszor pedig, hogy a kötvények jegyzése az A. Raišelisszel kötött, pénzügyi szolgáltatásokra irányuló szerződések keretébe illeszkedett, azt kell eldönteni, hogy a Snoras váratlan „alkalmatlansága” milyen mértékben keletkeztet kártérítési kötelezettséget, ehhez a kérdést előterjesztő bíróság a 97/9 irányelv 2. cikke (2) bekezdésének értelmezését kéri.

142.

E kérdés a rendelkezés litván nyelvű szövege és a többi nyelvi változat közötti jelentős különbség összefüggésében merül fel. A többi nyelvi változatban az olvasható, hogy biztosítást kell nyújtani, amennyiben valamely befektetési vállalkozás „nem képes visszafizetni a befektetőknek járó vagy a befektetők tulajdonát képező, az ő nevükben, befektetési ügyletekkel kapcsolatban a [befektetési] vállalkozásnak nyújtott pénzeszközt”. ( 37 ) A litván szövegben ellenben kizárólag a befektetők tulajdonát képező pénzeszközökről beszél, azon pénzeszközök említése nélkül, amelyekkel a befektetési vállalkozás tartozik nekik. ( 38 )

143.

Amint azt a továbbiakban kifejtem, az alkalmazandó szabály szövege tartalmazza a befektetőknek járó pénzeszközökre való hivatkozást, ( 39 ) amelyre konkrétan a kérdést előterjesztő bíróság kérdése irányul. Ez utóbbi, mivel a rendelkezés litván nyelvű változatában e hivatkozás nem szerepel, azt kérdezi a Bíróságtól, hogy értelmezés útján lehet‑e erre következtetni.

144.

A Lietuvos Aukščiausiasis Teismas (legfelsőbb bíróság) azt kívánja megtudni, hogy a 97/9 irányelv 2. cikkének (2) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy „az kiterjed azon pénzösszegek visszafizetésére vonatkozó igényekre is, amelyekkel a befektetési vállalkozás tartozik a befektetőknek, és amelyeket nem a befektetők nevén tartanak nyilván”. ( 40 )

145.

A kérdésre igenlő választ kell adni, egyfelől azért, mert a nyelvi változatok többségénél (kivéve a litvánt) a szabály szövege megegyezik. Ezekben az esetekben nem kell értelmezés útján egy olyan előírásra következtetni, amelyet egyértelműen és fenntartások nélkül a rendelkezés szövegébe foglalt résznek kell tekinteni. Másfelől, ez a megoldás egyeztethető össze legjobban a befektető védelmére irányuló szabály céljával.

146.

Egyébként a szóban forgó cikk kellően egyértelmű, pontos és feltétlen ahhoz, hogy magánszemélyek erre hivatkozhassanak, ahogyan azt a továbbiakban kifejtem.

147.

A kérdést előterjesztő bíróság azt a kérdést is felteszi, hogy a magánszemélyek közvetlenül hivatkozhatnak‑e a 97/9 irányelv 2. cikkének (2) bekezdésére a bíróságok előtt.

148.

A Bizottság szerint igen, mivel a szóban forgó cikkben „az alkalmazandó jogi és szerződéses feltételekre” történő hivatkozás nem akadályozza meg, hogy a rendelkezésnek a visszafizetési kötelezettségre vonatkozó része kellően egyértelmű, pontos, feltétlen legyen és alanyi jogokat keletkeztessen, mivel az említett „feltételek” csak a biztosítás kifizetésének módját érintik.

149.

A kétséget a 2015. június 25‑i Indėlių ir investicijų draudimas és Nemaniūnas ítélet ( 41 ) oszlatta el, amelyben a Bíróság kimondta, hogy „a 97/9 irányelv a védett esetek körülhatárolására vonatkozóan kellően egyértelmű, pontos és feltétel nélküli ahhoz, hogy arra a magánszemélyek közvetlenül hivatkozhassanak”.

150.

Ugyanez elmondható a 94/19 irányelv 1. cikkének 1. pontjáról és az abban foglalt „betét” fogalmának meghatározásáról, amelynek közvetlen hatályára szintén rákérdez a kérdést előterjesztő bíróság.

151.

Mindenesetre és ahogy az Indėlių ir investicijų draudimas és Nemaniūnas ügyben ( 42 ) is történt, a kérdést előterjesztő bíróságnak „vizsgálnia kell, hogy az IID, amellyel kapcsolatban nem vitatott, hogy a feladata a betéteknek és a befektetéseknek a pénzügyi intézmények fizetésképtelensége esetén a befektetőkre tekintettel való védelme”, megfelel‑e azon feltételeknek, amelyeknek eleget kell tenniük „azon szervezetek[nek] […], amelyekkel szemben valamely irányelv közvetlen hatályú rendelkezéseire hivatkozni lehet”. Ezeknek többek között „olyan szervezetek[nek kell lenniük], amelyek jogi formájuktól függetlenül, hatóság döntése alapján és ellenőrzése mellett közszolgáltatást nyújtanak, és amelyeknek evégett a magánszemélyek közötti jogviszonyokra alkalmazandó szabályokból eredőeknél lényegesen több jogosítványuk van”. ( 43 )

152.

A fenti kifejtettek értelmében azt javaslom, hogy a Bíróság a Lietuvos Aukščiausiasis Teismas (legfelsőbb bíróság, Litvánia) részére a következő választ adja: